A bizniszt nem lehet elég korán kezdeni

Hogy mi történt a II. FutureGen Business Piqniqen az AKG-ban? Kikkel lehetett találkozni és akár beszélgetni is? Mi az a Rapid Randi? Próbálok ezekre a kérdésekre válaszolni.

Napsütötte reggelre ébredtünk szombaton, a FutureGen rendezvény napján. Szép lassan gyűlt a közönség és az előadógárda. Ezzel együtt a vendégek által hozott ételek is sokasodtak, melyeket egy Paula pudinggal ellepett asztalra lehetett letenni. A LemonBar egész nap biztosította az italokat (ráadásul teljesen ingyen), az újság sarokban pedig Forbes és HVG magazinokat olvasgathattunk.

A programban először három rövid előadást láthattunk: a Colabs társalapítója (Nagy Péter), a Sziget igazgatója (Kádár Tamás) és végül egy egyetemista osztotta meg velünk a tapasztalatait. Ezután következtek a diákcégek. Mindegyik diákcég felkészült volt, érdekes, olykor vicces előadásokkal mutatkoztak be. A zsűri az értékeléskor sokféle tanácsot adott a diákcégeknek.

Ezután következett a nap számomra legizgalmasabb része, a Rapid Randi. Tizenhárom üzletemberrel lehetett beszélgetni, többek között a Mindshare ügyvezetőjével (Somlói Zsolt), a Burger King vezérigazgatójával (Sümegi László), a Forbes magazin főszerkesztőjével (Galambos Márton), a Kitchen Budapest üzletfejlesztési menedzserével (Szauer Tamás). Tíz, öt perces kör volt, ekkor lehetett a szakértőkkel beszélgetni, tanácsokat kérni.

A Rapid Randira előre be kellett jelentkezni, azonban ha marad üres hely, akár az utolsó pillanatban is lehetett csatlakozni. Mindenki szívesen válaszolt a kérdésekre, hasznos válaszokat kaphattunk.

A rendezvény végén kiosztották a versengő diákcégek nyereményeit, a cégek felajánlásait. Jó volt olyan emberekkel együtt lenni, akiket ugyanaz érdekel, mint engem, jó volt a hangulat, sok új ismeretség is kötődött. Jól éreztem magam, és még hasznos dolgot is csináltam. Kell ennél több?

A rendezvény programja és fotóalbuma.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

fotók: Molnár Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kínai poén, 100 napos tojás – Wang mester konyhája

Ha kínai ételt akarok enni, ez az egyetlen hely, amiben megbízok (és amit ismerek). Még apukám talált rá egy munkatársán keresztül, igaz, akkor még a Telepy utcai étteremre, ami közben bezárt, de sebaj, mert most is van, csak már a Gizella úton. Ide látogattam el anyukámmal és húgommal egy késő délután, állatkertezés után, egy jó kis kínai kajára vágyva.

Sajnos nem vagyunk nagyon merészek, így csak azokat az ételeket rendeltük, amiket általában szoktunk. Így nem maradhatott el a 100 napos tojás, a zöld tea vagy a pekingi kacsa. Az étterem berendezése és stílusa nekem egy kicsit erőltetett, de az tény, hogy nagyon vissza akarja adni a kínai kultúrát és dizájnt. Mindenesetre nekem a berendezésből a női WC mosdókagylói tetszenek a legjobban.

Egyébként a WC-ről még annyit, hogy egy egészen meredek lépcső vezet le, amin én egyszer majdnem eléggé csúnyán elestem, szóval nem árt vigyázni. A kedvencem a WC fülkékbe ragasztott kínai szöveg, ami valószínűleg valami jó poén lehet – annak, aki el tudja olvasni. Hát én nem. Ja, és néha a cuki kis lámpát néztem a kukának, szóval erre se árt odafigyelni.

Egy kis várakozás után meg is érkezett az első étel, a 100 napos tojás. Az étkezésről annyit kell tudni, hogy az ételek itt egytálétel helyett egy nagy adagot jelentenek, amit egy nagy tányéron szolgálnak fel, így abból kell kiszedni a saját tányérodra, és úgy kell elfogyasztani. Ez a legtöbb fogással így van. És persze, aki tud, az ehet pálcikával. Mi mindig bátran megpróbáljuk, de aztán szégyenkezve, pár küzdelmes pillanat után, jön a jó öreg bevált villa, amire szerencsére van lehetőség, mert ha nem lenne, lehet, hogy éhen maradnánk...

Szóval, a 100 napos tojás. Ami elsőre fura lehet (ha jól tudom, 100 napig a földbe van elásva, és így készül), de aki szereti a különlegességeket, annak igazán ajánlom. Én nem ennék meg egy ilyet bárhol, de tanúsíthatom, hogy itt én még nem lettem rosszul tőle, szóval bátran megkóstolható. De már az ízéért is simán megéri. A húgom, aki nyolc éves, épphogy csak ismerkedik a 100 napos tojással, de azért bátran bevállalt egy nagy adagot, ami végül valahogy el is tűnt a tányérjáról.

Aztán jöhetett a kétszínű zeller, amit már sokszor próbáltunk utánozni otthon, eddig kisebb-nagyobb sikerekkel. Ha esetleg megpróbál az ember érdeklődni a pincérnél, hogy mi miből is van, vagy hogy hogyan készül, alig kap a kérdéseire választ. Valószínűleg Wang mester titkos receptjei egyáltalán nem publikusak. Egyébként a zellert mi nagyon szeretjük, zsenge, és isteni rajta a szósz, amit már sikerült rekonstruálni otthon. A titok viszont valószínűleg a reszelőben lehet, ugyanis a zeller nem löttyedt, mint ahogy nálunk otthon lesz, hanem zsenge és finom. Szóval a lényeg: a reszelő.

A következő a (főtt) húsos derelye volt, vagyis a „hússal töltött főtt batyu”. Itt megintcsak a szószt tudom dicsérni. A töltelék elsőre kicsit furcsa lehet, mintha nyers lenne. De jobban megnézve nem az, csupán a különleges fűszerezés vagy az elkészítés miatt tűnhet először annak.

Közben megjegyezném, hogy minden tányér ugyanúgy van díszítve, valami (valószínűleg) kínai harcos képével, ami számomra kicsit ijesztő volt. Bármikor, amikor a tányérokra néztem, miközben ettem, ez nézett velem szembe, de azért meg lehetett szokni.

Aztán a következő volt a főétel... Hát igen, csak egy kicsit becsültük túl a kajabefogadó képességünket, de akkor még bátran vártuk a pirított tésztát és a pekingi kacsát, amik egyébként a kedvenceink. A tésztát a húgom általában simán kéri, mert neki túl fokhagymás és túl sok benne a zöldség. A fokhagyma néha tényleg lehetne kevesebb (bár ez adja meg a karakteres ízét), de a zöldséggel nekem sose volt bajom. Bár most elfelejtettünk „sima tésztát” kérni huginak, de azért így se hagyta volna ki a tésztát, szóval ugyanúgy elfogyott.

A pekingi kacsát a mellé tálalt csíkokra vágott hagymával, uborkával kell egy tekercsbe keverni egy sűrűbb, édesebb szója szósz alapú szósszal, ami így együtt igazán különleges és finom. Sajnos volt már arra példa, hogy a kacsán több volt a zsír, mint a hús – ahogy most is. Ettől könnyen meg lehet szabadulni, ha az ember levakarja róla a zsírosabb részeket.

Nem árt tudni, hogy a tányér szélén lévő kis díszítés nem ehető, bár mi azért pár percig töprengtünk ezen, valamint tény, hogy ez a tekercs-készítés nagyon inspiráló is lehet. Ez főként a húgom alkotásán mutatkozott meg.

Mi általában zöld teát szoktunk rendelni az étkezéshez, ami finom, és igazi zöld tea levelekből készül, de nagyon meleg, úgyhogy én már az első öt percben sikeresen leégettem a nyelvemet. Szóval ezek után kérdéses, hogy egyáltalán éreztem-e bármi ízt is, vagy csak képzeltem.

A kiszolgálás egyébként gyors volt, nem volt különösebben gond vele. Én néha hiányoltam még egy kis kedvességet a pincérektől. Kiemelnék viszont egy látszólag kínai származású pincért, aki mind kínaiul, mind magyarul is tökéletesen beszélt. A végére pedig kellemes meglepetés volt, hogy nőnap alkalmából egy szál virágot adtak mindenkinek. Aztán tele hassal hagytuk ott Wang Mester Konyháját, a kínai poénnal a WC-ben, a 100 napos tojással, a kínai pincérrel, de reméljük, nem sokáig, mert ha megkívánunk egy kis kínai kaját, tudjuk, hova kell jönnünk...

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Wang Mester Kínai Konyhája, Bp. XIV. Gizella u. 46/a. (www.kinaikonyha.hu)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az opera hosszú és unalmas – vagy mégsem?

Iskolánkba a Tavaszi Fesztivál keretében látogatott el a Moltopera társulat, aminek jelmondata: „Az opera több, mint gondolnád!” Ezt a jelmondatot pedig – miután meghallgattuk, megnéztük az előadást – bizton állíthatom, elhiszem.

A fiatal operaénekesekből, zenészekből álló társulat célja az, hogy 21. századivá, vagyis izgalmasabbá, érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá tegye az opera műfaját. Az iskolában tartott bemutatójuk megfelelően közvetítette a társulat fő célját, olyan barátságos körítéssel, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Ágoston László, az alapító, és két társa látogatott meg minket, előadásuk pedig két részből állt. Az egyik az ismerkedésből állt (velük és a műfajjal), a másik pedig az igazi akcióból, melyben próbára is tehettük tehetségünket. Persze csak az, aki elég bátornak bizonyult. Ágoston László bevallatta velünk, hogy az opera igenis hosszú és olykor unalmas, hiszen még azt sem értjük, miről énekelnek, sőt, azt is elmondta, azért ő sem csak ezt a műfajt hallgatja látástól-vakulásig, és nekünk sem kell. Mert ez nem az a műfaj, amit bármikor hallgathatunk, hanem (hogy az elhangzott hasonlatával éljek): „Vannak azok az ételek, amiket nap mint nap fogyasztunk, például a szendvics, és van a narancsos kacsamell, amit nagyon ritkán, különleges alkalmakkor. Ez pedig az opera.” Elmondta, hogy bizony a színészi játék azért jól fog a színpadon, mégse láthatjuk úgy igazán. Ennek „javítására” kerítettünk sort a második részben. A Don Giovanniból énekeltek el nekünk egy jelenetet, amit a jelentkezőknek kellett megrendezniük. Nem volt egy könnyű feladat, de szerintem igazán nagyszerűen sikerült nekik.

Megnéztünk egy videót is, melyben Bryan Adams és Pavarotti énekeltek duettet. Nem lövöm le a poént, inkább nézzék meg, mert ezt látni és hallani kell. Sőt, még azt is megmutatták, hogy nem minden operaénekes öreg és kövér. Ezt azért megnyugtató.

Mindenkinek ajánlom, keressen rá a csapatra, menjenek el egy előadásukra, mert olyanokat láthatnak és tudhatnak meg, amik barátságosabbá teszik ezt az egész „opera dolgot”. És ha elmentek, garantálhatom, hogy újra meg szeretnétek tenni. Sőt, talán még az Operát is meglátogatjátok!

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

16 éves, és többen nézik a videóit, mint a TV2, MTVA és ATV videóit együtt

Már egy jó ideje nagyon felkapott dolog a vlogkészítés. Aki nem tudná, a vlog (videoblog) egy olyan videó, amiben a videós beszél egy témáról, vagy elmeséli, hogy milyen érdekességeket látott, halott. Van nagyon sok kezdő videós, akiknek még elég rossz minőségű a videója. A mi interjúalanyunk is így kezdte, de mára már több mint 50 ezres követőtábora van a YouTube-on (a címben említett médiumokat összesen csak 49 ezren követik). A CsChannelen (mert így hívják a csatornát) nem csak vlogok, hanem interaktív videók (ahol a filmrészlet lehetséges folytatásáról a néző dönt), vicces összeállítások és bakivideók is megtalálhatóak. Azért van olyan videó is, ami aktuális és fontos eseménnyel foglakozik, pl.: hogyan tréfálj meg valakit április 1-én vagy mézeskalács-sütés.

Miért pont a csebe99 nevet használod publikálásra?

A monogramom Cs. B., a születési évemmel kiegészítve lett csebe99.

Miért kezdtél el videózni?

Láttam, hogy mások is csinálják, alkotni mindig is szerettem, így belevágtam.

Miért pont vlogokat csinálsz?

Nem tudatosan kezdtem ezzel foglalkozni, de amikor elkészítettem az első vlogom, pozitív volt a fogadtatása, így megragadtam a műfajnál.

Nézel más videósokat?

Persze. Egész sok időt töltök mások videóinak nézegetésével. A magyarok közül a kedvenceim Dancsó Péter, JustVidman és Pamkutya, de temérdek más videóst is követek.

Egy videós anyagot meddig tart elkészíteni?

Szinte félelmetes belegondolni, de egy átlagos videó – mindennel együtt – a szombatom felét is igénybe veszi (több mint 4 óra), viszont élvezem és szeretem csinálni, így nem érzem elvesztegetett időnek.

Egy interaktív videót mennyi idő elkészíteni?

A legutóbbit (Fehér Karácsony) több teljes napon át forgattuk és szerkesztettük a barátaimmal. Remek betekintés volt ez abba, hogy milyen is filmet forgatni.

Hogyan pattant ki az interaktív videó ötlete a fejedből?

Bevallom, nem én találtam fel, külföldi videósok már régebben készítenek ilyeneket.

Vannak olyan ismerőseid, akiket a videózás kapcsán ismertél meg?

Igen, rengeteg új ismeretséget (videósokat és nézőket) szereztem a videózás miatt.

Jelenleg fut egy Betekintés az életembe nevű sorozat. Nem félsz attól, hogy az emberek így túl sok infót tudnak meg rólad?

Ennek a sorozatnak valójában több mint egy fél éve nem volt új epizódja. Újabban jobban ügyelek arra, hogy ne adjak ki túl sokat magamról. Ebben a sorozatban sem a mindennapjaimat mutatom meg.

Nemrég indítottál egy játékokkal foglalkozó csatornát. Mi volt ennek az oka, és mennyi néződ van azon a csatornán?

Annyiszor feltették a kérdést, hogy miért nem csinálok játékvideókat, hogy úgy döntöttem, az új évben belevágok ebbe a projektbe is. Jelenleg több mint 9 ezer feliratkozóval rendelkezik a csebeee nevű csatorna.

Tervezed, hogy valamikor abbahagyod a videózást?

Konkrétan még nem terveztem, hogy abbahagynám, ez akkor fog csak bekövetkezni, ha nem tudok majd időt szakítani rá, vagy nem lelem benne örömöm.

Van feliratkozói álomhatár?

Nincs. Régen az ezer, majd később a 10 ezer feliratkozó volt az álmom – de ezeket már elhagytam, így teljesen meg vagyok elégedve a jelenlegivel.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Csatornák:
CsChannel
csebeee

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Meglágyuló apukák – Új taggal bővült a család

Igazán nagy öröm, ha kistestvér érkezik a családba. Az esetünkben most egy kutya is megteszi. Hiszen ez is szinte annyi dologgal jár, mint egy kisbaba érkezése. De egy kutyát mégsem lehet emberként kezelni. A kutya az kutya.

Már két hete, hogy hazahoztuk Mogyorócskát (más néven Mogyorót, Mogyit), a gesztenyebarna tacskókölyköt, akinek érkezésére a család már december óta készült.  Egy dolog biztos. A kiskutyák cukiságfaktora igen magas. Általában ezeket a jószágokat az ember rögtön megzabálná. A pszichológusok cukiságagressziónak nevezik amúgy ezt a jelenséget, aminek miértjét egyelőre még csak találgatják (mármint, hogy egy cuki állatka látványa miért vált ki az emberből olyan agresszív érzést, hogy „majd megenné”). Szóval tény, hogy a kölykök cukik. Az ember pedig hajlamos úgy bánni velük, mint egy kisbabával, úgy gondolni rájuk, mint egy emberre. Ez tényleg nagy hiba, mert ettől válhat későbbre kezelhetetlenné a történet, a kutya konkrétan olyan hatalommal kezd bírni a családban, mintha ő is egy ember lenne… Egy kutya addig móka, ameddig megért, figyel rád, szófogadó. És amíg nem pisil le.  Azért ezek nyilván nem veleszületett tulajdonságok, még ha olyan édesek is a kölyökkutyák, mindenben azért nem lehetnek elsőre szuperek.

December óta (akkor tudtuk meg, hogy egy ismerősünk kutyájának kölykei lesznek) az egész család kutyanevelési könyveket bújt. Anya annyira belemerült a témába, hogy szerintem simán elmehetett volna kutyapszichológusnak is.

Apa volt nálunk mindig is az, aki erősen ellenezte egy kutya befogadását. Ő volt az, aki mindig reálisan látta, hogy miről álmodozunk. Hogy egy kutya nem csak móka és kacagás. És hogy ő fog csinálni mindent. De addig győzködtük, ameddig nem engedett, és egy szombaton hazahoztuk Mogyorócskát.

Az első héten leginkább csak ismerkedtünk Mogyival, mindenesetre már a harmadik nap tudta, hogy „ül”, de a nevére még nem hallgatott. Persze nagyon cuki volt, ha lehet, még jobban, mint a többi kutyus. Ma már teljesen a család része, mintha mindig is itt lett volna. Persze azért kellett egy kis idő és pár áldozat is. Anya eleinte nem nagyon tudott hogy közeledni felé, aztán az állatorvosnál történt az áttörés. Mikor annyian dicsérték Mogyit, hogy milyen cuki és édes, anyából előtört a gazdiszellem, és mindenkinek boldogan újságolta, hogy Mogyi bizony hozzá tartozik. Ez a lelkesedés persze mára se hagyott alább, sőt, anya azóta is lelkes etetője és folytonos aggodalmaskodó gazdija Mogyinak, akinek időközben azt is megtanította, hogy hogyan hozza vissza egyik kedvenc játékát.

A kistesóm volt mindig is az, aki nagyon szeretett volna kutyát, így meglepő volt, hogy eleinte még ő tudott a legkevésbé kijönni Mogyival. De mostanra már teljes jogú Mogyi-rajongóként csatlakozott a család többi tagjához.

Apánál volt a legmeglepőbb és a legnagyobb változás. Mogyoró lánykutyaként teljesen az ujja – khm… a mancsa – köré tekerte apát, aki pár nap idegenkedés után Mogyi fő kiképzője lett, és vállalta a falkavezér szerepét. Úgyhogy Mogyi őt csodálja a legjobban.

És hogy az én hogy gondolok Mogyira? Pár napja történt, hogy a barátnőimmel elmentünk moziba. Anya még reggel figyelmeztetett, hogy egyre legkésőbb haza kell érnem, megetetni Mogyorót. A film 11:30-kor kezdődött, így hamar leszűrtem, hogy nem leszek otthon egyre. Nos, ez a mozim se sikerült a legnyugodtabbra. Végig izgultam, hogy mi lesz Mogyival, aztán pedig úgy rohantam haza, hogy csoda hogy nem hagytam el semmit. Komolyan. Hazaérve azt látom, hogy Mogyi éppen kikászálódik a kosarából, és elegánsan ásítva pillant rám. Aligha volt éhes. Mindenesetre azért megnyugodtam, hogy hazaértem hozzá. Nos, ezek után mit mondhatnék? Mogyi mindenkit a „mancsa köré” csavart. De azért a következetes nevelésről se feledkezzünk meg, és hamarosan Mogyi az ügyességével és az okosságával még jobban lenyűgöz majd minket. Ez alatt a két hét alatt már megjártuk párszor az állatorvosi rendelőt, nem csak oltásokért, de lenyelt kő miatt is. Szerencsére Mogyi csodásan van, és azóta mi csak még jobban figyelünk rá. És ő is ránk.

Remélhetőleg még jó sok ideig családunk tagja lesz majd Mogyorócska.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forgatás akadémikusokkal

Mennyire menő lehet egy filmforgatás, nyüzsgés, reflektorok, sok ember – gondolhatja bárki. És ez igaz is. Csak nem minden esetben. Vannak kis költségvetésű filmek, ahol a nyüzsgés nem olyan nagy, csak néhány reflektor van és csak 6-7 ember. Persze ez nem zárja ki a profi munkát, és azért ez is elég menő!

Film készül az erdélyi Mikó Imre életéről, akiről valószínűleg most hall a diák először, de ha megnézi a filmet, alapos ismeretekre tehet szert. Interjúk formájában nyerhetünk betekintés az életébe, Domokos János rendezésében.

Ennek a filmnek az egyik forgatási napja (amin én is részt vehettem vendégként) reggel 8-kor kezdődött a Magyar Tudományos Akadémián. Kezdetét vette a pakolás, mely egész nap tartott. Kamerákat, lámpákat, hangot, töltőtelepet kellett elhelyezni és beállítani, ez egy könyvekkel teli pici szobában nem könnyű, de megoldható feladat volt. 11-re lettek készen vele. Akkor jött az első interjúalany, majd átállás, és egy összefoglaló felvétele következett.

Végig három kamerával dolgoztunk. Majd következett az átpakolás egy másik szobába, ahol további három interjú lett felvéve, majd indultunk tovább a következő helyszínre, Pomogáts Béla lakására, melyben 34 ezer könyv található (ez körülbelül annyi, mint amennyi egy kerületi könyvtárban található).

Van egy egész szoba, ahol csak könyvek vannak. Sok helyen két sorban állnak a polcon, meg van emelve a belső rész, így látható az összes könyv. Mire elkészült ez az interjú is, már este 11 volt. Összepakoltunk, és mindenki ment haza.

Sok mindent kipróbálhattam a filmes eszközök közül. Eleinte csak szemléltem a dolgok folyását, de aztán hamar kaptam feladatokat is. Figyelnem kellett a hangfelvételt, derítenem kellett, segítettem felszerelni a kamerákat, a fényeket, és egy igazi csapó is előkerült, úgyhogy csaphattam is.

A film a Duna televízióban lesz látható pár hónap múlva.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Eső, szél, jó hangulat – 27 éves az AKG!

Idén is, mint minden évben, sor került az AKG szülinapjának megünneplésére, amit már nagyon régóta hagyományosan január végén vagy február elsején tartunk meg. Na de hogy is zajlott le ez idén?

Először is, még az elején szeretném leszögezni azt, hogy én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Mindegy, hogy mi a program, kint vagy bent, esőben vagy szárazságban, nem számít. Ilyenkor ugyanis a legmeghatározóbb és a leghangsúlyosabb szerepet mindig a közösség ereje kapja. Csupán annyi a lényeg, hogy együtt legyünk, új embereket ismerjünk meg, közösen ünnepeljük az AKG-t, na és persze hogy felavassuk az új diákokat. Szerintem ez a lényeg, a körítés már csak hab a tortán...

Ebben az évben az iskolán kívül zajlottak a programok, 10-12 fős csapatokban kellett mozognunk a városban. Minden csoport vegyes volt, egy évfolyam mindenhol 2-2 diákkal képviseltette magát. Ez azért is volt jó, mert ebben az új szituációban kicsit rá voltunk kényszerítve arra, hogy kilépjünk a baráti társaságunkból, és új emberekkel létesítsünk kapcsolatot, de mégsem voltunk csak ismeretlenekkel. Szóval már ez szerintem egy elég jó alap.

A csoportunk feladata egyszerű volt. El kellett jutnunk különböző, egymástól nem túl messze lévő állomásokra. Persze ehhez segítséget is kaptunk. Minden csoportot elkísért egy felnőtt, így könnyebben ment a tájékozódás, és kisebb eséllyel tévedtünk el. Mikor elérünk egy állomásra, ott találkoztunk pár szervezővel, akik elmondták a feladatot, mi megoldottuk, és szépen mentünk tovább a következő állomásra. Egyszerűnek hangzik, ugye? Hát, nem volt az.

Mindenki előre egyeztetett időpontban és helyen találkozott a tanárral és a csoport tagjaival. Elvileg. Én a Rákóczi térre mentem reggel 9-re, de ugyanez nem mindenkinek sikerült időre. Mikor megérkezett a tanárunk, Nagy András, még a fele csapatunk hiányzott. De végül valahogy mind meglettünk, és elkezdődhetett az igazi kaland. A másik probléma az időjárással volt. A tél végére jellemző módon esett az eső vagy a hó, ráadásul minden havas és latyakos volt. Szóval szerintem érthető, hogy a „túra” végére mindenkinek elege lett a változatos időjárásból.

A lényeg az, hogy a jó hangulat mindvégig megmaradt. A feladatok pedig elég egyszerűek voltak. Az AKG-val kapcsolatban kaptunk mindenféle rejtvényt és feladványt. Nekem a legjobban azt tetszett, amikor Boldog szülinapos videóüzenetet kellett felvenni. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy lementünk egy aluljáróba, és megkértünk egy utcazenészt, aki hegedűn játszott, hogy segítsen. És segített.

A szülinap a suliban folytatódott az ilyenkor szokásos eseményekkel. Mindenki visszaért, elmesélte a barátainak az élményeit, és kicsit kipihente magát, melegedett, iszogatta a kikészített forró teát. Ezután következett az ünneplés és az avatás. Horn György igazgató úr beszéde után az újak elmondták a már sokak által jól ismert AKG-s esküt, majd mindenki kapott egy pólót is. Ilyenkor már igazi AKG-snak számít valaki. Ja, és még az avatás előtt volt lufieregetés is, amit nagyon irigyeltem, ugyanis nekünk két éve nem volt ilyen. Az „öregek” az aulából figyelhették a többieket, élő közvetítésben.

Nem volt más hátra, jöhetett a tortaevés. Természetes most is rengeteg torta volt, sokféle ízesítésben, de még mindig sokan aggódtak amiatt, hogy nem jut nekik torta. Szerencsére ez a veszély most sem fenyegetett senkit.

Nekem ez az alkalom is elnyerte tetszésemet, egy szülinap mindig vidám, és ez most sem volt másképp. A rossz időjárás ellenére mindenki élvezte, nagy elismerésem a szervezőknek!

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szegénység témahét – itt a segítségnyújtásé volt a főszerep

Senki se szeret BKV-zni (na jó, tisztelet a kivételnek). Persze, számos előnye van, elég, ha csak a környezetvédelemre gondolunk. De az is tény, hogy a tömegközlekedés, fárasztó, zsúfolt, időrabló és néha büdös. De a BKV az a hely, ahol az olyan ember, mint én igazából találkozik a valósággal. Talán ezért nem szereti sok ember. És milyen találkozni a valósággal? Észrevenni az emberek helyzetét? Mi ezt tettük a témahéten.

A valóságot számokkal is ki lehet fejezni. Megdöbbentő adatokkal. Itt van közülük néhány, amiket a témahét során tartott előadások közben ismertünk meg:

Megtudtuk, hogy a lakosság majdnem fele gazdaságilag egyáltalán nem aktív (kb. 35%), és hogy ahhoz képest, mennyien szeretnének dolgozni, mennyire kevés elérhető állás van. Egy 2010-es adat azt bizonyítja, hogy 100 jelentkezőre nem egészen két állás jutott. Azért ez elképesztő. És sokszor mi szidunk pár embert, akikről azt gondoljuk, hogy nem akarnak dolgozni, mert lusták. Az is megdöbbentő, hogy ha közmunkát végzel, ugyanannyit keresel, mint az állami segély, amit semmi munkával megkaphatnál. De erre nyilván nincs lehetőség, mert egy idő után a segélyt megvonják tőled. Így nem csoda, hogy sokan nem vállalják azt, hogy a segéllyel egyenlő fizetésért egész nap dolgozzanak.

130 ezer fő már feladta a munkakeresést, kb. 200 ezer ember pedig regisztrálva sincs a rendszerben, mert olyan lehetetlen körülmények között élnek – a nemzetgazdaság szempontjából ők konkrétan már nem is emberek. Szembesültünk azzal, hogy a legrosszabb mégis csak az, hogy a gyerekek helyzete a legrosszabb. Ők vannak az egész helyzetnek a legjobban kiszolgáltatva. Erre is jó bizonyíték Zsolti helyzete (őt később megismeritek), és még sok ezer más gyereké az országban. Azt lehetne gondolni, hogy az ilyen dolgokkal mindenki tisztában van, de ez mégsincs így. Az évfolyamnak mindenesetre sikerült képbe kerülnie.

A témahét már jó rég volt. Talán most is csak azért tudom felidézni, mert egy komoly és szép témát dolgoztunk fel a hét során. December közepe volt, és valószínűleg a közeledő karácsony, a cukormázas hangulat is oka volt annak, hogy ilyen klassz dolgot sikerült összehoznia az évfolyamnak. De a szándék volt az igazán fontos. A témahetünknek nem volt igazán neve, rá lehetett aggatni a „Segítés” vagy a „Szegényég” címet, de belátható, azért ezek elég tág fogalmak. Az egésznek igazából az volt a lényege, hogy segítsünk egy kisfiún, aki valahol Miskolc mellett, Lyukóbányán él a nagymamájával, és naponta több kilométert gyalogol a suliba.

Csapó nagyi a túlélésért küzd, és inkább ő nem eszik, mint hogy unkája ne egyen. Fiait alig látja, mind kigyógyulóban vannak káros szenvedélyeikből. Víz nincs a házban, ahol élnek, áram is csak ritkán, és az is hatalmas zajjal és elviselhetetlen szaggal jár, köszönhetően a benzines áramfejlesztőnek. A körülmények tehát nehezen viselhetőek el. De Csapó nagyi minden reggel hatkor elviszi Zsolti unokáját az iskolába, megjárva a szinte járhatatlan utat a háztól a főútig.

Mindeközben még azért is küzd, hogy gondját viselhesse Zsoltinak, mivel a gyámhivatal se hagyja békén… Bámulatos, amit végigcsinál, hetvenéves nagymamaként. Kitartásával és életerejével néha emlékeztet az enyémre… Úgy látszik, ezek a nagyik ma már csak ilyen bámulatosak.

A Csapó nagyi és Zsolti életét bemutató Panoráma című film forgatását 2014-ben fejezték be. Mi is megnéztük, és garantálhatom, hogy ebben nemcsak a szegénységet láthattuk. A kitartásé, a küzdelemé volt a főszerep, a szegénység csak mint egy folytonos, velejáró körülmény nehezítette a helyzetet. Ha az ember látta a filmet, mindenképp segíteni akar. Így tettünk mi is. Egész héten egy olyan jótékonysági estet szerveztünk, amin voltak fellépők (természetesen az évfolyamról), főztünk finomságokat, készítettünk mindenféle kézműves dolgot – mindezt a szülőknek, hiszen őket hívtuk meg. A készülődésbe még belefért egy nap korizás is, ami nagyon jól sikerült.

Aztán elérkezett a jótékonysági est napja. ​Én a főzésben vállaltam feladatot, és pár barátnőmmel megkaptuk a főétel készítésének feladatát: sült hús, párolt zöldségekkel és borsmártással. Ezt otthon készítettük el, mert azért a suliban mégis macerásabb lett volna, és otthon besegíthetett a nagyi. Csak egy iciri-picirit. Ugye, mondtam már, ezek a nagyik utánozhatatlanok! Mint kiderült, minden sült húsnál besegítettek egy kicsit a nagymamák, így aztán csodás főételt szolgálhattunk fel. Én két óráig főztem a párolt zöldséget, ami 10 csomag fagyasztott zöldségből, ripsz-ropsz, ötcsillagos szuper zsenge, vajon pirított zöldséggé vált, amiért igazán megdolgoztunk. Végül is vicces volt, mintha az ember egy nagyüzemnek dolgozott volna, de mindenképp megérte. Ez volt a legkevesebb. Persze nem csak én (a párolt zöldségekkel) meg a nagyik (a sült húsokkal) dolgoztak, hanem mindenki az évfolyamról.

Az előadók egész héten próbáltak, sőt, még egy keringőt is összeraktak páran. Több pincérünk is volt, és mindenki érvényesülhetett a kézműves foglalkozásokon, ahol csodás díszek születtek. És persze a patrónusok is kitettek magukért. Iván tanár úr a csodás hússzeletelő tudományával, és persze az összes patrónus a szervezésükkel, irányításukkal és segítségükkel, ahol csak tudtak. Az est végül remekül sikerült, az előadók nagyon ügyesek voltak, a fogások több Michelin-csillagot is megszereztek.

Pincérnek én is beugrottam, ugyanis majdnem 120 szülőt (és testvért) kellett kiszolgálni az est folyamán. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy a jótékonysági est folyamán az évfolyam 453 ezer forintot gyűjtött össze, amit mind Csapó nagyinak adományoztunk. A hét nagyon szép megkoronázása volt ez a siker. És bár Csapó nagyiék élete még mindig segítségre szorul, legalább mi már tudtunk segíteni nekik. Már csak ezért is hasznos volt ez a témahét. Nagyon.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
Szarka Fruzsina képei

A történet utóélete: „Nem nyafogunk, megyünk!”
http://mediatanacs.blog.hu/2015/03/04/_nem_nyafogunk_megyunk

Panoráma - Egy nagymama emberfeletti küzdelme
Készítette: Dokument-Art & Dunatáj Alapítvány
Rendező: Surányi Z. András
Producer: Szederkényi Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám