Gyorséttermi titkaim

Nyári munka keresgélése közben sajnos rá kellett jönnöm, hogy a munka világa nem feltétlenül a rövid ideig dolgozni kívánó gimnazistákra épül. Így kötöttem ki az egyik - általatok is valószínűleg elég jól ismert – gyorsétteremláncnál. Anyukám rettegett, hogy mi lesz az ő kicsi lányával, apukám örült neki, hogy bármi áron dolgozni szeretnék, én pedig hihetetlenül kíváncsi voltam, milyen lesz életem első igazi munkahelye.

Már az elején érdemes leszögezni, hogy elsősorban nem a pénzért csináltam. Nálam valahogy ez ilyen bekattanás volt, hogy 18 éves korom előtt mindenképpen szeretnék olyan hivatalos, papíros munkaviszonyt, mint ami a nagyoknak is van. Meg amúgy is, úgy gondoltam, jó lenne megtudni, milyen dolgozni.

Ahogy már említettem, így kötöttem ki egy hamburgereket és sült krumplit is áruló gyorsétteremnél, ahol, amikor megtudták, hogy két idegen nyelven is képes vagyok elgagyogni, rögtön be is raktak a kasszázni egy belvárosi csomópontnál lévő üzletbe.

Az első nap minden nagyon gyorsan történt. Azonnal megkaptam az egyenruhámat, megmutatták az öltözőt, és természetesen azt is, hogy hogyan kell kezet mosni. Apropó, kézmosás: teljesen elámultam, milyen hihetetlen tisztaság, rendezettség és higiénia uralkodik az egész konyhában és a pultoknál is. Amikor nem érkezett vendég, akkor rögtön takarítanunk kellett a kasszák környékén, amíg nem csillogott minden. Nem volt lazsálás. Tehát a városi legenda, miszerint az ilyen helyeken a hátsó hűtő és a krumplisütő környékén aranyos kis patkánycsalád él, egyszerűen nem igaz.

Mint bizonyára tudjátok, az, aki kasszázik, ő állítja össze a tálcátokat is. De az nem mindegy, hogy hogyan! Számomra a legmegdöbbentőbb, mégis talán a leglogikusabb szabály az volt, hogy a sültkrumpli az utolsó, amit kiadok, és az előtte lévő dolgokat sem mindegy, hogy milyen sorrendben pakolom. Ennek köszönhetően a lehető legmelegebben kapod meg, amit majd nyammogni fogsz.

Sokan – köztük korábban én is – úgy gondolják, hogy a gyorséttermi munkához nem kell kifejezetten sok sütnivaló. Jó, az valószínűleg igaz, hogy nem kell Pitagorasz-tételét kívülről fújnod, és az Árpád-házi királyokat sem fogják veled felsoroltatni, de amellett, hogy egy ilyen meló fizikailag rendkívül megterhelő, igen nagy koncentrációt és talpraesettséget igényel. Folyamatosan figyelned kell arra, hogy jó dolgokat adj ki. Észben kell tartani a 7 fős spanyol család rendelését, miközben gyorsan kiszolgálod a csak egy sajtbureszért beugró srácot és a tekercses fagyira áhítozó nyugdíjast is. Aztán nem szabad keresztbe tenni a kollégáknak sem. Igen csúnyán tudnak ám nézni, ha a már 10 perce várt speciális rendelést véletlen kiadod valaki másnak. A végén pedig jól kell visszaadni, ami egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Közben pedig folyamatosan figyelned kell arra, hogy végig előírásszerűen viselkedj a vendéggel.

Mivel én csak rövid ideig maradtam, nem igazán dolgoztam a konyhában, hiszen az itteni feladatok betanulása heteket, akár hónapokat is igénybe vehet. Azt mondják, hogy mire megjegyzed az összes szendvics receptjét, csak az három hét, és akkor még nagyon-nagyon lassan dolgozol. A konyhán pedig a lassúság nem megengedett, kollégáim emberfeletti tempót voltak képesek diktálni. Amint megérkeztek a műszakba, csak berakták a kedvenc zenéjüket, és sutty-sutty, ritmusra pakoltak bele mindent a zsömlébe. Engem csak egyetlenegyszer raktak a konyhára, mikor kipróbáltatták velem a hússütést. Habár állítom, hogy a hús egyáltalán nem olyan gusztustalan, mint azt előtte gondoltam, ne kívánjátok magatoknak, hogy lássátok félig véresen, ahogy én elkészítettem. Szóval a sikertelen próbálkozásaim mehettek is a kukába, én meg vissza a kasszába.

Az alatt, amíg dolgoztam, gondolhatnátok, hogy végig ottani kaján éltem. Ez annyiban igaz is, hogy végigkóstoltam az olyan édességeket, amik a ritka gyorséttermezések során már nem szoktak beleférni a hasamba. Az alkalmazottak amúgy úgy ehetnek bent, hogy mindenkinek van egy bizonyos számú kreditje, amit elkölthet. A konyha hátsó részén pedig mindig van egy külön étlap, amin fel van tüntetve, hogy melyik kaja hány kreditet ér. Csak hogy érzékelni lehessen, a kreditek egy kis sajtburger menüre elegendők. Mondjuk az ott dolgozók többsége nem is igazán hajlandó az ottani kajából enni, szóval a keretük nagy részét inkább innivalóra költik.

Az idő végére, amit ott töltöttem, megszerettem alkalmi munkahelyemet. Voltak kedvenc kollégáim, akikkel igazán szerettem együtt dolgozni, és mire eljöttem, a két retteget, kigyúrt, kitetovált sráccal is megbarátkoztam, akik még életvezetési tanácsokkal is elláttak. Nem állítom, hogy ebből gazdagodtam meg, de a nyár egyik legnagyobb élménye volt, amikor első fizetésem végre megérkezett a bankszámlámra. És amikor múltkor elmentem a kirakat előtt, és láttam, hogy két hihetetlenül aranyos ember áll a kasszában, kicsit összeszorult a torkom, hogy nem lehetek ott velük harmadikként. De hát ez van, valószínűleg nem leszek gyorséttermi dolgozó. Mindenesetre nyári munkának mindenképpen érdemes kipróbálni, rengeteg mindennel gazdagodhatsz, és ezek közül tényleg a legkevesebb a pénz.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez” – jubileumi interjú Ildivel

Hihetetlen, de Ildi (Zrinszky Ildikó) már több mint 20 éve van velünk az AKG büféjében. Ennek apropóján beszélgettünk vele egy viszonylag nyugis lyukasórában. Szóba kerültek a kezdetek, az Ildi tea titka, és Szafi, az unoka is. Hallhattunk iskolai sztorikról, és arról is, hogy jó pár évvel ezelőtt hogyan nem égett le az AKG.

Mesélj, milyen volt megérkezni az AKG-ba 20 évvel ezelőtt?

Azt kevesen tudják, hogy az én érkezésem nem volt annyira váratlan. Ugyanis, amikor megláttuk az újságban ezt a hirdetést, hogy iskolai büfé bérleti joga átadó, főleg azért jöttem ide nagyon szívesen, mert érettségi után itt dolgoztam. Képesítés nélküli napközis tanító néni voltam, Misi nénit is azóta ismerem. ’82-től ’84-ig dolgoztam itt, innen mentem szülni is, de ez az épület akkor még általános iskola volt. Úgy emlékszem, a hirdetésből ki sem derült, hogy közben középiskola lett – akkor mondták először, amikor beléptem az ajtón.

Az első büfé helyszíne nem itt, hanem a második emeleten volt, egy nagyon szűk kis folyosó végén. Ez egy kis levegőtlen lyuk volt, az első két évet ott szenvedtem végig. Utána az iskola csapata úgy döntött, hogy kerüljön le a büfé az ebédlőbe. Ezt, ami most itt van, ezt én ötlöttem ki, a saját költségemen. A színét is úgy választottuk, hogy passzoljon az ebédlőhöz. Úgyhogy így indult. Igazából itt lent lettem igazi AKG-s.

Miért, fönt nem annyira látogattak téged?

De, de, már oda is nagyon jöttek a gyerekek. Az elején bele kellett tanulnom, hiszen még sosem csináltam ilyet. De akkor még nem volt 6 osztályos az iskola. Annak az évnek a környékén vált azzá, amikor lejöttem. A kicsi gyerekekhez meg jobban megtalálom a hangot, a 13 évessel sokkal jobban ki tudom alakítani a közelebbi kapcsolatot, mint egy nagyszájú kamasszal. Valahogy a kisiskolásokkal lett ez az egész ilyen központi hely. Emlékszem, annak az évfolyamnak voltam először fent a tablóján. Azt már nem tudom, azóta fent vagyok-e mindegyiken, de jó páron biztos.

Mikor kezdődött el az, hogy beülnek hozzád az emberek?

Ó, az az elejétől. Mindig úgy van, hogy vannak a visszafogottabb gyerekek, meg vannak a nagyobb szájúak, akik már rögtön megjelennek. Én meg szeretek nyitott ajtónál dolgozni. Mondjuk, amikor van a két nagy roham, 10-kor meg ebédidőben, akkor azért bezárkózom, hiszen bosszantanak, meg útba vannak.

Amikor itt vannak, akkor kötetlenül beszélgetünk, mert érdekel, mi van velük, milyen a sorsuk. Persze, van, amikor fárasztanak, de azt is megoldom. A kis lógósokat pedig néha még órára is elzavarom. Több-kevesebb sikerrel, ki tudja. Bár úgy tűnik, vannak, akiknek sok lyukas órája van (nevet). Egy-kettő azért mondja, hogy nem azért jön, mert szeret, hanem azért, mert meleg van (bár szerintem ezt csak cukkolásból mondják).

Amikor a hetedikesek megérkeznek, mit vettél észre, ki az, akinek van bátorsága ide beesni hozzád? Tényleg csak a nagyszájúak jönnek?

Hetedikben többnyire kicsit meg vannak szeppenve. Mesélik, hogy nyitótáborban már sokszor szóba kerülök. Ha ide járó testvére van valakinek, akkor abszolút úgy jön, hogy már ismer. Remélem, hogy ez kicsit az én közvetlen kisugárzásomnak is köszönhető, annak, hogy rögtön ilyen anyáskodós szoktam lenni. Talán az is van mögötte, hogy anno, sok éven keresztül, minden áron pedagógus akartam lenni, csak olyan munkát tudtam magamnak elképzelni, aminek gyerekekhez van köze. Valamennyire ez sikerült, mert pedagógus ugyan nem lettem, de azért a gyerekek közelsége mégis a munkámhoz tartozik.

Figyelj, ha mufurc lennék, és nem lennék kedves, mosolygós – most persze magamat dicsérem, ami nem egy szép dolog –, akkor nem jönnének ide. Szerintem mindenki olyan a másikkal, ahogy a másik viselkedik vele. Tehát a közvetlen hangvétel mindig jó.

Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy nagyon sok gyerekkel – főleg, amikor már elballagtak – sulin kívül is van kapcsolatom. Nyaranta találkozunk, megiszunk egy kávét. Voltam már sörözni, banketten, kerti partin a nagyszülőknél. Ami pedig nagyon sokszor előfordult, hogy jönnek hozzám, a lakásomra is. Főztem már nekik, volt már egy-két buliszerű kajálás az Ildinél. Szóval baráti köröm is van már innen.

Olyan nyár pedig nincs, hogy én egy AKG-sal valahol ne találkozzak. Vagy a Balatonon vagy külföldön. Idén Isztambulban találkoztam valakivel. Rómába tartó gépen három AKG-s család, a londonin kettő. Szóval mi, AKG-sok, mindenhol ott vagyunk.

Hogyan találtad ki, hogy miket fogsz árulni a nekünk?

Nekem is vannak gyerekeim, meg körülnéztem sok iskola büfében. Ami szerintem hozzám fűződik, az az Ildi tea. Azt találtam ki 20 évvel ezelőtt, hogy legyen valami olyan, amit a gyerekek frissen isznak, és olcsó is legyen. (Mondjuk, arról elég híres vagyok, hogy akár egy évtizedig nem emelek árat, nem is tudom, hogy csinálom.)

Ez így adja magát, bár minden évben kell valami újdonság, hogy az érdeklődést fenntartsam. Nagyon sokszor pedig a gyerekek adják az ötletet. Például a tavaly szeptemberben „bemutatkozott” pirított hagymás hot-dog is ilyen. Végül is azt árulok, amire kereslet van.

Ezek szerint a tea már a kezdetek óta volt?

Már az első pillanattól. Főleg a hideg. Mert ugye a fiúknak nem lehet meleget adni, ha -20° van odakint, akkor is azt issza. Hangja az már nincs, bárhogy küzdök is vele, azt issza. A lányok hidegben pedig jobban vágynak a melegre, így van mindenféle. És sosem fogyhat el. Folyamatosan főzni kell – kitörne a pánik, ha valamiért nem lenne.

Volt már olyan, akinek elárultad a „titkos receptet”?

Szoktam hülyéskedni, hogy fú, majd ha leérettségiztetek, elárulom. De egyébként egyetlenegy titka van: nem szabad kispórolni belőle semmit. Nem egyszer jártam a műjégen, ahol valami ízetlen, cukros átlátszó semmit adnak. Nem! Bele kell tenni rendesen a citromot, a cukrot, nem sajnálni belőle semmit.

Persze volt, hogy egyszer-kétszer kihagytam belőle valamit véletlenül („vagy kolbász íze volt” – súgja oda egy éppen bent ücsörgő). Ja, igen, a kolbász íz, azt nem akartam elhinni. Aztán amikor a hatodik mondta, akkor megkóstoltam, és tényleg az volt neki. Véletlen betettem a felvágottat a teahűtőbe, attól volt, azóta figyelek, hogy ne csináljak ilyet.

Említetted a két csúcsidőszakot. Olyankor mit tudsz csinálni, amikor azt látod, hogy kint tulajdonképpen ölik egymást az emberek?

Akkor veszek egy nagy levegőt, hogy túléljem. Szokták mondani, hogy a tolakodókat ne szolgáljam ki. Van, amikor egyszerűen nem tudok erre is figyelni. Azok az időszakok szellemileg is megerőltetőek, hiszen egyszerre kell figyelnem 4-5 gyerekre.

Egyszer volt egy olyan, hogy azt hittem, itt most mindenkit megölök, vagy magamat szúrom hason. Lehúztam ezt az ablakot, kiszaladtam a suli elé és leültem a lépcsőn, a legnagyobb roham kellős közepén. Kábé negyven gyerek rohant utánam, hogy „Ildi mi a baj?”. Mondtam nekik, hogy két percet kérek, különben gyilkolok. Azóta nem volt ilyen, meg általában tudom is uralni a helyzetet.

Van valami nagyon emlékezetes munkahelyi „bakid” az elmúlt 20 évből?

Hát volt az, amikor felrobbantottam a mikrót. Beszélgettem az egyik tanárral, kicsit belemerültünk, aztán már csak a hatalmas durranást hallottuk. De hát tudod, csak az nem hibázik, aki otthon marad. Azért gyakran nem fordulnak elő ilyen esetek, bár az néha megtörténik, hogy szénné égetek egy melegszendvicset.

Egyetlenegyszer volt olyan, hogy hazamentem, és elalvás előtt az jutott eszembe, hogy én biztos nem kapcsoltam ki a melegszendvics sütőt. Gondoltam: „Úristen, leégetem az egész iskolát!” Hiába hívtam a portást, nem vette fel. Így éjfélkor kocsiba ültem, és bejöttem a büfébe. Naná, hogy ki volt kapcsolva!

Ami félelmetes élmény, hogy egyszer volt itt egy árvíz. Csőtörés volt a Miklós utcában. Hallottam, ahogy a konyhás nénik sikítanak, hogy jön be a víz. Itt állt vagy 10 fiú, és elüvöltöttem magam, hogy mindent azonnal fel a pultra. Két pillanat múlva már minden biztonságban volt. Fél perc múlva térdig érő vízben álltunk. Gyerekekről szóló sztori meg millió van. Abból könyvet írhatnék.

És van kedvenced közülük?

Volt egy kis Polskim, amikor idekerültem. Pár srác rohant le ide hozzám, hogy „Ildi, légy szíves, add kölcsön a kocsit, haza kell szaladnunk valamilyen könyvért, mert leharapja a tanár a fejünket, ha nem lesz itt”. Esküdöztek, hogy rohannak és jönnek vissza. Elég sokáig könyörögtek, mire ráálltam. Aznap teli tankkal jöttem iskolába, a nap végén pedig, amikor beültem a suli előtt, épphogy eljutottam az első benzinkútig. Utólag mesélték el, hogy igazából a Hajógyári szigeten a kézifékes megfordulást gyakorolták. Mikor ezt megtudtam, a negyedikig kergettem őket a partfissal. Tíz évvel ezután még valami találkozón poénkodtak is vele, hogy „na, Ildi, kocsikulcs?”

Ildi a Szubjektív címlapképén, 2011-ben

A legnagyobb sztorim pedig szerintem a következő volt. Ugye rengeteg gyereknek adok hitelt, amikor pedig még az elején voltam, akkor nem figyeltem arra, hogy a végzős diákok egy hónappal hamarabb végeznek, így nem is szabad őket felírni, mert előfordulhat, hogy soha többet nem látom az illetőt. Volt egy fiú, akivel nagyon-nagyon jóba voltam. Itt hagyott közel ezerforintnyi tartozást. Nyáron Balaton-átúszáson voltam, vártam a férjemet a parton, aki úszott. Kit látok ott, levegőt kapkodva kivánszorogni a vízből? Hát persze, hogy a srác volt. Nem hagyhattam ki a poént, mondtam neki, hogy az nem járja, hogy lelépsz az én ezer forintommal, szóval idáig eljöttem érte. Kapkodott levegő meg a pénztárcája után szegény. Egészen az utolsó mondatig kibírtam röhögés nélkül, ő meg elhitte, hogy valóban azért ültem kocsiba, hogy behajtsam a tartozást. Amit persze utána ki akart fizetni, de nem hagytam neki.

Mi a helyzet mostanában Szafival, az unokáddal?

Hát, ő nagyon jó fej, már ovis. Van neki egy szerelme, aki a minap adott neki egy puszit. Miatta akart hercegnő lenni a farsangon, azt mondta, hogy a pörgős szoknyájától biztos el fog ájulni a fiú. Amúgy meg hihetetlen dumája van. Mostanában nagyon sokat vigyázok rá, mert a mamája dolgozik. Mindig mond egy olyat, amin meglepődök. Például múltkor vettem neki egy filctoll készletet, ami nagyon le volt ragasztva, így nem tudtam kibontani. Mondom magamnak, hogy mi a túrónak rakják rá ezt a ragasztót. Szafi meg válaszolt rá: „Ez azéjt van nadi, hogy megnehezítsék az életedet.”

Szóval nagyon édes, bár ismeritek, mert sokat van itt. Emiatt AKG-s is akar lenni. Múltkor is mondta, hogy „Nadi én a világon az ATG-t szejetem a legjobban”. Mintha annyi iskolát ismerne…

El tudnád képzelni, hogy valaha abbahagyd itt a munkát?

Te, ezen már sokat gondolkoztam, meg sokan kérdezitek. Eddig nem is foglalkoztam ezzel, de mostanában néha eszembe jut. Úgy látom, hogy nem tudnám abbahagyni, szóval, ha szükség van rám, én sokáig tervezek még maradni. Legalább 10-15 évig. Bár akkor sem tudnám teljesen leadni, mondjuk, az egyik gyerekem idejöhetne, és én csak felügyelnék. De azért ehhez egészség is kell. Most leszek 54, remélem, 65-ig tudok maradni. Elvileg idősödök, de azért én fiatalosnak gondolom magam. Bár mindenki így gondolja magáról.

Nekem már a nyár is nagyon hosszú, július elején már jönnék vissza. No, nem a pénzért vagy a munkáért, hanem egyszerűen hiányzik a napi rutin, meg a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Titz Liza

Korábbi interjúnk: Takács Iván Péter: „Nem tudok más munkát elképzelni” – interjú Zrinszky Ildikóval, az AKG büfé vezetőjével (Szubjektív, 2011. november)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A cicák Moszkvában

Miután az AKG francia színjátszó csapata megnyerte a 2015-ös pécsi FTLF-t (Festival de Théâtre Lycéen Francophone, vagyis a Gimnáziumi Francia Nyelvű Színjátszók Fesztiválját), Magyarországot képviselhettük a 2016-os moszkvai Fesztiválok Fesztiválján (FDF). Élménybeszámoló következik arról, hogyan érezte magát a Macskanyelv előadás csapata az orosz fővárosban.

Budapesten, a reptéren állva azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy én még soha nem utaztam napközben sehova. Azok a gépek, amiken én rajta vagyok, mindig hajnalban indulnak. A többiek arcáról nagyjából hasonló gondolatokat lehetett leolvasni, még szerencse, hogy a repülőútba még belefért egy kis szundi.

Miután leszálltunk, és több-kevesebb idő alatt mindenkinek sikerült átjutnia az orosz útlevél-ellenőrzésen, az orosz iskola két diákja fogadott minket, George és Dascha. Ők ketten voltak a mi őrző-védő-terelőink az egész ötnapos kinttartózkodásunk alatt. Mint később kiderült, munkájukat annyira komolyan vették, hogy (kis túlzással) pisilni sem engedtek el minket egyedül. Ez – habár ezt valamilyen furcsán kedves módon csinálták – az együtt töltött idő végére már kezdett kicsit zavaróvá válni.

Moszkva egy fura hely. Minden hatalmas, az emberek simán neked jönnek, a történelem mindenhonnan visszaköszön, és még olvasási készségedet is teljesen elveszted, köszönhetően a cirill betűknek. Nincsenek kertes házak, csakis minimum tízemeletes hatalmas panel-felhőkarcolók. A távolságok is óriásiak: az még talán nem is lenne meglepő, hogy a reptér-szállás távolságot majdnem annyi idő alatt tettük meg, mint a Budapest-Moszkvát, de az már annál inkább, hogy a metró 5-10 percet megy két megálló között. (Ami pedig elképesztően bizarr, hogy ugyanolyan metrókocsikkal utazhatsz Moszkvában, mint a hármas metró vonalán, itthon.)

Azt gondoltuk, hogy ahol lakunk, az Moszkva külvárosa. Mint később kiderült, a kollégium gyakorlati értelemben még a belvárosban volt, bár így is körülbelül egy óránkat vette igénybe, míg eljutottunk a Kremlig. Amúgy a szállás maga egy igen bizarr hely volt. Tele volt zsúfolva életnagyságú műanyag állatokkal, amiket művirágok és egy beltéri műtó környezetében helyeztek el. A kertbe belépve két jávorszarvas fogadott, majd kicsit tovább menve egy komplett állatfarm. Az aulában egy medve ágaskodott, a recepció előtt pedig egy halastó, békákkal és hattyúkkal. A kajáról meg inkább ne is beszéljünk...

A fesztivál nagyon jó hangulatban telt. Tizenkét ország vett részt rajta, és amellett, hogy minden csapat előadását megnéztük, rengeteg programon vettünk részt. Délelőtt workshopokon tanulhattunk színjátszással foglalkozó szakemberektől (én egy oroszul éneklős és egy bohóc mini-tanfolyamon voltam), esténként pedig a nemzetközi diákprogramok elmaradhatatlan nemzetközi estjétől kezdve az improvizációs estig mindenfélét szerveztek nekünk vendéglátóink. Ezek közül kiemelkedett az az este, amikor kis csoportokban egy-egy orosz családhoz mentünk el vacsorázni. Beszélgettünk vagy várost néztünk a minket egy estére örökbefogadó családunkkal, majd jól megtömhettük a pocakunkat, ami igazság szerint mindenkire ráfért.

Bebizonyítottuk, hogy a magyarok milyen kreatívak tudnak lenni. Ott helyben jöttünk rá ugyanis, hogy a Nemzetközi estre bizony nem sok magyar ételt hoztunk magunkkal, így hát a helyi kisboltban összeszedtük, amit tudtunk, és a könyökünk, a darabban szereplő buzogányunk és egy sörösüveg aljának segítségével alkottunk egy kókuszgolyóhoz hasonlító édességet (csak azért hasonlítót, mert kókuszt természetesen nem lehetett kapni a kisboltban, így a maradék keksz törmelékéhez kellett folyamodnunk, amikor hempergettünk.) Aztán azt mondtuk rá, hogy a magyarok ezt eszik. Bocsi magyarok.

Az előadásunk is igazán jól sikerült, habár volt egy-két – utólag visszatekintve vicces, akkor nagyon nem annak tűnő – bakink, de szerencsére ezt a közönség nem vette észre. Ami igazán fura volt, hogy odakint nem akkor nevettek a darabon, amit itthon megszoktunk. Így néha igazán kemény munkánkba került, hogy a nevetés kiváltotta meglepetést leplezzük az arcunkon. És habár nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a Macskanyelvet utoljára játszottuk, nagyon jó érzés volt meghajolni a nemzetközi közönség előtt (na meg persze nyávogni egyet.)

Az biztos, hogy rengeteg jó és különleges élménnyel tértünk vissza. A reptérről pedig mindenki gyorsan szaladt haza, hogy végre kajálhasson egy nagyot. Köszönhetően a „remek” időjárásnak és a korlátozott étkezésnek, a többségünk persze jól lebetegedett, de pár nap alatt kihevertük a „Moszkva-kórságot”, és így már újra színpadra állhatunk az ez évi darabunkkal, a Platée-val – május 26-án, a Francia Intézetben, illetve 30-án, az AKG-ban.

Miaú!

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Puskás Annamária, Sofia Bonaccorso

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Harc a PET palack ellen

Korunkban egyre nagyobb mennyiségben bocsátunk PET palackot a környezetünkbe, és bele sem gondolunk, mennyi kárt okozunk ezzel a Földnek és saját magunknak is. Három gimnazista srác (Iványi Tamás Gergely, Márkus Tamás és Czikkely Márton – Városmajori Gimnázium) arra vállalkozott, hogy egy projekt keretein belül bemutassa a PET palack tulajdonságait, és megoldásokat kínáljon a palackmennyiség visszaszorítására. Ezzel pedig sikerrel pályáztak arra, hogy képviseljék Magyarországot a Svéd királyság által szervezett nemzetközi versenyen.

A munkát azzal kezdték, hogy egy 500 fő bevonásával végzett felmérésből kiderítették, hogy egy átlag magyar polgár megközelítőleg ugyanannyi csapvizet és ásványvizet fogyaszt évente. Ebből következik, hogy kb. 200 db másfél literes PET palackot használunk el évente, fejenként. Nem kevés, pedig ez csak az ásványvizes palackok száma.

Na de mit is tudunk a PET palackról, ami miatt ijesztőek az előbb felsorolt adatok?

A PET kémikusul polietilén-tereftalát, egy hatalmas, polimerizált szén alapú molekula. Egyes előnyösnek vélt tulajdonságai miatt egykettőre a gyártók kedvencévé vált. Stabil, tehát nem bomlik le, így hosszú ideig lehet használni. Ennek ökológiai hátránya az, hogy a palack készítéséhez igénybe vett nagy mennyiségű szén nem kerül vissza a körforgásba. A PET lebomlási ideje nem ismert, mindenesetre nagyon hosszú. A másik, az ipar számára előnyös jellemzője az, hogy igen ellenálló. Nem lehet feloldani sem koncentrált savakban, sem lúgokban, sem ismert szerves vagy szervetlen oldószerekben. Végül pedig az olcsó alapanyagok és előállítási költségek teszik vonzóvá.

Arra viszont nem gondolnak, hogy használat során mennyi veszélynek vagyunk mi, fogyasztók is kitéve. Ugyan az apróbetűs részben ott van a fólián, hogy fénytől óvni kell – de őszintén, mind láttunk már Balaton-parti büfék vagy nyári grillezés során, akár órákon át a napon álló palackot. Ennél rosszabbat nem is tehetnénk azzal, amit aztán el szándékozunk fogyasztani. A fiúk el is magyarázzák miért:

„Vettünk két félliteres PET palackot, és a tartalmát kicseréltük desztillált vízre. Az egyiket két napra kitettük a napra, a másikat pedig egy fénytől elzárt szekrénybe helyeztük” – magyarázta a kísérletet Marci.

Az eredmény az lett, hogy az UV fénynek kitett palackba 12%-kal több anyag oldódott az azt alkotó anyagokból. Azt, hogy ez miért káros, már nem is kell magyarázni. Ezen kívül, elégetve a palackot – ami igen gyakori eljárás – rákkeltő vegyületek szabadulnak föl. Az pedig sokkoló, hogy mennyi baktérium él a csavaros kupak alatt, amiket még egy alapos mosogatással sem tudunk eltüntetni.

És hogy mit javasolnak a fiúk e nem éppen ideális termék helyett?

Ne féljünk a csapvíztől! A mostanában divatos tévhitekkel ellentétben semmi ártalmas nincs benne. Még annyi klór sincs, ami a szervezetünkre bármennyire is káros hatással lenne. Ha furcsamód mégis rettegnétek a szomjoltás eme formájától, létezik egy nagyvárosi bennszülötteknek igen meglepő, mégis egészen kézenfekvő megoldás. Hétvégenként tegyetek rövid túrákat a természetbe, és kutassátok fel a bevizsgált forrásokat. Meg fogtok lepődni, a kutatás során találkoztak majd olyan családdal, akik hétvégén az erdőből hozzák el azt a vizet, amit aztán egész héten fogyasztanak. Ha pedig ez a megoldás sem tetszik, a legkézenfekvőbb, hogy PET palack helyett használjatok inkább zárható üveget.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

A cikk megírásához segítséget nyújtott: Czikkey Márton

A Városmajori Gimnázium csapata képviseli Magyarországot a Stockholm Junior Water Prize nemzetközi döntőjében, a stockholmi Víz Világhéten, 2015. augusztus 22-27. között. Díjnyertes dolgozatuk címe: The Secrets of Drinking Water.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Táplálkozzunk egészségesen!

Gyakran felteszik az embernek a kérdést: egészségesen táplálkozol? Vajon mi az egyáltalán, hogy egészséges táplálkozás?

Olyan mintaétrend nincs, amit ha bemagol az ember, és csak azt követi, akkor egészségesen táplálkozik. Az egyik legfontosabb alapelv a változatosság. Ha változatosan táplálkozik valaki, valószínűleg minden számára hasznos anyag a szervezetbe fog jutni. A zsírok, szénhidrátok fogyasztása nem hizlal, a túlzott fogyasztásuk hizlal. Az ajánlott energia-bevitel 20-30%-át zsírokból, 15%-át fehérjékből, 55-60%-át szénhidrátokból érdemes fedezni.

A táplálékbevitel napi eloszlását tekintve érdemes reggelire a legtöbb ételt fogyasztani, és vacsorára a legkevesebbet. Ha valaki egész nap nem eszik, hajlamos a bevacsorázásra. Fontos, hogy naponta akár ötször is étkezzünk, de sohasem annyit, hogy úgy érezzük, kipukkadunk. A vitaminbevitelre is oda kell figyelni, ha valaki változatosan étkezik, akkor elegendő vitamint fog magához venni. Vitamintúladagolás létezik, azonban ha az ember nem fogyaszt nagy dózisban mesterséges vitaminokat, ez gyakorlatilag lehetetlen. És mindig pótoljuk a folyadékokat, napi 3-4 litert.

Ha valaki fogyókúrázni akar, nem elég azt mondani, hogy akkor majd nem eszek egy hétig, és lefogyok. A drasztikus diétával történő fogyás fele az izomból származik, mely a zsírokat égeti, tehát ha az ember visszatér a normál étrendjéhez, a kevesebb izom kevesebb zsírt fog elégetni, és ez a fogyókúratípus hosszú távon hízáshoz vezet. A táplálkozási arányok megtartásával kell fogyni, fokozatosan, kitartó munkával. Ez a fogyókúra lesz eredményes.

Amennyiben felkeltette az érdeklődésedet a téma, részletesen olvashatsz róla Boros Szilvia: Sporttáplálkozás című könyvében (Krea-Fitt Kft. 2008).

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tényleg szükség van erre?

A Petőfi TV idén márciusban kezdte meg szorgos munkáját, „apukája”, a Petőfi Rádió már évek óta szorgoskodik a magyar zene körül. Ennek egyik eredménye a NAGY-SZÍN-PAD elnevezésű „tehetségmutató”, ahol magyar együtteseknek biztosítanak bemutatkozási lehetőséget, a legjobbaknak pedig fesztiválos fellépéseket. Ez nagyon szépen hangzik. Biztos így van?

Idén második alkalommal rendezik meg az eseményt, a tavalyi évhez hasonlóan a 9 indulót a Petőfi felkért zsűricsapata választott ki. Az egy évvel ezelőtti versennyel ellentétben ez alkalommal nem igazán sikerült viszonylag kezdő, a nagyközönség számára ismeretlenebb zenekarokat találni (bár a tavaly induló Ivan & The Parazolt, vagy a végül nyertes Mary PopKidset már akkor sem soroltam volna a kezdők kategóriájába). A megmérkőző zenekarok a Honeybeast, az Ocho Macho, a Babel, a Headbengs, a Kelemen Kabátban, a Middlemist Red, a Margaret Island, a The Biebers, és a Soerii & Poolek.


Margaret Island

Közülük talán a Headbengs, a Babel és a Margaret Island neve csenghet kicsit ismeretlenebbül, de aki mostanában bármennyire is figyelt a hazai nagyobb zenekarok előtt fellépő vendégekre, az már róluk is hallhatott. A Headbengs, nevéhez hűen a keményebb, igazi fejrázós zenét játssza, sokat hallhattuk őket a Supernem előtt. Babelék mostanában az Anna & Barbies vendégeként turnéznak, míg a Margaret Island a hagyományosabb dallamokkal foglalkozik, Lábas Viki énekesnőjük hangja egészen magával ragadó.

A többieket valószínűleg már nem kell bemutatni, ha nem is tudjátok pontosan, milyen szám is tartozik hozzájuk, biztos ismerősen cseng a nevük. A NAGY-SZÍN-PAD versenyzőinek kihirdetése után nem egy helyen olvastam, hogy a zenekarok neve mellé odaírták a Facebook like számaikat, ezzel is jelezve, hogy itt bizony már nem kezdőkről van szó (a csúcs az Ocho Macho 56 ezer like-ja, de a többiek sem panaszkodhatnak). Ez azért is fontos, mert a versenynek igen nagy részét adják a közönség szavazatai, amiket természetesen szintén a közösségi oldalon keresztül adhatnak le.

A tét nem kicsi, hiszen a nyertes a legnagyobb magyar fesztiválok kiemelt helyein léphet majd fel (például Robbie Williams előtt, a Szigeten), és képviselheti hazánkat a 2015-ös Eurosonic-on, ami Európa legnagyobb zenei expója. A többieknek sem kell szomorkodniuk, hiszen az összes nagyobb hazai nyári zenei eseményen részt vehetnek.

A Petőfi rádiót sokszor szokták azzal vádolni, hogy kicsit ráerőszakolja magát a magyar zenei életre, nagyobb lett a befolyása, mint az ideális lenne. Egy ilyen esemény pont arra lenne tökéletes alkalom, hogy megmutassák, hogy ugyan a kétkedőknek valahol igazuk van, de azért a tevékenységük egyáltalán nem káros, hanem előre viszi a hazai könnyűzene ügyét. Az idei versenyzőkkel ez inkább csak langyos vízben ringatózás, hiszen az indulók többsége –közöttük valószínűleg a későbbi döntősökkel és a nyertessel – már nem szorulnak akkora segítségre, mint a tényleg ismeretlen, kezdő zenekarok. Ezeket a kezdőket a petőfisek tényleg felkutathatnák, felkarolhatnák, hogy éveken keresztül ne csak egy csoportnyi zenész évi egy pár slágerét hallgathassuk.

Gálosi Dóra (11. évf.)

 Nagyszínpad döntő: május 30.
Élőben az Akváriumban, illetve a Petőfi TV-n és Rádión

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A nyári szünetig: Balaton Method

Alig várod, hogy lábujjaidat idén először a Balatonba dugjad? A sajtos-tejfölös lángos illatát nem bírod kiverni a fejedből? Igazából nem is vagy nyári alkat, és a magyar tengert télen, a hidegben szereted? Odavagy a gyönyörű látványért, a magyar zenéért és a lélegzetelállító kreatív megoldásokért? Bármelyik is igaz rád, Szimler Bálint és Rév Marcell különleges filmjét muszáj megnézned.

Ha van mostanában a magyar filmek között olyan, ami után biztosan hatalmas mosollyal fogod elhagyni a termet, akkor az biztos ez. Mondjuk én elfogult vagyok. Rengeteg szereplő zenekar áll közel a szívemhez. Hogy mi? Szereplő zenekarok? Az meg micsoda? Jaj, elfelejtettem említeni: a Balaton Method egy 17 videoklipből álló film. A teljesség igénye nélkül, pár zenekar, akiket láthatsz: Middlemist Red, Fran Palermo, Hó Márton és a Jégkorszak, Soerii & Poolek, Quimby, Elefánt, Punanny Massif. És hogy mi köti össze ezeket a klipeket? Nem nehéz kitalálni: a Balaton. Ne úgy képzeld el, hogy az a Balaton van főszerepben, amit nyáron, felületes szemlélődőként láthatsz, ha pár órát valamelyik szabadstrandon sütteted a hasad (bár ezt az „életérzést” is megtalálhatod). Szerepel a filmben a téli Balaton, a kihalt Balaton, az esti Balaton, a kísérteties Balaton, a vonatos Balaton, a hajós Balaton, a nyári táboros Balaton, a nem is annyira Balaton, mert inkább Balaton mellett. Szóval rengeteg különféle Balaton.

Az, hogy néha milyen különleges megoldásokkal találkozhatsz, egyenesen elképesztő: doboló búvárok, repülő angyalok, szobában lévő szobák, vízből előbukkanó Honvéd férfikar és rengeteg klasszikus hangszer egy vonatállomáson, csak hogy pár emlékezetesebbet említsek.

A filmet tulajdonképpen egy projekt lezárásának is vehetjük. Az alkotók 2011 óta foglalkoznak különleges magyar zenei klipekkel, amik eddig Kodály Method név alatt futottak. Ezt koronázza meg ez a 90 perces remekmű, amit kötelező megnéznie annak, aki rendesen fel akar készülni az idei Balatonra (na meg persze a fesztiválokon együtt akar ordítozni a legjobb hazai bandákkal).

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

Balaton Method (2015, 85’)
Rendezte: Szimler Bálint

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Küldetés célja: a Mars!

Kiskorban az ember hallhatja elégszer az örök kérdést: Na, és mi leszel, ha nagy leszel? Általában van is rá egy jól begyakorolt válasz: tűzoltó, kukásautó-sofőr, szakács, rendőr, óvónéni, űrhajós… Egy 13 éves amerikai lánynak, Alyssa Carsonnak nem csupán az az ábrándja, hogy űrhajóssá váljon. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő legyen az első ember a Marson. Céljának eléréséért meg is tesz mindent: ő volt az első ember, aki a NASA összes látogatóközpontját meglátogatta már. Évek óta jár az amerikai űrhivatal hivatalos táboraiba, és rengeteg mindent megtesz annak érdekében, hogy ha eljön az idő, méltó legyen a küldetésre. Alyssát interneten keresztül sikerült elérnünk.

Szubjektív: Van olyan speciális étrended, ami felkészít az utazásra?

Alyssa Carson: Nem, dehogyis, még nincs. A küldetésig még legalább 20 év van, szóval semmi ilyenről nincs szó.

Szub: Mit szólnak a barátaid a céljaidhoz?

Alyssa: Teljes mértékben támogatnak.

Szub: Milyen speciális tudás szükséges számodra, amit nem tanítanak az iskolában?

Alyssa: Az űrhajós képzések, amiket különböző űrakadémiákon csinálok, segítenek teljesen felkészülni. Jelenleg egy magasabb szintű űrakadémián vagyok, szóval ez még többet számít. Ezeken a helyeken olyan szimulátorokban kapunk képzéseket, mint az igazi űrhajósok. Néha csinálunk olyan programot is, ami egy teljes űrrepülés-küldetést szimulál.

Szub: Melyik volt a legmeghatározóbb élményed a NASA-nál?

Alyssa: Találkozni hivatásos űrhajósokkal. Ők mentorálnak, és segítenek felkészülni a Mars-küldetésre.


Alyssa nagyon büszke erre a képére, amit nekünk küldött. A képen Charles Duke-kal együtt látható  ő a tizedik ember, aki a Hold felszínére lépett , a háttérben pedig a Marsra küldött Maven űrszonda kilövőbázisa.

Szub: Mi volt a legfontosabb dolog, amit az űrtáborokban tanultál?

Alyssa: Az űrhajózás története és a szimulátorok használata. Ezek nagyon sokat segítenek a felkészülésben.

Szub.: Van különbség közted és a többi önjelölt Mars-utazó között?

Alyssa: Nem hinném, hogy sok a különbség köztem és köztük, de pontosan nem tudom, kikre gondolsz. Én a NASA szakemberei által tartott képzést és mentorálást kapok, nem tudom, a többiek is ezt kapják-e.

Szub: Mi foglalkoztat a NASA-n és a Marson kívül?

Alyssa: Focizom, zongorázom, balettozom. Benne vagyok egy csomó iskolai klubban, illetve a robotikacsapatban is.

Szub: Ez jó sok minden. Nem érzed úgy, hogy néha szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra?

Alyssa: Igazából a klubok nagy része iskolaidőben zajlik, szóval utána tudok pihenni egy kicsit. Általában 7:40-től 4-ig vagyok a suliban, de ez sokszor elhúzódik 5-ig, 6-ig is. Az utána lévő idő az enyém.

Szub: Mit gondolsz a NASA Mars-programon kívüli programjairól?

Alyssa: Minden programot annak érdekében dolgoznak ki, hogy az ember a továbbiakban élni és dolgozni tudjon az űrben, illetve, hogy meg legyünk védve annak veszélyeitől. Szerintem ez remek!

Szub: Szerinted az emberiség tényleg készen áll egy másik bolygó meghódítására?

Alyssa: Az emberiség készen áll, és készen is kell állnia. Nem várhatunk tovább.

Szub: Ez eléggé baljóslatúan hangzik. Miért gondolod ezt?

Alyssa: Mert rengeteg időbe fog telni az utazás előkészítése, maga az utazás, a kolonizáció (betelepítés) és a terraformálási (lakhatóvá tételi) folyamatok. Akár több száz évet is igénybe vehet majd. Nincs módunk várakozni, amikor bármelyik nap bármi történhet a Földdel. Mi van, ha jön egy aszteroida? Ha megteremtjük az élet lehetőségét a Marson, akkor egy esetleges katasztrófa esetén ez a bolygó lehet a mi mentőhajónk.


fotó: blog.al.com

Szub: Mit jelent számodra a Mars-generáció kifejezés, amit tulajdonképpen te kezdtél el használni?

Alyssa: Azt a generációt, akik akkor lesznek felnőttek, amikor a Mars-utazás megkezdődik.

Szub: Ez rendben van. De szerinted ez a kifejezés jelent bármit is ennek a generációnak?

Alyssa: Szerintem lassan kezdik érteni, meg látják is azt, hogy vannak előkészületei egy jövőbeli Mars-utazásnak. A programok, a beszédek, a Mars One, a NASA hírek, ezek mind segítenek abban, hogy eljussanak a világhoz a munkálatok hírei. Remélem, ebből egy kicsit én is kiveszem a részem.

Gálosi Dóra (11. évf.)
közreműködött: Turczi Ádám (12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehet-e vezekelni az ősök helyett?

A Rudolf Höß név hallatán talán nem mindenkinek ugrik be, hogy pontosan kiről van szó, de azt mindenki sejti, hogy valószínűleg történelmünk szempontjából fontos személyről beszélünk. Igen, hiszen ez az ember volt az auschwitzi haláltábor parancsnoka. Unokája, Rainer Höß, november 20-án iskolánkba látogatott. Ez a férfi arra tette fel az életét, hogy nagyapja eszméi ellen küzdjön.


Rainer Höß nagyapja fényképével (fotó: independent.co.uk)

Az AKG színházterme szinte teljesen tele volt, rengetegen voltak kíváncsiak a csütörtök délutáni beszélgetésre. Rainer Höß-t az Élet menete alapítvány hívta meg Magyarországra, az idei holokauszt-emlékévet lezáró központi megemlékezés apropóján. (Az alapítványról itt olvashatsz többet: www.eletmenete.hu, aki pedig nem tudná: 2014-ben a holokauszt 70. évfordulója miatt számos megemlékezést tartott mind a kormány, mind pedig a zsidósághoz köthető alapítványok, szervezetek, illetve természetesen a holokausztot elszenvedő közösségek mindegyike.) A férfi harcol nagyapja ideológiája ellen, ehhez elmondása szerint teljesen meg kellett tagadnia őseit. Mindezt teszi úgy, hogy ideje nagy részében a világ különböző részein tart előadásokat iskolákban, beszélget diákokkal, elmondja a saját történetét.


Rainer Höß az AKG-ban

A beszélgetés legfontosabb tanulsága talán az volt: nem szabad megfeledkezni a múltról. Hiszen Rainer családja is ezt tette: elhallgatta a későbbi generáció elől, ki is volt a nagypapa. Amikor Rainer erre rájött, minden kapcsolatot megszakított a családjával, és elköltözött otthonról. Ekkor volt 15 éves. Zavaros fiatalkora és két öngyilkossági kísérlet után döntött úgy, hogy kiveszi a részét a nácik elleni harcból.


Az iskolai beszélhetés moderátorai a vendéggel: Gáti Éva, Ábrahám Máté, Rainer Höß, Turczi Ádám és a vendéglátó: Széles Gábor tanár úr

A jelen egyik nagy problémájának látja a szélsőségek folyamatos erősödését Európában vagy éppen a Közel-Keleten (sokszor hozta fel a modernkori szélsőségek példájaként az Iszlám állam nevű szervezetet, vagyis az ISIS-t). Ezek ellen szerinte minden elképzelhető eszközzel harcolnunk kell, még akkor is, ha első pillantásra kisebb, gyengébb csoportosulásnak tűnhetnek. Hiszen Hitlerről sem gondolták volna sokan, amikor feltűnt a politikai színtéren, hogy miket fog tenni még élete során.

Rainer elmondta, hogy a termen végignézve jóleső érzés fogja el. Hiszen ha az ő generációja nem is tehet már sokat az ellen, hogy a történelem megismételhesse önmagát, a mienk még tehet. És hogyha mi sem szeretnénk felejteni, hanem ilyen nagy számban veszünk részt az előadásán, az reménnyel tölti el.

Na de marad a kérdés: Mit gondolnak a neonácik Rainer Höß-ről? „Természetesen utálnak engem.”

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)


Az RTL Klub tudósítása

LIKE - értesülj az új cikkekről!

1 Tovább

„Nem félünk semmitől. Max az érettségitől, meg anyukámtól néha.”

Igényes zenét játszanak, és remélik, hogy lesz rá igény. A Suburband két tagjával, Menyhért Márton „Malaccal” (gitár) és Heatlie Dáviddal (dob) beszélgettünk.

Szubjektív: Hogyan indult a Suburband?

Dávid: Ez egy jó kérdés, erre én is kíváncsi vagyok.

Malac: Úgy indult, hogy egy görbe pillanatomban találkoztam Norbival (a frontemberrel), és elkezdtem játszani a gitárján. Erre ő meghívott a zenekarába, ami akkor még nem volt teljes. Aztán egy idő után elkezdtek gyűlni az emberek, és megalakult a Suburband.

Szubjektív: Dávid, te hogy kerültél a zenekarba?

D.: Történt egy tagcsere, nagyjából egy éve, én akkor Emese, az énekes lány révén kerültem be.

Szubjektív: Emlékeztek még az első koncertekre?

M.: Könnyebbet, de kettőt. Nem emlékszem. Talán az első komolyabb koncert egy Dürer kertes este volt még 2012 elején. Ezek nagyon jó hangulatú bulik voltak, jó sokan hallgattak minket. Viszont eléggé rosszul szóltunk, és bár még most is van mit csiszolni, de akkor tényleg nem volt jó (nevet).

D.: Egy nagyon első koncertre emlékszem, amikor még csak a közönségből figyeltem. Ez Norbiék sulijában volt, és mindenki teljesen meg volt őrülve értük. Szétszedték a házat.

Szubjektív: Akkor még ti hívtátok az embereket. Lehet már azt mondani, hogy vannak rajongóitok, akik nem az ismeretségi körötökből kerültek ki?

D.: Hát, a Luca szereti még a zenénket?

M.: Igen, Luca majdnem minden koncerten ott van. Rajta kívül nem nagyon vannak rajongóink.

D.: Még.

Szubjektív: A közönség milyen összetételű egy-egy koncerten? Ha azt mondjátok, hogy nem nagyon vannak rajongóitok, egyáltalán, hogyan keverednek oda az emberek?

M.: Korban 17-től 25-ig bezárólag.

D.: 26.

M.: 25 (és fél, néha).

D.: Voltunk a Budapest parkban, júliusban, amikor kihirdették a ponthatárokat. Na, akkor sokan voltak, de senki nem tudta, mi az a Suburband. Az elején még nem nagyon érdekeltük őket, de aztán elég sok rajongót gyűjtöttünk össze. Nagyjából úgy 15-öt.

M.: Legyen 16, az jó szám, négyzetszám.

Szubjektív: Az A38 Talentométerén elég szép eredményt értetek el. Honnan jött az ötlet, hogy induljatok?

M.: Akkor még nem volt meg teljesen se a banda, se a számok. Így hát bíztunk benne, hogy vagyunk annyira ügyesek, hogy addigra összerakjuk magunkat. Felraktuk a jelentkezést, és nyomattuk ezerrel Facebookon, aztán a srácok ránk szavaztak, és bekerültünk az elődöntőbe. Innen továbbjutottunk, és a döntőben közönségszavazás alapján 3. helyezést értünk el, a kategóriánkat meg megnyertük.

D.: Azt mondta az a Punnany Massif-os csávó, hogy mi voltunk a kedvencei. De képzeld el, hogy nekem van egy zenekarom, akikkel szintén küldtünk be egy csomó anyagot. Videóklipet meg számokat is, mindent. De annyira szar volt, hogy nem jutottunk be az elődöntőbe se. Ezekkel meg beküldtük egyetlenegy dal demo verzióját, és hát majdnem megnyertük.

M.: Ja, együtt jobbak vagyunk (nevetnek).

Szubjektív: Milyen érzés volt az A38-on egy csomó ember előtt fellépni? Gondolom, ez volt az első nagyobb lélegzetvételű dolog a zenekar életében.

D.: Nagyon jó volt. Lazák voltunk.

M.: Dávidra nagy hatással szoktak lenni ezek a nagy közönségek. Én lefelé nézek, úgyhogy nem látok előre, de rám meg Dávid van nagy hatással, amikor játszunk.

D.: Hát igen, bele tudom élni magam, nagyon.

Szubjektív: Ti azért mégiscsak egészen másfajta zenét játszotok, mint ami manapság népszerű. Mit vesztek észre, van erre igény?

M.: Azt vesszük észre, hogy van igény az igényesebb zenére, csak nem akkora (ezt bizonyítja a Talentométeren elért helyezésünk is).

D.: Egyre népszerűbb kezd ez lenni. Mert volt egy időszak, amikor ezek az X-faktoros meg tehetségkutatós énekesek mentek, de talán az már kiment a divatból. Most azért itt van a Punanny Massif, Irie Maffia, meg ez a vonal, lassan pedig ezek az alter zenekarok is jobban benne lesznek a köztudatban. Legalábbis én ebben élek, aztán ki tudja.

Szubjektív: Ha már X-faktorosok. Soha nem fordult meg a fejetekben, hogy esetleg nevezzetek egy tévés tehetségkutatóba?

M.: Én nem gondolom, hogy ez jól sülne el. Mert ott az emberből ilyen műanyag dolgot csinálnak.

D.: Meg úgyis az van, amit a csatorna akar, aztán szerintem mi nem kerülnénk be. Mert nem vagyunk elég…

M.: …nem vagyunk elég Radics Gigik.

Szubjektív: A számokat együtt írjátok? Vagy hogyan zajlik nálatok egy ilyen folyamat?

M.: Norbi és Gergő, a két rapper írja a szövegeket, én meg hozom a zenei részét (vagy a többiek). Aztán összedobjuk, és lesz belőle egy dal. Egy kotyvalék, egy szám.

D.: Egy track.

Szubjektív: Dávid, te említetted, hogy van másik zenekarod. Ez jellemző a csapatra? Mármint az, hogy nem csak a Suburbandben, hanem máshol is játszotok.

M.: Nekem alakulóban van egy jazzes, funkos formációm. Ezt a vonalat szeretnénk majd képviselni, saját ötletekkel kiegészítve.

D.: Igen, nekem van már egy zenekarom, ahol énekelek. Nem túl sikeres, de legalább kikapcsolódok. Meg most lehet, hogy lesz egy Arctic Monkeys tribute együttesem is.

Szubjektív: Kik azok, akik elindítottak titeket a pályán, és akik a mai napig segítenek?

D.: A lázadás. De hogy ki indított el? Hát, nekem az egész családom zenélt, de neked is, nem?

M.: Nekem az anyai nagyapám vezeti a Jászjákóhalmai Asszonykórust. Ezen kívül nincs nagyon zenész a családban. De mindenki támogat, szüleimtől kezdve a tanárokig. Menedzselni pedig magunkat menedzseljük.

Szubjektív: Mennyire tudjátok amúgy a sulit és a zenélést összeegyeztetni?

M.: Nagyon nehéz, pedig kevés próbánk van. Jó, ha hétvégente össze tudunk ülni. Főleg, hogy most több tagnak is bejött az érettségi, meg az egyetemre készülés.

D.: Meg az egyik tagunk, Gergő, Pécsen tanul. Szóval majd megyünk oda is koncertezni.

Szubjektív: Amúgy hogyan szoktatok koncertet egyeztetni? Keresnek titeket, vagy ti keresitek a helyeket, ahol játszattok?

M.: Így is, úgy is.

D.: De általában az van, ha keresnek minket, akkor jó lesz a buli, ha mi keressük a helyet, akkor nem annyira. Vagyis nem, inkább fordítva. Ennek jó példája, hogy egyszer hívtak minket, hogy lépjünk föl a Forma 1 kempingrészében. De aztán ez elmaradt.

M.: Annyira ótvar volt a technika, hogy lemondtuk, ugyanis nekünk fontos, hogy jól szóljunk.

D.: Az hagyján, de a zenekar többi része még karambolozott is. Vicces volt, legalább lett egy jó sztorink, amit mesélhetünk.

Szubjektív: Ha a hangzás ennyire fontos a számotokra, nem lehet könnyű megfelelő helyszínt találni.

M.: Nagyon nehéz. Az A38-on és a Könyvtár Klubban abszolút jól szóltunk. Viszont, ahol ez nincs meg, ott a zenei élmény is elveszik.

D.: Mert ez egy olyan dolog, ahol mindenki kommunikál mindenkivel. Ha én nem hallom mondjuk a basszgitárt, akkor úszik az egész. A szövegre pedig mindannyiunknak nagyon kell figyelni.

M.: Nálunk az a helyzet, hogy a zene kicsit alá van rendelve a szövegnek. A rossz minőségű helyeken pedig pont az a baj, hogy ez fordítva van, és a dob meg a basszus lesz túl erős.

Szubjektív: Van olyan zenekar, akikkel szívesen játszatnátok együtt?

M.: Én a Kalapácsra gondoltam meg… Jaj, hogy hívják azt a jobbikos zenekart?

Szubjektív: Kárpátia

M.: Igen, ők a másik. Na, mindegy, ez természetesen vicc volt.

D.: Ha komolyabbak akarunk lenni, egy Irie Maffia jó lenne.

Szubjektív: És nem félnétek attól, hogy kicsit egyforma lenne a hangzás?

M.: Nem, mert mi jobbak vagyunk.

D.: (nevet) Náluk több a reggae, nálunk meg kicsit a…

M.: … jazz. Meg nem félünk semmitől. Max az érettségitől, meg anyukámtól néha.

Szubjektív: Mit gondoltok, meddig fogjátok tudni ezt csinálni?

M.: Halálomig.

D.: Jó kérdés. De eddig minden kapu nyitva állt.

Szubjektív: Hogyan képzelitek el a zenekar jövőjét?

M.: Izomból nyomjuk, azt lesz valami. Én így látom.

D.: Nekem az az álmom, hogy ilyen ZP-ket, meg Gödröt lehessen megtölteni.

M.: Gödörben nagyvilág lenne játszani. Hát, a közeljövőben írunk jó pár számot…

D.: Várj! Szigetfesztivál meg ilyenek is királyak lennének.

M.: Igen, a fesztiválos vonalat jó lenne vinni, szerintem olyan hangulatú a zenénk. És hát természetesen klubkoncerteket szeretnénk szervezni, és egy jó minőségű lemezt felvenni. Távolabbi jövőben a határ a csillagos ég.

D.: Így van. És jobban jártál volna szerintem a Norbiékkal, mint velünk (nevetnek).

Gálosi Dóra (AKG, 10. évf.)
Jégkockák blogger

Képek: keretblog.hu, Kocsis András

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább
«
1234

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám