Szubjektív

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!