Játékfegyverek

Ha az ember bemegy egy játékboltba és körülnéz a polcokon, meglehetősen nagy eséllyel talál majd ott egy-két játékfegyvert. Kardok és pajzsok, pisztolyok, puskák, tankok, katonák, mind-mind az emberiség egyik legnagyobb baromságára emlékeztetnek minket: a háborúra. És mégis engedjük, hogy a gyerekeink játsszanak velük.

Mörk Márta

Félreértés ne essék, nem akarok gyerekjáték-reformot bevezetni, nem akarom elszedni a gyerekektől az ilyesfajta játékokat. Én is játszottam háborúsat kiskoromban, pedig én lány vagyok, és a háborúzás inkább a fiúkra jellemző – de azért lányok is akadnak a tankok és a játékpuskák tulajdonosai között. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon miért van ez. Gond nélkül hagyjuk, hogy a gyerekünk háborús fegyverekkel és gyilkos masinákkal játszadozzon. A legtöbb szülő úgy gondolja, ezek semmiféle kárt nem okoznak, végül is nem valóságosak a fegyverek, nem tudnak vele ártani senkinek, és hát háborúk a valóságban is léteznek, mi értelme hazudni a gyerekünknek a valóságról, ugye.

Azonban, ha a játékboltok polcaira kerülne egy drogdíler Barbie, díler Kennel az oldalán, kis fehér porral töltött műkokainos tasakokkal, heroinos tűkkel és apró füves cigarettákkal a táskájában vagy a zsebében, az valószínűleg nem aratna nagy sikert a szülők körében. Vagy egy műdrogos készlet, a gyerek pedig a műanyag cigarettával eljátszhatja, hogy füvet szív, a mű injekciós tűvel eljátszhatja, hogy heroint fecskendez be magának, az extasy-cukorkával eljátszhatja, hogy partidrogot vesz be, és utána eljátszhatja, hogy be van tépve. És hogy miért nem? Mert hát a drog rossz, emberek életét teszi tönkre és öli meg őket. És minél később szerez tudomást a gyerek az ilyenek jelenlétéről, annál jobb. Mert a drog, az túl sok, az már túlmegy minden határon, az már nem oké. Pedig ezek a játék drogok is ugyanúgy nem lennének igaziak, mint a fegyveres játékok. Ugyanúgy senkinek nem lenne baja játék közben. És a valóságban a fegyverek ugyanúgy ölnek, mint a drogok. Amerikai alkotmánykultuszos fegyvertámogatók szoktak érvelni azzal, hogy nem a fegyverek ölnek embert, hanem az emberek. Nos, ebben igazuk is van, de a valódi helyzet az, hogy az idióta, lelketlen emberek fegyverek segítségével ölnek embereket. És ha az idióta, lelketlen emberek és a normális emberek között nem teszünk különbséget, és mindegyiknek ugyanúgy eladjuk a fegyvert, az sok esetben óriási tragédiába fullad.

De mégis, valahogy a fegyverek és a háború, mint gyerekjáték, széles körben elfogadott, de a drogok, na az már nem. Drogozni ne drogozzon a gyerek, ne játssza el, hogy be van tépve. De lövöldözni lövöldözhet, és ha eljátssza, hogy fejlövést kapott és meghalt, az teljesen rendben van.

Mörk Márta

Anyukám apukája, amikor a lányai egész kicsik voltak, a fülük hallatára jelentette ki, hogy fegyveres játékuk abban a házban soha nem lesz a gyerekeknek. Ezt, lévén gyermekei lányok voltak, viszonylag könnyű volt betartani. Amikor anyukám felnőtt, és neki is saját gyerekei születtek, ő is megfogadta, hogy sose fog fegyvert venni a gyerekeinek. Emellett azt is, hogy Barbie-babát sem fog venni nekik. Ezen fogadalmak betartása többé-kevésbé sikerült. Ő maga sose adott nekünk ilyen játékokat, de hát ott vannak ugye a rokonok, az engedékeny nagymamák, az ovis és sulis barátok, és a szülinapok, a névnapok, a karácsony… És ajándékot nem utasítunk vissza. Így hát mostanra csak-csak beszivárgott a gyerekszoba falai közé egy-kettő ezen a „tiltott” játékok közül. Nekem kiskoromban egész sok Barbie-babám volt, akiket úgy 11 éves koromban az unokatesómnak ajándékoztam, tehát már nincsenek. A fiúknak azonban még mindig van egy-két fegyveres játékuk, mint például egy tank. Egyébként békés természetű gyerekek, a légynek sem tudnának ártani, és főleg a fiatalabbik öcsém inkább kockulni és YouTube-ot nézni szeret, mint játszani. Amikor meg játszanak, akkor inkább autózni, vonatozni vagy legózni látom őket, nem pedig lövöldözni. De ennek ellenére mégis megkérdeztem őket, mi a jó a fegyveres, lövöldözős, tankos, háborús vagy egyéb erőszakos játékokban.

Kisebbik öcsém azt nyilatkozta, hogy az a jó bennük, hogy bele tudja képzelni magát egy nagy csatajelenet közepébe, mondjuk a második világháború idején. Katonák, ágyúk, kézigránátok és hasonlók. Nagyobbik öcsém egyetértett ebben, illetve hozzátette, hogy őt mostanában főleg a dinók érdeklik, amik alapból azért biológiailag, tudományosan is érdekesek, nem feltétlenül csak az erőszakkal lehet őket kapcsolatba hozni. De hogy ebben neki szerinte az a jó, hogy ilyenkor el tudja képzelni, hogy tud parancsolni a velociraptoroknak, és hogy a dinoszauroszok széttépnek egy-egy rohadékot. Mint például egyes kedves osztálytársait vagy Orbán Viktort. Ezeket a példákat említette.

Ezekben a válaszokban nekem elsőre az tűnt fel, hogy vannak dolgok, amikről az öcséim úgy nyilatkoztak, mintha a téma szakértői lennének, pedig egyáltalán nem azok. Miki tudja, hogy a második világháború körülbelül mikor volt, és hogy milyen fegyvereket használtak benne vagy milyen bombákat dobáltak. De a dolognak az emberi oldaláról, az ártatlan áldozatokról, hogy hány ember életét tette teljesen tönkre ez a baromság, fogalma sincs. Vagy ha tényszerűen tudja is, nem gondol bele, hatéves fejjel. Pedig nem kéne messzire nyúlni a dologhoz, a nagyapánk családjának is azért kellett elhagynia az otthonát, a dédapánk, nagyanyánk apja azért volt évekig hadifogságban, azért tért ki a hitéből, mert megtörtént ez a katasztrófa. Marcell pedig nem sokat tud arról, hogy kicsoda is pontosan Orbán Viktor, és hogy bár kétségtelenül nagyon sok szempontból támadható, raptorok elé vetni enyhén szólva is túlzás lenne.

Persze tisztában vagyok vele, hogy Marcell a való életben egyáltalán nem lenne képes bárkit is dinókkal szétmarcangoltatni, hiszen olyan áldott jó lélek. De akkor is, valahol ijesztőnek tartom, hogy egy tízéves gyerek fejében ilyen gondolatok forogjanak.

Mörk Márta

Alapvetően úgy gondolom, hogy a fegyverek és a fegyveres, lövöldözős, háborús játékok nem tesznek feltétlenül erőszakossá. Ha így lenne, akkor Miki már rég kiirtotta volna az egész családunkat. De egy olyan dologra emlékeztetnek, olyan dolog illúzióját keltik, érzetét adják meg, amiről úgy gondolom, hogy az illúzióját sem kéne megteremteni. A háborúét. Mert kétségtelenül van valami izgalmas a fegyverekben és az akcióban, a robbanásokban és a rejtőzködésben. De ha ezeket a valóságban kéne megélnünk, az már iszonyatosan nyomasztó lenne. Persze sok ember szokott eljátszani olyan gondolatokkal, amelyekben olyan dolgok történnek, amiket a valóságban sohase próbálnának ki. Szinte mindenki. Ez rendben is van, ha az ember érett és okos felnőtt, aki el tudja választani a valóságot a képzelettől, a helyest a helytelentől, az izgalmast a kegyetlentől. De gyerekek esetében ez már teljesen más. Egy hatéves gyerek még nincs teljesen tisztában a fegyverek kockázatával, a háború borzalmaival és a fejbelövés véglegességével. Még nem fogja fel teljesen, mit is jelent a halál. De már játszadozik halálos fegyverek tűpontos műanyag másolatával. Lelövi az öccsét, és nagyot nevet, amikor az ordítva felugrik a földről. És akaratlanul is az ember eszébe ötlik, hogy mekkorát nézne, ha egyszer nem így történne. Ha nem ugrana fel, hanem ott maradna, fekve a földön, vérbe fagyva. Ha tényleg jönne egy háború. Ha tényleg jönnének katonák, ha tényleg bombákat dobálnának és ha tényleg menekülni kéne. Vagy, ha nem rugaszkodunk el teljesen a nyugati világ jelenlegi valóságától, hiszen Európában és Észak-Amerikában jelenleg nincs háború és remélhetőleg nem is lesz, ámbár lőfegyverek azok vannak, főleg Amerikában. Ahol bizony rengeteg ember tart otthon, a fiókban igazi, valódi, élesben bevethető pisztoly a konyhafiókban. Megtöltve. Mert hát ugye mi van, ha megtámadnak az éjszaka közepén. És mondjuk a gyerekek, ahogy Magyarországon is sokan, fegyvereset játszanak, a hétéves gyerek lelövi a négyéves öccsét, és nagyot kacag, amikor az felkel a padlóról. Aztán egy nap megtalálják apuka fegyverét a konyhaasztalban. Jé, hát ez pont olyan, mint amilyennel mi szoktunk játszani, nézd, mondja a nagyobb, és meghúzza a ravaszt. És aztán a kisebb nem kell föl többé. Hanem ott marad a földön. És a nagy sem kacag többé, hanem néz nagy boci szemekkel, hogy de hát ő csak játszani akart…

Magyarországon ennek szerencsére kicsi az esélye, mert itt nem adnak minden tizedik joghurtvásárlás után a málnás Jogobella mellé egy ötmilliméteres revolvert ajándékba. De játékfegyvereket itt is lehet kapni, százával, és még népszerűek is.

Mörk Márta

A gyerekjátékok között rengeteg tehát az erőszakos téma. És a gyerekfilmekkel mi a helyzet? Nos, ott nem így van. A gyerekfilmek általában egyszerűen meganimált, cuki kis mágikus lények vagy valódi gyerekek történetéről szólnak, akiknek mindenféle kalandjaik vannak, például el kell tűrniük egy gonosz tanárt, vagy rettegésben tartja őket egy görnyedt varázsló, akit aztán jól megviccelnek, de mindig megmenekülnek tőle, vagy egy nagy erdőben mászkálnak körbe-körbe és pesszimista szamarakkal meg hiperaktív tigrisekkel ismerkednek össze, vagy éppen a holtak birodalmába kerülnek és vissza kell verekedniük magukat az élők közé. Van, hogy a gyerekmesékben is meghalnak emberek, de azok általában a gonoszok, akik meg is érdemlik halálukat a mesében. A háborúkra jellemző óriási, tömeges, brutális és teljességgel értelmetlen mészárlás sosem jelenik meg a gyerekfilmekben. A háborúkról szóló filmek mindig korhatárosak és felnőtteknek készítik őket. A gyerekek filmjeit még nem érte el a brutalitás és az erőszak, de a játékaikat már igen. És te is valószínűleg így gondolkozol. Sosem mutatnád meg a hatéves gyerekednek az Apokalipszis most című filmet. De veszel neki játékfegyvert, harci helikoptert, és sokan talán még játék napalmot is vennének, ha árulnának. Szerencsére ott még nem tartunk, az azért tényleg túl sok lenne. De játékfegyvert tényleg nagyon sokan simán vesznek a gyerekeiknek. Meg sem fordul a fejükben, hogy ilyenek léteznek igaziból is. Léteznek, és emberi életeket tesznek semmivé egy szempillantás alatt. Másodpercenként golyók tömkelegét lövik a levegőbe és az emberi testbe, életeket megszüntetve és családokat tönkretéve. És háborúkat kezdve és folytatva. Háborúkat, amik életeket vesznek el és családokat tesznek tönkre, álmokat és karriereket törnek derékba, művészi értékű építészeti csodákat döntenek porba, embereket tesznek földönfutóvá és kényszerítenek kockázatos menekülésre, politikai kapcsolatokat rontanak el, rengeteg-rengeteg pénzt emésztenek fel, gyűlölködést szítanak, nemzeteket fordítanak egymás ellen és szomorúságot, félelmet, pánikot, éhínséget, halált és pusztulást hoznak mindenkire. És amikor véget érnek, ott áll egymással szemben két fél. A vesztes és a vesztes. Akármit is írnak a történelemkönyvek, a háborúnak soha nincs igazi nyertese. Ott mindenki csak veszít. Veszíti az embereket, az életeket, a területeket, a városokat, az épületeket, a pénzt, a nyugalmat, a békét, a méltóságot, a bizalmat, a reményt. A bizalmat az emberiségben és a reményt abban, hogy eljöhet egy szebb világ, és hogy az emberek tanulnak a hibáikból. De nem. Mert hiába haltak meg emberek ezrei és milliói több ezer éven keresztül minden háborúban, mégsem tudtuk még befejezni ezt a baromságot.

Mörk Márta

Épp ezért én ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy folytatom a családi hagyományt, és nem fogok játékfegyvert venni a gyerekemnek, ha majd egyszer nekem is lesz olyan imádnivaló kis cukiságom, mint a testvéreim vagy az unokatestvéreim. Hanem majd leülök velük beszélgetni, és elmagyarázom nekik, hogy a fegyverek rosszak, hogy a háború rossz és borzasztó, hogy emberi életek és családok mennek tönkre általuk. Elmesélem nekik a családunk történetét, mesélek nekik a világháborúkról, a történelmi háborúkról és azokról a háborúkról, amik most folynak vagy akkor fognak folyni. Mesélek nekik az amerikai fegyvertörvényekről, és elmondom nekik, hogy ez sokszor milyen tragédiával jár. Elmagyarázom nekik, hogy nem szeretnék játékfegyvert hozni ebbe a családba. Mert nem akarom, hogy olyat játsszanak, ami a valóságban egy nagy katasztrófa. Nem akarom, hogy egy rettenetes, borzalmas dolog illúzióját keltsék, és kialakuljon bennük a kép, hogy a háború és a halál izgalmas és vicces, mert nem az, mert az ártatlan emberek halála borzalmas, szomorú, felesleges, értelmetlen és szörnyű. Nem akarom, hogy azt játsszák, hogy lelövik egymást és meghalnak. Nem akarom, hogy kialakuljon bennük a fegyverek szeretete vagy elfogadása, és aztán felnőttkorukban akarjanak egy igazit maguk is. Mert egy emberölő masinát tartani magunknál nem jó ötlet. A fegyvereket azért csinálják, hogy embert lehessen ölni velük. Nem azért, hogy célba lőjél és fejleszd vele a látóképességeidet. Nem azért, hogy nagyfiúnak tűnjél. Hanem gyilkolásra.

Mörk Márta

És nem akarom, hogy egy ilyen gyilkolóeszköz másolatával játsszanak a gyerekeim. Ugyanúgy, ahogy például nem akarom, hogy játékdrogot szedjenek, és ezzel sokan mások is így vannak, mert egy drogos baba szinte mindenkinél kiverné a biztosítékot. Nem akarom, hogy a gyerekeim játékból drogozzanak, játékból cigizzenek, játékból berúgjanak, játékból lopjanak vagy játékból szexeljenek. És azt sem akarom, hogy játékból öljenek vagy játékból meghaljanak. Mert ezek nem gyerekeknek való dolgok. Történnek ilyenek a valódi világban, igen. De optimális esetben nem a gyerekekkel. És én nem is akarom, hogy megtörténjenek. Nem akarom, hogy akár az illúziójuk is megteremjen. Azt akarom, hogy a gyerekeim a boldog gyermekkor boldog tudatlanságában éljék az életüket egészen addig, amíg elég nagyok és érettek lesznek ahhoz, hogy az ilyesféle felnőtt dolgokról tudomást szerezzenek, beszéljenek róla velem vagy az apukájukkal, teljességgel megértsék ezek veszélyeit, és majd felelősségteljes, okos és értelmes felnőtt váljon belőlük.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Szilágyi Luca

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Szilágyi Luca

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szilágyi Luca

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Sírni egy nem hollywoodi filmen

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky

Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az újévi fogadalom szart sem ér

Jól olvastad. Nem a dátum mágikus változásához kéne kötni a személyes fejlődésünket. Ez egy döntés. Most. Nagy eséllyel tettél újévi fogadalmat, és ha rám hallgatsz, teszel is, attól függetlenül, hogy most milyen nap van.

Bodnár Balázs

Várjunk, nem azt mondtam, hogy szart sem ér? De. Úgy tényleg semmit sem ér, ahogy azt általában csinálni szokták. Az alábbiakban bevezetlek az újévi fogadalmak rejtelmeibe, és a megismerheted azokat a technikákat, amikkel tényleg sikerül majd a kitűzött céljaidat teljesíteni.

Bodnár Balázs

Az edzőterem-tulajdonosok kedvenc hónapja a január. Tele vannak hetekig, majd szép lassan elfogynak az emberek, és csak az a néhány elszánt marad, aki eddig is oda járt, és az újonnan érkezettek közül az, aki „okos” célokat állít. Az alábbi összeállítás alapja az amerikai menedzsment szakirodalomból származó SMART kritériumgyűjtemény. Szóval vegyük is sorjában a kritériumokat.

Az első: pontosság. A célnak pontosnak kell lennie, hogy könnyebben meg lehessen célozni. Az semmit sem ér, ha azt mondom, hogy egészségesebben fogok étkezni. Ez hogyan pontos? Sehogyan. Helyette inkább mondjuk azt, hogy kerüljük a finomított szénhidrátokat, csökkentjük a sóbevitelt stb. Elolvasunk három könyvet, ami nem paleo vagy valami humbug, mert azt nem fogod hosszú távon csinálni, mert borzalmas. Muszáj lesz jobban beleásnod magad. Ha nem is olvasol el három könyvet, keress fel egy intelligens, papírokkal rendelkező személyt, hogy nyissa ki a csipádat a témában. Legyen pontosan meghatározva, amit csinálni fogsz.

Második: mérhető. Ha nem tudod megmérni, akkor honnan tudod, hogy elérted? Ami mérve lesz, az rendezve is lesz. Akár nyomon is tudod követni a célodat. Elolvasni egy könyvet. Pontos? Pontosíthatunk, hogy melyiket, máris könnyebb dolgunk van. Mérhető? Mérhető. 127 oldal. Jól szeretnék kinézni. Pontos? Nem. Mert ez borzasztóan relatív. Mérhető? Még kevésbé.

Bodnár Balázs

Hogyan lesz ez mérhető és pontos? Le szeretném vinni a testzsírszázalékomat 7-re és a váll-derék indexem 1,6 és 1,8 között lesz. Igen, ez az aranymetszés. Szerinted miért nem vonzóak a kigyúrt állatok? 1,6. Mérhető? Igen.

Harmadik: elérhető. Szerintem ezt nem kell magyarázni. Ha vissza akarod hozni a dinoszauruszokat vagy embert akarsz küldeni a Marsra, az nem lehetetlen, viszont jelen állapotodban számodra (ha nem vagy Elon Musk) nem teljesíthető. Majd a végén fogod magad, és elkönyveled kudarcnak. A cél legyen elérhető, de mégis legyen nehéz, kihívás. Ha elhiszed, hogy meg tudod csinálni, akkor meg is fogod tudni.

Negyedik: releváns. Ezt sem túl nehéz megmagyarázni. Miért tűznél ki olyan célt, amit nem akarsz? Elvégre: „keményen dolgozni valamiért, amit szeretsz, azt szenvedélynek hívják, és keményen dolgozni valamiért, ami hidegen hagy, azt stressznek.” (Simon Sinek)

Miért tűznél ki olyan célt, ami nem is kihívás és öt perc alatt végzel vele? Semmi értelme. Legyen értelme.

Ötödik: időhöz kötött. Megvan az az érzés, amikor majd rendet raksz az asztalodon? Majd. Nem megy a sok szemét sehova. És egy kettő perces feladat órákig húzódik és semmi nem történik. A határidő csodákra képes. Használd.

Bodnár Balázs

Hatodik: számonkérhetőség. Kell valaki magadon kívül, akinek számadással tartozol. Ha gyenge lennél magadért megcsinálni, például elmenni edzeni, akkor szerezz egy mentort. Őt sokkal kisebb eséllyel fogod cserben hagyni. Lehet egy nagyon jó barát, aki szívesen támogat és rugdos, lehet egy személyi edző, egy feleség. Akárki. Ha nem akarsz ismerőst bevonni, nem baj, regisztrálj egy oldalra, ami erre specializálódott, add meg az adatokat, amiket kérnek, és élvezd, ahogy hívogat a mentorod, hogy nem hívtad a leszokással kapcsolatban. Ha olyan a cél, és nem bízol magaddal, szerezz valakit.

Hetedik: fájdalom. Kevés dolog motivál jobban, mint a félelem, az éhség, a szerelem vagy a pénz. Rossz pénzt veszíteni igaz? Adj az egyik barátodnak egy számodra jelentős pénzösszeget, és kérd meg, hogy abban az esetben, ha nem teljesítenéd a célodat, küldje el egy antijótékonysági szervezetnek. Mit is jelent ez? Kiválasztasz egy olyan szervezetet, akiknek a nézetei erősen ütköznek a sajátjaiddal. Például, ha gyűlölöd a rasszizmust, válaszd a KKK-t. Ha tetőtől talpig Barcelona fan vagy, választ a Real Madridot. Ha erősen vallásos vagy, add az ateistáknak. Ha sikerül elérni, visszakapod a pénzt. A barátod fogja visszaigényelni, szóval nem tudsz csalni. Elég világos. És hatékony.

Nyolcadik: rutin. A leghatékonyabb akkor leszel, ha nap mint nap csinálod.

Kilencedik: terv. Akkor fogod végigcsinálni, ha tudod, mit kell. Ha bonyolult, bontsd le minél kisebb darabokra, kis célokra, amikre alkalmazod az előző nyolc pont nagy részét, ha tudod. Ki kell találnod, hogy mi az, amit szeretnél, és alaposan meg kell tervezni, hogy hogyan érheted el. Ha a célod az, hogy világsztár leszel, akkor az első kérdésed: Pontos? Nem. Hogyan lehet pontosabb? Milyen téren leszel világsztár, mit jelent a világsztár? Oscar-díj? Millió kattintás a YouTube csatornádon? Mérhető? Elérhető? Nem lehetetlen. Releváns? Mondjuk mindig elnevetem magam, nincs semmi tehetségem, nem az. Akkor vissza az elejére. Az éneklés jól megy. Végigmegyünk a kérdéseken. Cél: egy kiadott lemez év végére. Lebontjuk: énektanár, gyakorlás, számok írása, kiadó keresése. Mindent apró részekre, amik egyértelműek, és önmagukban kis, teljesíthető célok.

Bodnár Balázs

Tizedik: elhatározás. Akarod? Tényleg? Most nézz magadba, menj végig a kérdéseken, hogy megtaláld azt, ami izgalomba hoz, és jobban vágysz rá, mint egy falat kenyérre. Még mindig akarod? Biztos? Ha idáig eljutottál, tedd meg az első lépést. Írd le. Ha leírod, akkor már növelted az esélyeidet. Nagyon jó, az első lépéshez már felemelted a lábad. Állíts egy emlékeztetőt, hogy megtervezd, vonj be valakit. És azzal, hogy elkezded a tényleges haladást a cél felé, leér a lábad.

Tedd meg az első lépést. Ha ezt a tíz kritériumot megtartod, sikered lesz. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha ez kell neked, merj nagyot álmodni. Kezd el. Most.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A tömegközlekedésben szenvedő emberek fantasztikus kalandjai

Ha olyan szerencsés vagy, hogy tömegközlekedéssel mész suliba vagy munkahelyre, és utána magyarázkodnod kell, hogy aki előtted állt, nem szállt fel a buszra, te meg miatta nem tudtál felszállni, és ezért késtél el, blablabla, és ez még megy egy óráig, az, akinek e történeted meséled, legszívesebben öngyilkos lenne. Én most mégis részletesen kifejtem, kik miatt késtél el a munkából vagy az iskolából.

Kezdjük a kaland legelejénél, a bérletvásárlásnál. Hazaindulsz egy nagyon nehéz nap után, amikor annyira fáradt vagy, hogy ha egy kicsit is elkalandozol, már beleborulsz a klotyóba, és már nagyon ideges vagy a nénire, aki a banyatankjával leborította a táskádat, és az üdítőd ráborult a cuccaidra. Nagyából ilyen idegrendszerrel állsz be a bérletautomatát igénybe vevő személy mögé, aki két órán keresztül vásárolja a jegyét. Ezt a típust szerencsésakimögötteállnak nevezzük, életkora jellemzően 8-10, illetve 75 év feletti.

Bencsik Bálint

Aztán jön a felszállás. Mielőtt felszállsz bármilyen tömeget szállító járműre, meg kell ismerned, sőt mindent tudnod kell a banyatankról. A banyatank az egy veszedelmes páncéltörő, ami egy praktikus gurulós táskának van álcázva, és arra szolgál, hogy embereket és táskákat lökdössenek vele. Ezek 70 év fölötti néniknél fordulnak elő. Ha látunk egy asszonyt, akinél látszólag egy gurulós táska van, esélyes, hogy tényleg egy banyatankkal kell szembeszállnunk.

Bencsik Bálint

De nem ajánlom a frontális megközelítést. Inkább fuss. Ha a megpillantasz egy kerekes táskát, akkor ne pánikolj, nézd meg, hogy téged és a banyatankot összekötő egyenesen található-e nagyobb méretű tömeg. Ha nem, csak akkor kezdj el pánikolni, ne kockáztass, hanem próbáld meg elhagyni a gépjárművet. Ha viszont található közötted és az ötletes táska között tömeg, akkor figyeld meg, mi van közelebb hozzád. Ha a táska van előrébb, akkor az előbb említett módon menekülj, ha a néni, akkor megnyugodhatsz.

Miután felszállsz a buszra, már is észre vehetsz valamit. A legtöbb buszon vagy vonaton van egy olyan hely, ami nagyobb mint egy ülés, de kisebb mint két ülés egymás mellett. Az ilyen helyeken ülő emberektől nem várjuk el, hogy odaülhessünk melléjük, és nem hibáztatjuk őket, ha nem engednek oda. Ez a faj a helyigénylő, én is közéjük tartozom. Ez egy nagyon cseles faj, mert simán elfér két ember az előbb említett másfél szék méretű ülőhelyen, de nem zavar vele senkit, ha az illető az egész ülést elfoglalja kényelmesen.

Bencsik Bálint

Az emberek jó része zenét hallgat a buszon. Ezzel nincs is baj, csak ha a hangos nóta nem egy fülhallgatóból, hanem egy istenverte hangszóróból ordít, és mellé még fantasztikus hangorgánumával alá is festi a zenét.

Aztán van még a locsogó néni. Ez a típus barátságos, nem emberevő, sokak szerint túl barátságos, ezért nem szeretik. Azt kell róla tudni, hogy a hangszálai folyamatosan rezegnek, és hogy ne nézzék hülyének, mindig kell neki egy társ, akit 10-20 percig is megtart. Ha a locsogó néni megtalálja azt az embert, akinek a legfárasztóbb napja volt, akkor mellé ül. Ha a kinézett ember mellett ül valaki, akkor (ha van banyatankja) félretolja az illetőt, és elkezdi mesélni a fantasztikus epikai műbe illő kalandjait.

Még egy faj van, amelyik említésre méltó: a türelmes. Ez a faj a legveszedelmesebb a ragadozók közül. Nagyon ravasz módon, amikor jön a busz, beáll a prédája elé, majd nem engedi fel. Amikor a busz elmegy, addigra ő is elmegy. Ilyenkor az összes türelmedet felfalja. Ebből táplálkozik, és ezért annyira nyugodt.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Felejthetetlen szilveszter

Miről szól valójában a szilveszter? Ez az év utolsó napja, melyet lezárásként, s ezzel együtt valami új kezdeteként is tekintünk. Ezen a napon elbúcsúztatjuk az elmúlt 365 napot, s egyben felkészülünk az elkövetkezendőkre.

Göde Anna

De igaziból mindössze szórakozni akarunk. Persze tudom, hogy ahány ház, annyi szokás. Mindenki másképp tölti a szilveszter estéjét. Azonban a legtöbben barátaink, esetleg családunk körében szórakozunk, vagy ahogy tetszik, bulizunk. Ez alatt persze több mindent érthetünk: egy jó vacsorát, társasjátékozást, táncos bulit esetleg egy hatalmas lerészegedést.

Mit tennél, ha megtudnád, hogy december 31-e életed utolsó napja? Megpróbálnád feledhetetlenné tenni, nem igaz? Nos, remélhetőleg ezzel a nappal egyikünknek sem fejeződik be az élete. Bár zárójelben hozzáfűzném, hogy ez az az este, amikor a kórház sürgősségi osztályai mindig megtelnek azokkal az emberekkel, akik olyan felejthetetlenné tették a szilveszterüket, hogy semmire sem fognak emlékezni belőle. Ez is csak azt bizonyítja, hogy legtöbbünkben van egy vágy, hogy ezt a napot különlegessé tegyük. Vagyis inkább nyomás.

Göde Anna

Felejthetetlenné tenni a szilvesztert. Olyat csinálni, amit azelőtt még sohasem. Mert szilveszterkor mindenkinek iszonyatosan jól kell éreznie magát.

Miért is? Összességében miben különbözik ez a nap az év összes többi napjától? Ugyanúgy huszonnégy órából áll. Mindössze ezzel a nappal bezárólag cserélnünk kell egy naptárat, s legközelebb a dátum lejegyzésénél egy évvel többet kell majd papírra vetni. Na és?

Göde Anna

Mindezt úgy írom le, mintha én egy hatalmas szilveszter-szkeptikus lennék. Dehogyis vagyok az! Én is éppen olyan lelkesen, vagy inkább kétségbeesetten szervezkedek minden évben, azon tépelődve, hogyan tudnám minél jobban érezni magamat szilveszterkor. Egy valami biztos. Olyan szilveszterem még sohasem volt, mint idén. Akkor ez most jót jelent? Ettől felejthetetlen lesz? Nos, nagyon remélem, hogy soha többet nem lesz még egy ilyen szilveszterem!

December 29-én ledöntött a lábamról egy vírus. Nagy valószínűséggel az év végi hajtás, stresszelés következménye. Egyébként eléggé meglepődtem, mert több mint négy éve nem voltam rendesen beteg. Most viszont bepótoltam. Láz, fejfájás, hasfájás, hasmenés, minden, amire szilveszter tájékán vágyik az ember.

December 31-én pedig, mivel úgy gondoltam, jobban vagyok már, elmentem otthonról. Bár sokkal inkább azért, mert nem tudtam annál depressziósabb dolgot elképzelni, mint hogy szilveszter este otthon feküdjek, tök egyedül, betegen, és bugyuta romkomokat bámuljak a tévében. Na nem, ezt azért nem. Ennyire nem vagyok rosszul. Reggel még nem is voltam az, de amint megérkeztünk Zsennyére, ebbe a csodálatos, hangulatos kastélyba, ami most művésztelepként szolgál, rám jött a betegségem negyedik fázisa. Hát igen, elég kellemetlen.

Így következhetett be az, hogy én, aki egyébként imádok táncolni, hogy én, aki csak azért szeretek a szüleimmel bulizni, mert az ő társaságukban az emberek szeretnek és tudnak táncolni, de úgy igazából, s mert ők valóban jó zenét hallgatnak, én ott ülök egy fotelben, s nézem, ahogy mindenki más őrülten ropja a rock and rollra. Nem volt valami jó érzés. Megpróbáltam egy-két lassabb számnál beszállni, de hamar feladta a gyomrom. Ezért azzal szórakoztattam magamat, hogy megfigyeltem a különböző embereket. Ahányféle ember, annyiféle tánc. Mindenki a saját egyéniségét rakja bele. A legjobban azért azt szeretem nézni, ahogy a szüleim táncolnak, mert az egész társaságból ők ropják a lehető legőrültebben.

Göde Anna

Aztán elegem lett, felálltam és elvonultam a szobámba. Egy kicsit gondolkodni kezdtem. Annyiféle nyomás nehezedik ránk mindenfelől. Főleg ilyenkor, decemberben. Suliban szünet előtt teletömnek házi feladattal, dolgozattal. A munkahelyen megy a túlórázás, hogy a szünetben ne kelljen dolgozni. S persze közben mindenki ezerrel járja a bevásárlóközpontokat, hogy minden kedves rokonának megtalálja az ideális ajándékot. Vagy legalább azt, amit pénztárcája megenged, s nem szégyell odaadni a másiknak. Szentestére pedig persze egy egész hadseregre való kaját kell főzni, hiába kicsi a család, a maradékokat pedig nem győzzük egész szünetben felporszívózni. A karácsonyfa-díszítés közben pedig megy a családi perpatvar. Kész őrület az egész. S erre még az év utolsó napja miatt is stresszelhetünk. Ahelyett, hogy elengednénk az egészet. Hagynánk, hogy sodorjon minket az ár, aztán azzal és úgy töltenénk az estét, akivel szeretnénk. S ha ez azt jelenti, hogy otthon hármasban, barátnőkkel pizsama partit rendeztek, az miért gáz? Hogy nem buliztad szét az agyad, nem csaptad szét magad, nem táncoltál és nem csináltál semmi olyat, amit az újév első napján megbántál volna? Na és akkor mi van? Köszönöm szépen, én megvagyok e nélkül is. Csak beteg ne legyek még egyszer!

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyilvános vécéket Bécsbe!

Bécs rengeteg turistát vonz évente. Főként karácsony idején, amikor rengeteg a karácsonyi leárazás, a karácsonyi vásár, a város fel van díszítve karácsonyi dekorációkkal. Ilyenkor rengetegen érkeznek az osztrák fővárosba busszal, autóval, vonattal. Én és kis családom is hasonlóan cselekedtünk, és egy decemberi szombaton elindultunk Bécsbe. Kimerítő idegenforgalmi és latrinológiai elemzés következik.

Eredetileg mehettem volna a sulival is, de nem akartam, mert emlékeztem rá, hogy korábban se az úton, se a városban nem tudtam elmenni elégszer vécére. Ez pedig rendkívül kellemetlen élményként maradt meg bennem, ezért idén inkább a családommal mentem el, azzal, hogy így akkor mehetek pisilni, amikor akarok. Legalábbis eleinte ezt hittem.

A legelső pisilési lehetőségre még Magyarországon, egy benzinkúton kerítettem sort, ami az utolsó a magyar oldalon Ausztria felé, a következő benzinkút már Ausztriában volt.

Kína populációjával megegyező számú ember tolongott a Marchéban, ahol volt egy fizetős vécé. Ezzel már meg sem próbálkoztam, mentem hátra, az ingyenes vécéhez, ahol szintén rettenetes sor volt.

Így hát végül, amíg apukám autópálya-matricát vásárolt, én elfutottam a benzinkúti terület másik végébe, és az árokparton, a ritkás bokrok között végeztem el a dolgomat. De legalább ingyen volt. És nem volt sor. Bár, amint azt később megállapítottam, aki az autópályán elhaladt, az mindent látott, lévén a bokrok nem takartak el belőlem semmit. Ezután már csak reménykedni tudtam, hogy hétfőn nem jön oda hozzám valamelyik nagy becsben tartott tanárom azzal, hogy „képzeld, Márti, szombaton épp Bécsbe tartottam az autópályán, amikor félrepillantottam, és...”

Ahogy az az eddigiekből már kiderülhetett, számomra a világ egyik legrosszabb dolga, ha nem tudok elmenni pisilni, mivel alapjáraton körülbelül húszpercenként pisilnem kell. Ez főként akkor van így, ha nincs a közelben vécé, és tudom, hogy nem fogok tudni vécézni, ami nagyon frusztrál és ideges leszek tőle. Ez a kényszerem gyerekkoromból származik, az óvodában átélt traumák eredménye, amikor is alvásidő alatt az óvó néni sosem engedett ki vécére. Ez a trauma olyan súlyos nyomot hagyott bennem, hogy máig megvan ez a meglehetősen hátrányos sajátosságom.

Ilyen hatású gyerekkori traumák hallatán azért maga Sigmund Freud is összecsapná a két kezét, lehet, hogy még esettanulmányt is írna rólam. Sajnos, a professzor úr nem egész nyolcvan évvel ezelőtt meghalt, így már csak az egykori lakását látogathattuk meg anyukámmal, a Sigmund Freud múzeumot (apukám és az öcséim külön mentek a műszaki múzeumba). Az épületbe lépve megláttuk Freud lakását és az előtte ácsorgó két embert. A múzeumban ugyanis egy időben korlátozott számú ember lehet, a többieknek kint kell várakozniuk. Ebből levontuk azt a következtetést, hogy ha ilyen kicsi volt a pasas lakása, valószínűleg mégse lehetett olyan jövedelmező dolog ez a pszichoanalízis. Szerencsére a sor egész gyorsan haladt, így hamar beengedtek minket. A múzeum viszonylag érdekes volt, elmondtak egy csomó dolgot a lakásról, meg hogy hogy nézett ki Freud rendelője, és hasonlók. Legnagyobb csalódásomra azonban az ikonikus dívány nem volt a lakásban, ugyanis azt Freud 1938-as emigrációja során magával vitte Londonba, így, mint a világ mozdítható látványosságainak kábé fele, Freud díványa is a britek tulajdonába került.

Viszont, ami a legfontosabb: a Freud múzeumban volt vécé, és bár csak két fülke volt, a látogatók korlátozott száma miatt nem voltak sokan, így nem is kellett várni. Még egész tiszta is volt. Így Bécsben tett utunk első állomásán már el is bíztam magam, és naivan azt gondoltam, hogy ezután már mindenhol így lesz.

A Freud múzeum után bemetróztunk a belvárosba, és elmentünk egy McDonald’sba. Az étteremben nagy, érintőképernyős táblákon lehetett megrendelni a kaját, és elég gyorsan el is készült, sőt, én, a szemfüles, még egy asztalt is szereztem magunknak az egyébként agyonzsúfolt étteremben.

Megettük a sajtburgert és a krumplit, megittuk a kólát, majd én kijelentettem, hogy el kell mennem vécére. Ezt meg is tettem... volna, ha a vécé előtt nem kanyargott volna hatalmas sor, és nem kellett volna még fizetni is érte. Ezért inkább feladtam szépen, és mondtam, hogy induljunk a Hofburgba, ami amúgy is gyaloglótávolságon belül volt. Viszont előtte még el akartam menni a metróaluljáróban pisilni, abban reménykedve, hogy ott majd nem lesznek annyian, mint a McDonald’sban. Nos, de, voltak. Úgyhogy mondtam anyámnak, hogy jól van, akkor menjünk a Hofburgba, egye fene. El is indultunk.

A Stephansdom környékén egyébként egy tűt sem lehetett leejteni, konkrétan alig tudtunk mozogni, annyi ember tömörült az utcán, mindenféle turistacsoportok, minden nemzetiségből. Még egy tibeti tüntetésbe is belefutottunk. Útközben megláttam egy Starbucksot, és felkiáltottam, hogy na, én most akkor elmegyek pisilni. A Starbucks háromemeletes volt, a legalsó szinten volt a vécé. És… kitaláltátok. Ott is marha nagy sor volt. Ennek minden mindegy alapon beálltam a végére, és elsírtam magam. Rettenetesen ki voltam akadva erre a rohadék városra. Eljövök ide, azzal a céllal, hogy adventi vásárra járjak, megnézzem Freud díványát és valami finomat egyek, erre mit kapok? Freud díványa Londonban van, és még a vécében is sor van! Olyan intenzitással sírtam, hogy a sorban előttem álló anya-lánya páros észrevette, az egyikük megsimogatta a karom, a másik meg adott egy zsepit. Ezután egy kicsikét lenyugodtam. Körülbelül tíz perc múlva valamelyik szemfüles hölgy észrevette, hogy a férfivécében nincs senki, és bement pisilni. Ezt később több társa is megtette. Én eleinte nem akartam bemenni, ugyanis a vécében volt egy fülke, vécékagylóval és egy piszoár is, és végig attól féltem, mi van, ha egy pasas bejön és elkezd a piszoárba vizelni, én pont akkor jövök ki a fülkéből, ő meg néz rám nagy szemekkel, hogy mit keres itt egy tizennégy éves kislány, majd egy másik pasi pont akkor nyitja ránk az ajtót, és szintén nagy szemekkel néz, hogy mégis miért áll egy tizennégy éves kislány egy pisilő férfi mellett a férfi mosdóban. Végül leküzdöttem félelmeimet, és bementem a férfivécébe, ahol semmi ilyesmi nem történt, teljesen egyedül voltam bent.

Illusztráció

Mialatt én várakoztam, illetve vécéztem, anyukámnak még egy italra is volt ideje, ezután tovább indultunk a Hofburgba. A bejárat után azonnal megláttunk egy viszonylag kevéssé zsúfolt vécét, én viszont úgy voltam vele, hogy majd akkor menjünk el, mielőtt elhagyjuk az épületet, és nem használtam ki a lehetőséget. Hiba volt. A Hofburgban először megnéztük a Habsburg család termetes méretű étkészlet- és konyhai eszköz-tárát. Ez a rész viszonylag érdekes volt, bár azért voltak unalmas részei, például, amikor a hatodik ugyanolyan ezüst étkészletet kellett megcsodálni, már morogtam egy kicsit. Gondolom, a személyzet egyszerű fém evőeszközökkel étkezett, az ezüst a királyi családnak és a vendégeiknek volt fenntartva. Szinte biztos vagyok benne, hogy sose használták egyszerre az összes villát, kést és kanalat. Az meg, hogy egy max. húszfős családra nagyságrendekkel több evőeszköz jutott, mint ma egy többszáz fős budapesti elit magániskola menzáján az éhes diákokra ebédidőben, elég ironikus. De legalább császármorzsa van itt is, ott is. Kóstoltam már a menzásat, és ha aznap nem fordult Ferenc József a sírjában akkorát, hogy a császári kripta összeomoljon, akkor sose fog.

Hofburg, szalvéta kiállítás

A hofburgi látogatásunk második részében megtekintettük Sisi és Ferenc József lakrészeit, a hálószobákat, szalonokat, étkezőt stb. Ez nagyon érdekes volt, még szerencse, hogy az eredeti bútorzat egy része megmaradt, illetve rekonstrukciók is készültek. Volt külön egy kiállítás, csak Sisi személyének szentelve. Anyukámmal szörnyülködtünk egy sort a királyné ruháinak csípő-derék arányán. Szögezzük le, hogy egyáltalán nem vagyok egy kövér gyerek, sőt, de hogy az én derekam még mindig majdnem kétszerese annak a méretnek, amilyenre Erzsébet királyné összepréselte fűzővel a sajátját, az is biztos. Úgyhogy elgondolkodtató volt látni, mit meg nem tettek a tizenkilencedik században a nők azért, hogy elérjék az ideális alakot. Egyébként a rendkívül szoros fűző miatt történt az is, hogy amikor Erzsébet királynét 1898-ban mellbe szúrta egy merénylő, először nem is érezte a fájdalmat, ezért sebét nem tudták időben kezelni, így meghalt. De amúgy ez a kiállítás is tetszett.

Miután kijöttünk a Sisi-kiállításról, hirtelen szembesültünk azzal, hogy már nem tudunk visszamenni a bejáratnál található vécéhez, ahol pedig nem voltak sokan. Én ekkor természetesen rettenetesen bepánikoltam, mert, amint ez rám jellemző, a kiállítás végére már pisilnem kellett. Találtunk egy vécét viszonylag közel, ami elég kulturált is volt, viszont itt is hatalmas sor kígyózott, és még fizetni is kellett. De azért kiálltuk a sort, ami közben én, bizonyságot adván békés természetemnek, javaslatot fogalmaztam meg arra, hogy Magyarország is emelkedjen fel a franciák, az angolok, az amerikaiak és sok más ország szintjére, gyártson atomfegyvert, majd az első működő atomrakétával egyenest Bécs városát vegye célba. Egyébként ebben a vécében is megtörtént az, hogy a nők bementek a férfivécébe, a vécéfülkékhez. Ezt már több helyen is megfigyeltem, hogy ahol nagy sor van a vécéknél, ott a nők mindig átveszik a férfivécéket, és utána már úgy néz ki a dolog, hogy a női vécébe nők mennek, a férfivécébe meg 80 százalékban nők, 20 százalékban férfiak. A Hofburgban ez nem volt ennyire durva, de itt is volt rá példa azért.

A Hofburg után elmentünk egy közeli karácsonyi vásárra, ahol megint annyi ember volt, mint Kínában és Indiában együtt összesen, csakúgy, mint a Stephansdom környékén. Elméletileg hangulatosnak kellett volna lennie a karácsonyi forgatagnak, de egyáltalán nem volt az, inkább nyomasztó volt. Néhány kisebb szuvenírt azért beszereztünk, anyukám még forralt bort is akart inni, de aztán akkora sor volt a forralt boros stand előtt, hogy inkább feladta.

Miután tényleg rettentően elegünk lett már a tömegből, elindultunk, és felkerestük a Hundertwasser-házat. Ez egy nagyon érdekes ház, mindenféle furcsa építészeti dekoráció van rajta, nagyon jól néz ki. Sajnos mire odaértünk, már sötét volt, így nem láttunk sokat a házból, de azért megpróbálkoztunk pár fényképpel. A ház árkádjai alatt volt egy aranyos kis bolt, ahova be is mentünk. Ott legalább meleg volt, és vettünk egy képeslapot meg egy könyvjelzőt, amik a házat ábrázolták nappali fényben. Tényleg nagyon szép.

Ezután anyukám elkezdett telefonálni, hogy megbeszélje apukámmal, hol találkozunk. Közben sétálgattunk a környéken, és találtunk egy cuki kis bevásárlóközpont-szerűséget, ami belülről Hundertwasser-stílusban volt építve. Anyukám ott telefonált apukámmal, majd megnézte Google Térképen, hogy merre kéne menni a megbeszélt találkozóhelyre. Azaz csak megnézte volna, ha nem merül le a telefonja. Ekkor az enyémet kérte kölcsön, amin meg nem volt net, úgyhogy felhívta inkább megint apukámat, és megegyeztek, hogy majd a metróban lévő térképen próbálunk meg eligazodni. Nekem ezután pisilnem kellett (még ilyet!), ezért elmentem a vécére a bevásárlóközpontban, ahol hatalmas meglepetés ért. Fizetni kellett ugyan, vagy nyolcvan centet, de a vécében szinte senki nem volt, nem lógott ki a sor a világ végéig, és azonnal el tudtam menni pisilni. Ilyen természetfölötti esemény után természetesen eufórikus hangulatba kerültem, eskü, le is fotóztam volna a vécét, ha nem épp anyámnál van a telefonom. Így végül csak a szép emléke maradt meg a tiszta, fehér falaknak, a nyitott vécéajtóknak, az üres helyiségnek, ahol nincs senki más, ahol az ember nyugodtan vécézhet, és nem kell öt órát várnia előtte.

Ezután már minden simán ment, elmetróztunk egy külvárosi helyre, ahol apukám kirakott minket reggel, és vártunk a kocsira. Apukám időközben dugóba került, hívtam is, mondta, hogy húsz perc, de én meg úgy értettem, hogy öt perc, ezért ott fagyoskodtunk a rohadt hidegben a metrómegálló előtt. A metrómegálló egyébként egy felszíni állomás volt, úgyhogy az a lehetőség, hogy lemegyünk a föld alá, ahol meleg van, nem játszott. Na mindegy, a várakozás is tartalmasan telt, szereztünk anyukámmal egy ingyenes osztrák magazint egy standból, ami egyébként valószínűleg olyan is, bár nem olvastam, mert nem tudok németül. Bár mondjuk ingyenes újság is lehet jó, régen például szerettem olvasgatni a Metro újságot, amíg le nem cserélték a Lokál nevű szarcsatornára közéleti napilapra.

Ezután végre megérkezett apukám, és hazaindultunk Bécsből. A hazaút viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy megálltunk vagy háromszor pisilni, de hát annyi belefér, és szerencsére a magyar benzinkutakon már nem tömörült ötmilliárd ember.

Bécs egy szép város, nagyon érdekes múzeumok, kiállítások és házak vannak benne, minden magyar embernek ajánlom, hogy ha teheti, legalább egyszer látogassa meg. Azonban a decemberi, adventi vásáros időszakot… Nos, azt csak azoknak ajánlom, akik kibírják fél napig pisilés vagy ivás nélkül, illetve akik szeretnek órákon keresztül sorba állni a vécénél, a forralt boros standnál, a kajastandoknál, a jegypénztároknál, és úgy általában nagy rajongói a soroknak. Meg azoknak is, akik szeretik, ha egyszerre ötven ember nyomódik a hátának, és az előttük a lépcsőn felfelé bukdácsoló kétéves kisfiú valóságos forgalmi dugót alakít ki az emberek között.

Bécs város önkormányzatának pedig azt tudom javasolni, hogy létesítsenek nyilvános vécéket a belvárosban, és könyörgöm, fogadják már el a tényt, hogy a nőknek általában, ha nagy tömegben érkeznek, több vécéfülkére van szükségük, mint a férfiaknak. Vagy bánom is én, legyen ugyanannyi a két nemnek, de összességében legyen több. Több, ne kettő, ne három, hanem tíz-tizenöt, mert kell a hely, és tényleg kihasználnák, az biztos. Vagy ha úgy gondolják, hogy az év többi részében, az adventi időszak elmúltával kihasználatlanul maradnának a vécék, akkor legalább a karácsonyi vásárok idejére húzzanak fel konténervécéket vagy mobilvécéket a belvárosban. Igen, büdösek, de jobb, mint a semmi.

Persze, hogy ne csak a más portáján söprögessek, meg kell jegyeznem, hogy Budapest nyilvános vécéinek számára is ráférne egy kis növelés. Meg egyébként Londonéra is. És Stockholméra is. És valószínűleg a világ összes létező városáéra is. Úgyhogy fogadjátok meg a tanácsaimat, kedves politikusok és fejesek és döntéshozók. Büdösek és csúnyák, de szükség van rájuk. Nyilvános vécéket mindenhova!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám