A 8. évfolyam, alias varacskos disznók

Tavaly év elején az a 71 gyerek, akik még fel sem voltak avatva, reggelente egy tiszta, rendes kisiskolába léptek be, álmos arccal. De tanév végére minden megváltozott.

Már egy éve vagyunk itt, ugyanazok a gyerekek, ugyanazon a helyen, de egy külsős (vagy valaki, aki nem a mi évfolyamunkra jár) fel sem ismerne minket. Teljesen eltér a jelenlegi kisiskola összképe a tavaly szeptemberitől.

Amíg korábban vigyázban ültünk a keddi nyitásokon, és énekeltük Teremy tanár úrral az Ohiót, most szegény Laci bácsit arra kényszerítjük, hogy felszínre hozza szólóénekes és szólógitáros tehetségét, és egyedül zenéljen végig 15 percet.

De ennél nagyobb bűncselekmény is előfordul köreinkben. Kedves évfolyamunk földszinti birodalma állandó lakhelyet biztosít a műanyag palackoknak, csokis illetve cukros zacskóknak, a meggyilkolt babzsákokból folyóként kizúduló fehér műanyag golyócskáknak (amiket, mellékesen megjegyzem, elég nehéz feltakarítani) és társaiknak. Ezek mellett szék-asztal merényletek is előfordulnak, azaz székek az asztalokra pakolva díszelegnek a Diákterasz közepén. Egyik évfolyamtársunk tavaly az életét és a tanárokkal szembeni becsületét kockáztatva fel is mászott, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik ilyen torony-trón tetején, de amikor rájött, hogy egy szék megingása az karjába, lábába, nyakába (vagy egyéb testrészébe) kerülhet, lejött. Ezt persze újonc kurunkban a világért sem tettük volna meg.

Ha akarnám, még tovább ragozhatnám a dolgot, de a lényeg, hogy egy kicsit elfajult a helyzet az eleinte rendes, ámde később kupissá és szétszórttá vált évfolyamunkon, szóval ideje lenne visszafordítani a dolgokat! Különben a PET palackok átveszik felettünk hatalmat.

Titz Liza (AKG, 8. évf.)

fotók: alfabetagamma.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A ló, mint gyógyszer

Hegyek, fák, tiszta levegő, csend, szellő, napsütés vagy szemerkélő eső – majdnem mindegy is, mit kínál az időjárás, a környezet lakóinak szelleme átjár mindenkit derűvel, örömmel, nyugalommal.

A lovak, kutyák, cicák, nyulak, kecskék, rackajuhok és a mosolygós láma mindig vidám társaságot jelentenek a megérkezőnek. Hátunk mögött hagyunk iskolát, feladatokat, gondokat, és átadjuk magunkat valami nehezen megfogalmazható teljes békének.

Ilyen környezetben tart lovasterápiát egy klinikai szakpszichológus, lovasterapeuta gyerekeknek (de felnőtteknek is), akiknek ez talán az egyedüli lehetőség arra, hogy nehézségeiken túljuthassanak. Fejlődnek itt tanulás- vagy magatartászavarokkal küzdők, kevés önbizalommal, magabiztossággal rendelkezők, szorongók, mindentől és mindenkitől félő kicsik, emberi kapcsolataikban útvesztett felnőttek. A ló gyógyszerként hat mindezekre a problémákra.

Lehet, hogy ma azt hisszük, egyszerűen be kell kapni egy-két tablettát, és orvosolhatjuk bajainkat, de ez nem minden esetben igaz. A „lovas-tabletta” kissé lassabban hat, de kíméletesebb, és számtalan helyzeten segíthet át embereket.

Ló és lovas között már a legelső alkalommal kialakul egy erős kapcsolat, ami szereteten, bizalmon és elfogadáson alapul. Ez utóbbi értékeket néha hiába keressük magunk körül, holott ezek talán mindennek az alapjai. Ebben a kölcsönös tiszteletben dolgozik a ló az emberrel és az ember a lóval. Folyamatos egymásrautaltság szeretetben. Nagyon jó érzés!

Rengeteg tanulmány foglalkozik a ló-asszisztált terápiával. Nemcsak az érzelmeken keresztül hat, a ló mozgása ingerként a lovas gerincoszlopán keresztül összetett ingerületet vált ki az agyban is. Ezentúl a lovaglás igen bonyolult mozgáskoordinációt és komoly koncentrálást igényel a gyerektől. Így hat koncentráltan az idegrendszerre, ami számos pozitív folyamatot indíthat el a kis lovasban. Nagyban növeli a „képes vagyok rá” érzést mindenkiben az, hogy egy nála sokkal nagyobb állat is képes félni – elszaladni, megugrani egy kis szellőtől vagy hirtelen hangtól, amik ijesztő sárkányként támadnak rájuk váratlanul. Az pedig felemelő érzést vált ki mindenkiből, hogy ezt a hatalmas állatot kisgyerekként vezetni, irányítani képes, meg tudja értetni magát vele.

Meghatódva láttam egy alkalommal, hogy egy halmozottan sérült kisfiú már tudott integetni. Ez nagyon nagy szó volt neki, hiszen ülni sem tudott. Olyan kisgyereket is láttam, aki a „ló-gyógyszer” miatt elfelejtette rettegett félelmét a szúnyogtól, molylepkétől, amikre azt hihette, az életére törnek.

Mindenkinek jó szívvel javasolom, kerítsen alkalmat arra, hogy kapcsolatba kerülhessen lovakkal – de az említett pszichés és idegrendszert érintő problémák esetén mindenképpen hatásos a ló, mint gyógyszer.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A termtud. témahét vicces oldala (amit mondjuk nehéz megtalálni...) - Jó tanácsok új AKG-soknak sorozat, 1.

Iskolánk szokásához híven idén is megszervezte a hetedikesek részére a természettudományos terepgyakorlatot, aminek keretében Magyarország valamely természeti pontjára utaztunk el egy hétre, és ültünk be napi 5 termtud. órára. Idén Sopronba mentünk.

Év elején, amikor beléptünk a kisiskolánkba, egy jó nagy parafatáblával találtuk szembe magunkat, amin szinte kiszúrta a szemünket a sok jókívánság között az az üzenet, hogy: „Ne féljetek a termtud. témahéttől, csak egy kicsit fogtok belehalni!”

Végül is, van valamennyi igazság a dologban, hiszen a „természettudományos terepgyakorlat” során nemigen volt időnk lazsálásra. Többször jutott eszembe az öt nap alatt, hogy egy komplett reality sorozatot kellene forgatni róla „Éjjel-nappal termtud. tábor” vagy „Bogarak között” címen. Fel is sorolok egy pár dolgot, amik így utólag elég szórakoztatónak hangzanak, de a témahét alatt inkább pusztítónak tűntek.

Az első napokban rögtön bevetettek minket a mély vízbe… vagyis csak egy sekély patakba, de mire a bokrokon átvágva eljutottunk a vízig, szerintem már fürtökben lógtak rólunk a kullancsok.

Az volt a feladat, hogy különféle csúszó-mászó, trutyis cuccot halásszunk ki a patakból, miközben ügyelünk arra is, hogy ne vágódjunk bele. Ez utóbbi többnyire sikerült is, bár a rózsaszínű melegítőm öt perc után totál fekete lett, és csak háromszori mosás után nyerte vissza eredeti színét.

Másnap Nádori tanár úr közhírré tétette, hogy a csibe felének kilátót kell építenie. Ez eddig még könnyűnek hangzik, de volt még egy-két kikötés: a kilátó csak és kizárólag olyan gallyakból épülhet, aminek átmérője kisebb 2cm-nél. Hogy fog ez elbírni minket? – gondoltuk ijedten.

Persze az elkészült építménynek „csupán” egy színültig töltött 2 literes vizes palackot kellett elbírnia, aminek minimum 150 cm magasan kellett lennie. Ja, és kizárólag természetes dologból álhatott. „Csak” ennyi feltétel volt. Amikor a tanár urak megnézték a többórás munkánkat, csak annyit mondtak, hogy: „nagyon szép, nagyon ügyesek vagytok.” Semmi ötös, 100% vagy plusz pont?

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amikor azt hittük, hogy elértük a feladatok nehézségi csúcspontját, a tanárok még mindig tovább tudták fokozni a dolgokat. A munka hasonló volt az előzőhöz, de voltak még benne extra feltételek: először is, kilátó helyett hidat kellett építeni, a tákolmánynak nem 2 litert, hanem egy egész embert kellett elbírnia, valamint két pillér között minimum 80 cm-nek kellett lennie. A többi feltétel (pl. az ágak átmérőjére vonatkozó) megmaradt. A hídépítés egy külön novellát érdemelne, de igyekszem pár mondatban összefoglalni. Amikor Nádori tanár úr kimondta az utolsó szavakat a feladatról, az egyes csibék gyorsabb tagjai őrült sprintbe kezdtek, hogy elfoglalják a patak azon részeit, amik lassabban folynak. Tudván, hogy csak egy óra áll a rendelkezésünkre, rögtön belefogtunk a munkába. Egyes agyalágyultak levették a cipőjüket, és úgy mászkáltak az egy-két fokos patakban és annak partján lévő csalán-erdőben. Amikor megkérdeztem az egyik csalánjáró gyereket, hogy nem fáj-e a lába, azt mondta, hogy nem, mert már nem is érzi.

Mások bakancsostul és nadrágostul placcsogtak a vízben, és néhányan még bele is ültek. Már kezdtük remélni, hogy készen leszünk, de hirtelen a nyakunkba szakadt egy jó nagy adag eső (mintha nem lett volna elég a patak vize!). A zápor még talán oké, de ami ez után következett, az már felejthetetlen élmény: egyszer csak dörögni és villámlani kezdett az ég. Na, mit csinál ilyenkor egy életvidám tizenéves? A patak mellett járkál, és azt mondogatja, hogy: „Na, gyerekek, együtt fogunk meghalni!”

A patrónusok meg persze kapucniban és forró teával a kezükben néztek minket, és mondták mosolyogva: „Hát, ti gyerekek vagytok, mi meg tanárok...” Ismét köszi szépen!

Amikor végül észhez kaptak, hogy nem szívesen visznek minket kórházba tüdőgyuszival, betereltek minket a házakba, hogy öltözzünk át száraz ruhába, és fürödjünk meg meleg vízben. Csakhogy elfogyott a meleg víz, így még a pataknál is hidegebb vízben kellett lezuhanyoznunk. Amikor este, vacsi után eredményhirdetés lett volna, és lementünk a hidakhoz, a patak megáradt vize már elmosta azokat. Az egyórás kemény munkáinkat!

Amikor bepakoltam a témahétre, 8 pár zoknit raktam be, amit eléggé soknak találtam, de később rájöttem, hogy 18-at kellett volna betenni. Mivel nem volt fűtés (csak a tanárok házában, ami később megkapta a „melegház” nevet), minden nap 4 pár zoknit préseltünk magunkra. Ezzel csak az volt a baj, hogy a patakjárások során, ha belecsúsztál a vízbe és beázott a cipőd, az összes zokni mehetett a szennyesbe.

Egy átlagos napon ezt vesszük fel: zokni, nadrág, trikó, póló, pulcsi.

Egy természettudományos témahét alatti öltözék: zokni, zokni, zokni, zokni, nadrág, nadrág, nadrág, póló, póló, póló, póló, pulcsi, pulcsi, kabát.

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amúgy az sem volt kellemes, hogy télikabátban kellett beülnünk a jéghideg előadóterembe, ahol a két legfontosabb dolog az volt, hogy: a vizsga 75%-ára az lesz a megfelelő válasz, hogy „alpi hatás” és hogy Sopron Magyarország leghidegebb és legcsapadékosabb pontja.

Az utolsó napokban volt egy olyan program, hogy a csibe egyik tagjára hány különböző ruhaarabot tudunk ráapplikálni. Vicces volt nézni, ahogy a rikító-rózsaszínű szemüveges fiúra a nyolcadik kabátot erőszakoljuk rá.

A következő nagyobb program a túrázás volt, amit jobb, ha nem elemzek, mert még holnap este is itt ülnénk. A lényeg az, hogy 6 kilométert tettünk meg, állomásonként egy-egy kis zacskó gumicukorért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem lehetett mindenhova ki-, be- illetve felmászni, különben beért volna minket a többi csibe.

Végül a mindent eldöntő vizsga. Az utolsó este, a túra után Vica bejött, és közölte, hogy nem feltétlenül csütörtökön, a hazaindulásunk előtti pillanatokban kell vizsgáznunk, hanem van lehetőségünk arra, hogy szerda este essünk túl rajta. Ismét egy szuperszonikus sebességű sprint az étterem ajtaján elhelyezett jelentkezési lapig, ami két perc alatt megtelt a lelkes vizsgázó hetedikes diákok neveivel.

Hármasával mentünk be vizsgázni, de még így is ijesztő látványt nyújtott a két rettegett termtud. tanár, Nádori és Marsi tanár úr. A meghökkentő első benyomás ellenére voltak igen egyszerű kérdések is, például: „Fejezd be a Póni történetét!”

Ez egy póni története, kicsi póni története…

Vagy: „Mi volt tegnap este a vacsora?”

Van egy konkrét példa, ami szerintem annyira jellemző az AKG-s oktatására:

– Mikor volt a nagy európai piknik? – kérdezte lelkesen Nádori tanár úr.

A diák csak néz, nem tudja a választ. Marsi tanár úr egyszer csak megszólal:

– Hé, szerintem nem tudja.

– Lehet. Várjatok csak, átfogalmazom: mikor volt a páneurópai piknik?

A diák meg persze sikeresen átment a vizsgán.

A tábor végén, amikor Nádori tanár úr elköszönt, és lezárta a hetet, ez volt a hozzánk intézett utolsó mondata: „Tudom, hogy hallottátok a nagyobbaktól, hogy milyen szörnyű ez a témahét, és arra szeretnélek kérni titeket…” – ilyenkor az ember azt várná, hogy azt mondja, hogy ezt a hírt legalább mi ne terjesszük, de ehelyett ezt hallottuk: „hogy adjátok tovább a leendő hetedikeseknek!” Ez persze nagy sikert aratott köreinkben.

Röviden talán ennyi az első természettudományos terepgyakorlat leírása. Bár még az utolsó percekben is majdnem belevágódtam fejjel a patakba, ez az öt nap nagyon szép emlékként marad meg bennem.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
fotók: Titz Liza, Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Suli vagy nem suli? – Egy éves a dunaújvárosi Waldorf iskola

Túl sok tanulás, fáradt tanárok és diákok, tanácstalanság, aggódó szülők, nulla szabadidő. Kell ez nekünk? Mindennapjaink témája családokban, baráti társaságokban és persze a médiában is. A tanárok és a diákok hétköznapjait érintő és megnehezítő oktatási rendszer már az egész országot bekebelezte.

Családomban többen elszenvedői az oktatás mindennapi problémáinak, mivel pedagógusok, és sok barátom tanul az állami rendszer tanulójaként az „omladozó iskolákban”. Látom, hogy hogyan válnak tanulógéppé, izgulós, nem-alvós, szabadidővel nem rendelkező és kedvtelésével foglalkozni nem tudó diákokká.

Sokat gondolkodom azon, vajon milyen felnőtteket nevel ez az állami oktatási rendszer, ami maximális és többnyire tök felesleges lexikális tudást igényel a gyerekektől, és nem hagy igazi, szabad „gyerek-időt”, sőt, telepakolja a tanulókat a megfelelni akarás szorongásával.

Látókörömbe került egy már kicsi kortól használhatóbbnak és gyerek-kímélőbbnek látszó oktatási-nevelési színtér, ahol a gyereket embernek, nem pedig gépnek tekintik, ahol saját lelkiségét és erősségeit szem előtt tartva saját ütemében fejlesztik. És ahol anya kósza kérdésére: „Hogyan zajlik a testnevelés?”, a tanító néni a karjait széttárva mutatott az erdőre: „Nekünk ez a tornatermünk”. Szerintem a kicsiknek (is) sokkal fejlesztőbb a szabad, kötetlen játék, az ezen keresztül gyakorolt mindenféle mozgásforma, ami a játék és a szabadság örömével is fejleszti őket. Így bátrabbá, önkifejezőbbé, kommunikatívabbá, közvetlenebbé és szabadabbá válhatnak lelkileg, ami szerintem sokkal fontosabb, mint a töméntelen, feledésre ítélt tényanyag a fejükben. Hiszen így sokkal életrevalóbb és boldogabb emberré válhatnak.

Biztosan sokan kitaláltátok, hogy a Waldorf-pedagógiáról van szó, ahol a gyerekek rengeteget játszanak: játékokon, verseken, meséken, mozgásokon keresztül jutnak el a tudásig.

Ennek kapcsán kerestem fel Ladi Évát, aki harmadik gyermekének (okulva az előző kettő kapcsán szerzett tapasztalataiból) alapított egy vidéki városban óvodát, majd iskolát, melyek ebben a szellemiségben működnek. Neki tettem fel pár kérdést az alapítással kapcsolatban.

Tulajdonképpen honnan jött az ötlet, hogy megalapítsd a Waldorf-iskolát Dunaújvárosban?

2002-ben vettem észre egy hirdetést az egyik helyi lapban, hogy Waldorf-óvoda illetve iskola alapításához keresnek támogató szülőket. Jelentkeztem is erre a hirdetésre, így az akkori alapítvány alapításában részt is vettem. Sajnos akkor a politikai környezet nem olyan volt Dunaújvárosban, hogy létre tudjuk hozni ezt a Waldorf-intézményt. Aztán 2010-ben újra jött egy fellángolás városunkban, hogy mindenképpen Waldorf óvodát létesítsünk. 2011-ben végre sikerült megalapítanunk a várva-várt intézményt, és a legkisebb lányom, Lilla négy csodálatos évet tölthetett ott. Innentől már egyenes volt az út: hogyha megadatott ez a különleges óvoda, akkor járhasson Waldorf-iskolába is. Egyébként nem csak az lebegett a szemem előtt, hogy Lillának legyen egy jó helye, hanem ez a család és a város számára is egy nagyon fontos fejlődési út a mai napig.

Ladi Éva

Hogyan zajlottak a kezdetek?

Rengeteget tárgyaltunk a többi alapítóval, próbáltuk kitalálni, hogy hol legyen az iskola, hogy kik legyenek a tanárok, ezeken kívül előadásokat hallgattunk, az önkormányzathoz jártunk, épületet próbáltunk szerezni (vagy akár csak bérelni). Ez már így is soknak tűnik, de még ott voltak az egyéb problémák is: meg kellett felelni a hatóságoknak.

Az iskola épülete a birtokbavétel előtt

Apropó, problémák. Voltak nagyobb nehézségek az alapítás során?

Igen. Az első nehézség az első osztálytanító megtalálása volt. Nagyon keresett szakma lett a Waldorf-tanári állás Magyarországon, nagyon nehezen találtunk ilyen alapító-tanárt. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor a Waldorf szövetség, mint az iskola létrehozásának első szűrője, nem adta volna meg a névhasználati engedélyt, enélkül pedig nem lehet Waldorf iskolát alapítani.

Egy másik nehézség az volt, hogy a szülők is kezdtek elégedetlenek lenni az állami rendszerrel szemben, ezért nagyon kellett sietnünk. Ez nem feltétlen rossz, mert alapjában ez a mozgatórugója az alapításnak. Mindig a szülők kezdeményezésének és összefogásának köszönhetően alapul Waldorf iskola vagy óvoda az adott településen. Nem tanárok, nem egy szervezet dönti el és mondja meg, hogy hol és mikor jöjjön létre, így minden nehézség ránk nehezül.

Egy ilyen iskola mennyiben más, mint egy hagyományos, állami fenntartású?

Talán a legfontosabb különbség az, hogy itt nemcsak az értelmi képességek fejlesztését tekintik célnak, hanem úgy fogalmaznak, hogy ez a „fej, a szív és a kéz iskolája”. Ez azt jelenti, hogy fejlesztik az intellektust (fej), de közben a művészetek által az érzelmi világot (szív) és az akaraterőt (kéz) – mozgásgyakorlatokon keresztül. Nagyon sok ritmikus rész van az oktatásban, például mozgáson keresztül tanulnak meg a gyerekek számolni. Egy másik fontos különbség az, hogy nem tantárgyak szerint van beosztva a gyerekek napja, hanem epochális oktatás van. Egyelőre még csak az első osztályról tudok mesélni, mert a kislányom, Lilla még csak elsős. Írás-olvasás, számolás valamint formarajz – ez a három fő epochájuk volt ebben az évben, ezek váltogatják egymást. Mindegyik epocha négy hétig tart. A fő-oktatás másfél órás a nap elején, amikor még jól forog a gyerekek agya. Ott szerepel az adott epocha, ami után még vannak szakórák is (két idegen nyelv és az euritmia, ami egy sajátos mozgásművészeti tantárgy), valamint van kézműves óra, festés óra. Ezeken is látszik, hogy nagyon nagy hangsúly van a művészeti oktatáson.

Az egy kicsit fura nekem, hogy egy elsős diák már két idegen nyelvet tanul.

Igen, nálunk franciát és angolt tanulnak a gyerekek. Az angolt egy Svédországban született, és ott is végzett fiatal tanító tanítja a gyerekeknek, aki Magyarországon él már hosszú ideje, így magyarul is tud valamit. A franciát is egy végzett Waldorf pedagógus tanítja, aki egyébként francia nyelvtanár végzettséget is szerzett.

Úgy tudom, hogy sok ember azt hiszi, hogy a Waldorf intézményekbe a valamilyen szinten problémás gyerekek járnak. Te mit gondolsz erről a dologról?

Valamennyi alapja biztosan van a dolognak. Azoknak az embereknek, akiknek a hagyományos iskolában problémájuk van az oktatással, azok próbálnak valami menekülőutat találni a gyereküknek, így ide hozzák őket. Egyébként az mindig az osztálytanító felelőssége, hogy csak annyi problémás gyereket vegyen föl, amennyit még elbír az az osztályközösség. A mi iskolánkba magatartászavarral rendelkező gyerekeket igen, de például értelmileg fogyatékos gyereket nem vehetünk föl. Ez nem Waldorf iskola-specifikus, de azt mondják, hogy a közösségnek körülbelül tíz százaléka az, amit még elviselnek az osztályban lévő gyerekek, és amit még tud kezelni egy tanító. Ha ez az arány átlépi a tíz százalékot, az rosszat tehet, akkor már nem lehet tanulni.

Van egy olyan mondás rátok, hogy „bárányokat képeznek a farkasokkal teli világban”. Ez pontosan mit takar?

Valószínűleg arra utal, hogy egyfajta burokban neveljük a gyerekeket, így nem szembesülnek a való világ farkastörvényeivel. Erre az a Waldorf pedagógia magyarázata, hogy erős fát kell nevelni, és ha ezt meg is tudjuk tenni még iskolás korban, akkor az ki fogja állni a „viharokat” a világban. Egyébként ez és a tapasztalat nagyon egybevág, mert azok a gyerekek, akik nálunk járták ki az általános iskolát (vagy akár a gimnáziumot is) azok talpraesettek, fesztelenek, mernek kérdezni, közvetlenek tudnak lenni, felnőttekkel is képesek kontaktust teremteni, tehát azt nem mondanám, hogy „bárányok lesznek”. Az viszont igaz, hogy nem a mai világ törvényei szerint nevelődnek a Waldorf iskola tanulói. Én azt gondolom, hogy ez inkább előny, mint hátrány, mert így sokkal magabiztosabb és ép lelkű felnőtteket nevelünk a gyerekekből.

Sok szülő azt a kérdést teszi fel magának, mielőtt beíratná a gyerekét a Waldorf iskolába, hogy le tud-e majd érettségizni, és be tud-e kerülni innen a gyereke egy egyetemre. Szerinted ez lehetséges?

Több Waldorf iskola van már az országban, ahol több mint tíz éve az érettségiig juttatják el a gyerekeket. És körülbelül ugyanolyan arányban jutnak be onnan is a felsőoktatásba, mint másik gimnáziumokból. Viszont nem méltányos összehasonlítani egy Waldorf iskola felvételi statisztikáját például az Eötvös vagy a Szent István Gimnázium felvételi statisztikájával, hiszen ezek elit gimnáziumok, ahová a nyolcadikos felvételi során nagyon erősen megszűrik a gyerekeket, hogy csak a legjobb képességűek kerüljenek oda. Nyilván ott sokkal jobb statisztikát lehet a kimenetre biztosítani. A Waldorf iskolákban kell egy felvételi beszélgetés ahhoz, tovább tudj menni az általános iskolából a Waldorf gimnáziumba, és nem azokat a képességeket nézik, amiket mondjuk egy hagyományos nyolcadikos felvételi során néznek, így nem lehet összehasonlítani a kétfajta gimnáziumot. Nemrég volt egy előadás az iskolában, ahol a Regionális Waldorf Gimnázium egyik matematikatanára azt mondta, hogy a húsz gyerekből, akik tavaly érettségizek náluk, csak három nem ment tovább felsőoktatási intézménybe, a többiek mind főiskolán és egyetemen tanulnak tovább. És körülbelül ugyanez az arány minden másik Waldorf gimnáziumban.

Ladi Éva, anyuka és Waldorf alapító

Milyen egy tanuló napja egy Waldorf iskolában?

Nagyon vidám. Az iskola nyolckor kezdődik, negyed kilenckor tudnak lepakolni és felkészülni a gyereket a tanításra, utána körbeállnak, és elmondanak egy fohászt, amivel önmagukat köszöntik. Utána zajlik másfél órán keresztül a főoktatás, amiben van ritmikus rész (például egy körjáték), és van benne hagyományos munka, amikor a füzetbe dolgoznak. A füzet nem a megszokott, vonalas füzet, hanem A4-es méretű, sima, úgynevezett epochafüzet. Ezután a másfél óra után van egy nagy szünet, amikor reggeliznek, kifújják magukat, és kimennek játszani az udvarra. A szünet után jönnek a szakórák, amik fél egyig tartanak az első osztályban. Utána ebéd, majd napközi, tele játékkal. Nyilván a magasabb évfolyamokon ez nem végződik ilyen hamar.

Kapnak a gyerekek házi feladatot?

Hát, előfordult már... kétszer. De egyébként nem. Elég nekik az, amit az iskolában tanulnak.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Fotók: dunaujvarosiwaldorf.hu, dunaujvaros.com

Hogyan jött létre a legelső Waldorf intézmény

A XX. század elején Rudolf Steiner, aki egy nagyon nagy tudású gondolkodó volt, házi tanítóként dolgozott a Waldorf Astoria cigarettagyár tulajdonosának gyerekeinél. A gyerekeket megfigyelve alakította ki a gyerekek fejlődését figyelembe vevő pedagógiai rendszerét. A gyár tulajdonosa anyagi támogatást adott neki arra, hogy a Waldorf-gyár dolgozóinak gyerekeit a Rudolf Steiner által kiképzett pedagógusok tanítsák, így a gyár tulajdonosa hozzájárult a munkásainak és családjainak jólétéhez. Így alakult az első Waldorf iskola. A legtöbb egyébként Németországban van, de rengeteg van Ausztriában, Magyarországon, valamint az északi államokban is. Népesség-arányosan Magyarországon van az egyik legtöbb intézmény. (Ladi Éva)


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gazsi

Gáspár vagyok. Az AKG nyula. De újabb gazdáim szerint lehetek Gazsi is vagy Szalma. Ugyanis imádom a szalmát!

De jó is, hogy elköltözött a suli minden kétlábúja, így én is szanatóriumba mehettem. Azt, hogy mi minden fenséges dolog létezik még egy magamfajta teremtmény számára, nem olyan régen tudhattam csak meg. Istenem! Répa! Alma! Paprika! Eleinte ugyan azt sem tudtam, hogy ezeket eszik-e vagy isszák – főleg azt nem, hogy egyáltalán léteznek. De merészségem (na és a „szanatórium” konyhája) segítségével rá kellett jönnöm, hogy isteniek. És minden bizonnyal pont a nyulaknak találták fel őket.

A „szanatórium” felé rettentően izgatott állapotban zötykölődtem egy autó hátsó ülésére benyomorgatott – amúgy is rég romlásnak indult – ketrecemben, és nem állíthatom, hogy az első órák nem voltak rém ijesztőek és furcsák. Azt sem tudtam, hová csöppentem. De napok múltán olyan gondolataim is támadtak, hogy talán nem kerültem máshova, mint a Kánaánba.

Képzeljétek! Szaladgálhatok! Ugrálhatok! Sőt, még olyat is játszom magammal, mintha egy kopóhad kergetne – irányt változtatva, popsimat oldalra dobva, szempillantás alatt változtatok koordinátáimon. Szerintem ez tök cuki lehet, mert a kétlábú szanatóriumőrök mindig mulatnak ezen.

Nem is hittem, hogy lehet szaladni, ugrálni… – lehet, hogy igazából pont ezért vannak a lábaim? És nem is korcsosult el kettő belőlük, mind a négy rendelkezésemre áll.

Szóval, nagyon jól érzem magam!

Most, amikor ezt elmesélem nektek, egy virágos szőnyegen játszom a szabadságommal. Igaz, csupán hímzettek a virágok (kipróbáltam, nem igaziak. Próbáltam kikaparni, és meg is kóstoltam) – tehát a mező nyomába még nem ér fel, de így is isteni! És képzeljétek, még a friss, igazi levegőt is érzem közben. Egy hatalmas teraszajtón át nagyokat szippanthatok belőle, s közben beszélgetek a madarakkal. Nem is ismertem még őket eddig.

És még valami: láttam egy óriást. Neki is négy lába van. Lehet, hogy Sárkány vagy valami hasonló, de biztosra vettem, hogy csakis arra vár, hogy nyulat vacsorázzon. De tévedtem. Lehet, hogy léteznek jó sárkányok is? Csak nézett rám, szimatolt maszatos orrával, aztán elsomfordált. Úgy hallottam, Marci a neve. Lehet, hogy ilyen egy kutya?

Ja, és szomszédom is van ám. Egy teknős. Nem lehet vele kommunikálni, magának való alak. Fő, hogy megkapja a napi halacskáját, aztán egész nap a barlangjában kuksol. Élvezi a saját társaságát. Unalmas egy fazon. De én nem unatkozom!

Amikor a szanatóriumi gondozók közül bárki elmegy mellettem, megsimogat, beszélget velem. Még a tápomat is mindig pótolják, ha kicsemegéztem már belőle a finomabb falatokat.

Tegnap még társasjátékoztam is! Csak bábukat kellett tologatni egy táblán. Az én feladatom az volt, hogy néha rendet tegyek a játékterületen.

Szóval, kedves AKG! Jó „otthon”, az AKG-ban, de nem hiszem, hogy szívesen engedném el a mennyei mannákat ezután magamtól: a répát, az almát, a paprikát, a mindig friss szalmát, és néha azt, hogy érezhessem, hogy nem egy szobor vagyok csupán, hanem egy igazán ügyesen mozgó kis fickó.

Ja, és rengeteget iszom. Remélem, nem baj. Nem vágyom kólára, jeges teára… – de jó, ha van mindig friss vizem. Egy állatkirály állítólag még manikűrözni is fog engem, ezután kicsinosítva mehetek majd vissza a suliba… hozzátok.

Szeretném, ha figyelnétek rám! Én szeretlek benneteket!

Gazsi (Gáspár, Szalma)

Titz Liza (AKG, 7. évf. )

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Panka, egy korunkbeli olimpikon

Szerda délután, a patrónusi foglalkozásunkra két olimpikon és az M1 stábja jött el, hogy beszélgessenek velünk az olimpiáról és a cigarettaellenes kampányukról. Márton Anna (Panka, kardvívó) és Boczkó Gábor (párbajtőrvívó) volt a két élsportoló, akik jelenleg is a 2016-os Rio de Janeiró-i olimpiára készülnek. A beszélgetés után Pankának tettem fel pár kérdést.

Mikor és hogyan kezdtél sportolni?

Kilenc éves koromban kezdtem el vívni, amikor meghirdettek egy vívószakkört az általános sulimban, a Budavári Általános Iskolában.

Mikor kezdted el komolyan venni az edzéseket, és gyakrabban járni a vívóterembe?

Szerintem olyan tíz éves lehettem, amikor már tényleg komolyan vettem a vívást. Szinte rögtön beleszerettem, minden más sportot abbahagytam, és már ilyen fiatalon heti ötször jártam az egyesületbe. Már a legelső versenyeimen is jó eredményeket értem el, és szerintem ez is motivált.

Az ELTE pszichológia szakán vagy elsőéves. Hogyan fért bele az idődbe a tanulás a kemény sportolás mellett?

Nem egyszerű dolog a tanulást és az élsportot összeegyeztetni, de ha tényleg szeretnéd mind a kettőt csinálni, és ha kitartó vagy, akkor sikerül. Gyorsan hozzászoktam, hogy minden percem be van osztva: reggel és délután edzés, és köztük tanulás. Bár ez a felállás sok lemondással járt, nekem igazán megérte.

A sportolás kihatott a magánéletedre? Ha igen, akkor hogyan?

Szerintem minden sportolónak hatással van a magánéletére az élsportolói életvitel. A szórakozásra természetesen kevesebb időm volt, mint az osztálytársaimnak, de rengeteg barátot szereztem az egyesületben. Nemcsak az én részemről, de a családom részéről is rengeteg lemondással járt az, hogy én ezt a pályát választottam magamnak. A támogatásuk nélkül biztos nem tudtam volna ilyen szép eredményeket elérni.

Ez lesz az első olimpiád. Milyen célokkal indulsz a versenyen?

Már nagyon várom, de szerintem kisebb lesz a teher az én vállamon, mint az idősebb versenyzőknek, hisz nekem még sok esélyem lesz bizonyítani, úgyhogy remélem, felszabadultan fogok vívni, és ki fogom tudni hozni magamból a maximumot.

Mit érzel az olimpiával kapcsolatban? Izgalmat, félelmet érzel, vagy teljes nyugalommal indulsz Brazíliába?

Izgatott vagyok, és nagyon kíváncsi, mint minden versenyző, aki az első olimpiájára készül. Természetesen a maximumot szeretném kihozni magamból, és elégedetten szeretnék hazajönni.

Hogyan támogat a családod? Mennek veled Rióba vagy itthonról drukkolják végig a versenyeket?

Nagyon szeretnének velem jönni, de valószínűleg itthonról fognak szurkolni. A legfontosabb tanácsuk az volt számomra, hogy legyek kitartó, és erre valóban szüksége van egy élsportolónak. Szeretnék bizonyítani magamnak és a családomnak, és mindazoknak, akik hisznek bennem. Ezen kívül a nagymamám – aki egyébként talán a legnagyobb rajongóm – egyszer mondott nekem valamit: „Nem az veszít, akit legyőznek, hanem az, aki feladja!” Ez az idézet lett a mottóm, ami későbbi utamon nagyon sokszor segítségemre volt.

Üzensz valamit azoknak, akik nem sportolnak?

Azt üzenném nekik, hogy ha én újrakezdhetném az életemet, akkor is biztos, hogy a sportolói pályát választanám, minden nehézség és lemondás ellenére is.

Én csak irigyelni tudom Pankát, hogy össze tudta egyeztetni a sportolást, a tanulást, a pihenést, a szabadidőt és a barátságok fenntartását, és így boldog és teljes fiatalkort tud élni.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

fotók: Titz Liza és © Marie-Lan Nguyen / Wikimedia Commons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Marmaduke – egy nagy mafla kutya és kedves sztorija

Egyik kedvenc filmemmel szeretnék vidám kikapcsolódást ajánlani – persze, csak ha szereted az állatokat, akár gyerek vagy, akár az élet gondjaitól megszabadulni kívánó felnőtt.

Én többször is végignéztem a Kansasben élő Winslow család életéről szóló történetet, melyet fenekestül felforgatott a brutálisan nagyra nőtt, ámde igencsak játékos, bájos és kajla dán dog. Marmaduke-kal igazi élmény a fürdés, a sétáltatás és a hétköznapok valamennyi monoton pillanata.

Amikor az apa, Phil Winslow, távol otthonuktól új állást kap, a család Kaliforniába költözik, meghódítani a teljesen újat és idegent. Itt rengeteg kaland és nehézség várja a kissé szétszórt, de jókedvű csapatot. Phil „falkavezért” játszik, amivel az egész családja sorsát megnehezíti. Azon kívül, hogy ő sem találja meg a közös hangot új főnökével, Donnal, gyermekeinek is gondot jelent a beilleszkedés, amire még rátesz egy lapáttal a családon belüli „nem figyelünk egymásra kellően” életérzés.

Marmaduke – macska társával karöltve – az új világban is rengeteg kalamajkát okoz. Kínos, izgalmas és vicces pillanatokat élhetünk át vele. Monumentális négylábú barátunk küzd a hierarchiában elfoglalt helyéért, családtagjai szeretetéért, na és persze küzd az örök szerelemért, amit Jezebell, a gyönyörű skót juhász hölgy testesít meg számára. Ebben a küzdelemben átmenetileg szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az igaz barátságot, aminek kapcsán te is elgondolkodhatsz a fontos emberi értékekről.

Néhány konkrétum, amiért érdemes 107 percet szentelned a Tom Dey által rendezett sztorira. Először is, ha kisgyerekek és nagy kutyák együtt szerepelnek egy történetben, az a siker tuti receptje. Ez ebben az estben is igaz. Olykor naiv és valószerűtlen dolgok is történnek a filmben, meseszerű effektek is vannak benne, de ez megengedhető a kedves poénok miatt.

Szemben az átlagos filmvígjátékok gyagyaságaival, ezt a 2010-ben rendezett filmet olyan dolgok teszik igazán naggyá, mint a szeretet mérhetetlen ereje, a barátságért való lemondás, a természetes bátorság, az önfeláldozás, az elfogadás vagy a család összetartása, és nem azok a hülye, elcsépelt, semmitmondó, viccesnek nevezett dolgok. Az még egy plusz pont, hogy az állatok beszélnek, így Marmaduke is megállás nélkül szövegel, és végignarrálja a filmet.

Ezt a kedves családi vígjátékot szívből ajánlom azoknak, akiknek gyerekük vagy kutyájuk (vagy mindkettő) van, mivel a kalandos film a családi hétköznapokat és a családi élet vitáit, nehézségeit is bemutatja. Kedvenc idézetem a filmből: „Az otthon ott van, ahol mi vagyunk.”

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

Marmaduke – A kutyakomédia (Marmaduke, 2010, 107’)
Rendezte: Tom Dey
Szereplők: William H. Macy, Judy Greer, Lee Pace

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Interjú az állatok királyával – Igaz történetek

Az állatok „angyalával”, mentsvárával vagyis királyával, dr. Király Péter állatorvossal beszélgettem, és kérdeztem meg tőle egy pár dolgot az állatokkal kapcsolatban.

– Szia, Péter! Már sokszor jártunk itt segítséget vagy tanácsot kérni kutyáinkkal kapcsolatban, de most valami másért jöttem. Ha éppen nincsen valami egyéb, iszonyatosan fontos dolgod, elmesélhetnéd nekünk, hogyan jutottál az állatorvosi pályáig.

– Már egészen kicsi koromtól kezdve érdeklődöm az állatok iránt, akik közül kedvenceim a kutyák. Mindig is szerettem játszani és beszélgetni velük. A szüleim is orvosként dolgoztak, és ezt a példát igyekeztem követni. Egy kicsit azért más sült ki belőle. Mivel gyerekkoromban nem tudtam embereken gyakorolni (mert nem volt rá sem szükség, sem jelentkező), az állatokat gyógyítgattam kitartóan. Ez alatt a tíz év alatt megerősödött bennem az állatok iránti elkötelezett tisztelet, szeretet, és megérett bennem az a gondolat, hogy én nem kétlábúakkal, hanem négylábú barátainkkal kívánok foglalkozni. Már egyetemistaként próbáltam segíteni rajtuk egy amerikai állatvédő egyesület tagjaként.


A szerző fotója

– A rutinfeladatokon kívül előfordult néha rendhagyó eset is?

– Hogyne! Pályafutásom során elég sok érdekes és vicces történet részese is lehettem, persze csak akkor volt kedvünk nevetni rajtuk, amikor a kisállat már nem volt bajban.

Egy nyári délelőtt azzal keresett fel egy kedves család, hogy a heves takarítás közben felporszívózták Lilit, a kedvenc aranyhörcsögüket. Riadtan kértek segítséget, azt remélve, hogy nem lett semmi baja. Mondtam nekik, hogy hozzák el a porszívóba csomagolt állatkát, hagyják itt egy-két órára, és majd szólunk, ha kiszabadítottuk. Lili életéért két napig küzdöttünk. Igen rémes állapotban került elő a vákuumos utazás után. Szerencsére ez a negyvennyolc óra elég volt neki a felépüléshez a sokkjából. Azóta már óvatosabbak a nagytakarításokkor.

– Emlékszel még hasonló történetekre?

– Persze. Olyan sok kedves eset volt, hogy könyv formájában ezek nyomtatásba is kerültek.

Péter szélesen elmosolyodik, és folytatja a mesélést.

– Van egy csodaszerem azoknak a kisállatoknak, akiknek valamilyen módon megritkult vagy teljesen kihullott a szőre. Amikor kiírtuk ezt a szert egy kutyusnak, a gazdája nagyon megörült, hogy végre van valami megoldás pudlija problémájára. Miután látta, hogy a szürke uszkárnak nem csupán dús, de még színben is pompázatos (ébenfekete!) vadonatúj szőre „varázsolódott”, gondolta, jól jöhet ez az ő kopaszodó, őszülő hajára is. Csodát várva a fejére dörzsölte az oldatot, de ő nem járt olyan jól, mint uszkárja: rosszul lett, és súlyos, toxikus tünetekkel a mentő vitte kórházba. Ugyanis ez a „varázslat” kifejezetten csakis kutyák számára elérhető. Sőt, eddig nem is tudta senki, hogy embereken mi az anyag esetleges mellékhatása. Így azonban ez is kiderült. Szerencsére a gazdi idővel felépült.


Fotó: allatvilag.net

– Ja, és Gizi néniről is kell még mesélnem neked – folytatta Péter.

– Gizi néni Cirmije nagyon szeretett puha, meleg helyeken lustálkodni, így egyik kedvence a mosógép belseje volt, különösképpen, ha pihe-puha ruhahalmokba fúrhatta magát. Gizi néni gondosan járt el minden mosás alkalmával. De egyszer (a kis Cirmi balszerencséjére) mégsem volt eléggé körültekintető. Cirmi olyan mélyre tuszkolta magát, hogy a néni nem vette észre, rácsapta a gépre az ajtót és elindította. A megszokottól eltérő „géphang” gyanús volt neki, gondolta, biztosan a Józsija öve karcolja a gépajtó üvegét, de aztán meglátta a dobban forgó, néha kikandikáló cicáját. Azonnal megálljt parancsolt a forgásnak, ám kiszabadítani nem tudta a kétségbeesett állatot. El is kezdett magyarázni Cirminek, hogy „tudod, a mágneszár még nem engedi kinyitni az ajtót, várj egy picit még Cirmikém… Kis türelem, aztán ígérem, hogy kijutsz onnan” – nyugtatta kintről a cicát, aki csak a tátogó gazdit látta bentről.

– Ők is hozzád kerültek?

– Igen. Gizi néni megjelent a kétségkívül tiszta macskával nálam, aki egy sokktalanítás után teljesen jól lett. Az ijedtségen kívül nem esett baja, mert a gép még nem telt meg teljesen vízzel a nagy felismerésig. Gizi néni azonban biztos volt benne, hogy a macskának azért nem esett nagyobb baja, mert kímélő programon volt.


A kép csak illusztráció

Ezt nem lehetett nevetés nélkül hallgatni.

– De nem mindig ilyen vidámak a napok, ugye?

– Sajnos, előfordul, hogy minden befektetett igyekezet hiábavalónak bizonyul. Tegnap is behoztunk három cicát, akiket megmérgeztek. Mindent megtettünk értük, de a bekötött infúzió sem tudott segíteni.

– Bizonyára neked több kezed és több fejed is van, hiszen egyszerre „több vasat tartasz a tűzben”. Mi mindennel foglalkozol?

– Hát, igen. A két állatorvosi rendelőnkön kívül a Rex Kutyaotthont is üzemeltetjük. Itt a kutyákon kívül lovak, nyuszik, malacok, bárányok, szárnyasok is élnek. És van ott egy búbos kemence is, amiben isteni kenyérlángost lehet sütni. Hétvégenként gyermekprogramokat szervezünk, ahol az állatok viselkedéséről, kommunikációjáról előadásokat nézhettek meg, kutyabemutatókon tapsolhattok, sőt, még lovagolhattok is.

– Mentősként is dolgozol. Unokatestvéremék vörösre festődött fekete macskáját is ti mentették ki az iszapkatasztrófa idején.

– Hatalmas küzdelmet folytatunk a bajba jutott állatok megmentéséért. Hoztunk már el a kutyákon kívül lovakat, cicákat, de még birkát, kecskét is a „fogva tartóiktól”.

– Úgy látom, unatkozni nem szoktál.

– Imádok még festeni és fotózni is. Ha az állatoktól távolabb vagyok, kikapcsolódásként tájképeket festek, vagy a természetet járom klassz képekért és persze a túrázásért.


Fotó: allatvilag.net

Péter csaknem negyedszázada kezdett dolgozni friss orvosként egy olyan rendelőben, ahol egyetlen nagyobb testű kutya fért csupán el, az is csak átlósan. „Mégis mérhetetlen boldogsággal töltött el akkor is és most is a gazdikkal és csillogó szemű kedvenceikkel való újabb és újabb találkozás” – mesélte.

– Úgy hiszem, ez több mint munka.

– Így is van. Ez számomra nem munka, hanem hivatás. A szakmai kihívások mellett gyakran a gazdik lelkét is ápolni kell, ami néha nehezebb feladat, mint négylábú barátaik gyógyítása.

Péter szerint az állatok sorsa mindig az embereken múlik.

– „A természet egyensúlyát mi borítottuk fel, a harcot mi robbantottuk ki, a csatát is nekünk kell megvívni! ” – mondja.

Az állat jobb, mint az ember – minden értelemben –, mert ő nem tesz rosszat önszántából. Az én szememben Király Péter egy valóságos hős, az állatok és a jóérzésű ember társaik hőse.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám