Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Christina emlékére

Christina Grimmie egykori YouTube sztár, majd Voice döntős, az Orlandóban tartott koncertjén áldozata lett egy fegyveres gyilkosságnak.

Christina hat éve kezdte meg YouTube-os karrierjét. Énekes videókat töltött fel, melyek viszonylag hamar népszerűek lettek az énekesnő egyedi és erős hangja miatt. 2014-ben, a Voice nevezetű amerikai énekes tehetségkutató versenyen harmadik helyezést ért el. Onnantól kezdve sztár lett, de a YouTube csatornáját se hanyagolta el.

Sok-sok rajongót szerzett szerte a világon, több turné során látogatta meg őket. Tegnap Orlandóban volt fellépése. A koncerten több ezer ember jelent meg, és hallgatta végig Christina utolsó koncertjét. A fellépés utáni dedikálásnál egy férfi odasétált hozzá, és fegyverrel meglőtte. Christina testvére leteperte a földre a támadót, de mielőtt el tudták volna venni a férfitól a fegyvert, az megölte magát is egy lövéssel. Az énekest azonnal az Orlandói korházba szállították, de már nem lehetett megmenteni.

Utolsó személyes bejegyzése: végzetes koncertjére invitálja a közönséget

Tegnap a világ kevesebb lett egy kedves és ártatlan lélekkel. 22 évesen kellett elmennie, annak ellenére, hogy mennyi minden volt még előtte az életben.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Thank You, David Cameron!

Mint mindenki tudhatja, ma, ezen a csodálatos csütörtöki napon, David Cameron (brit miniszterelnök) ellátogatott a mi csodálatos fővárosunkba, Budapestre.

A miniszterelnök jövetele alkalmából lezárták fél Budapestet, ebbe beleértve a belvárosban járó tömegközlekedést is (6 troli, 6 busz és a 2-es villamos nem járt, valamint több járat másik útvonalon ment), ezzel sok embernek okozva problémákat. Nekem is volt egy kis dolgom, ami elég sok utazással járt (volna). Sok-sok ide-oda rohangálás és telefonálás után sikerült kieszelnem egy olyan útvonalat, amin viszonylag egyszerűen el tudtam jutni az úti célomhoz. Valahogy sikerült elkavarodnom az oly nagyon keresett villamoshoz. Már a felszállásnál volt egy kis probléma: alig tudta felnyomni magát az ember a járműre. De ha ez sikerült is, következett a kettes számú probléma: a tömegben az emberek nagyon-nagyon nyomták egymást, és ez különlegesen nagy stresszt váltott ki az utasokból. Páran verekedni kezdtek (keményen!), mások meg üvöltöztek egymással a jármű két végéből.

Most jött a harmadik dolog. A villamos tömött volt, az ajtókra felnyomták az utazók nagy részét. Amikor kinyíltak az ajtók, mindig egy kicsit kijjebb ömlött a tömeg, a felszállni akaróknak még jobban megnehezítve a dolgát. És amikor a visszaszállni kívánók nem fértek be az utastérbe, nem mindenki fogadta ezt el, így volt olyan megálló, ahol 5 percet vártunk, mivel egy fiatalember nem volt hajlandó megvárni a következő villamost, ehelyett az ajtó sugarában állt, és „várta a messiást” – egészen addig, amíg valaki kedélyesen ki nem lökte teljesen.

Horváth Emma

Illusztráció

Nekem az egész út alatt volt egy kedves útitársam (egy 60 körüli nő, akit abban a kavarodásban ismertem meg), aki kedélyesen beszélgetett velem, míg ezek a bonyodalmak lementek. Mindketten ugyanabban a megállóban szálltunk le és értünk ki a friss levegőre. Amikor már biztosan álltunk a lábunkon, automatikusan a cuccainkat kezdtük el ellenőrizni. És hát ki gondolta volna… a nő egész végig kezében szorongatott táskájából és az én táskámból is kilopták a pénztárcát. Habár a tolvaj nem ment túl sokra az én irataimmal (mert más nem volt abban a tárcában), nekem már előre megszervezte a következő utam is: okmányirodába diákigazolványt és személyit csináltatni.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kitartó rajongók, figyelem!

Öt éve alakította meg az Ivan & The Parazol nevű rockegyüttest pár zeneiskolás fiatal, és elég hamar a közönség és a szakma érdeklődésének előterébe kerültek. Megnyerték a magyar Hard Rock Rising tehetségkutató versenyt, amerikai és angol fesztiválokra, koncertekre invitálták őket, idén pedig harmadik nagylemezüket jelentették meg, The All Right Nows címmel. Sikerült leülnöm az Ivan & The Parazol énekesével, Vitáris Ivánnal, és ő válaszolt is egy pár kérdésemre.

Szubjektív: Már kiskorodban is zenész szerettél volna lenni?

Vannak azok az emberek, akiket ha megkérdezel kiskorukban, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, megadják a választ, és később azok is lesznek. Én soha nem tartoztam ezek közé. Őszintén szólva, még ma se tudom, hogy mi leszek, hisz én mindig azzal szeretek foglalkozni, amivel éppen foglalkozom.

Szubjektív: Van valami célotok, amit el szeretnétek érni, vagy esetleg valaki, akivel fel szeretnétek közösen lépni?

Nemrégiben volt már egy ilyenfajta valóra vált álmunk, felléphettünk a Deep Purple előtt. Számomra két olyan hely létezik, amit biztos meg szeretnék látogatni a zenekarral: Dél-Amerika és Japán. Ezek a helyek azok, ahol nagy a nyitottság, nagy a zenéhez való kötődés és a rajongás.

Szubjektív: Miért vannak angolul a számaitok?

Az ember arra törekszik, hogy a világ minden táján megértsék a zenéjét, és a zenének van egy univerzális nyelve, az angol. De nem ez az egyetlen oka. Sokat játszottunk külföldön, és ez nagyban inspirált minket. Azt gondolom, hogy a magyar szövegek is ugyanannyira fontosak, mint az angolok, de ha a mostani lemezünk főleg angolul született, ott nem lenne érdemes megtörni a koherenciát magyar szövegekkel. Magyar daloknak külön, egy magyar anyagon kell majd megjelenniük.

Szubjektív: Honnan jön az ihlet ahhoz a sok dalhoz, amit ebben az új albumban bemutattok?

A legtöbb ihletet a közös élményekből, a minket körülvevő világból lehet szerezni. A zenész egy „antenna”. Mindenfaja hatásokat befogad, és megpróbálja ezeket megfogalmazni, egy szórakoztató, de mégis lélekbe markoló dologba, a zenébe önteni.

Szubjektív: És a kinézet mennyire fontos nálatok?

Nagyon! Ha az ember kimegy egy nagy közönség elé a színpadra, azt meg kell tisztelni, és úgy kell odaállni, ahogy sehova máshova. Meg persze az előadó egyfajta divatot teremt, sugároz a közönség felé. Ezért is fontos, hogy mindig olyan ruhában kell lenni, ami jelent valamit – vagy csak fontos neki valamiért.

Szubjektív: Milyen érzés, amikor felismernek az utcán?

Ez persze általában nagyon jó, de azért ott vannak azok a pillanatok is, amikor pont a félóránként járó busz utáni futásom közben kapnak el, és esedeznek egy közös képért. És ugye arra csak nem mondhatok nemet egy lelkes rajongónak.

Szubjektív: Az új album borítóján egy lány látható. Ki ez a lány?

Ez egy érdekes sztori. Ő egy nagy rajongónk, aki már nagyon régóta követ és szeret minket meg a zenénket. Úgy gondoltunk, hogy meglepjük ezzel a kis ajándékkal, így is megköszönve a sok ideje tartó támogatását. A lemezborító a koncepció szerint egy a rajongót mutat be a szobájában, ahogy az új lemezünket kézhez kapja, és ebbe a koncepcióba is jól illett a hölgy.

Úgyhogy, ha bárki kételkedik abban, hogy megéri-e oly sok éven át kitartani egy olyan banda mellett, akiket szeret, egy percig se gondolkodjon tovább. Bármikor kaphat egy üzenetet, hogy rajta lesz a következő albumon (amit később valószínűleg rongyosra fog hallgatni).

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kamerával megfigyelt terület – és mégis lopnak a buszon

Biztos mindenki tudja, miről beszélek, amikor a jól ismert „kamerával megfigyelt terület” matricáról beszélek.

Sokan ennek a matricának a hatalmát arra használják fel, hogy a bolt vevőit elriasszák a kóla zsebbe csúsztatásától. Vagy egy buszon, ahol meg nem akadt pénz a kamerák beszerelésére, csupán óvatosságból kiraknak egy-két ilyen matricát, figyelmeztetésképpen.

Ezen a buszon, ahogy általában a többin is, nem csak figyelmeztető tábla van, hanem kamera is - fotó: közlekedem blog

De nemcsak a becsületes embereknek tűnik fel ez a kis csel. Sok zsebtolvajnak ezért is van mersze bűntények elkövetésére, még az ilyen figyelmeztetések ellenére is. Ezért is fontos tudni pár dologról, ami megnehezítheti ezen bűnözők dolgát.

1. Ha egy zsúfolt tömegközlekedési járművön utazunk, fontos, hogy értékeinket ne a legkülső zsebbe helyezzük el, mert innen lehet a legkönnyebben kicsenni egy-két dolgot a tulajdonos tudta nélkül.

2. Nem érdemes mutogatni a fontosabb értékeinket, hanem inkább a táskánkban kell hagyni, ameddig nem érünk olyan terepre, ahol biztosan ismerünk mindenkit, és nem áll fent a kézből kitépés veszélye.

3. Ha netán mégis valami halaszthatatlanul fontos ügyet kell intéznünk, mondjuk a buszon vagy bármiféle tömegközlekedési eszközön, legyünk biztosak abban, hogy elég erősen fogjuk az értéktárgyunkat, nehogy valaki a kezünkből kikapva szaladjon el vele.

4. Ha valamit ki kell vennünk a táskánkból, de közben mind a két kezünk foglalt, meg se forduljon a fejünkben lerakni valahova az addig kezünkben őrzött értékeinket.

Adom én ezeket a tanácsokat, akitől már 2 telefont is elloptak a buszon.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan mentünk oda – és hogyan jutottunk vissza

Mindenkinek megvan az a bandája vagy előadója, akiért él-hal. Az én esetemben ez az R5. Ez egy négy amerikai testvér és egy barátjuk által alapított tinibanda, akik főleg pop, néha rock számokat játszanak. Idén az új albumukat mutatták be egy turnén, szerte a világban.

Ugyan egy-két barátnőmmel minden egyes ismerősünk illetve családtagunk elektronikai eszközeit birtokunkba vettük, és vadul küldtük rajtuk a szavazatokat arra, hogy a turné kanyarodjon el Budapest fele is, sajnos ez a vágyunk nem valósulhatott meg. De milyen rajongók lennénk, ha nem kezdtünk volna el keresni egy közeli helyet, abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy hőn szeretett szülőhazánk nincs rajta a listán? A legközelibb helyszín Bécs volt. Sok-sok, szülők felé irányuló kérlelés és ígérgetés után megvettük a jegyeket a várva várt koncertre.

A napok borzasztó lassan teltek attól a pillanattól kezdve, hogy a jegyemet magamnál tudtam. Amikor is végre eljött a nagy nap. Reggel (annak ellenére, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni) csak úgy kipattantam az ágyamból.

A terv a következő volt: reggel elindulunk, és így biztos lesz időnk átérni a határon, még akkor is, ha a menekültes dolgok miatt kisebb-nagyobb problémák vannak az utakon. Azonban a határon csak úgy átsuhantunk, nulla probléma nélkül. Naivan azt gondoltuk, hogy innentől kezdve semmi sem állhat az utunkba, egészen addig, amíg valahol kilenc kilométerre előttünk balesetet nem szenvedett egy autó. Konkrétan három órát álltunk egy helyben, valahol az osztrák autópálya közepén. Amikor már több órája álltunk az autópályán, és némán magamban merengtem azon, hogy vajon oda fogunk-e érni a koncertre, valami egyszerre csak kizökkentett a gondolkodásból. A barátnőm bejelentette, hogy elintézendő folyó ügyei vannak, és ekkor jöttem rá, hogy nem ártana nekem sem egy WC-szünet. Hát persze, ilyenkor is befigyel az én karmám: az autópálya melletti kis erdőcske (mely tökéletes lenne e célra) el van kerítve egy két méter magas kerítéssel. Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy a célunkat elértük, még akkor is, ha meg kellett hozzá rongálnunk Ausztria egyik autópálya menti kerítését. Miután mindannyian szerencsésen visszamásztunk az autóba, a végeérhetetlennek tűnő kocsisor elindult. Mindenki nagyon felvidult, mert már biztosan tudtuk, hogy oda fogunk érni. Így is lett.

Amikor megérkeztünk, gyorsan beálltunk az ott sorakozó rajongók közé, hogy beengedjenek, és végre találkozhassunk álmaink bandájával. Nem kellett sokat ácsorognunk. Alig tíz perc elteltével már be is vezettek minket a helyszínre, mivel találkozós (meet-and-greet) jegyet vásároltunk. Viszonylag az elsők között voltunk, ami azt jelentette, hogy miután találkozunk a bandával (és csinálunk képeket), elsőkként engednek be minket az előadócsarnokba. Sajnos az emlékeim enyhén homályosak, mert miután a banda énekese (Ross Lynch) megölelt, finoman szólva leblokkoltam, és a mosolygáson kívül nem nagyon tudtam mit csinálni. De ez sem tarthatott örökké, úgyhogy tovább kellett mennem befelé.

Jó helyünk volt, az első sorban, közvetlenül a korlát mögött álltunk. A mellettünk álló lányokat leginkább a buldózer szóval tudnám jellemezni, mert körülbelül akkorára nyomtak minket (hármunkat) össze, mint amekkora helyet ők maguk (kettejük) elfoglaltak. De bizony, aki azt hiszi, hogy ez a kis „kihívás” vette el a kedvünket az estétől, az nagyon is téved, mert a végső csepp a pohárban az a kivágott kerekű kocsink volt, ami éjjel fél egykor várt ránk ott, ahol hagytuk. És mint kiderült, a járművünkben nem volt pótkerék. Hát persze, hogy a három autógumis közül, akiket hívtunk, egyiknek sem volt a mienkre való alkatrésze. Így indultunk neki a hazafele vezető háromórás útnak három ugyanolyan és egy különböző kerékkel, hajnali háromkor. Azzal együtt, hogy ennyi sok kalandon mentünk keresztül, az estét én egy nagyon jó és felejthetetlen élménynek fogom megőrizni.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek