Egy egzotikus horoszkóp 2018-ra

Ha egy átlagos magyar embernek azt mondom, hogy horoszkóp, akkor a legtöbbjüknek a különböző újságokban található klasszikus, csillagjegyes verzió jut eszébe, amelyikben van tizenkét csillagjegy (pl. vízöntő, halak, szűz, bika stb.), és asztrológusok ezek alapján próbálják megmondani azt, hogy milyen a személyiségünk. Ezen kívül néhányan talán ismerik a kínai horoszkópot is, amelynél az alapján határozzák meg egy adott ember személyiségét, hogy melyik évben született. Ha viszont azt mondom, hogy ghánai horoszkóp, akkor az valószínűleg már kevésbé hangzik ismerősnek. Nos, be kell vallanom, hogy eddig én sem hallottam erről a horoszkópról, de nemrég találtam egy érdekes ismertető könyvecskét róla anyukám polcán. Elolvastam, és arra gondoltam, röviden összefoglalom a lényegét.

A ghánai horoszkóp egy elég régi horoszkóp, még valamikor a 16. században jött létre, de a modern asztrológusok a 20. század vége felé kicsit átdolgozták, az alapokat azért megtartva. Én erről a modern horoszkópról fogok most mesélni. Ennek a lényege, hogy az emberek személyiségét, sorsát az alapján próbálják meghatározni, megjósolni, hogy hányadikán születtek. Összesen kilenc horoszkóp-jegy van, mindegyikbe több nap is beletartozik, és minden nap be van sorolva, elsejétől egészen harmincegyedikéig.

És most akkor lássuk a horoszkópokat! Mivel ez nem egy havonta-hetente megjelenő magazin (sajnos), ezért nem az aktuális horoszkópokat fogom leírni, hanem a személyiségjegyeket, amik az év egészében igazak azokra az emberekre, akik az egyes napokon születtek.      

1: Korall – 1-je, 15-e, 23-a

A Korall emberek visszahúzódó, csendes személyiségek. Munkában és magánéletükben sem szeretnek nagyon beszélni. Épp ezért nem túl jók az érdekérvényesítésben. Jól tudnak viszont főzni és imádnak felmosni. Szeretik a halvány, pasztell színeket, főleg a kéket és a lilát. Imádják a friss újhagyma illatát, a kecsketejből készült szappant és a mandulás tortát. Szeretnek futni, zenét hallgatni és színházba járni.

2: Kocsis – 4-e, 9-e, 16-a, 22-e

A Kocsis emberek kedves, barátságos személyiségek. Könnyen barátkoznak, és szerelembe is könnyen esnek. Egy átlagos Kocsis embernek 15-20 párkapcsolata van élete során. Nagyon jól tudnak kertészkedni, főleg a dália- és hibiszkuszbokrok ültetésében és gondozásában remekelnek. Imádják a benzinszagot, a virslit és a csillogós matricákat. Szeretnek szandálban járni és részegen vezetni.

3: Sivatagi – 6-a, 14-e, 26-a

A Sivatagi emberek konzervatív, kissé begyöpösödött személyiségek. A hozzájuk hasonlóan konzervatív emberekkel könnyen barátkoznak, viszont heveny undor fogja el őket, ha megtudják valakiről, hogy olyan embertől született gyereke, akivel nem volt összeházasodva. Szeretnek sminkelni (a férfiak is), és gyakran járnak templomba. Imádják az operákat, a terepszínű nadrágokat és a fém ágykeretes ágyakat. Szeretnek sétálni és pornót olvasni.

4: Olló – 7-e, 19-e, 30-a

Az Olló emberek kíváncsi, nyitott személyiségek. Könnyen barátkoznak és ismerkednek meg új emberekkel. Szeretnek új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Remekül tudnak énekelni és táncolni, főleg flitteres, testre simuló ruhában. Szeretnek utazni és vodkát inni. Imádják a narancssárga színt, a kockás mintát, a vékony öveket és az alufóliát.

5: Zsiráf – 5-e, 11-e, 27-e

A Zsiráf emberek befelé forduló, antiszociális személyiségek. Komoly gondjaik akadnak az ismerekedés és a barátkozás terén, de általában nem is akarnak nagyon barátkozni. Viszont remekül tudnak mosogatni és padlót súrolni súrolókefével. Imádják a napszemüveget, a színes ragasztószalagokat és a nejlonzacskókat. Szeretnek CD-ről zenét hallgatni, nagyobb avarkupacokat felgyújtani és karaokézni.

6: Tésztanyomó – 3-a, 12-e, 17-e, 28-a

A Tésztanyomó emberek kicsit gyerekesek. Általában sok barátjuk van, de azoknak állandóan az agyára mennek az óvodás viselkedésükkel. Egymással azonban remekül elvannak, sokat játszanak együtt. Gyerekes viselkedésüknek köszönhetően remekül tudnak mászókázni, hintázni és homokvárat építeni. Imádják a baltát, a kiskutyákat és a pónikat. Szeretnek csúszdázni, embereket feldarabolni, drogozni és babázni.

7: Mosógép – 7-e, 13-a, 25-e, 31-e

A Mosógép emberek mániákus hazudozó, nem becsületes személyiségek. Szinte soha nem mondanak senkinek igazat, és ráadásul nem tudja senki rájuk bizonyítani, hogy hazudnak. Emiatt aztán sokan utálják őket, de azokkal, akik beveszik hazugságaikat, jóban vannak. Imádják a jegesmedvéket, a mogyoróvajat, a Legót és a bivalytejet. Szeretnek papucsban járni, térképeket nézegetni, kártyázni és almalevet inni whiskysüvegből.

8: Vascsiszoló – 2-a, 18-a, 21-e, 29-e

A Vascsiszoló emberek nagyon pontos, akkurátus személyiségek. Mindig mindenhova odaérnek pont időben, és mindig mindent hajszálpontosan úgy akarnak megcsinálni, ahogy elő van írva, nem hajlandóak változtatni a terveiken. Emiatt kicsit nehéz velük együtt dolgozni, de egy idő után meg lehet szokni. Imádják a tűhegyes ceruzát, a csillogós telefontokot, a mandalás színezőket és a mentolos fogkrémet. Szeretnek nyáron az autópálya közepén, a forró aszfalton mezítláb sétálni, szennyest válogatni és lila tollal írni.

9: Műkörmös – 8-a, 10-e, 20-a, 24-e

A Műkörmös emberek lázadó, vadóc személyiségek. Mindig az épp aktuális rendszer vagy rendszerek ellen lázadnak, mindig beszólnak mindenkinek és semmi sem jó nekik. Emiatt sok embert idegesítenek, de egymást nagyon jól megértik. Imádják a micimackós bögréket, az új és csillogó aprópénzt és a pöttyös harisnyát. Szeretnek nyuszis mamuszban járni, csillagokat nézni és kelt tésztát gyúrni.

Nos, hát ez volt a ghánai horoszkóp, amelyben leírtam, hogy az egyes napokon született embereknek milyen személyiségük van. Ha esetleg nem igazán illik rád a születésnapod alapján meghatározott leírás, ne aggódj! Nincs semmi baj, csak rossz napon születtél.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Bárány Fitness, álomutazóknak

Bizonyára sokan emlékeznek a Játékkészítő című darabra, amit három éve mutattak be, és azóta is ment a decemberi ünnepi időszakokban, naponta 3-szor. A Játékkészítő sok rossz kritikát kapott, ezért sokan negatívan álltak hozzá a TulipánTündér Produkció új mesemusicaljéhez, az Álomutazóhoz is, amit december 26-án mutattak be a BOK Csarnokban. Már az első napon három teltházas műsorral kezdtek, nekünk a második napra volt jegyünk, a délelőtti darabra.

Az Álomutazó idén három gyerekszínésszel és több magyar hírességgel próbált szerencsét, a Játékkészítő előadásokból tanult hibákat kerülgetve. 11-kor kezdődött a darab, de már 10-re oda kellett érni, mert akkor kezdődött a backstage-túra, ahol megtudtuk, hogy a táncosoknak 100 cipőjük van, és több mint 1500 kiegészítő kellék van az előadásokhoz. Varga Viktor, aki a darabban Reklám Marcit, a férfi reklámarcot játszotta, azt mesélte, hogy nekik jobban tetszik az, hogy nem kell végig egy mikrofonnál állniuk, hanem szabadon mozoghatnak a színpadon. Később ez látható is volt a színpadon. A színészek könnyen improvizáltak is a megírt szövegük mellett, ezzel is még jobban bevonva a nézőket.

A színpadon szinte az egyetlen díszletet a ledfalak jelentették, amiken a helyszíneket cserélték. A műsor fő száma a Bárány Fitness volt, amit a főszereplő Bárány (Szabó Győző) és a többi bárány (táncosok) énekeltek és táncoltak a nézőgyerekekkel együtt, akik már előtte megkapták és megnézhették a videót.

Ez az előadás sokkal jobb volt, mint a Játékkészítő, ezt a darabot minden korosztály meg tudta érteni, és mindenki élvezte. A mögöttünk ülő maximum négyéves kisfiú ugyanannyira élvezte, mint az előttünk ülő 12 éves fiú vagy én, 15 évesen, esetleg a szülők. Nekem tetszett a darab, és mindenkinek ajánlom, akinek van már jegye vagy még pont tud szerezni az utolsó napokra.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf)

Álomutazó (TulipánTündér Produkció)
BOK Csarnok, 2017. december 26-30.
Rendező, koreográfus: Juronics Tamás
Szereplők: Stohl András, Schell Judit, Szabó Győző, Ábel Anita, Radics Gigi

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Háztűznézőtől a szólógámiáig

Aki a Katona József Színház Háztűznéző című darabjára vált jegyet, több mint két óra önfeledt nevetésre számíthat. Nevetünk, mert neves színészek kitűnően jelenítik meg a hol szánalmas és sajnálatra méltó, hol pedig erőszakos és rámenős karaktereket. Nevetünk a rengeteg helyzetkomikumon, miközben tudjuk és érezzük, hogy a Gogol által 1841-ben írt színdarab sok tekintetben ma is aktuális.

Itt van mindjárt az egyik férfi főszereplő, Padkaljoszin (Fekete Ernő). A szakmai sikereire büszke hivatalvezető éli az agglegények unalmas, lusta és kényelmes életét. Akar is házasodni, meg nem is. Vágyik a boldogságra és a biztonságra, no meg egy mutatós asszonyra, ugyanakkor a szabadságát is félti, úgyhogy teljesen bizonytalan, fogalma sincs, hogy mit is akar valójában.

Nem kell túl sok női magazint olvasni ahhoz, hogy felismerjük, sok férfi ma is így van a házassággal. Nem akar elköltözni otthonról, még akkor sem, ha anyagilag megtehetné, nem akar önálló életet kezdeni, mert az macerás és felelősséggel jár. Gondoljunk csak a manapság igen gyakran emlegetett mamahotelekre. Egy 2010-es tanulmány szerint a 25 és 34 év közötti férfiak 32%-a a szüleivel él (uniós átlag). Szóval, e tekintetben Padkaljoszin egy tipikus, mai, nőtlen felnőtt férfi is lehetne.

Ellenben a női főszereplő, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) nem számít átlagos, eladósorban lévő hajadonnak 21. századi szemmel. Ő egy szégyenlős, döntésképtelen lány, akinek minden kérő egyformán tetszik. Nem akarja egyiket sem kikosarazni vagy megsérteni, inkább igyekszik elodázni a döntést. Na, egy mai lány pont nem ilyen. Szerény tapasztalataim szerint manapság a lányoknak sokkal határozottabb elképzeléseik vannak a jövendőbelijüket illetően, és irtó kritikus szemmel nézik a fiúkat. Még egyetlen lánytól sem hallottam például, hogy ne akarna férjhez menni. E tekintetben természetesen Agafja Tyihonovna sem számít kivételnek, csak fogalma sincs, hogy milyen egy ideális férj.

Napjainkban sok lány már tizenévesen az esküvői ceremóniáját szervezi gondolatban. Pontos elképzeléseik vannak arról, hogy milyen ruhájuk és tortájuk lesz, hány vendéget fognak meghívni, és még sorolhatnám. Szerintem a lányok genetikailag vannak kódolva a férjhezmenetelre. Talán ebből adódik az is, hogy a fiúkkal ellentétben a szerelemről is más elképzeléseik vannak. Erre néhány héttel ezelőtt egy angolórán döbbentem rá, amikor tanárunk azt kérte tőlünk, próbáljuk megfogalmazni, hogy számunkra mit jelent a szerelem szó. A lányok ilyeneket mondtak: „Love is unpredictable” (megjósolhatatlan) vagy „Love is unconditional” (feltétel nélküli) vagy „Love is great” (nagyszerű). A fiúk zavarukban ilyen válaszokat adtak: „Love is love” (mi tagadás, ezzel nehéz vitatkozni), vagy ami még durvább: „Love is shit.” Ennek lefordítását jólneveltségem tiltja.

Említésre méltó még Kacskarjov (Rajkai Zoltán), aki egy kiábrándult, házas ember, és azon van, hogy barátja, Padkaljoszin mindenáron nősüljön meg, hogy neki se legyen jobb, mint másnak. Vagy ott van Fjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea), a házasságközvetítő is, akit persze anyagi érdekek vezérelnek, azért hajtja a házasságot. Mindketten más okból, de házasságra buzdítanak. A nagy nyomás ellenére, vagy éppen emiatt, nem jön össze a frigy.

Úgy vélem, ez manapság sincs másképpen. Mindig vannak családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, akik rágják a még nőtlen férfiak és hajadon lányok fülét, hogy adják már házasságra a fejüket.

A darab megírása óta eltelt közel 180 év, és úgy tűnik, ma is szép számmal vannak Padkaljoszinok, pedig a lányok ugyanannyira szeretnének férjhez menni, mint Agafja Tyihonovna. Aggasztó, de szerintem semmi jóra nem számíthatunk 15-20 év múlva sem. De sebaj! Több helyen is olvastam, hogy kezd teret hódítani az egyszemélyes házasság, az úgynevezett szólógámia (főleg a nők körében). Azok a nők, akik úgy döntenek, hogy nem várnak tovább a szőke hercegre, saját magukat veszik feleségül. Külföldön már léteznek olyan rendezvényszervező cégek, amelyek ilyen házasságok lebonyolítására specializálódtak. Tényleg ez a jövő?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

fotók: katonajozsefszinhaz.hu

Háztűznéző (Katona József Színház, 2,5 óra)
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: Jordán Adél, Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Rajkai Zoltán

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nincs karácsony Marika nélkül

Nincs karácsony Kevin nélkül – vallja számtalan ember. Magyarok és minden bizonnyal más nemzetiségűek is. A Reszkessetek, betörők! az egyik leghíresebb karácsonyi film, és sokak számára karácsonyi hagyomány, hogy minden évben megnézik. A mi családunkban ez kicsit másképp van, nálunk ugyanis a Diótörő című balettelőadás megnézése ilyen hagyomány. Régebben a nagynéném szerzett mindig jegyeket jótékonysági előadásokra az Operába, ahol volt ingyen kaja a szünetben. Sajnos pár éve ez a lehetőség megszűnt, és több évig nem néztem meg a Diótörőt. Idén azonban ismét sikerült jegyet szerezni, úgyhogy december végén, karácsony ünnepe előtt pár nappal elmentem anyukámmal az Erkel színházba, hogy megnézzem a Diótörőt.

Tudni kell, hogy a Diótörő koreográfiáját nemrég megváltoztatták. Sokáig ugyanazzal a koreográfiával játszották, én is azt a régebbi verziót láttam, többször is, éveken keresztül. Most azonban az új verzióra ültünk be. Mivel az idei előadás emléke elég friss, a régi koreográfiát pedig számtalanszor láttam, a továbbiakban összehasonlítom a kettőt, és rendkívül okosan ítéletet mondok felettük, hogy melyik a jobb.

Voltaképpen maga az előadás nem változott drasztikusan, elődjéhez nagyon hasonlít. A jelmezek és a díszlet ugyanúgy 19. századi hangulatot idéznek, a táncok nagy vonalakban hasonlítanak, és hát persze a zene ugyanaz maradt, de az nem is változhatott meg.

A nyitány és az első jelenet szintén nagyon hasonlítanak egymásra, nagy változás nem történt. A kinti korcsolyázás és lámpagyújtogatás után következik egy karácsonyfás-családias jelenet, ami voltaképpen egy karácsonyestét hivatott megjeleníteni. Itt a gyerekek és a felnőttek is külön táncolnak. A gyerekek tánca a régi koreográfiában tulajdonképpen abból állt, hogy körbetáncolták a karácsonyfát, miközben szólt a Diótörő leghíresebb zenéje. Az új koreográfiában valami fura, keringő-szerű, párcserés táncot járnak, meg vannak kisebb körtáncok, illetve táncolnak a felnőttekkel együtt is. Az egész kicsit kevésbé formális, kevésbé merev, sokkal családiasabb, több ember van a színpadon, meghittebbnek tűnt az egész. Mégis, nekem a karácsonyfa körbetáncolása azért hiányzott. De ez a verzió se volt rossz.

Utána volt egy felnőtt-tánc is, amiben volt egy öreg pár, akiket valószínűleg fiatal balerinák játszottak, nem tudom, túl messze voltak, és akik lényegében ott bénáztak a színpadon. Próbálták emelgetni a lábukat, de nem tudták, a bácsika bottal táncolt, és nyilván az egész egy poén volt. Én is jót nevettem rajta, voltaképpen ez jó kis újítás. Alapvetően a balett nem az a műfaj, amiről az embernek a vicc meg a nevetés jut eszébe, inkább egy merev, szigorú, komoly táncműfaj, azonban, ahogy látjuk, ez nem feltétlenül igaz minden esetben.

Ezután Drosselmeier bácsi előadása következett, amit a történetben szereplő gyerekek néztek. Az előző koreográfiában ennek a kis előadásnak a része volt a három baba: a bohóc, a néger és a spiccbaba. Ezeket teljesen kihagyták az új koreográfiából, helyette a balett későbbi szereplői adták elő Diótörő és Egérkirály sztoriját röviden. Ez nem volt rossz, de én mégis hiányoltam a babákat, főleg a spiccbabát. Az rendben van, hogy a néger baba alakját a mai, politikailag korrekt világban illik kihagyni, de a spiccbaba az egyik kedvencem volt, végig bámultam, hogy hogy nem törik el a lába! Na mindegy. Ez szerintem nem egy kifejezetten jó változtatás.

Ezek után egy szünet következett, ami teljesen felesleges volt. Még egyáltalán nem kellett pisilnem, amikor legördült a függöny. És ha nekem nem kell pisilnem, akkor tényleg nem telt el sok idő. Na mindegy, kimentünk, elmentünk vécére, visszamentünk, és vártuk, hogy mikor folytatódik végre az előadás.

A következő jelenetben Marika lefekszik, ez szinte egyáltalán nem változott, aranyos kis jelenet. A dajka elfújja a gyertyákat, kimegy, és Marika álmodni kezd. Álmában átváltozik Mária hercegnővé, kimegy a nappaliba és kezdetét veszi a csata Diótörő, a katonái és az egerek között. Az előző koreográfiában ez egy ténylegesen csatajelenet volt, itt azonban viszonylag humorosan volt megoldva. Például az egerek kis katapultokból kilőtt sajtdarabokkal ostromolták Diótörő várát, és amikor valamelyik egér vagy katona „megsebesült” a csatában, bejött két másik katona vagy egér, nagy, fehér, vörös kereszttel ellátott mellényben, és kicipelték a sebesültet. Ez is egy vicces rész volt, és sokkal aranyosabb, mint a régi. Pozitív változtatásnak mondanám, de azért a régi se volt rossz. Érdekesség, hogy a csatában ott volt Drosselmeier bácsi is, nem értettem, hogy mi a fenét keres ott. Jó, biztos Marika álmodta oda, végtére is nagyon szereti őt, megértem. Ja, és mellesleg a Diótörőt játszó táncos, amikor a színpadon megjelent, katonás ruhát és egy óriási, marha ronda Diótörő-maszkot viselt. Néztem is, hogy ha szegény csávónak ebben a maszkban kell majd ropnia egész darab alatt, akkor előadás végére valószínűleg háromszor megfullad, ráadásul borzasztóan fog mutatni a gyönyörű Mária hercegnő mellett. Egyébként Mária hercegnőnek ennél a résznél a ruhája nem sokban különbözött Marika hálóruhájától, gyakorlatilag ugyanolyan volt, csak persze nagyobb, és kicsit mélyebb volt a kivágása. Annyira nem volt szép, de a balerina tánca kompenzált.

Ezután következett egy kis páros tánc Diótörő és Mária hercegnő között. Ennek az elején még mindig ott ácsorgott a színpadon Drosselmeier bácsi, amit aztán végképpen nem értettem, hogy mit gyertyatartóskodik ott. Ez nem hármas tánc, takarodjon már! Szerencsére aztán hamar lement a színpadról, és a főszereplő páros táncolt egy kicsit. Utána jöttek a hópelyhek. A hópelyhek tánca nekem az egyik kedvencem a Diótörőből, az oroszok, a karácsonyfa körüli/melletti tánc és a Sugar Plum Fairy (Cukorszilva Tündér tánca) után. Ez most nagyon szépen meg volt koreografálva, és a tánc közben végig sűrű pelyhekben esett a színpadra a műhó. Ami persze illett a tánchoz, csak egy kicsit akadályozott a látásban, de a látvány így is gyönyörű volt. A tánc rendkívül kecses és szép volt. Mindig is elképesztőnek tartottam ezeket a csoportos táncokat, annyira durva, ahogy mind a huszonvalahányan egyszerre mozognak, és tényleg minden mozdulatukat összehangoltan csinálják. Mindenki tudja, mi a dolga, mindenki igazodik a többiekhez és mindenkihez igazodnak a többiek. Igazi csapatmunka.

Az új hópelyhek tánca a régi koreográfiától kissé különbözik, de nem nagyon. A táncosok jelmeze is más. A régi jelmezeknek része volt, hogy kis hópehely-gömbök lógtak a balerinák karjáról – ez most már nincs meg. De így is nagyon szépek voltak. A tánc végén a balerinák elvonulnak a díszlet mögé, felgyalogolnak nem tudom hova (úgy néz ki, mintha felmennének a hegyre), és nagyon szép, ahogy ott menetelnek egymás után. Ez a régi koreográfiában a kedvenc részem volt a hópelyhek táncából, és izgultam, hogy az újban is legyen benne, és benne is volt. Úgyhogy igazából a két hópehely-tánc közül nem tudok választani, jó ez az új is, meg jó volt a régi is.

A hópelyhek tánca után ismét szünet következett, anyukám megállapította, hogy fel kell söpörni a színpadról a sok lehullott műhavat. Ebben igaza volt, úgyhogy ki is vonultunk a teremből, elmentünk pisilni, ácsorogtunk még egy kicsit odakint, aztán visszamentünk.

A harmadik felvonásban a nemzetiségek táncai következtek. Ezeket nagyon vártam, igazából ez a kedvenc részem. Azon belül is az orosz tánc. Felgördült a függöny, és szemünk elé tárult a szépséges díszlet, aminek hátterében megint ott ült Drosselmeier bácsi, akiről továbbra sem értettem, hogy mit keres ott. Na mindegy, a továbbiakban inkább a nemzetiségek táncaira figyeltem. Összesen négy ilyen tánc van, az orosz, a spanyol, az arab és a kínai. Ezeket úgy osztották fel, hogy két hármas és két ötös volt köztük.

A spanyol táncban két nő táncolt egy férfival, fekete-piros spanyol kosztümökben. Tetszett, szép tánc volt. A régi koreográfiában négy spanyol táncosnő volt, akik hosszú, fodros narancssárga ruhákban voltak. Az a ruha jobban tetszett, meg a koreográfia is, de azért az új se lett rossz.

A másik hármas tánc a kínai volt, ott két férfi táncolt egy nővel. A régi koreográfia férfi-női páros tánc volt. Mindkettő tánc jó szerintem, talán az új egy kicsit mozgékonyabb, izgalmasabb, míg a régiben nagyon murisan, a mutatóujjukat felfelé tartva, kissé mereven, de gyorsan mozogtak a táncosok. De a lényeg a zene, ugyanis ennek a táncnak kifejezetten jó a zenéje, nagyon gyors ütemű, jó kis muzsika. Úgyhogy én inkább arra figyeltem.

Az arab tánc a régi koreográfiában is ötszemélyes tánc volt, ott volt a hercegnő és a négy udvarhölgye, akik a lassú ütemű zenére kecses mozdulatokkal járták el táncukat. Az új koreográfiában a négy udvarhölgyet kicserélték négy férfitáncosra, akikre nem tudom azt mondani, hogy udvarhölgyek, jobb híján azt találtam ki, hogy a hercegnő biztos feminista lett, és kitalálta, hogy ha a szultánoknak lehet háreme, akkor miért ne tartson ő is férfiháremet – és a négy férfitáncos az arab hercegnő háremurait hivatottak jelképezni. De hát ez csak az én mocskos fantáziám. Mindenesetre a tánc során az alapkoncepció az volt, hogy a négy férfi a hercegnőt liszteszsáknak használta, és hol ketten, hol mind a négyen emelgették, cipelték a vállukon vagy konkrétan dobálták egymásnak. Érdekes koreográfia volt, nekem a régebbi jobban tetszett, kecsesebb és nyugodtabb volt, ez az új meg inkább hasonlított egy NBA kosárlabdadöntőre, mint egy balettelőadásra. Mondjuk az arab tánc nekem sose volt a kedvencem, túl csigatempójúnak tartottam a zenéjét.

Az orosz tánc viszont mindig is az egyik kedvencem volt. Egyszerűen imádom a zenéjét, és a régi koreográfia is nagyon tetszett, amiben egy női és egy férfi balerina pörgött-forgott egymással. Az új koreográfiában egy férfi és négy nő szerepel, a pasas ugrál és forog, a nők meg csak kecsesen forognak össze-vissza. Jó, nem össze-vissza, mert ez egy balettelőadás, de akkor is. Végső soron nem egy rossz koreográfia, de azért a régi jobban tetszett.

Volt még a porcelánbabák tánca. A régi koreográfiából igazából nem is emlékszem, hogy hogy táncolták ezt, milyen felállásban. Az új koreográfiában három lány táncolja, tizennyolcadik századot idéző jelmezben és parókában. Ügyesek voltak mind, és a zene is nagyon jó volt hozzá. Gondolom, az előző verzió nem lehetett olyan jó, ha nem emlékszem rá, úgyhogy akkor merem állítani, hogy ez az új jobb.

Ezután jött még egy rövid férfiszóló a Diótörő részéről, amiben a férfibalerina fel-alá ugrált a színpadon. Igazából szerintem ez a tánc se változott sokat. Utána jött Mária hercegnő szólója, amit a Sugar Plum Fairy című zenerészre táncolt. Ez a tánc is volt olyan jó, mint az előző, mindkettő remek volt, megint csak nem tudok a kettő közül választani. Viszont a harmadik felvonásra Mária hercegnő végre levedlette a hálóruháját, és egy szépséges aranyozott balettruhát vett fel helyette, arany koronával. A Diótörő meg a párjához illő fehér gatyában és aranyszínű ingben jelent meg. Mária jelmeze jobban tetszett, mint az előző, hálóruhás, Diótörőnél pedig jobb volt a darab elején felvett katonás stílusú ruha, persze a horribilis maszk nélkül.

Végül pedig a virágkeringő jött. Ez is egy nagyon jó és érdekes tánc. A koreográfia nem annyira különbözött az előzőtől, legalábbis én nem vettem észre nagy különbséget. A tánc ugyanolyan jó volt, mint az előző. Viszont a táncosok jelmeze nem tetszett annyira. A nők rózsaszín ruhája nem volt rossz, de a férfiak valami fura, 18. századra hajazó lila térdnadrágot és mellényt viseltek, ami nekem nem tetszett. Az előző koreográfiában a férfitáncosoknak kék jelmezük volt, így jobban el is különültek a nőktől és meg lehetet őket különböztetni, most azonban sokszor kissé egybeolvadtak a hasonló színű ruhájuk miatt.

Az utolsó jelenetben Marika felébred álmából. Az előző változatban a dajka jön be és felkelti, ebben az új verzióban azonban a fiútestvére, Feri jött be, akivel előző este a Diótörő miatt összevesztek. A darab végén azonban kibékültek, és totális happy enddel fejeződött be a balett. Ez egy kifejezetten pozitív változtatás volt, nagyon aranyosak voltak a gyerekek, ahogy ott összeölelkeztek.

Ezután vége volt a darabnak, és következett a taps meg a meghajlás. A fontosabb szereplők, úgymint a nemzeti táncosok, Drosselmeier, Diótörő, Marika, Mária hercegnő, Feri meg a virágkeringősök kijöttek és meghajoltak. Alapvetően a balett az a fajta előadás, ahol a meghajlást nézni is öröm, mert a balett-táncosoknak ugyebár külön kifejlesztett meghajlási módjuk van, ami rendkívül kecses. Ahogy felemelik a karjukat és lassan meghajtják magukat... Nagyon szép.

Bár valószínűleg a hópelyhek, a katonák és az egerek átöltöztek, és később ők táncolták a nemzeti táncokat és a virágkeringőt is, mégis voltak többen, akik nem jöttek ki a színpadra meghajolni, például a gyerekek. A nyolc-tízéves gyerekbalerinák, akik az első felvonásban a családi táncokban vettek részt. Valószínűleg egyébként hazaküldték őket, mert eléggé késő volt már. De mégis, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak sajnálkozva rájuk. A gyerekekre, akik valószínűleg évek óta, két-három-négyéves koruktól kezdve táncolnak és járnak balettórákra nonstop, és akik rengeteget dolgoztak és küzdöttek azért, hogy megkapjanak egy statisztaszerepet a nagy Diótörőben, és a végén még csak meg sem tapsolják őket, mert nem hajolnak meg. Sajnálom őket, és szurkolok mindannyiuknak, hogy tovább is eljussanak, egyszer majd ők is táncolhassanak főszerepet valamelyik balettben, és megtapsolják őket is. És lássák majd az elismerést a nézők arcán. Na jó, nyilván nem fogják látni a nézőket, mert majd’ kiégeti a szemüket a reflektorok fénye – tudom, mert voltam már színházteremben előadóként, és próbáltam kisandítani a közönségre, hogy megkeressem anyukámat, de az égvilágon semmit nem láttam, csak a szigorú szemorvos bácsit, azt is csak lelki szemeimmel.

Végezetül pedig összehasonlítva, az új Diótörő nem rossz előadás, igazából se nem jobb, se nem rosszabb a régi koreográfiánál. A zene ugyanaz, a táncok és a jelmezek hasonlóak. Hagyománytisztelő szívem húz a régi koreográfia felé, hiszen én mégiscsak azon nőttem fel. De azt élőben már amúgy sem fogom tudni itthon megnézni, úgyhogy mindegy is, ha nincs régi Diótörő, jó az új is. És tényleg jó. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg, akár még idén, akár jövő karácsonykor. Igazi karácsonyi klasszikus ez a balett. Igaz, az Operaház épületében sajnos nem játsszák, csak az Erkel színházban, és valamennyit azért számít az élményben az is, hogy egy gyönyörű freskókkal díszített plafonú, aranyozott szobrocskákkal, díszekkel, oszlopokkal teli teremben ülünk egy puha, vörös széken vagy egy szürke repülőgép-hangárban gubbasztunk egy fakózöld széken. Az Erkel színház belső tere nem éppen színházhoz méltó, az Operáé viszont csodálatos. De a lényeg azért az, ami a színpadon van, illetve ami a zenekari árokból hallatszik. És az továbbra is remek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom. Gyerekeknek is, felnőtteknek is.

És boldog karácsonyt!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

fotók: opera.hu

Wayne Eagling – Solymosi Tamás – Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő
Karmester: Halász Péter

Korábban a Diótörőről - Somos Emma: Egy kicsit más karácsony az Operában (2015. december)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Amatőr étteremkritikusoknak – a nyolc red flag

Létezik angolul az a kifejezés, hogy „red flag”, magyarul vörös zászlónak lehetne fordítani. Intő, figyelmeztető jelet jelent, olyasmit, amiből tudhatja az ember, hogy itt baj lesz, és ha nem intézkedik időben vagy éppen nem lép ki az adott szituációból, akkor könnyen katasztrófa történhet. Magyarul ennek a megfelelője a vészvillogó, a jelzőfény, de nekem az angol red flag kifejezés jobban tetszik. De a megfogalmazás lényegtelen is, a fontos az, hogy most 8 ilyen red flaget fogok felsorolni, éttermekre vonatkozóan. Magyarul: nyolc olyan jelet, amelyekből tudhatod, hogy az étterem, ahol éppen táplálkozni készülsz vagy már táplálkozol is, egy nagy szemétdomb-e, és jobb, ha hazamész, és aznap beéred két szelet vajas kenyérrel.

1. Az elhelyezkedés

Általában már az is meghatározza, hogy egy étterem mennyire lehet jó, hogy milyen helyen van, illetve hogy mennyi ideje áll fenn.

Forgalmasabb helyeken (pl. a belvárosban, pályaudvaroknál) sok ember megfordul, így gyakorlatilag mindig lesz új vevő, ilyen módon egy gyengébb étterem sokkal jobban fenn tud maradni, még akkor is, hogyha az, aki egyszer volt már ott, az soha többé nem jön vissza, sőt, visítva menekül, ha meglátja a helyet. Ellenben, ha egy kevésbé forgalmas, külvárosi, kevésbé zsúfolt környéken van egy étterem, főleg, ha régóta fennáll, akkor az szinte biztosan jó, hiszen oda csak az jár, aki a környéken lakik, és az is csak akkor, ha ízlik neki az étel és jó a kiszolgálás. Persze ez a mérce nem mindig működik, természetesen belvárosi, zsúfolt környezetben is található rengeteg jó étterem, sőt, ha jó az étterem, nyilván akkor is forgalmas helyre éri meg odatelepedni, mert több a potenciális ügyfél. Ezért érdemes más szempontokat is figyelembe venni, hát folytassuk is a listát!

2. A szag

Az eléggé nyilvánvaló és közismert tény, hogy a rothadó étel büdös. Csakúgy, mint a mocsok, a zsír és az elhasznált sütőolaj. Persze léteznek légfrissítők meg zárható konyhaajtók, és valószínűleg a legtöbb étteremnek a hátsó, konyhai részlegén nem egészen olyan szag van, mint az étkező részén, hanem sokkal rosszabb. De mégis, van az az intenzitású szag, amin már nem segítenek a gondosan bezárt ajtók és a légfrissítők sem, és az ilyen szag az egyik ismertetőjele a C-nél alacsonyabb kategóriájú éttermeknek.

Ráadásul legtöbb esetben már a belépés pillanatában érezhetjük, nem kell sok időt eltölteni a helyiségben, körbejárni vagy hozzászólni bárkihez, anélkül is meg tudjuk állapítani. És bizony az egész étteremben terjengő rohadás-, zsír- és sütőolajszag nem éppen étvágygerjesztő. Így hát amennyiben kiszemelt éttermünk úgy bűzlik, mint a vidéki parasztházban vezetékes víz nélkül élő dédnagypapa hátsó kertje a budival, ételmaradékokkal, disznókkal és csirkékkel együtt, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy vegyünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és sovány malac vágtában hagyjuk el a helyiséget.

3. A kiszolgálás

Ez többtényezős dolog. Először is, ha büfészerűen működik az étterem, azaz oda kell menni egy pulthoz, ott kell kérni a kaját, 5-10 percen belül megkapod és utána kell leülnöd, akkor az étterem általában nem kifejezetten igényes. Ettől még maga az étel lehet finom, az egyik kedvenc éttermem pont ilyen gyorsétterem jellegű (nem, nem a McDonald’s az, bár oda is szeretek néha járni).

De ha leülsz, rendelsz, és pincér hozza neked ki a kaját, az általában sokkal elegánsabb, és ilyenkor biztos, hogy az ételt frissen és ott készítik el neked. Kivéve, ha így is 10 percen belül megkapod az ételt, mert olyankor valószínű, hogy azt mikró segítéségével csinálták meg, hacsak nem hideg előételről van szó. De a kiszolgálás gyorsaságát mindig érdemes figyelembe venni. Ha túl gyors, akkor, ahogy az előbb írtam, nem fordítottak elég időt a minőségi elkészítésre, míg ha túl lassú, akkor vagy lusták a személyzet tagjai, vagy a szakács véletlenül instant kakaóport kevert a Besamel-mártásba, és újra kellett neki csinálni.

4. A dolgozók kinézete

Nem, nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlanul jóképű, izmos pincérek és csábosan mosolygó, telt idomú pincérlányok szolgálják-e fel a töltöttkáposztát, csak arra, hogy az étterem mennyire ad a külsőségekre. Például van-e a dolgozókon egyenruha. Megfigyelhetjük, hogy egy magára valamit adó étteremben minimum egy egyenpólót adnak a dolgozóknak, elegánsabb éttermekben akár komplett egyenruhákat is, csokornyakkendővel, cipővel, helyenként sapkával kiegészülve.

Azt is érdemes megnézni, hogy a személyzet milyen állapotban van. Normális munkahelyen azért elvárják az embertől az ápoltságot, a mosott hajat, a rendszeres fürdést, férfiaknál a borotváltságot stb. Magyarán, ha az étterem munkatársai zsírfoltos mackónadrágban, félig lekopott feliratú metallicás pólóban és szakadt baseballsapkában vánszorognak fel s alá, és közben úgy bűzlenek, mint aki egy hete nem fürdött, akkor érdemes elgondolkoznunk azon, hogy valóban jó helyre jöttünk-e.

5. A berendezés

A berendezés is része egy étteremnek, és itt is több dolog a mérvadó. Egyrészt az, hogy milyen minőségű. Nem nagyon nagy baj, ha nem a legjobb aranyozott rokokó bútorokkal van tele a hely, de lehetőleg ne hiányozzon a négyből három lába az asztaloknak.

Kétségkívül nagyobb esztétikai élményt nyújt néhány egységes dizájnú, gondosan kiválasztott, jól elrendezett aszal és szék. Ha helyenként horpadt, felpúposodott, repedt a padló, vagy éppen hiányzik belőle egy darab, és lefelé tekintve megpillantjuk az épület alatt meghúzódó csatornákat és az ott lakó vigyori bohócot piros lufival a kezében, az nem kifejezetten bíztató.

De ennél is sokkal fontosabb a tisztaság. Ha az ember végighúzza az ujját az asztal szélén, és utána az ujjbegyén kb. tíz árnyalattal lesz sötétebb a bőre vagy éppen ragacsos lesz az asztal tetejét vastagon borító zsírrétegtől, ha a padlón lábnyomok, kosz vagy éppen ételmaradékok vannak, na, az ilyenekből lehet tudni, hogy valamikor a boldog békeidőkben takarítottak utoljára.

Az ablakoknál pedig nyilván azt kell megnézni, hogy mennyire poros a párkány, illetve hogy az utcára kitekintve mennyire látjuk az ott mászkáló embertársainkat. Ha a látvány full HD-ban tárul a szemünk elé, akkor nincs miért aggódni. De ha a kint folyó történéseket egy ködszerű, vastag, szürke rétegen keresztül tudjuk csak homályosan kivenni, akkor baj van, méghozzá az, hogy az ablakokat nem takarítják rendszeresen.

Azonkívül, ha a székeken vagy padokon van huzat, azt is érdemes megfigyelni; poros-e, zsíros, foltos-e, illetve el van-e szakadva. Mondanom sem kell, hogy a szakadt huzat és az alóla kitüremkedő szivacs nem éppen tisztaságot és rendezettséget sugall. Illetve, ha az asztalokon van abrosz – és nagyon sok étteremben van –, akkor természetesen azt is érdemes megtekinteni: szaftos, zsírfoltos-e, ételmaradékokkal van-e tele, vagy szép tiszta.

Étterem San Joséban - már bezárt

6. A vécé állapota

Én olyan típusú ember vagyok, akire meglehetősen gyakran rájön a pisilhetnék, és nem nagyon bírja ki sokáig. Épp ezért nem is vagyok nagyon válogatós, szinte akármilyen vécét hajlandó vagyok használni, de azért kétségkívül sokkal kellemesebb egy tiszta, csillogó, csendes környezetben könnyíteni magunkon, mint egy mocskos, erős pisiszagot árasztó, szürkés csempével kirakott helyen. Olyan étterembe, ahol nincs vécé, valószínűleg be sem vagyok hajlandó menni, úgy gondolom, ez azért eléggé alap egy olyan hely esetében, ahol italt is felszolgálnak. Azonban, ha éppen van vécé, akkor ott a legfontosabb szempont a tisztaság. Valljuk be, a vécé tipikusan az a hely, ahova a legkoszosabb dolgok kerülnek, és ha nem takarítják rendszeresen, a szag is könnyen elviselhetetlenné válik.

Épp ezért, ha teljes képet akarunk kapni az étterem minőségéről, érdemes egy gyors pillantást vetnünk a mosdóra, mielőtt leülünk és rendelünk valamit. A tisztaságon kívül azonban az illemhely méretét is érdemes figyelembe venni; ugyebár senki nem vágyakozik tíz percig tartó sorbanállásra, mindössze egy pisilésért. Ezenkívül azt is jó leellenőrizni, hogy van-e elegendő mennyiségű toalettpapír, vagy kénytelenek leszünk-e a zsebünkben őrizgetett zsebkendőkre fanyalodni.

7. A tálalás

Szerény véleményem szerint a tálalást nem nagyon kell túlzásba vinni. Tökéletesen elég, ha sima, fehér tányéron egy-két díszítéssel (mint pl. csokiszósz a torta tetején, rukkola a tésztára szórva, egy salátalevél a hús mellé stb.) szolgálják fel az ételt, a lényeg a minőség. Azonban itt is lehet egy-két kifogásolható dologgal találkozni. Például nem gyorsétterem esetében alap, hogy a pohár üvegből készült, a tányér pedig porcelánból, nem papírból vagy műanyagból. Illetve lehetőleg a poharak, tányérok dizájnja is egységes legyen, ne legyen az, hogy a főételt Zsolnay porcelánon szolgálják fel, a desszertet pedig Donald kacsás tányéron, mert egyszerűen nem esztétikus. Tányérok és poharak esetében is érdemes figyelembe venni a tisztaságot. Persze a tányér nyilván zsíros és koszos lesz, mire elfogyasztjuk az ételt, de pohár esetében ez viszonylag egyszerűen megállapítható: ha olyan koszos az oldala, hogy alig látjuk a benne lévő italt, akkor nyugodtan felvethetjük a pincérnek egy új mosogatógép beszerzését.

Ha tálcán kapjuk az ételt, és nekünk kell cipelni, az megint nem valami elegáns, főleg csak gyorséttermekre jellemző, hát még ha a tálca is ragad a zsírtól és a kosztól. Nem éppen étvágygerjesztő dolog.

8. Az étel, az ital

Utolsó szempontunk pedig mi is lehetne más? Nyilván ez a része a dolognak teljesen szubjektív. Simán lehetséges egy olyan eset, hogy valakinek a Ritz szálló csillagászati összegekbe kerülő éttermében nem ízlik a kaja, a sarki kínai gyorskajáldában meg igen. De legyen akármennyire jó híre is az étteremnek, ha nem tetszik, amit eszünk, akkor többé ne menjünk oda. Kulináris téren mindenkinek más az ízlése, azonban mégiscsak vannak olyan objektív dolgok, amikről megállapíthatjuk, hogy általában egy rossz minőségű étterem fémjelzői. Ilyen például az ócska alapanyagokkal való dolgozás. Ezt nem nagyon lehet szavakba önteni, az emberek többsége egyszerűen belekóstol az ételbe, és érzi. Érzi, hogy a hús nem biogazdaságból való, hanem visszamaradt, összepépesített maradék, a zöldséget már legalább két helyről kidobták hulladék gyanánt, mire a tányérra került, a tejföl nyomokban tejterméket is tartalmazhat, a kenyér szárazabb, mint a Góbi-sivatag és a nutellásnak mondott palacsinta valamely áruházlánc sajátmárkás, gazdaságos, alsó polcon árult, mogyorókrém ízére emlékeztető krémével van töltve. Ezek sajnos mind olyan dolgok, amik az étterem silányságát és alacsony minőségét jelzik.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Milyen számítógépen tanulni?

Én már két hónapja számítógépen tanulok, ugyanis nálunk digitálisan folyik az oktatás. Bevallom, eleinte féltem tőle, de kezdek hozzászokni. Most megismerheted az ezalatt gyűjtött tapasztalataimat.

A OneNote-ot használom, és nagyon szeretem, mert amit a gyerekek a számítógépbe írnak, azt a tanár látja, ha pedig a gyerekek az együttműködési területre írnak, azt a társaik is látják. Ez a funkció a csoportmunkát nagyon megkönnyíti, és arra kényszeríti a gyerekeket, hogy dolgozzanak az órán. Ráadásul a tanár megoszthatja az órai anyagot, így az, aki hiányzott, könnyen bepótolhatja. De ha a tanár nem is osztotta meg, a tartalomtárban minden tananyagot megtalál a hiányzó, így nálunk nem is kell tankönyvet venni (legalábbis nem annyit).

A használt alkalmazások közül kiemelném a Kahootot.

A Kahoot egy olyan internetes oldal, ahol a tanár készíthet kvízeket és a gyerekek versenyezhetnek. Ez úgy működik, hogy a tanár kivetíti a kérdést és a válaszlehetőségeket, a gyerekek meg a saját készülékükön válaszolnak, és a játék végén megjelenik, hogy ki tudta a legtöbb jó választ adni. Saját tapasztalatom alapján ez azért jó, mert a gyerekek szeretnének nyerni, így odafigyelnek a kérdésekre és megjegyzik a válaszokat. Ez a program nekem nagyon sokat segített. Ebben mindenkinek van sikerélménye, mert mindenki másból jó. Én nem nyertem egyszer se történelemből, de matekból és természettudományból többször is.

A LearningApps segítségével a tanárok gyakorlófeladatokat készíthetnek a tanulóknak, amikkel fel tudnak készülni a dolgozatokra.

Nagyon jó program a Coggle, amivel gondolattérképeket lehet készíteni egyszerűen, de ezt én pont nem használom. A Prezit viszont gyakrabban használom. A Prezi egy prezentációkészítő, ami eltér a PowerPointtól. Készíthetünk vele egy nagy tablót, aminek különböző területeire ráközelíthetünk, és amikor egy témát jobban látunk, sok új dolog jelenik meg azzal kapcsolatban.

De a digitális tanulásnak van egy pár hátránya is. Az egyik az, hogy a diákok figyelmét könnyen elterelik a számítógépes játékok. Ráadásul a gyerekek elszoknak az írástól, és később nehezebb lesz elolvasni a kézzel írt dolgozatokat.

Én nagyon szeretek gépeken tanulni, mindenkinek nagyon ajánlom kipróbálásra, és majd eldönthetitek, mi a jobb nektek.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Rákattantam a főzős videókra

Le merem fogadni, hogy mindenki, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy a Facebook hírfolyamát görgeti fel és le (még ha nem is lát semmi érdekeset), naponta legalább egyszer találkozik egy főzős videóval.

Általában hirtelen és váratlanul bukkannak fel. Én kifejezetten örülök nekik, mivel általában mémeket, értelmetlen csoportbejegyzéseket vagy állapotmegosztásokat látok. De ha megjelenik egy ilyen főzős videó, nem tudom miért, de izgatott leszek. Akár az órán, az étkezőasztalnál vagy a buszon ülök, mindig megnézem őket, kivétel nélkül. De tényleg. Tudom, ezt most valami fura szokásnak gondolhatjátok, de nem az. Csak kikapcsolódás. Mondjuk akkor nem, mikor farkaséhes vagyok, és még pár óráig nem fogok tudni enni. Nem, akkor kínszenvedés. De alapjában véve mindig felfrissít, mert az agyam olyankor elkezd működni, és újra meg újra rájövök, hogy én ezeket az életben soha nem fogom tudni elkészíteni.

Bár nem mondhatjuk azt, hogy utálok főzni, mégsem űzöm ezt a tevékenységet szívesen, csak akkor, mikor a szükség erre kényszerít. Teát és rántottát például tudok csinálni, na de azokat sem zökkenőmentesen. Szerencsére ezeknek a videóknak az esetében zökkenőktől nem kell tartanunk, száz százalék, hogy a tökéletes étel vagy ital fog elkészülni a végére.

Visszatérve hozzám, én szinte mindig elszúrok valamit. Enyhébb esetekben csak lelökök valamit a pultról vagy kiöntök valamit, de egy poharat is képes vagyok eltörni. A főzős videókban azonban minden hibátlan. A környezet tiszta és rendezett, az edények és a különböző konyhai eszközök a legújabb trendet követik és természetesen törésállóak. Az alapanyagok már-már túlságosan mintaszerűek, igazából irreálisan. Ki látott már ennyi friss és egészséges alapanyagot egy helyen és időben? Az hagyján, hogy rengeteg hozzávalóra van szükségünk, de lehetetlen a minőséget is eltalálni. Sehol egy fonnyadt salátalevél, barnás színű banán vagy mondjuk egy sütés utáni nyers csirkehús darabka, semmi.

Tudom, hogy a cél a reklámozás és a főzés népszerűsítése, de az kínos, mikor a lelkes vállalkozók teljesen mást kapnak, mint amit nekik ígértek. Ugyan én még nem próbáltam reprodukálni egy videó alapján se semmit, szerintem nem is fogom megkísérelni. Folyton arra gondolnék, hogy á, ez nekem úgysem fog sikerülni.

Biztos nagyon sok ötlet és kreativitás kell egy ilyen videó elkészítéséhez. Abba meg  bele se merek gondolni, hogy az emberek mennyi idejüket vesztegetik el naponta ilyesmik nézésével, persze köztük vagyok én is. Ugyan sokszor nyálcsorgató nézni a sok ételt és édességeket, mégis, mi a jó abban, hogy azt nézzük, hogy ki mit és hogyan önt egy tálba, hogy keveri össze és hány perc alatt süti meg? Hogy aztán még csak nem is ízlésesen tálalja, csak kiöntse? Azt hiszem, ezekre sosem fogok rájönni, ahogy arra sem, hogy mi alapján választják ki a megfelelő embert a feladatra. Sőt, nem is az embert, csak a kezét… Kíváncsi vagyok, a jövőben hányan próbálnak meg majd megtanulni főzni ilyen módon. Én nem ajánlom.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek