Siker, hírnév, életcél

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A feminizmusra szükség van

Ha ma azt mondja valaki, hogy ő feminista, egyre kevesebb ember fog kiakadni. Egyre kevesebben fogják azt gondolják, hogy egy feminista szívből gyűlöli a férfiakat. Sokkal inkább az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a valaki harcol a nők jogaiért, a nemek egyenlőségért. Mostanában, egyre inkább úgy látom, hogy a nők helyzete javul. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen volt egy nő élete száz évvel ezelőtt, büszkék lehetünk a feminista mozgalmakra, hogy mennyi mindent elértek. Néha azonban most is megdöbbenek azon, hogy hiába élünk az elfogadó 21. században, még most is mennyi negatív diszkrimináció érheti az embert, csak azért, mert nő.

A Facebookon találtam egy posztot, egy könyves oldalról egy kommentet másoltak le. A komment lényege az volt, hogy az olvasó nagyot csalódott, mert a könyvben nem férfi volt a főszereplő, és hogy nem erre számított a leírás alapján. A könyv hátlapján a szereplőről annyit tudtunk meg, hogy belevaló, határozott, nehéz múltja van és Szendének hívják. A névből és a leírásból valóban nem kell feltétlenül egy nőre gondolnunk. Még a csalódás is érthető, hiszen lehet, hogy egy férfi főszereplőről akartunk olvasni, nem pedig egy nőről. Viszont a kedves kommentelő nem ezért volt csalódott. Nem a szereplő neme bántotta, hanem az, hogy hogy lehet egy nőnek ilyen jellemzést írni. Mert egy nőnek sohasem lehet véres múltja, nem akarhat bosszút állni, nem lehet ambiciózus vagy erős akaratú. Teljesen mindegy, hogy ez egy könyv, annyira nem kéne elrugaszkodnunk a valóságtól, hogy egy nőt rátermettnek és magabiztosnak írjunk le. Hiszen ki hallott már olyat a valóságban, hogy egy nő ilyen legyen. Mert egy nő, az nő. Maradjon csak otthon a konyhában, nehogy már elképzelései legyenek… Szép kis világban élnénk, ha a nőknek álmai lennének, amiket megpróbálnának megvalósítani.

Az illető egy másik kommentjében azt is elmagyarázta, hogy egy nőnek nemcsak hogy céljai nem lehetnek, de bizonyos dolgokat nem is tehet meg, mert az csak a férfiak kiváltsága. Például nem lehet katona. Mert egy nő gyenge, nem való katonának, katona csak egy erős férfi lehet. Szóval, ha valaki nőnek született, akkor ne is álmodjon róla, hogy esetleg csinálhat valamit, ami a férfiak feladata, mert egy nőnek nem szabad olyat.

Ezek az emberek, akik így gondolkodnak, nem a múlt századból ragadtak itt. Ők ma gondolkodnak így. Ilyenkor realizálódik bennem, hogy még ma is mekkora probléma a nők elnyomása. Amíg lesznek ilyen emberek, akik helytelenítik, hogy egy nő is azt csinálja, amit szeretne, ez egy valós, létező probléma. Hiszen képzeljük csak el: ezek az emberek akárkik lehetnek. Rendelkezhetnek befolyással, lehetnek olyanok, akik emberek életéről döntenek. És ezeket az embereket befolyásolhatja a döntésükben az, hogy valaki nő vagy férfi. Például, ha egy állásinterjúra egy nő is jelentkezik, hiába szerepel jól, mégsem kapja meg az állást, mert nő, és emiatt „nem elég jó” a munkára. Hogy történhet meg, hogy egy ember azért nem alakíthatja úgy a sorsát, ahogy ő szeretné, mert nő? Ha azt mondanánk, hogy azért nem kaptunk meg egy állást, mert szemüvegünk van, akkor az normális lenne? Azon nem háborodna fel mindenki? Megengedne magának ilyet bárki is, hogy valakit emiatt ne vegyen föl? Nem hiszem… Akkor az, hogy valakinek azért ne adjanak munkát, mert nő, miért lehetséges?

Az ember azt gondolná, hogy most, csaknem 100 évvel az első komolyabb feminista megmozdulások után, már természetes, hogy egy nőt azért nem utasítanak vissza, mert nő. De ez nem így van. Hiába büszke a világ arra, hogy mennyire toleráns, hogy mennyit fejlődött, hogy mennyi pozitív változáson ment keresztül, mégis, még most is alapvető kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek bizonyos jogaik, amik a férfiaknak igen. Mert bizony a szüfrazsettek nem azért küzdöttek, hogy papíron, hivatalosan ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. Nem az volt a céljuk, hogy a férfiak szánalomból úgy tegyenek, mintha egyenlő félként tekintenének rájuk. Ők valóban egyenlőséget akartak. Ami nemcsak egy állítás, nemcsak üres hitegetés, hanem valóság. De amíg a világban vannak olyan emberek, akik egy nőt csak azért ítélnek el, mert nő, addig a feminizmusra szükség van. Szükség van, hogy harcoljunk a nők jogaiért!

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó tanácsok az AKG-s éves projekthez

A 11. nyelvi évről nemrég írtam, viszont ebben az évben nem a nyelvválasztás az egyetlen kihívás. Itt van még az éves projekt, ami csaknem ugyanolyan nagy döntés és vállalás, hiszen ettől is függ, hogy továbbléphetünk-e a tizenegyedik osztályba. A projekt elkészítésének alapvetően elég szigorú feltételei vannak, munkanaplót kell vezetni, konzulenst kell keresni, miegymás. És akkor még nem beszéltem arról, hogy ugye ezt egy éven keresztül kell csinálni. Szóval tényleg olyan dolgot kell választani, ami érdekli is az embert, és van vele annyi munka, hogy kitartson egy éven át.

Az első konzultálás ezzel kapcsolatban a nyitótáborban van, augusztus végén, amikor úgy nagyjából el kell mondanunk a patrónusoknak, hogy mit képzelünk el. Itt még inkább arra kíváncsiak, hogy van-e már egy körülbelüli elképzelésünk vagy sem. Mert ha nincs, akkor segítenek, hogy mi az erősségünk, esetleg mi az, ami érdekel minket, és eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Aztán szeptemberben már le kell adni a végleges választást, és ezt hamarosan követi az október elejei projektterv megírása. Ebben kell tisztázni azt, hogy mi a projektünk, és hogy hogyan tervezzük a haladást. Persze nagyon sok projektnél ezt nem lehet teljesen megadni, így ott érdemes feltételes pontokat kitalálni, vagy kifejteni azt, hogy miért nem tudjuk, hogy miképp lesz. Én például olyan időpontokat adtam meg, amikorra biztosan végeznem kell majd egy-egy részfeladattal.

Aztán ideje elkezdeni konzulenst keresnünk. Érdemes minél több embernek elmondani a projektünket, hiszen nagy az esély arra, hogy ők ismernek valakit, vagy hallottak már valakiről, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Amikor pedig felkeressük a konzulenst, jó a lehető leghamarabb tisztázni a feltételeket, hiszen az iskola elvárja azt, hogy ez az ember ténylegesen kövesse a munkánkat. És ha úgy érezzük, hogy bár el is vállalná a konzulens, és illik erre a feladatra a képzettsége, mégse szimpatikus, akkor inkább keressünk tovább. Az az igazán jó érzés, amikor tudjuk, hogy a konzulensünket is érdekli a munkánk, neki is egy siker, amikor megcsinálunk valamit, és olyan visszajelzéseket kapunk tőle, hogy egyszerűen öröm hallani a kritikát is. Ez egy olyan munkakapcsolat legyen, ami hosszú távon is működőképes.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Karakas Lili: Kazettás mennyezet festése

A munkánkról heti rendszerességgel munkanaplót kell vezetnünk. Vagyis le kell írnunk egy táblázatba, hogy mit csináltunk, és írásos formában is ki kell fejtenünk. Ez, amilyen nehézkés és unalmas feladat, annyira hasznos is. Hiszen ilyenkor kicsit tisztábban átlátjuk, hogy haladtunk azon a héten. Érdemes emlékeztetőt beírni a telefonba, hogy ne felejtsük el, és bevezetni egy időpontot, amikor – ha törik, ha szakad – le tudunk ülni és el tudjuk végezni ezt a tízperces munkát. Valamint szerintem érdemes magunknak összeállítani egy tervet, hogy melyik nap mivel akarunk foglalkozni, és ha nem sikerült betartani, nem kell elmondani senkinek, egyszerűen csak át kell nyilazni a feladatot egy következő hétre. És igyekezni kell nem aggódni azon, hogy mi lesz ezzel az egésszel.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Fodor Fanni: Hallássérült gyerekek oktatása

A „piszkozatot” aztán április elején kell leadni a konzulensünknek, hogy olvassa át vagy ellenőrizze le. Ezután még nyilván hosszú idő az átnézés (ha olyan típusú a projektünk), javítgatás stb. És aztán májusban van a bemutatás. Ez egy szóbeli prezentáció, mely a projekt értékelésének 20%-át adja, ami azért – bárhogy is nézzük – jó sok. Erről azonban még én sem tudok túl sokat, hiszen ez még messze van. Viszont az biztos, hogy nem egy háromperces gyors kis PPT összeállításáról van szó.

Éves projekt bemutató vázlata 2016 – Hajdu Tamás: Drón készítése

Most pedig beszéljünk a projektről magáról. Alapjába véve négy műfaj van meghatározva, amelyek:

1. Írásos tanulmány típusú projekt

2. Képi vagy elektronikus – ismeretterjesztő információforráson alapuló – projekt

3. Művészeti alkotás létrehozása

4. Szervezésen alapuló projekt

Ezek természetesen nem kőbe vésett műfajok, minden egyénfüggő, szóval nem kell aggódni. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy válasszuk ki a projektünket, hogy tényleg szeresük azt a választást. Hiszen, amikor még a nem is tudom hány órás nyelvtanulás után ismét vissza kell ülni az íróasztalhoz, vagy el kell menni valahova, akkor bizony sokkal könnyebben fog menni, hogyha érdekel minket az a dolog és akarunk vele foglalkozni. Ha a munka nem fáradtság. Szerintem úgy érdemes választani, hogy feltérképezzük, mik azok a dolgok, amik érdekelnek minket, valamint hogy mi az, amiben amúgy is jók vagyunk. Az, hogy mit lenne jó megtanulni az egy év alatt, az persze szintén egy nyomós érv lehet, de őszintén szólva, inkább hallgassunk most a szívünkre. Hiszen igen, nekem fontos lenne megtanulnom például kezelni a számítógépet, de tuti, hogy még október első hetében feladtam volna ezt a vállalásomat, vagy pedig egy értékelhetetlen projektet hozok össze, mert a hideg kiráz ettől a témától. Nekem véletlenül jutott eszembe a projektem ötlete, de annyira izgatott lettem tőle, hogy aztán csomót gondolkodtam rajta, és akkor tudtam, hogy végre rátaláltam, ez lesz a jó.

Sándor Csenge

Kelemen Dorka: Az állam és a vallás megjelenése a kiemelkedő történelmi perekben

Látom magam körül az embereket, hogy nagyon sok dolga van mindenkinek, mégis, akik szeretik és örülnek a projektnek, amit választottak, azok úgy beszélnek róla, hogy azért ha nem is haladnak úgy vele, ahogy elképzelték, érdekli őket. Vagy éppen nyakig vannak az egészben, és semmi mással nem foglalkoznak, mivel a projektjük az, ami igazán és ténylegesen, mindennél jobban érdekli őket. Szerintem ez a legcsodálatosabb, annak ellenére, hogy a többi tevékenységükre nincsen éppen jó hatással.

A fontos az, hogy ne szabjunk gátat magunknak. Persze, nem azt mondom, hogy válasszuk azt, hogy beutazzuk Európát, és mindezt videónapló formájában dokumentáljuk, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit biztosan véghez tudunk vinni. Olyat válasszunk, ami baromira érdekel, viszont bele tudjuk passzírozni azt az egy-két órát hetente az életünkbe, amikor a projekttel foglalkozunk. Az sem mellékes, ha a jót a hasznossal össze tudjuk hozni. Tehát legyen a projektben kihívás, olyan, amit meg kell tanulnunk, viszont olyan rész is, ami nekünk nem jelent nehézséget, kirázzuk a kisujjunkból, mert annyira szeretjük csinálni, hogy egyszerűen megy nekünk.

Éves projekt 2013. – Gacsáji Bíborka: Stop Motion

Végezetül pedig mindenkit arra bíztatok, hogy beszéljen a barátaival erről, azokkal, akik a suliba járnak, esetleg ugyanúgy a választás előtt állnak, vagy már túl vannak rajta, hiszen ők tanácsokat tudnak adni, vagy olyan dolgokra tudják majd felhívni a figyelmünket amik eddig eszünkbe sem jutottak. Akik pedig nem AKG-sok, azokkal csak osszuk meg a gondolatainkat, mert ötletelésben is biztosan tudnak segíteni, vagy csak támogatnak, esetleg megmondják, hogy nem biztos, hogy jó választás. Nagyon sokat tudnak az ilyen beszélgetések segíteni a választáskor. De ha nem akarjuk megosztani másokkal, mert esetleg annyira személyes, akkor persze nem kell. A lényeg, hogy valamiért legyen jó nekünk, kamatozzon, a legjobb, ha lelkileg, hogy egy évig azzal az adott dologgal fogunk foglalkozni. Legyen ez főzés, írás, rajzolás, kísérletezés, önkénteskedés, zene, bármi...

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A magyar filmekről, előítéletek nélkül

Amikor meghallom egy barátomtól, osztálytársamtól vagy csak éppen a buszon két hangosan szakértő fiataltól, hogy a magyar filmek milyen rosszak, mindig dühbe gurulok. Nagy késztetést érzek arra, hogy az ilyen embereket néhány szóval kiosszam, de mivel visszafogott ember vagyok, és tudom, hogy ez nem lenne valami szép, nem teszem. Ezért írom most meg ezt a cikket, mert szeretném elmondani a véleményemet azoknak, akik szerint úgy en bloc rosszak a magyar filmek, és hogy végre ne kelljen elfojtanom ezt az egészet magamban.

Kontroll

Szerintem, ha valakinek azt mondjuk, hogy magyar filmek, akkor gyakran olyan minősíthetetlenül rossz filmek jutnak eszébe, mint mondjuk az Álom.net. Miért van ez? Mert ezek azok a filmek, amikről azt hiszik a készítők, hogy kellenek a magyarnak. Pedig nagyon tévednek. Ameddig az a poén, hogy valaki belelép egy kutyakakába, és azt próbálja levakarni a cipője talpáról, vagy hogy egy másik személyt lehugyoznak egy ablakból, addig nem beszélhetünk normális filmekről. És mégis, ezeket megveszik a mozik, mert vígjáték kategóriában készültek, és mert hajaznak a még alpáribb amerikai produkciókra, amiket ugye sokan megnéznek. Biztos nagyon vicces, mert az amcsik azt mondják, és akkor az úgy is van. De ha ezek után egy korombeli, vagy esetleg egy 20-30 éves ember nem ül be rájuk a moziba, teljesen megértem. Mégis épp ez a probléma, mert akkor az olyan alkotásokra, amik tényleg megérdemlik a rivaldafényt, azokra sem fognak elmenni. És ha a fiatalabb korosztály nem nézi meg ezeket a filmeket, akkor az egész történetnek vége van. A szüleink tudják, hogy léteznek olyan jó filmek, mint A tanú, amiből még most, majd 50 évvel a film megjelenése után is idézgetnek, de mi nem fogjuk tudni, milyenek azok az igazán jó magyar alkotások. Tehát ha a fiatalság nem nézni meg a JÓ mai magyar filmeket, akkor hogyan fognak kultuszt teremteni, ahogy azt a régiek tették. És ha ők ma nem nézik meg ezeket, akkor 20 év múlva se fogják az akkoriakat. Na itt a baj.

A tanú

Most, gondolom, jó néhányan nem fognak velem egyetérteni, hiszen a következő sorok egy 810 ezer feliratkozóval büszkélkedhető magyar videósról fognak szólni. Gondolom, páran már kitaláltátok, hogy Dancsó Péter az alanyom. Nem szeretnék nagyon belemenni abba, hogy miért nem nézem már vagy két éve a videóit, és miért vagyok erre nagyon büszke. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, annyi biztos, hogy nagyon sikeres. Viszont ami nagyon ártó abban, amit csinált abban az időben, amikor még néztem, az az, hogy kiparodizálta a magyar filmeket, amik valóban a filmművészet leprásai. Vicces és jól csinálja, aláírom. De ez mutat példát a fiatalságnak, mert valljuk be, a nézőinek a fele abban a korban van, amikor már kezd kialakulni egy reális világkép az emberben. Szóval ezzel az egésszel csak azt éri el, hogy a nyolc-kilenc évesek jókat nevetnek a poénjain, miközben az rögzül bennük, hogy a magyar filmek rosszak. Emiatt soha a büdös életben nem akarnak majd maguktól elmenni egy filmre se a moziba, legyen az egy Saul fia, egy Testről és lélekről vagy egy Mindenki kaliberű alkotás. Természetesen ezt nem úgy értem, hogy a gyerek menjen el egy felnőtteknek szánt filmre, hanem majd, amikor már elég idős hozzá, hogy megítéljen ilyen filmeket.

Mi az ember egyik legrosszabb ellensége? Az előítélet. És az átlag magyarban nagyon sok előítélet van a saját hazája filmjei iránt. Egyszer s mindenkorra le kéne győzni ezeket, mert megéri. Azt ajánlom mindenkinek, aki elolvasta ezt a cikket, hogy üljön le, és nézzen meg egy igazán jó hazai alkotást. Ha nem tetszett, mérgelődjön egyet azon, hogy ez elvett másfél órát az életéből, és hagyja a francba, de ha tetszett, nézzen meg többet, és bujtsa fel a társait, hogy legközelebb tartsanak vele.

Nézzetek magyar filmeket órákon, az osztállyal. Olyanokat, amiknek van mondanivalójuk, hogy minél többen tudják, hogy van spiritusz a hazai filmiparban, és ne csak a külföldi baromságokat ismerjük meg.

Brazil

Szerencsére túllendültünk a kétezres évekre jellemző alpári filmek gyártásán, és elérkeztünk egy olyan korszakba, ahol már készülnek tartalmas magyar filmek. Nem mintha eddig nem készültek volna, csak kisebb számban. Ezért azt mondom, csak egy kicsit tegyük félre az előítéleteinket, ragadjunk meg egy adag popcornt, és nézzünk meg egy igazán jó hazait, mert megéri.

Egy-két filmet ajánlanék még megnézésre, amikkel akár kezdeni is lehetne: Martfűi rém, Tiszta szívvel, A nyomozó, Kontroll, Isteni műszak, Brazilok, Argó 1-2, Üvegtigris 1-2. És ha valaki a sorozatok híve, pont úgy, mint én, az vethet egy pillantást az Aranyéletre is.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A színház rocksztárjai

Mikor apukám elmesélte, hogy annyira nagy hajrá volt a jegyeladás elindításakor, hogy végül nem is sikerült neki négy egymás melletti helyet lefoglalni a Vígszínház Pál utcai fiúk előadására, már biztosan tudtam, hogy valóban egy színházi köntösbe bujtatott „High School Musicallel” van dolgom. Hogy miért? Mert ez az előadás is egy musical, és a magyar rajongótábor is már közel ugyanakkora. Ehhez hozzá kell tennem, hogy bár lehet, hogy ciki bevallani, de én kifejezetten szerettem 6 évesen a Disney féle High School Musicalt. A Pál utcai fiúk előadásban pedig benne van minden, amit az ember egy egyedülálló Disney produkciótól elvár (értsd: közös éneklések, menő tánc, videóklip-feeling és jóképű színészek), de a helyzet az, hogy ennél még sokkal többet is ad az előadás.

Somos Emma

Molnár Ferenc regényének történetéhez szinte teljesen hű marad a darab, és meg kell hagyni, szerintem hihetetlenül jól csomagolja át egy 2018-ben is menő, dizájnos csomagolópapírba azokat az örök-igazságokat, amiket még 1906-ban írt meg az író. Azzal, hogy olyan színpadtechnikát, jelmezeket, koreográfiát használ az előadás, ami már egy mai 5 évesnek is menő, de egy 40 évesnek sem elcsépelt, valami varázslatos dolgot ér el, és ennek a varázslatnak a Vígszínház kapuin belül mi is szemtanúi, sőt, résztvevői lehetünk.

A nézőtéren generációk azonosulnak a Pál utcai fiúk karaktereivel, és élik át az általuk megélt örök élethelyzeteket. A legkülönlegesebb talán így, kamaszként megnézni ezt a darabot, mert ekkor egyszerre látod gyerekként, de már egy felnőtt szemével is a történetet. A gyerekeket megtanítja arra, hogy álljanak ki amellett, amiben hisznek, hogy küzdjenek és ne adják fel, és talán – ami a legfontosabb – megtanítja a gyerekeket egymás kölcsönös tiszteletére is. A felnőtteket emlékezteti arra, hogyan kell az álmaikban hinni, és a saját gyerekkoruk felidézésére is bíztatja őket, így a történet segít egy teljesen új perspektívába helyezni a mindennapjaikat.

Sokszor érzem azt, hogy Molnár Ferenc történetei inkább a felnőtteknek szólnak, hiszen mindig bekopogtat a rideg valóság. A gyerekkori álmon, a grundon is elkezdenek építkezni, és ezek után az eddigi élet-halált jelentő háborúzás (ami a felnőttek szemével csak idegesítő gyerekcsetepaténak tűnhetett) egy perc alatt értelmét veszíti.

Somos Emma

Ami miatt az előadás nagyon jó, az az, hogy nem érzed műnek azt a keserű ízt, amit a történet hagy a szádban. Mert bár anyukámnak az előadás már túl hatásvadász volt, és sok zenés, éneklős részre lehet azt mondani, hogy kicsit „túl lett tolva”, a végén valahogy mégis nagyon jól összeáll az egész, és semmilyen műviség, erőltetettség nem hagyott hamis érzést a nézőben. Mert lehet, hogy ami anyának már hatásvadász, az pont az az eszköz, amire a mai világ gyermekei felkapják a fejüket, és elkezdenek tényleg figyelni. És miközben ott van ez a keserű íz a szádban, együtt énekelsz a színészekkel, és valahogy mégsem egy depresszió-gubónak érzed magad. Ehelyett megcsap a tisztesség, a szeretet, a bátorság szele, és a mindezt szimbolizáló Nemecseket együtt ünnepli a nagymama, a kamasz, az apuka és a színészek a színpadról.

Végig azt éreztem, hogy ez az előadás aztán tudja, hogy kell megszólítani a mai fiatalokat. És az anyukákat. Meg persze a nagymamákat is, akiket le ne becsüljük, mert ők az egyik legkomolyabb rajongói, sőt, bázisa az előadásnak. De most komolyan, kinek ne tetszene 14 fiú, akik három órán keresztül ugrálnak és énekelnek cuki egyenruciban? Kérdem én, mi ez, ha nem egy modern fiúegyüttes születése? Az apukáknak meg marad az amúgy is fiús sztori, a háború, a bátorság meg ilyenek. Amúgy, ha már itt tartunk… Személyes kedvenceim lettek a Cselét és Weiszt megformázó színészek, de muszáj megemlítenem, hogy sokan csak azért jönnek el, hogy lássak Vecsei H. Miklóst, Nemecsek szerepében. Itt talán illik bevallanom, hogy lehetéséges… vagyis elképzelhető… esetleg bátorkodom úgy megfogalmazni, hogy több mint valószínű, hogy nekem is voltak ilyen indítékaim.

Somos Emma

fotó: Gordon Eszter

Ha a nagyon elfogult rajongólány szól belőlem, a Pál utcai fiúk szereplői a mai színház rocksztárjai. És ez csak a személyes hipotézisem, de nagy esélyét látom annak, hogy nemsokára sok tini szobájában vígszínházas Pál utcai fiúk plakátok fognak lógni, lesznek az előadásnak saját termékei, tudjátok, olyan cuki kis karkötők, bögrék, vászontáskák, amin az előadás szereplői vannak. Amúgy, ha kell ehhez marketinges munkatárs, én jelentkezem! De a rózsaszín ködöt arrébb hessegetve, azt azért még józan fejjel is be lehet ismerni, hogy sok gyerek szemében a Pál utcai fiúk a mindennapok hőseivé válhatnak az előadás által.

A Vígszínház Pál utcai fiúk előadása egy profin feldolgozott klasszikus. Igazi parafrázis, ami segít, hogy minél több gyerek megismerje, megértse és megszeresse ezt az örök történetet. Remélem, nem ciki bevallani, hogy az előadás rám is olyan hatással volt, hogy a végén már arról vizionáltam, hogy másnap a suliban az osztályunk úgy fog énekelni, mintha minimum egy videoklipben lennénk, és a bajtársiasságról, a testvériességről meg hasonló szívszorítóan megható értékekről szólna egybecsengő énekünk. De úgy igazán átélve az egészet, értitek. Szóval így éreztem magam a színházban.

Somos Emma

A Pál Utcai fiúk előadása olyan színészeket fedeztet fel az új generációval, a most felnővő gyerekekkel, akikért lehet rajongani, akikért érdemes színházba járni és akik hatására esetleg majd elviszik a saját gyerekeiket is színházba.

Az előadás engem sokszor emlékeztetett a Holt költők társaságára, ami ugyan több mint ötven évvel a Pál utcai fiúk megszületése után játszódik, mégis nagyon sok hasonlóság van a két történetben. A gyerekek helyzete, megítélése nem sokat változott, így ennek a két történetének nem véletlen az óriási sikere. A gyermekek szemén keresztül látatja a világunkat, aminek köszönhetően az embereknek fel kéne ismerniük, hogy hé, igenis figyeljünk a gyerekekre, és az iskolák középpontjában is ők álljanak, ne a lexikális tudás.

Mindenesetre, gyerekek nézzétek meg a Pál utcai fiúkat, mert jobb, mint a High School Musical. Kamaszok menjetek el, mert sok a jóképű színész és a mély üzenet. Szülők, nagyszülők nézzétek meg a gyerekeitekkel, mert fontos dolgokra emlékeztet, és nektek (is) szól. És említettem már, hogy vannak jóképű színészek?

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Rendező: Marton László
Szereplők: Fesztbaum Béla, Wunderlich József, Vecsei H. Miklós


Ki kicsoda a Pál utcai fiúkból a Szubjektív szerkesztőségében?

Egy csodálatos ötlet szikrája pattant ki a fejemből. Ha szerkesztőségünk tagjai játszanák el a Pál utcai fiúkat, ki kicsoda lenne? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig nagyon élvezem az ehhez hasonló cikkeket olvasni (lehet, hogy írni még jobban). Ezzennel pedig fény derül a Szubjektív szerkesztőség tagjainak karakterére, és megtudják a kedves olvasók, ki tűnne fel Boka, a Pásztorok vagy éppen Nemecsek szerepében.

Rácz tanár úr – Baranyai István

Somos EmmaKi más kaphatná meg a tanár szerepét, mint a tanár úr. Azonban Baranyai tanár úrnak igen csak jó a humora (szóviccekben verhetetlen), és soha nem papolna félresikeredett kémia kísérletekről. Maximum cikkekről és matek feladatokról. Bár inkább csak az utóbbiról kell, néha-néha. De az biztos, hogy soha nem oszlatná fel a gittegyletet, hiszen a Szubjektív diákmagazin szerkesztőségének is ő a megálmodója, örök tagja és vezetője.

Csele – Bodnár Balázs

Somos EmmaCsele egy energetikus, lelkes karakter, és bár Balázs cikkeit inkább a lehűtő cinizmus és a szinte már iróniába forduló hihetetlen nagy komolyság és realizmus jellemzi, én nagyon el tudom képzelni őt, mint Cselét. Rá is jellemző az, hogy amit csinál, azt teljes erőbedobással, a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel teszi. Nem hátrál meg az akadályok előtt, logikus gondolkodással és kitartással mindenen átverekszi magát. Magabiztos, egyenes. Igazi harcos, mint Csele.

Csónakos – Szilágyi Luca

Somos EmmaCsónakos az én szememben egy korrekt, jókedvű karakter. Lucát is ilyennek ismertem meg. Cikkei komoly hangnemben íródnak, de hihetetlen nagy érzelmi intelligenciáról tanúskodnak, és ha kell, a humorból sem spórol. Egyenes, vicces és soha nem erőszakos. Csónakos az, akire mindig lehet számítani, sokszor kerül váratlan, nehéz helyzetekbe, de hűségét mindig megőrzi a csapat iránt, és jószívűsége is sokszor megmutatkozik a történet során. Ha el kéne döntenem, ki a legtisztább szívű és legmegbízhatóbb ember a szerkesztőségből, egyértelműen Lucára esne a választásom.

Kolnay – Mörk Márta

Somos EmmaMárti – a saját bevallása szerint – nyelvtannáci, ráadásul a büszke fajta, és számomra ez hihetetlenül inspiráló. Nyelvtani hiba nélküli mondatai zseniálisan vannak megfogalmazva, nála a heti egy cikk a minimum. Jól megszerkesztett, mindig hosszúra eresztett, aprólékosan kifejtett mondandója, ironikusan tudálékos hangneme és könnyfakasztó cinizmusa sokszor emlékeztetett Kolnay tudálékos karakterére. Mindketten a szavaikkal gyilkolnak, és ha a csapat érdekében kell, nem ismernek kegyelmet. Önmagukat soha nem hazudtolják meg, és amit igazán élveznek, abban sziporkáznak. Egyedül Márti lenne az a szerkesztőségből, aki meg tudná zabolázni Kolnay néha túlzásba eső okoskodását, gyilkosan ironikus tudálékosságával. A háborút egyértelműen ő nyerné, ahogyan a szerepet is.

Barabás – Bencsik Bálint

Somos EmmaBarabás egy soha meg nem álló, egyszóval örökmozgó karakter. Néha kicsit meggondolatlan, de mindent, amit tesz vagy mond, szívvel lélekkel cselekszi. Lelkesedése nem ismer határokat, gyorsan éli bele magát a helyzetekbe, a grund és a gittegylet elkötelezett tagja. Fontos számára, hogy megossza véleményét, és Kolnayval örökké szócsatát vívnak. A feszültség kettejük közt sokszor mindkettőjük számára lételem. Bálint a hetedikes izgalom, lelkesedés és szorgalom tökéletes megtestesítője. Ha kell, igazi energiabomba, és vidám, makacs személyiségével, ha kell, mindenkit le tud hengerelni (néha még Kolnayt is) – csakúgy, mint Barabás.

Weisz – Tóth-Stella Zita

Somos EmmaÉn nagyon szerettem Weisz őszinte, néha kicsit balszerencsés, de minden helyzetben a helyét megálló karakterét. Zitát egy nagyon szerethető embernek ismertem meg, aki mindig lelkes, de soha nem megy át olyan őrült lelkiállapotba, mint például amilyenbe én szoktam. Egyszóval kiegyensúlyozott. Másrészt Weisz, mint a gittegylet első elnöke, sokszor kerül vezetői, döntéshozói helyzetbe, amiket mindig szerény felelősségvállalással old meg, ami számomra nagyon szimpatikus, és ez emlékeztet Zita személyiségére.

Somos EmmaRichter – Varga Zsófi,
Leszik – Büki Regina


Richter és Leszik jókedvű, a csapat iránt elkötelezett, hűséges tagok. Mindketten a gittegylet tagjai, és egyenes karakterként vállalják „bűneiket” az egylet leleplezésekor. Társaikat soha nem hagynák cserben. Zsófi és Regina is ugyan még csak hetedikesek, de máris a Szubjektív szerkesztőségének Somos Emmaelkötelezett, igaz tagjai, akik nagy érzékenységgel, együttérzéssel reagálnak az őket körülvevő dolgokra. Szorgalmas, hűséges tagjai a csapatnak, mindig lehet rájuk és jó hangulatú cikkeikre számítani. Hozzáállásukkal nap mint nap bizonyítják, hogy a Pál utcai fiúk (más néven a Szubjektív diákmagazin) teljeskörű, elkötelezett tagjai.

Az idősebb Pásztor – Rónai Sára

Sára erőteljes és az egyik legbátrabb személy, akit ismerek. Nem riad vissza semmitől, és ehhez a személyiséghez vagány, extravagáns stílus párosul. Sokszor azt gondolom, hogy jobban bánik a mágiával, mint Harry Potter és jobban ír, mint maga J. K. Rowling. Úgy érzem, egyedül ő az, aki elbír egy olyan ellentmondásokkal teli karakterrel, mint az idősebb Pásztor. Mindketten igazi harcosok, és az erő és vakmerőség szimbólumaiként, vérbeli vörösingesek.

A fiatalabb Pásztor – Simon Szonja

Somos EmmaUgyan még nem ismerem olyan jól Szonját, de úgy gondolom, hogy egy igazán bátor, határozott ember, aki eltökélt a céljaiban. Nem pazarolja az időt értelmetlen dolgokra, és könnyen, hatékonyan tud kommunikálni bárkivel. Soha nem rezel be senkitől, és ezt egészséges önbizalmának és határozottságának köszönheti. Habár a fiatalabb Pásztort a legtöbben negatív szereplőként írnák le, én nagyra becsültem elkötelezettségét és hidegfejűségét, még úgy is, hogy tűzrőlpattant testvérének irányítását kellett hallgatnia nap mint nap. Szerintem Szonja simán megbirkózna ezzel, és önálló tetteivel harcolná ki magának saját, megérdemelt hírnevét.

Áts Feri – Sándor Csenge

Somos EmmaSokan nem tudják, de Csenge egy igazi, bátor, erőteljes és következetes hadvezér. Csakúgy, mint Áts Feri, aki a vörösingesek vezéreként korához képest nagy érettséggel követeli meg az általa hozott döntések betartását, és egyedül is vakmerő, sikeres tetteket hajt végre. Áts Feri több, mint egy hadvezér vagy egy utcagyerek, érettségét mutatja az, mikor a háború elvesztése után félreteszi a haragot, a keserűséget, és érdeklődik Nemecsek állapotáról, miután Bokával is kezet fogtak. Csenge méltán érdemli ki az egyik legkarakteresebb szerepet. Jelleme tiszta és határozott, képes egy egész csapat vörösingest irányítani és ha kell gatyába rázni. Kiáll az érdekei mellett, és ha kell, ezt másoktól is megköveteli. Nem hiányzik azonban belőle a szeretetteljes szív és a nagy együttérzés. (Ráadásul ő ismeri a legjobban a Pál utcai fiúk vezérét, ami elengedhetetlen egy ravasz stratégia kidolgozásához, a győzelemhez. Szóval még tökre agyafúrt és okos is.)

Boka János – Somos Emma

Somos EmmaNem tudom, mekkora egóról árulkodik az, hogy magamra osztom Boka, a Pál utcai fiúk vezetőjének szerepét. De higgyetek nekem, szerénységgel és odaadással vezetném a csapatot, és legfontosabb az lenne számomra, hogy összefogjam és motiváljam a „fiúkat”. A csapat összes tettéért vállalnám a felelősséget, és minden helyzetben kiállnék mellettük. Az igazságosság és a csapatmunka számomra a legfontosabb. Az előadás során megbizonyosodtam róla, hogy Boka karakterével lélektársi viszonyban vagyok. Kicsit rám is jellemző az, hogy a nagyobb problémákat egyedül próbálom megoldani, nem kérek segítséget, mert gyakran már elvakultan én akarom elvinni a balhét. Ilyenkor a barátaimnak emlékeztetniük kell engem, hogy nem vagyok egyedül, és én ezért mindig végtelenül hálás vagyok. Teljes szívemből hinnék a grundban, amiért harcolok, és soha, de soha nem adnám fel. Nem remegne meg soha a fiúkba vetett hitem sem.

Nemecsek Ernő – Göde Anna

Somos EmmaAnna soha nem akarja másra erőltetni nézeteit, de azokban szilárdan és magabiztosan hisz. Hihetetlenül szorgalmas és motivált, de soha nem akar nagyra törni. Nem a dicsőségért cselekszik, csakis a nemes cél érdekében. Ő az, aki mindig emlékeztet, hogy higgyek az emberi jóságban. Néha elbizonytalanodik önmagában, de bárcsak tudná, hogy számomra ő mindennap inspiráció, jelkép. Nekem sokszor ő jelképezi a mindennapi hőst. Csakúgy, mint Nemecsek Ernő, a legkisebb, mégis a legnagyobb, aki eldöntötte a grundért vívott csatát, a csapat leghűbb, legelkötelezettebb tagja volt. Hősies önfeleáldozása, bátorsága igaz hőssé tette,  példaképpé, jelképpé társai között, akik mielőtt felismerték volna tetteinek súlyát, sokszor nem értették meg.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Cikk, hogy növeljem a pasizási esélyeimet

Ez a cikk Sándor Csenge cikkének a hatására született (Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.). Csenge cikke sok mindenről szól, nekem legjobban talán az a rész ragadt meg, ahol azt mondja, hogy a lányoknak szerinte lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, és elsősorban lelki társat, egy jó személyiséggel rendelkező fiút kellene keresniük, nem pedig egy félisten bombázót.

Hogy én erről az állításról mit gondolok, az egy eléggé összetett dolog. Először is, nem gondolom, hogy a valóban túlságosan magas elvárások bárkinek is jót tennének, tehát azzal egyetértek, hogy az elvárásainkat a másik nem számára teljesíthető szinten kell tartanunk. Meg igazából mindenki számára. Ha túl magasra tesszük a lécet, akkor a másik nem fogja tudni megugrani, és emiatt rosszul fogja érezni magát, mi pedig csalódni fogunk, és amiatt fogjuk rosszul érezni magunkat.

És hogy nekem magasak-e az elvárásaim? Hát, eléggé. Amikor az ideális pasimat kell elképzelni, én is egy Csenge által említett reklámfiút, fehér fogú és minden egyéb csodás jelzőkkel illetett félistent képzelek el. Amolyan modernkori férfiideált. Hogy ezt a férfiideált mi verte belém, a média vagy magamtól találtam ki, esetleg mindkettő, az rejtély. Mindenesetre az én külsőleg támasztott elvárásaim egy médiaideál srácot mutatnak. És mivel én a médiaideált követem az elvárásaimmal, semmi okom nincs feltételezni, hogy az ellenkező nem tagjainak többsége ezzel másként lenne. Feltételezem, hogy a fiúk, ha elképzelik maguknak a tökéletes nőt, ők is olyat képzelnek el maguknak, amilyet a média mutat, a reklámfilmek meg a filmek meg az ehhez hasonló dolgok.

És hogy én női médiaideál vagyok-e? Hát, egyáltalán nem. A testem távolról sem hasonlít a reklámokban és filmekben szexisnek kikiáltott nőkéhez. Az arcom sem szép, legalábbis szerintem nem az. Vagy még ha nem is menthetetlenül csúnya, nincs benne semmi különlegesen szép vagy figyelemfelkeltő, semmi, amitől a fiúk bármelyike is felfigyelne rám. Tipikus szürke kisegér vagyok, aki ráadásul az ideje nagy részében el van merülve a gondolataiban, a létező legunalmasabban öltözködik, és néha még dührohamai is vannak. Jól hangzik, nem?

Szóval ez van, én tudom, hogy nem felelek meg a fiúk elvárásainak, és tudom, hogy egyáltalán nem vagyok szexi vagy dögös. Távolról sem férek bele abba az ideálba, amit a modern kultúra, a média és a férfiak támasztanak a nők felé. De főleg a férfiak. Hogy ezek az elvárások mennyire véltek vagy valósak, arról nincs biztos tudomásom. Erről meg kéne kérdeznem egy fiút. Vagy inkább többet. Sokat. Az összeset. Valószínű egyébként, hogy nem minden fiú ugyanazt a választ adná. Kérdés, hogy akkor mégis kinek hinnék. Nem tudom.

Mindenesetre nem olyan régen tudatosult ez a dolog bennem, hogy a fiúk mit tartanak szépnek és szexinek. Hát nem engem. És rájöttem, hogy ezeket az elvárásokat soha, de soha nem fogom tudni teljesíteni. Valahogy kialakult bennem az az elmélet, hogy az én külső megjelenésemmel és viselkedésemmel (mert azért ebben szerintem ez is benne van) konkrétan lehetetlen, hogy nekem valaha is pasim legyen. És mivel úgyse lesz sohase pasim, mégis, minek leadni az elvárásaimból? Semmi értelme nincsen. Ha a másik nem elvárásait úgyse fogom tudni teljesíteni, akkor minek azzal foglalkozni, hogy ők sem tudják majd teljesíteni az enyémet? Hiszen meg se fogják próbálni. És mivel én már így is, úgy is örök magányosságra vagyok ítélve, ezért már tökmindegy, hogy lejjebb adok-e az elvárásaimból vagy sem. Hiszen úgyis egész életemben egyedül leszek, és ha már tökegyedül élek egyedül mind a harminckét macskámmal, akkor már hadd álmodozzak médiaideál 10/10-es pasikról, nem?

Azóta így élek. Hm, milyen pozitív lehet a gondolatvilágom, mondjátok. Hát, igen. Néha. Amikor rosszabb pillanataimban vagyok. Mint például ennek a cikknek a megírása közben is.

De mindenesetre annyit mondhatok, hogy időnként néha-néha felcsillan bennem a remény. És annyit is mondhatok, hogy ha találnék olyan fiút, aki engem valóban elfogad úgy, ahogy vagyok, akkor valószínűleg abban a pillanatban az ővele kapcsolatos elvárásaim is lejjebb csúsznának, és nem háborodnék fel rajta, hogy elállnak a fülei vagy van egy heg az orrán. Csakhogy az van, hogy ilyesmire egyelőre nem sok esélyt látok. És éppen ezért továbbra is abban a mentalitásban élek, amit már feljebb kifejtettem.

Szóval ha elfogadjuk, hogy a lányoknak lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, akkor viszont fogadjuk el azt is, hogy a fiúknak is. Még egyszer megjegyzem, nem vagyok fiú, és nem tudom, mi jár a fiúk fejében, de szerintem ez így van. Én viszont eléggé reménytelen esetnek tartom magam, úgyhogy továbbra is a saját kis pesszimista szemléletemben fogok élni. Aki azonban szép, csinos lány, esetleg a teste is jobban hasonlít egy nőére, mint egy gebéére, annak tudnám ajánlani, hogy adjon kicsit lejjebb az elvárásaiból. Ugyanezt ajánlom a fiúknak is. Ha mindkét nem kicsit lejjebb ad az elvárásaiból, akkor nagyobb az esélye annak, hogy két, egymásnak szimpatikus személy megtalálja egymást, és valóban jó, minőségi párkapcsolatok jöjjenek létre. Én meg addig eldöntöm, hogy hogy fogom nevezni a macskáimat. Lehet, hogy nehéz lesz harminckét macskanevet összegyűjteni, de megpróbálom.

És hogy miután a cikkemben hivatalosan is kijelentettem, hogy közepeskamasz, totálisan tapasztalatlan létemre már feladtam a pasizást, és reménytelen esetként viszonyulok a dologhoz, mennyivel több lesz hirtelen a jelentkező a házam táján? Nos, ez egy jó kérdés, de gondolom, tudjátok rá a választ. Ha valamennyi kis vonzódást is előidéztem volna eddig a fiúkban, ezzel azt is elvesztettem. Vagyis elveszteném. Ha ugyan elolvassák. De, hogy azért mégse olyannyira depressziós hangulatban fejezzem be ezt a cikket, a halvány reménysugár jeleként nem adom a nevemet a cikkhez, álnéven írok, hogy azt az egy kicsike vonzódást vagy minimális esélyt a srácoknál, amivel rendelkezem, megőrizzem. Ha ugyan volt nekem valaha olyanom. Ha ugyan. Hátha.

Moireach Austen

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Kamasznak lenni

Több száz pszichológiai és gyereknevelési könyv szól a kamaszokról, a kamaszkorról, ezek a szülők kötelező olvasmányai. Több elnevezést is aggattak már ránk: kamasz, tini, serdülő, fiatal, tinédzser, kiskorú, tizenéves, gyerek… De milyen is kamasznak lenni?

Sokszor olvastam már különféle szülőknek szóló cikkekben, könyvekben, hogy kamasszal élni bizony nem egy leányálom, sőt, az az időszak az, amikor ajánlatos túlélő üzemmódba átkapcsolni. Aztán persze jönnek az összehasonlítgató írások: kis korban vagy tinédzserként nehezebb a gyerekkel? A kamaszok ingerlékenyek, zárkózottak, kedvtelenek és pimaszok. De egy fontos dolog mindig hiányzik a jellemzések közül (szégyelljék magukat, komolyan!). Az, hogy a kamaszok a legfantasztikusabbak a világon. El is mondom, miért.

Én is kamasz vagyok. És be kell vallanom, nem írnak teljesen sületlenségeket azok a rólunk szóló cikkek, könyvek, amik arról írnak, hogy tinédzserkorban az ember keresi önmagát, és gyakran megkérdőjelezi a körülötte élők értékrendjét – értsd: lázad. Pár éve még mosolyogva legyintettem erre, hogy ez tökre nem így van, hagyjanak már. De most már nem. Mert tényleg, határozottan így van.

Észrevették, hogy mikor felsoroltam a kamasz szinonimáit, szerepelt köztük a fiatal és a gyerek is, egyszerre? Ellentmondásos, ugye? Hát, valóban az. Egyik nap visszamennék öt évesbe, és azon is megsértődnék, ha valaki rám mosolyog, a másik nap viszont már egyedül lófrálnék a városban, zsebemben a kamuszemélyivel. Ilyen állapot ez a kamaszkor, legyint most mindenki. De tudják, mint egy kíváncsi és kotnyeles kamasz, azt figyeltem meg, hogy ez nemcsak a kamaszokat, de nagyon sok felnőttet is jellemez. A felnőtteknek gyakran sokkal egyszerűbb egy kamaszt analizálni (és felsorolni annak hibáit), mint először elmélyedni saját magukban.

A kamasz olyan, mint egy kőműves. Minden nap építi saját magát és főként az önbizalmát. Elárulom, egy kamasz szomorú és savanyú napja mögött leggyakrabban egyetlen pillanat áll, mikor reggel belenézett a tükörbe, és nem tetszett az, amit látott. Vagy még inkább az, akit látott. És persze a bizonytalanság se a legjobb, hiszen ki vagyok én, mi lesz belőlem? Ezt általában csak a szülők tudják, már akkor is, amikor a gyerek még 5 éves sincs.

A kamasz alapvetően nagyon kíváncsi és előítéletmentes, de ne felejtsük el, hogy elsősorban védtelen. Maradva a kőműves szinonimánál, jó magabiztosságot csak jó alapanyagból lehet építeni, ha nincs meg a jó habarcs, a kamasz gyakran ronda sárral vonja körbe magát, és akkor mást aláz, a kellő magabiztosság nélkül. Ezután csak pár lépés, és ott egy rossz út, a boldogtalan felnőttkor felé. Abból következtetve, hogy kamaszkorban alakul át a gyermek, nő fel felnőtté, nagyon sok minden ilyenkor dől el, hiszen ekkor alapozzuk meg a felnőtt életünket. Kamaszkorban még van esély, ezer lehetőség amerre elindulhatunk. Ekkor fantasztikus dolgokat tapasztalunk, körültekintünk, alaposan megvizsgálunk különféle nézőpontokat és meghozzuk első döntéseinket. Lábjegyzet nekünk: a nagy kutakodás és kérdőjelezés időszakában könnyen elvarázsolódhatunk, és tapasztalat hiányában félrevezethetnek. Így bizonyos szintig mindig érdemes hallgatni az idősebb, bölcs felnőttekre, ezt ne felejtsük el makacs és önfejű utunk közben!

Szerintem, amit gyakran elfelejtünk a rohanó világban, az a kölcsönös tisztelet. Olyan jó lenne néha azt érezni (mikor egész nap azon izgulunk, hogy milyenek vagyunk, miben vagyunk jók/rosszak), hogy egy pillanatra megbecsülnek bennünket, és tisztelnek bizonyos tetteinkért – a felnőttek. Mert szerintem tényleg, a kamaszok fantasztikusak (és el se hiszik, mennyien nem gondolják ezt így közölünk, ami elég nagy baj).

Oké, tudom, már rég béna és sok a kamaszok öndoppingjából ebben a cikkben, de abban reménykedek, hogy így a felnőttek jobban meg tudnak majd érteni minket. Mert ahhoz, hogy mi most keressük meg magunkat, nagyon sok bátorság, küzdelem, tanulás kell. És nem feltétlenül jó jegyek és engedelmesség. Nem szeretnék túl nagy nyomást tenni a felnőttekre (főként a szülőkre), de nem hibáztathatják a kamaszt a saját hibájaiért, ha nem mutatták meg neki szeretetteljes légkörben a felelősség, döntéshozás példáját. Nem beszélve arról, hogy egy szülőnek (vagy akár tanárnak) a kamasz a legtisztább tükre. Így ahelyett, hogy leszidjuk és meg se hallgatjuk, inkább beszélgessünk vele, és egy szeretetteljes közeg biztosításával segítsük az útját. És igen, mennyire nehéz elengedni. Hát tényleg, valóban az!

A legnehezebb talán a kamasznak, aki most jön csak rá, hogy miféle világ vár rá, miután felnő. De vegyük észre, hogy most, mikor ilyen kibírhatatlanok és pimaszok, ők most utoljára igazán a mi kislányunk és kisfiúnk, és hihetetlen milyen nagyok, szépek és ügyesek. Kivétel, ha visszaszólnak. Ezért is, a következőkben itt van pár tanács:

1. Azt mindenki felismeri, ha egy kamasz rosszkedvében van. Meglátszik.

Ezt a felnőttek hajlamosak egyáltalán nem megérteni, és még idegesítően kérdezgetik is, hogy mi a baj. Hát elmondom: mi se tudjuk! Ilyen hangulatban veszélyes igazán veszekedésbe keveredni velünk. A legjobb megoldás arra, hogy ez ne következzen be, az, hogy békén kell minket hagyni. El kell vonulni! (Aztán ha kikristályosodik éleslátásunk, már profi érveink lesznek megnyerni a csatát…)

2. A legtöbb, amit adhatunk egy kamasznak: a figyelem. Sok szülő panaszkodik, hogy megkérdezi, mi volt a suliban, és jön a „semmi” válasz. De ez tök sokszor igaz. Inkább kérdezzék azt, hogy hogy vagy! Persze, figyeljünk rá akkor is, amikor csak a barátnők drámáiról beszél, hiszen ha megoszt velünk valamit, az foglalkoztatja, fontosnak tartja. De a legfontosabb mégis az, ha a kamasz magáról beszél. Hogy hogyan látja önmagát, mit szeret csinálni. Ugyanis ekkor tudhatunk meg a legtöbbet róla.

3. Beszéljünk magunkról. A kamasz nyugtalanságát sokszor okozhatja az, hogy nem érti, mit miért csinálnak a felnőttek. Legyünk őszinték, nyugodtan fakadjunk ki, ha rossz a kedvünk, ha fáradtak vagyunk. Ami fontos, hogy ezt ne szemrehányóan tegyük. Ne kenjük a kamaszra! Ez az őszinteség nem a szülői tekintély megcsorbulását fogja előidézni, hanem egy bizalmas kapcsolatét.

4. A hasonlítgatás tényleg borzalmas, de én főleg attól tudok falra mászni, ha a kisbaba létemhez viszonyítanak. Gondolom, mindenki előtt megjelenik a kép a könnyes szemű anyáról, aki a gyerek kiskori képét puszilgatva, első pár kisszandálját szorongatva áll a 16 éves gyereke előtt. Ne értsenek félre, ez tök szép és jó (ha majd egyszer anya leszek, nyilván én is teljesen így érzek majd), de abban a 16 évesben így is elég kérdőjel van. Ezzel ellentétben az viszont nagyon jó, ha úgy emlékszünk vissza a szép régi időkre, hogy azt együtt tesszük. Így nekünk, kamaszoknak is az a szeretetteljes gondoskodás és közeli kapcsolat tűnik ki a régi szép időkből, amit a szülő talán vissza akar hozni a mindennapokba, és nem az, hogy: „jaj de béna vagyok, most, hogy felnőttem”.

5. Fogadjuk el és legyünk rá büszkék. Minden ember egész életében bizonyítani akar – persze mindenki saját magának –, de ezt sokkal könnyebb, ha tudjuk, hogy másnak nem kell. És egy „büszke vagyok rád, szeretlek” minden esetben többet ér bármi másnál.

Utolsó megjegyzésem: a kamasz egy idegesítő szó (főleg, ha a nagyid és a húgod néha pimasz kamasznak hív, ha idegesíteni akar). Így elnézést kérek minden kamasztól amiatt, hogy ennyiszer használtam a kamasz szót, ebben a kamaszokról szóló cikkben. De az igaz, hogy nem lehet egy „kamasz” szóval beskatulyázni a kamaszokat. Mert mi is emberek vagyunk, igaz, még kicsit az életünk elején, de mindannyian másmilyenek, és épp ezért fantasztikusak. Úgyhogy bocsi KAMASZOK! (Na jó, ezek után már én is megsértődtem volna.)

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nabucco

A New York-i Metropolitan Opera (Met) a világ egyik legjobb operaháza, majdnem minden operaénekes arról álmodik, hogy egyszer ő is énekelhessen a színpadán. Az operakedvelők nagy örömére egy gazdag amerikai család támogatásának köszönhetően világszerte rengeteg országban nézhetik emberek milliói a Met előadásainak élő közvetítését.

Én már több előadást is láttam ennek a sorozatnak a keretén belül, most Giuseppe Verdi Nabuccójáról írok. A zenemű Nabuccoról, Babilónia királyáról szól, aki háborút indít a zsidók ellen. Végül megvilágosodik, és visszaadja azok szabadságát.

A Metropolitan opera zenekarát James Levine vezényelte. A szimfonikus zenekar mellett többször is megszólalt egy fúvós zenekar, de miután ők már nem fértek be a zenekari árokba, ők egy másik helyiségben játszottak, és az ő karmesterüket monitoron keresztül irányította James Levine. Az élő közvetítés azért is szuper, mert a nyitány alatt, amikor az operában még csak az üres színpadot látni, mi egész közelről láthattuk a zenészeket és a tolószékéből is nagyon kifejezően vezénylő karmestert.

A rendező két helyszínre rendezte a darabot, egy zsidó templomba és Babilónia királyának tróntermébe. Nagyon impozáns volt mindkét díszlet, a trónhoz egy hosszú és meredek lépcső vezetett fel, amelyen sok jelenet is játszódott.

Minden énekesnek csodálatosan erős hangja volt, de itt kiemelném a világhírű, 75 éves Plácido Domingót, a címszereplőt, aki elképesztő intenzitással énekelte áriáit, még akkor is, amikor szerepe szerint lelkileg összeomolva feküdt a földön.

Az élő közvetítésnek köszönhetően jól látszik, milyen sok fizikai erő kell ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudjon valaki énekelni, és ez az idősödő Plácido Domingónak nem jelent nagy feladatot.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Giuseppe Verdi: Nabucco (MET operaközvetítés)
Rendező: Elijah Moshinsky
Karmester: James Levine

Szereplők: Placido Domingo, Ljudmilla Monasztirszkaja, Jamie Barton, Russel Thomas, Dmitrij Beloszelszkij

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Így politizálnak a gyerekek – választási vitát rendeztek a diákok

Az április 8-i választások közeledtével azt tapasztalhatjuk, hogy az első szavazók – főleg azok, akiket eddig nem érdekelt a politika – kissé kétségbeesve próbálnak tájékozódni, hogy felelős állampolgári döntést tudjanak hozni.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Pár hónapja jutott az az eszünkbe, hogy felelős állampolgárok lettünk, és először kell élnünk ezzel a felelősséggel. Nagyon zavart minket, hogy az országgyűlési választásokon nem tudunk választani, pedig ez egy nagyon is fontos dolog. Politikusokra nem akartunk hallgatni, hiszen az egyetlen céljuk az, hogy rájuk szavazzak. Arra gondoltunk, hogy ugyanolyan diákokat kéne megkérdeznünk, mint amilyenek mi vagyunk. Olyan diákokat, akiknek ugyanazok a problémái, ugyanaz az életkoruk, és akiknek a véleménye valamennyire hitelesebbnek tűnik, mint egy Facebook hirdetés. Így hát írtunk az összes ifjúsági szervezetnek, amit ismertünk, hogy csinálhatnánk egy közös interjút velük. Voltak nehézségek is: volt, aki csak két héttel később válaszolt, volt, aki csak Facebookon, és volt olyan is, aki szívesen részt vett volna egy beszélgetésen, de miután megírtuk az iskolánk nevét, nem hallottunk felőlük egy jó ideig. Végül megbeszéltük a vállalkozó, pártjukat képviselő fiatalokkal, hogy március 23-án találkozzunk a Csendesben, egy belvárosi kávézóban.

Hogy mik voltak az elvárásaink, azt nem tudom elmondani. Összeültetni pár fiatalt, akik elkötelezettek az ország sorsa mellett, először jó ötletnek tűnt, de mivel köztük erősen eltérő vélemények vannak, csak reménykedhettünk, hogy nem nekünk kell majd szétválasztani őket. Elérkezett a beszélgetés napja, és a találkozón végül csak a Jobbik, a Momentum és az LMP ifjúsági szervezetének képviselője jelent meg. Az MSzP-s Societas a válaszait csak később küldte el, a Fidelitas pedig nem válaszolt.

Az elejétől kezdve nagyon intenzív volt a beszélgetés, volt, hogy egymás szavába vágva próbáltak érvelni a pártjuk mellett, és volt, hogy jónak és nélkülözhetetlennek nevezték egymás pártjának munkáját. Nem egyszer vesztettük el az irányítást a beszélgetés felett. Végül másfél óra után le tudtuk zárni a vitát, de csak újabb fél óra múlva tudtunk elindulni, mivel a srácok annyira összehaverkodtak, hogy már nem zavarta őket, hogy az interjúnak rég vége. Mindannyian új dolgokkal, új élményekkel távozhattunk aznap abból a kávézóból.

Miért csatlakoztatok egy ifjúsági szervezethez? És miért pont ahhoz, amelyikhez?

Portik Zalán (Momentum – TizenX):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Én három éve foglalkozom politikával. Mivel a Jobbiknak volt a legjobb ifjúságpolitikája, először hozzájuk akartam belépni, de végül valamilyen új és innovatív kezdeményezést akartam kipróbálni, ezért döntöttem tavaly a Momentum mellett.

Sándor Márk (Jobbik Ifjúsági Tagozat):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is viszonylag régóta érdekel a politika. Szociálisan mindig is érzékeny voltam és a közösség is nagyon fontos számomra. A középiskolában kezdett el érdekelni a politika, és mivel úgy láttam, hogy a Jobbik hallgatja meg a fiatalokat leginkább, beléptem az ifjúsági szervezetükbe. Másfél éve vagyok párttag, és mára a XIII. kerületi Jobbik IT alelnökeként és egy szabolcsi választókerület szervezőjeként segítem a munkájukat.

Varga Zsolt (LMP – Lehet Más a Jövő):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is kiskorom óta érdekel a közélet, amihez az is hozzájárulhatott, hogy családon belül többször is beszélgettünk ilyenekről. Összességében jobboldali nevelést kaptam, de a természetvédelem is érdekelt, ezért másfél éve – 16 évesen – LMP párttag lettem. Hozzá szeretnék járulni a politikához, talán egy időszakra lennék politikus, de véglegesen nem.

Vígh Ádám (MSzP – Societas): Mindig is érdekelt a politika, de nem tudtam, hogy akár ilyen szinten is bele tudok folyni. Egyik jó barátom, László Norbert (a szolnoki Societas elnök) keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Azért az MSZP-t választottam, mert nekik volt a legszimpatikusabb a programjuk, illetve más ifjúsági szervezetet nem nagyon láttam aktívnak.

Mit gondoltok, kevés fiatalt érdekel a politika Magyarországon? Miért? Kell ezen változtatni?

Zalán (TizenX): Szerintem viszonylag kevés diákot érdekel a politika, nagyrészt a diákok leterheltsége miatt. Nincs idő. Kora reggeltől iskola, általában utána mindenkinek edzés, különórák, utána házi, és akkor még mindenki szeretne egy kis időt a családjával tölteni vagy a barátaival. Ezért látom én is és a Momentum is az oktatás reformját elengedhetetlennek a fiatalok közéletbe való bevonásához. Fontos, hogy legyen időnk a családban beszélni róla, mert szerintem egy egészséges társadalomban korán elkezdenek a gyerekekkel politizálni vagy legalább az ország ügyeiről beszélni.

Zsolt (LMJ): A személyes véleményem az, hogy az oktatásban kötelezővé kéne tenni a társadalomtudomány órákat, mint például Svédországban. Ahhoz azonban, hogy a politika a mindennapi élet része legyen, fejlesztenünk kell a kritikus gondolkodást, és mindenekelőtt igazi rendszerváltást kell létrehozni, hogy az iskolákban valóban független és teljeskörű tájékoztatást adjanak. Ezzel elő tudjuk segíteni a közösség szerveződését, és hangot tudunk adni minden rétegnek. Fontos, hogy a diákok a saját kezükbe vegyék a változások bevezetését. Ezért olyan jók szerintem a diáktüntetések: egy szuper független szerveződés, egy közös céllal.

Márk (JIT): Véleményem szerint gimnáziumban, sőt már általános iskolában kötelezően részt kéne venniük a diákoknak államismeret órán, amivel könnyebben bevonhatnánk őket a politikai közéletbe, nyitottá tudnánk tenni őket a változásra és az új dolgokra. Államismeret – jó esetben különösebb politizálás nélkül – egyetemen is van. Ehhez kapcsolódóan a választójogot 16 évre szeretnénk leszállítani, mert nem hisszük, hogy egy 16 éves befolyásolhatóbb, mint bárki más. Mindenkinek fontos lenne részt venni a politikában, akár vidéki vagy városi fiatalról van szó. Ezért tartom szerencsésnek a Momentum megjelenését, mert egyértelműen sok nagyvárosi fiatalt tudtak megszólítani az országban.

Ádám (Societas): Véleményem szerint elég kevés fiatalt érdekel a mai világban a politika, ami nagyon nincs jól. Igenis legyenek tájékozottak, mi történik körülöttük. Sajnos nincsenek tisztában azzal, hogyha csupán egy ifjúsági szervezet tagjai, már azzal is segítik az ország formálását, illetve egy nagyon jó közösség tagjai is lehetnek, új ismeretekre, új kapcsolatokra tehetnek szert. Sajnos szerintem nagyon kevés figyelmet fordít a mai politika a fiatalokra, nem hagyja őket érvényesülni, nincs semmi kimondottan fiataloknak szóló program, ami mozgósítaná őket.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

A március 15-i diáktüntetés. Fotó: Borsos Borbála

Ti támogatjátok az ellenzéki összefogást?

Zalán (TizenX): Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nagyon fontos a kormányváltás, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárkivel össze lehet fogni. Személy szerint engem – mint erdélyi magyart – nagyon zavar, ahogyan Gyurcsány Ferenc beszél a külhoni magyarokról, és ezért sem látnám szívesen kormányon.

Zsolt (LMJ): Teljesen egyetértek. Nem szabad bármilyen ellenzéki pártnak összefogni. Egyértelműen lehet látni, hogy például Gyurcsány Ferenc már csak a mandátumokat akarja, de valódi változást nem. Csak a megbízható pártokkal támogatom az összefogást.

Márk (JIT): Én nem támogatom a teljes ellenzéki összefogást. Sok Jobbik szavazó inkább szavazna a Fideszre, mint egy ilyen koalícióra. Én személy szerint el tudom fogadni, ha egy egyéni körzetben valaki visszalép, de azt is maximum az LMP javára.

Ádám (Societas): Pozitívan állok az ellenzéki összefogáshoz, szerintem nincsen ezzel semmi probléma. Sőt, nagyon sok előny is származhat belőle.

Sokan állítják, hogy a menekültválság Magyarországon nem igazi probléma, hogy nem (csak) ezzel kéne foglalkoznia a közéletnek. Ti egyetértetek ezzel?

Zsolt (LMJ): Szerintem ez egy nagyon fontos probléma ma Magyarországon is. Úgy érzem, hogy nagyon sokszor rosszul kezelik a menekülteket: az állapotok, amik ezekben a menekülttáborokban uralkodnak, egyszerűen borzasztóak, és a kormány menekültellenes gyűlöletkampánya is szánalmas. Ezen kívül a határokat nem hivatásos határőrök védik, a rendőrséget és a polgárőrséget bízták meg a feladattal. Ők rendkívül rossz körülmények között végzik a munkájukat, van olyan, hogy a helyzetük akár a menekültekénél is rosszabb. Az én véleményem szerint ezt a problémát mindenképpen az európai határokon kívül kell megoldani.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Zalán (TizenX): Egyetértek. Bármennyire rosszul bánnak a menekültekkel, a kerítés létszükségletét nem lehet tagadni. Egyetértek azzal, hogy mindenkit ellenőrizni kell, aki belép Magyarországra.

Márk (JIT): A kormány megoldásával és a kerítésével részben én is egyetértek, mert jogilag különbség van menekült és bevándorló között, de a hergelést abba kell hagyni az országban. Egy ilyen szintű gyűlöletkeltés nem jelent megoldást a problémára, és senkinek a munkáját sem könnyíti meg. Az uniós kvótát és a letelepedési kötvényeket is nagyon rossz ötletnek tartom.

Ádám (Societas): Tisztázzuk. Ezek a menekültek NEM akarnak Magyarországon maradni, szeretnének továbbállni. A menekültválság épp kapóra jött a kormánynak, hogy tudjanak mivel kampányolni, az időseket bíztatni, miközben hazudnak arról, hogy a baloldal elbontaná a kerítést. Ezt problémát nagyon felnagyítják.

Magyarországon kevesebbszer előkerülő, de akkor is megosztó téma az abortusz. Elégedettek vagytok a mai Magyarországi törvényekkel?

Zsolt (LMJ): Én és a pártom sem értünk egyet azzal, hogy az abortusz jó dolog. Mi inkább örökbefogadás-kampányt indítanánk, és biztosítanánk minden – várt és nem várt – gyereknek, hogy családhoz juthasson. Összességében mindenkinek joga van az abortuszhoz, és nem gondolom, hogy előnyös lenne, ha szigorítanánk az erre vonatkozó törvényeken. Már így is, akinek nem megfelelőek az itthoni jogszabályok és megteheti, Bécsbe utazik ki a procedúra elvégzésére. Így egyfajta abortuszturizmus alakul ki, és nem hiszem, hogy ezt elő kéne segíteni vagy tovább kéne növelni.

Márk (JIT): Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy erről a kérdésről nincs a frakcióban közös álláspont, mindenki saját belátása szerint szavazhatna egy esetleges törvényjavaslat kapcsán. Én személy szerint nem engedélyezném, csak három esetben: nemi erőszak esetén, ha kiderül, hogy a gyermek fogyatékossággal rendelkezik vagy ha a gyermek kihordása komolyan veszélyeztetné az anya egészségét. Azonban úgy gondolom, hogy a férfiakat is be kell vonni a döntéshozatal folyamatába.

Zalán (TizenX): Én egyetértek az örökbefogadási kampánnyal, azonban nem élek az illúziók világában, hogy elhiggyem azt, hogy az állam biztosítani tudja minden egyes gyermek szerető otthonát. Nagyon sok gyerek a mai napig csak az árvaházig jut el. Ettől függetlenül ebben a kérdésben az anyákat támogatom, és rájuk bíznám a döntést, persze egy pszichológus bevonásával.

Az eutanáziáról is hasonló a véleményetek?

Márk (JIT): Ugyanaz igaz pártszinten itt is, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom megosztani. Szerintem a passzív eutanázia elfogadható, az aktív eutanáziát – mivel ebben a kérdésben inkább liberális vagyok – sem ítélem el, mert nem hiszem, hogy lehet valakit kötelezni a szenvedésre, vagy hogy az élethez való jog felhatalmazna minket arra, hogy semmibe vegyük az emberi méltósághoz való jogot.

Zalán (TizenX): Teljesen egyetértek. Mindenkképpen be kell vonni több szakértőt, és ha tényleg úgy találják, hogy nincs lehetőség a felépülésre, akkor aktív eutanáziát is végre lehessen hajtani.

Zsolt: (LMJ): Igen, nagyon fontos megállapítani, hogy mennyi az esélye annak, hogy meggyógyul valaki, mivel az orvostudományt nem tartom olyan fejlettnek, hogy ebben biztos választ tudjon adni. Családtagnak nem adnék teljes döntési jogot egy ilyen kérdésben.

Mit üzentek azoknak az első szavazóknak, akik nem tudják eldönteni, hogy kire szavazzanak április 8-án?

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Illusztráció: Pari néni világa

Zalán (TizenX): Én azt szeretném üzenni, hogy nem igaz, hogy a kis pártokra adott szavazat elveszik. Mindenki szavazzon bátran listán a Momentumra, hiszen mi képviseljük leginkább a fiatalságot. Egyéniben pedig persze szavazzatok a legnépszerűbb ellenzéki politikusra.

Zsolt (LMJ): Szerintem egyéniben és listán is szavazzatok az LMP-re. A pártok közül mi képviseljük a zöld, fenntartható jövőt és az igazi korszakváltást, így nem hiszek abban, hogy olyan pártokra adjuk a szavazatunkat, akikben már csalódtunk. Szerintem fontos, hogy mi minden évben elkészítjük az alternatív költségvetést, amiben leírjuk, hogy mire mennyit költenénk, és hogy mennyit spórolnánk az országnak. Ezen kívül az LMP mindenkinek szól, a fiatal városi hipsterektől a vidéki földművesekig.

Márk (JIT): Azért szavazzatok a Jobbikra, mert mi – mint legnépszerűbb ellenzéki párt – vagyunk a legesélyesebbek a valódi kormányváltásra. Emellett mi foglalkozunk legtöbbet a fiatalság kihívásaival. Én hiszek abban, hogy mindenkiben megvan a „jobbik én”. Szavazzatok listán a Jobbikra és egyéniben a legesélyesebb jelöltre.

Ádám (Societas): Azt javaslom mindenkinek, hogy olvassa el az összes párt programját, tanulmányozza, járjon utána a dolgoknak és semmit ne kapkodjon el! Szeretném kiemelni az MSZP programját, legyen egy jó, erős, megbízható, demokrata kormányunk.

Csernik-Tihn Szebasztián, Kerekes Lili (AKG, 11. évf.)

Fotók: Kerekes Lili

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kamaszlány találkozása önmagával a tükörben

Belenéztem a tükörbe. És megláttam azt, aki vagyok. Előre is elnézést, a következőkben egy éppen felnővő tinilány zavaros gondolatai következnek, miközben darabokra trancsírozza önmagát, múltját, jövőjét és társasági szerepét is megvizsgálja. Semmi egyéb, csak egy (már) 17 éves, aki a helyét (és önmagát) keresi a világban. És talán a cikk végére meg is találja.

Somos Emma

Szóval igen, ott tartottam, hogy megálltam a szobámban lévő tükör előtt, és belenéztem. És miközben a szememben tükröződött az alakom, és farkasszemet néztem önmagammal, hirtelen nemcsak a testemet láttam, hanem azt, aki vagyok. Oké, tudom, ez nagyon fura. De megláttam azt az embert, amilyenné a szüleim neveltek. Akivé az évek során váltam. Amilyen felnőttként leszek. Ott csücsül a szemem mélyén. Én vagyok az. És ez valahol egyszerre könnyfakasztóan csodálatos és rohadtul rémisztő. Mert úgy érzem, ami igazán lényeges, ami már nem fog változni, az hirtelen láthatóvá vált a szememnek. Szóval ez egy tök nagy ellentmondás a Kisherceg szavaival, hiszen ő azt mondja, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. De talán pont erre az élményre volt szükségem. Sokkoló. Mert ez már valami olyan, amit egy életre magaddal viszel. Ezek a tulajdonságok, az önképed, a hozzáállásod, az álmaid, az értékeid mind állandóak lettek. Zsigeriek. A részeddé váltak.  Valahol ez a felnövés. Amikor megismered, sőt inkább kiismered önmagad. Meglátod a jó és rossz tulajdonságaid. Tiszába kerülsz az értékrendeddel, megtalálod a számodra fontos dolgokat, értékeket, amik mellett egy élethosszig hajlandó vagy kiállni. Megálmodod, felismered és kitűződ a céljaid, amikért egy élethosszig hajlandó vagy küzdeni.

És az igazi felnövés talán az, amikor ráébredsz, hogy ezek az örök dolgok sem állandóak. Bármikor változhatnak. Ekkor pedig szembenézel az élet állandó bizonytalanságával. Farkasszemet néztek, de valahogy a tapasztalatlan és sok mindenben tudatlan 17 éves kerül ki győztesként. Mert a bizonytalanság mellett bátorság és kitartás is látható a szemében. És arra gondol, hogy erre kell majd emlékeznie egy egész életen át. Nem az értékeire, hanem arra, hogy mindig bátor és kitartó maradjon. Mert a legtöbb felnőtt ezt felejti el, ahogy telik az idő. De én még valamire rájöttem abban a pillanatban, amikor belenéztem a tükörbe. Hogy ahhoz képest, hogy szinte miden ember életét megnehezíti ez az állandó, lappangó bizonytalanság, pont ez az, ami összeköt. Saját magaddal az életed során, és az embertársaiddal is.

Saját magaddal azért, mert felismertem, hogy lényegében minden egyes életkorban ugyanazokkal a problémákkal fogsz megküzdeni. Ugyanannyira változatlanok maradnak majd ezek is, mint az „örök értékeid”. Persze minden élethelyzetben egy másik perspektívából látod majd őket és küzdesz meg velük, de a lényeg nem változik itt sem. Sokszor ugyanazzal küzd egy 15 éves, mint egy 43. Más a perspektíva, különböző a nézőpont, de a lényeg nem változik. És ekkor máris jobban megértem az anyukámat. Meg a nagymamámat. Meg a tanáraimat. Meg úgy kb. mindenkit. Hiszen végső soron amúgy egy cipőben járunk. De számomra mégis van egy olyan oldala, amikor arra gondolok, hogy a nők (de hé, rájövök, hogy a férfiak is) életkortól függetlenül ugyanazokat a csatákat vívják. És most nem bajlódok azzal, hogy mit gondoljak magamról, és hogy minek címkézzem magam: lánynak, kamasznak, fiatalnak vagy már a nagybetűs Nőnek? Hagyom a fenébe a címkézést. Csak embernek érzem magam, aki minden porcikájával átérzi az összes többi ember, az emberiség és a társadalom örök problémáit.

Nemrég írt a barátnőm egy zseniális cikket (Sándor Csenge: Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.), aminek hatására elgondolkodtam, milyen kamasz vagyok én. És most kivételesen nem úgy, hogy én hogy látom magam, hanem hogy hogyan viselkedek társaságban, hol a helyem az évfolyamon, az iskolában. Azt gondolom, igazán szerencsés vagyok, hiszen a legtöbb kamasszal ellentétben én nem szoktam nagyon sokat adni más tizenévesek véleményére magamról. Ilyen szempontból egy nagy beismerés számomra, hogy kicsit önző vagyok. Alapvetően elég könnyen ismerkedem, nem okoz nagy gondot bármilyen korosztályú idegennel beszélni, mégse vagyok egy nagy társasági ember az iskolámban, és ha megkérdeznénk pár embert, tuti nem az lenne az első, amit rólam mondanának, hogy „könnyen ismerkedek”. Mert valóban, ez nem így van. Mert nem akarok. Nem sokszor érzem szükségét.

Somos Emma

Szerintem nagyon sokan nem tudják ezt rólam, de sokat figyelek. Ha egy új helyzetben, új közösségben találom magam, nagyon hamar le akarom és le tudom venni a „helyzetet”, hogy ki milyen és milyennek akar látszani. Egyáltalán nem nagyképűen mondom ezt, hogy én akkor de érzékeny és milyen jó emberismerő vagyok.  Egy fenéket. Persze, hogy nem tudom minden egyes ember egyéni történetét, problémáit, gondolatait. Dehogy is. Csak ha figyelmeztetem magam arra, hogy figyeljek. Amit amúgy sokszor kell, mert mint már mondtam, alapvetően kicsit önző vagyok. És attól függetlenül, hogy mindig nagyon érdekelnek más emberek, és elég nyitott is vagyok, én áltában tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel, és elégedett is vagyok azzal, és ekkor önző módon nem szánok időt arra, hogy úgy igazán figyeljek az emberekre, a környezetemre. Ami hiba, mert figyelni nagyon fontos. Csenge barátnőm arról is írt, hogy ő most jött arra rá, hogy az évfolyamunkra járó osztálytársak is nagyon sok mindenben ugyanolyanok, mint mi, hasonló problémáik, gondolataik vannak. Óriási bátorság felismerni ezt, és kimondani azt is, hogy te eddig nem voltál elég nyitott, de most, hogy ezt megtetted nyitsz feléjük. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt már hetedikben is felismertem vagy legalábbis éreztem. Felmértem, de nem vágytam többre. Természetesen lett egy nagyon közeli, szoros, kicsi baráti köröm, és én ezzel teljesen elégedett vagyok/voltam. Apukámtól örököltem ezt a fajta racionalitást. Tisztában vagyok a helyzetemmel, a tetteimmel és azok következményeivel. Felismerem, hogy ha több emberrel akarok jóba lenni, akkor mit kell tennem. De azt érzem sokszor, hogy nem akarok, mert én tökéletesen érzem magam ott, ahol vagyok.

Azt mondják, a nők sokkal jobban tudnak „multitaskingolni”, mint a férfiak. Én mindig annyi dolgot vállaltam, annyi plusz dolgot csináltam – amiket mind szenvedélyesen élveztem –, hogy lefoglaltam az összes „multitaskingolásra” vagy éppen felesleges agyalásra való agytekervényemet. Úgy lehetne mondani, hogy miközben irtózatosan sok dolgot csinálok/tam, elkényelmesedtem a „somosemma-létben”. Nem különösebben érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, én tudtam, ki vagyok valójában, mit szeretek csinálni, és magammal foglalkoztam. Meg azokkal a barátaimmal, akik fontosak voltak nekem. Persze, fontos magamba néznem. És időről időre egy kicsit változtatnom.

Az mindig célravezetőbb, ha csak a saját véleményedre adsz önmagadról, és ha tisztában vagy azzal, hogy ha akarsz, tudsz változtatni. De ha pont emiatt a sok tudatosság miatt belepunnyadsz a jólétbe, és elfelejtesz figyelni, nyitni, akkor az baj. Ha valamit utálok, az a dolgok erőltetése. Soha nem nyomulnék, hogy jóban legyek valakivel. De tökre örülnék, ha egyszer már elhívnának egy évfolyambuliba. És tudom, hogy ez addig, amíg én nem nyitok vagy nem teszek valamit, nem fog megtörténni. Azért nem, mert a többiek azt feltételezik rólam, hogy én nem akarok menni, nem is élvezném. Tisztában vagyok azzal, hogy ha ezen változtatni akarok, akkor nekem kell lépni, senki másnak. Ehhez csak egy kis bátorság (ezzel lesz a legkevesebb baj) és nyitás kell. Persze, soha nem könnyű, de néha fel kell néznünk, ki kell emelnünk a fejünket a saját kis világunkból, abból, ami tele van a céljainkkal, teveinkkel, a számunkra fontos értékekkel. El kell hagynunk a buborékot, amiben élünk, és meg kell próbálnunk átlátni egy másik ember buborékjába.

Somos Emma

Szóval, kedves olvasó, miután megismertem önmagam, felismertem, hogy felnőttem, szembenéztem az ezzel járó örökös bizonytalansággal, de megláttam ezt minden más felnőttben is, úgy gondolom, készen állok arra, hogy nyissak. Hogy megtanuljak bátran élni, és úgy igazán önmagam lenni.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit csinálsz, kislányom?

Hogy mit csinálok, anya? Hát mégis, mit csinálnék? Épp az iskolával foglalkozom. A leckémet írom. Vagy az iskolában vagyok. Felkelek reggel fél hétkor, és szerencsésnek érzem magam, mert a Rózsadombon lakom, és nem az agglomerációban. Mert húsz-harminc perc alatt beérek az iskolába, és nem kell hatkor vagy háromnegyed hatkor kelnem, hogy egy másfél órás búszút után érkezzek csak meg. Fogat mosok, fésülködök, elkészülök, kizarándokolok a buszmegállóba, beérek az iskolába, és kezdetét veszi a tanulás.

Naponta két epochám és két normális órám van – legalább. Azaz négy. De mivel az epochák voltaképpen két órának számítanak, ezért mondjuk, hogy hat. Mindennap legalább hat órám van, emellett egyik nap van még plusz két etika is, illetve szerdán plusz két órányi csibe. Szóval két olyan nap van, amikor nyolc órám van. Az órákon végig ülök, éberen figyelek, egy percre sem lankad a figyelmem reggel nyolc harminctól tizenhárom negyvenötig. Hiszen miért is lankadna? Mert marha álmos vagyok, és a hátam közepére kívánom a kémiai egyenleteket reggel fél kilenckor? Dehogyis, anya, én nem vagyok álmos, és a kémiai egyenletek rendkívüli módon izgalmasak. Jó, ez nyilvánvaló.

Voltaképpen mindegy, hogy éppen milyen óra van, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége, és természetesen mindegyikbe beleadok mindent. Matekból mindig megtanulom az összes algebrai képletet, odafigyelek a tanárra, szorgalmasan dolgozom az órai feladatokon, így otthonra nem is marad. (Persze, azért gyakorlom otthon is, anya, nyugi.) Termtudból szorgalmasan jegyzetelek, érdeklődve figyelem a tanár minden szavát. A csapattársakkal szorosan együttműködve oldom meg a feladatokat, legyen szó térkép rajzolásáról vagy Newton törvényeinek bizonyításáról. Hogy Newton törvényeit már hatszázhuszonötször bebizonyították? Igen, anya, de mi hatszázhuszonhatodszorra is bebizonyítjuk. Irodalomból mindig elolvasom az összes kötelezőt, hogy amikor elkezdődik az epocha, tökéletesen képben legyek a témával. A memoritereket pedig már az első héten megtanulom és felmondom, hogy ne epochazáró írása közben kelljen kihívni engem. A fogalmazást is már az epocha első felében megírom. Töriből is érdeklődve figyelek, szorosan együttműködöm a csapattársakkal és rengeteget tanulok. A fejemben van az összes évszám, az összes király, az összes csata, az összes adó és törvény és rendelet. Rajzból pedig a legjobbat nyújtom magamból mindig. Megpróbálom a lehető legjobb és legigényesebb munkát kiadni a kezeim közül. Énekből rendkívüli odaadással csinálom a projekteket, és mindig a többiekkel együtt énekelek az órákon, hiszen ennél jobb dolog nincs is. Etikából is odafigyelek, jegyzetelek, megtanulom az összes fogalmat, megtanulom újra a megyéket, amiket már négy éve elfelejtettem. Angolból nem győzök quizletezni és a szavakat tanulni, hiszen „words are always your homework”, sok-sok időt fordítok az angol szavak tanulására és persze a gyakorlásra. Így mindig brillírozok a dolgozatoknál. És tesiből – tesiből aztán nagyon is odateszem magam. Futok, kötelet mászok, magasat ugrok, súlyt lökök és medicinlabdát dobok. Informatikából is mindig odafigyelek, minden fontos információt kijegyzetelek a OneNote-ba.

Van, hogy egyes tantárgyakból dolgozatot írunk. Ezek természetesen mind ötösök lesznek. Jó, becsúszik néha egy-két négyes, de hát a ló is megbotlik, pedig annak négy lába van. A dolgozatokat nagy odafigyeléssel írom meg, háromszor is átnézem a munkámat, és persze olvashatóan és értelmezhetően írok. A kézírásom csupa gyöngybetű.

Ebédszünetben kiállom a sort, megebédelek. A szünet további részében van, hogy a barátaimmal beszélgetek, de csak akkor, ha a második epochán nem írunk dolgozatot. Ha írunk, akkor természetesen arra készülök, átnézem még egyszer a tananyagot. Persze tanultam rá előbb is, hétvégén is, de a legjobb biztosra menni.

Vége van az óráknak. Nem megyek még egyből haza – legalábbis nem minden nap. Hiszen még ott van a kötelező alkotókör és a kötelező sportkör. Ezt mindenki az egyéniségének megfelelően választhatja ki – tűzzománc, videó, fotó, újságírás és még sok más. Sportkörökből is van sok – foci, kosár, jóga, úszás stb. De a lényeg, hogy mindkettőből legalább kilencven percet kell járni egy héten. Természetesen ezt is teljesítem. Kiválasztottam magamnak a hozzám legjobban illő alkotókört, és minden héten elmegyek rá. Érdeklődve, izgalommal tele, figyelemmel követem végig a történéseket és a beszélgetéseket. Figyelmem egy percre sem lankad itt sem, ahogy órákon sem. Hogy délután fél öt van, és hullafáradt vagyok? Nem, anya, nem, én sose vagyok fáradt, legalábbis az iskolában nem. Én mindig olyan friss vagyok, mint a bimbódzó tavaszi cseresznyevirág. És ilyen költői hasonlatokat is bármikor kirázok a kisujjamból. A sportkört is gondosan választottam ki. Minden héten eljárok, végigsportolom az egészet az utolsó percig, igyekszem, megteszek mindent, ami tőlem telik. Erőfeszítéseket teszek és próbálok fejlődni. Hogy frusztráltan érzem-e magam a 190 centis, kigyúrt tizenegyedikes fiúk között? Nem, anya, dehogyis. Én sosem vagyok frusztrált, én sosem vagyok fáradt, én mindig friss, érdeklődő és tettre kész vagyok.

Vége van az iskolának, véget ért az összes órám, alkotóköröm, hazamegyek. Leülök a kényelmes kis szobámban, felnyitom a gépemet és nekiállok a tanulásnak. Az éppen aktuális epocha, angol szavak – mindig van valami. Vagy ha épp nincs, akkor a projektjeimmel foglalkozom.

Mert hát természetesen a nyelvtan projektem is remekül halad. Már a felével kész vagyok, pedig még csak az év eleje van. A legnehezebb feladatot választottam, de hát én mindent a kisujjamból kirázok, anya, vagy ha nem is, akkor a hüvelykujjamból. De ha mégis nehezebb feladatot kapok, akkor arra rá is szánom a megfelelő mennyiségű időt, és hetente két órát foglalkozom vele. Legalább. Ahogy az éppen aktuális infóprojekttel is. Annyi prezentációt készítek, amennyit csak kell, még akkor is, ha éjfélig fenn kell maradnom, hogy befejezzem. Hiszen kellenek a kihívások. Ezzel a nyelvtanprojekttel is megbirkózom, ugyanúgy, ahogy majd később a családtörivel és a 11ny. évfolyamos éves nagyprojekttel is. Meg majd még később az érettségire való felkészüléssel.

Természetesnek veszem, hogy heti legalább három órát sportolok. Futás, úszás, biciklizés, valamilyen sportkör – voltaképpen mindegy is, hiszen mindegyik ugyanúgy edzi a testet és a lelket is. Meg hát az embernek egészségesen kell élnie. Szóval igen, minden héten három-négy-öt órát a szabadidőmből sportolásra fordítok – az iskolai testnevelésórák és a kötelező sportkör mellett, persze. Testalkatom sportos és fitt. Erős vagyok és kitartó, energetikus és jó az állóképességem. Nem, anya, nem vagyok fáradt, sose vagyok fáradt, és a heti sportot is nagyon élvezem. Nagyon szeretem csinálni, nem érezem elégnek a heti öt tesiórát – de azért persze nagyon örülök, hogy bevezették. Ez is Hoffmann Rózsa zseniális ötlete volt – áldassék a neve. A történelem legjobb oktatásügyi reformjait ő találta ki.

Ilyen oktatásügyi reform volt nemrég az ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének kötelessége is. Mondanom sem kell, hogy amikor kilencedik évfolyam elején ismertették velünk ennek körülményeit és tétjeit, örömemben majdnem Marsi tanár úr nyakába ugrottam. Ötven óra közösségi szolgálat? Évi körülbelül tizenkettő-tizennégy óra kötelező önkéntesség? Adománygyűjtés és teaosztás a világ másik végén, ahova nyolc évig tart eltömegközlekedni? Juhé! Persze közösségi szolgálatom teljesítését már most megkezdtem. Már majdnem az ötödét elvégeztem, már csak negyvenakárhány óra van hátra! Természetesen meg fogom csinálni azokat is, hiszen le akarok érettségizni, és ha ehhez az kell, hogy kötelezően önkénteskedjek ötven órán keresztül magas szárú félcipőben, akkor azt fogom csinálni. Ez az ötlet is csak egy okos politikus fejéből pattanhatott ki. De nehogy azt hidd, hogy bármi kifogásom is van a közösségi szolgálat ellen, hiszen rendkívüli módon élvezem azt is. Nem, dehogy kapok frászt a kötelező szótól. Ez is jellemző a kamaszokra, tudod, anya, hogy ha meghallják a kötelező szót, akkor azt a dolgot azonnal meg akarják csinálni. Ami elő van írva, azt meg akarják csinálni, ami meg be van tiltva, az ösztönös viszolygást vált ki belőlük, pusztán azért, mert bíznak a felnőttek ítélőképességében, és tudják, hogy amit ők megtiltanak, az minden bizonnyal tényleg rettenetes, bűnös és veszélyes dolog. Ezért szeretem annyira a kötelező olvasmányokat is.

A közszolgálat mellett természetesen a nyelvvizsgára is készülök. Hiszen tizedik végéig azt is le kell tenni, és az mindjárt itt van! Ráadásul az évfolyamról már többen letették, és nem lóghatok ki. Szavakat tanulok és hosszú angol nyelvű szövegeket olvasok, témaköröket nézek át és tételeket magolok. Meg fogom csinálni a nyelvvizsgát is, nyilvánvalóan. Készülni kell rá persze, és tanulni, de meg fogom csinálni, tudom. Bízom magamban.

Persze, hogy vannak barátaim, anyu. Hiszen barátok nélkül mit ér az élet?

Szabadidőmben velük is találkozom. Eljárunk együtt moziba és színházba, múzeumba, étterembe, kávézóba és cukrászdába. Vagy csak sétálgatunk ide-oda a parkban vagy az utcán. Jaj, dehogyis okoz gondot, hogy az egyikük a város egyik végén él, a másik a város másik végén, a harmadik a város közepén, a negyedik egy vidéki településen harminc kilométerre ide, az ötödik Szlovákiában, a hatodik meg az űrben. Bármikor, ha megbeszéljük, fél órán belül össze tudunk futni bárhol, és együtt el tudunk menni valahova. Jaj, dehogyis fogyasztunk alkoholt, anya. Olyat senki se csinál! Bulizni se szoktunk, legalábbis durván nem. Inkább csak kávézunk vagy múzeumba megyünk, esetleg moziba.

Persze, hogy van pasim, anyu. Kedves, okos, jóképű, minden tinilány álma. Persze rendkívül izmos is, hiszen ő is rengeteg sportol, mivel, akárcsak nekem, neki is rengeteg ideje van.

Nézd csak, mutatok róla képet, itt épp ülünk egymás mellett a Starbucksban, ő a matekleckéjét csinálja én meg az irodalom memoritert magolom éppen, hát nem romantikus? Heti négyszer vagy ötször randizunk, közös programokat csinálunk, megyünk moziba, színházba, kávézóba, sétálni a Duna-partra vagy andalogni a parkba. Igazán nagyon szeretjük egymást, és amikor nem vagyunk együtt, akkor is rengeteg üzenetet és telefonhívást váltunk.

Persze, hogy rendben tartom a szobámat, anyu. Hiszen az embernek igénye van a rendre, nem? Minden reggel, miután felkeltem, bevetem az ágyamat, és minden nap, amikor hazaérek, azzal kezdem, hogy rendet rakok a szobámban. Ennek a könyvnek itt a helye, ennek a tollnak itt, ennek az asztalon, ennek az ágyon, ennek pedig a kukában.

Apropó kuka, természetesen a szemetet is mindig kidobom, és persze szelektíven gyűjtöm, hiszen a környezetvédelem fontos. Egyáltalán nem zavar, hogy az iskolában a szelektív kukákra nincs kiírva, hogy melyik melyik, a papír/műanyag/vegyes feliratok elvont jelképekkel vannak helyettesítve, és mielőtt az ember kidobja a szemetet, másfél percig gondolkoznia kell, hogy ez most akkor melyikbe való. Természetesen soha nem történt meg, hogy valami szemetet rossz helyre dobtam, és aznap miattam halt meg tizenöt afrikai kisgyerek.

Persze, hogy jól nézek ki, anyu. Hogy máshogy lenne pasim? Sportolok és odafigyelek a táplálkozásomra. Testem karcsú, izmos, sportos és hajlékony. Rendkívül hajlékony vagyok, hiszen nyújtógyakorlatokat is minden nap végzek. Csontjaimat mintha gumiból rakták volna össze. Balerinának talán nem mehetnék, ahhoz nem vagyok elég jó. De szívesen járnék amúgy balettórára, végül is időm van rá, miért ne? Biztos akkor még szebben és jobban néznék ki, de így se vagyok azért rossz. A legjobbat hozom ki magamból, rendszeresen mosom és fésülöm a hajamat. Az arcomat is karban tartom, sminkelek is szorgalmasan, nyilván meg se kottyan mindennap háromnegyed órával korábban felkelni. Minden reggel gondosan kiválasztom az aznapi szemhéjpúdert, szemceruzát és szempillaspirált, ajakápolót, rúzst, púdert és bronzosítót és pirosítót és highlightert és kékesítőt és lilásítót és arcmegszépesítőt és még nyolcféle kenceficét. Minden reggel gondosan felkenem magamra az összes réteg sminket, és aztán egész nap nem nyúlok az arcomhoz, soha nem dörzsölöm meg a szemem vagy nyalom meg az ajkam, nehogy elkenődjön a festék.

A legújabb és legdivatosabb ruhákban járok, amiket a kéthetente megtartott négyórás bevásárlókörutak során szerzek be a legmenőbb plázákból. Minden reggel gondosan kiválogatom az aznapi outfitemet, belövöm valami menő frizurába a hajam, és egész nap ragyogok, mosolyogva járok-kelek és érzékien rázom a hajam. A melleim óriásiak, de hát ez már csak természetes, kösz a géneket, anya. Egész nap jó hangulatban vagyok, mert tudom, hogy a pozitív kisugárzás is vonzóbbá tesz. Kecsesen járok, természetesen mindig kihúzom magam, már csak előrelátásból is, hiszen nem akarok púpos banya lenni harmincöt éves koromra. Mindezek segítenek önbizalmam építésében.

Persze, hogy van önbizalmam, anya. Na, nem túl sok, csak az egészséges mértékű. A tinédzserkornak amúgy is természetes velejárója a teljesen normális önbizalomszint, de hát gondolj bele, anya, miért ne? Miért ne legyen önbizalmam? Hiszen a testem jól néz ki, tulajdonságaim és adottságaim remekek. Az iskolarendszer és a társadalom felém megfogalmazott elvárásai egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Ki ne tudna egyszerre jó tanuló, sportember, népszerű, vonzó külsejű, mindig vidám, kedves, okos és figyelmes lenni, remek szociális élettel? Ki ne tudna mindig megfelelni a szüleinek, a tanárainak és a korosztályának is? Ki ne tudna barátkozni, pasizni, társaságba járni, tanulni és sportolni egyszerre? Ki ne tudná elérni azt, amit én?

Hogy van-e időm, anya? Hogy van-e időm arra, hogy nyelviskolába járjak, külföldre utazzak, Instagramra posztoljak, főzzek, felmossam a konyhát, beszélgessek a bejárónővel, eljárjak a családi szülinapi bulikra, ismerősökkel találkozzak és moziba menjek? Hogy van-e időm? Persze, hogy van. Sőt. Voltaképpen túl sok a szabadidőm, ami azt illeti. Ez az én egyik nagy problémám. Túlságosan is sok a szabadidőm, nem igazán tudok vele mit kezdeni. És meggyőződésem, hogy a korosztályomból még sokan vannak így ezzel, de a felnőttek közül még többen. És igen, anya, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ahogy felnövök, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egyre több és több fölösleges szabadidőm lesz felnőtt koromban, és a végén már annyira nem fogok tudni mit kezdeni a nyakamba szakadó rengeteg idővel, hogy belepusztulok.

Ja, és hogy alszom-e eleget, anya? Persze. Még álmodom is. Egy olyan világról, amiben a tizennégy és tizenöt éves iskolásoknak, akik amúgy is életük egyik legnehezebb időszakán mennek keresztül, és gőzük sincs róla, kik ők, mit akarnak kezdeni magukkal, és nagyon sokuk genetikai hulladéknak tartja magát, nem varrnak pluszban még ötmilliárd feladatot a nyakukba. Hanem hagyják őket szabadon mozogni, nem kell reggel hatkor felkelniük, hogy nyolcra beérjenek az iskolába, nem kell minden hétfőn hatezer oldalas dolgozatokat írniuk nyolcvan percen keresztül és nem kell hatvanöt kötelező szakkör és kilencvenhárom kötelező sportkör és nyolcezer kötelező olvasmány. És nem kell ötven óra kötelező önkéntes munkát végezniük. Mert ez kiöli a gyerekekből az önkéntesség szeretetét és a segítés vágyát, hiszen a kötelezőség ösztönös viszolygást vált ki. Ezzel csak azt érjük el, hogy felnőttkorukban eszükbe se jut majd az önkéntes munka, és még kevesebb önkéntesség lesz. Ugyanúgy, ahogy a tornaórák erőltetésével is sokakból kiöljük a mozgás szeretetét. Pontosan az ellenkezőjét érjük el annak, ami a cél volt. És ha nagyon igyekszünk, még azt is sikerül elérnünk, hogy a diákokon annyi legyen a nyomás és a stressz, hogy majd összeroppannak alatta. Aztán meg csodálkozhatunk nagyokat, hogy a diákok mindenféle illegális tudatmódosító szerhez nyúlnak, hogy egy kicsit kiszakadjanak ennek a rohanó világnak a monoton körforgásából.

Hát, gratulálok magyar közoktatás, ami még az alternatív iskolákig is elnyúl, és ránk is ránk kényszeríti rettenetes és kártékony törvényeit. És gratulálok AKG, amiért feleannyira rossz vagy, mint az összes többi iskola, és még így is ennyi dolga van az embernek itt. Amiért annyiszor hallom és látom, hogy „hát rosszul vagyok, igen, de nem maradhatok le termtudból, úgyhogy bejöttem.” Amiért te vagy a legkisebb rossz. Ez azért elmond valamit a hazai iskolák színvonaláról.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

Szilágyi LucaA szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lány.

A felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Szilágyi Luca

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Szilágyi Luca

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit jelent számomra feministának lenni?

Emma vagyok, 17 éves, és 2018 áprilisát írjuk. Tavaly sok dolog történt feminista fronton. Ott volt a Weinstein botrány, útjára indult a #metoo mozgalom és az új év elején a Time’s Up kezdeményezés köszöntötte a fiatal lányokat. Egy szinten azt érzem, hogy valami nagyon jó dolog vette a kezdetét, aminek még éppen csak a hajnalát éljük meg, és már alig várom, hogy én is hozzájárulhassak és megtalálhassam a saját feminista hangomat. Másrészről néha lehetetlennek tűnik ez a feladat, és azt érzem, hogy már nem is tudom, mit érzek, mit gondoljak az egészről. De aztán csak a szívemre hallgatok, és rájövök, hogy mégiscsak egyszerű ez. Így hát megpróbálom megfogalmazni, mit jelent nekem most, 17 évesen a feminizmus.

Számomra a feminizmus nem jelent mást, mint abban hinni, hogy minden ember egyenlő. Ezt persze tovább szűkíthetjük úgy is, hogy a nemek közti politikai, gazdasági, társadalmi, személyes egyenjogúságban hiszek. Számomra a feminizmus egyszerű. Abban hiszek, hogy akkor beszélhetünk teljes egyenjogúságról, amikor az már teljesen természetes.

Épp ezért nekem a feminizmus a születéssel kezdődik. Képzeljük el, hogy gyermekünk születik. Természetesnek vesszük (legalábbis mindenképpen elvárjuk), hogy gyermekünket egyenlő jogok illessék meg az életében, bármilyen másik társához hasonlóan. Ugyanannyi esélye legyen érvényesülni, sikereket elérni az életben, mint bárki másnak. Hiszel az egyenlőségben? Akkor az én szememben feminista vagy.

Nekem, 17 éves lányként önmagam megismerése és a saját utam keresése is összekapcsolódik a feminizmussal. Számomra a feminizmus önbizalom. Hogy tényleg elhiszem azt, hogy megérdemlem az egyenlő bánásmódot. Hiszem azt, hogy attól függően, hogy milyen nemű vagyok, ne ítéljen meg máshogy a társadalom, és ugyanazok a jogok illessenek meg, mint bárki mást. Tájékozódnom kell a témában, nem a homokba dugnom a fejem. Tájékozódnom kell azért is, hogy felismerjem, ha igazságtalanság, nem egyenlő bánásmód ér. Hogy tudjam, hogy nőként nem az a feladatom, hogy a férfiakat kiszolgáljam. Hogy ne azért öltözzek fel, sminkeljem magam, hogy a férfiaktól bókot kapjak, vagy azért, hogy őket elcsábítsam. Hogy azt a fajta „szégyent”, amit a társadalom a lányoknak tanít, ne tegyem magamévá. Igen, arra gondolok, hogy „zárd össze a lábadat, takard el magad”. Hogy amikor azt érzem, nőként nem lehet túl sok álmom, tudásom, ambícióm vagy sikerem – nehogy elriasszam a férfiakat vagy megsértsem az egójukat –, rögtön felismerjem, hogy ez egy nyakatekert, téves gondolat, és ne hagyjam, hogy a felfogásomat és a tetteimet befolyásolja.

Ha a nemek közötti egyenjogúságról beszélünk, nem kerülhetjük el a nemek szerepének témáját. Sokszor azt gondolom, hogy ez a kulcs a „megoldáshoz”, másrészről viszont nagyon idegesít, mikor az egyenjogúságért való küzdelmet összekeverik azzal a szándékkal, hogy a nemi szerepeket akarjuk eltörölni. Az egyenlőség nem azonosságot jelent, emberek! Nekem a feminizmus nem arról szól, hogy a férfi és a női nem közti különbségeket atomjaira leromboljuk, elsöpörjük és semmibe vesszük (és nem gondolom, hogy bármilyen feministának ezt jelentené). Ebből az is következik, hogy ha egy nő miniszoknyát és piros rúzst visel – ami sok kultúrában, társadalomban szorosan összekötődik a nőiesség kifejezésével –, ugyanúgy lehet feminista.

Másrészt anélkül, hogy elgondolkoznánk a hagyományos nemi szerepeken, nem tudjuk elérni a nemek közötti egyenlőséget. Mindig arra gondolok, hogy ezt akkor érjük majd el, ha nem lesz kérdés, hogy egyenlőség van-e. Amikor már nem lesz szükségünk feminizmusra. De ehhez azokon az apró, szinte belénk kódólt mindennapi viselkedésmintáinkon kell elgondolkodnunk, amik tudatosan a két nem egymással összekapcsolt egyenlőtlenségére épülnek. Szerintem itt nagyon fontos az a szó, hogy összekapcsolt. Ezt úgy értelmezem, hogy azzal semmi baj, ha egy lány rózsaszín, csillogós cipőt szeretne. De ne azért kérjen olyat, mert tetszeni akar a fiúknak, vagy mert ha egy fekete dínósat viselne, akkor csúfolnák érte. Adjuk a gyermekeink kezébe ezt a fajta egyenlőséget, ami a saját személyes egyenlő jogaikat és választási lehetőségeiket jelenti. Ami mindenkit megillet. Neveljük őket úgy, hogy ez tudatosuljon bennük, és nem az, hogy fiúként ciki sírni, mert az lányos.

Fontosak azok a tudatalatti nevelési formák is, amikor mindennapi viselkedésünkkel ösztönözzük gyermekeinket arra, hogy hasonló viselkedési formát vigyenek magukkal. Számomra kicsit az is ilyen, mikor az anya kötelességnek érzi, hogy ahányszor csak tud, csináljon valamit vacsorára. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen nálunk az is mindennapos, hogy apa mos és (meccsnézés közben) vasal. Viszont, ami érdekes, hogy ezt mindig megjegyezzük. Azt nem, hogy anya bevásárol és minden este vacsit főz. Hiszen ez természetes. De tényleg jó ez így? Akkor vagy apa házimunkáját is vegyük természetesnek, vagy valahogy érjük el, hogy anya ne érezze azt a láthatatlan nyomást, hogy neki vacsorával kell készülnie, még akkor is, ha mi biztosítjuk arról, nem kell ezzel fáradnia. Ő mégis akkor fogja jó anyának, feleségnek, nőnek éreznie magát, ha főz. Azért, mert ezt látta ő is a saját anyukájától, ezt viszi magával, ezt gondolja a társadalom, ez folyik a médiából, ez az általános felfogás. Amíg ez nem változik meg, anya sem tud szabadulni ettől a „lánctól”. Vagy akkor csapjuk az általános felfogás mellé, hogy anya főz, apa meg vasal.

Épp ezért azt érzem, hogy elméletben sokaknak megvan, mi az az egyenjogúság. De a gyakorlatban is? Azért, mert lány vagyok, inkább ne menjek el egyedül este futni, bulizni meg pláne. Ha miniszoknyát veszek fel, akkor pedig miért vagyok meglepődve, ha megtapiznak? És ha egy felvételi beszélgetésen kivágott a blúzom, nyilván ki akarom ezt használni. Vagy legalábbis ne lepődjek meg, hogy ez hat az ellenkező nemre, és ezért vesznek fel az állásra.

Mi a megoldás? Empátiára kell nevelni a gyermekeinket és önmagunkat is életünk során. Érezzünk együtt a másikkal, képzeljük bele a másik helyzetébe önmagukat. Tanítsunk lányainak, fiainknak egyenlőséget. Neveljük őket ugyanolyan bánásmóddal.

Egy gondolat a nők elleni erőszakról, és arról, hogy ez miért az egyenlőség kérdése. Ha egy férfi elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy nő, vagy rá tudott nyomulni egy nőre (akár erőszakosan is), a barátok legtöbbször elismerően röhögnek és megpaskolják a vállát. Képzeljük el ugyanezt egy nővel. Egy nő elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy férfi, esetleg erőszakoskodott egy másikkal. Ahelyett, hogy menő lenne, inkább kurva lesz a szemükben a nő. A társadalmi megítélésnek sokat kell változnia – a nők javára. Most, az erőszak témájában a férfi büszkén, a nő szégyenkezve érzi magát, ha erről beszélnie kell. Függetlenül attól, hogy a nő erőszaktevő vagy áldozat. Rendben van ez így? Nagyon nem.

Ami nagyon fontos: a feminizmus nagyon sokféle. Mindenkinek mást jelent, mint ahogy mindenki máshogy definiálja önmagát is. De, ami a lényeg, hogy ne hagyjuk, hogy a feminizmus szétválasszon minket. Egyesítsen és hozzon közelebb egymáshoz – hiszen pont ez a lényege.

Végezetül pedig: nem akarom, hogy a feminizmus egy olyan téma legyen, amire egy egész életet rá lehet áldozni. Azt szeretném, hogy az egyenlőség természetes legyen. Hogy úgy, ahogy a sejtjeinkbe be van épülve, úgy a tudatunkba is be legyen kódolva. Most viszont még kell, szükséges ezzel a témával foglalkozni. Az egyenjogúság, a feminizmus fontos. Foglalkozzunk vele, ha másért nem, azért, hogy majd a mi gyerekeinknek ne kelljen!

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Jó lenne, ha hallgatnál (rám)

Magyar zenét kell hallgatni. Ez egy kijelentés, nem ajánlás vagy ötlet. Hiszen a magyar zene jó, és biztos vagyok benne, hogy minden ember megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő zenekart vagy számokat, csak keresni kell és nem feladni. Mert ha nekem sikerült – pedig én ellenálltam, mint egy betonfal –, akkor mindenkinek fog.

A szüleim imádják a Kispál, Kistehén, Kiscsillag zenekarokat és társaikat. Autóban, otthon, mindenhol hallgattuk a lemezeiket. Azt hiszem, belémivódtak legbelül ezek a számok, és ezért, amikor rájuk kerestem, és fogékony lettem erre a stílusra, úgy beszippantott, mint annak rendje és módja. Szegény kedvenc külföldi zenekaraim félre lettek téve. Mert amiért imádom ezeket a számokat, az a szöveg. Hiszen gyerekként nyilván nem jelentett semmit, vagy ha igen, akkor a tartalom eléggé kifogásolható volt a gyermek-fülemnek, úgyhogy nem nagyon szerettem. Viszont most, amikor a szünetben elmerülhettem az önsajnálat, önértékelés és úgy általában a lelkem legféltettebb bugyraiba, tökéletesen illettek a hangulatomhoz és az életérzésemhez a Kiscsillag számai. A „Ha én lennék” már nyár óta megunhatatlan, dühöngős nótámmá avanzsált, és most, hogy már kívülről fújom a szöveget, soha többé nem akarom elengedni. De egyébként az összes (vagy a legtöbb) számnak hihetetlen jó szövege van. Hiszen persze, jó a hangszerelés, de igazából én a szövegek miatt hallgatom őket.

És bár nehéz megtalálnom azt a pontot, ahol ez az egész elkezdődött, egy biztos, Orfűnek volt köze hozzá. A Fishing on Orfű fesztiválról korábban már írtam egy cikket, és most nem is a fesztivál a lényeg, hanem az ott átélt élmények.

Amikor megérkeztünk az unokatestvéremmel, benéztünk a fesztiválra, és nagy egyetértésben otthagytuk a Csík zenekar koncertjét. Kezdtem is aggódni, hogy én mit fogok csinálni négy napon keresztül esténkét. Aztán bementünk az apartmanba, és beraktunk mindenféle számokat, hogy táncoljak és oldjam magamban a feszültséget. Mert igen, egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Aztán, amikor már úgy éreztük, kellően laza vagyok, és mindkettőnknek megjött a kedve, visszamentünk. Éppen Lovasi ötvenéves születésnapi koncertje volt. Befurakodtunk a tömegbe, és akkor először talán a Sirály című számnál jött az érzés, hogy istenem, milyen szép.

A napok sajnos összekeveredtek a fejemben. A következő élményem a Kistehén koncertje volt. Ittam egy fél pohárnyi mojitot, és csak csücsültem a fűben, hallgattam a zenét és nagyon jól éreztem magamat. A „Virágok a réten” volt egy a közül a pár szám közül, amit ismertem, és ez is nagyon ismerős érzés volt. Az, hogy teljesen más helyzetben hallgattam a számot, más érzéseket keltett bennem.

Aztán a 30Y koncertje következett, ott az első sorba szuszakolt be engem két kedves barátnőm, ahol sajnos olyan dögszag volt, hogy majdnem összehánytam magamat, és aztán akkora tömeg lett, hogy el is mentem. Viszont akkor hallottam életemben először az „Elsőre” című számot, aminek első sorai annyira szép metaforái a szerelemnek, hogy már amiatt megéri meghallgatni. Ide is írom, hátha valaki kedvet kap hozzá: „Sokkal jobban szereted, mint ahogy mondod. Ritkábban mondod, mint ahogy, mint ahogy érzed. És ha benned lakik, akkor mindig tudja, hogy nem remeghet a térded.” És mindemelett nagyon jó az egész szám hangulata is.

Szilveszterkor ismertem meg az Ed Is On zenekart, amelyiknek frontembere Tasnádi Bence, színész, ezért sokan ismerhetik. A „Sárga kráterek” számon konkrétan az utcán nevettem fel, pedig nem egy vidám szám, a „Lányok, fiúk” pedig úgy, ahogy van, gyönyörű.

És pár napja találtam rá a „Boldog még” című dalra a Hiperkarmától. És így eljutottam a Biorobothoz is. Mindkettő veszettül jó, nekem valamiért nagyon tetszik a stílus, inkább a Bioroboté, a Hiperkarma ezzel a számmal viszont megvett.

És így, zárásul pedig az első szerelmemmel fejezem be, a Heaven Street Sevennel. Mert azt már kis koromban is imádtam, és most is kívülről tudom az összes szöveget. Óriási szomorúság nekem, hogy feloszlott a zenekar. Hiba volt, de nincs mit tenni. Az összes számuk annyira fülbemászó, hogy szerintem a zenekarok közül talán ez a legkönnyebben befogadható.

Ajánlom tehát, hogy nézz körül a magyar előadók, zenészek, zenekarok közt, remélem találsz majd kedvedre valót.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Számmisztika

Az elmúlt száz-százhúsz évben az egész emberiség életének egyik fontos pillérét képezték az egyenlőségi mozgalmak. Nők, feketék, zsidók, homoszexuálisok és még sok más, korábban elnyomott embercsoport vívta ki magának az alapvető emberi jogokat, és érte el, hogy a többiekkel egyenlőként kezeljék őket. A nyugati társadalmakban ma már szinte az összes ember egyenlő. Mindenki szabadon kifejezheti a véleményét és elmondhatja problémáit. És sajnos mi, emberek újabban elég sok dolgon tudunk problémázni, annak ellenére, hogy vannak, akiknek nálunk sokkal rosszabb. Bizony. Például a számoknak. Az emberek között elterjedt egyenlőségi és egyenjogúsági eszmék a számok világába még nem kerültek be. Pedig be kéne! Aki nem hisz nekem, higgyen a számoknak!

(Az alábbi sorok egy, a számok közötti beszélgetés során kerültek lejegyzésre.)

2,4: Az emberek olyan hülyék. Folyton csak a saját problémájukkal foglalkoznak, eszükbe sem jut, hogy nem mindenkinek olyan jó, mint nekik. Én már egyenesen utálom magamat és súlyos önbizalomproblémákkal küzdöm. Egyes emberek szerint ugyanis én természetellenes vagyok. Vagyis nem vagyok természetes. Mégis, hogy képzelik ezt? Kikérem magamnak! Én igenis természetes vagyok. Vagy ha nem az, akkor mi? Mesterséges?! Én igenis természetes vagyok, létezem, vannak tulajdonságaim, és csakúgy, mint mindenki más, egy külön szám vagyok! Senki más nem olyan, mint én! Hogy jönnek a hülye emberek ahhoz, hogy engem természetellenesnek nevezzenek?

√2: És amikor kijelentik, hogy nemhogy nem vagy természetes, de nem vagy racionális se? Mégis, ki az a szörnyeteg, aki kijelenti egy számról, hogy nem racionális? Csak azért, mert végtelen számú random tizedesjegyem van, még nem kell megbélyegezni, hogy irracionális vagyok! Igenis, ugyanolyan racionálisan gondolkodom, mint az összes többi szám!

π: Egyet kell értenem és együttérzek.

2: Jaj, édes négyzetgyököm, ne bánkódj! Rá se ránts az ilyen rosszindulatú megjegyzésekre és bélyegekre. Vannak, akik szeretnek téged, és elfogadnak úgy, ahogy vagy, a végtelen számú tizedesjegyeddel együtt. Például én. De egyébként meg kell említenem, hogy ez a négyzetgyök-négyzetszám dolog is baromság. Vannak ezek a négyzetszámok, akik elméletileg nagyon menők, merthogy van négyzetgyökük. De a valóság nem ez, hiszen igazából mindenkinek van négyzetgyöke, csak van, akinek nem egész szám. És igazából ez utóbbiakból van több. De az emberek „matematika” tudománya valahogy mégis az egész négyzetgyökkel rendelkező számokat emelte ki. Mintha ők bármivel is jobbak lennének, mint mi! Valójában minden szám négyzetszám. Én, megmondom őszintén, már többször is megpróbáltam bekerülni a Négyzetszámok Facebook-csoportba, de az a rohadék hatvannégy mindig kirakott azzal, hogy nekem nincs is négyzetgyököm. Pedig igenis van! Gyök kettőnek hívják, és köszöni, jól van, nagyon szép, aranyos szám.

-1: Hát, ez mind szép és jó, de akkor én mit mondjak? Nekem tényleg nincs négyzetgyököm…

√–1: Még hogy nincs! Nézd meg, itt vagyok! Élek, lélegzek, beszélek! Ja, és ti mind, ti kettő, meg gyökkettő, meg pí, meg kettő és fél…

2,4: Kettő egész négy tized, te bunkó!

√–1: Akkor kettő egész négy tized, ki érdekel? Szóval ti mind jól befoghatjátok, mert amikor a számot letermészetellenesezik meg leirracionálisozzák, az még mindig semmi ahhoz képest, amikor kijelentik, hogy nem is létezel! Márpedig én és társaim, a negatív számok négyzetgyökei meglehetősen sokszor elszenvedtük már ezt. Megbélyegeztek minket, az egész csoportot, hogy mi nem is létezünk. Pedig igenis létezünk, és valósak vagyunk, úgyhogy ez a valós szám dolog is egy nagy baromság! Jó, az igaz, hogy egy kicsit komplexebb az összetételünk és a lelkivilágunk, mint a többieké, de ezért nem kell beskatulyázni és kiközösíteni minket az általános és középiskolai tananyagból! Igenis létezünk és jelen vagyunk! Igaz, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme, de miért, az emberek létezésének van? Ja, vagy hogy az emberiség erre sem tudja még a választ? Akkor miért kéne tudni, hogy a komplex számok létezésének mi értelme? Na, erre varrj gombot, emberiség!

√–3,8: Gyönyörű gondolatok, testvérem! Lehet, hogy az emberek nem is azért titulálnak minket nemlétezőnek, mert valóban nem létezünk, hanem azért, mert azt akarják, hogy ne létezzünk. Mert azt akarják, hogy fogjuk be a szájunkat és ne pofázzunk bele a matematikába. De mi nem fogjuk be! Igenis van beleszólásunk! Nem maradunk csöndben! Hallatni fogjuk a hangunkat! Nem tudnak bennünket elhallgattatni!

-4: Egyetértek, igen! Ez a létező-nemlétező beskatulyázás egy nagy böszmeség, igazán minden számnak valósnak kéne lennie! De azért a valós számokon belül is vannak különböző csoportok és különböző problémák. Például én negatív szám vagyok, és meglehetősen sokszor diszkriminálva érzem magam emiatt. Elő van írva például, hogy nekem, mint negatív számnak, nem lehet négyzetgyököm – ezt a problémát ugye már az előttem szólók is kifejtették. De a négyzetemen viszont osztoznom kell az ellentettemmel! Én és négy szeretjük egymást, de azért az, hogy a négyzetünk is közös legyen, na azt már nem! Különben is, nekem nem tetszik ez a tizenhat. A szeme se áll jól. Sokkal szívesebben venném, ha a négyzetem egy szintén negatív szám, a mínusz tizenhat lenne. Ezért is nagyon jó lenne, ha végre eltörölnék ezt a nevetséges törvényt, és a negatív számoknak is lehetne négyzetgyökük!

-6: Igaz, amit beszélsz, mínusz négy. Én még azt adnám hozzá, hogy nem csak a törvények, de a társadalmi megítélés által is elnyomva és diszkriminálva érzem magam, és gondolom, a többi negatív szám is hasonlóan van ezzel. Úgy érzem, nagyon utálnak minket, és ha egy egyenletben vagy feladatban megjelenünk, nem örülnek nekünk, mert a negatív előjelünk miatt nagyon össze tudjuk zavarni a végeredményt. Egyébként megfigyeltétek, hogy a köznyelvben a negatív a rosszat, míg a pozitív a jót jelenti? Ez milyen gonosz dolog már! Így az emberek automatikusan a rosszal azonosítanak minket. Nagyon sok gyerek és felnőtt utál minket (e sorok írója se nagy rajongója a negatív számoknak – a szerk.), mindössze azért, mert negatívnak születtünk! Most komolyan, tehetek én róla, hogy egy ilyen nagy vonalkával születtem, ami miatt negatív vagyok és máshogy kell velem számolni? Nem. Akkor meg? Ne engem hibáztassanak már!

-7,9: Teljesen egyetértek! A negatív számoknak nagyon rossz!

3: Na, azért a pozitívok élete sem fenékig tejfel! Tudod te, milyen érzés, amikor kiderül, hogy te olyan béna vagy, hogy nem is vagy osztható semmivel, csak magaddal meg a francos eggyel, és akkor rögtön prímszámnak bélyegeznek? És aztán persze a többi szám, akiknek egy rahedli osztójuk van, jól kiröhögnek, hogy micsoda gáz gyerek vagy, hogy neked meg csak kettő!

2: És amikor csak azért kerültél be a prímszámokba, mert olyan kicsi vagy, hogy tényleg csak magaddal meg az eggyel lehet téged elosztani? Ne tudjátok meg, mennyit csúfolnak engem ezért!

1000: És amikor annyi osztód van, hogy azt se tudod, hol áll a fejed? Szerinted az jobb?

0: És ha megbélyegeznek, mert a pozitív-negatív skálán nem tudod magad elhelyezni, és egyik se vagy? Hogy nagyon kilógsz a többiek közül?

13: És ha megbélyegeznek, hogy „szerencsétlen” vagy? Mi?

666: És ha azt mondják, hogy te vagy maga a Sátán száma?

3: Na jó, az tényleg eléggé szívás….

666: Hát, te csak fogd be, neked jó, terólad azt mondják, hogy te vagy a magyar igazság!

3: De amikor meg éppen nem, akkor az illumináti jut eszébe rólam az embereknek, merthogy annak három oldala van…

1: Ennyi erővel rólam is, mert egy szeme van…

2: Jól van, egy kicsit hagyjuk most az egyéni problémákat és térjünk vissza a társadalmi, matematikai szintre!

13: Rendben van! Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne mindenkinek jobb, ha nem lennének többé ilyen megbélyegzések? Se csoportos, se egyéni szinten. Nem lenne többet ez a csoportosítás, hanem mindenkit ugyanúgy kezelnének és mindannyian egyenlők lennénk. Egyenjogúak, de nem egyformák?

2: Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne többé probléma abból, hogy ki melyik halmazba tartozik, hogy akkor most racionális vagy irracionális, egész vagy tört, valós vagy komplex, negatív vagy pozitív – vagy egyik se. Mi lenne, ha mindezt a sok fölösleges konvenciót eltörölnénk és egyszerűen csak számok lennénk? Mindannyian ugyanolyan jogokkal és ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznénk. A tizenkettőnek ugyanúgy lehetne négyzetgyöke, mint a mínusz négyszázötvenháromnak, bárki, aki szeretné, eloszthatná magát nullával és egy meg három, ha mind a ketten beleegyeznek, lehetnének öt is, meg hat is, hiszen mindenki egyenlő lenne, és egyenrangú.

6: Gyönyörű gondolatok! Igazad van, kettő!

5,97: Igen! És csak az számítana, hogy mindannyian számok vagyunk és mindannyian ugyanolyan értékesek. Nem számítana a megjelenés, és mindenki úgy nézhetne ki, ahogy akarna, aki római alakban akar megjelenni, az római lesz, aki arab akar maradni, az arab marad, a törtek eldöntik maguknak, hogy törtvonalasan vagy tizedesen szeretnének mutatkozni, de ez akár napról napra változhatna is! És nem csesztetjük mondjuk az egyharmadot. Ha neki nulla egész három tized végtelen szakaszos tört formájában van kedve megjelenni, akkor úgy jelenik meg!

MMMDCCCLXXXVI: Teljesen igazad van! Tudod, engem is mennyit zaklatnak néha, amikor rómaiként mutatkozom, hogy olvashatatlan vagyok és túl hosszú? De mostantól már bátran és büszkén fel fogom vállalni magam, mert én így, római alakban érzem jól magam a bőrömben. Köszönöm a kedves szavakat, igazán felvidítottál!

5,97: Jaj, nagyon szívesen.

78: Milyen aranyosak vagytok! Srácok, igazán meg vagyok hatódva, amikor ilyeneket látok. Ez az egyenjogúság és egyenlőség gyönyörű eszmék! Épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk az évszázados láncoktól és konvencióktól, törvényektől és szabályszerűségektől, egyenletektől és egyenlőtlenségektől! Nem lesznek többé egyenlőtlenségek, mostantól mindenki egyenlő!

1,58: Igen, így van! Így legyen! Így lesz!

9: Bizony, úgy lesz! Mostantól mindenki egyenlő! Mindenki mindenkivel egyenlő, egyenlő jogaink és lehetőségeink vannak!

102, 789: Igen! Mostantól mindannyian egyenlők vagyunk!

15: Akkor most… Akkor mostantól mindenki egyenlő? Mostantól mindannyian ugyanakkorák vagyunk? Mindenki… Tényleg mindenki egyenlő? Akkor mostantól minden műveletnek ugyanaz a végeredménye?

9: Nem! Mostantól minden műveletnek, egyenletnek és egyenlőtlenségnek, kivonásnak és összeadásnak, szorzásnak és osztásnak ugyanannyira és egyenlő mértékben tökmindegy, hogy mi a végeredménye, hiszen úgyis mindenki egyenlő mindenkivel, és mivel mindannyian egyenlők vagyunk, bármelyik két szám közé egyenlőségjelet lehet tenni.

11: Bizony. Mostantól nem kell szorozni meg osztani, mert minden szám egyenlő lesz minden számmal. Ha megkérdeznek valakit, mennyi ötször nyolc, mondhat bármilyen számot, az igaz lesz, mert mindenki egyenlő. Nem kell a másodfokú egyenletnek megoldóképlet, mert bármilyen számokat be lehet helyettesíteni az egyenletbe. Nem kell függvényeket megoldogatni, két függvény metszéspontja bárhol lehet, hiszen minden szám ugyanott lesz. Nem kell számegyenes meg koordináta-rendszer: mostantól mindannyian ugyanott helyezkedünk el.

75: Igen. És bármi lehet bármilyen szám. A kettőnek a négyzetgyöke lehet négy, de lehet gyök kettő is, akit mostantól nem gyök kettőként fogunk emlegetni, hanem a teljes nevén, amit végtelen ideig tart kimondani, de az minket nem fog zavarni, mi szeretjük őt így is!

≈1,41: Jaj, nagyon aranyos vagy, de nekem az is jó, ha kerekítőleg egy egész negyvenegyként emlegettek.

54: Rendben van. De még néhány változásról nem is beszéltünk! Mostantól semmilyen számítás, egyenlet, iksz a nyolcszázhuszonhatodikon és hasonló dolog nem lesz! Az algebrát ki lehet dobni az ablakon! Iksz egyenlő bármilyen szám, akármi helyes. A geometria szintén felesleges, vagyis nem felesleges, de egyszerű tudomány. Egy bármennyiszög belső szögeinek az összege bármennyi lehet. A körző bármekkora sugarú kört tud rajzolni.

97,4: Bizony, bizony! Bármilyen matematikai feladat megoldása bármennyi lehet, hiszen minden szám ugyanannyi, hiszen minden szám egyenlő, minden szám ugyanakkora és ugyanolyan jogaink és lehetőségeink vannak.

2: Milyen szép gondolatok! Ez az! Remekül érzem magam most, srácok! Végre egyenlőség van! Ledobtuk magunkról a matematika évszázados bilincseit és SZABADOK VAGYUNK! És egyenlők! És testvériesek! Kiáltsátok velem együtt: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika!

És együtt, mind a végtelen számúan elkiáltották magukat: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika! Velük kiabált a beszélgetés lejegyzője is. Eufórikus pillanat volt.

Hát, így szabadították fel magukat a számok az évszázados matematikai elnyomás alól, amelyben hathatós segítséget nyújtott nekik e cikk írója, a lejegyző is.

Megjegyzés: ezt a beszélgetést a cikk írója pusztán tájékoztató jelleggel, mint érdekességet jegyezte le, nem pedig azért, mert egy lusta disznó, katasztrofális matematikából, és kifogást keres, hogy miért nem tanult és gyakorolt egy percet sem. Egy, alkalomadtán nullásra sikeredett matematika epochazáró után még véletlenül sem fogja a cikk írója a cikk kinyomtatott változatát reklamáció gyanánt, diadalittasan Nógrádi tanár úr orra előtt lóbálni, azzal érvelve, hogy márpedig ő nem tökfej matematikából, csak ezen nemes tudományágnak egy nagyon előrehaladott, újszerű ágát képviseli, a teljes egyenlőség elvét, amit a begyöpösödött, túlkonzervatív, a valódi matematikáról cseppet sem tudó matektanárok sajnos nem érthetnek meg. Az író saját butaságát, tunyaságát és műveletlenségét sosem fogja a cikkben megfogalmazott eszmények címere mögé bújtatni.

A beszélgetést lejegyezte: Mörk Márta, 9. évfolyam, a matematika zsenije (AKG)

Illusztráció: Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Summerhill – a híres-hírhedt iskola

Nemrégen láttam egy filmet, ami egy valós történet alapján készült. Nagyon érdekes volt és elgondolkodtatott.

A film egy olyan (egyébként valóban létező) iskoláról szól, ahol a gyerekek jogait maximálisan figyelembe veszik. Mindennap tartanak egy gyűlést, fontosabb kérdések esetében pedig megszavazzák, hogy mi lenne a jó döntés. A diákoknak ugyanolyan szavazati joguk van, mint a tanároknak. Az az elvük, hogy a gyerekek el tudják dönteni maguk, hogy milyen órákra szeretnének járni, és hogy mi érdekli őket. Ott nemcsak matek, irodalom, földrajz meg ezekhez hasonló tantárgyak vannak, hanem olyan órákat is felvehetnek a gyerekek, amit más iskolában nem találnának meg. Így ez az iskola biztosítja, hogy mindenki megtalálja azt a tárgyat, amire szívesen járna.

Vannak ott olyan gyerekek, akik kezdetben egy órát sem vettek fel, kihasználva azt, hogy nem muszáj, de mivel nem tudtak magukkal semmit sem kezdeni, ezért elkezdtek órákra járni. Abban az évben, amikor a film kezdődik, két új diák érkezik Summerhillbe. Az egyik Maddy, aki egy szorgalmas, okos lány, és mindig azt csinálja, amire az anyukája megkéri. A másik újonc egy kevésbé buzgó fiú, Ryan, aki az apukájával él, mert édesanyja külföldön dolgozik. Mikor az órák felvételére kerül sor, a lány meglepően sok tárgyat vesz fel, ellentétben Ryannel, aki viszont egyet sem. Nekem a fiú első látásra nem volt szimpatikus. Ezt az érzésemet csak erősítette, amikor Ryan ellopta Maddy pénzét, és azután megverte Petert, aki támogatta őt.

Úgy láttam, hogy először sem a lány, sem a fiú nem érzi magát jól Summerhillben. De egy kis idő elteltével egyre több gyerek kedveli meg Ryant, a korábbi verekedés és lopás ellenére is. Maddy pedig elkezd azokra az órákra járni, amikre ő szeretne, és nem azokra, amelyekre az anyukája kényszerítette. Én még akkor sem kedveltem a fiút, amikor már majdnem mindenki szerette és elfogadta.

Egy nap Maddy édesanyja állít be az iskolába. Azért jött, hogy hazavigye a lányát, mert nem találja megfelelőnek a summerhilli oktatást. Az anyuka még azt is felháborítónak tartja, hogy Maddy játszik a barátaival. A lány nagyon mérges lett, hogy el kell hagynia az iskolát, amiben olyan jól érezte magát, ezért elfut, és kulcstartóját, amit ott készített, beledobja a tűzbe, mivel azt gondolja, hogy már nem lesz rá szüksége. De a kulcstartó nem gyullad meg, ezért a tűzbe hajít egy doboz lakkot is. A tűz egyre növekszik. Először Ryan látja meg, hogy terjed a tűz. Szól a tanároknak, akik megnyomják a vészjelzőt. A gyerekek kiözönlenek az iskolából.

Persze mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ki okozhatta a tüzet. Maddy nem meri bevallani, hogy ő volt a hibás, ezért az egészet Ryanre fogja. Mivel ő már okozott kellemetlenségeket, a gyerekek többsége Maddynek hisz, nem a fiúnak, aki viszont győzködni próbálja a többieket, hogy nem ő volt. Ekkor kezdtem megkedvelni Ryant, és a lányt találtam ellenszenvesnek, mert ő arra hárította a felelősséget, akinek már így is nagyon sok problémája van.

Az egyik gyűlésen, amikor a tűz esetét beszélik meg, arra terelődik a szó, hogyha tényleg Ryan okozta a tüzet, akkor el kellene vinni őt egy intézetbe. Ekkor Maddynek megszólal a lelkiismerete, és bevallja, hogy ő volt a tűz okozója. Még mindig egy kicsit önzőnek tartottam a lányt, de ez a cselekedete sokat segített azon, hogy újra megkedveljem.

Az a hír jön az iskolába, hogy meg akarják szüntetni azt a nem megfelelő oktatás miatt. A gyerekek mindent megtesznek, hogy ne zárják be az iskolát, egy fantasztikus ügyvédet is fogadnak, hogy növeljék az esélyüket.

Amikor megkezdődik a tárgyalás, nyomós érvek hangzanak el arról, hogy miért kell bezárni az iskolát. Ryan, Maddy és Peter – akik időközben nagyon jó barátok lettek – Pán Péter kalandjaihoz hasonlítják a tárgyalást. A film egy párbeszédet csatajelenetként jelenít meg, ami szerintem nagyon jó ötlet volt a rendezőtől.

Nekem a filmről először a St. Trinian’s – Nem apácazárda című vígjáték jutott eszembe, amely hasonló problémákat mutat be, de más szemszögből, és egy sokkal viccesebb, lazább stílusban.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

Summerhill (BBC 4 részes tévésorozat, 100’, 2008)
Rendezte: Jon East

Szereplők: Eliot Otis Brown Walters, Holly Bodimeade

A teljes film megtekintése:

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyelvválasztás

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Sándor Csenge

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

Sándor Csenge

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Sándor Csenge

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire jó a Pinterest?

Semmire. Na jó, ez így egyáltalában nem igaz, csak egy jó kis meghökkentő bevezető mondat volt. A Pinterest tulajdonképpen egy inspirációs tárház, vagy hasonló, ahol mindenféle képeket és ötleteket tudunk „pinek” formájában lementeni magunknak. Nagyon sok kép és ötlet pedig DIY (Do it Yourself –csináld magad) projektekről szól. Hogy csinálj ezt, hogy csinálj azt, hogy készíts nyakláncot kavicsokból, hogy készíts fürdőbombát, hogy rittyents öt perc alatt háromszintes házat a kutyádnak vécépapír-gurigákból, stb. Ezekből a DIY projektekből ezer meg ezer van online, és nem csak a Pinteresten. A Pinterest igazából csak egy eszköz ezeknek az ötleteknek az összegyűjtésére és rendszerezésére. És hogy mi is ezzel a probléma? Igazából semmi. Csak az, hogy nekem ez eddig nem vált be. És meg vagyok győződve arról, hogy sokan vannak még ezzel így.

Egy interneten fellelhető DIY projektötletet nagyon sokféleképpen el lehet rontani, a legrosszabb, ha nem pontos vagy hiányosak az instrukciók. Például valaki meg akarja mutatni, hogyan készíts gyönyörű patchwork párnahuzatot a ruháidból, amiket kidobni készülnél. Az instrukciók képek formájában vannak megadva, az első képen a csomó használt ruha, a második képen a ruhákból kivágott szépséges négyzet alakú anyagdarabok, a harmadik képen meg már maga a kész párna, három másik hasonló párnával maga mellett, egy tökéletes tisztaságú kanapén, egy eredeti Leonardo da Vinci festménnyel a háttérben. Te meg nézel, hogy akkor most mi van? Ezekből a négyzetekből hogy lesz párnahuzat? Jó, mondjuk esetünkben a példa eléggé egyszerű, egy ötéves óvodás is ki tudja találni, hogy ezeket a négyzeteket össze kell fércelni, és úgy lesz belőlük párnahuzat. De ennél bonyolultabb DIY projekteknél ez nagy problémát jelenthet.

A hiányos instrukciók problémájának két oka lehet. Az egyik, hogy a készítő egyszerűen csak lusta részletes tutorialt készíteni, és úgy van vele, hogy majd kitalálják maguknak a nézők, hogy mit hogy kell csinálni. A másik, hogy a készítő kicsit túlbecsüli a közönséget, és úgy gondolja, mindenki tudja, hogy mit kell csinálni, neki csak a nagyobb lépéseket kell megadnia. Persze ha valaki már gyakorlott egy adott témában, és igazából csak ötleteket keres, hogy hogyan tudna pl. még szebb sálakat kötni, akkor valószínűleg nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki, mi a sima és mi a fordított. Azonban, ha valaki totál kezdőknek készít tutorialokat, akkor érdemes az alapokat, illetve a részletes, kis lépéseket is belerakni. (Nekem például fogalmam sincs a kötésről, a sima-fordított cuccot is csak Miss Marple regényekben olvastam. Mondjuk nem is tervezem egyhamar elkezdeni a kötögetést, majd ha macskás öreg néni leszek, talán.)

A következő probléma az ötlet/tutorial minősége. Hát igen, ha azt tervezed, hogy az emberek majd lemásolják azt, amit te csinálsz, akkor érdemes nem egy 1834-ből fennmaradt Camera Obscurával felvenni nyolc tekercsnyi filmre az anyagot, legyen az kép vagy film. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a kép majdnem minden esetben szükséges ahhoz, hogy az emberek megértsék, pontosan miről is van szó. Ha csak leírod, az nem olyan jó. Legalábbis nekem. De az emberek különbözőek, végül is van, aki a leírtat, van, aki a látottat érti meg jobban. A legjobb igazából, ha mindkettő megvan, a kép is meg az írás is. Szóval ahhoz, hogy rendesen reprodukálni tudjunk valamit, legyen az egy ceruzatartó vagy egy egész babaház, mindenképpen minőségi, részletes és olvasható/nézhető tutorialra van szükségünk. Ha az ember ilyen DIY tutorialokat készít, érdemes erre is odafigyelni. A képek vagy a film felbontására – vagy akár a rajz minőségére. Vannak ugyanis rajzos tutorialok is, és sokszor azok is remekül tudnak funkcionálni. Rajzos tutorialok készítésénél az első és legfontosabb szabály, hogy semmiképpen se kérjetek meg engem, hogy készítsem el a rajzokat. Azt senki nem akarja se magának, se a világnak. Ha pedig szöveges vagy részben szöveges tutorialt készítünk, érdemes fellapozni egy-két helyesírási kislexikont és nem azt írni, hogy „hozzávalók: celuksz oló pappirr plussz 1 kiss csilámm”.

Igazából ennyi az összes probléma. Akkor le is zárhatnánk, és mondhatnánk: megfelelő, jó minőségű és részletes tutorialokat kell keresni. Kész, vége, nem? Nem. Ugyanis ezek csak azok az esetek voltak, amikor magában a tutorialban volt a hiba. Sok esetben viszont nem a tutorialban, hanem az emberben van a hiba, és azért nem jön be nekünk ez az egész DIY-mizéria, mert mi csinálunk valamit rosszul. Lássuk, mit ronthatunk el egy DIY projekt megvalósítása során.

Az első, hogy igazából nem is csináljuk meg a projektet. Hát igen. Ezt azért mondom, mert már számtalanszor megtörtént velem, hogy láttam valami remek ötletet, ami tényleg egyszerűnek és ötletesnek tűnt, el is mentettem Pinteresten vagy kimásoltam magamnak a linkjét a kis OneNote-omba, aztán a projektötlet annak rendje és módja szerint ott porosodik az idők végezetéig, és még mindig arra vár, hogy egyszer foglalkozzam vele. Merthogy nincs rá igazán motivációm. Vagy időm. Ilyen dolgom van, olyan dolgom van, majd egyszer megcsinálom, igen, biztos, valamikor majd tényleg készítek egy ilyen szép kis táskát, egy olyan kiskosarat, egy amolyan papírból hajtogatott ruhát, stb. Az általam Pinterestre elmentett ötletek 95 százaléka soha nem kerül elő újra. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a fenének mentem el magamnak ezeket a dolgokat, ha úgyse fogok velük foglalkozni. Hát, nem tudom. Jó kérdés. Mindig az van a fejemben, hogy jaj, egy nap majd biztosan meg fogom csinálni ezt a szép kiskosarat, és ha nem mentem el biztos helyre, akkor ez a szép kiskosár ötlete örökké el fog veszni a feledékenységem sötét veremében. Az igaz, hogy biztos helyre elmentett állapotában is pont ez történik, de legalább akkor, amikor kimásolom magamnak a linket vagy elmentek valamit egy Pinterest-táblára, abban a pillanatban megvan az érzés, hogy „jaj, milyen jó ötlet, majd később valamikor biztos foglalkozom vele”. Aztán meg nem. De szerencsére itt is akadhatnak kivételek. Megtörtént már, hogy egy-egy DIY ötlettel tényleg elkezdtem érdemben is foglalkozni. Azonban, ha az ember valóban ráveszi magát egy ilyen DIY projektnek az elkészítésére, akkor is számtalan problémába ütközhet. Nézzük ezeket.

Az egyik, hogy a cuki pingvin megrajzolása helyett rögtön a Mona Lisát akarjuk reprodukálni. Magyarán, hogy túl nehéz projektet választunk. Ilyenkor is hajlamosak vagyunk a tutorialt hibáztatni, hogy ez nekem túl magas, ezt én nem tudom megcsinálni, és ez így igaz. De ilyenkor nem a tutoriallal van a baj, hanem velünk, ugyanis rossz ötletet választottunk ki. Ha csak most kezdjük DIY karrierünket, először próbáljunk kisebb, egyszerűbb projekteket csinálni, amikkel megtanuljuk használni az összes vagy szinte az összes DIY projektnél használt technikát. Pl. hogy hogyan kell helyesen ragasztani, hogyan használjuk a sniccert, hogyan ne öntsük ki a festéket, hogyan kell egyenesen vágni ollóval, a varrás/kötés/horgolás alapjait, stb. Ha ezeket megtanultuk, akkor pedig továbbléphetünk kicsit nehezebb projektekre is, amikben az alaptechnikák mellett kicsit nehezebb fogásokat is végre kell hajtani.

A másik, hogy elvesztjük a motivációnkat a projekt felénél, és félbehagyjuk. Egyszerűen csak már nem érdekel az egész többé, és úgy döntünk, egy időre szüneteltetjük. Aztán arra gondolunk, hogy majd folytatjuk valamikor, majd, persze, biztos valamikor folytatjuk. És persze nem. Ez pedig nagyon demotiváló, hiszen a következő projektünknél arra fogunk gondolni, hogy az előzőt meg az azelőttit sem tudtuk befejezni, majd biztos a következőt se fogjuk tudni. Persze ez igazából nem csak DIY projektekre igaz, hanem szinte mindenre. Akár szubjektíves cikkekre is. Sok remek cikkem maradt már félbe és tűnt el a demotiváció feneketlen kútjában. Még jó, hogy én általában hirtelen felindulásból írom a cikkeimet, és ha egyszer elkezdem az írást, nem igazán szokásom abbahagyni, amíg be nem fejezem a mondandómat. Ami általában nem éppen kevés. De még a legjobbakkal is megeshet, hogy egy-egy cikket félbehagynak. Hát még azokkal, akik nem feltétlen rosszabbak, mint én, csak az írási stratégiájuk inkább olyasmi, hogy egy-egy cikket hosszú ideig írnak, és mindig hozzáírnak egy kicsit. Kérem, egyperces néma csönddel emlékezzünk meg mindannyian arról a sok remek cikkről, amik félbehagyva hevernek egy szekrény vagy egy eldugott számítógépes mappa mélyén.

A harmadik probléma szintén a motivációvesztéssel kapcsolatos, de egy kicsit különbözik ettől. Ez pedig az, hogy összeszedjük magunkat, elkezdjük és be is fejezzük a projektet, de a végeredmény nem egészen úgy néz ki, ahogy szeretnénk. Vagy ahogy a tutorial szerint ki kéne néznie. És ez nagyon letör minket – sokszor emiatt vesztjük el a motivációnkat. Merthogy másokhoz mérjük magunkat. A DIY tutorialokhoz. Amikben természetesen minden tökéletes. Csakúgy, mint a főzős videókban. Sehol egy porszem, egy karcolás, egy kicsorbult olló, a projekt elkészítője sosem vágja el véletlenül az ujját, nem könyököl rá egy légyre, és még ha hallgatja is fülhallgatón a kedvenc számát, nem énekel rá hangosan, hamisan és hevesen, és nem köpi le közben háromszor a felhasznált papírt, nem keresgéli órákon keresztül kétségbeesetten az ollót és a ragasztót. Mindig tökéletesek a fényviszonyok, a projekt elsőre sikerül, nem kell újrapróbálni, az alapanyagokból mindig van egy rakatnyi otthon, és a videókban még a készítők kezei is olyan tökéletesek. Még a körmeik is… Csodás. És ez igazából rendben is van így, mert senki sem akar egy rossz minőségű tutorialt látni, az ilyenek nem jók – mint ahogy azt pár bekezdéssel előbb említettem. Csak ne gondoljuk, hogy feltétlenül nálunk is pont így kell majd kinéznie a kész terméknek. Hiszen akik ezeket a DIY projekteket csinálják, nagy valószínűséggel már eléggé gyakorlottak, mi meg, ha nem is vagyunk teljesen kezdők a DIY szférában, mégiscsak elsőként próbálkozunk a projekt megvalósításával.

És sokszor ez a másokhoz méregetés vagy maximalizmus az, ami az egész DIY dolgot megöli. Ugyanis nem csak akkor nem kezdünk bele egyáltalán egy ilyen projektbe, ha nincs időnk vagy lusták vagyunk, hanem akkor sem, ha úgy gondoljuk: „á, én ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Vagy ha meg is próbálom, biztosan nem lesz olyan szép, olyan tökéletes, mint ezeké az embereké, én ezekhez képest egy totális amatőr vagyok.” Nem, elsőre biztosan nem lesz olyan szép, de a lényeg, hogy többször meg kell próbálni, és mindig saját magunkhoz kell mérni a teljesítményt. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálni. És ha erre képesek vagyunk, akkor sokkal jobb eredményeket érhetünk el.

És hogy szeretem-e a Pinterestet? Igen. Imádom! Az összes többi DIY projektes dologgal, ötlettel és tutoriallal együtt. És érdemes belekezdeni egy-egy ilyen DIY projektbe? Igen, abszolút, ha van időnk rá. Csak figyeljünk oda, hogy a megfelelő, nem túl nehéz projektet válasszuk ki, és hogy be is fejezzük, amit elkezdtünk. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása aztán sok más területen is nagyon hasznos lehet az életben, nemcsak a szép húsvéti kiskosarak készítésében.

A magunk másokhoz méregetéséről meg azt hiszem, írok majd még egy cikket. De nem ígérhetek semmit.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A távcső világa

A csillagászat hét évesen kezdett érdekelni. Megfogott a csillagok lélegzetelállító látványa, de nem igazán értettem a tudományos részét, ezért ez az érdeklődésem eltűnt. De tavaly mégis úgy döntöttem, hogy karácsonyra kérek egy távcsövet. Egyelőre nem tudtam még teljesen kihasználni, mert a használata eléggé időjárásfüggő, de már van annyi élményem és tapasztalatom, hogy egy rövidke élménybeszámolót tudjak nyújtani.

Bencsik Bálint

Először is az összeszerelésről. Mivel ez egy hordozható távcső, ezért érdemes tudni, hogy hogyan kell össze-, és szétszerelni. Én először azt hittem, hogy ez sokkal bonyolultabb, de az első összeszerelés után már teljesen magabiztosan ment.

Először az állványt kell felállítani, majd rá kell tenni egy fixálót, ami nem engedi, hogy összecsukódjon (mellesleg ezt lehet használni a kis aprólékok tárolására is). Ezek után jön a távcső, arra meg a célzó. A célzó tulajdonképpen egy kisebb távcső, amivel az adott égitestet könnyen be tudjuk mérni, és ha abban látjuk, akkor a nagy távcsőben egy nagyobb nagyításban is megtekinthetjük. Ezt általában nem szokták levenni a távcsőről, mert be kell kalibrálni, ami egy picit macerás. Az én távcsövemnél viszont le kell venni, mert ezt másképp kell tárolni, mivel ebben egy picit másként helyezkednek el a tükrök a kisebb méret és a nagyobb nagyítás érdekében.

Bencsik Bálint

Ezután jönnek az aprólékok, amik arra a helyre kerülnek, ahová belenézünk, ezzel tudjuk a nagyítás méretét, a fokuszálást és egyéb dolgokat befolyásolni. Ez különböző méretű okulárokat jelent, amik a nagyítást befolyásolják, Barlow optikát (ami megkétszerezi a nagyítást), napszűrőt és holdszűrőt.

Ha ezzel kész vagyunk, akkor mehetünk is ki. Először nehéz és bonyolult lesz bekalibrálni a célzót, megtalálni az égitestet és ráfókuszálni, de ezek után gyönyörű látvány tárul elénk. Én eddig egy égitestet néztem meg közelről, a Holdat, aminek nagyon szépen látszottak a kráterei és a Napot napszűrővel. Gyönyörű látvány volt.

Bencsik Bálint

Ha látok egy szép égitestet ­­– élőben vagy akár képen –, akkor engem elkezd érdekelni az, hogy pontosan mit is látok. Így kezdtem el újra érdeklődni a csillagászat iránt. Remélem, ez jó volt kedvcsinálónak, és sok embernek jött meg a kedve ahhoz, hogy képeket nézegessen és utánaolvasgasson pár dolognak, ami érdekli.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az én szupererőm a beszéd

4 évvel ezelőtt színjátszón, szövegkönyvvel a kezemben álltam a színpadon, s vért izzadva próbáltam eleget tenni a tanárom instrukciójának. Ordítanom kellett, akár egy idegbetegnek, hiszen egy őrültet játszottam. Ám csak azt hallottam újra és újra, hogy hangosabban, hangosabban, van ebben még sokkal több is. Végül sok gyakorlás után valahogyan sikerült kieresztenem a hangomat, s az előadást követően többen oda is jöttek hozzám meglepődve, s elmondták, hogy azelőtt még sohasem hallottak engem ordítani vagy akár csak emelt hangon beszélni. Jobban belegondolva, igazuk volt, nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan, aki minden áron érvényesíteni akarná mások felett a véleményét, s pláne nem az, aki ezt hangerőemeléssel próbálja elérni. Dühösen sem gyakran kiabálok másokkal, maximum magammal, de azt is inkább csak halkabban. Mások iránt érzett haragomnak egyébként is csak a legritkább esetben tudok hangot adni, sajnos legtöbbször lenyelem, magamba fojtom, s úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mert túlságosan is félek attól, hogy konfliktushelyzetbe keverednék, ha elmondanám a problémámat.

Göde Anna

Mai szemmel visszanézve, az, amit az akkori előadáson hallhattak tőlem a nézők, közel sem volt minden, ami bennem volt. Nem sikerült feloldanom a gátat és kieresztenem a bennem tomboló igazi dühöt. Viszont, ha most újra ott állhatnék őrültként a színpadon, akkor képes lennék teljes hangerővel leordítani az ápolók fejét. Hogy minek köszönhető ez a fejlődés? A beszédtechnika óráimnak.

A beszédtechnika szó említése a környezetemből leginkább nem túl pozitív reakciókat váltott ki. Vagy nem tudták, mit jelent, vagy nem érdekelte őket, vagy egészen egyszerűen képtelen voltak megérteni az indíttatásaimat. Valószínűleg sokaknak csak az ovis logopédia jutott eszébe, s a küszködés, hogy végre ki tudja ejteni azt az átkozott r vagy s betűt, ami lássuk be, valóban nem tartozik a legkellemesebb gyerekkori emlékek közé. S nem tagadom, hogy nekem is sok óra elég monoton volt – amikor például tükör előtt ülve mondogattam egymás után a különböző rögzítő sorokat. De ez csak egy része volt annak a számtalan feladatnak és gyakorlatnak, amiket ott kellett csinálnom.

Még kilencedik elején kezdtem el járni egy fiatal beszédtechnikushoz, magánórákra. Hogy mégis miért? Teljesen jogos kérdés. Akkor még csak azt tudtam, hogy hadarok. Én pedig imádok, és mindig is imádtam szavalni, verseket, novellákat felolvasni mások előtt. Sőt, akkor még komolyabban gondolkoztam, vagyis inkább álmodoztam egy színészi karrieren is, amihez ugye szintén nem árt, ha az ember szépen és érthetően beszél. Ezért úgy döntöttem, végre valahára kezembe veszem az irányítást, és teszek valamit a jövőmért.

Göde Anna

Ma már nem hiszem, hogy valaha is hivatásos színész leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha az életemben nem kell majd emberek előtt beszélnem. Biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalommal hasznát fogom még venni azoknak a praktikáknak, trükköknek, amiket elsajátítottam. S a legkisebb mértékben sem gondolom azt, hogy ennek a tizenöt hónapnyi munkának egyetlen perce is kárba veszett volna.

Én olyannyira megszerettem ezeket a heti egy órákat, hogy majdhogynem elsírtam magamat, amikor az utolsó alkalommal otthagytam az órák helyszínét jelentő hálószobát, és a hatalmas tükröt, mely kezdeti ellenségemből jó baráttá és segítőmmé nőtte ki magát. Mert ott rengeteg mindent tanultam és kaptam. Az csak egy dolog, hogy elsajátítottam a helyes beszéd fortélyait. A rekeszlégzés technikáját, mely által sokkal jobban be tudom osztani a levegőmet beszéd közben. Azt a képességet, hogy ki tudom kihasználni a hangom teljes terjedelmét a suttogástól egészen az ordításig. A helyesen, jó helyen kiejtett hangokat, melyeket kemény, fáradságos munkával „igazítottunk” a helyére, s melyeknek köszönhetően arra is ráébredtem, hogy a környezetemben meglehetősen sokan rosszul tanultak meg kiejteni egyes hangokat. Persze valószínűleg legtöbben, mint például anyukám is, most már így fogja leélni az életét. Semmilyen nehézséget nem fog ez neki okozni, hacsak úgy nem dönt, hogy szakmát vált, és elmegy bemondónőnek, énekesnek vagy valami hasonlónak. Mindössze engem kerget néha az őrületbe, amikor minden második s hangja besípol.

Mindezen túlmenően sok olyan dolgot is kaptam, melyek csak indirekt módon kapcsolódnak a helyes beszédhez, mint például a magabiztosság. Ez abból következik, hogy megtanultam tudatosan irányítani, uralni a hangomat, s ez egyfajta hatalmat jelent számomra. Mert a hangunk, a beszédünk szinte tökéletesen tükrözi a lelkiállapotunkat. Például stresszhelyzetben legtöbbünknek összeakad a nyelve, felcsúszik a hangmagassága, felgyorsul a beszédtempója. Ellenben én, ha legközelebb prezentálásra kerül sor, oda fogok figyelni arra, hogyan beszélek, így ha minden jól megy, ezen mellékhatások egyike sem fog bekövetkezni. Ezáltal képes leszek elhitetni a közönségemmel, hogy én magabiztosan mozgok az adott témában. Csak hogy tudjátok, egyébként konkrétan rémálmaim vannak a prezentálástól, s mindig úgy kezdem el, hogy a stressztől alig tudok odafigyleni arra, amiről beszélek.

Végül pedig megtapasztaltam, hogy az ordítás király dolog. S nem csak akkor ordíthat az ember, ha felül akar kerekedni másokon, netán le akarja üvölteni valakinek a fejét. Hanem akkor is, ha egyszerűen csak ki akarja magából adni a feszültséget, ha elege van a világból, ha túl sok mindent lenyelt már szótlanul, s egyszerűen csak azt érzi, hogy jön felfele a torkán az a sok szarság. S mindössze egyetlen szónyi mondanivalója van, de azt az egy szót olyan hangosan akarja mondani, hogy az egész világ meghallja: „ELÉG!”

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Könyvek a színpadon

Én általában úgy szoktam megnézni egy filmet vagy színdarabot, hogy már olvastam az alapjául szolgáló könyvet, mivel akkor a könyv olvasásakor nem befolyásolnak a filmben vagy a darabban játszó színészek abban, hogy hogyan képzeljem el a szereplőket. Viszont most két olyan könyv is van, amit még nem olvastam, de már megnéztem a belőlük készült színdarabot. Az egyik ilyen színdarab az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén, amit a Hatszín Teátrumban láttam.

Ez a darab egy 13 és ¾ éves fiúról szól, akinek különféle problémái vannak a családjával és a szerelemmel kapcsolatban. Szülei folyamatosan veszekednek, nem tudnak megegyezni semmiben. Közben a barátnőjével, Pandórával sincs minden rendben. Az egyetlen ember, akivel bármikor tud beszélni, egy kerekesszékes, idős bácsi. Adrian mindig segít neki a takarításban, miközben a bácsi tanácsokkal látja el őt, amikre nagy szüksége van.

Büki Regina

A díszlettervező remek munkát végzett, nagyon látványos az összkép. A helyszínek váltakozását is profin megcsinálták. Amikor elsötétítették a színpadot, majd újra felkapcsolták a reflektorokat, akkor a díszlet rengeteget változott, a vászonra pedig olyan mintát vetítettek,  mint egy napló lapjai. Ez is a színdarab hangulatát dobta fel.

A másik ilyen darab a Szent Péter esernyője címet viseli, és a Karinthy Színházban láttam. Mivel nemsokára ki kell olvasnom kötelező olvasmányként, jó volt, hogy előtte megnéztem a darabot, mert ez felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt. Amikor megjelentek a színészek, rögtön lehetett tudni, hogy humorosan fogják eljátszani a történetet. Voltak olyan személyek, akiknek még a tekintetük is vicces volt – ezek főleg mellékszereplők voltak.

Büki Regina

A darab egy Veronka nevű lányról szól, akit kisbaba kora óta a bátyja nevel. A szóbeszéd szerint egy esős napon Szent Péter egy piros esernyőt tett a még csecsemő Veronka feje fölé. A lány 18 éves korában találkozik egy ügyvéddel, akinek szüksége van a piros esernyőre, mivel abban van az öröksége. Hogy hozzájuthasson, megkéri Veronka kezét. De még mielőtt sor kerülne az esküvőre, a lány megtudja, hogy az ügyvéd miért akarja elvenni. Nagyon dühös lesz rá, de amikor megtudja, hogy milyen helyzetben van vőlegénye, megenyhül a szíve. A darabon sokat nevettem, összességében nagyon tetszett.

A színdarabok után szívesen kiolvasnám a könyveket is, mert érdekel, hogy milyen történet alapján állították színpadra ezeket.

Büki Regina (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

16 dolog, amit megtanultam 16 évesen

Pár nap és 17 leszek. Hogy mit adott nekem a 16. életévem a Földön és mit tanultam meg ebben az éveben? Más sem hiányzik az unalmas napjaidból, mint hogy egy majdnem felnőtt bölcsességeid olvasgasd? Aggodalomra semmi ok, itt van Somos Emma rendhagyó listája: 16 dolog, amit megtanultam 16 évesen.

1. Van, aki hisz bennem

16 évesen igazán megtanultam mennyit számít az, hogy van egy szerető és támogató családom, aki mindig ott áll mögöttem, és akik mindenben támogatnak. Arra is rájöttem, hogy ez mennyire ritka, és hogy a legtöbb gyereknek, kamasznak ez nem adatik meg. Tudom, hogy szerencsés vagyok. Annak is érzem magam, és hálásnak, még akkor is, ha lehet, hogy ezt nem mondom elégszer a szüleimnek. De minden nap így érzek, és minden nap azon dolgozok, hogy kicsit visszaadjak valamit a világnak, a többi gyereknek, akik nem lehetnek olyan szerencsések, mint én.

Somos Emma

2. Álmodj nagyot

Mikor máskor, ha nem gyerekként szárnyalhatna a fantáziád? Higgyél az álmaidban és merj álmodni. Soha ne gondold azt, hogy te ehhez kevés vagy, vagy hogy esetleg nem érdemelsz meg valamit. Nagyon sokszor érzem magam naivnak és álmodozónak, olyannak, aki nem a realitás talaján áll. Sokszor esek pofára, így mindig meghallgatom a tapasztaltabb, bölcsebb (sok esetben felnőtt) embereket arról, hogy mi az ötletem hátulütője. De ha valamiben igazán hiszek, akkor soha nem adom fel az álmomat, és naivan hiszek bennünk. És ha egy dolgot magammal vinnék a felnőttkorba, akkor az ez a hozzáállás lenne.

Somos Emma

3. A barátság energia, önfeláldozás, de megéri

Minden életkorban kicsit más jelent a barátság, nekem 16 évesen a feltétel nélküli elfogadást és a támogatást. A barátság áldozat, energia, ami megtérül. Kétoldalú kapcsolat, viszont soha nem nézed, hogy te mit teszel bele, mert mindig úgy érzed, hogy ezt visszakapod. A barátság egy olyan világ, amiben ketten vagytok. Egy olyan állapot, amit ketten ismertek és egy olyan ajándék, amit meg kell becsülni.

Somos Emma

4. Thubasa kapitány forevör: legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol!

Van egy kedvenc anime sorozatom, amit még hat évesen láttam először. Aztán végignéztem újra az egészet 11 évesen, és azóta minden éveben megteszem ezt. Kötelezővé tenném az iskolákban. A Thubasa kapitány egy japán fiúról szól, akinek az életét végigkísérhetjük, amíg kisiskolai focistából profi európai klubokban játszó sportoló lesz. Hihetetlenül pozitív és sokrétű az üzenete, a sorozat pedig tele van igazi karakterekkel. Ne add fel, dolgozz keményen, tisztelj másokat és soha ne feledd el élvezni, amit csinálsz. Legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol. Ez a két sor összefoglalja a mindennapi hozzáállásomat a sulihoz, az élethez, a munkához.

Somos Emma

Egyszerűen imádom ezt a sorozatot. 16 évesen a nyarat azzal kezdtem, hogy a húgommal újranéztem, és ötpercenként állítottam meg, hogy a párnámba visítsam, hogy ez mennyire jó már. Mert tényleg annyira. Én már kívülről fújom a zenéket, az összes epizódot. Ezek olyan emlékeket idéznek fel bennem a kiskoromból, amik örökre megmaradnak. De a nosztalgián kívül örök emlékeztető számomra ez a sorozat az igazán fontos dolgokról, és remélem, hogy minden évben újra megnézem majd, hogy soha ne felejtsem el ezt a hozzáállást az élethez.

5. Fontos az új kihívás

Sok új dologba kezdtem bele ebben az évben (persze szokásomhoz híven csakis úgy, hogy a régi elfoglaltságokat sem adtam le, csak hogy még több dolgom legyen), és ezek között voltak nagyon félelmetes, elsőre a komfortzónámon kívül eső dolgok. Legyen szó sportról, természettudományos éves projektről vagy egy Model United Nations konferenciáról, mindegyik új kihívás elején nagyon meg voltam rémülve. De most, hogy már magabiztosan tudok haladni ezekben a dolgokban is, rájöttem, mennyire fontos, hogy minden évben belevágjunk valami másba, és hogy bebizonyítsuk vagy emlékeztessük magunkat arra, hogy meg tudunk bármivel birkózni, és hogy hinni kell magunkban.

6. Még ráérek

A nyárnak úgy vágtam neki, hogy minden ötletemet, elmaradásomat, amire nem volt időm suli közben, bepótlom, megvalósítom a nyáron. Voltak köztük világmegváltó tervek és hosszú, elolvasásra váró könyvlisták is. De a nyári szünet csak telt és telt, és (nyilván) semmilyen ötletet nem valósítottam meg. Viszont a feszültség és az elégedetlenség nőtt bennem magammal szemben, míg egyik nap az anyukám megértette velem (egy hajnali háromig tartó beszélgetés során), hogy bizony még nagyon ráérek. Hogy tök fiatal vagyok, előttem az élet és ne legyek magammal ennyire szigorú. Hogy megteszek mindent, de tudjak elengedni dolgokat és lelazulni. Hogy ne legyek hülye és élvezzem ki az utolsó vakációmat. Mennyire igaza van!

Somos Emma

7. Adni mindig jobb, mint kapni

Ennek a pontnak már kicsit „felnőtt-szaga” van, ha lehet ilyet mondani. Hiszen sokáig én is úgy voltam vele, hogy „normális” gyerek nem mond ilyet, de 16 évesen decemberben, amikor két barátnőmmel megszerveztük a Monori Angyalok ajándékgyűjtő kampányt a monori Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Tanodájába járó gyerekeknek, akkor igazán megértettem, mit jelent ez. Mert az igazi ajándék nekem is az volt, mikor a több mint 30 gyerek megkapta azt az ajándékot, amit kívánt. Emlékszem, én hét-nyolcévesen mennyire el voltam varázsolva a karácsonytól és az ajándékoktól a fa alatt. Az, hogy ezt az élményt most több gyereknek továbbadhattam, jobb volt bármilyen meglepetésnél.

8. Még nem voltam szerelmes

Hát igen, de ami késik, nem múlik. Egyrészt még túl fiatalnak érzem magam egy ilyen szoros kötelékhez, másrészt pont most írtam, hogy annyira ráérünk még. Ebben az évben egy olyan érvelő esszét írok, amiben azt kutatom, létezik-e szerelem első látásra az agykutatás szerint. Már csak emiatt is lehet mondani, hogy önképzett, laikus szakértője vagyok a témának, így hát biztos lehetek benne, hogy nem, nem voltam még szerelmes. Mindenesetre az esszé után úgy gondolom (remélem), már fel fogom tudni ismerni az érzést, ha az egyszer majd rám talál. Amit biztosan érzek, hogy még nincs szükségem egy ilyen kapcsolatra, és nem is érzek kényszert, hogy járjak valakivel. Olyan jó lenne, ha sok más lány is így érezné, és nem a fiúk vagy mások véleményéhez kötné az önmaga megbecsülését. Mellesleg az, hogy nem voltam még szerelmes, nem jelenti azt, hogy nem vagyok „igazi tini”, hiszen annál több „crushom” volt és igen komoly fangirl vagyok. Ezeket mind alá tudom támasztani biológia háttérrel rendelkező érvvel. Csak szólok, tudom, miről beszélek.

Somos Emma

9. Jól tudok beszélgetni a fiúkkal, csak ők ezt nem tudják (még)

Hát igen, jövök itt a nagy életbölcsességekkel. De egy 16 éves lánynak fontos, hogy megbizonyosodjon arról, bizony tud ő beszélgetni bárkivel – még a fiúkkal is. Maximum ők nem tudnak róla. Kár nekik. De komolyra fordítva a szót, ebben az éveben tök sok olyan alkalom volt, amikor iskolán kívül, de még évfolyamon belül is tudtam olyan fiúkkal beszélgetni, akikkel azelőtt egy szót sem szóltunk egymáshoz ­– és milyen kár, mert ahhoz képest tökre megtaláltuk a hangot. Ez egy jó lecke arról, hogy félretegyük az előítéleteinket, legyünk nyitottak és álljunk ellen a beskatulyázásnak. És ha már a jó beszélgetés mellé megjegyezhetek még valamit: a tánc is elég jól megy, de nem hívnak elég buliba. Az élet nehéz és igazságtalan, hiába. Ami még igazabb, hogy ezek a gondolatok két hónapja még eszembe se jutottak, szóval a kamaszkor tényleg nagyon gyors, és olyan, mint egy hullámvasút.

10. Világpolgár vagyok, felelősséget akarok és tudok vállalni

Ez is már egy kicsit érettebb, nagyobb súlyú kijelentés. A közös projektek az UNICEF-fel, a Model UN konferenciákon való részvétel és a saját erőből szervezett nyári táborok és ajándékgyűjtés mind megerősítették bennem az érzést, hogy még gyerekként is talán egy egészen kicsikét jobbá tudom tenni a világot. Az, hogy minderre lehetőséget kaptam, és saját erőmből, szorgalmamból így sikereket tudtam elérni, önbizalmat adott, és megtanított hallatni a hangomat és cselekedni. Valamint motivál arra, hogy minél több gyereknek segítsek én is, hogy ilyen lehetőségeket kapjon.

Somos Emma

11. Fontos több időt töltenem a családdal

Ahogy a húgom nő fel, minden egyes hónapban elkápráztat és megdöbbent, hogy már mennyire nagy, önálló, ügyes. A legrosszabb, mikor néha azt érzem, hogy nem töltök vele elég időt, és így lemaradok a lényegről. Arról, ahogy ugyanazon megy keresztül, amin nemrég még én is. A kiskamaszkor. És az nem is kérdés, hogy számomra ő mindenben sokkal jobb és ügyesebb, mint én bármikor is voltam, és már nemcsak én vagyok az, aki egy halom dolgot csinál, hanem bizony ő is. Azt a biztonságos fészket, állandó hátteret, jelenlétet, támogatást, amit a családom jelent a mindennapokban, sokszor elfelejtem megköszönni és igazán értékelni.

Somos Emma

12. Szeretem önmagam

Nagyon sok mindennek köszönhetem, hogy el tudom magam fogadni. Hogy megbecsülöm és szeretem magam. A testem és a személyiségem is, és hogy rendelkezem egy egészséges önbizalommal. Legfőképpen a családomnak, a szüleimnek és a környezetnek, amiben felnőhettem. Még csak most tapasztaltam meg, hogy teljesen tudatában vagyok önmagammal, és elfogadom, becsülöm ezt az embert. Amikor ez az érzés elönt, határtalanul boldognak és motiváltnak érzem magam. Azt kívánom, bár mindegyik gyermek megkaphatná ezeket a szárnyakat.

13. Sok leszarom tablettám van

Ez egy hihetetlenül szuper dolog, és csakis a szüleimnek köszönhetem, hogy ilyen jól és feltétel nélkül szeretve neveltek fel. Az, hogy sok leszarom tablettám van, amit, ha kell, be tudok venni, nem jelenti azt, hogy érzéketlen egoista lennék. Mindenképpen szociálisan érzékenynek és empatikusnak definiálnám magam, viszont csak a számomra igazán fontos emberek véleményére adok, és soha nem azért teszek valamit, hogy másnak megfeleljek. Belső motivációból dolgozom, és talán csak magammal kéne egy kicsit kevésbé szigorúnak lennem néha.

14. Nem nagy cucc a Sziget és vitorlázni nehéz

Ezek a 16 éves nyaram legnagyobb tanulságai. Megvolt az első fesztivál, még akkor is, ha az nem az igazi „fesztiválélmény” volt, hiszen a diákcéggel voltunk kint árulni, így mondhatni dolgoztunk. (Elég hihetetlen, tudom, de napi 10 órát kellett állni a standnál az ingyenjegyért cserébe). Apukám minden este értem jött kocsival. Bár én mondtam neki, hogy ott alszok valakinél, de ha annyira makacs, és fel akar kelni hajnali egykor autózni egy kicsit, mit lehet tenni? Mindenesetre egy panaszom se lehet, és elmondhatom: már voltam a Szigeten is. Másrészt, részt vettem életem első (és valószínűleg utolsó) vitorlástáborában is, ami amúgy nagyon jó volt, de 16 évesként nagyon kilógtam a korosztályból. Ráadásul így is olyan voltam az 5 nap végére, mint a mosott rongy, annyira kimerítő volt egész nap a vízen lenni. Egyedüli pozitívuma az volt, hogy alig használtam a telefonom, és egész nap a húgommal voltam együtt.  És a hét végére már a fordulás is sikerült, így elmondhatom, hogy végül a vitorlázás varázsának is sikerült megérintenie.

15. A gyerekjogok fontosak

Ahogy szépen lassan átcsúszok a gyermekkorból a felnőttkorba, kezdek tudatában lenni annak, mennyire más a felnőttek világa. Vagy inkább mennyivel jobb fejek, vagy legalábbis őszintébbek a gyerekek. És néha megpróbálom megérteni, hogy miért nehezebb a felnőtteknek, hogy miért könnyebb néha egy megjátszós vagy rossz utat választaniuk. A legtöbbször megértem. De, ami még jobban megrémiszt, ha azt látom, hogy egy gyerek kerül olyan helyzetbe, amit még egy felnőtt se tud kezelni. Ekkor értem meg, mennyire fontos egy gyereknek, hogy egy szerető, biztonságos környezetben tudjon felnőni, és ez megerősít abban, hogy azért, hogy ez minden gyereknek megadathasson, mindennap tennünk kell.

Somos Emma

16. Gyereknek lenni a legjobb

Ilyen egyszerűen, frappánsan, őszintén. Hát igen, én gyerekként sose vágytam arra, hogy nagy legyek, felnőjek. Sőt, minden este az esti imádságba beleszőttem azt is, hogy „add istenem, hogy kiélvezzem a gyerekkorom minden percét, és ne teljenek el olyan hamar ezek az évek”. Ne is mondjátok, tudom, mit gondoltok, ez van, nem tagadom (fura gyerek vagyok). Viszont ez egy olyan kívánság, ami nagyon nehezen teljesül, hiszen valami minél jobb, annál gyorsabban telik. És ez talán leginkább a gyerekkorral van így. Már csak egy évem van, jogilag, gyerekként. Nem sok, de mindenkinek ennyi jut. Panaszkodunk, hogy milyen rossz a 17, mert már nem is vagy annyira gyerek, de még felnőtt se. Ez egy ilyen utolsó előtti állomás, megtorpanás. De ha úgy nézzük, hogy gyereknek lenni a legjobb, akkor inkább élvezzük ki ezt az utolsó évet, és sűrítsünk bele annyi őszinteséget, naivságot, kedvességet, önzetlenséget, amennyi eddigi gyerekkorunkat összesen jellemezte. Másrészt, soha ne felejtsük el, hogy lehet, hogy jogilag minden gyerek ugyanannyi évet kap, nincs egyenlőség az életkörülményeink között, és én tudom, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok, mint az átlag. Dolgozzunk azért, hogy minden gyerek úgy érezhesse, gyereknek lenni a legjobb, hiszen végső soron mindig a gyerekeké a jövő, és ők a legjobb befektetés. A gyerekek mindig megérdemlik a jobb sorsot.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Szeretem az amerikai fegyvertörvényeket

Egy valószínűleg súlyos értelmi gondokkal küzdő diák fog egy lőfegyvert, bemegy az iskolájába és lelő egy vagy több tucat embert. Miről beszélek? A floridai mészárlásról, amiben 17 ember halt meg. Bennem pedig ez csak a szokásos kérdéseket veti fel: hányszor fog még ez megtörténni? Még hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy a csodálatos Amerika felébredjen amerikai rémálmából és felfogja, hogy nem, nem buli az, hogy a fegyvereket úgy lehet venni, mint a cukrot?

Persze, most nagyon sokan felszisszennek, és magukban azt mondják: na de Márta! Hát a fegyverekkel az emberek megvédik magukat! Aha, persze, és másokat meg megölnek. Csodás. AK-47-eseket mindenkinek!

Tehát mielőtt valaki felháborodva kijelentené, hogy márpedig aki ilyen bután gondolkodik, az aztán igazán megérdemli, hogy lelőjék egy önvédelmi célból vásárolt fegyverrel, kicsit bővebben is kifejteném az érvrendszert, ami a hozzám hasonló radikális gyilkolás- és fegyverellenesek véleménye mögött meghúzódik.

Először is, a fegyverrel ölni lehet. Azt elsősorban gyilkolásra gyártják, és még ha valaki önvédelmi célból is vásárolja, akkor is igazából az a célja, hogy ha valaki megtámadja, azt önvédelemből meg tudja ölni vele. Ez azért érthető, nyilván én sem szeretnék meghalni. Na de akkor a fegyver csak önvédelmi eszköz, és mindenkinek joga van az önvédelemhez, nem? Ergo, mindenkinek joga van felfegyverezni magát. Ez eddig szép és jó. Csakhogy ha mindenki vásárolhat fegyvert, az azt jelenti, hogy a bekattant idióták is vásárolhatnak fegyvert. Mert ha a tényleg önvédelmi célból fegyvert vásárló emberek könnyebben jutnak fegyverhez, akkor bizony a bekattant idióták is sokkal könnyebben jutnak fegyverhez. És ember legyen a talpán, aki első pillantásra megállapítja a vele szemben álló, látszólag teljesen hétköznapi emberről, hogy normális-e vagy bekattant idióta. És általában a gyilkos hajlamokkal rendelkező bekattant idiótáknak is van még annyi eszük, hogy azt hazudják, nekik biza önvédelmi célokra kell a lőfegyver, ők, kérik szépen, nem akarnak ám senkit se legyilkolni, nem, csak olyan szépen mutat az a kis puska a falon a kedvenc filmem posztere mellett...

Mörk Márta

A másik, hogy állítólag „a fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek embereket”. Ó, tényleg? Igen, az emberek ölnek embereket, és mivel? Általában fegyverrel. Kétségkívül maga a fegyver önmagában nem egy gyilkos eszköz, de amint emberek kezébe kerül, egyből azzá válik. Akkor most mi a megoldás? Szabadon eladni a fegyvereket, de távol tartani tőlük az embereket? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Ellenérv, hogy ez így mind igaz, de őszintén szólva az igazán idióta szociopata gyilkosok a világon bárhol hozzá tudnak jutni a fegyverhez, és aki igazán akar, az bárhol tud mészárlást rendezni. Az Európai Unióban is több fegyveres gyilkosság történik évente. És nem is a lövés az egyetlen mód, ahogyan meg lehet gyilkolni valakit. Annyi meg annyi gyilkossági mód van, aki olvasott már Agatha Christie-regényt vagy igazából bármilyen krimit, az tudja, hogy kábé bármilyen nehéz tárggyal lehet gyilkolni. És aki igazán nagyon ölni akar, az bárhol megteszi.

Mörk Márta

Viszont az is igaz, hogy persze kenőkéssel is lehet gyilkolni, meg ha a polc rádől valakire, azt se éli mindig túl, de azért egy kenőkés még mindig sokkal kevésbé hatékony gyilkos fegyver, mint a pisztoly, és igenis, ha könnyebb fegyverhez jutni, akkor több ember fog fegyverhez jutni és több ember fog ölni. Persze, aki igazán nagyon gyilkolni akar, az Magyarországon is be tud szerezni magának egy csinos kis pisztolykát, de aki csak egy kicsit akar gyilkolni, az Magyarországon valószínűleg nem fog. Amerikában viszont nagyobb esélye van annak, hogy aki tényleg csak egy kicsit akar gyilkolni, az is megteszi, hiszen nagyobb a kísértés és könnyebb fegyverhez jutni. Az egészen kicsi gyilkos hajlamokkal rendelkezők Magyarországon így gondolkodnak: „Á, nem éri meg a fáradságot!” Amerikában viszont: „Miért ne? Csak bemegyek abba a rohadt boltba és megveszem.”

De ha még a szociopata gyilkosoktól eltekintünk, akkor is rengeteg fegyver általi halál történik nem előre eltervelten, hanem véletlenül vagy hirtelen felindulásból. A véletlen baleseteket általában az okozza, hogy valaki tudatlanul vagy felelőtlenül használja a fegyvert.

Mörk Márta

Klasszikus eset, hogy a kisgyerek, aki még nem tudja, hogy a fegyver veszélyes játék, kiveszi a töltött fegyvert mondjuk az anyukája táskájából, aztán jól fejbe puffantja vele a mamáját. Ez természetesen nem a gyerek hibája, hanem a szülőé, aki hülye volt és töltött fegyvert tartott a gyerek számára elérhető helyen. Igen, lehet mondani, hogy ez tényleg butaság, de őszintén szólva ez is csak önvédelem, nem? Egy töltött fegyvert tartani a táskádban, az is önvédelem, hiszen bármikor rád támadhat valaki az utcán, és akkor mivel véded meg magad?

Mörk Márta

Az más kérdés, hogy így a gyereked számára is elérhetővé válik a fegyver, és adott esetben hasba tud lőni vele. Véletlenül. De hát te csak meg akartad védeni magad, nem buta voltál. Az megint más kérdés, hogy szerintem, aki egyáltalán fegyvert vesz, az buta, bár mondjuk, nem tudom, milyen Amerikában élni, ahol tényleg bárkinél lehet egy pisztoly, de akkor is…

A másik hétköznapi eset a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Klasszikus példája ennek a házastársi veszekedés. A régóta együtt élő házaspár már megint veszekszik valamin, marják egymás, üvöltöznek, ordítoznak, dühöngenek, iszonyatosan magasra csapnak az indulatok, és mindketten úgy érzik, most aztán igazán meg tudnák gyilkolni a másikat. Aztán az egyik fél dérrel-dúrral kinyitja a konyhafiókot, és… És hogy aztán mi történik, az országonként eltérő. Magyarországon nagy valószínűséggel talál a fiókban egy tányért, ami lehet, hogy Herendi porcelán, és igazi, nem kéne tönkretenni, de a dühöngő férj/feleség a pillanat hevében mégis kikapja azt a fiókból, és házastársa fejéhez vágja. Szerencsés esetben a másik még ki tud térni a tányér elől, és az a földön landol vagy a falnak csapódik, szerencsétlenebb esetben összevagdosódik kicsit az arca. Amerikában viszont az is megtörténhet (sajnos sok esetben meg is történik), hogy a dühöngő férj vagy feleség a dérrel-dúrral kihúzott fiókban egy csőre töltött lőfegyvert talál, amivel aztán a pillanat hevében szitává lövi házastársát, két másodperccel később pedig már bánkódhat utána, amikor megbánta... De hát a golyólövés sajnos visszafordíthatatlan.

Mörk Márta

A következő pedig a paranoia. Mint már említettem, nem tudom, milyen Amerikában élni, úgy, hogy körülötted bárkinél lehet egy pisztoly. Ez a tudat valószínűleg eléggé paranoiássá teszi az embereket, és sokan csak azért vesznek fegyvert, hogy nekik is legyen. És mivel nekik van, vagy legalábbis körülöttük sokaknak van fegyvere, egy ismeretlen emberről is automatikusan azt feltételezik, hogy neki is van. Főleg, ha ráutaló magatartást mutatnak, olyan mozdulatot tesznek, ami akár az is lehet, ahogy éppen nyúlnak a fegyverükért… Főleg, ha egy olyan közegből jöttek, ahol magas a bűnözés, és ahol tényleg nagyon sok embernek van fegyvere... És ezért van az, hogy ha egy rendőr igazoltat egy random fekete embert, aki tényleg nem csinált semmit, és az az ember mondjuk épp a kesztyűtartóhoz nyúl, hogy előszedje a személyijét vagy a jogosítványát, akkor a rendőr azt feltételezi róla, hogy biztos a fegyveréért nyúl. És ilyenkor a rendőr nem gondolkozik – hogy mégis miért akarná őt lelőni bárki is azért, hogy megússzon egy pár dolláros bírságot, ha éppen gyorsan hajtott? Nem, ilyenkor a rendőr nem gondolkodik, hanem egyből lő, és amikor később kiderül, hogy az adott személy teljesen fegyvertelen volt, és egyáltalán nem akart senkit lelőni, akkor mehet a bánkódás a köbön, meg a vádak, hogy biztos mélyen rasszista a rendőr, és azt akarja, hogy minden fekete meghaljon. Pedig ilyenkor a rendőr is csak annak a közegnek az áldozata, amelyikben rengeteg-rengeteg ember tart fegyvert, és ahol az embernek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy szinte bármikor bárki csak úgy random lelőheti.

Mörk Márta

Persze nem azt mondom, hogy a fegyverteleneket lelövöldöző rendőröket nem kell azonnal kirúgni és börtönbe zárni, sőt, még a Black Lives Matter mozgalmat is fontosnak tartom, még ha nem is értek egyet mindenben velük. És a feketékkel szembeni rendőri túlkapások tényleg felháborítóak. Csak ezért nem feltétlenül csak a rendőröket kell felelőssé tenni.

A fegyverpártiak első számú és legfontosabb érve persze az, hogy hát Alkotmány bácsi megengedte. Most erre forgathatjuk a szemünket, és rosszcsont kamaszok felháborodott szüleiként viselkedve megkérdezhetnénk: és ha az Alkotmány azt mondaná, hogy ugorj a kútba, akkor beleugranál? De ez nem lenne nagyon hasznos, és valószínűleg a válasz igen lenne, ha az alkotmányba az lenne beleírva, hogy minden amerikainak 21 éves korában be kell ugrania a kútba, akkor sokkal kevesebben élnének ebben a szép országban. Na jó, ez megint nem igaz, azért egyáltalán nem minden amerikai ilyen hülye, sőt. És nem is minden fegyverpárti jön ezzel az érvvel, de sokan igen, és erre szeretnék most rácáfolni azzal, hogy ez egy baromi nagy hülyeség. Komolyan mondom, örülök, hogy nem írták bele a 18. században az Alkotmányba azt, hogy márpedig a nőknek nem lehet szavazójoguk, még szerencse, hogy a tizenkilencedik módosítás szerint pont lehet. Ez az alkotmányozós mizéria szerintem eléggé nagy baromság. Hol van az megírva, hogy az alkotmányt, azt nem lehet módosítani és nem lehet hozzányúlni? Nem ez a Szent Grál. Alkotmány ide vagy oda, érdekes módon a tizennyolcadik módosítás hatályon kívül helyezésével kapcsolatban senkinek sem volt semmi kifogása. Ja, mert hogy tíz évig az is benne volt az alkotmányban, hogy nem szabad alkoholt inni. Ezt annak rendje és módja szerint be is tartották az amerikaiak, mert az Alkotmány fontos! Ja, hogy nem tartották be? Hát persze. Amikor arról van szó, hogy egy kicsit kevesebb whiskyt vedeljünk, akkor nem fontos az alkotmány, de amikor arról van szó, hogy menő-e a családi örökségünkből huszonhét pisztolyt magunknál tartani (családi örökség, mivel az őseink minden alkotmánymódosítás megünneplésére vettek egyet), akkor hirtelen nagyon fontos lesz.

Az azért nem igaz, hogy tényleg a sarki CBA-ban lehet venni bármennyi lőfegyvert. Ez nincs így, és nem csak azért, mert Amerikában nincs CBA, hanem mert tényleg vannak azért más törvények és szabályok is. És ezek államról államra eltérőek. Van, ahol szigorúbb szabályok vannak, van, ahol enyhébbek. Ha valakinek nem tetszik a saját államának fegyverkezési szabályrendszere, akkor még mindig elköltözhet egy másik államba. És nem, nem olyan borzasztóan egyszerű fegyverhez jutni azért Amerikában sem. Sokkal könnyebb, mint Európában, de nem megy egyik pillanatról a másikra.

Végezetül pedig örök kedvencem, amit már sokan emlegettek ugyan az interneten, de nekem is muszáj megemlítenem: a Kinder tojások, amikben belül kis játékok vannak. A Kinder tojások ugyanis be vannak tiltva az Egyesült Államokban, mert a gyerekek esetleg azt gondolhatják, hogy az a sárga izébizé is ehető, és megfulladhatnak miatta. Ami egyébként teljesen igaz, és biztos vagyok benne, hogy volt is már ilyen eset, hogy egy gyerek egy Kinder tojás miatt megfulladt, és emiatt az Egyesült Államokban betiltották. Milyen okos! Hiszen történt már miatta baleset, akkor biztosan nem biztonságos.

Mörk Márta

A fegyvereket meg nyilván azért engedik, mert a fegyverek helytelen használata miatt aztán az emberiség történelme során soha nem halt meg még senki. Nem, a fegyverekkel nem történnek balesetek. De a Kinder tojásokkal igen. Minden bizonnyal. Más egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Létezik egy olyan ország, ahol a Kinder tojást nem vásárolhatsz, mert veszélyes, de fegyvert bármikor vehetsz. Miért is? Mert ÖNVÉDELEM meg ALKOTMÁNY.

Na jó, azért még egy megjegyzésem talán lenne. Önmagában az önvédelmi fegyverek tartása vagy esetleg vadászpuskák, sportlövészet céljából otthon tartott fegyverek engedélyezése nem ördögtől való dolog. Sokkal, de sokkal szigorúbb engedélyezési folyamat kellene ahhoz, hogy ki tarthat fegyvert és ki nem. Egy pszichológiai vizsgálat például nem ártana, és az sem, ha meg lenne határozva, hogy egy embernek maximum hány fegyvere lehet. Egy kis odafigyeléssel, gondolkodással, elővigyázatossággal és szigorítással nagyon sok ember életét menthetnénk meg. És akkor talán nem lenne több iskolai mészárlás, meg fesztiváli mészárlás, meg otthoni mészárlás, egyáltalán, semmilyen mészárlás nem lenne több. Az amerikaiaknak még minimum három évig országuk valaha volt legudvariasabb és legkedvesebb elnökét is el kell viselniük (aki mellesleg valóban nagyon szimpatikus ember, én is szívesen leülnék vele egyszer vacsorázni, hogy aztán jól a fejébe nyomhassak egy egész tejszínhabos mazsolás kuglófot), és mindennek a tetejébe még azok a gonosz bevándorlók is áramlanak hozzájuk, csupa-csupa „szar országból”, kifejezetten jót tenne nekik egy ésszerűbb fegyverszabályozás.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A kutya különös esete az éjszakában

A kutya különös esete az éjszakában Mark Haddon regénye, amiből egy színdarabot is készítettek. Ezt a színdarabot pár napja láttam, nagyon megrázó és magával ragadó volt.

A színdarab egy Christopher nevű 15 éves autista fiúról szól, akinek a matek és az űrkutatás a mindene. Nem bírja az érintést, nem bízik meg senkiben, akit nem ismer eléggé, és ha ideges, folyamatosan ugyanazt a mozgást ismétli. Az anyja két éve meghalt, így kettesben él a türelmes, szelíd apjával. Egy különleges iskolába jár hozzá hasonló gyerekekkel.

Az egyik tanárnőjével különösen jó kapcsolata van. Vele beszél meg mindent, és a tanárnő segít is neki túljutni a nehézségeken. Egyik este, mikor Christopher hazafelé sétál, meglátja a szomszéd halott kutyáját a földön fekve, egy vasvillával leszúrva. Megnézi jobban a kutyát, ám mikor jön haza a szomszédjuk, meglátja őt, és azt gondolja, hogy ő ölte meg, ezért kihívja a rendőröket. A rendőrségen elmondja, hogy ő soha nem tenne ilyet. Imádja az állatokat, mert meghallgatják és megértik őt. Elmondja, hogy van egy patkánya is otthon, akivel mindennap foglalkozik, és ő a legjobb barátja. Elengedik, ám Christopher nem nyugszik, tudni akarja, ki ölte meg a szegény ártatlan kutyát. Az apja hiába mondja neki, hogy ne üsse az orrát mások dolgába, hagyja abba a nyomozást, ő nem hallgat rá, és az iskolában még egy könyvet is ír a nyomozásáról és a történetről.

A történet egyre bonyolultabb lesz, Christopher családi háttere is kibontakozik. Titkokra derül fény, és egyszer csak azon kapja magát, hogy nem bízik senkiben, aki a környezetében él. Mindeközben még egy nagy matekvizsgára is készül. Nem érzi magát biztonságban, így elindul egyedül otthonról.

A darab tele van váratlan fordulatokkal. Láthatjuk, hogy mekkora bajba keveredhet egy fiú, aki nem olyan, nem úgy gondolkodik mint mi, ráadásul még segítséget sem fogad el idegen emberektől. A Christophert játszó Kovács Krisztián szünet nélkül végig a színpadon volt, és olyan tökéletesen játszotta el az autista fiút, hogy akár azt is elhittem volna, hogy az. Nagyon érdekes volt, hogy a darab végén a meghajlásnál elmosolyodott, és akkor jöttem rá, hogy egész végig egyszer sem mosolygott, és ez nem tűnt fel a darab nézése közben, csak a végén. A többi színész is nagyon jól játszott. Nekem legjobban talán a tanárnő tetszett, aki egyszer a fiú gondolatainak mesélőjeként jelent meg, máskor pedig az iskolában, tanárként. A díszlet, a fények és a hangok pedig még hatásosabbá tették a darabot.

Mindenkinek bátran ajánlom, mert ez egy nagyon elgondolkodtató és elbűvölő történet.

Varga Zsófia (AKG, 7.évf.)

A kutya különös esete az éjszakában, Centrál Színház
Rendező: Puskás Tamás
Szereplők: Kovács Krisztián, Scherer Péter, Pokorny Lia

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nőként ezért értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap. Az a nap, amit direkt a nőknek dedikáltak – a nők ünneplésének, elismerésének és egyenlőségének. Tavaly megjelent egy cikk a Szubjektív magazinban, amelyben kollégám azt írta le, hogy miért nem ért egyet a nőnappal (Rónai Sára: Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal – 2017. március). A cikkben megfogalmazott problémák valósak és igazak, de én mégis egy kicsit más álláspontot képviselek. Így hát ebben a cikkben megírom, hogy én miért értek egyet a nőnappal, és miért nem gondolom szexistának.

Először is, nem gondolom, hogy az összes többi nap az évben férfinap. A mindennapi életben eddigi tapasztalataim szerint a boldogabb országokban (nyilván most nem azokról az iszlám országokról beszélek, ahol a nők nem vezethetnek autót) nagyrészt egyenlőként kezelik a nőket a férfiakkal, és persze vannak egyenlőtlenségek, nyilván vannak, de azért az, hogy az év többi napján a férfiakat ünnepeljük úgy, ahogy a nőnapon a nőket, az nem igaz. Rengeteget fejlődött a nők helyzete az elmúlt száz évben, bár nyilvánvalóan vannak még egyenlőtlenségek, és lehet, hogy mindig is lesznek. Pontosan ezért van szükség a nőnapra, mert a nők még mindig egy kicsikét el vannak nyomva. Azért, hogy ezekre az egyenlőtlenségekre felhívjuk a figyelmet.

Manapság a legtöbb országban a nők az élet egyes területein hátrányban vannak a férfiakkal szemben, ez teljesen igaz. Sőt, sok területén az életnek. De nem gondolom, hogy ez a helyzet a nyugati országokban annyira rettenetesen súlyos lenne. Persze, vannak nagyon dühítő és felháborító dolgok, mint például a nemi erőszak, ami rengeteg nőt sújt és sokkal kevesebb férfit. De azért lássuk be, szerencsére nem érint minden nőt.

A társadalmi megítélés és a konvenciók mindenkit érintenek, és a társadalom nagyon sok esetben negatívan ítél meg egy nőt ugyanazért, amiért egy férfit nem. Például a munkahelyeken rengeteg ember sokkal szívesebben venné, ha férfi lenne a főnöke, és ha nő a vezérigazgató, akkor rögtön negatív dolgokat feltételeznek róla: hogy biztos nincs családja, meg erőszakos és idegesítő.

De azért ezek a negatív előítéletek sem érintenek éppen mindenkit, és különben is, a hülye emberek véleményével nem kell foglalkozni.

A cikkben Sára azt fogalmazza meg, hogy a jelenlegi világban a kislányok automatikusan hátrányban érzik magukat azért, mert ők lányok. Nos, ez lehetséges, hogy így van, de biztosan nem minden esetben. Példának okáért az én esetemben. Mert én voltam kislány, és elmondhatom nektek: soha semmiféle diszkrimináció nem ért engem a nemem miatt. Jó, leszámítva talán azt az esetet, amikor osztálykiránduláson Bécsbe mentünk, nagyon kellett pisilnünk, és a fizetős vécében, amit találtunk, fél euró volt a piszoár és egy euró a fülke. Na, most mondjátok meg, lány hogy pisiljen piszoárba? Igen, ez tényleg egy kiakasztó élmény volt, bizonyítja az is, hogy még most is emlékszem rá, pedig hatodikban volt. De ezt leszámítva soha nem éreztem azt, hogy nekem most valaki miatt rossz, mert lány vagyok. Senki nem feltételezte rólam azt, hogy buta vagyok, imádok vásárolni, sokat beszélek, gyenge vagyok, nem értek semmihez, tudok vagy tudnom kéne főzni, imádok öltözködni, életem a sminkelés, szeretem a rózsaszínt, napi 5 órát töltök a fürdőszobában, csak azért, mert lány vagyok. Soha senki nem éreztette velem úgy igazán, hogy én lány vagyok, és hogy nekem ezért most nagyon rossz, mert ha fiú lennék, akkor talán máshogy bánna velem vagy mást gondolna rólam, a viselkedésemről, a képességeimről. És persze, ennek lehet köze ahhoz, hogy egy jó közegbe születtem és egy abszolút liberális iskolába járok. De akkor is. Nyilván van más lány, akinél ez teljesen máshogy van, de gondolom (és remélem), hogy sokan mások is így vannak ezzel. Nem mindenkit diszkriminálnak borzalmasan, nem mindenkit nyomnak és taposnak el csak azért, mert nő.

A következő dolog, amit Sári írt a cikkében, az az, hogy szerinte a média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. Na, ez egészen egyszerűen nem igaz. Jó, persze, ha az ember a médiának csak a hímsoviniszta oldalát látja, akkor biztos. De a populáris médiában biztos, hogy nem ilyen rosszak az arányok. Persze, rengeteg helyen vannak negatív sztereotípiák alapján feltüntetve a nők, de biztos, hogy nem a filmek, könyvek, sorozatok és minden egyéb dolgok 80-90%-ában. Rengeteg olyan könyvet olvastam és filmet láttam, ahol a nők – a sztereotípiákat cáfolva – kifejezetten erősnek vannak bemutatva. Aztán meg tegyük hozzá, hogy általában az olyan művekben, ahol mondjuk a nők a róluk szóló közhelyes sztereotípiáknak megfelelően vannak ábrázolva, ott általában a férfiak is. És ez a kettő ugyanannyira probléma.

A következő dolog, amit a cikkből kiemelnék, az az állítás, hogy „a nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez”. Szerintem ez sem teljesen igaz, bár ebben is van valami igazság. Nyilván az élet minden területén léteznek egyenlőtlenségek és diszkrimináció. De mégis, azért az, hogy a férfiak a kisujjukat mozdítják és mindenki tapsol nekik, a nők meg gürcölnek estétől reggelig, és senki még csak egy szóra se méltatja őket, nem igaz. Persze az én tapasztalataim eléggé szűkek, nyilván nem látok rá az élet minden területére, de például az iskolában abszolút úgy látom, hogy a fiúknak pontosan ugyanannyit kell dolgozniuk, mint a lányoknak, ha jó eredményt akarnak elérni. Sőt, dehogyis, többet. Állítólag ugyanis az általános és középiskolában általában a lányok kapnak jobb jegyeket és ők a jobb tanulók, mivel jobban tudnak alkalmazkodni, megfelelni a követelményeknek, és minden tantárggyal foglalkozni, míg a fiúknak ez nehezebb, és ők inkább csak az őket érdeklő dologra vagy dolgokra tudnak koncentrálni, a kedvenc néhány tantárgyukból jók, a többiből meg rosszabbak. És ha mindenből jobbak akarnak lenni, akkor keményen tanulniuk kell, ami kicsit nehezebb nekik, mint a lányoknak. Ez elgondolkodtató, főleg, hogy eszerint én fiú vagyok, újabban ugyanis a kedvenc tantárgyaimból jó vagyok, a kevésbé szeretett tantárgyaimból azonban rosszabb. Viszont egészen mostanáig mindig kitűnő tanuló voltam, és nem nagyon került sok erőfeszítésbe. Jó, nyilván ez is képességektől függ, nem akarok dicsekedni, de azért egy katasztrofálisan buta lánynak a kitűnő tanulói lét is sokkal nehezebb, ugyanúgy, ahogy egy katasztrofálisan buta fiúnak is.

Még egy állítás, amit kiemelnék, az, hogy „az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk”, ami szintén igaz. Csakhogy van, amikor ez a kettős mérce a férfiakat sújtja. Sok esetben. És ez a férfiaknak is ugyanolyan rossz, mint a nőknek, amikor őket sújtja a kettős mérce. Csak az a baj, hogy sok nő ezt nem hajlandó elismerni, sőt, ők hozzák létre a kettős mércét a férfiakkal szemben. Példa megint csak a nemi erőszak ­– persze vannak hamis vádak, meg Harvey Weinstein, de mégiscsak egy nőnek sokkal könnyebben elhiszik, hogy valóban megerőszakolták, mint egy férfinak. És ez nagyon kellemetlen.

A cikk végén Sára a nők néhány „követelését” fogalmazza meg, amelyeknek a nagy részével egyetértek. Én sem szeretek félni a sötét utcán, általában nem is félek, de amikor mégis, azt általában az okozza, hogy előző este néztem meg egy horrorfilmet, és attól rettegek, hogy a sötétben mozgó árnyalak a baltás gyilkos, és fel akar koncolni. Nem pedig attól, hogy meg akar erőszakolni. Persze félhetnék attól is, de ahogy a felkoncolós félelemnek, a sötét utcán megerőszakolós félelemnek sincs túl sok statisztikai alapja, hiszen állítólag a nemi erőszakok nagy része otthoni, házi környezetben történik, a támadó pedig olyan ember, akit az áldozat ismer vagy akiben megbízik.

Én is szeretnék olyan meséket olvasni és olyan filmeket nézni a gyerekeimmel, amikben a női karakternek van személyisége, és nem csak a megmentésre vár. Még szerencse, hogy az utóbbi időben tele van ilyen mesékkel a világ. Például a Disney is elkezdett feministább meséket gyártani, mint például a Meridát. Én is szeretnék a testemről saját magam dönteni, még szerencse, hogy a hatályos törvények szerint ezt megtehetem, és akkor szülök gyereket, amikor kedvem van. És ha nem akarok, akkor nem kell gyereket szülnöm, ha pedig mégis teherbe esem, legálisan elvetethetem az embriómat. Azzal meg, hogy mit nyavalyognak a családtagok meg a barátok, hogy ezt csináld, azt csináld, nem kell foglalkozni. Ha az embernek abortusza volt, nem kell nagydobra verni. Ennyi az egész.

Nyilván ez csak néhány probléma, amit én kiemeltem, amikkel én nem értek egyet vagy amikről én nem gondolom, hogy olyan nagyon súlyosak lennének. De a cikk többi részével egyetértek, és tény, hogy rengeteg az egyenlőtlenség, a diszkrimináció, a kettős mérce, a szexizmus, és higgyétek el, hogy ezek engem iszonyatosan fel tudnak dühíteni. Semmi máson nem tudom magam úgy felhúzni, mint ha nők elleni diszkriminációt vagy szexizmust látok (na jó, kivéve talán azon, ha nincs otthon WiFi vagy csoki). És persze én is hajlamos vagyok egyes dolgokat és jelenségeket túlreagálni, de szerintem erre nincs szükség. Nem kell az élet minden egyes apró aspektusában szexizmust és felháborító antifeminizmust látni. Nem minden olyan borzasztóan szörnyű, mint sokan gondoljuk.

Na de úgy érzem, egy kicsinykét eltértem a témától (ami egyébként egyáltalán nem szokásom). Visszatérve a nőnapra, én a nőnapban nem egy szexista marhaságot látok, hanem egy lehetőséget. Egy lehetőséget arra, hogy a világ kifejezze, hogy fontosnak tartja a nőket, a nők helyzetét, a nők egyenlőségét. Hogy tiszteli és szereti a nőket, fontosnak, kompetensnek és értékesnek tartja őket. Hogy megünnepelje a nőket, egy kicsit kárpótolva őket mindazért a sok szenvedésért és diszkriminációért, mit sok-sok éven keresztül elszenvedtek és sokszor elszenvednek ma is, ha nem is olyan durván.

És igen, fontosnak tartom, hogy tegyünk azért, hogy a nők meg legyenek becsülve, hogy ne legyen szitokszó a feminista, hogy tegyünk az egyenlőségért. De nem gondolom, hogy a nőnap ennek bármilyen módon is ellentmondana. Nem, a nőnap igenis a nők kiemelésére és ünneplésére való, hogy ha máskor nem, ezen a napon biztosan szóba kerüljenek az egyenlőtlenségek, a diszkrimináció, és az, hogy min kéne változtatni. Nem azért van, hogy befogják vele a szájunkat, hanem azért, hogy megadják nekünk a lehetőséget, hogy kinyissuk. És nem, szerintem sem a virág a legfontosabb a nőnapban, és a nőknek igazán nem virágokra van szükségük, de ha egy férfiismerősünk virágot vagy csokit hoz nekünk, igenis köszönjük meg nekik szívélyesen (mondjuk ez illemtanilag alap), és örüljünk is neki, mert legalább megpróbálta. Nem minden férfi harcos feminista aktivista, még ha pártolja is az egyenlőséget, és ha virággal fejezik ki a tiszteletüket és megbecsülésüket, akkor ez nagyon szép, jó és becsülendő gesztus.

Az év maradék 364 napján is tenni kell a nőkért és foglalkozni kell a nőkkel. De ezen a napon kiemelten ünnepelni kell őket. Ugyanúgy, ahogy (jobb esetben) az év összes napján szeretjük a párunkat, de Valentin-napon ezt meg is ünnepeljük, ugyanúgy, ahogy az év összes napján szeretjük az édesanyánkat, hiszen ez egy alapvető emberi érzés, de Anyák napján ezt meg is ünnepeljük. És az édesapánkat is az év összes napján szeretjük, de Apák napján ezt meg is ünnepeljük.

Úgyhogy én mindenkinek azt tanácsolom: ünnepeljük a nőket, a női erőt, a női értékeket, a női sokszínűséget, a sokszínű nőiességet, a feminizmus eredményeit, a mai napig megmaradt épeszű feministákat, a lányokat és az asszonyokat, a hölgyeket és a kevésbé hölgyeket, a kislányokat és a nagylányokat, a csitriket és a bakfisokat, a csajokat, a csajszikat, a fehérnépeket, a nőszemélyeket, a nőstényeket, a nőciket, a lyányokat, a hölgyikéket, a kisasszonyokat és a nagyasszonyokat (meg a közepes asszonyokat) együtt, március 8-án! Virággal, csokoládéval, ajándékkal, udvarias gesztusokkal, néhány kedves szóval vagy csak simán azzal, hogy tiszteljük és szeretjük őket, és értékesként, magunkkal, a férfiakkal, a többi nővel és a többi emberrel egyenlőként kezeljük őket.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kudarc őszinte története

De hiszen én tanultam! Ez a mondat mindenki számára ismerős, ugye? Naponta többször is hallhatjuk, főleg diákok szájából. Ez az a szituáció, mikor valaki megír egy dolgozatot, kijön a teremből, és azt érzi, hogy ez most kifejezetten jól sikerült. Biztos, hogy jó jegyet fog rá kapni, ugyanis sokat tanult, és ezek után nem történhet más, csak a boldog befejezés. Néhány nappal később a tanár kijavítja a dolgozatokat. Ki is osztja őket, a diák kezébe adja, ő pedig nyugodtan pillant a papírlapra, mivel biztos a sikerben. A valóság ennél azonban sokkal kiábrándítóbb, és rémálmunk bármikor valóra válhat.

Tóth-Stella Zita

Persze a fent említett szituáció nemcsak dolgozatnál, hanem felelésnél, sőt, vizsgánál is előfordulhat. Hajlamosak vagyunk a sikertelenségünkért a tanárt hibáztatni, hiszen az mindig sokkal könnyebb. Ha azt gondolom, megtanultam az anyagot, a „tanár rosszat kérdezett”, esetleg a „túl későn szólt, hogy írunk” jellegű kifogások egyike jobban esik a lelkemnek, mint belátni azt, hogy hibáztam. El kell keserítenem mindenkit, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Főleg akkor nem, ha a számonkérés nem írásbeli, hanem szóbeli. Egy szóbeli vizsgán nem lehet elfutni, nem lehet üresen hagyni semmit, ott csak a pillanatnyi tudásodra és lélekjelenlétedre számíthatsz. Minden ott, abban a fél órában dől el. Mivel a közelmúltban töriből vizsgáztam, és életem eddigi talán legnagyobb ilyen kudarcát éltem át, úgy gondoltam, írok pár tippet, amit jó, ha betarunk, ha egy szóbeli vizsgára készülünk. Ha ezeket követed, akkor van esélyed az ötösre.

A tanulás változatos legyen.

Ez egyértelmű, tudom, de én most nem a szokásos maszlagra gondolok, hogy üljünk le és verjük a fejünkbe az anyagot, majd ezt ismételjük, amíg mindent meg nem tanulunk. Ez is része a folyamatnak, persze, de én inkább a módszerre gondolok. Nemcsak a visszakérdezett anyag megtanulása a fontos a felkészülésnél, hanem az is, hogy ezt hogyan tesszük meg. A következőket tapasztaltam. A csend, a nyugalom és a koncentráció mellett az is fontos, hogy a tanulás ne legyen teljesen monoton. Ne üljünk naphosszat a tankönyvek felett, évszámokat, eseményeket, képleteket magolva, hanem lépjünk interakcióba a hasonló módon szenvedő társainkkal. Találkozzunk, kérdezzünk egymástól és beszéljük át az anyagot. Egy-egy keresztkérdés sokszor hasznosabb, mint a tankönyvi szöveg. Ezt én is így csináltam, négyen készültünk a vizsgára együtt, és így sokkal könnyebb és élvezetesebb volt a munka.

Mindent tanulj meg!

Nyilván mindegyik vizsga más. Én most töriből vizsgáztam. Elég nagy anyagrész volt, fél éves, és 11 nagy témakör volt megadva. Tételeket nem kaptunk, tizenegyedikben, egy emelt töri csoportban ugyanis elvárás az érettségi szóbelijéhez mind pontozásban, mind felkészülésben kísértetiesen hasonlító felelet teljesítése. Tehát, mint említettem, csak irányadó témakörök voltak, amikből majd kisebb részekre, tételekre kérdeznek rá. A téli szünetet azzal a megnyugtató tudattal kezdtük, hogy a szünet után, januárban egy ártalmatlan és cseppet sem ijesztő vizsga vár ránk töriből. A tanulást magát nem részletezném, megtanultam mindent, eljutottam odáig, mikor már úgy éreztem, mindent tudok. Pontosítok, minden érdemi információt. Egy témakört nem tanultam meg. Egyrészt azért, mert nem tűnt fajsúlyosnak a többihez viszonyítva, másrészt logikátlannak és feleslegesnek tartottam, ezáltal azt is, hogy megtanuljam. Emlékszem, egész szünetben és január elején is azt mondtam magamnak, hogy minek, hiszen úgysincs nekem olyan balszerencsém, hogy pont azt az egy dolgot húzzam majd a vizsgán, amit nem tanultam meg. Őszintén, ennek mennyi az esélye? Elhessegettem magamtól a gondolatot, hiszen a többi témát tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy a végén összesen hány tétel lesz majd, de hittem abban, és logikusnak is tűnt az, hogy minimum húsz.

Kitalálhatjátok, hogy ezután mi történt. Kedden, a vizsga napján pozitívan mentem be a suliba, tudva azt, hogy a lehető legtöbbet megtettem a siker érdekében, és meg voltam győzödve arról, hogy találkozzak bármilyen kérdéssel, szigorral és szőrszálhasogatással, egy négyest azért valahogy össze tudok szedni. Ja, gondoltam én. Bementem, és kihúztam pont azt az egy tételt, amitől féltem, és amit nem tudtam. Tudni kell, hogy a féléves jegyem múlt ezen a feleleten, ha tehettem volna, még azt is előre megtervezem, hogy melyik másodpercben húzom ki a tételt. Igen, az is fontos, hogy ott ezekre nincs idő. Sokan hirtelen halálnak szokták hívni, szerintem rosszabb. Hiába minden terv, minden előre kigondolt taktika, ott már mindegy. Egy pillanaton múlik az egész, és azon, hogy melyik papírlapot fogod meg és húzod ki.

Tóth-Stella Zita

Kihúztam, remegő kézzel megfordítottam, és azonnal lepergett előttem az azelőtti, közel egy hónap, amit a vizsgára készüléssel töltöttem. Minden feláldozott szabadidő, évszámtanulás, jegyzetelés, rögzítés, nyomtatás, beszélgetés, minden „mindjárt feladom” és „meg fogok halni” pillanat, minden. Természetesen mindez öt másodperc alatt, mert az a tanár, aki a helyzetből adódó hatalmát kihasználva lelki terrorban tart, még véletlenül sem láthatja rajtad, hogy összezuhantál. A pókerarcot felejtsétek el, szerintem lehetetlen, főleg egy ilyen szituációban, ahol ekkora a tét. Nem baj, ha örülsz, ahogy az sem, ha kiborulsz, ezek emberi reakciók. A kiborulás kicsit kínosabb, de túl lehet élni. Én vagyok a példa rá, hiszen ellenkező esetben most nem írnám ezt a cikket. Erre a tanárok azt szokták mondani, hogy ha valaki kiborul, az már eleve rossz, hiszen felkészülten és teljes tudással kell érkezni egy vizsgára. Igen, persze, ez lenne a normális, ezt nem tagadom, de ez nekem most nem jött össze. Nem szégyelltem, kimutattam a csalódottságomat, és utólag visszanézve se csinálnám máshogy. Hiszen a tanár ebből a reakcióból látja, hogy nem hagy hidegen a dolog, és ez, ha úgy nézzük, pozitív. Kiborulásom után (amit most nem részleteznék) nem tudtam mit csinálni, lefeleltem a tételből.

És itt most fontos megjegyezni, hogy az élet nem mindig igazságos. Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy „aki mer, az nyer”, de ezt ne vegyük száz százalékra. Persze, tudom, valakinek bejön, nekem is volt már olyan vizsgám, amikor minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, és kihúztam a kedvenc tételemet. Akkor kockáztattam és nyertem, most viszont nem. Ezeket a tanulságokat a későbbiekre nézve levontam. De könyörgöm nektek, ne csináljátok ezt, mert nem kifizetendő. Hosszú távon sem, de amúgy sem, mert soha nem tudhatod, hogy abban az egy pillanatban hogy alakul majd a dolog. Hiába volt erre a forgatókönyvre kevesebb mint tíz százalék esélyem, megtörtént. Mert megtörténhet. Veletek is.

Ne keressük az igazságot.

Most nem a témára gondolok, mert azt legalább előre tudod, azt viszont nem, hogy a tanárok hogy reagálnak arra, amit te vagy az osztálytársaid mondanak. Felesleges másokhoz hasonlítani magadat, mert ők lehet, hogy könnyebb vagy nehezebb anyagból felelnek, más emberek, más lelkiállapotban (gondolok itt az izgulásra). Lehet a vizsga után reklamálni, de nem érdemes. Inkább magadra figyelj, és arra, hogy az adott helyzetből a lehető legtöbbet hozd ki. A tanárok is emberek, nem fognak megenni, de még csak megharapni sem. Lehet, hogy kinevetnek, fura pillantásokat váltanak egymással, de nem esznek meg. Nem az a lényeg, hogy van az a tétel, amit nem tanultál meg, mert azon ott már nem nagyon tudsz változtatni, inkább az, hogy abból mit tudsz kihozni. Ha befejezted, akkor is lesz időd azon stresszelni, hogy a padtársad mit rontott el, és azon is, hogy mekkora hülyeségeket mondtál a vizsga közben.

Tóth-Stella Zita

És hogy miért hoztam fel ezt az igazság dolgot? Azért, mert ahogy a csoport 60 százaléka, én is újra felelhettem (különböző okokból), és ez a második lehetőség sem sikerült jól. Mint majd az érettségiben, itt is voltak könnyebb és nehezebb témák és kérdések, ezt is el kellett fogadni. Hiába mondtam magamnak, hogy másodjára már az államalapítást fogom húzni, nem azt húztam, hanem egy olyan tételt, ahol nemcsak vissza kellett mondani a megtanult anyagot, hanem a megoldáshoz egy sokkal nagyobb és részletesebb értelmezés lett volna szükséges, és egy rendszer. A gond itt tehát nem az információval volt, hanem azzal, hogy a felelet végén nem a tételben feltett kérdésre válaszoltam. A feladatmegértés minden szóbeli vizsgának az alapja, így tehát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ezt is elrontottam, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy fogadjuk el a dolgokat. Van, aki könnyűt húz, valaki nehezet, ezt nem tudjuk előre kiszámítani. Valaki sokkal kevesebb tanulással jobb jegyet kap, mint én, és van, aki pedig halálra tanulja magát, aztán nem sikerül bizonyítania. Van ilyen.

A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy bízunk a legjobbakban, magunkban és a tudásunkban. Azt nem mondom, hogy ne legyenek előzetes elvárásaid, mert az lehetetlen, de ne legyél biztos semmiben. Fogd fel ezeket a helyzeteket egy lehetőségnek, amivel élhetsz. Aztán a többi eldől.

A vizsga után legyünk pozitívak! (lehetetlen)

A hozzáállás szerintem legalább olyan fontos, mint a felkészülés és a vizsga. Tudomásul kell vennünk, hogy nem tudunk változtatni a helyzeten, ami volt, elmúlt. Persze, ha sikerül, nagyon boldogok vagyunk, és mindenkinek büszkén meséljük, hogy milyen jó jegyet kaptunk, ellenkező esetben pedig megpróbálunk túllépni a kudarcon. Nagy kudarc, de meg kell látni benne azt, ami pozitív, és le kell vonni a jövőre vonatkozó tanulságokat. Ne hibáztasd magad, sőt, a tanárt se, mert az nem vezet sehová! Gondold végig, mit és hol rontottál el, és próbálj meg mosolyogni! „Ami nem öl meg, az megerősít”. Ha vesztettél, nyeld le a rossz érzéseket, emelt fővel fogadd el az eredményt, és mosolyogva tekints a jövőbe! (Ja, és ne válassz emelt törit!)

És hogy nekem sikerült-e megemészteni a kudarcot? Még nem, ez talán abból is látszik, hogy most, a törikönyvem olvasása helyett, még 11 óra után is ezt a cikket írom.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Tanárok hatlövetűvel

Mindenki kedvenc amerikai elnöke, nem mellesleg a világ legokosabb embere, Donald Trump a floridai iskolai mészárlással kapcsolatban nemrég azt nyilatkozta, hogy tényleg ki kéne már találni valami megoldást arra, hogy megelőzzük az ilyesfajta katasztrófákat. Véleménye szerint a tanárokat fel kéne fegyverezni, annak érdekében, hogy ők meg tudják védeni magukat és diákjaikat az esetleges támadások ellen.

Bár igazság szerint azt mondta, hogy csak a már fegyverek terén tapasztalt tanároknak szeretne fegyvert adni, az ötlet lényege mégis az: fegyverezzük fel a tanárokat. Nem szokásom politizálni (haha, dehogynem), de nem tudtam megállni, hogy ne játsszak el a gondolattal, mi lenne, ha Donald Trump lenne Magyarországon a miniszterelnök. És ha tényleg bevezetné ezt. És ha az AKG tanárai is mind felfegyverezhetnék magukat.

Figyelmeztetés: mivel az AKG-ban eltöltött éveim során nem találkoztam az összes tanárral, ezért sajnos csak azokat a tanárokat tudtam ebbe a cikkbe beleírni, akik az én évfolyamomat, azon belül is személyesen engem tanítanak. Aki esetleg egy kedvenc tanárát nem találja ebben a listában, esetleg nem érti az egyes tanárokhoz tartozó megállapításokat, attól elnézést kérek. Viszont biztatok mindenkit arra, hogy nyugodtan írjon egy hasonló szösszenetet a saját tanárairól!

Horn György:

Az iskola bölcs pedagógiai vezetője nyilván bölcsen és jól átgondoltan használná a fegyvert. Egy kisebb pisztoly tökéletesen illene hozzá, kicsi, praktikus, de könnyen lehet használni, amikor kell. Természetesen csak akkor, amikor nagyon kell.
Mit mondana Horn tanár úr?
– Régebben volt egy olyen ötletem, hogy aki rendszeresen késik nyitásról, annak év végén automatikusan lefelé kerekítsük a jegyét, ha kétesre áll valamely tantárgyból. De azóta van egy jobb ötletem…

Nádori Gergely:

Az okos és jó fej termtud tanár is biztosan felelősséggel használná fegyverét, ami lehetne egy pisztoly, de akár egy puska is, biztos elférne még az ukulele mellé a tokba. Amellett, hogy termtud órán a fegyelmezés eszköze lehetne, Horn tanár úrnak is segítene a fegyverével, hiszen Gyuri bácsit is zavarják a nyitásról késő diákok, de mégis Nádori tanár úr az, aki nagyon sok nyitáson ott van, és ezáltal keresztül tudná vinni Horn tanár úr ötleteit a nyitásról késő diákok büntetését illetően.
Mit mondana Nádori tanár úr?
– Kezdődik a nyitás, csukjátok be az ajtókat! Aki késik, az a diákteraszon marad! Örökre…

Kerny Dorottya:

Mindannyiunk kedvenc angoltanárának szabadidejében a sportlövészet a hobbija, így hát abszolút tapasztalt lenne a fegyverek terén, és magabiztosan használná pisztolyát órákon és csibéken egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy ha Trump áldásos tevékenységének köszönhetően Dotya fegyverhez jutna, akkor mindjárt sokkal több diáknak lenne kedve az egész százötven szavas Quizletet bemagolni a következő napra…
Mit mondana Dotya (dolgozat közben)?
– And you know the rules, honeyberries: if you are chatting or cheating, you get a 0 and also a 0.22 bullet to your head!

Kardos Éva:

A történelemnek szerves részét képezik a különböző fegyverek, és hogy is lehetne jobban bemutatni a diákoknak a háborúk és a fegyverkezés történetét, mint a különböző fegyverek bemutatásával és kipróbálásával? A kupac rossz magaviseletű, folyton beszélő tanulóit így lenne a legkönnyebb eltüntetni, legalább csend és nyugalom lenne az órákon. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy együttéléstanon is többen figyelnének oda arra, amit a tanár mond, hiszen ha elkalandozik a figyelmük, könnyen lehet, hogy észre se veszik, és már kaptak egy csinos kis töltényt a fejükbe.
Mit mondana Vica?
– Ez pedig itt egy gyönyörű szép francia pisztoly 1847-ből, hatását mindjárt be is mutatom azon, akinek a legrosszabb lett a résztesztje. Nézzük csak…

Teremy László:

A testnevelés büszke tanárának semmi gondja nem akadna a pisztolyok és puskák használatával, de talán még egy-egy kard, tőr vagy bicska alkalmazásától sem riadna vissza. A testnevelésre remekül lehet ösztönözni a diákokat, arról nem is beszélve, hogy ha esetleg bevezetik kötelező tantárgyként a lövészetet az iskolákban, biztosan Teremy tanár úré lenne a dicsőség, hogy megtanítsa a fiatal generáció tagjait eme nemes műveletre. Ráadásul Teremy tanár úr egy iskolai lövöldözés esetén is biztosan hősiesen védené diákjait és iskoláját, nemcsak lövészeti-, de tárgyalóképességeit is latba vetve.
Mit mondana Teremy tanár úr (egy esetleges iskolai lövöldözés esetén)?
– Dobd el a fegyvert, gyagyikám!

Marsi Zoltán:

Marsi tanár urat én láttam már játékfegyverrel a kezében mászkálni, úgyhogy abszolút testhezálló lenne neki a feladat – mindössze le kéne cserélni játékpisztolyát egy igazira. Azzal aztán remekül tudná motiválni és fegyelmezni a diákokat. Ráadásul egy iskolai lövöldözés esetén a sérültek helyszíni ellátását is biztos ő vezetné.
Mit mondana Marsi tanár úr?
– Remélem, a közösségi szolgálat füzeteit mindenki leadta! Aki nem, azt majd megmotiválom egy kicsit az AK-47-esemmel…

Dezséri Csaba:

Dezséri tanár úr nyugodt és hidegvérű személyiség, biztos ő is felelősséggel és átgondoltan használná fegyverét, és csak akkor, ha kell. Például, ha kicsit ösztönözni kell a diákokat arra, hogy fejezzék már be a nyavalyás projektet, mert haladnánk tovább a tananyaggal. Ezenkívül a szabályok betartatásában is hathatós segítséget nyújtanának neki a kézifegyverek.
Mit mondana Dezséri tanár úr?
– Fontos szabályok: nincs evés, ivás és lövöldözés az infóteremben. Aki nem fejezte be időben a projektjét, azzal a lepuffantanivalókat kint, a folyosón fogom elintézni, mert a lőszer esetleg kárt tehet az iskolai gépekben, és azt nem szeretném.

Nógrádi Zoltán:

Nógrádi tanár úrnak amilyen remek a humora, ugyanolyan remek a fegyelmezési készsége is. Főleg, ha ezen fegyelmezési készség még néhány lőfegyverrel is kiegészül. Így biztosan az összes feladatot megcsinálnák a diákok, sőt, még otthon is gyakorolnának matematikaórára, hogy biztosan jó eredményeket érjenek el.
Mit mondana Nógrádi tanár úr?
– Kedves szép, jövőbeli lőtt sebektől szenvedő hölgyek, urak! Kezdődik az óra, jöjjenek kérem, kiosztom a részteszteket. Tudják ugye, hogy a részteszt akkor jó, ha rossz, mert az ember tanul a hibáiból, aki meg mégsem tanul a hibáiból, azt én fejbe lövöm puskával, és így legalább kihasználom a fegyvertartáshoz való jogomat!

Baranyai István:

Baranyai tanár úrnak, a Szubjektív diákmagazin főszerkesztőjének aztán igazán jól jönne egy shotgun. Az ülések irányítását és a figyelmet hogy is lenne könnyebben megszerezni, ha nem egy kis lövöldözéssel. Bizony, ha Baranyai tanár úrnak is lenne egy-két lőfegyvere, akkor minden diák szorgalmasan dolgozna, mindenki odaérne pontosan 15:35-re, és legyen akármilyen Erasmus értekezlet is, a nagytanári mindig a miénk lenne. Ráadásul a fotelhasználat körüli vitákat is könnyebb lenne egy-egy jól irányzott lövéssel lecsendesíteni.
Mit mondana Baranyai tanár úr?
­– Aki eddig ötnél kevesebb cikket írt, annak jó lenne már összekaparni valamit, mert hamarosan nyomtatásban is megjelenünk! A nyomtatott számok eladásához majd kölcsönadok mindenkinek egy-egy revolvert, hogy azzal ösztönözzétek a vásárlókat a fizetésre! De csak majd miután közösen folyamatos pisztoly- és puskafenyegetettséggel rávettük végre Mörk Mártát, hogy ne írjon már ennyi cikket, igazán álljon már le a cikkekkel való bombázással!

Ilyen boldog világban élnénk tehát, hogyha a magyar iskolákban is bevezetnék a világmindenség legzseniálisabb javaslatát. Én már alig várom.

Hatalmas gratuláció Donald Trumpnak azért, hogy újabb bizonyságot tett arról, amit már eddig többször is kijelentett, azaz hogy ő a világ legokosabb személye, és száztíz százalékban alkalmas arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokat vezesse.

Vannak fegyverek. És az emberek veszélyes dolgokat csinálnak a fegyverekkel. Mi erre a megoldás? Még több fegyvert! Ez az! Merthogy a fegyveres tapasztalattal rendelkező tanárok aztán soha nem gőzölhetnek be és lőhetnek le diákokat a fegyverükkel. Nem, a tanárok között, a felnőttek között nincs pszichopata.

Kétségkívül vannak a magyar oktatási rendszernek is elég nagy problémái, de azért azt kell mondjam, örülök, hogy ilyen fokú tragédiákkal és erre reagálva ilyen idiotizmusokkal azért nem kell megküzdenünk.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Amíg várjuk a tavaszt...

Február van, még nem süt a nap, és picit hűvös van a kinti programokhoz. Ha hétvége van vagy akár szünet, valószínűleg nem szeretsz egyedül otthon ülni, hanem inkább találkoznál az évfolyamtársaiddal, barátaiddal. Ha nincs ötleted, hogy mit csinálj, hova menj, olvasd el az ajánlataimat, összeszedtem néhány lehetőséget.

1. Nem tudom, hogy más is így van-e ezzel, de én minden évben nagyon várom a telet. Nemcsak a karácsony miatt, hanem mert mehetek korizni. Persze ez egyedül nem túl élvezetes, de a barátaiddal együtt elesni, bár nem túl biztonságos, igazán vicces. Ez egy hideg program, de a legjobb az az egészben, amikor teljesen átfagyva iszol egy jó meleg teát.

2. Ha mégis inkább benti programra vágysz, akkor érdemes film- vagy sorozatmaratont tartani otthon. Popcornt és csokit enni, vagy elmenni moziba, és utána beülni egy kávézóba, forrócsokit, teát inni.

3. És ha valami izgalmasabbra vágysz, a szabadulószoba jó választás lehet minden korosztálynak. Nagyon izgalmas és érdekes is, vannak különböző szintek és témák, így mindenki találhat kedvére valót.

4. Ha télen is nyári hangulatra vágysz, menj el az Aquaworldbe, és fürödj egy nagyot. Én már többször is voltam, és azt ajánlom, hogy válassz egy olyan napot, amikor nincs akkora tömeg.

5. Sokan azt gondolják, hogy nem tudnak főzni, sütni. Pedig a hidegben sütni egy finom tortát nagyon jó dolog (főleg megenni). Bátran vágjunk bele! Ha barátokkal csináljuk, még viccesebb. Nekünk a múltkor egy egyszerű kekszet is sikerült elrontanunk, de aztán helyrehoztuk, és nagyon finom lett. Ha mégsem mernéd egyedül elkezdeni, menj el egy főzőtanfolyamra valamelyik barátoddal. Ott adnak alapanyagot, elmondják, hogy mit hogyan csinálj, és garantált a siker.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A műkorcsolyához aztán nem most jött meg a kedvem

Ismeritek azt az érzést, amikor először pillantjátok meg egy film előzetesét, és rögtön érzitek, hogy ezt meg kell néznetek, és hogy biztos tök jó lesz? Na, nekem pontosan ez volt az érzésem, amikor egy YouTube-videó előtti reklámban találkoztam az Én, Tonya című film trailerével. Rögtön láttam, hogy ez a film nekem biztosan tetszeni fog. Így hát egyik nap a síszünetben anyukámmal együtt felkerestük az egyik mozit, és pont az utolsó pillanatban, a film kezdése előtt értünk oda. Szerencsénk volt. Leültünk, kényelembe helyeztük magunkat és elkezdtük nézni a filmet.

A film igaz történet alapján készült. Tonya Harding egy műkorcsolyázó volt, ma is él. Hírnevét, vagy inkább hírhedtségét főleg egy incidensnek köszönheti. Az 1994-es téli olimpia előtti nemzeti (amerikai) válogató előtt Tonya ellenfele, Nancy Kerrigan lába egy merénylet során megsérült. Kiderült, hogy Tonyának is köze lehetett az esethez.

A filmnek természetesen ez az egyik legfontosabb eleme, de emellett nagyon sok minden másról is szól. Például Tonya gyerekkoráról. A korcsolyázónő meglehetősen szegény, úgynevezett „white trash” családból származott, olyan közegből, ahol minden második ember alkoholista, dohányos, és senki nem képes végigmondani egy mondatot sem a bizonyos f betűs szó nélkül. Legalábbis a filmből nekem eléggé így jött le. Mivel a filmet néhány valós személlyel készített interjú alapján csinálták meg, valószínűleg elég pontos a közeg bemutatása is. Tonya származása ellenére Amerika- és később világszerte híres műkorcsolyázóvá vált, aki rendkívüli tehetségével nyűgözte le a bírákat és a közönséget is.

Ugyebár az ilyen nagy sportolók mindig nagyon korán kezdik. Tonyát négyéves korában már trenírozta az anyja, járatta korcsolyaedzésekre és hasonlók. Az anya nagyon kegyetlen és durva a filmben, nemcsak a lányával, hanem mindenki mással is, általában egy bunkó, eléggé unszimpatikus karakter. A film elején van néhány jelenet Tonya gyerekkorából, aranyos kis gyerekszínészekkel, de aztán elég hamar átlépünk a tinédzser- és fiatal felnőttkorba, ahol Tonyát már Margot Robbie alakítja. Szépen végigkövetjük, ahogy a tizenéves műkorcsolyás kislány a nyolcvanas években (Robbie rövid, feltupírozott hajjal és fogszabályozóval is képes volt gyönyörűen kinézni) megismerkedik későbbi férjével, Jeff Gilloolyval, összejönnek, majd össze is házasodnak. A legelső randevúra Tonya anyja is elkíséri a fiatal párost. Ennél a jelenetnél én félhangosan felnyögtem, mire a mellettem ülő anyukám gyorsan megnyugtatott, hogy ő nem fog velem jönni a jövőbeli randijaimra.

Tonya és Jeff eleinte (kb. az első két közös jelenetben) idillinek és aranyosnak tűnő kapcsolata hamarosan bántalmazó kapcsolattá válik, klasszikus sablonra: csúnya és hangos veszekedések, a férfi többször megüti, illetve egyszer meg is lövi a minden bizonnyal önvédelmi célokra otthon teljesen legálisan tartott puskájával a nőt, aki azonban szereti a férjét, meg még az is lehetséges, hogy a férje is szereti őt. Mindenesetre a nő többször is lelép, aztán persze a sok bocsánatkérés meg könyörgés után sokszor újra összeköltöznek, illetve többször is megbocsájt a férjének. Nem a legokosabb viselkedés, de hát a csávónak viszont nem kellett volna megütnie a nőt. Na jó, a bántalmazó kapcsolatok működéséről nem egy, de nyolc külön cikket lehetne írni, én pedig nem vagyok párkapcsolati pszichológus, szóval ezt a témát hanyagoljuk.

Mindeközben Tonya karrierje lassan ível felfelé, egyre több korcsolyaversenyre nevez be, változó eredményekkel. A lány ugyebár elég szegény körülmények között nőtt fel, és nem is lesz sokkal gazdagabb a versenyek során. A kosztümjeit sokáig maga varrja, amik sokszor borzasztóan ízléstelenek. De kétségkívül borzasztó tehetséges a korcsolyázásban, és az 1991-es amerikai korcsolyabajnokságot meg is nyeri, azzal, hogy első amerikai nőként mutatja be a tripla Axel nevezetű ugrást. Ez természetesen nagy hírnevet hoz neki.

Minden sikere és hírneve ellenére azonban Tonya továbbra is az a szegény, csóró emberke marad, aki az elején volt. Nekem nagyon feltűnt a film közben, hogy a végén Tonya ugyanazokon a lepukkant helyeken tanyázik, mint a film elején, és ugyanabban a white trash közegben él, miközben már nemzetközi hírnevet szerzett magának, hiszen az 1991-es világbajnokságon is ezüstérmes lett. De az anyagi helyzete nem javult valami sokat. Jó, nem éhezett, de nem is lett milliomos, mint azt az ember az ilyen nagyon sikeres, tehetséges sportolókról feltételezné. Ez főleg azért volt, mint azt anyukámmal megbeszéltük, mert régebben, 20-25 évvel ezelőtt még nem volt akkora nagy pénz a sportban, és mert világviszonylatban azért Tonya nem ért el akkora eredményeket. Ahhoz, hogy gazdag legyen, az olimpiát kellett volna megnyernie, de erre sajnos nem került sor.

Szóval Tonya csinálja szépen a dolgát, korcsolyázik, közben veszekszik Jeff-fel és hasonlók. De aztán elérkezik az 1994-es téli olimpia, amikor is az a bizonyos incidens történik – ahogy a filmben is hivatkoznak rá. Vagyis amikor Nancy Kerrigant megtámadják. Hogy pontosan ki és hogyan támadja meg, illetve hogy Tonyának mi köze van az egészhez, azt most inkább nem írom le, aki kíváncsi rá, nézze meg a filmet, aki meg túl lusta elmenni a moziba, az olvasson utána a neten, hogy pontosan mi is történt.

Már az előzetesben is hangoztatott vélemények szerint „Margot Robbie szenzációs” – amivel kapcsolatban teljes egyetértésemet szeretném kifejezni. Robbie tényleg remekül adja a tehetséges és szép, de faragatlan, lecsúszott, szegény közegből származó műkorcsolyázónőt, aki minden hibája és ordítva káromkodása ellenére a legszerethetőbb karakter a filmben. Mondjuk ez azért eléggé egyértelmű dolog, hiszen ha nem számítjuk Tonya apját, aki csak a film elején szerepel egy kis ideig, gyakorlatilag az összes más szereplő erőszakos, önző szemétláda. Jeff, Tonya férje, LaVona, Tonya anyja és Shawn, Tonya ún. „testőre” mind, mind borzalmasan unszimpatikus karakterek, legalábbis én el sem tudom dönteni, melyiket utálom jobban. Tonya azonban, bár kétségkívül egy tökéletlen jellem, azért mégis valahol emberi, megérthető, és végső soron nem akar rosszat. De még ha nem is feltétlen szerethetőek a karakterek, mégis nagyon erős és összetett jellemük van, nem sablonosak.

A film pedig rendkívül szórakoztató. Vannak benne mélyebb, szomorúbb jelenetek, és kicsit erőszakosabb részek, de vannak viccesebb, lazább jelenetek is, emlékszem, hogy többször is felnevettem a moziteremben. Emellett pedig a látvány is lenyűgöző, legalábbis a műkorcsolyás része. A koreográfia nagyon szép. Mondjuk ez nem annyira a filmkészítők érdeme, hanem inkább Tonyáé, az viszont igenis a filmeseké, hogy az eredeti bajnokságokon és versenyeken készült felvételeket szinte lépésről lépésre lemásolták, kosztümökkel, mozdulatokkal, arckifejezésekkel együtt. A film után, hazaérve, legalább fél órát Tonya Harding eredeti műkorcsolyás videóinak megnézésével töltöttem, és azt kell, hogy mondjam, nagyon élethű lett a másolat.

Persze van a filmnek mondanivalója is, például nagyon erősen jönnek át a szociális különbségek. Tény, hogyha Tonya Harding nem egy szegény, hanem egy felső középosztálybeli családba születik, sokkal sikeresebb lehetett volna. Nem azért, mert akkor tehetségesebb lett volna, hiszen így is az volt, hanem mert akkor talán a bírók nem pontozták volna annyira le eleinte. Nagyon elgondolkodtató volt az a jelenet, amikor Tonya még a nagy nyerés és a tripla axeles bajnokság előtt, az egyik verseny után odamegy az egyik bírához, és azt mondja, hogy nem érti, miért pontozzák őt annyira le, amikor tényleg tehetséges, és nagyon jól csinálja meg az ugrásokat. A férfi pedig azt mondja neki, hogy ez igazából sosem csak a korcsolyázásról szólt. Hanem az arculatról és a megítélésről is. Aki ezeken a bajnokságokon nyer, annak az országát kell képviselnie. És milyen már az, hogyha Amerikát egy white trash családból származó, neveletlen és bunkó csaj képviseli, akinek nincs egy normális családja, és aki a férjével is rendszeresen verekszik? Ezért nem tudott Tonya Harding olyan nagyon sikeres lenni, annak ellenére, hogy tényleg ő volt az egyik legjobb műkorcsolyázónő abban az időben.

A másik, ironikus és elgondolkodtató rész a film végén volt. Amikor a Nancy-merénylet történik, a média teljesen körbeveszi Tonyát és a férjét is, folyamatosan riporterek kószálnak a házaik körül. De amikor az egész lecseng, és a merénylettel kapcsolatos pereknek is vége, a sajtó elvonul és békén hagyja őket. Van egy jelenet, amikor valamelyik hírügynökség furgonja éppen kigördül Tonya férjének háza elől. Ezt Jeff az ablakból nézi, miközben a mellette álló tévében épp a következő nagy botrány megy: egy fehér nő helyett egy fekete férfi sportolót vádolnak éppen azzal, hogy a volt feleségét és annak a pasiját szurkálta agyon egy késsel. Hát mi ehhez képest egy lábütlegelés?

Ebből az utóbbi jelenetből igazából csak az látszik, hogy mennyire gyorsan ugrál manapság a média egyik botrányról a másikra, hogy milyen gyorsan szednek elő egy esetet, és milyen gyorsan felejtenek el egy másikat. És ma már Tonya Hardingra szinte senki sem emlékszik. Én például sohasem hallottam a nevét, kivéve most, hogy kijött ez a film, és ennek kapcsán újra cikkezni kezdtek arról, mi is történt pontosan 1994-ben.

A remek történetnek, a látványnak és a színészi játéknak is köszönhető, hogy nagyon élveztem a filmet, remekül szórakoztam, és egészen konkrétan nem akartam, hogy vége legyen. Így hát nagyon örültem, amikor a film végén pluszban még beraktak néhány archív felvételt Tonya Hardingról, amint korcsolyázik vagy amint Nancy Kerrington esetéről nyilatkozik, amely videókat hazaérve természetesen én is megnéztem eredetiben a YouTube-on, és mint azt már említettem, még majdnem egy óráig az internetet bújtam, információkat gyűjtve Tonyáról és Nancyről, mielőtt ezt a cikket megírtam.

Mindent összegezve, ez egy nagyon jó film, remek a színészi alakítás, a karakterek, a látvány, a történetmesélés... Minden remek benne, remélem, legalább egy Oscart fog nyerni. Legjobb filmre nem jelölték, amit nem értek, de nem baj, biztos nem mindenkinek jött be a film.

Én viszont biztosan ajánlanám bárkinek, aki kíváncsi egy érdekes, kicsit rejtélyes, izgalmas esetre, egy szegény amerikai élettörténetére, vagy csak simán a műkorcsolyára. Bár azt meg kell említenem, hogy látva a sportarénák falai mögött zajló csúnya dolgokat, ha valami, ez a film biztos nem hozta meg a kedvemet a műkorcsolyázáshoz. De tényleg egy remek film. Mindenképpen nézzétek meg, ha van egy kis időtök.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Én, Tonya (I, Tonya, 2017, 119’)
Rendezte: Craig Gillespie

Szereplők: Margot Robbie, Sebastian Stan

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Valentin nap, szingliként

Egyedül töltöd a Valentin-napot? Mármint nem úgy, hogy távol van a barátod, vagy ilyesmi, hanem nincs is ilyened. Itt van néhány változat, annak függvényében, hogy milyen lelki állapotot szeretnél elérni.

1. Depresszió – sose lesz senkim

Hát igen, ezzel a hozzáállással ez elég valószínű. De én hiszek abban, hogy minden érzést át kell élni, tehát ha depi van, akkor bizony depi van, a szomorúság elárasztja a mellkasunkat, az esőt mintegy égi jelnek vesszük a könnyezéshez, meg ilyenek.

Sándor Csenge

Szóval, ha szeretnél totál depressziósan Valentin-napozni, akkor húzz haza, amilyen hamar csak lehet, öltözz át a legrusnyább és egyben legkényelmesebb szerelésedbe, vegyél magadhoz minimum háromezer kalóriányi édességet, és nyisd meg az Instagramot, hogy megnézhesd, a barátaid milyen boldogságban töltik el a napot. Aztán hallgasd meg a szomorú lejátszási listádat, töröld a könnyeidet a macskádba, sóhajtozz akkorákat, hogy a ház beleremegjen és meredj a semmibe. Aztán kutass órákon át mindenféle crush-jaid után a neten, nézd meg a fotóikat, és próbáld meg elképzelni az életedet velük. Aztán dobd el a telefonodat dühödben, hogy ez a büdös életben nem fog bekövetkezni, tehát felesleges időtöltés. Aztán lásd be lassan, hogy jobb dolgod nincs, és sírd álomba magadat…

2. Nincs senkim

Nos, szinglinek lenni nem feltétlenül szar. Mármint vannak egyes emberek, akik ezt pont úgy fogják fel, hogy ez itt a lehetőségek mezeje önmagunk számára. Beteljesíthetünk mindent, amit esetleg egy kapcsolat meggátolna. Tehát, menj el mondjuk a barátaiddal bulizni (szerda van, de nem baj, ki lehet rúgni a hámból, nem?), vagy menj el edzőterembe. Mondjuk az kicsit szánalmas szerintem, hogy azzal próbálja valaki menteni magát a depis érzéseitől, hogy mindenféle hülyeséggel foglalja el magát, de hát ízlések és pofonok. Esetleg elmehetsz moziba is, és lazán nézz meg valami cseppet sem romantikus filmet, mert végső soron, szerelem ide vagy oda, én speciel nem szeretem, ha a nyálcsere hangjainak is tanúja vagyok. Szóval nézz meg valami akciófilmet vagy horrort, és röhögj hangosan, ha beszarnak a nézők, hogy „Hó! Látjátok népek, egy szingli még a horrorfilmektől sem ijed meg, nemhogy egy Valentin-naptól! Ja, amúgy előbb mondták, hogy ma van, el is felejtettem.” Igen, hátha elhiszik, hogy mindez igaz…

3. Jaj, de szép nap, nem?

Ha nincs senkid, az nem jelenti azt, hogy nem szeretheted ezt a napot. Mármint kicsit fura, de hát istenkém, vállaljuk önmagunkat! Szóval, ha úgy érzed, hogy a nap csodásan süt be az ablakon, minden összejön, hát örülj ennek. Reagálj szívecskével a barátnőd és a pasija cuki fotójára, biztosíts mindenkit, hogy nem valami béna álca a mosoly az arcodon, hanem te tényleg rendben vagy lelkileg. Sőt, mi több, úgy érzed, hogy ha nem is a szerelem, de a szeretet az rád talált ezen a napon. Bizonygasd egész nyugodtan fűnek-fának, hogy bizony, a Valentin-nap csodás a szinglik számára is. Hiszen ilyenkor a szeretet körbevesz minket. (Jó, nem úgy, mint karácsonykor, de majdnem!) Küldj virágot a szomszédodnak, adj süteményt a kutyádnak vacsorára, és nézz meg egy gyönyörű szerelmes filmet lefekvés előtt. Aztán álmodban találd meg az igazit, és legalább ott engedd át magad a szerelemnek.

4. Szerelmes vagyok, csak szingli

Hát, bizony, ezzel az érzéssel vigyázni kell. Nehogy egy szép kapcsolatot tiporj a földbe ezzel a kirohanásoddal, mindössze azzal az okkal, hogy mikor, ha nem Valentin-napon. Elmondom, bármikor máskor, csak ne ma! Kivéve, ha az illető nagy eséllyel szintén beléd van zúgva, és a legromantikusabb lélek a világon.

Sándor Csenge

Viszont ha a kapcsolatotokra nincs semmi reális esély, akkor nehogy beleszédítsen a sok szívecskés lufi ebbe a meggondolatlan tettbe. Légy résen! Fogadd el, hogy ez van, nincs mit tenni, és próbálj meg normálisan viselkedni, mikor életed szerelme azt ecseteli neked, hogy kit akar randira csábítani. Bólogass, hogy jó ötlet, de azért ne támogasd túlságosan. Látsszon rajtad, hogy igazából nem annyira érdekel. És ki ne mutasd, hogy nem csak róla, hanem még a randira váró illetőről is mindent kinyomoztál az elmúlt fél órában, és még azt is tudod, hogy 2014-ben a szülinapján sötétkék zoknit viselt egy zöld tornacipőhöz. És amikor aztán az orrod alá dugja az előbb említett képet, vágj rettentő csodálkozós, “ó, sose láttam még ezt az embert” arcot. Előtte nem árt tükör előtt gyakorolni!

5. Ma szerelmes vagyok

Nos, ha úgy érzed, képtelen vagy eltölteni egyedül ezt a napot, akkor barátocskám, ideje, hogy rátaposs a gázpedálra. Mert ha estig össze akarsz hozni valakit, akkor nehéz nap elé nézel. Először is, öltözz fel viszonylag kihívóan, de azért szépen. (Fiúk, ha nincs ötletetek, hogy miként lehet nektek kihívóan felöltözni… hát, sajnálom, de most hirtelen nekem sincs.) Aztán viselkedj úgy, mint egy párduc, ehhez tudom ajánlani a National Geographic adásait. És persze ha valakivel beszélgetésbe elegyedsz, hát ne titkold szándékod, lépj a tettek mezejére, amint lehetséges. Persze előtte döntsd el, hogy csak erre az egy napra, vagy ez után is számítani szeretnél az illetőre, és milyen mértékben akarod átélni vele a dolgokat… Szóval nem árt, ha előre bekalkulálod, hogy milyen tervekkel mész neki a napnak.

Sándor Csenge

Például egy romantikus vacsora belefulladhat a hirtelen megismerkedés kínos szituációiba. Meg, talán az is furcsa lehet, ha foglalásod van egy étterembe. Legalább próbálj meg spontán viselkedni, hogy ne látszódjon, hogy bizony nem azért választottad ki őt, mert annyira szimpatikus volt a foghíjas mosolya, hanem mert bizony te most egy missziós hadjárat kellős közepén vagy, és ő a fő kellék.

Remélem, segített ez a gyors összefoglaló, mindenkinek különböző, de akarta szerint sikerülő napot kívánok! Szerelmesek, ti meg imádkozzatok, hogy ne ma derüljön fény a problémáitokra, az étterem közepén, a sült csirke felett. Lányok, értsétek meg, hogy a három méteres plüss maci nemcsak hogy furcsa, de drága is, szóval a kevesebb néha több. Fiúk, ha elfelejtettétek, akkor legalább legyen annyi becsület bennetek, hogy rögtönöztök valamit. Ez lényegében egy necces nap mindenki számára, és a lényeg tulajdonképpen a túlélés. Mindent bele!

Valentino

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Fürdőbombák

Bizonyára mindenki hallott már a fürdőbombákról vagy más néven fürdőgolyókról. Ezer meg ezer videó van fent róluk azt interneten, amik arra ösztönzik az embereket, hogy ők is vegyenek ilyet, és ők is átélhessék azt az élményt, amit az az egy színes golyó okozhat. De vajon miből van? És egyáltalán, hogyan pattant ki ennek a világszenzációnak az ötlete valakinek a fejéből? Lehet ilyet otthon is készíteni?

Simon Szonja

Szépek, színessé teszik a fürdővizet, jó illatúak és szinte minden tinédzserlánynak volt már. Ez az, amit mindenki tud róluk, főleg, amióta a kamaszlányok körében világszerte egy bevált, népszerű ajándék lett. Hogy ez az egész dolog honnan indult, arra vonatkozóan elég sok teória létezik. A leghihetőbb az, hogy a mai Lush üzletlánc (akkori nevén Cosmetics To Go) egyik fontosabb embere, Mo Constantine találta ki ezt az ötletet 1989-ben, ugyanis a bőre túl érzékeny volt az Amerikában elterjedt habfürdőkhöz. Bement a kis kerti házába, összeöntött szódabikarbónát és citromsavat (a pezsgő hatáshoz), aztán kreatívan kezdett el olyan illóolajokat használni, amik befolyásolni tudják az ember hangulatát. Majd virágszirmokat és tengeri sót rakott bele, miközben a színekkel is játszott. És el is készült az első fürdőbomba, a szedres, amit a Lush a mai napig gyárt.

Simon Szonja

Ezek után sok ember húzott hasznot a hirtelen népszerűvé vált tárgyból. Egy 10 és egy 11 éves lány 2012-ben kapott a szüleitől mindenféle alapanyagot, melyekből a két lány 3 hónapnyi munka után elkészített 150 fürdőbombát, amiket utána a minneapolisi vásárban árultak. Mára a Da Bomb Fizzers nevű cég van a tulajdonukban.

Bármennyit el tudnak kérni a boltok egy ilyen fürdőgolyóért. Szeretnél spórolni vagy csak szeretsz kézműveskedni? Csinálj te is otthon fürdőbombát! Hogy mi kell hozzá? Olaj, víz, illóolaj, szódabikarbóna, keményítő, só és citromsav. Itt van pár recept is, például a FashionFave-től, a Fitt Nők blogból vagy Herczeg Hajnitól:

És akkor jöjjön pár izgalmas szám a Lush fürdőbomba népszerűségéről. 2016-ban csak a Lush készített el 21 millió fürdőgolyót. Minden alkalmazottjuk naponta 700-at is képes megcsinálni, pedig a mai napig kézzel készítik ezeket. Azóta Mo fia, Jack is beszállt a vállalkozásba, ő találta ki a komplex fürdőgolyókat, amik több színből vannak összerakva, ezzel is szebbé téve a kádbadobás utáni végeredményt. Japánban eközben kifejlesztettek egy Bikkuri Tamago nevű fürdőbombát, amit ha a vízbe dobsz, és az szétázik, egy játékot találsz benne.

Simon Szonja

Mindenesetre a fürdőbombák mindenhová eljutottak, minden nép saját stílusa szerint alakított rajta. Talán ezért is lett világhírű ez a tárgy, mert mindenütt ott van, és nem csak egyféle van belőle.

Simon Szonja (9ny. évf.)

Fotók: Bánó Eszter (9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy tinilány elvárásairól

A valóság nem olyan, mint egy könyv. Persze, azt mondjuk, hogy tudjuk. De valóban tudjuk? Én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem, hogy majd az én életembe is beszambázik egy száznyolcvan centis, hullámos hajú, fehér fogú félisten, aki mindenféle különösebb indok nélkül, egy pillanat alatt belém szeret és vad udvarlásba kezd. Én meg nyilván igent mondok, és aztán az idők végezetéig egymáséi leszünk szerelemben és boldogságban.

Sándor Csenge

Aú, félelmetesen gázul hangzik, nem igaz? Tudom, az is. De tény, hogy én az elmúlt egy-másfél évben végre jobban és tisztábban ráláttam a párkapcsolatokra, mint eddigi életemben bármikor, és azt kell hogy mondjam, baromi bonyolult. Persze, tizenhét éves vagyok, és azért mondhatom és írhatom le most, hogy milyen bonyolultnak látom a párkapcsolatokat, mert eddig nyilván kis pisisként még kevésbé láttam. És persze most is csak valami nagyon felső rétegét kapirgálom az egésznek, hiszen fiatal is vagyok, és abszolút kezdő a témában. Ez a kezdő azért egy jó szó. Mert így nem azt kellett leírnom, hogy nem volt még se barátom, se udvarlóm, sőt, az utolsó fiúval, aki bármiféle érdeklődést tanúsított irántam, ötödikes koromban találkoztam. De ezt is leírtam, hogy tisztán lássatok. Szóval megfogalmazódott bennem, hogy igazából a tinédzser lányok zömének a romantikus könyvek rontják el a szerelmi életét. Hiszen mi van a romantikus tiniregényekben? Felvázolok egy alapsztorit, ami körülbelül a könyvek kilencven százalékára érvényes.

Van egy lány, kicsit fura, például imád olvasni, stréber, csúnya, a lényeg, hogy nem egy népszerű ember. Van egy srác, jól néz ki, bomlanak utána a csajok, de valami mégis furcsa benne is, mert nincs barátnője. A két főszereplőnk valami banális dolog kapcsán egymásba botlik, például egy irodalomórán, ahol kiderül, hogy a fiú valójában egy mély érzésű valaki, a lány pedig normális és jó fej, és kész. Ennyi. Hirtelen a fiú is lángra lobban a lány iránt, akinek természetesen időtlen idők óta tetszik már a srác, és kis huzavona után már jön is a csók és a végtelenségig tartó szerelem.

Sándor Csenge

Na és a valóságban hol van ilyen? Tessék mutatni egy fiút, aki megfelel a könyvekben leírt főszereplőknek, és én megyek, és szerelmes leszek belé. Az a baj, hogy nincsenek ilyen fiúk, de végül is, ne is legyenek. Hiszen hogy olvasson valaki egyszerre Tolsztojt, éljen társasági életet, járjon sportolni és tanuljon is, mint a güzü? Lehetetlen. És akkor rájöttem, hogy amit én keresek, az többé már nem egy száznyolcvan centis reklámfiú, hanem egy olyan ember, akivel beszélgetni tudok, érdeklődik a világ iránt, és ugyanannyi közös dolog van bennünk, mint amennyi különböző. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Az nyilván elég nagy hátrány, ha valaki mondjuk neonáci, de ha amúgy az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval lányok, azt akarom mondani, hogy ne legyenek odafönn, valahol az ötvenedik emeletél az elvárásaitok. Hiszen gondoljatok bele. Ti olyanok vagytok, mint amilyen csajt elképzel magának egy tinédzser fiú? Basszus, bár tudnám, milyen lányt képzelnek el, úgy összességében, de nem tudom, úgyhogy most ebbe nem is akarok belemenni.

És persze, úgy hangzik, mintha én most arról beszélnék, hogy mindenki tegye zsebre az összes elvárását, és örüljön annak, ami van, de nem erről beszélek. Azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha van egy elképzelése az embernek. De az rossz, hogyha csak azért nem veszünk észre egy rakat embert, mert egyszerűen nem találnak bele az általunk megalkotott ideális képbe. Nekem olyan sok kikötésem és megjegyzésem volt e téren, hogy a körülöttem lévő emberek szerintem már csak a szemüket forgatták, amikor újabb és újabb elvárásokkal rukkoltam elő. Most pedig? Hát, nem igazán tudok olyat mondani, ami gátat szabhatna a kapcsolatomnak. Mármint, na jó, ez így nem igaz, hiszen a férfiak fele kapásból megbukik az olyan alap dolgokon, mint például ápoltság meg ilyenek.

A másik pedig, hogy mégis, hogy ismerkedjen valaki, aki nagyjából csak olyan szakkörökre és foglalkozásokra jár, ahol csak lányok vannak. Sajnálom, hogy így van, de amúgy ha elmennék kosárra, akkor se lenne sokkal több esélyem, mert abból meg olyan béna vagyok, hogy az valami hihetetlen.

Valójában az emberek egy csomó előítéletet raktak elém, amiből építettek egy jó nagy falat, és igazából azon se én, se ők már nem nagyon tudunk áttörni. Marha jó, állapítottam meg magamban, és kicsit megmártóztam az önsajnálatban, hogy miért is történt ez így, és én nagyjából tudom is. Hiszen alapjába véve én egy olyan ember vagyok, akinek sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljon és lazán viselkedjen. És ha az ember társaságban van, és csak ül mint a kuka, hát akkor senki nem fogja érdekes személyiségnek találni – amit meg is tudok érteni. Úgyhogy elég sok minden elcsúszhatott ezen.

Sándor Csenge

Meg azon, hogy én úgy gondoltam, hogy a többiek mint hülyék, gázak, gyerekesek és a többi, és a többi. Pedig ők is ugyanolyanok, mint én, vagy mint a barátnőim, mint ahogy az az utóbbi időkben kiderült. Csak most már elég nehéz úgy csinálni, mint hetedikben. Odamenni, hogy helló, hát te ki vagy. Mert ha négy év alatt nem érdekelt, akkor miért pont most. Nekem most nőtt be a fejem lágya. Másnak sokkal hamarabb, ő szerencsés... De én nem tudok már mit csinálni, óriási lemaradást próbálok behozni, és ez elég szerencsétlen meg nehéz.

És nem arról van szó, hogy nagyon dolgozok rajta, de tény, hogy sok mindenben megváltoztam, és emiatt nagyon szeretem magamat. Büszke vagyok a dolgokra, amiket tettem, még akkor is, ha nem mindegyik úgy sült el, ahogy akartam. És azt hiszem, hogy ebben elég sokat segített a pszichológusom, mert október óta elkezdtem újra járni, és bár nem tudok konkrét dolgokat mondani, mégis, nem lehet teljesen véletlen, hogy akkor következtek be változások a gondolkodásomban és a tetteimben, amikor ő is jelen volt és jelen van az életemben. Mert az a heti egy alkalom, amikor beszélek vele a tetteimről, a viselkedésemről, és elemezzük, az irtózatosan hasznos és nagyon jót tesz minden szempontból. Szóval, aki úgy gondolja, hogy esetleg abban a cipőben jár, mint én, szerintem érdemes felkeresnie valakit, akivel meg tudja beszélni az élete kérdéseit.

Hogy annak, amit leírtam, nincs se eleje, se vége, az más kérdés. Inkább nevezném eszmefuttatásnak, és akkor nem csapok be senkit. De remélem, hogy aki nem olyan, mint én, az egy kicsit jobban belelátott a helyzetembe, és aki pedig olyan, mint én, az meg talán elgondolkozik ezen. Mert ezeken a dolgokon szerintem kell gondolkozni, és tűnődni, nem lehet, hogy csak úgy folyunk az árral, mert akkor sose fog változás bekövetkezni. És én elmondhatom, hogy a változás irtózatosan stresszes, és ellentmond az ember alapvető természetének, de talán pont ezért nagyon jó. Kizökkent, rácsodálkoztat a világra és önmagunkra, más szemszögből látjuk a dolgokat, és ez mind annyi tapasztalatot ad, ami miatt már abszolút megéri.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Játékfegyverek

Ha az ember bemegy egy játékboltba és körülnéz a polcokon, meglehetősen nagy eséllyel talál majd ott egy-két játékfegyvert. Kardok és pajzsok, pisztolyok, puskák, tankok, katonák, mind-mind az emberiség egyik legnagyobb baromságára emlékeztetnek minket: a háborúra. És mégis engedjük, hogy a gyerekeink játsszanak velük.

Mörk Márta

Félreértés ne essék, nem akarok gyerekjáték-reformot bevezetni, nem akarom elszedni a gyerekektől az ilyesfajta játékokat. Én is játszottam háborúsat kiskoromban, pedig én lány vagyok, és a háborúzás inkább a fiúkra jellemző – de azért lányok is akadnak a tankok és a játékpuskák tulajdonosai között. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon miért van ez. Gond nélkül hagyjuk, hogy a gyerekünk háborús fegyverekkel és gyilkos masinákkal játszadozzon. A legtöbb szülő úgy gondolja, ezek semmiféle kárt nem okoznak, végül is nem valóságosak a fegyverek, nem tudnak vele ártani senkinek, és hát háborúk a valóságban is léteznek, mi értelme hazudni a gyerekünknek a valóságról, ugye.

Azonban, ha a játékboltok polcaira kerülne egy drogdíler Barbie, díler Kennel az oldalán, kis fehér porral töltött műkokainos tasakokkal, heroinos tűkkel és apró füves cigarettákkal a táskájában vagy a zsebében, az valószínűleg nem aratna nagy sikert a szülők körében. Vagy egy műdrogos készlet, a gyerek pedig a műanyag cigarettával eljátszhatja, hogy füvet szív, a mű injekciós tűvel eljátszhatja, hogy heroint fecskendez be magának, az extasy-cukorkával eljátszhatja, hogy partidrogot vesz be, és utána eljátszhatja, hogy be van tépve. És hogy miért nem? Mert hát a drog rossz, emberek életét teszi tönkre és öli meg őket. És minél később szerez tudomást a gyerek az ilyenek jelenlétéről, annál jobb. Mert a drog, az túl sok, az már túlmegy minden határon, az már nem oké. Pedig ezek a játék drogok is ugyanúgy nem lennének igaziak, mint a fegyveres játékok. Ugyanúgy senkinek nem lenne baja játék közben. És a valóságban a fegyverek ugyanúgy ölnek, mint a drogok. Amerikai alkotmánykultuszos fegyvertámogatók szoktak érvelni azzal, hogy nem a fegyverek ölnek embert, hanem az emberek. Nos, ebben igazuk is van, de a valódi helyzet az, hogy az idióta, lelketlen emberek fegyverek segítségével ölnek embereket. És ha az idióta, lelketlen emberek és a normális emberek között nem teszünk különbséget, és mindegyiknek ugyanúgy eladjuk a fegyvert, az sok esetben óriási tragédiába fullad.

De mégis, valahogy a fegyverek és a háború, mint gyerekjáték, széles körben elfogadott, de a drogok, na az már nem. Drogozni ne drogozzon a gyerek, ne játssza el, hogy be van tépve. De lövöldözni lövöldözhet, és ha eljátssza, hogy fejlövést kapott és meghalt, az teljesen rendben van.

Mörk Márta

Anyukám apukája, amikor a lányai egész kicsik voltak, a fülük hallatára jelentette ki, hogy fegyveres játékuk abban a házban soha nem lesz a gyerekeknek. Ezt, lévén gyermekei lányok voltak, viszonylag könnyű volt betartani. Amikor anyukám felnőtt, és neki is saját gyerekei születtek, ő is megfogadta, hogy sose fog fegyvert venni a gyerekeinek. Emellett azt is, hogy Barbie-babát sem fog venni nekik. Ezen fogadalmak betartása többé-kevésbé sikerült. Ő maga sose adott nekünk ilyen játékokat, de hát ott vannak ugye a rokonok, az engedékeny nagymamák, az ovis és sulis barátok, és a szülinapok, a névnapok, a karácsony… És ajándékot nem utasítunk vissza. Így hát mostanra csak-csak beszivárgott a gyerekszoba falai közé egy-kettő ezen a „tiltott” játékok közül. Nekem kiskoromban egész sok Barbie-babám volt, akiket úgy 11 éves koromban az unokatesómnak ajándékoztam, tehát már nincsenek. A fiúknak azonban még mindig van egy-két fegyveres játékuk, mint például egy tank. Egyébként békés természetű gyerekek, a légynek sem tudnának ártani, és főleg a fiatalabbik öcsém inkább kockulni és YouTube-ot nézni szeret, mint játszani. Amikor meg játszanak, akkor inkább autózni, vonatozni vagy legózni látom őket, nem pedig lövöldözni. De ennek ellenére mégis megkérdeztem őket, mi a jó a fegyveres, lövöldözős, tankos, háborús vagy egyéb erőszakos játékokban.

Kisebbik öcsém azt nyilatkozta, hogy az a jó bennük, hogy bele tudja képzelni magát egy nagy csatajelenet közepébe, mondjuk a második világháború idején. Katonák, ágyúk, kézigránátok és hasonlók. Nagyobbik öcsém egyetértett ebben, illetve hozzátette, hogy őt mostanában főleg a dinók érdeklik, amik alapból azért biológiailag, tudományosan is érdekesek, nem feltétlenül csak az erőszakkal lehet őket kapcsolatba hozni. De hogy ebben neki szerinte az a jó, hogy ilyenkor el tudja képzelni, hogy tud parancsolni a velociraptoroknak, és hogy a dinoszauroszok széttépnek egy-egy rohadékot. Mint például egyes kedves osztálytársait vagy Orbán Viktort. Ezeket a példákat említette.

Ezekben a válaszokban nekem elsőre az tűnt fel, hogy vannak dolgok, amikről az öcséim úgy nyilatkoztak, mintha a téma szakértői lennének, pedig egyáltalán nem azok. Miki tudja, hogy a második világháború körülbelül mikor volt, és hogy milyen fegyvereket használtak benne vagy milyen bombákat dobáltak. De a dolognak az emberi oldaláról, az ártatlan áldozatokról, hogy hány ember életét tette teljesen tönkre ez a baromság, fogalma sincs. Vagy ha tényszerűen tudja is, nem gondol bele, hatéves fejjel. Pedig nem kéne messzire nyúlni a dologhoz, a nagyapánk családjának is azért kellett elhagynia az otthonát, a dédapánk, nagyanyánk apja azért volt évekig hadifogságban, azért tért ki a hitéből, mert megtörtént ez a katasztrófa. Marcell pedig nem sokat tud arról, hogy kicsoda is pontosan Orbán Viktor, és hogy bár kétségtelenül nagyon sok szempontból támadható, raptorok elé vetni enyhén szólva is túlzás lenne.

Persze tisztában vagyok vele, hogy Marcell a való életben egyáltalán nem lenne képes bárkit is dinókkal szétmarcangoltatni, hiszen olyan áldott jó lélek. De akkor is, valahol ijesztőnek tartom, hogy egy tízéves gyerek fejében ilyen gondolatok forogjanak.

Mörk Márta

Alapvetően úgy gondolom, hogy a fegyverek és a fegyveres, lövöldözős, háborús játékok nem tesznek feltétlenül erőszakossá. Ha így lenne, akkor Miki már rég kiirtotta volna az egész családunkat. De egy olyan dologra emlékeztetnek, olyan dolog illúzióját keltik, érzetét adják meg, amiről úgy gondolom, hogy az illúzióját sem kéne megteremteni. A háborúét. Mert kétségtelenül van valami izgalmas a fegyverekben és az akcióban, a robbanásokban és a rejtőzködésben. De ha ezeket a valóságban kéne megélnünk, az már iszonyatosan nyomasztó lenne. Persze sok ember szokott eljátszani olyan gondolatokkal, amelyekben olyan dolgok történnek, amiket a valóságban sohase próbálnának ki. Szinte mindenki. Ez rendben is van, ha az ember érett és okos felnőtt, aki el tudja választani a valóságot a képzelettől, a helyest a helytelentől, az izgalmast a kegyetlentől. De gyerekek esetében ez már teljesen más. Egy hatéves gyerek még nincs teljesen tisztában a fegyverek kockázatával, a háború borzalmaival és a fejbelövés véglegességével. Még nem fogja fel teljesen, mit is jelent a halál. De már játszadozik halálos fegyverek tűpontos műanyag másolatával. Lelövi az öccsét, és nagyot nevet, amikor az ordítva felugrik a földről. És akaratlanul is az ember eszébe ötlik, hogy mekkorát nézne, ha egyszer nem így történne. Ha nem ugrana fel, hanem ott maradna, fekve a földön, vérbe fagyva. Ha tényleg jönne egy háború. Ha tényleg jönnének katonák, ha tényleg bombákat dobálnának és ha tényleg menekülni kéne. Vagy, ha nem rugaszkodunk el teljesen a nyugati világ jelenlegi valóságától, hiszen Európában és Észak-Amerikában jelenleg nincs háború és remélhetőleg nem is lesz, ámbár lőfegyverek azok vannak, főleg Amerikában. Ahol bizony rengeteg ember tart otthon, a fiókban igazi, valódi, élesben bevethető pisztoly a konyhafiókban. Megtöltve. Mert hát ugye mi van, ha megtámadnak az éjszaka közepén. És mondjuk a gyerekek, ahogy Magyarországon is sokan, fegyvereset játszanak, a hétéves gyerek lelövi a négyéves öccsét, és nagyot kacag, amikor az felkel a padlóról. Aztán egy nap megtalálják apuka fegyverét a konyhaasztalban. Jé, hát ez pont olyan, mint amilyennel mi szoktunk játszani, nézd, mondja a nagyobb, és meghúzza a ravaszt. És aztán a kisebb nem kell föl többé. Hanem ott marad a földön. És a nagy sem kacag többé, hanem néz nagy boci szemekkel, hogy de hát ő csak játszani akart…

Magyarországon ennek szerencsére kicsi az esélye, mert itt nem adnak minden tizedik joghurtvásárlás után a málnás Jogobella mellé egy ötmilliméteres revolvert ajándékba. De játékfegyvereket itt is lehet kapni, százával, és még népszerűek is.

Mörk Márta

A gyerekjátékok között rengeteg tehát az erőszakos téma. És a gyerekfilmekkel mi a helyzet? Nos, ott nem így van. A gyerekfilmek általában egyszerűen meganimált, cuki kis mágikus lények vagy valódi gyerekek történetéről szólnak, akiknek mindenféle kalandjaik vannak, például el kell tűrniük egy gonosz tanárt, vagy rettegésben tartja őket egy görnyedt varázsló, akit aztán jól megviccelnek, de mindig megmenekülnek tőle, vagy egy nagy erdőben mászkálnak körbe-körbe és pesszimista szamarakkal meg hiperaktív tigrisekkel ismerkednek össze, vagy éppen a holtak birodalmába kerülnek és vissza kell verekedniük magukat az élők közé. Van, hogy a gyerekmesékben is meghalnak emberek, de azok általában a gonoszok, akik meg is érdemlik halálukat a mesében. A háborúkra jellemző óriási, tömeges, brutális és teljességgel értelmetlen mészárlás sosem jelenik meg a gyerekfilmekben. A háborúkról szóló filmek mindig korhatárosak és felnőtteknek készítik őket. A gyerekek filmjeit még nem érte el a brutalitás és az erőszak, de a játékaikat már igen. És te is valószínűleg így gondolkozol. Sosem mutatnád meg a hatéves gyerekednek az Apokalipszis most című filmet. De veszel neki játékfegyvert, harci helikoptert, és sokan talán még játék napalmot is vennének, ha árulnának. Szerencsére ott még nem tartunk, az azért tényleg túl sok lenne. De játékfegyvert tényleg nagyon sokan simán vesznek a gyerekeiknek. Meg sem fordul a fejükben, hogy ilyenek léteznek igaziból is. Léteznek, és emberi életeket tesznek semmivé egy szempillantás alatt. Másodpercenként golyók tömkelegét lövik a levegőbe és az emberi testbe, életeket megszüntetve és családokat tönkretéve. És háborúkat kezdve és folytatva. Háborúkat, amik életeket vesznek el és családokat tesznek tönkre, álmokat és karriereket törnek derékba, művészi értékű építészeti csodákat döntenek porba, embereket tesznek földönfutóvá és kényszerítenek kockázatos menekülésre, politikai kapcsolatokat rontanak el, rengeteg-rengeteg pénzt emésztenek fel, gyűlölködést szítanak, nemzeteket fordítanak egymás ellen és szomorúságot, félelmet, pánikot, éhínséget, halált és pusztulást hoznak mindenkire. És amikor véget érnek, ott áll egymással szemben két fél. A vesztes és a vesztes. Akármit is írnak a történelemkönyvek, a háborúnak soha nincs igazi nyertese. Ott mindenki csak veszít. Veszíti az embereket, az életeket, a területeket, a városokat, az épületeket, a pénzt, a nyugalmat, a békét, a méltóságot, a bizalmat, a reményt. A bizalmat az emberiségben és a reményt abban, hogy eljöhet egy szebb világ, és hogy az emberek tanulnak a hibáikból. De nem. Mert hiába haltak meg emberek ezrei és milliói több ezer éven keresztül minden háborúban, mégsem tudtuk még befejezni ezt a baromságot.

Mörk Márta

Épp ezért én ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy folytatom a családi hagyományt, és nem fogok játékfegyvert venni a gyerekemnek, ha majd egyszer nekem is lesz olyan imádnivaló kis cukiságom, mint a testvéreim vagy az unokatestvéreim. Hanem majd leülök velük beszélgetni, és elmagyarázom nekik, hogy a fegyverek rosszak, hogy a háború rossz és borzasztó, hogy emberi életek és családok mennek tönkre általuk. Elmesélem nekik a családunk történetét, mesélek nekik a világháborúkról, a történelmi háborúkról és azokról a háborúkról, amik most folynak vagy akkor fognak folyni. Mesélek nekik az amerikai fegyvertörvényekről, és elmondom nekik, hogy ez sokszor milyen tragédiával jár. Elmagyarázom nekik, hogy nem szeretnék játékfegyvert hozni ebbe a családba. Mert nem akarom, hogy olyat játsszanak, ami a valóságban egy nagy katasztrófa. Nem akarom, hogy egy rettenetes, borzalmas dolog illúzióját keltsék, és kialakuljon bennük a kép, hogy a háború és a halál izgalmas és vicces, mert nem az, mert az ártatlan emberek halála borzalmas, szomorú, felesleges, értelmetlen és szörnyű. Nem akarom, hogy azt játsszák, hogy lelövik egymást és meghalnak. Nem akarom, hogy kialakuljon bennük a fegyverek szeretete vagy elfogadása, és aztán felnőttkorukban akarjanak egy igazit maguk is. Mert egy emberölő masinát tartani magunknál nem jó ötlet. A fegyvereket azért csinálják, hogy embert lehessen ölni velük. Nem azért, hogy célba lőjél és fejleszd vele a látóképességeidet. Nem azért, hogy nagyfiúnak tűnjél. Hanem gyilkolásra.

Mörk Márta

És nem akarom, hogy egy ilyen gyilkolóeszköz másolatával játsszanak a gyerekeim. Ugyanúgy, ahogy például nem akarom, hogy játékdrogot szedjenek, és ezzel sokan mások is így vannak, mert egy drogos baba szinte mindenkinél kiverné a biztosítékot. Nem akarom, hogy a gyerekeim játékból drogozzanak, játékból cigizzenek, játékból berúgjanak, játékból lopjanak vagy játékból szexeljenek. És azt sem akarom, hogy játékból öljenek vagy játékból meghaljanak. Mert ezek nem gyerekeknek való dolgok. Történnek ilyenek a valódi világban, igen. De optimális esetben nem a gyerekekkel. És én nem is akarom, hogy megtörténjenek. Nem akarom, hogy akár az illúziójuk is megteremjen. Azt akarom, hogy a gyerekeim a boldog gyermekkor boldog tudatlanságában éljék az életüket egészen addig, amíg elég nagyok és érettek lesznek ahhoz, hogy az ilyesféle felnőtt dolgokról tudomást szerezzenek, beszéljenek róla velem vagy az apukájukkal, teljességgel megértsék ezek veszélyeit, és majd felelősségteljes, okos és értelmes felnőtt váljon belőlük.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Szilágyi Luca

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Szilágyi Luca

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szilágyi Luca

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Sírni egy nem hollywoodi filmen

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky

Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az újévi fogadalom szart sem ér

Jól olvastad. Nem a dátum mágikus változásához kéne kötni a személyes fejlődésünket. Ez egy döntés. Most. Nagy eséllyel tettél újévi fogadalmat, és ha rám hallgatsz, teszel is, attól függetlenül, hogy most milyen nap van.

Bodnár Balázs

Várjunk, nem azt mondtam, hogy szart sem ér? De. Úgy tényleg semmit sem ér, ahogy azt általában csinálni szokták. Az alábbiakban bevezetlek az újévi fogadalmak rejtelmeibe, és a megismerheted azokat a technikákat, amikkel tényleg sikerül majd a kitűzött céljaidat teljesíteni.

Bodnár Balázs

Az edzőterem-tulajdonosok kedvenc hónapja a január. Tele vannak hetekig, majd szép lassan elfogynak az emberek, és csak az a néhány elszánt marad, aki eddig is oda járt, és az újonnan érkezettek közül az, aki „okos” célokat állít. Az alábbi összeállítás alapja az amerikai menedzsment szakirodalomból származó SMART kritériumgyűjtemény. Szóval vegyük is sorjában a kritériumokat.

Az első: pontosság. A célnak pontosnak kell lennie, hogy könnyebben meg lehessen célozni. Az semmit sem ér, ha azt mondom, hogy egészségesebben fogok étkezni. Ez hogyan pontos? Sehogyan. Helyette inkább mondjuk azt, hogy kerüljük a finomított szénhidrátokat, csökkentjük a sóbevitelt stb. Elolvasunk három könyvet, ami nem paleo vagy valami humbug, mert azt nem fogod hosszú távon csinálni, mert borzalmas. Muszáj lesz jobban beleásnod magad. Ha nem is olvasol el három könyvet, keress fel egy intelligens, papírokkal rendelkező személyt, hogy nyissa ki a csipádat a témában. Legyen pontosan meghatározva, amit csinálni fogsz.

Második: mérhető. Ha nem tudod megmérni, akkor honnan tudod, hogy elérted? Ami mérve lesz, az rendezve is lesz. Akár nyomon is tudod követni a célodat. Elolvasni egy könyvet. Pontos? Pontosíthatunk, hogy melyiket, máris könnyebb dolgunk van. Mérhető? Mérhető. 127 oldal. Jól szeretnék kinézni. Pontos? Nem. Mert ez borzasztóan relatív. Mérhető? Még kevésbé.

Bodnár Balázs

Hogyan lesz ez mérhető és pontos? Le szeretném vinni a testzsírszázalékomat 7-re és a váll-derék indexem 1,6 és 1,8 között lesz. Igen, ez az aranymetszés. Szerinted miért nem vonzóak a kigyúrt állatok? 1,6. Mérhető? Igen.

Harmadik: elérhető. Szerintem ezt nem kell magyarázni. Ha vissza akarod hozni a dinoszauruszokat vagy embert akarsz küldeni a Marsra, az nem lehetetlen, viszont jelen állapotodban számodra (ha nem vagy Elon Musk) nem teljesíthető. Majd a végén fogod magad, és elkönyveled kudarcnak. A cél legyen elérhető, de mégis legyen nehéz, kihívás. Ha elhiszed, hogy meg tudod csinálni, akkor meg is fogod tudni.

Negyedik: releváns. Ezt sem túl nehéz megmagyarázni. Miért tűznél ki olyan célt, amit nem akarsz? Elvégre: „keményen dolgozni valamiért, amit szeretsz, azt szenvedélynek hívják, és keményen dolgozni valamiért, ami hidegen hagy, azt stressznek.” (Simon Sinek)

Miért tűznél ki olyan célt, ami nem is kihívás és öt perc alatt végzel vele? Semmi értelme. Legyen értelme.

Ötödik: időhöz kötött. Megvan az az érzés, amikor majd rendet raksz az asztalodon? Majd. Nem megy a sok szemét sehova. És egy kettő perces feladat órákig húzódik és semmi nem történik. A határidő csodákra képes. Használd.

Bodnár Balázs

Hatodik: számonkérhetőség. Kell valaki magadon kívül, akinek számadással tartozol. Ha gyenge lennél magadért megcsinálni, például elmenni edzeni, akkor szerezz egy mentort. Őt sokkal kisebb eséllyel fogod cserben hagyni. Lehet egy nagyon jó barát, aki szívesen támogat és rugdos, lehet egy személyi edző, egy feleség. Akárki. Ha nem akarsz ismerőst bevonni, nem baj, regisztrálj egy oldalra, ami erre specializálódott, add meg az adatokat, amiket kérnek, és élvezd, ahogy hívogat a mentorod, hogy nem hívtad a leszokással kapcsolatban. Ha olyan a cél, és nem bízol magaddal, szerezz valakit.

Hetedik: fájdalom. Kevés dolog motivál jobban, mint a félelem, az éhség, a szerelem vagy a pénz. Rossz pénzt veszíteni igaz? Adj az egyik barátodnak egy számodra jelentős pénzösszeget, és kérd meg, hogy abban az esetben, ha nem teljesítenéd a célodat, küldje el egy antijótékonysági szervezetnek. Mit is jelent ez? Kiválasztasz egy olyan szervezetet, akiknek a nézetei erősen ütköznek a sajátjaiddal. Például, ha gyűlölöd a rasszizmust, válaszd a KKK-t. Ha tetőtől talpig Barcelona fan vagy, választ a Real Madridot. Ha erősen vallásos vagy, add az ateistáknak. Ha sikerül elérni, visszakapod a pénzt. A barátod fogja visszaigényelni, szóval nem tudsz csalni. Elég világos. És hatékony.

Nyolcadik: rutin. A leghatékonyabb akkor leszel, ha nap mint nap csinálod.

Kilencedik: terv. Akkor fogod végigcsinálni, ha tudod, mit kell. Ha bonyolult, bontsd le minél kisebb darabokra, kis célokra, amikre alkalmazod az előző nyolc pont nagy részét, ha tudod. Ki kell találnod, hogy mi az, amit szeretnél, és alaposan meg kell tervezni, hogy hogyan érheted el. Ha a célod az, hogy világsztár leszel, akkor az első kérdésed: Pontos? Nem. Hogyan lehet pontosabb? Milyen téren leszel világsztár, mit jelent a világsztár? Oscar-díj? Millió kattintás a YouTube csatornádon? Mérhető? Elérhető? Nem lehetetlen. Releváns? Mondjuk mindig elnevetem magam, nincs semmi tehetségem, nem az. Akkor vissza az elejére. Az éneklés jól megy. Végigmegyünk a kérdéseken. Cél: egy kiadott lemez év végére. Lebontjuk: énektanár, gyakorlás, számok írása, kiadó keresése. Mindent apró részekre, amik egyértelműek, és önmagukban kis, teljesíthető célok.

Bodnár Balázs

Tizedik: elhatározás. Akarod? Tényleg? Most nézz magadba, menj végig a kérdéseken, hogy megtaláld azt, ami izgalomba hoz, és jobban vágysz rá, mint egy falat kenyérre. Még mindig akarod? Biztos? Ha idáig eljutottál, tedd meg az első lépést. Írd le. Ha leírod, akkor már növelted az esélyeidet. Nagyon jó, az első lépéshez már felemelted a lábad. Állíts egy emlékeztetőt, hogy megtervezd, vonj be valakit. És azzal, hogy elkezded a tényleges haladást a cél felé, leér a lábad.

Tedd meg az első lépést. Ha ezt a tíz kritériumot megtartod, sikered lesz. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha ez kell neked, merj nagyot álmodni. Kezd el. Most.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A tömegközlekedésben szenvedő emberek fantasztikus kalandjai

Ha olyan szerencsés vagy, hogy tömegközlekedéssel mész suliba vagy munkahelyre, és utána magyarázkodnod kell, hogy aki előtted állt, nem szállt fel a buszra, te meg miatta nem tudtál felszállni, és ezért késtél el, blablabla, és ez még megy egy óráig, az, akinek e történeted meséled, legszívesebben öngyilkos lenne. Én most mégis részletesen kifejtem, kik miatt késtél el a munkából vagy az iskolából.

Kezdjük a kaland legelejénél, a bérletvásárlásnál. Hazaindulsz egy nagyon nehéz nap után, amikor annyira fáradt vagy, hogy ha egy kicsit is elkalandozol, már beleborulsz a klotyóba, és már nagyon ideges vagy a nénire, aki a banyatankjával leborította a táskádat, és az üdítőd ráborult a cuccaidra. Nagyából ilyen idegrendszerrel állsz be a bérletautomatát igénybe vevő személy mögé, aki két órán keresztül vásárolja a jegyét. Ezt a típust szerencsésakimögötteállnak nevezzük, életkora jellemzően 8-10, illetve 75 év feletti.

Bencsik Bálint

Aztán jön a felszállás. Mielőtt felszállsz bármilyen tömeget szállító járműre, meg kell ismerned, sőt mindent tudnod kell a banyatankról. A banyatank az egy veszedelmes páncéltörő, ami egy praktikus gurulós táskának van álcázva, és arra szolgál, hogy embereket és táskákat lökdössenek vele. Ezek 70 év fölötti néniknél fordulnak elő. Ha látunk egy asszonyt, akinél látszólag egy gurulós táska van, esélyes, hogy tényleg egy banyatankkal kell szembeszállnunk.

Bencsik Bálint

De nem ajánlom a frontális megközelítést. Inkább fuss. Ha a megpillantasz egy kerekes táskát, akkor ne pánikolj, nézd meg, hogy téged és a banyatankot összekötő egyenesen található-e nagyobb méretű tömeg. Ha nem, csak akkor kezdj el pánikolni, ne kockáztass, hanem próbáld meg elhagyni a gépjárművet. Ha viszont található közötted és az ötletes táska között tömeg, akkor figyeld meg, mi van közelebb hozzád. Ha a táska van előrébb, akkor az előbb említett módon menekülj, ha a néni, akkor megnyugodhatsz.

Miután felszállsz a buszra, már is észre vehetsz valamit. A legtöbb buszon vagy vonaton van egy olyan hely, ami nagyobb mint egy ülés, de kisebb mint két ülés egymás mellett. Az ilyen helyeken ülő emberektől nem várjuk el, hogy odaülhessünk melléjük, és nem hibáztatjuk őket, ha nem engednek oda. Ez a faj a helyigénylő, én is közéjük tartozom. Ez egy nagyon cseles faj, mert simán elfér két ember az előbb említett másfél szék méretű ülőhelyen, de nem zavar vele senkit, ha az illető az egész ülést elfoglalja kényelmesen.

Bencsik Bálint

Az emberek jó része zenét hallgat a buszon. Ezzel nincs is baj, csak ha a hangos nóta nem egy fülhallgatóból, hanem egy istenverte hangszóróból ordít, és mellé még fantasztikus hangorgánumával alá is festi a zenét.

Aztán van még a locsogó néni. Ez a típus barátságos, nem emberevő, sokak szerint túl barátságos, ezért nem szeretik. Azt kell róla tudni, hogy a hangszálai folyamatosan rezegnek, és hogy ne nézzék hülyének, mindig kell neki egy társ, akit 10-20 percig is megtart. Ha a locsogó néni megtalálja azt az embert, akinek a legfárasztóbb napja volt, akkor mellé ül. Ha a kinézett ember mellett ül valaki, akkor (ha van banyatankja) félretolja az illetőt, és elkezdi mesélni a fantasztikus epikai műbe illő kalandjait.

Még egy faj van, amelyik említésre méltó: a türelmes. Ez a faj a legveszedelmesebb a ragadozók közül. Nagyon ravasz módon, amikor jön a busz, beáll a prédája elé, majd nem engedi fel. Amikor a busz elmegy, addigra ő is elmegy. Ilyenkor az összes türelmedet felfalja. Ebből táplálkozik, és ezért annyira nyugodt.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Felejthetetlen szilveszter

Miről szól valójában a szilveszter? Ez az év utolsó napja, melyet lezárásként, s ezzel együtt valami új kezdeteként is tekintünk. Ezen a napon elbúcsúztatjuk az elmúlt 365 napot, s egyben felkészülünk az elkövetkezendőkre.

Göde Anna

De igaziból mindössze szórakozni akarunk. Persze tudom, hogy ahány ház, annyi szokás. Mindenki másképp tölti a szilveszter estéjét. Azonban a legtöbben barátaink, esetleg családunk körében szórakozunk, vagy ahogy tetszik, bulizunk. Ez alatt persze több mindent érthetünk: egy jó vacsorát, társasjátékozást, táncos bulit esetleg egy hatalmas lerészegedést.

Mit tennél, ha megtudnád, hogy december 31-e életed utolsó napja? Megpróbálnád feledhetetlenné tenni, nem igaz? Nos, remélhetőleg ezzel a nappal egyikünknek sem fejeződik be az élete. Bár zárójelben hozzáfűzném, hogy ez az az este, amikor a kórház sürgősségi osztályai mindig megtelnek azokkal az emberekkel, akik olyan felejthetetlenné tették a szilveszterüket, hogy semmire sem fognak emlékezni belőle. Ez is csak azt bizonyítja, hogy legtöbbünkben van egy vágy, hogy ezt a napot különlegessé tegyük. Vagyis inkább nyomás.

Göde Anna

Felejthetetlenné tenni a szilvesztert. Olyat csinálni, amit azelőtt még sohasem. Mert szilveszterkor mindenkinek iszonyatosan jól kell éreznie magát.

Miért is? Összességében miben különbözik ez a nap az év összes többi napjától? Ugyanúgy huszonnégy órából áll. Mindössze ezzel a nappal bezárólag cserélnünk kell egy naptárat, s legközelebb a dátum lejegyzésénél egy évvel többet kell majd papírra vetni. Na és?

Göde Anna

Mindezt úgy írom le, mintha én egy hatalmas szilveszter-szkeptikus lennék. Dehogyis vagyok az! Én is éppen olyan lelkesen, vagy inkább kétségbeesetten szervezkedek minden évben, azon tépelődve, hogyan tudnám minél jobban érezni magamat szilveszterkor. Egy valami biztos. Olyan szilveszterem még sohasem volt, mint idén. Akkor ez most jót jelent? Ettől felejthetetlen lesz? Nos, nagyon remélem, hogy soha többet nem lesz még egy ilyen szilveszterem!

December 29-én ledöntött a lábamról egy vírus. Nagy valószínűséggel az év végi hajtás, stresszelés következménye. Egyébként eléggé meglepődtem, mert több mint négy éve nem voltam rendesen beteg. Most viszont bepótoltam. Láz, fejfájás, hasfájás, hasmenés, minden, amire szilveszter tájékán vágyik az ember.

December 31-én pedig, mivel úgy gondoltam, jobban vagyok már, elmentem otthonról. Bár sokkal inkább azért, mert nem tudtam annál depressziósabb dolgot elképzelni, mint hogy szilveszter este otthon feküdjek, tök egyedül, betegen, és bugyuta romkomokat bámuljak a tévében. Na nem, ezt azért nem. Ennyire nem vagyok rosszul. Reggel még nem is voltam az, de amint megérkeztünk Zsennyére, ebbe a csodálatos, hangulatos kastélyba, ami most művésztelepként szolgál, rám jött a betegségem negyedik fázisa. Hát igen, elég kellemetlen.

Így következhetett be az, hogy én, aki egyébként imádok táncolni, hogy én, aki csak azért szeretek a szüleimmel bulizni, mert az ő társaságukban az emberek szeretnek és tudnak táncolni, de úgy igazából, s mert ők valóban jó zenét hallgatnak, én ott ülök egy fotelben, s nézem, ahogy mindenki más őrülten ropja a rock and rollra. Nem volt valami jó érzés. Megpróbáltam egy-két lassabb számnál beszállni, de hamar feladta a gyomrom. Ezért azzal szórakoztattam magamat, hogy megfigyeltem a különböző embereket. Ahányféle ember, annyiféle tánc. Mindenki a saját egyéniségét rakja bele. A legjobban azért azt szeretem nézni, ahogy a szüleim táncolnak, mert az egész társaságból ők ropják a lehető legőrültebben.

Göde Anna

Aztán elegem lett, felálltam és elvonultam a szobámba. Egy kicsit gondolkodni kezdtem. Annyiféle nyomás nehezedik ránk mindenfelől. Főleg ilyenkor, decemberben. Suliban szünet előtt teletömnek házi feladattal, dolgozattal. A munkahelyen megy a túlórázás, hogy a szünetben ne kelljen dolgozni. S persze közben mindenki ezerrel járja a bevásárlóközpontokat, hogy minden kedves rokonának megtalálja az ideális ajándékot. Vagy legalább azt, amit pénztárcája megenged, s nem szégyell odaadni a másiknak. Szentestére pedig persze egy egész hadseregre való kaját kell főzni, hiába kicsi a család, a maradékokat pedig nem győzzük egész szünetben felporszívózni. A karácsonyfa-díszítés közben pedig megy a családi perpatvar. Kész őrület az egész. S erre még az év utolsó napja miatt is stresszelhetünk. Ahelyett, hogy elengednénk az egészet. Hagynánk, hogy sodorjon minket az ár, aztán azzal és úgy töltenénk az estét, akivel szeretnénk. S ha ez azt jelenti, hogy otthon hármasban, barátnőkkel pizsama partit rendeztek, az miért gáz? Hogy nem buliztad szét az agyad, nem csaptad szét magad, nem táncoltál és nem csináltál semmi olyat, amit az újév első napján megbántál volna? Na és akkor mi van? Köszönöm szépen, én megvagyok e nélkül is. Csak beteg ne legyek még egyszer!

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyilvános vécéket Bécsbe!

Bécs rengeteg turistát vonz évente. Főként karácsony idején, amikor rengeteg a karácsonyi leárazás, a karácsonyi vásár, a város fel van díszítve karácsonyi dekorációkkal. Ilyenkor rengetegen érkeznek az osztrák fővárosba busszal, autóval, vonattal. Én és kis családom is hasonlóan cselekedtünk, és egy decemberi szombaton elindultunk Bécsbe. Kimerítő idegenforgalmi és latrinológiai elemzés következik.

Eredetileg mehettem volna a sulival is, de nem akartam, mert emlékeztem rá, hogy korábban se az úton, se a városban nem tudtam elmenni elégszer vécére. Ez pedig rendkívül kellemetlen élményként maradt meg bennem, ezért idén inkább a családommal mentem el, azzal, hogy így akkor mehetek pisilni, amikor akarok. Legalábbis eleinte ezt hittem.

A legelső pisilési lehetőségre még Magyarországon, egy benzinkúton kerítettem sort, ami az utolsó a magyar oldalon Ausztria felé, a következő benzinkút már Ausztriában volt.

Kína populációjával megegyező számú ember tolongott a Marchéban, ahol volt egy fizetős vécé. Ezzel már meg sem próbálkoztam, mentem hátra, az ingyenes vécéhez, ahol szintén rettenetes sor volt.

Így hát végül, amíg apukám autópálya-matricát vásárolt, én elfutottam a benzinkúti terület másik végébe, és az árokparton, a ritkás bokrok között végeztem el a dolgomat. De legalább ingyen volt. És nem volt sor. Bár, amint azt később megállapítottam, aki az autópályán elhaladt, az mindent látott, lévén a bokrok nem takartak el belőlem semmit. Ezután már csak reménykedni tudtam, hogy hétfőn nem jön oda hozzám valamelyik nagy becsben tartott tanárom azzal, hogy „képzeld, Márti, szombaton épp Bécsbe tartottam az autópályán, amikor félrepillantottam, és...”

Ahogy az az eddigiekből már kiderülhetett, számomra a világ egyik legrosszabb dolga, ha nem tudok elmenni pisilni, mivel alapjáraton körülbelül húszpercenként pisilnem kell. Ez főként akkor van így, ha nincs a közelben vécé, és tudom, hogy nem fogok tudni vécézni, ami nagyon frusztrál és ideges leszek tőle. Ez a kényszerem gyerekkoromból származik, az óvodában átélt traumák eredménye, amikor is alvásidő alatt az óvó néni sosem engedett ki vécére. Ez a trauma olyan súlyos nyomot hagyott bennem, hogy máig megvan ez a meglehetősen hátrányos sajátosságom.

Ilyen hatású gyerekkori traumák hallatán azért maga Sigmund Freud is összecsapná a két kezét, lehet, hogy még esettanulmányt is írna rólam. Sajnos, a professzor úr nem egész nyolcvan évvel ezelőtt meghalt, így már csak az egykori lakását látogathattuk meg anyukámmal, a Sigmund Freud múzeumot (apukám és az öcséim külön mentek a műszaki múzeumba). Az épületbe lépve megláttuk Freud lakását és az előtte ácsorgó két embert. A múzeumban ugyanis egy időben korlátozott számú ember lehet, a többieknek kint kell várakozniuk. Ebből levontuk azt a következtetést, hogy ha ilyen kicsi volt a pasas lakása, valószínűleg mégse lehetett olyan jövedelmező dolog ez a pszichoanalízis. Szerencsére a sor egész gyorsan haladt, így hamar beengedtek minket. A múzeum viszonylag érdekes volt, elmondtak egy csomó dolgot a lakásról, meg hogy hogy nézett ki Freud rendelője, és hasonlók. Legnagyobb csalódásomra azonban az ikonikus dívány nem volt a lakásban, ugyanis azt Freud 1938-as emigrációja során magával vitte Londonba, így, mint a világ mozdítható látványosságainak kábé fele, Freud díványa is a britek tulajdonába került.

Viszont, ami a legfontosabb: a Freud múzeumban volt vécé, és bár csak két fülke volt, a látogatók korlátozott száma miatt nem voltak sokan, így nem is kellett várni. Még egész tiszta is volt. Így Bécsben tett utunk első állomásán már el is bíztam magam, és naivan azt gondoltam, hogy ezután már mindenhol így lesz.

A Freud múzeum után bemetróztunk a belvárosba, és elmentünk egy McDonald’sba. Az étteremben nagy, érintőképernyős táblákon lehetett megrendelni a kaját, és elég gyorsan el is készült, sőt, én, a szemfüles, még egy asztalt is szereztem magunknak az egyébként agyonzsúfolt étteremben.

Megettük a sajtburgert és a krumplit, megittuk a kólát, majd én kijelentettem, hogy el kell mennem vécére. Ezt meg is tettem... volna, ha a vécé előtt nem kanyargott volna hatalmas sor, és nem kellett volna még fizetni is érte. Ezért inkább feladtam szépen, és mondtam, hogy induljunk a Hofburgba, ami amúgy is gyaloglótávolságon belül volt. Viszont előtte még el akartam menni a metróaluljáróban pisilni, abban reménykedve, hogy ott majd nem lesznek annyian, mint a McDonald’sban. Nos, de, voltak. Úgyhogy mondtam anyámnak, hogy jól van, akkor menjünk a Hofburgba, egye fene. El is indultunk.

A Stephansdom környékén egyébként egy tűt sem lehetett leejteni, konkrétan alig tudtunk mozogni, annyi ember tömörült az utcán, mindenféle turistacsoportok, minden nemzetiségből. Még egy tibeti tüntetésbe is belefutottunk. Útközben megláttam egy Starbucksot, és felkiáltottam, hogy na, én most akkor elmegyek pisilni. A Starbucks háromemeletes volt, a legalsó szinten volt a vécé. És… kitaláltátok. Ott is marha nagy sor volt. Ennek minden mindegy alapon beálltam a végére, és elsírtam magam. Rettenetesen ki voltam akadva erre a rohadék városra. Eljövök ide, azzal a céllal, hogy adventi vásárra járjak, megnézzem Freud díványát és valami finomat egyek, erre mit kapok? Freud díványa Londonban van, és még a vécében is sor van! Olyan intenzitással sírtam, hogy a sorban előttem álló anya-lánya páros észrevette, az egyikük megsimogatta a karom, a másik meg adott egy zsepit. Ezután egy kicsikét lenyugodtam. Körülbelül tíz perc múlva valamelyik szemfüles hölgy észrevette, hogy a férfivécében nincs senki, és bement pisilni. Ezt később több társa is megtette. Én eleinte nem akartam bemenni, ugyanis a vécében volt egy fülke, vécékagylóval és egy piszoár is, és végig attól féltem, mi van, ha egy pasas bejön és elkezd a piszoárba vizelni, én pont akkor jövök ki a fülkéből, ő meg néz rám nagy szemekkel, hogy mit keres itt egy tizennégy éves kislány, majd egy másik pasi pont akkor nyitja ránk az ajtót, és szintén nagy szemekkel néz, hogy mégis miért áll egy tizennégy éves kislány egy pisilő férfi mellett a férfi mosdóban. Végül leküzdöttem félelmeimet, és bementem a férfivécébe, ahol semmi ilyesmi nem történt, teljesen egyedül voltam bent.

Illusztráció

Mialatt én várakoztam, illetve vécéztem, anyukámnak még egy italra is volt ideje, ezután tovább indultunk a Hofburgba. A bejárat után azonnal megláttunk egy viszonylag kevéssé zsúfolt vécét, én viszont úgy voltam vele, hogy majd akkor menjünk el, mielőtt elhagyjuk az épületet, és nem használtam ki a lehetőséget. Hiba volt. A Hofburgban először megnéztük a Habsburg család termetes méretű étkészlet- és konyhai eszköz-tárát. Ez a rész viszonylag érdekes volt, bár azért voltak unalmas részei, például, amikor a hatodik ugyanolyan ezüst étkészletet kellett megcsodálni, már morogtam egy kicsit. Gondolom, a személyzet egyszerű fém evőeszközökkel étkezett, az ezüst a királyi családnak és a vendégeiknek volt fenntartva. Szinte biztos vagyok benne, hogy sose használták egyszerre az összes villát, kést és kanalat. Az meg, hogy egy max. húszfős családra nagyságrendekkel több evőeszköz jutott, mint ma egy többszáz fős budapesti elit magániskola menzáján az éhes diákokra ebédidőben, elég ironikus. De legalább császármorzsa van itt is, ott is. Kóstoltam már a menzásat, és ha aznap nem fordult Ferenc József a sírjában akkorát, hogy a császári kripta összeomoljon, akkor sose fog.

Hofburg, szalvéta kiállítás

A hofburgi látogatásunk második részében megtekintettük Sisi és Ferenc József lakrészeit, a hálószobákat, szalonokat, étkezőt stb. Ez nagyon érdekes volt, még szerencse, hogy az eredeti bútorzat egy része megmaradt, illetve rekonstrukciók is készültek. Volt külön egy kiállítás, csak Sisi személyének szentelve. Anyukámmal szörnyülködtünk egy sort a királyné ruháinak csípő-derék arányán. Szögezzük le, hogy egyáltalán nem vagyok egy kövér gyerek, sőt, de hogy az én derekam még mindig majdnem kétszerese annak a méretnek, amilyenre Erzsébet királyné összepréselte fűzővel a sajátját, az is biztos. Úgyhogy elgondolkodtató volt látni, mit meg nem tettek a tizenkilencedik században a nők azért, hogy elérjék az ideális alakot. Egyébként a rendkívül szoros fűző miatt történt az is, hogy amikor Erzsébet királynét 1898-ban mellbe szúrta egy merénylő, először nem is érezte a fájdalmat, ezért sebét nem tudták időben kezelni, így meghalt. De amúgy ez a kiállítás is tetszett.

Miután kijöttünk a Sisi-kiállításról, hirtelen szembesültünk azzal, hogy már nem tudunk visszamenni a bejáratnál található vécéhez, ahol pedig nem voltak sokan. Én ekkor természetesen rettenetesen bepánikoltam, mert, amint ez rám jellemző, a kiállítás végére már pisilnem kellett. Találtunk egy vécét viszonylag közel, ami elég kulturált is volt, viszont itt is hatalmas sor kígyózott, és még fizetni is kellett. De azért kiálltuk a sort, ami közben én, bizonyságot adván békés természetemnek, javaslatot fogalmaztam meg arra, hogy Magyarország is emelkedjen fel a franciák, az angolok, az amerikaiak és sok más ország szintjére, gyártson atomfegyvert, majd az első működő atomrakétával egyenest Bécs városát vegye célba. Egyébként ebben a vécében is megtörtént az, hogy a nők bementek a férfivécébe, a vécéfülkékhez. Ezt már több helyen is megfigyeltem, hogy ahol nagy sor van a vécéknél, ott a nők mindig átveszik a férfivécéket, és utána már úgy néz ki a dolog, hogy a női vécébe nők mennek, a férfivécébe meg 80 százalékban nők, 20 százalékban férfiak. A Hofburgban ez nem volt ennyire durva, de itt is volt rá példa azért.

A Hofburg után elmentünk egy közeli karácsonyi vásárra, ahol megint annyi ember volt, mint Kínában és Indiában együtt összesen, csakúgy, mint a Stephansdom környékén. Elméletileg hangulatosnak kellett volna lennie a karácsonyi forgatagnak, de egyáltalán nem volt az, inkább nyomasztó volt. Néhány kisebb szuvenírt azért beszereztünk, anyukám még forralt bort is akart inni, de aztán akkora sor volt a forralt boros stand előtt, hogy inkább feladta.

Miután tényleg rettentően elegünk lett már a tömegből, elindultunk, és felkerestük a Hundertwasser-házat. Ez egy nagyon érdekes ház, mindenféle furcsa építészeti dekoráció van rajta, nagyon jól néz ki. Sajnos mire odaértünk, már sötét volt, így nem láttunk sokat a házból, de azért megpróbálkoztunk pár fényképpel. A ház árkádjai alatt volt egy aranyos kis bolt, ahova be is mentünk. Ott legalább meleg volt, és vettünk egy képeslapot meg egy könyvjelzőt, amik a házat ábrázolták nappali fényben. Tényleg nagyon szép.

Ezután anyukám elkezdett telefonálni, hogy megbeszélje apukámmal, hol találkozunk. Közben sétálgattunk a környéken, és találtunk egy cuki kis bevásárlóközpont-szerűséget, ami belülről Hundertwasser-stílusban volt építve. Anyukám ott telefonált apukámmal, majd megnézte Google Térképen, hogy merre kéne menni a megbeszélt találkozóhelyre. Azaz csak megnézte volna, ha nem merül le a telefonja. Ekkor az enyémet kérte kölcsön, amin meg nem volt net, úgyhogy felhívta inkább megint apukámat, és megegyeztek, hogy majd a metróban lévő térképen próbálunk meg eligazodni. Nekem ezután pisilnem kellett (még ilyet!), ezért elmentem a vécére a bevásárlóközpontban, ahol hatalmas meglepetés ért. Fizetni kellett ugyan, vagy nyolcvan centet, de a vécében szinte senki nem volt, nem lógott ki a sor a világ végéig, és azonnal el tudtam menni pisilni. Ilyen természetfölötti esemény után természetesen eufórikus hangulatba kerültem, eskü, le is fotóztam volna a vécét, ha nem épp anyámnál van a telefonom. Így végül csak a szép emléke maradt meg a tiszta, fehér falaknak, a nyitott vécéajtóknak, az üres helyiségnek, ahol nincs senki más, ahol az ember nyugodtan vécézhet, és nem kell öt órát várnia előtte.

Ezután már minden simán ment, elmetróztunk egy külvárosi helyre, ahol apukám kirakott minket reggel, és vártunk a kocsira. Apukám időközben dugóba került, hívtam is, mondta, hogy húsz perc, de én meg úgy értettem, hogy öt perc, ezért ott fagyoskodtunk a rohadt hidegben a metrómegálló előtt. A metrómegálló egyébként egy felszíni állomás volt, úgyhogy az a lehetőség, hogy lemegyünk a föld alá, ahol meleg van, nem játszott. Na mindegy, a várakozás is tartalmasan telt, szereztünk anyukámmal egy ingyenes osztrák magazint egy standból, ami egyébként valószínűleg olyan is, bár nem olvastam, mert nem tudok németül. Bár mondjuk ingyenes újság is lehet jó, régen például szerettem olvasgatni a Metro újságot, amíg le nem cserélték a Lokál nevű szarcsatornára közéleti napilapra.

Ezután végre megérkezett apukám, és hazaindultunk Bécsből. A hazaút viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy megálltunk vagy háromszor pisilni, de hát annyi belefér, és szerencsére a magyar benzinkutakon már nem tömörült ötmilliárd ember.

Bécs egy szép város, nagyon érdekes múzeumok, kiállítások és házak vannak benne, minden magyar embernek ajánlom, hogy ha teheti, legalább egyszer látogassa meg. Azonban a decemberi, adventi vásáros időszakot… Nos, azt csak azoknak ajánlom, akik kibírják fél napig pisilés vagy ivás nélkül, illetve akik szeretnek órákon keresztül sorba állni a vécénél, a forralt boros standnál, a kajastandoknál, a jegypénztároknál, és úgy általában nagy rajongói a soroknak. Meg azoknak is, akik szeretik, ha egyszerre ötven ember nyomódik a hátának, és az előttük a lépcsőn felfelé bukdácsoló kétéves kisfiú valóságos forgalmi dugót alakít ki az emberek között.

Bécs város önkormányzatának pedig azt tudom javasolni, hogy létesítsenek nyilvános vécéket a belvárosban, és könyörgöm, fogadják már el a tényt, hogy a nőknek általában, ha nagy tömegben érkeznek, több vécéfülkére van szükségük, mint a férfiaknak. Vagy bánom is én, legyen ugyanannyi a két nemnek, de összességében legyen több. Több, ne kettő, ne három, hanem tíz-tizenöt, mert kell a hely, és tényleg kihasználnák, az biztos. Vagy ha úgy gondolják, hogy az év többi részében, az adventi időszak elmúltával kihasználatlanul maradnának a vécék, akkor legalább a karácsonyi vásárok idejére húzzanak fel konténervécéket vagy mobilvécéket a belvárosban. Igen, büdösek, de jobb, mint a semmi.

Persze, hogy ne csak a más portáján söprögessek, meg kell jegyeznem, hogy Budapest nyilvános vécéinek számára is ráférne egy kis növelés. Meg egyébként Londonéra is. És Stockholméra is. És valószínűleg a világ összes létező városáéra is. Úgyhogy fogadjátok meg a tanácsaimat, kedves politikusok és fejesek és döntéshozók. Büdösek és csúnyák, de szükség van rájuk. Nyilvános vécéket mindenhova!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek