Túl a Maszat-hegyen

Mint azt sokan tudhatják, a Túl a Maszat-hegyen egy 2003-ban megjelent verses meseregény, amit Varró Dániel írt. Felmerülhet a kérdés, mégis, miért kerül szóba ez 2016-ban, hiszen ez már „lejárt lemez”. Erre viszonylag egyszerű a magyarázat: mivel idén készült a mű alapján egy remek előadás, ráadásul két AKG-s diák is szerepel benne (Boross Eszter és Németh Kristóf).

Mikor megtudtam, hogy egy osztálytársam játszik a darabban, egyből vettem rá jegyet – annak ellenére, hogy azt hittem, ez inkább gyerekeknek szóló előadás. Még akkor sem oszlottak el a kételyeim ezzel kapcsolatban, mikor Kristóf biztosított arról, hogy ez mindenkinek szól, kicsiktől nagyokig. Végül természetesen elmentem megnézni a darabot Pomázra, a Teleki-Wattay Művészeti Iskolába. Bár kissé elszámoltam a dolgot, és nagyjából 15 perc késéssel érkeztem, még könnyen felvettem a történet fonalát.

Őszintén szólva, számomra kellemes csalódás volt az előadás. Remekül éreztem magam, és rengeteg pozitívumot véltem felfedezni. Először is, hogy apró gyerekektől kezdve felnőttekig voltak benne szereplők, és a nagy korkülönbségek ellenére is összehangoltan mozogtak a színpadon, minden fennakadás nélkül. Másrészt élő zenével kísérték végig a darabot, ami számomra meglepő volt, és abszolút megadta a jó hangulat alapját. A humorral bőkezűen bántak, és a színpad adottságait is jól használták fel.

Látszott, hogy sokat készültek az előadásokra, és hogy fontos számukra, hogy a lehető legjobbat adják a színpadon. Azt hiszem, ez sikerült is. Én nagyon élveztem, és az a fiú is, aki elkísért – annak ellenére, hogy ő az elején kijelentette, neki ez biztosan nem fog tetszeni. Szerencsére nemcsak egyszer mutatták be a darabot, talán lesz lehetősége az olvasóknak is elmenni rá. A jegy ára pedig csak ezer forint volt. Ajánlom mindenkinek a darabot, és abban is biztos vagyok, hogy ha más előadása is lesz ennek a formációnak, arra is érdemes elnézni.

Zsiros Eszter (9. évf.)
fotók: Németh László, Báthory Boglárka

Túl a Maszat-hegyen
Varró Dániel-Presser Gábor-Teslár Ákos mesejátéka
a Teleki-Wattay Művészeti Iskola növendékeinek előadásában
Rendezte: Simoncsics Zsófia


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Vegán Tavaszi Fesztivál

Nyár elején került megrendezésre a 2016-os Vegán Tavaszi Fesztivál az Anker’tben. Én is hivatalos voltam rá, egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem, csak hát a kérdés az volt, hogy mégis, kit vigyek magammal. Előbb-utóbb találtam is olyan embert, aki a kedvemért elkísért. Tehát aznap délelőtt meg is látogattuk a helyet, ahol rengeteg ember, stand és áru fogadott minket.

Nőiesen, „gyorsan” végigmentem, szemügyre vettem a kihelyezett termékek kavalkádját, és kiválasztottam néhány, számomra elengedhetetlenül fontos dolgot, mint például: vegán tejszínhab (ami egyébként elképesztően finom), búzakolbász vagy szejtános gyros tál. Lehet, sőt valószínű, hogy ezek a dolgok a legtöbb olvasónak nem jelentenek túl sokat, de én csak azt tudom mondani, hogy egy próbát mindenképpen megérnek. Hiszen ezek az ételek finomak és laktatóak is, amellett, hogy egészségesek.

A rengeteg stand között volt egyébként Eszterkrém és Lush is, tehát nem csak ételeket lehetett venni, hanem akár kozmetikumokat is.

Több előadás is szólt arról, hogy mi a lényege a vegán életmódnak, vagy egyáltalán, hogyan lehet ezt a gondolkodást beépíteni a mindennapjainkba. Remek előadók voltak, és érdekes témákat dolgoztak fel egy-egy 30-35 perces előadás során.

Emellett workshopok is voltak, konfliktuskezelésről és egyebekről. A közönség tagjai aktívan vettek részt ezeken, jó volt a hangulat. Ez a program tulajdonképpen nem kizárólag a vegetáriánusok és vegánok számára volt megszervezve, hanem azok számára is, akiket akár egy kicsit is érdekel a dolog, és szeretnének többet megtudni erről. És bár sajnos mi nem tudtunk ott lenni sokáig, de nagyon megérte elmenni.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

fotók: Vegán Állatvédelem oldala, Csíkos István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy megemlékezés képei – Pray for Paris

Budapesten több megemlékezést is tartottak a Párizsban áldozatokká vált civilek tiszteletére.

Azt hiszem, szinte mindenki értesült azokról a párizsi eseményekről, amik november 13-a (péntek) estéről 14-e hajnalra történtek. Sok cikk kering a neten, sok adattal, a részletekbe most nem is mennék bele. Arról szeretnék írni, amit én tapasztaltam erről a történetről.

Reggel, mikor felnéztem Facebookra, láttam gyertyákat, fekete profilképeket Pray for Paris felirattal, cikkeket, tudósításokat, videókat. Tulajdonképpen minden rám zúdult, mikor még fel sem ébredtem egészen. Nem teljesen értettem, mi történt, és kellett pár perc, mire felfogtam, milyen szörnyűségek történtek, míg én nyugodtan aludtam. Még most sem tudom megérteni, hogyan történhetett ez meg, és bele sem merek gondolni, ennek mi lesz a folytatása.

A Facebookon több eseményt is létrehoztak, több városban vannak és lesznek megemlékezések az áldozatokról, a szolidaritásunk kimutatásaként. A mai eseményt, amin én is részt vettem, a Tranzit közösség szervezte délután 6-ra a budapesti Bazilikához.

Egészen korán odaértem édesanyámmal, már negyed 6-ra kiértünk a Bazilika elé, de már akkor is többen voltak jelen. A Bazilika előtti lépcsők jobb oldalán gyülekeztek az emberek, néhány gyertya már égett is, csend volt. Gyújtottam mécseseket, majd bementünk a Bazilikába.

Mire kijöttünk, már sokkal többen álldogáltak kint. Már a lépcső közepénél is gyújtottak gyertyákat, mécseseket. Még volt fél óra hatig, ezért beültünk egy közeli kávézóba, melegedni. Nem sokkal később, mikor visszamentünk, már rengeteg ember guggolt a lépcső előtt, gyufával és mécsessel a kezükben. Kis csoportok halkan susmorogtak, néhányan könnyeztek, sírtak. Körülnéztem, és láttam gyermeket és felnőttet, időst és fiatalt, barna és fehér bőrűt, a papok is sorba álltak, és néhány percig megemlékeztek. Hallottam magam körül magyar, angol és francia társaságok beszélgetéseit. Sok újság és weboldal fotósa dolgozott a helyszínen, és több kamera is a gyertyacsoportok körüli nyüzsgést vette.

Szubjektív fotó

Hatra a Bazilika előtti tér félig megtelt, és csak este 7 körül kezdtek elszállingózni az emberek.

Több száz képet készítettem, ezekből válogattam ki a jobb minőségűeket, amiket szeretnék megosztani az emberekkel.

#prayforparis #prayforfrench #prayfortheworld

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

Szubjektív fotó

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Rádőlt a fa egy házra, mégsem tesz senki semmit?

Óbudán, a Vályog utca egyik udvarában több 10 éve növekszik egy fa – már öt emeletnél is magasabb, 2 méter átmérőjű. A ház építésekor a hatóság nem engedte az ilyen jellegű fák kivágását ezen a környéken, mert ezek a fák védetté vannak nyilvánítva. Néhány évvel ezelőtt, mikor megvizsgálták a szakértők, megállapították, hogy teljesen egészséges és rendezett, csak egy pár rendezetlen ágat kellett levágni róla.


A fa a Google Earth képének közepén - még teljes épségben

Az előző heti esőzések, széllökések miatt kedd hajnali 2 óra körül a gyökere kifordult a földből, a fa rádőlt a házra, a tetőn áthatolt, és a negyedik emeleti lakás erkélyének és ablakának támaszkodva tartja hatalmas súlyát. A tetőgerenda egyre kevésbé bírja, a szerkezete lassan összeroppan.

A tűzoltóság nem segít, azt mondták, biztos csak olcsó favágást akarnak végeztetni velük. A katasztrófavédelmet sem igazán érdekli, ők annyit mondtak, hogy a fa magánterületen van, ezért oldják meg a lakók maguknak. A lakók nem tudnak hova menni, a negyedik emeleti idős pár, akiknek az erkélyének és ablakának támaszkodik a fa, a lakásában maradt, csak egy szobával odébb alszanak.

Ma, a harmadik napon végre történt valami. Kiszállt a házhoz a rendőrség, ők pedig megállapították, hogy a helyzet tarthatatlan. Reggel és délután favágók is kimentek a helyszínre, és megtervezték, hogyan lehet eltávolítani a fát. Ez egy elég bonyolult művelet lesz, mivel a kert és a fa szorosan körül van kerítve házakkal. Hétfőn két daruval jönnek majd, hogy elhárítsák a veszélyt. Most pedig mindenki drukkol, hogy addig ne legyen ismét eső vagy erősebb széllökések. Én elég furcsának tartom, hogy a katasztrófavédelem csak akkor hajlandó tenni valamit, ha a dolognak elég nagy híre van, vagy pedig már megtörtént a baj, és nem a baj elhárításával foglalkozik.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel. További képek a cikk alatt.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kutatók éjszakája: az elsősegélynyújtók

A Kutatók éjszakája minden évben rengeteg helyszínen zajlik, köztük van az Alternatív Közgazdasági Gimnázium is.

Tavaly, mikor még csak első évem volt az iskolában, nem szervezőként, hanem látogatóként vettem részt. Emlékszem, csak bóklásztam, beszélgettem néhány ismerősömmel, de már akkor is megnéztem az elsősegélyesek – mondhatni halálosan jó – bemutatóját. Azóta eltelt egy év, és jelentkeztem a kezdő elsősegélyesek közé, így mikor eljött az idei Kutatók éjszakája, én is szerepeltem a bemutatón baleseti imitátorként.

Amikor beosztottak minket, még reménykedtem, hogy valami egyszerű szerepet kapok, mondjuk egy eszméletlen szereplőt, de hamar kiderült, hogy nincs ekkora szerencsém. Egy kissé ügyetlen embert kellett játszanom, aki – az alapkoncepció szerint – kiment az erdőbe fát vágni, de véletlenül lefűrészelte a mutatóujja végét. Egy ideig játszottam az eredeti szerepem, miszerint kézmodell vagyok, és aggódom a karrierem miatt, de mivel a szövegemet úgysem hallották a nézők a nagy hangzavarban, és az ellátásomra kijelölt embert is meglehetősen idegesítette a rögtönzött hisztériám, végül csak a beszélgetés látszatát keltettük.

Az ellátást háromszor kellett eljátszani, úgyhogy én másfél óránként friss sminket kaptam. A művér az ujjamon sajnos hiába volt lefújva hajlakkal, még elég sokáig folydogált a kezemen, és csöpögött is a földre, amit kissé későn vettem észre sajnos… Rengeteg kisgyerek ült körbe minket a bemutatók során, de persze az AKG-s diákok is megjelentek, amikor épp ráértek. A külsős gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tetszett a program, a kicsik egészen beleélték magukat, és aggódtak a vérző, epilepsziás vagy épp csak aggodalmaskodó „színészekért”. A szünetek alatt pedig, hogy még érdekesebb legyen, és kellőképpen felkeltsük az érdeklődésüket, az elsősegélyes sminkesek szórakoztatták a gyerekeket. Mindenki, aki kérte, megkapta az áhított horzsolást, vágást a neki leginkább tetsző testfelületre. Ez általában a fej volt, hogy aztán mehessenek ijesztgetni a szüleiket.

De az elsősegélyesek nemcsak itt voltak jelen, hanem kicsivel odébb is, ahol újraéleszteni tanították a tudásra – vagy éppen csak egy pandás pecsétnyomatra – vágyókat. Mivel az állatos nyomatok a kisebbeknél különleges erővel bírtak, szinte mindent kipróbáltak annak érdekében, hogy egy-egy új mintát beszerezzenek. Részben ez, részben pedig a tudásvágy és az újraélesztés tanulását segítő bábuk furcsa egyvelege vonzotta őket. Szerintem meglehetősen jól sikerült az idei program, mondhatni telt ház volt. Mindenhol nyüzsgő és lelkes szülőket, diákokat, kisgyerekeket lehetett látni.

Zsiros Eszter (9. évf.)
fotók: Chrenkó Tímea, Fetter Anna

Fotóalbumok

A Kutatók éjszakájáról készült összeállítás:

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Máltán az osztály

Nyelvi éves vagyok az AKG-ban. És mit is jelent a nyelvi év? Hát, rengeteg angolórát, és egy utat külföldre, tapasztalatszerzés céljából. Nekünk ez néhány hete volt esedékes.


Máltára utaztunk, ami elég furcsa volt számunkra, mivel az elődeink mindig Angliába mentek nyelvi kurzusra. Ez az út két szempontból is fontos volt. Az egyik az angol tanulása és a beszéd fejlesztése, a másik pedig az, hogy megismerjünk egy számunkra idegen országot. Kinti családoknál voltunk elhelyezve két-három személyenként, és ez lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerhessük a máltaiakat. Majdnem két hetes utunk alatt az itthoni iskolai napokon ott is iskolába jártunk, a hétvégéket pedig Málta megismerésével töltöttük. Az angolóráinkban semmi különleges nem volt, de azért örültem, hogy külföldön lehetek, és ezeken aktívan vettem részt.

Iskola után és hétvégén különböző városokba látogattunk el, volt idegenvezetőnk is, aki mindig mesélt. Nagyon élveztem, végig fényképeztem, és igyekeztem kihasználni, hogy angolul beszélhetek. Voltak olyan napok, amikor átmentünk a környező kisebb szigetekre, és azokat is bejártuk, de főleg csak a környező városokat jártuk be (Málta nem túl nagy, szóval minden környezőnek számít). Meglátogattuk a fővárost, ami szerintem gyönyörű. Természetesen ott is lőttem több száz képet. De nem csak ilyen programokat szervezett nekünk a kinti iskola, volt például két sportnap is, amikor fociztak a fiúk a máltai csapatok ellen.

Beülhettünk néhány tanórára egy máltai iskolában, ami számomra sokat jelentett, mivel részt vehettem angolul egy biológiaórán (mind a két tantárgyat szeretem, de együtt még inkább). Nagyon tartalmas volt ez a közel két hét, és még fürödhettünk is a tengerben. Igazából kicsit sajnálom, hogy mi nem Angliába mentünk, mivel én még soha nem voltam ott, de nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem ezen az „osztálykiránduláson”, mert rengeteg új élménnyel gazdagodtam, és megismerhettem új embereket. Bár kissé furcsa volt nekem, hogy mennyire vallásosak a máltaiak.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

További képek Máltáról:

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lehet segíteni a menhelyi kutyákon?

A családom és én mindig is állatbarátok voltunk. Először édesanyámnak voltak teknősei, majd bátyáméknak papagájai és díszhalai, később két kutyát is befogadtunk. Bár mára már macskáink is vannak, én most a kutyákról írnék többet.

Először 2 éves koromban lett egy skót juhászunk, majd nem sokkal később egy magyar vizslánk. Mind a kettőt nagynénémék találták, az utcára voltak kirakva. Úgy voltak ezzel a szüleim, hogy addig maradhatnak nálunk, míg nem találunk nekik gazdát. De mire lett volna, aki befogadja őket, már annyira ragaszkodtunk hozzájuk, hogy végül is nálunk maradtak. Saci, a magyar vizsla, még ma is velünk van, és élvezi köreinket, de sajnos Leslie, a skótjuhász 2009-ben meghalt. Nem sokkal később, 2010-ben egy menhelyről magunkhoz vettünk egy másik skót juhászt. Ő az első pillanattól kezdve a bátyám kutyája, azt hiszem, tudja, hogy miatta került hozzánk. Apámmal egyre többet jártunk vissza a menhelyre, ahonnan őt hoztuk, hogy besegítsünk a kutyák sétáltatásával, fuvarozásával.

Apa egy kutyával
Apa egy kutyával


Nagyon jó viszonyunk alakult ki a vezetővel és a többi önkéntessel, így mikor 2011-ben a menhely elköltözött, mi is segítettünk előkészíteni az új helyet. Takarítottunk, festettük a kennelek (kutyaházak) rácsait, és tulajdonképpen rendbe szedtük az egész területet. A körülmények az új helyen sokkal jobbak voltak. Itt már bemehettünk a kennelekhez, és mi hozhattuk ki a kutyákat sétára. Segíthettünk az etetésben, takarítottuk a kenneleket is. Ahogy a kutyáink száma nőtt, egyre több feladatunk lett. A menhelyhez tartozik egy kis lakás is, ahol a gondozók tudtak aludni, így vihettem magammal két barátnőmet is, és nem egyszer volt, hogy hármasban vagy négyesben egy egész hétvégét töltöttünk a menhely területén, mint önkéntesek. Mi csináltuk meg tulajdonképpen az összes napirendi pontot, beleértve a reggeli, délutáni és esti sétát a közel 50 kutyával, a kennelek takarítását, a vacsoráztatásukat és egyes kutyák gyógyszerezését. Persze emellett, amikor mások tudtak jönni segíteni, akkor jöttek is, és akkor kicsit egyszerűbbek voltak a napjaink, s több időnk volt mindenre.

Ezt a cikket én azért szerettem volna megírni, mert sokan nem tudják, hogy egy-egy menhelyen mi minden történik, mennyi kutyáról van szó, mennyit tesznek az önkéntesek. A legtöbb ember azt sem tudja, hogy hogyan járulhatna hozzá a menhelyi kutyák életkörülményeinek javításához, szerencsére mi megtaláltuk a módját. Vannak, akik pénzt utalnak, anélkül, hogy bármit is tudnának az adott szervezetről, mert azt hiszik, hogy nem tudnának többet tenni ez ügy érdekében. Persze ez is nagyon nagy segítség, de mindig lehet még többet, még jobbat is tenni. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy többet tegyen. Mi is apróságokkal kezdtük az egészet, és a végére oda jutottunk, hogy ránk bízták a kutyákat több napra is. Talán nem is gondoltátok eddig, hogy ennyi mindent lehet tenni az otthontalan állatokért.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Jóembert keresünk

Pár hete szombaton felhívott egy kedves ismerősöm, mert volt két jegye a színházba, de mégsem tudott elmenni, és fel akarta ajánlani. Viszonylag hamar kiderült, hogy én és a nagymamám el tudunk menni, így átküldték e-mailben a jegyeket – amitől a nagyim teljesen odavolt, hogy hogyan lehetséges mindez, meg hogy mennyire megváltozott a világ.

A jegyeket kinyomtattuk, este hétre szóltak a Vígszínházba, tehát még volt pár óránk. A darab címe Jóembert keresünk – őszintén szólva engem ez a cím nem nagyon fogott meg, de még az sem, amit a neten olvastam róla. Ennek ellenére elmentem, esélyt adva annak, hogy változzon a véleményem. Szóval odamentünk hétre, beültünk a helyünkre és vártuk a kezdést. Addig megcsodáltam a gyönyörű csillárt, bár nem sok időm volt rá, ugyanis perceken belül kezdődött is az előadás.

A darab főszereplője Sen Te (Eszenyi Enikő alakításában), aki az egyetlen jó ember a városban, mivel szállást ad az otthontalan isteneknek egy éjszakára, annak ellenére, hogy szinte magát sem tudja eltartani a pénzéből. Az istenek hálájuk jeléül pénzt ajándékoznak neki, hogy jó célokra fordítsa azt. Persze neki nemcsak pénzre van szüksége, hanem szerelemre is, amire időközben rátalál. És hogy sikerül-e elég jól gazdálkodnia a pénzzel, rátalál-e az igaz szerelem, az istenek vajon büszkék lesznek rá a történet végén… nos, ez a darabból majd kiderül.

Sok volt a férfi szereplő, Eszenyin kívül nem is volt más nő a színpadon, ami kissé szokatlan volt a számomra, de így is remekül ki volt dolgozva az összes szerep. A darab két felvonásos volt, így este tíz óra körül lett vége, és ha belegondolok, sajnálom, hogy ilyen „rövid” volt. Nem bántam meg, hogy elmentem aznap este, sőt. A színdarab jó volt, nagyon a mai Magyarország helyzetére hajazott az egész.

Nekem nagyon tetszett, főleg az, hogy az egészet nem happy end zárta, hanem egy beszéd Eszenyi Enikőtől. Ez nekem úgy jött át, hogy sajnálja, hogy nincs boldog befejezés, de szerinte érdemes lenne elgondolkodnunk a darabban megjelent karakterekről és cselekvésekről. A nagymamámnak is nagyon tetszett, sosem látott ehhez hasonló színházi darabot, és örült, hogy volt szerencséje eljutni erre az előadásra. Érdemes megnézni, mivel nagyon mély és elgondolkodtató a darab, szívvel-lélekkel dolgozó színészekkel és elég jó humorral. Ráadásul a büfében kapható perec is nagyon finom, amit a felvonások közti szünetben lehet beszerezni, ha siet az ember.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)
Rendező: Michal Dočekal
Szereplők: Eszenyi Enikő, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Lukács Sándor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Mi finomat ettünk a börtönben?

Ősszel felkerekedtünk, és elmentünk a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe.

A történetünknek az volt az előzménye, hogy egyik reggel a nyitásra Hantos tanár úr azzal a kérdéssel jött be, hogy szeretnénk-e börtönt látogatni. Mi először elcsodálkoztunk, hogy ilyen lehetőség is van, de persze mindenki kíváncsi volt arra, milyen is egy igazi börtön. Erre a látogatásra csütörtökönként van lehetőség, 20 fős csoportok számára. Először úgy volt, hogy a Gyorskocsi utcai börtönbe megyünk, majd az valamiért elmaradt, és a Kozma utcaiba mentünk ezen a csütörtöki napon. Ennek nagyon örültem, mivel keddre megbetegedtem, és nem tudtam volna menni, viszont így én sem maradtam ki. Szóval a két börtön közti különbségről nem sokat tudok mondani, mert csak az egyikben voltam, de az biztos, hogy a Kozma utcai borzalmasan messze van tömegközlekedéssel. Több mint egy óra volt az út oda.

Az iskolából délben indultunk. Ez azért volt jó, mert kihagytunk egy informatikaepochát, ahol a kettes, tízes és 16-os számrendszert tanulták azok, akik nem jöttek velünk. Tehát buszra szálltunk, majd villamosra, többször is átszálltunk… már nem is emlékszem, hogy pontosan hogyan következtek egymás után. Körülbelül fél 2-kor érkeztünk meg. Beengedtek minket, majd egy szekrénybe kellett raknunk az összes elektronikai holminkat és az egyéb, nem börtönbe való tárgyainkat. A portánál elkérték a személyinket, majd hármasával mentünk be egy szobába, ahol átvilágították a kabátjainkat, táskáinkat. Aki rendben volt, az mehetett tovább – szerencsére semmi probléma nem adódott. Én a 2. körben voltam benne, ezért elég sokat kellett várnom a többiekre. Addig egy rendőrrel és egy gyakornokkal beszélgettem, akik ügyeltek ránk, és később elkísértek minket az egyes helyekre. Mondták, hogy a rabok sütöttek nekünk, és hozzátették, hogy nyugodtan együnk majd, mert ők is ezt eszik, és hogy nem rossz. Végre végzett mindenki az átvizsgálással, így hát elindultunk.

Bevezettek minket egy konferenciaterembe, ahol kis palackos ásványvizek és tálnyi sós sütemények voltak az asztalokra készítve. Ezek az asztalok körbe voltak rendezve, középen pedig egy makett volt a börtönről – mint kiderült, ezt is a rabok csinálták. Itt tartottak egy beszélgetést a börtönről, a rabokról, a rendőrnő mutatott egy prezentációt a bűncselekmények fajtáiról és erről a helyről. A süti egyébként tényleg nagyon finom volt. Elmondták, hogy nagyon sok szakács kerül be ide, és ezért ilyen jó. Felkészítettek minket arra, hogy mi fog majd fogadni minket a későbbiekben, hogy olyan emberként kezeljük őket, mint mi vagyunk, bármit is követtek el. Ezek után felvittek minket pár emelettel feljebb, és megmutatták, hogy milyen egy fogda. Majd felmentünk a tetőre, ahol a sétateret is láthattuk. Körben mindenhol rácsok voltak. Eléggé olyan érzés volt, mintha egy kalitkába lenne zárva az ember. Nem egy nagy terület az udvar, de arra jó, hogy friss levegőn is legyenek egy kicsit.

Aztán lejjebb mentünk, egy olyan emeletre, ahol a dolgozók voltak. Mármint a rabok, akik dolgoznak. Voltak ott szakácsok, akik a többi rabnak főznek és ételt osztanak. Mondták, hogy ahol nyitva van a cellaajtó, oda nyugodtan menjünk be, nem fognak bántani (mert csak rosszabb lenne nekik), meg egyébként sem agresszívek. Ezen az emeleten minden cella ajtaja nyitva volt, szabadon mászkálhattak át egymáshoz, beszélgethettek, kártyázhattak, olvashattak. Én egyből be is mentem az egyik cellába. Két emeletes ágy volt a szoba két falánál, egy TV az ablaknál, kis éjjeliszekrény, egy elkülöníthető WC és egy kézmosó. Bent volt egy 40 körüli férfi, aki éppen valami szakácsműsort nézett a tévében. Vele egész sokat beszélgettem. Mondta, hogy ő is szakács, és szereti ezt a műsort, de az egyéb dolgai miatt nem mindig tudja nézni. Kicsivel később két őr szólt, hogy váljon ketté a 20 fős csapat, és menjünk be két társalgóba, ahol székek voltak körbe rakva, és kettőn két rab ült. Kevés széket raktak be, így nem jutott mindenkinek, de udvariasan felállt a két rab, és átadták a helyüket, majd szereztek még székeket. Végre mindenki le tudott ülni, és mondták, hogy nyugodtan kérdezzünk tőlük. Kérdeztük őket arról, hogy milyen odabent lenni, miért kerültek oda, mit tudnak évekig csinálni. Hogy milyen a többi rab, vannak-e barátságok, és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ náluk, amit meg is kaptunk. Az egyikőjüket Misinek hívták. Ő többszörös visszaeső, most 30 évet kapott, majd plusz hármat, amiből pont aznapra lett 6. Szóval 36 évet kapott összesen, a miértjét nem nagyon akarta elmondani – de gyilkossági kísérlet miatt, azt megtudtuk. A másik férfi 20 évet kapott. Elmesélte, hogy ő zöldséges volt, és volt egy embere, akitől a gombát vette mindig, és volt egy másik, aki ki akarta rabolni a gombást. Szerzett egy fegyvert neki, és az embere elment, hogy kirabolja. Végül nem sikerült a rablás, és még le is lőtte a gombást – állítólag azért, mert megbotlott, és véletlenül elsült a fegyver… A gyilkosságot is az ő számlájára írták fel, és a felbujtást is, ezért tölti bent már a 33. hónapját. Meséltek még a többi rabról, hogy agresszívebbek, de a női börtönök sokkal rosszabbak, mert ott egész nap tépik egymást a nők. Ők is kérdezték, hogy mi miért jöttünk, mert ezt minden csoporttól megkérdezik. A válasz egyszerű volt, hiszen ez egy „bűnmegelőzési” látogatás.

Visszamentünk a konferenciaterembe, ott lehetőséget kaptunk még kérdezni, ha nem kaptunk volna választ valamire, aztán kérték, hogy töltsünk ki egy kérdőívet. Eléggé elment a napunk a beszélgetéssel, az AKG-ba majdnem 6-ra értünk vissza.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám