Hogyan lesz a sakkból izgalmas küzdősport

A sakkot már a VII. században is játszották Indiában, valamikor ekkor alakult ki az első változata. Már ez is hasonlított a ma ismert sakkhoz, de még sok dologban különbözött. Európába a sakkjáték a középkorban, arab közvetítéssel jutott el. Azóta is, több mint ezer éve folyamatosan játsszák, kis változtatásokkal. A sakk egy népszerű, hasznos és szórakoztató időtöltés, és nagy hagyományokkal rendelkezik. Azonban a hagyományos játékkal szemben én most három forradalmian új sakkverziót fogok ajánlani.

Ezekben a játékokban – bár sok újítást tartalmaznak – az alapbábuk és a lépések megmaradnak, úgyhogy ha valaki ezeket nem ismeri, azok kedvéért most összefoglalom röviden, miről is szól a klasszikus sakkjáték. Ha ez valakinek felesleges, nyugodtan ugorja át ezt a részt.

A hagyományos sakkban 32 bábu van, 16 sötét (fekete) és 16 világos (fehér). Van paraszt (gyalog), bástya, ló (huszár), futó, király és királynő. Az azonos színű bábuk a tábla két ellentétes oldalán, két sorban állnak: a hátsó sor két szélén a két bástya, eggyel beljebb a két ló, aztán a két futó, majd a királynő a saját színén, mellette a király. A parasztok először kettőt léphetnek előre, aztán már csak egyet-egyet, mindig előre, és átlósan is mozoghatnak egyet, ha ütnek – csak átlósan üthetnek. A bástyák bármennyit léphetnek egyenes vonalban, bármilyen irányba. A futók bármennyit léphetnek átlósan, bármelyik irányba. A lovak L-alakban léphetnek – vízszintesen kettőt és függőlegesen egyet vagy fordítva, bármilyen irányba, és átugorhatnak bábukat. A királynők vízszintesen vagy átlósan is bármennyit léphetnek, bármilyen irányba, a királyok pedig vízszintesen és átlósan is léphetnek, de csak egyet. A játék elején a fehér kezd, aztán egymást váltogatják a játékosok a lépéssel. A játék célja a király leütése, a matt, ha ennek a közvetlen veszélye áll fenn, azt hívjuk sakknak.

Emellett még egy csomó, marha bonyolult szabály is létezik, de ezekbe most nem megyek bele, inkább nézzük azokat a bizonyos, nem hagyományos sakkformákat.

Osztályharc-sakk

Az igazi forradalmi sakk! Feláll egymással szemben a két csapat: az egyik oldalon, az 1-es és 2-es sorban a parasztok, feketék-fehérek, a feketék fehér mezőkön, a fehérek fekete mezőkön, csak hogy érdekesebb legyen a dolog. Ők a proletárok.

Velük szemben, a sakktábla másik oldalán áll fel a burzsoázia. A nyolcas sorban a fehér négyzetre fekete bástya kerül, mellé fehér ló a fekete négyzetre, és így tovább. A hetes sorban szintúgy – feketék fehér négyzetre, fehérek fekete négyzetre. A 8-as sorban áll a fekete király és a fehér királynő, a 7-esben a fehér király és a fekete királynő.

A játékot valamelyik proletár kezdi, mivel a forradalmat természetesen a proletariátusnak kell indítania. A cél a burzsoázia teljes elpusztítása – a burzsoázia célja azonban a proletárok legyőzése és hatalmuk megtartása. A játékban a proletariátus erejét kiterjesztjük, úgyhogy a parasztok, szemben a hagyományos sakkal, bármennyit léphetnek egyenes vonalban, de csak előre, és bármennyit léphetnek átlósan is, ezt bármelyik irányba, de csak akkor, ha ütni fognak.

A sorok szélén álló bástyákat ebben a játékban szélmalomnak tekintjük, és a lovakkal együtt (ezek haszonereje és a mezőgazdaságban való felhasználhatósága miatt) termelőeszközöknek számítanak. Ha egy proletár mezőjére egy ló vagy egy malom lép, vagy maga a proletár olyan mezőre lép, amin ló vagy malom, azaz termelőeszköz van, akkor azt köztulajdonba veszi, és onnantól ő irányíthatja – a többi proletár nevében –, hogy mit csináljanak. Felülhet a ló hátára vagy a bástya tetejére, és onnantól kezdve ők ketten egy csapatot alkotnak. Léphetnek egyenesen előre és üthetnek átlósan is, ahogyan a proletárok, de léphetnek lólépésben vagy bástyalépésben, azaz egyenes vonalban bármerre.

A futók a tőkések, illetve vállalkozók. Ha valamelyikükkel találkozik egy proletár, akkor nemes egyszerűséggel le kell ütnie, ugyanúgy, ahogy ha egy királynővel vagy királlyal találkozik, akkor őket is ki kell nyírnia.

Ugyanígy, ha egy burzsuj király vagy tőkés találkozik szembe egy proletárral, és épp az ő csapata következik, akkor nyilván leüti (ha a proletár épp termelőeszköz fölött uralkodik, akkor a proletárt le lehet ütni, de a termelőeszközt nem, az marad ott, ahol van, és a burzsoázia mozgathatja, de mindig megvan a veszélye, hogy a proletárok újból visszaszerzik). Azonban ez a leütés sakk ezen verziójának jelképes világában nem jelent halált, csupán fogságot, ugyanis ha a proletárok veszítenek, akkor a burzsoázia visszahívja őket, visszaprivatizálja a termelőeszközöket, és a proletárok megint mehetnek dolgozni.

Azonban, ha a proletárok nyernek és a burzsoázia elpusztul, akkor létrejön a kommunizmus, amelyben a sakktáblát, mint földet felparcellázzák a felszabadított proletárok között, és a frissen megszerzett termelőeszközök segítségével mindannyian együtt művelik.

Természeti katasztrófa-sakk

Ugyanaz, mint az eredeti, hagyományos sakk, csakhogy bármelyik fél bármikor lépés helyett választhatja egy természeti katasztrófa előidézését. Többfajta katasztrófából is lehet választani, ezek az alábbiak:

Földrengés. Ennél a lépésnél a játékos erőteljesen megrázza a sakktáblát. Amely bábuk eldőlnek, azoknak vége.

Ez persze remek, de nagyon kockázatos módszer, hiszen a mi bábuink is simán ledőlhetnek. Ha minden bábu ledől, döntetlen a játék (ha-ha). Így hát megéri csak egy kicsikét megrázni a táblát, hogyha nyerni akarunk, óvatosan, hogy lehetőleg a másik bábui dőljenek le, ne a mieink, csakhogy nem könnyű ezt elérni.

Emellett lehet még választani a szélvész lépését is. Aki ezt választja, az feláll, becsukja a szemét, körbejárja néhányszor a sakktáblát vagy az asztalt, amin a tábla van, aztán megáll, és erőteljesen ráfúj a táblára. Amelyik bábu eldől, vagy annyira elmozdul, hogy kicsúszik a mezőjéből, az kiesik. Ez megint csak kockázatos lépés, hiszen az ember nem tudja, melyik bábura fúj rá. (Ez a technika persze vastag fából vagy fémből készült sakkbábukkal nem működik, illetve még a könnyebb fabábuknál is erős tüdő kell hozzá, viszont műanyag bábukkal egész jól működhet.)

Szélvész, földrengés… mi jöhet még? Hát a pestis! Ha az egyik játékos a pestist választja lépésnek, akkor a másik játékosnak be kell csuknia a szemét, és a pestist választó játékos a saját bábui közül az egyiknek a talpát megjelöli valahogy. Ráragaszt egy matricát, rányom valami festéket, a lényeg, hogy egyértelmű, de később eltávolítható legyen. Onnantól az a bábu immunis hordozó lesz, azaz, ha valaki az ellenséges csapatból leüti, az elkapja a hullától a pestist, és onnantól kezdve három kör múlva kiesik, meghal, és ha valaki akár a saját, akár az ellenfél csapatából a mezőjével közvetlen szomszédos (átlós mezőket nem beleszámítva) mezőre lép, akkor ő is elkapja a pestist.

Az első pestisesről még nem tudja senki, hogy ő az, és nem is fertőz, amíg le nem ütik, de utána már bent van a pestis a sakktáblán, és könnyen megfertőzhet bárkit…

Egy természeti katasztrófa után nem történhet újabb természeti katasztrófa, az ellenfélnek lépni kell, és egy embernek legalább hármat kell lépnie két természeti katasztrófa között – hogy azért haladjon is a játék.

Kaszparov egy földrengés lépést latolgat

Gerillasakk

A két oldal – fekete/fehér vagy sötét/világos, ki hogyan szereti mondani – bábujai minimum három, maximum hatfős csapatokba szerveződnek, és onnantól együtt mozognak. Egy csapat mindig egyet vagy kettőt léphet, bármilyen irányba, feltéve, hogy a csapatban van olyan bábu, ami léphet abba az irányba. Például ha egy csapatban van futó, és lépnek egy futólépést, akkor a csapat minden tagja lép egyet átlósan valamelyik irányba. A csapattagok egymáshoz képesti elhelyezkedését – például hogy egyenes vonalban állnak egymás mellett vagy párokban egymás mellett, stb. – a játék elején, a csapatok kialakításakor kell eldönteni, változtatni rajta csak csata után vagy közvetlenül csata előtt, csatához való felállásnál lehet. (Így a csapattagok állásának tulajdonképen csak az a funkciója, hogy a csapattagok együtt maradjanak, illetve egyes felállásokból nyilván nehezebb jó csatafelállásba mozogni, így érdemes előre gondolkodni és ellenfelünk csapataihoz igazítani a mi csapatainkat. Ha izgalmasabbá akarjuk tenni a játékot, akkor a csapatok felállítása előtt egy könyvet állítunk a sakktábla közepére, hogy ne láthassuk ellenfelünk csapatait.)

Ha egy csapat találkozik egy, a másik seregből/színből való csapattal, azaz legalább egy bábujuk egy, a másik csapatból való bábuval közvetlenül szomszédos vagy szembenéző mezőn áll, akkor harcolniuk kell. A csatát az kezdi, aki éppen soron van lépésben. A csata úgy kezdődik, hogy az egyik csapat egyik játékosa egyedül lép, leüti a másik csapat egyik játékosát vagy a csatához előnyösebb pozícióba helyezkedik. Azután a másik csapat következik, és így szépen helyezkednek, illetve csatáznak egymással, amíg az egyik csapat minden tagját le nem ütik. Egyszerre folyhat több csata is a sakktáblán, azaz, ha valaki látja, hogy el fog veszteni egy adott csatát, elkezdhet egy másikat.

A játék célja az ellenfél minden bábujának leütése. Az veszít, akinek előbb fogynak el a bábujai.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan együnk minimálbérből?

Magyarországon a nettó minimálbér 2018-ban, kedvezmények nélkül 91 770 forint (forrás), ennyit kap kézhez idén az, akinek a minimálbérnek megfelelő összeg a keresete. Általában az olyan munkák után fizetnek minimálbért, amelyek nem igényelnek középfokú iskolai végzettséget. A középfokú végzettséget igénylő szakmákban többet kell adni a dolgozóknak, minimum nettó 120 030 forintot.

Mörk Márta

Na de meg lehet-e élni a minimálbérből? Érdekes a kérdés, úgyhogy elhatároztam, hogy kipróbálom magamon. A számolásaim, valamint tapasztalataim alapján meg lehet élni, de nem valami magas színvonalon. Kiindulópontnak feltételeztem, hogy tizenöt éves önmagam helyett huszonéves nő vagyok, aki minimálbérből él, például takarítónő valahol, és ezért minimálbért kap – havi nettó 91 770 forintot. Megnéztem, milyen kiadásaim is lesznek egy hónapban.

Először is, kell fedő a fejem fölé, így hát albérletet kerestem magamnak Budapesten, mivel gondoltam, a fővárosban lesz a legegyszerűbb lakást találni. Persze, tudom, hogy vidéken olcsóbbak az albérletek, de aki a fővárosban dolgozik minimálbérért, annak itt kell megélnie, így hát Budapesten kerestem lakást. A legolcsóbb környék állítólag Csepel, találtam is egy szép kis albérletet Csepelen havi 50 ezer forintért rezsivel együtt (itt megtekinthető). Maradt 41 770 forintom minden más kiadásra.

Természetesen koszos és büdös sem akartam lenni, ezért összeírtam néhány higiéniai terméket. Tudomásom szerint a Tesco elég olcsó, így hát felmentem a weboldalukra és kiválasztottam mindenből a legolcsóbbat. Az alábbiakat gyűjtöttem össze:

Egyharmad fogkefe (mivel ugye 3 havonta kell cserélni) – egy fogkefe 85 Ft, a harmada kb. 30 Ft.

1 tubus fogkrém – 185 Ft

2 guriga WC papír – 97 Ft/tekercs – 97 × 4 = 388 Ft

2 csomag tízes zsebkendő – 2 Ft/db – 20 × 2 = 40 Ft

1 flakon tusfürdő – 300 Ft

1 db szappan kézmosáshoz – 100 Ft

1 flakon dezodor – 400 Ft

1 flakon mosogatószer – 200 Ft

1 db mosogatószivacs – 30 Ft

1 doboz mosópor – 440 Ft

1 doboz tampon – 300 Ft

Ezeknek a dolgoknak az ára összesen 2415 forint, maradt 39 355 forint élelmiszerre. Szeptember hónap harminc napos, ezért ezt elosztottam harminccal – minden nap tudok 1310 forintot költeni ételre, és marad 55 forintom. Felkerekedtem hát, és elmentem a környékünkön lévő Sparba, hogy három étkezést kihozzak 1310 forintból.

Reggelire egy császárzsemlét vettem 40 forintért és két kis doboz dzsemet, egy málnásat 50 forintért meg egy barackosat 40-ért, ami valamiért le volt árazva (valószínűleg azért, mert ragacsos volt a külseje, biztos leejtették a kartont, és pár doboz széttört). Ezeken kívül találtam egy szuper 20g-os vajat, ami pont elég volt egy zsemlére, és 120 forintba került. Eredetileg úgy terveztem, hogy 310 forintot költök reggelire, de így csak 250 forintba került, maradt 60.

Ebédre költöttem volna 500-at, de így 560-at is tudtam. Vettem egy csomag rövid szélesmetélt száraztésztát 270 forintért, ami azonban legalább két napig elég, ezért másnap azt a 270 forintot másra költhettem volna. A tésztán kívül vettem morzsolt bazsalikomot 60 forintért és paradicsomszószt ugyanennyiért, valamint egy Szarvasi mozzarella rudat 100-ért. Így ebédre összesen 490 Ft-ot költöttem, és maradt 570 forint vacsorára.

Estebédnek vettem két rúd Szarvasi füstölt sajtot 200 forintért, még két olyan húszgrammos vajat, mint amit reggelire is ettem, 240 Ft-ért, két szendvicszsemlét 30 forintért és desszertnek egy Spar epres Túró Rudi-utánzatot 55 Ft-ért. A vacsora így összesen 525-be került, maradt 45 forintom. Ebből vettem még egy vizes zsemlét, ami 30 Ft-ba került, és maradt a végén tizenöt forintom.

Az ételeket hazavittem és meg is ettem.

Mörk Márta

A reggeli lekváros zsemle meglepően finom volt, anyukám és öcsém is megkóstolták és jó véleménnyel voltak róla. Ebédre megfőztem a tésztát paradicsommal és bazsalikommal, és sajtot reszeltem rá. Semmi íze nem volt, de némi sózás után (ami ugyan kicsit csalás volt, mert azt nem vettem) egész tűrhető volt.

Mörk Márta

Uzsonnára készítettem egy művészi fotót arról az egy zsemléről, de végül nem ettem meg. Vacsorára apukám rizottót főzött, amiből (szintén csalás) én is ettem, de azért megcsináltam a sajtos-vajas szendvicseket, hogy lefotózzam a Túró Rudival együtt, és végül meg is ettem a sajtot (egyébként is füstölt sajtos rizottó volt, úgyhogy illett hozzá) meg az egyik zsemlét. Az öcsém meg megette a másikat, és a vajat is elhasználtuk, úgyhogy semmi nem veszett kárba, csak az uzsonnára vett vizes zsemle, de biztos vagyok benne, hogy azt is meg fogjuk enni valamikor.

Mörk Márta

Vacsoránál az ételfotó készítése közben apukám a szememre hányta, hogy miért a szép zöld IKEA-s alátéten fotózom a kajákat, amikor újságpapíron kéne. Úgyis van ingyenes újság, amit a metróban osztogatnak semmi pénzért. Ugyan kajálni alátét nélkül is lehet, úgyhogy erre a célra nem szükséges, de vécépapírnak simán használhatja az ember. Lehet, hogy azt ki is húzhatom a higiéniai termékek listájáról, de utólag már nem volt kedvem újraszámolni. Sőt, ha belegondolok, az orrát is kifújhatja benne az ember, úgyhogy tulajdonképpen a zsebkendőt is ki lehet dobni a listáról.

Szóval, mindent összegezve: éhen fog-e halni az ember minimálbérből? Nem. Hála a jó égnek. Egyébként is, minden évben emelik, úgyhogy efelől nyugodtak lehetünk – igen, meg tud élni az, aki a minimálbért kapja. Nem valami magas színvonalon, de meg tud. Természetesen az én napi menüm egyáltalán nem az egyetlen lehetőség, és ennél sokkal olcsóbban is ki lehet jönni. Nyilván rengetegféle élethelyzet van, sok ember, aki keveset keres, nem egyedül lakik, kap támogatást a szüleitől vagy barátaitól, van más bevételforrása stb. Rengeteg mindenen lehet spórolni, biztos van olcsóbb albérlet, és az ember simán megteheti, hogy nem vesz mosóport, kézmosószappannal fürdik, illetve az ingyenes újságnak is bizonyosan ezer kreatív felhasználási módja van, de ez csak az én tapasztalatom és az én kutatásom. Sok más ember sok másféle módon tud élni a minimálbérből, ki egy kicsit magasabb, ki egy kicsit alacsonyabb színvonalon, de abban szerintem mindannyian egyetérthetünk, hogy nem a luxus netovábbja. Nyilván, a minimálbérnek nem is az a funkciója, hogy luxus életszínvonalat biztosítson a keresőknek, de ettől függetlenül szerintem hasznos időnként elgondolkodni azon, hogyan is élnek a szegényebb emberek.

Mörk Márta

Mivel, ahogy azt már említettem, a minimálbért minden évben emelik, szerintem nem ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább a közmunkabérrel vannak bajok, ami 54 ezer forint körül van havonta, jóval a létminimum (90 ezer forint) alatt. Persze magáról a létminimumról is lehet vitatkozni, de az biztos, hogy a közmunkabér bőven alatta van. És nem is valami hatásos a közmunkaprogram. Úgyhogy, ha a magyar szegénység problémáját akarjuk megoldani, inkább a közmunkára, munkanélküliségre és egyéb problémákra kell fókuszálni, mint a minimálbérre. Csak kicsit úgy tűnik, hogy nem akarjuk megoldani.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Billy Elliot – Egy átlagos előadás

Májusi születésnapomra az egyik ajándék egy operabérlet volt, ami három előadásra szólt: a Billy Elliotra, a Diótörőre és a Giselle című balettre. Ezek közül kettőről még nem igazán hallottam, a Diótörőt viszont már többször is láttam, cikket is írtam róla. Ezért úgy gondoltam, jó ötlet lenne a másik két előadásról is írni, amik közül elsőként a Billy Elliot című musicalt néztem meg anyukámmal szeptember elején.

A darab az 1984-es angliai bányászsztrájk idején játszódik, amikor Margaret Thatcher kormánya be akarta záratni a veszteséges bányákat. Ez a bányászoknak érthető módon nem tetszett, mivel így elvesztették a munkájukat, ezért sztrájkolni kezdtek. Az senkinek sem meglepő, hogy a sztrájkbalhét elvesztették – a munkájukkal együtt –, és 1985-ben rengeteg bányát bezártak.

A történet főszereplője Billy, egy bányászcsaládból származó 11 éves kisfiú, aki bányászvárosi szokás szerint bokszolni jár. Egy nap azonban bekeveredik egy balettórára, és a balett-tanárnő segítségével rájön, hogy igazából nagyon tehetséges. Az apja és a bátyja sajnos nem támogatják ebben, az anyja meghalt, a nagymamája meg tiszta dilis, ezért titokban kell balettórákra járnia, ahol szépen fejlődik, és hamarosan a tanárnőjével együtt úgy dönt, megpróbál bejutni a Királyi Balettintézetbe, ahova a nagyon tehetséges táncosokat veszik fel. A végét meg nyilván nem mondom el, mindenesetre egyszerű kis történet.

Az egyszerű kis történet ellenére van benne egy csomó mellékszál, például a bányászok sztrájkja nagyon erősen ki van hangsúlyozva, amivel nincs is baj, számomra érdekes volt a történelmi/politikai kontextus. Azonban ez csak körítés, a sztoriban nem ez van fókuszban, úgyhogy nem értettem, miért kellett ennyi teret adni neki. Értem én, hogy az Opera, mint médium fő célja az alulról szerveződő sátánista szélsőbaloldali kommunista munkáspárti propaganda terjesztése, de azért ez egy kicsit túlzás és felesleges.

De nyilván egy musicalben nem a történet a fontos, hanem a zene. És a zenék, a dalok végül is jók voltak, bár nem zseniálisak. Hangulatos, pörgős számokat játszottak, és az éneklés is jó volt, jól szórakoztam, de nem volt valami hú de nagyon jó. Most jöttünk haza, és már nem tudok felidézni egyetlen dalt sem a darabból, mondjuk lehet, hogy csak azért, mert fáradt vagyok, de akkor is. Nem olyan fülbemászóak a dallamok, mint más zenék, mint pl. a Bodzavirág című dal, ami tavaly a Mindenki című filmben szerepelt. Na, azt a filmet egyszer megnéztem és utána két napig csak az a dal ment a fejemben. Ez az élmény nincs meg a Billy Elliottal.

A dalok mellett a színészi játék is tűrhető volt, a történet egyszerű, de aranyos és vidám volt (bár voltak szomorú vagy megható részek, például amikor Billy énekel a halott anyjáról), sőt voltak nagyon humoros részek is benne. Szóval összességében egy tűrhető előadás volt, amit egy kis könnyed szórakozásnak szívesen ajánlok bárki számára. Családdal is meg lehet nézni, és bár nagyon pici gyerekeknek kicsit túl sok a káromkodás benne, meg nem értik a politikai háttértörténetet, de olyan 11-12 éves kortól már szerintem bátran el lehet vinni a gyerekeket is.

Itt be is fejezhetném a cikket, de egy darabról nem lehet érdemben beszélni, ha csak a tartalmáról írunk és a hatásairól nem. Milyen hatással van az emberekre a Billy Elliot? Nos, ez érdekes kérdés. Persze most csak és kizárólag személyes tapasztalatról beszélek, hiszen csak egyszer láttam a darabot, de az én tapasztalataim szerint a hatás egészen elképesztő.

Az előttem lévő sorban két fiatal felnőtt pár ült, egy srác a barátnőjével és egy másik srác az ő barátnőjével, mindkét pár kézen fogva, időnként csókot váltva… Nos, a darab végére már a nők csókolóztak egymással, csakúgy, mint a férfiak. A darab végén, a lezáró jelenet és a vastaps után mindnyájan felálltunk és kijöttünk a nézőtérről. Férfiak csak férfiakkal kézenfogva, nők csak nőkkel kézenfogva, időnként csókot váltva. A hallban, a büfék előtt ledobtuk a ruháinkat és kicseréltük. A nők férfiruhát öltöttek magukra, a férfiak pedig női ruhát. Jelenleg is egy azúrkék öltöny van rajtam, fekete-szürke csíkos nyakkendővel és kacsás alsógatya. A ruhacsere után már nagyon meleg volt, és lassan a színház is zárt, ezért kimentünk a hűvös levegőre, a II. János Pál pápa térre. Ekkor valaki felkiáltott:

– Hát mi ez a hülye pápa tér? Az a gyagyás pápa meg se érdemli, hogy egy tér legyen elnevezve róla! Azonnal nevezzük vissza Köztársaság térre!

Három férfi felmászott az utcatáblához, és átfestették Köztársaság térre. Öt másik ember felkapaszkodott az Erkel színház tetejére és kirakták a vörös csillagot, majd orgiába kezdtek, amelyhez egyre többen csatlakoztak a tömegből. Persze csak férfiak. A nők külön orgiát tartottak, odalent. Én ehhez nem csatlakoztam, mert undorodom a nőktől. Eleinte azt hittem, hogy biztos valami baj van velem, a Billy Elliot nem tett homoszexuálissá, az előadásban bemutatott féktelen melegpropaganda hatására sem lettem leszbikus, de aztán rájöttem, hogy minden rendben – hisz én igazából férfi vagyok! Bizony, transznemű lettem. Még véletlenül sem voltam, mert, mint tudjuk, az, hogy az ember transznemű-e vagy sem, illetve a szexualitása, csak és kizárólag külső körülményektől függ, még véletlenül sincs benne a genetikánkban vagy valami. Szóval rájöttem, hogy mostantól transznemű vagyok, amiben csak segített engem az újonnan szerzett öltönyöm. Már el is kezdtem megtervezni a nemváltó műtéteimet és a hormonterápiát, de előtte még pénzt kell rá gyűjtenem, lehetőleg kommunista módszerekkel, azaz elveszem a gazdagoktól a pénzt és magamra költöm.

Amúgy is kell pénz festékre, hogy telefessem a szobám falát vörös csillagokkal. Sztálin elvtárs portréját már kiraktam, de sajnos kedvenc diktátorom nem tiltott önkényuralmi jelkép, mindenképpen tele kell pakolnom a házamat vörös csillagokkal, ahogy a Billy Elliot végén is tették. Bizony, a háttérben vörös csillagok villogtak. Meg kékek is, aztán rózsaszínek meg lilák. Nyilván ezek is a kommunista propaganda eszközei voltak. Hoppá! Kék, rózsaszín, lila? Ezek nem a meleg büszkeség zászlójának színei? MELEGPROPAGANDA! Igaz, türkizkék volt a kék csillag, de akkor is! Így akarták rávenni az ártatlan bárányka kisgyermekeket, hogy biszexuális homoszexuális vérfertőzők legyenek belőlük. Sikerült, nagyon is. Leerőltették a másságot a gyerekek torkán. A liberálisok sikerrel jártak! Meg persze a kommunisták is. Tudat alatt liberális kommunistává és homoszexuálissá tették a tömegeket. Most már biztosan ki fog halni az ország, most, hogy nem lesz többé, aki gyereket szüljön, hogy a nők csak nőkkel fognak párosodni, a férfiak meg csak férfiakkal.

Ja, még egy dolog, ami nagyon tetszett a Billy Elliotban. Benne volt A hattyúk tavából pár jelenet, amit szépen eltáncoltak, és a zenét is eljátszották hozzá. Nagyon szeretem Csajkovszkij balettjét, ezért nagy érdeklődéssel olvastam egy Magyar Idők-cikkben, hogy bizony-bizony, az is homoszexuális propaganda. Teljesen érthető, hiszen a darab alapvetően arról szól, hogy egy szép, fiatal lány összejön egy... fiúval. Jogos.

Viccen kívül, én őszintén nem láttam, hogy hol van az a bizonyos melegpropaganda a darabban. (A következőkben néhány, az említett Magyar Idők-cikkben felvetett érvre válaszolok, úgyhogy aki még nem olvasta el, mindenképp tegye. Bocsánatot kérek az elvesztett agysejtekért.) Igen, Billy boksz helyet balettozni akar, de senki nem állította, hogy ez tipikus, sőt, a darab során el is ítélik, az apja, a bátyja nem támogatják. Ha egy fiú balettozik, az nemcsak meleg lehet. Billy barátja, Michael viszont állítólag meleg, bár ez nincs kimondva a darabban, de mindenesetre női ruhába öltözik a kisfiú, és közben megjegyzi, hogy az apja is folyton ezt csinálja. Nem gondolom, hogy ez a melegpropaganda aljas eszköze, sokkal inkább egy humorforrás. És hogy egy szegény bányász transzvesztita lenne? Teljesen lehetetlen, nyilván a szociális státusza meg a munkája az embernek nagy kihatással van a szexualitására.

A zárójelenetben az összes színész együtt táncol egy hangos, eufórikus hangulatú zenére. A sárga kezeslábasos bányászok fehér tütüt húznak az egyenruhájuk tetejére, amiben én, egyszerű ember egyszerűen egy viccet, poént, humorforrást látok, de hát nyilván ez is csak a liberális agymosásom következménye – hogy nem sejtek minden sarkon penetráns melegpropagandát.

A „merj önmagad lenni” pedig a darab egyik legfontosabb üzenete, amit én, agymosott libsibolsi felháborító módon támogatok. Szerintem mindenkinek meg kell, hogy legyen a lehetősége, hogy kifejezze önmagát, akármilyen módon is, amíg azzal nem bánt másokat és nem zavar másokat (nem, a felháborodás és megbotránkozás nem tartozik a bántalmazás körébe). A halott anya nyilván síron túlról is támogatja a fiát, bármilyen is legyen ő. Hiszen mi más lenne egy anya álma, mint hogy a fia boldog legyen, jól érezze magát a bőrében, azt csinálja, amit szeret és ne utasítsa el a környezete az identitása miatt?

Szóval nem, a Billy Elliot nem tudat alatt befolyásoló melegpropaganda, ahogy azt a kritikus cikk írója, az elképesztő magas intelligenciával rendelkező hölgyszemély megfogalmazta. Egy egyszerű kis darab, nézhető, de nem túl zseniális, nekem egyszernézős volt, de persze lehet, hogy másnak sokkal jobban tetszik, és van, akinek meg nem az esete. Ez teljesen rendben van, ez esetben nem kell nézni, de őszintén kérek mindenkit, hogy csak azért, mert egy darab nem tetszik, ne kezdjen el rögtön liberális melegpropagandát kiáltozni. Egyáltalán, mi a franc az, hogy melegpropaganda? Arra tanítják a gyerekeket, hogy fogadják el a homoszexuálisokat vagy esetleg elültetik a fejükben azt a gondolatot, hogy nem kéne alapvető emberi jogokat megtagadni a társadalom egyes tagjaitól azért, mert mások, mint a többség? Húha. Micsoda szörnyű gondolatok!

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Gyűlölet: a közösségteremtő erő

A gyűlölet egy meglehetősen gyakori emberi érzelem. Rokon érzelmei a harag, a düh, az idegesség. A gyűlölet önmagában is létrejöhet, de okozhatja más, például félelem, irigység, tudatlanság, idegenkedés valamitől. Alapvetően egy negatív érzelem. Senki sem szeret gyűlölni. De mégis mindenkinek van valami vagy valaki, amit vagy akit gyűlöl, legyen az a brokkoli, a főnök vagy az iskola.

Mörk Márta

Emellett viszont a gyűlölet jelentős közösségépítő erő is. Egy közös ellenség összehoz, és egy közös cél elé állítja az embereket. És mit tegyen az ember, ha úgy gondolja, egy közös ellenség igazán összehozhatná valakivel? Ha így akar magának közösséget találni? Íme, itt van néhány tipp, hogy kit utálj – a teljesség igénye nélkül.

Először is, csak azokkal építs közösséget, akik pontosan ugyanazokat és ugyanannyira utálják, mint te. Máskülönben nézeteltérések jöhetnek létre, és azt bizony nem szeretnéd. Ha elhatároztad magadban, hogy csak a hasonló gyűlölettel rendelkezőkkel állsz szóba, akkor már kezdheted is gyűjteni, kiket és miként kell gyűlölnöd.

Gyűlöld az ausztrálokat. Jó, annyira nagyon nem kell őket utálnod… Végül is nem érdekled őket, és ők se érdekelnek téged. Csak ugráljanak kenguruháton ott, délen, messze, téged nem zavar… Csak ne nagyon csináljanak semmit. Meg ne dumáljanak bele. Meg ne jöjjenek ide.

Utáld az amcsikat. A Dél- és Észak-Amerikában élőeket is. Dél-Amerikában csupa idióták élnek, akik semmihez nem értenek, csak a semmittevéshez, a futballhoz meg a drogozáshoz. Bizony, hallottál már a drogháborúról? Ne is akarj te odamenni Dél-Amerikába. Utáld az idióta peruiakat meg a chileieket, meg a hülye brazilokat, meg a mexikóiakat, akiknek nem lehet valami leányálom az országuk, ha annyian akarnak bevándorolni az USÁ-ba. Na nem mintha az USA sokkal jobb hely lenne… Utáld a hülye Egyesült Államokat is. Meg az ott élő kövér idiótákat, akik nem értenek máshoz, csak a zabáláshoz meg a fegyverrel lövöldözéshez. Meg a szar filmek gyártásához. Utáld az USÁ-t, amiért az egész világgazdaságot az uralma alatt tartja és amiért annyi meg annyi dolog onnan származik. Bizony, csomó amerikai étteremlánc van Magyarországon is. Meg akarják ölni a tisztes magyar csárdák és vendéglők bizniszét. Utáld az amerikaiakat. Meg a kanadaiakat is. Azok is idióták. És ne menj Kanadába, mert ott hideg van.

Mörk Márta

Gyűlöld az afrikaiakat. Bár igazából elég, ha csak szarsz a fejükre, úgy vagy vele, hogy haljanak éhen maguknak, téged aztán nem érdekel, mi folyik a harmadik világbeli országokban, meg hogy mennyire éheznek a kecskepásztorok. Végső soron csak négerek ők is (a négereket utáld mind, legyenek afrikaiak vagy afro-amerikaiak, hülyék mind, ezt te is tudod), hát most ne haljanak meg, de hát ha éppen úgy alakul, akkor érdekli a francot. Éhezés meg a malária, meg a mindenféle betegségek… Hát sajnálatos eset, de nincs azért akkora nagy szerepük ezeknek az afrikai emberkéknek a te életedben. Csípje csak meg őket a maláriaszúnyog, te aztán nem fogsz pénzt adományozni a hálókra. Nagyon helyes, ne is adományozz, utáljad csak őket.

Aztán utáld a távol-keletieket. Hülye kínaiak meg japánok. Tudod, azok a kutyahúst zabáló, vágottszemű, idióta komcsik. Szarj bele a többezer éves kultúrájukba, meg abba, hogy ők találták fel a tűzijátékot meg a szusit. A tűzijátékot a kínaiak, a szusit a japánok, vagy fordítva? Hát ki nem szarja le, a kettő végül is ugyanaz, nem? Meg a koreaiak, meg a vietnámiak is. Ez a sok ázsiai ugyanolyan. Utáld őket teljes gőzzel. Maradjanak csak ott a kis országukban, a kínaiak a nem annyira kicsi országukban, népesítsék agyon Kelet-Ázsiát, zabálják a kutyahúst és beszéljék azt a csomó értelmezhetetlen szarból álló nyelvüket. De neked semmi közöd hozzájuk. Ők népesítik túl a Földet és szülik tele gyerekekkel a saját országukat, hát csak szüljék szépen, de maradjanak ott, és szenvedjenek attól, hogy egy városban élnek annyian, mint három Magyarországon, meg a hasonló dolgoktól. A japánok meg dögöljenek meg a sok földrengésüktől, a dél-koreaiakat zabálják fel a saját kutyáik, a vietkongokra támadjanak rá megint az amcsik, az észak-koreaiaknak meg nem is kell semmi rosszat kívánni, mert azok így is épp eleget szívnak.

Mörk Márta

Gyűlöld Ázsia többi részét is. A mongolokat, az indiaiakat, a tajvaniakat meg az összes ilyen fura, sárga, vágottszemű idiótát. Akikről nem tudsz semmit, de nem is érdekel, és ne is érdekeljen, hogy milyen állapotban van az országuk, hogy milyen a gazdaságuk vagy hogy háború dúl-e ott éppen… Ne érdekeljen. Csak szard le. Annyit kell tudnod róluk, hogy minden bizonnyal sokkal hülyébbek és fejletlenebbek, mint te vagy. Utáld őket is. Teljes gőzzel.

A Közel-Keletről meg aztán ne is beszéljek. Utáld a dzsihádistákat és a muszlimokat. Utáld a törököket, akik százötven évig ugráltak a fejünkön és bevették Buda várát. És igen, utáld a migránsokat, teljes gőzzel gyűlöld őket. Mondanom sem kell, hogy miért: nyilván 99,5%-uk terrorista vagy terrorista-szimpatizáns, nőgyűlölő, robbantgató ember, aki mindenáron ki akarja nyírni az európai kultúrát és legszívesebben amint Budapestre érkezik, felrobbantaná a Mátyás-templomot és mecsetet építene a helyére. Ne szeresd őket. Nem jó emberek.

De mégis rád akarják kényszeríteni őket! Kik? Az EU! Meg a Brüsszel! Utáld őket is! Utáld az Európai Uniót és utáld Belgiumot. Utáld a franciákat, a németeket és a belgákat is. Utáld az angolokat, akik felháborítóan pofátlan módon befogadták az ötvenhatos menekülteket. Utáld a skandináv államokat, akik mindig be akarnak valamibe kavarni. Utáld az oroszokat, akik negyven évig ugráltak a fejünkön, utáld az osztrákokat, akik kétszáz évig, és utáld a németeket, akik megszállták a hazánkat és gonoszul elbántak velünk. Utáld egész Európát és a mindenféle nemzeteket, népeket és nációkat, akik nem olyanok, mint te. Mert egyszerűen mások. Más a kultúrájuk. Az egyetlen közös dolog bennetek, hogy mindannyian úgy gondoljátok, hogy ti vagytok a világon a legjobbak, és az összes többi nemzet csupa hülyegyerekből áll. Utálj mindenkit Európában. A lengyeleket egy kicsit kevésbé. Utáld az összes környező országot. Hülye Ausztria. Idióta románok, akik elvették tőlünk Erdélyt! Rusnya Szerbia, akik elvették Vajdaságot. Hülye Horvátország, aki elcsórta a tengerünket és évente többszáz magyar turistát csábít el, akik ahelyett, hogy a Balaton mellett ücsörögnének és zabálnák a lángost, az Adriára mennek.

Utáld a másik nemet. Nyilván ez nem teljes gyűlölet, hiszen valamiféle vonzódást csak érzel irántuk, ha az ellenkező nem heteroszexuális tagja vagy. De mégis, nézd le őket. A nők idióta, buta, semmire nem képes lények, akiknek legfőbb feladatuk, hogy a konyhában tevékenykedjenek és gyereket szüljenek. Ezt mindenki tudja. A férfiak kezelhetetlenül buta és végtelenül egyszerű lények, akiket csak a sör, a foci meg a szex érdekel, és rettentő beképzeltek. Ezt is mindenki tudja. Ne figyelj oda arra, hogy mit mondanak a másik nem tagjai, hogy milyen problémák érintik őket. Ha párkapcsolatba lépsz valamelyikükkel, bánj lekezelően a partnereddel, éreztesd vele, hogy igazából nem vagy túlságosan nagy véleménnyel róla és az ő neméről.

Mörk Márta

Gyűlöld azokat, akik nem a te korosztályodhoz tartoznak. Hogy is tudnának megérteni téged, amikor ők egy teljesen másik korban születtek és nőttek fel? Ráadásul teljesen máshogy viselkednek és máshogy gondolkoznak. És máshogy néznek ki. Utáld őket. Rusnya, begyöpösödött öregek. Rusnya, lázadozó, agyonliberalizált, buta és meggondolatlan fiatalok. Idegesítő gyerekek. Pimasz kamaszok, akik nem adják át a helyüket a buszon. Csóró huszonévesek. Létbizonytalanságban tengődő harmincévesek. Negyvenévesek, akiknek még mindig nincs gyerekük. Ötvenévesek, akik még dolgoznak, de minek? Nyugdíjas hatvanasok, akik elvárják, hogy átadd a helyed nekik a buszon. Vánszorgó hetvenévesek. Depressziósan nyavalygó nyolcvanévesek. Dögöljenek meg mind, ott, ahol vannak.

Utáld a homoszexuálisokat. Undorító és természetellenes mindaz, amit csinálnak. Gusztustalan. Persze szabad országban élünk, de te azért csak utáld őket. Csinálják a négy fal között. Ne hirdessék az utcán, hogy ők mennyire homokosok, és hogy ez mennyire menő már. Utáld a transzneműeket és az LMBTQ kultúra minden tagját. Idióta, gusztustalan emberek, akik csupa undorító fajtalankodást akarnak rákényszeríteni a tisztességes emberekre.

Mörk Márta

Utáld a cigányokat. Azokat a tolvaj, idióta, erőszakos, bunkó barmokat. Akik csak a tolvajláshoz meg a lopáshoz értenek és segélyből élnek. Akik nem képesek elmenni dolgozni, csak a bűnözéshez és a káromkodáshoz értenek. Utáld őket teljes szívedből, kívánd őket vissza Indiába, oda, ahonnan jöttek. A kis idióták. Közismert tény, hogy a magyarok között nincs annyi bűnöző, és az országban a cigányok lopják a legtöbbet, nem pedig a politikusok.

Apropó politika: természetesen utáld azokat, akik nem értenek egyet a politikai nézeteddel. Akik más pártra szavaztak. Utáld a jobboldaliakat vagy a baloldaliakat. Utáld azokat, akik az elmúlt választáson másra ikszeltek, mint akire te. Utáld azokat, akik az ellenzékre szavaztak vagy azokat, akik a kormánypártra szavaztak, illetőleg azokat, akik nem a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavaztak.

Mörk Márta

Utáld a szegényeket. Utáld azokat az idióta, csóró barmokat, akik rossz körülmények között, minimálbérből élnek és nem tudnak jobb munkát találni maguknak, ami egészen nyilvánvalóan az ő hibájuk. Hát miért nem tanultak többet? Legjobban a hajléktalanokat utáld. Ők büdösek és koszosak, ráadásul alkoholisták is. Utáld a gazdagokat. A beképzelt barmokat. Akik baromi büszkék a vagyonukra, és ennek dicsekszenek is vele. Luxuskaróra, méregdrága telefon, luxusautó. Felvágós barmok. Persze két szalmaszálat keresztbe nem tettek volna életükben, nyilván mindegyik úgy szerezte a vagyonát, hogy nem is dolgozott érte semennyit.

Gyűlöld a vidékieket. Utáld azokat a visszamaradott, csirkenevelgető kis Marcsi néniket, akik nyomorult vidéki falvakban és kisvárosokban tengetik az életüket. Utáld a szerencsétlen vidéki gyerekeket, akik rendes iskolába sem jártak, de továbbra is meg vannak róla győződve, hogy egy Isten háta mögötti faluban lakni a világ legjobb dolga. Vagy utáld a budapestieket. Utáld azokat a rohadt, beképzelt idiótákat, akik azt hiszik, a városuk a világegyetem középpontja. Budapesti vagy? Utáld azokat, akik nem a te kerületedben élnek. Tudod, azokat az elmaradott barmokat a nyóckerben. Tudod, azokat az elkényeztetett, újgazdag hisztis picsákat a Rózsadombon. Tudod, azokat a 12. kerületieket, akik annyira marhára büszkék arra, hogy ők a Hegyvidék, és ettől ők marha menők lesznek.

Utáld azokat, akiknek más a vallási meggyőződésük, mint a tiéd. A zsidókat. Az ateistákat. Az összes vallásos embert. A muszlimokat (őket főleg, mert terroristák és nőgyűlölők, emlékszel még?). Ha keresztény vagy, utáld azokat, akik nem a te felekezetedbe tartoznak. Utáld azokat, akiknek egy kicsit más az istenképük, mint a tiéd.

Mörk Márta

Utáld azokat, akik nem a te iskoládba jártak. Utáld azokat, akik nem a te cégednél dolgoznak. Utáld azokat, akik olyan újságot olvasnak, tévét vagy filmet néznek, amit te nem szeretsz és nem szeretik azokat az újságokat, műsorokat, filmeket, amiket te. Utáld azokat, akiknek más az ízlésük, mint neked. Utáld a divatmajmokat és utáld azokat, akik nem követik a divatot. Utáld azokat, akik nem olvasnak könyveket. Azokat, akik sokat olvasnak. Akik műveltek és akik műveletlenek. Akik káromkodnak és akik mindig a legválasztékosabban fejezik ki magukat. Akik bunkók és akik fölöslegesen udvariaskodnak. Akik kinyitják neked az ajtót és akiknek neked kell kinyitni az ajtót. Akik a másik végén kezdik el hámozni a banánt, mint te. Akik bármiben is különböznek tőled. A legkisebb dologban is, legyen az gondolkodásbeli, viselkedésbeli vagy kinézetbeli különbség.

És amikor ezzel mind végeztél, alakítsd meg a közösségedet azokkal az emberekkel, akik ugyanazokat utálják, mint te magad. Adott esetben ez a közösség egy főre korlátozódik, aki te magad vagy. Mert egy idő után már nem lesz kivel összehozzon a gyűlölet, amikor mindenkit gyűlölsz. Mert ilyen a gyűlölet. Egy jelentős, erős közösségépítő erő, amely összehoz. Saját magaddal. Egy közösségi szellem, amely a végén mégis magányossá tesz. Már ha megfelelő mennyiségű embert gyűlölsz. És ha az egyik embercsoportot gyűlölöd, miért ne gyűlölnéd az összes többit is? Úgyhogy hallgass rám. Gyűlölj csak mindenkit. Mindenkit, aki eszedbe jut. Hogy a végén egy szerencsétlen, magányos ember legyél, akit minden bizonnyal legalább ugyanannyira gyűlöl egy hasonlóan gondolkodó ember, mint amennyire ő maga gyűlöli a különféle embercsoportokat. Vagy próbálj meg nem gyűlölni senkit, és elfogadóan és nyitottan viszonyulni az emberekhez, bármilyen színűek, neműek, vallásúak, nemzetiségűek vagy akármilyen más tulajdonságúak legyenek is azok. Legyen ez akármilyen nehéz is. Mert bizony nehéz, nem egy könnyű feladat félretenni az előítéleteinket, főleg, ha azokat kulturális hagyományok, statisztikák, viccek, hosszú kifejtős újságcikkek (olyasmik, mint ez itt) és hangzatos szövegekkel megáldott óriásplakátok verik a tudatodba éveken keresztül. De nem lehetetlen. Hogy melyik utat választod, arról igazán te döntesz.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

3 Tovább

Jó családba házasodni

Voltatok már esküvőn? Én idén nyáron voltam egyen. A szülinapomon kaptam meg Harry herceg levelét, hogy ugorjak már be a menyegzőjére. Viccet félretéve, egy nem túl közeli rokonom esküvőjére megyek júliusban, és várom, mert minden bizonnyal nagyon jó lesz ­­– ez lesz az első esküvő, amire megyek, amióta az eszemet tudom. De most mégis a májusi Harry herceg – Meghan Markle esküvő kapcsán szeretnék beszélni néhány dologról.

Legtöbbünk még emlékszik Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjére, amit rengetegen néztek élő közvetítésben világszerte, és most egy következő nagy esküvővel áldott meg minket az ég és Anglia királyi családja: Harry herceg, Diana hercegnő fiatalabb, vörösebb hajú és véleményem szerint jóképűbb fia feleségül vette a barátnőjét, Meghan Markle-t. Nem igazán követem az angol királyi család életét, de erről az esküvőről, ahogy Kate Middleton nemrég történt harmadik szüléséről, én is értesültem. Annyira nem érdekelt az esemény, de mivel már előre tudtam, hogy cikket fogok írni róla, ezért a Guardian weboldalán időnként ránéztem az élő közvetítésre.

Persze nem ez lett volna az egyetlen lehetőségem, hiszen a Guardian mellett valószínűleg az összes létező brit hírcsatorna, valamint jó pár amerikai is élőben közvetítette, vagy legalábbis címlapon hozta le a nagy eseményt. Rengeteg fotós, riporter és újságíró volt jelen, sok hírességet is meghívtak, és a windsori kápolna előtt, ahol az esküt megkötötték, hatalmas tömeg tolongott, hogy egy pillantást vethessenek az ifjú párra, akik a ceremónia után beszálltak egy szép lovas hintóba és végigtrappoltak Windsor utcáin. Az újságok rengeteg, az esküvőhöz kapcsolódó dologról cikkeztek, kezdve Meghan Markle ruhájától és sminkjétől az esküvői tortán át a celeb vendégekig. Az biztos, hogy ez az esküvő rengeteg figyelmet kapott, és a windsori kukásautóknak még sok időbe fog telni, hogy a százezres tömeg után visszamaradt szemetet összetakarítsák (forrás).

A hatalmas ünnepség, a gyönyörű ruhák és az istenien finomnak kinéző sütemények után fel kell tennünk a kérdést: mégis miért? Miért nézte ezt az esküvőt ennyi ember? Miért utaztak annyian Windsorba és a különböző hírcsatornák élő közvetítéseit miért nézték több százezren világszerte? Miért akkora nagy cucc ez? Miért nem szarjuk le? Megérdemlik azt a figyelmet, amit kapnak?

Nekünk, embereknek, kinek jobban, kinek kevésbé, de alapvetően megvan az a tulajdonságunk, hogy szeretünk belefolyni mások életébe. Szeretjük beleütni az orrunkat mások dolgába és nyomon követni az emberek életét: mit csinálnak, mi történik velük, hogyan érzik magukat. És ezt nemcsak közeli barátainkkal, szeretteinkkel szeretjük megtenni, hanem hírességekkel is. Én pont az a típus vagyok, aki az ismerősei életébe kicsit jobban szeret belefolyni, de a celebek élete alapvetően nem köt le annyira. Kicsit furán érzem magam attól, hogy olyan emberek magánéletéről tudok meg dolgokat, akikkel sohase találkoztam életemben, és lehet, hogy láttam őket filmekben, a tévében vagy a YouTube-on, de valójában nem ismerem őket, és fogalmam sincs róla, milyen emberek.

De persze vannak olyanok, akik igenis szeretik a hírességek életét is nyomon követni, és érdekli őket, hogy kivel mi van. Nyilván teljesen közömbös én sem vagyok, néhány celebet én is követek Instagramon, és ha valamilyen, általam kedvelt hírességgel baj történik, pl. megbetegszik vagy meghal, az engem is el tud szomorítani. De hiszek abban, hogy csak olyanokat kell követnünk a médiában és a közösségi médiában, akik megérdemlik azt. Olyan híres személyeket, akik el is értek valamit az életükben, akik tehetségesek, tisztességesen dolgoznak a munkájukban és valamiféle értéket is képviselnek. Olyanokat, akik megérdemlik a figyelmet és a lájkokat, mert tesznek is érte, mindennap. Nem olyanokat, mint Kim Kardashian vagy az angol királyi család.

Igen, az angol királyi család. Szerintem egyikük sem érdemli meg azt a figyelmet, amit nekik szentelünk. A sok-sok róluk készült fotót, cikket, a rengeteg embert az esküvőjükön: egyáltalán nem érdemelték ki. Egyetlen erényük, hogy a nagy angol királyi családba születtek vagy házasodtak.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a királyi család csupa-csupa lusta disznóból áll. Ha jól tudom, Vilmos herceg és Harry herceg is választott magának civil foglalkozást, és nem csak abból élnek, hogy az embereket érdekli az, hogy mi van velük. Csak azt mondom, hogy ha nem ők lennének a Vilmos herceg meg a Harry herceg, akkor a franc se hallott volna róluk. És mégis, kicsoda Meghan Markle? Harry herceg felesége, senki más. Nem érdekel, hogy van neki amúgy normális karrierje, valami színésznő vagy micsoda; ha nem megy hozzá a brit királyi család egy tagjához, akkor soha a büdös életben nem hallottuk volna a nevét. Ugyanez a helyzet Kate Middletonnal. Ha nem házasodik össze Vilmos herceggel, a kutya nem tudná, hogy kicsoda ő és mit csinál. Ezek az emberek, még ha tettek is valamit életükben, valójában egyáltalán nem különlegesek, és ha egyszerű emberek lennének, olyanok, mint te vagy én, akkor tizedannyira sem lennének híresek, mint most.

Ugyanez a helyzet a királyi gyermekekkel. György, Sarolta és Lajos. A három fiatal trónörökös. Akik valóban nagyon cukik, édesek, picikék, de őszintén szólva bennük sincs semmi különleges. Az én hároméves unokatesóm is nagyon cuki, mégsem nyomnak ötezer kamerát az arcába, ha óvodába megy. Nyilván az én hároméves unokatesóm nem fogja megörökölni a brit királyi trónt, ha majd az összes felmenője kihalt (ami mellesleg nem egy örömteli dolog), de ettől eltekintve pontosan ugyanolyan, mint a trónörökösök, akik mind pontosan olyanok, mint az összes korukbeli gyerek. Cukik, picik, szeretnek játszani a barátaikkal és a szüleikkel, és amikor megszülettek, tátott szájjal sírtak fel, aminek következtében hangos csörömpöléssel pottyant le a földre az ezüstkanál, ami születés közben a szájukban volt. Ja nem, ez utóbbiban mégis különböznek a többiektől. Pardon.

George és Charlotte, királyi dédunokák

És mégis, csak amiatt, hogy ők a trónörökösök, hatalmas médiafigyelmet kapnak a sajtó összes ágától. Rengeteg fénykép készül róluk, a fél világ ismeri az arcukat. Ez persze lehet jó dolog egyfelől, mert hát ki ne szeretne hercegnek/hercegnőnek születni? Ki ne szeretne már kiskorától fogva híres és gazdag lenni? Másfelől viszont lehet elképesztően rossz és stresszes dolog is. El tudjátok képzelni, milyen rossz lehet egy kisgyereknek megélni ezt? Hogy akármit csinál, akárhova megy, fotósok és paparazzik tömegei üldözik? Hogy gyakorlatilag nem mehet ki egyedül az utcára soha, egész életében, mert ha nincs mellette testőr vagy legalább öt-hat másik családtag, akkor biztos, hogy letámadják a fotósok? Hogy nem csinálhat semmi, de semmi hülyeséget, mert ha egy híres ember hülyeséget csinál, annak sokkal nagyobb súlya van, arról mindenki tud? Elképesztően nehéz és stresszes lehet ezt gyerekként megélni. Még felnőttként is bele tud rokkanni az ember. Nem biztos, hogy ezeknek a cukimuki gyerekeknek ez olyan jól esik. Nem kéne kitenni őket ilyen rossz dolgoknak. És ez nem az ő vagy a szüleik hibája, hanem egyértelműen a médiáé. Mert a média hajlandó bármekkora erőfeszítést tenni, hogy képeket és információkat szerezzen egy-egy ilyen hírességről.

Diana hercegnő menekül a paparazzik elől Londonban, 1994-ben

A felnőttek nyilván már érettebbek és jobban fel tudják dolgozni ezeket a dolgokat. De mégis, nem lehet olyan nagyon jó érzés tudni, hogy emberek milliói akarnak bemászni a magánéletedbe. Tudni akarják, hogy élsz, mit csinálsz, mit gondolsz, látni akarnak és el akarnak jönni az esküvődre. Nem lehet valami jó érzés életed szerelmével úgy kötni össze az életedet, hogy rögtön utána ezer meg ezer kamera nyomul az arcodba. Miközben lehet, hogy azok közül a fotósok közül pont valamelyik üldözte halálba az édesanyádat Párizsban, huszonegy évvel korábban, néhány fénykép reményében. Diana hercegnő balesete egy tragikus és borzalmas eset volt, ami olyan mértékben mutatott rá a szenzációéhes sajtó és média pofátlanságára, hogy azután az összes újságnak fogadalmat kellett volna tennie, hogy örök életükre békében hagyják az egész családot. De nem. Még mindig nyomulnak. És bár ma már talán annyi van bennük, hogy nem üldözik őket motorbiciklivel, de továbbra is hatalmas figyelmet fordítanak a királyi családra, ami a fentebb kifejtett okok miatt teljes hülyeség, felesleges és ártalmas.

Harry herceg korábbi kedvesével, Chelsy Davyvel

De hát persze a média nem fordítana ekkor a figyelmet a királyi családra, ha nem érdekelné ez annyira az embereket. Valami okból azonban mégis érdekli. Érdekel minket, hogy mit csinálnak ezek az elképesztően nemes emberek az életükben. De jól van ez így? Nagyon nem. Nem kéne, hogy érdekeljen minket, hogy mit csinál a királyi család, mert ennek semmi jelentősége nincsen. A királyok, királynők, grófok, grófnők, hercegek és hercegnők ideje lejárt. A királynőre az égvilágon semmi szüksége nincsen Angliának, max. annyit csinál, hogy kedvesen mosolyog emberekre, kutyákat simogat és a különböző tradicionális szertartásokat lebonyolítja. A királyi család nem sokban különbözik más családoktól, és nem is kéne, hogy ennyi figyelmet szenteljünk nekik. Békén kellene hagyni őket, egyrészt, mert nekik ez nem lehet valami könnyű és élvezetes, másrészt, mert nem érdemlik meg. Nem különleges emberek ők, csak azért, mert királyi vér csörgedezik az ereikben. Nem kéne, hogy a mai világban, 2018-ban születési alapon bárkit is előnyök illessenek meg, bárkit is előkelőbbnek vagy feljebbvalónak tartsunk azért, mert ezek és ezek a felmenői vannak vagy ez és ez a férje vagy a felesége. Ezek az eszmék és hagyományok réges-régen lejártak, és bőven eljött az ideje, hogy kidobjuk őket az ablakon. A hercegeknek és a hercegnőknek a Disney-mesékben van a helyük, nem a valódi életben.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy irracionális szerelmi történet

Nemrég anyukám társaságában ellátogattam az Erkel színházba, hogy megnézzük a legújabb Varázsfuvola-interpretációt. Az évek során a Varázsfuvolának már sokféle verzióját láttam, megnéztem többek között bábszínházban, operában, a Vígszínházban és a MüPában is. A darab tetszett, ajánlom mindenkinek az Erkel színházat, de ez a cikk most mégsem erről fog szólni, hanem a Varázsfuvola történetéről. Ugyanis érett kamasz fejjel nézve ezt a darabot, elég sok kérdés és probléma merült fel bennem ezzel kapcsolatban.

Először is, tudni kell, hogy én nagyon szeretem a Varázsfuvolát, és egy igazán ikonikus és fontos darabnak tartom, amely szinte minden szempontból érdekes – mindenkinek látnia kellene. Most történeti szempontból fogom megvizsgálni a darabot, ugyanis sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy az egész igazából egy nagy hülyeség.

Első és legfontosabb problémám a darab történetével az, hogy Pamina meg Tamino… Szóval azt így hogy? Mert mi más lenne érdekes egy darabban, ha nem a szereplők szerelmi élete? A történet szerint Tamino beleszeret a gyönyörű lányba a képe alapján (eddig ez így rendben is van), majd elküldi maga helyett Papagenót, hogy szabadítsa ki a lányt a gonosz Monostatos karmai közül. Ez meg is történik, Paminát kiszabadítja Papageno, majd elmondja neki, hogy van egy herceg, Tamino, aki csak őutána eped. Paminának erre – értelmes nő lévén – mi lenne a logikus reakciója? Azt mondani, hogy „aha”, furán nézni, hogy mégis, hogy képes valaki ennyire beleszeretni valakibe egyetlenegy kép alapján, majd annak rendje és módja szerint belezúgni a kedves, laza, udvarias és szeretetreméltó madarászba, aki megszabadította. Vagy beleszeretni abba a random emberbe, akit sohase látott életében, nem is beszélt vele, csak annyit tud róla, hogy beleszeretett a képébe?

Közvetlenül a leány megmenekülése után van egy olyan rész a darabban, amelyben Papageno és Pamina egymás mellett ülnek és duetteznek. Arról énekelnek, hogy mennyire magányosak és mennyire szeretnének már maguknak egy párt. Én meg úgy fogtam a fejem a nézőtéren ülve, hogy csókolják már meg egymást! Könyörgöm, teljesen logikus! Jó, tudom, az érzelmek nem logikusak. De akkor is! Én garantálom nektek, hogy bármelyik lány egy vele valóban ott lévő, őt megmentő, kedves és közvetlen emberbe hatszor előbb fog beleszeretni, mint egy random fantomfiúba, akiről azt se tudja, hogy létezik. Kivéve talán, ha Papageno olyan menthetetlenül ronda és ápolatlan, hogy már csak attól, hogy ránéz az ember lánya, heveny hányinger fogja el. De szerintem ennek a veszélye nem áll fenn, mert akkor később Papagena se szeretne belé, úgyhogy a továbbiakban kicsit kifejteném, hogy szerintem Papageno miért sokkal jobb parti, mint Tamino.

Először is, közvetlenül ő mentette meg Paminát. Ez igazán nagy érdem. Tamino beküldte maga helyett a haverját a világszép lányhoz, nyilván abban bízva, hogy Papageno, a kihangsúlyozottan magányos és szerelemre éhes férfiú majd biztosan nem fog rámozdulni. És valóban, nem is mozdul rá, nem próbálkozik be nála. Vajon miért? Nem azért, mert Pamina ronda, hiszen tudjuk, hogy gyönyörű, nem azért, mert van már Papagenónak más párja, hiszen akkor még nincs. Nem, Papageno valószínűleg azért nem próbálkozik be Paminánál, mert tudja, hogy őt Tamino nézte ki magának. Mert nem akarja kedves barátja (akit órák óta ismer) elől elszedni a nőjét. Mert Papageno tök becsületes, kidolgozott erkölcsi kódexszel rendelkező személy. Bizony. Nem akarja, hogy Pamina megcsalja az akkor még nem is szerelmét, Taminót, nem akarja Tamino elől elcsábítani a lányt, hanem önzetlenül hagyja, hogy Pamina és Tamino egymásba szeressenek, és türelemmel várja, hogy hátha jut majd neki is valaki. Ez mennyire menő és aranyos már!

Aztán munkamorálja is van. Bizony, Papageno becsületesen dolgozik, befogja a madarakat, és ezért kapja ugyebár fizetségét az Éj királynőjétől meg az udvarhölgyektől. Taminóról csak azt tudjuk, hogy egy herceg. Egy herceg, és kész. Biztos sok pénze van, de nem tud dolgozni, mivel sosem kellett dolgoznia, ezért valószínűleg egy elkényeztetett kis királyfi. Papageno viszont megtanulta, hogyan kell dolgozni, küzdeni valamiért, és van egy rendes munkája, amit becsületesen űz is. Azt nem tudhatjuk, hogy Tamino valójában milyen. Titokzatos és furcsa, és ez nem mindig vezet jóra. Papageno azonban egy egyszerű, de becsületes és megbízható ember, akinek nincs túl sok titka, és minden állítása teljesen leellenőrizhető.

Ráadásul Papageno érzelmes is, de nem annyira, mint Tamino. Mert nagyon cuki az, hogy Tamino az életét is feláldozná a nőért, de azért jobban belegondolva… Nem furcsa ez egy kicsit? Egyszer látta a képen a lányt, és már rögtön el is dobná érte az életét? Honnan jött ez a rengeteg érzelem? Nem is ismeri Paminát, nem is látta a való életben. Mi van, ha az a kép Photoshopolt, vagy a festő, aki csinálta, némileg feljavította a valóságot? Mi van, ha Pamina smink nélkül egyáltalán nem úgy fest, mint a képen? És mi van, ha egy gonosz sárkány és elviselhetetlen a természete? Mindezeket nem tudja Tamino. Csak megy a feje és a szerelme után, és az életét is kész lenne feláldozni azért a szép nőért, akit nagyjából kétszer látott. Papageno ennél kicsit kevésbé őrült, és persze szerelmes akar ő is lenni. Nagyon szeretne magának társat, de azért éppen mindent nem akarna odaadni érte, és egy kicsit normálisabb. Ezenkívül egy laza és vicces karakter, akinek az esendősége, és az, hogy nem tudja maradéktalanul kiállni a próbákat, emberibbé teszik őt. Nem egy csodálatosan hősies szereplő, mint Tamino, de bátor, emberi, karakteres és helyén van a szíve. Attól az apróságtól pedig most tekintsünk el, hogy nevetséges tollas madárkosztümökben mászkál. Nem tud öltözködni, na. Most ez legyen a legnagyobb baj. (Bár a legutóbbi előadásban, amit néztünk, pont nem is tollas kosztümben volt, hanem valami olyan ruhában, ami leginkább az osztrák népviseletre hasonlított, tudjátok, kantáros nadrág és hasonlók.)

A következő dolog már talán kicsit mélyebbre, bonyolultabb problémához vezet. Anyukámmal a darab során megállapítottuk (azon kívül, hogy nem különöseben feminista opera) azt is, hogy a Varázsfuvola egy bonyolult és szövevényes jogi esetről, egy gyermekelhelyezési perről szól, amelynek során az édesapa elrabolja lányát az édesanyától. Sarastro elrabolja Paminát, amihez nincs joga, mert a felügyeleti jog valószínűleg az Éj királynőjénél van. Feltételezhetjük azonban, hogy az Éj királynője (mivel tudjuk, hogy egy gonosz ember –mellesleg ez sem biztos) a lányával gonoszul bánik, esetleg bántja, veri stb.

Sarastro tehát elrabolja a lányát, majd rábízza őt a legrosszabb emberre a világon, Monostatosra, aki szexuálisan zaklatja a leányt. Ez nem volt egy jó döntés, később ezt Sarastro is belátja, meg is bünteti Monostatost, amit ő meg is érdemel, azonban ebből láthatjuk, hogy Sarastro ítélőképessége nem mindig tökéletes, könnyen félreismeri az embereket. Tehát nem olyan nagyon bölcs, mint amilyennek beállítják, kivéve, ha direkt bízta rá Paminát a szexuális zaklatójára. Ebben az esetben egyszerűen gonosz és rossz ember, és nem kérdés, miért kéne elvenni tőle a gyereket. Ha azonban csak rossz emberismerő, és nem is annyira nagyon bölcs, akkor simán lehet, hogy az Éj királynőjét is félreismerte, és az asszony valóban teljesen megbízható és normális személy.

De az-e valójában? Az Éj királynőjének nincs teljességgel kidolgozott erkölcsi kódexe, bizonyítja ezt az is, hogy megpróbálja a saját lányát gyilkosságra felbujtani, majd amikor Pamina ezt megtagadja, bedühödik és kitagadja kegyeiből a lányt. Ez bizony nem egy szép lépés, mindazonáltal lehetséges, hogy bőven voltak okai arra, hogy meg akarja öletni Sarastrót. Nem tudjuk, hogy ők ketten miket csináltak a múltban, de én nem tudom elképzelni, hogy az Éj királynője csak úgy, ok nélkül akarja megöletni Sarastrót. Ezen kívül nyilvánvalóan ki akarja szabadítani a lányát, amely feladattal a fiatal és jóképű Taminót bízza meg, akibe később Pamina bele is szeret, sőt, össze is házasodnak. Látszik tehát, hogy az Éj királynője jól választott (bár szerintem nem egészen, de ezt ugye fentebb kifejtettem), van ízlése, tudja, mi kell a lányának, megfelelő emberre bízta a feladatot stb. Ráadásul tök jó fej módon ő tartja fenn Papagenót, megveszi tőle a madarakat (amik fogalmam sincs, hogy mire kellenek neki, de mindegy), az udvarhölgyei pedig hasonlóképpen, egészen emberséges karakterek. Megmentik Taminót a szörnyetegtől, van erkölcsi kódexük, amelybe a hazudozás nem fér bele, ezért megbüntetik Papagenót (ami mellesleg önbíráskodás).

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az Éj királynője az a gonosz, hisztis nő, akinek a darab beállítja, és Sarastro sem biztos, hogy az a bölcs és jóságos vezető/pap, akinek beállítják. Hozzá kell tennem még azt is, hogy amit egyébként Sarastro művel, az hulla ijesztő. Ott van vele egy csomó szektás, akiknek ő a főpapjuk, elrabolnak egy lányt, aztán a két szerencsétlen fiút próbára teszik, amelynek során hosszas lelki kínzásban részesítik őket. Szegények. A darab végén pedig összeadja a hősszerelmeseket, Taminót és Paminát, ami végül is tök jó húzás tőle, az Éj királynője és Monostatos pedig meghalnak, Papageno rátalált Papagenára és minden tök happy.

Tanulság, hogy a gyermekelhelyezési ügyek nem mindig egyértelműen fekete-fehérek, sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz. Nem akarok bíró lenni, annyi szent.

És hogy szerintem hogyan kellett volna végződnie a Varázsfuvolának? Elmondom. Papageno és Pamina a nagy magányosság közepette összejönnek és szerelmesek lesznek. Papageno kiállja a próbákat, Taminóval egyetemben, akinek azonban a végén csalódnia kell, mert megtudja, hogy Papageno a háta mögött összejött Paminával. Tamino ebbe kénytelen beletörődni, Sarastro pedig összeadja a szerelmeseket. Az Éj királynője és Monostatos megtámadják Sarastróék szektáját, azonban nem járnak sikerrel, mert elkapják őket, Monostatost bezárják a börtönbe, és soha többé onnan ki nem engedik. Az Éj királynője pedig leül egy hosszas beszélgetésre Sarastróval, amelynek során kibékülnek egymással, és megegyeznek, hogy tök mindegy, Pamina kivel van, hiszen úgyis elérte már a tizennyolc éves kort, és mivel összeházasodott Papagenóval, ezentúl együtt fognak lakni. Tamino pedig jobb híján összejön az Éj királynőjének egyik udvarhölgyével, vagy akkor már mindjárt mind a hárommal egyszerre, és azontúl négyen élnek vidáman együtt Sarastro és az Éj királynője közös palotájában, ahol mindannyian ugyanazon szabadkőműves páholynak a tagjai, amelynek Sarastróék a vezetői, és együtt összeesküsznek a kormányok ellen, majd amikor ez lelepleződik, mindannyiukat kivégzik a Vérmezőn. Alternatív verzió szerint Tamino, ha már nem maradt más, Papagenával jön össze, aki természetesen neki is ugyanúgy átalakul a szép fiatal lánnyá, mint Papagenónak alakult volna, és ketten élnek boldogan, és folytatnak szabadkőműves tevékenységet. Na jó, a szabadkőműves szálat ki lehetne hagyni belőle. De az emberi kapcsolatoknak szerintem leginkább így kellene alakulnia a darab végén.

A Varázsfuvola története egy kicsit (nagyon) fura, bonyolult és értelmetlen. Nyilván nem is ezért játsszák immár több mint kétszáz éve. Hanem a zene miatt. És ezzel nem is tudok vitatkozni. Mozart zseniális volt, és a Varázsfuvolának, ha a történetét nem is, de a zenéjét imádom. Kiskoromban volt egy Halász Judit CD-nk (igen, az én gyerekkoromban még CD-k voltak, jó?), amin rajta volt a Varázsfuvola sztorija, és fel voltak rá énekelve a fontosabb áriák. Rengetegszer hallgattuk, úgyhogy elmondhatom, hogy én már gyerekkorom óta Varázsfuvola-rajongó vagyok, és kívülről fújom az összes fontosabb ária szövegét. Sőt, a híres-nevezetes bosszúáriát még el is tudom énekelni, koloratúrszopránban, ahogy azt egy rendes operaénekesnőnek kell, a nyivákolással együtt, meg minden. Csodálatosan. Igazán el kéne mennem az Operába egy meghallgatásra.

Viccet félretéve, nézzétek meg a Varázsfuvolát. Mindenképpen. Ne a sztori miatt (amelynek minőségéért egyébként igazán nem lehet mást hibázatni, mint Emmanuel Schikanedert), hanem a zene miatt, mert tényleg megéri. Az Erkel színházi előadást is tudom ajánlani, ugyanúgy, ahogy szinte bármelyik másik feldolgozást, mert én, amit eddig láttam, az mind jó volt. A legfontosabb benne a zene, és ha az megvan, más nem is kell. Mozart időtállóan zseniális munkája teszi a Varázsfuvolát azzá, ami, és ha a zenei alap megvan, a minőség és a szórakozás garantált.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Siker, hírnév, életcél

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Számmisztika

Az elmúlt száz-százhúsz évben az egész emberiség életének egyik fontos pillérét képezték az egyenlőségi mozgalmak. Nők, feketék, zsidók, homoszexuálisok és még sok más, korábban elnyomott embercsoport vívta ki magának az alapvető emberi jogokat, és érte el, hogy a többiekkel egyenlőként kezeljék őket. A nyugati társadalmakban ma már szinte az összes ember egyenlő. Mindenki szabadon kifejezheti a véleményét és elmondhatja problémáit. És sajnos mi, emberek újabban elég sok dolgon tudunk problémázni, annak ellenére, hogy vannak, akiknek nálunk sokkal rosszabb. Bizony. Például a számoknak. Az emberek között elterjedt egyenlőségi és egyenjogúsági eszmék a számok világába még nem kerültek be. Pedig be kéne! Aki nem hisz nekem, higgyen a számoknak!

(Az alábbi sorok egy, a számok közötti beszélgetés során kerültek lejegyzésre.)

2,4: Az emberek olyan hülyék. Folyton csak a saját problémájukkal foglalkoznak, eszükbe sem jut, hogy nem mindenkinek olyan jó, mint nekik. Én már egyenesen utálom magamat és súlyos önbizalomproblémákkal küzdöm. Egyes emberek szerint ugyanis én természetellenes vagyok. Vagyis nem vagyok természetes. Mégis, hogy képzelik ezt? Kikérem magamnak! Én igenis természetes vagyok. Vagy ha nem az, akkor mi? Mesterséges?! Én igenis természetes vagyok, létezem, vannak tulajdonságaim, és csakúgy, mint mindenki más, egy külön szám vagyok! Senki más nem olyan, mint én! Hogy jönnek a hülye emberek ahhoz, hogy engem természetellenesnek nevezzenek?

√2: És amikor kijelentik, hogy nemhogy nem vagy természetes, de nem vagy racionális se? Mégis, ki az a szörnyeteg, aki kijelenti egy számról, hogy nem racionális? Csak azért, mert végtelen számú random tizedesjegyem van, még nem kell megbélyegezni, hogy irracionális vagyok! Igenis, ugyanolyan racionálisan gondolkodom, mint az összes többi szám!

π: Egyet kell értenem és együttérzek.

2: Jaj, édes négyzetgyököm, ne bánkódj! Rá se ránts az ilyen rosszindulatú megjegyzésekre és bélyegekre. Vannak, akik szeretnek téged, és elfogadnak úgy, ahogy vagy, a végtelen számú tizedesjegyeddel együtt. Például én. De egyébként meg kell említenem, hogy ez a négyzetgyök-négyzetszám dolog is baromság. Vannak ezek a négyzetszámok, akik elméletileg nagyon menők, merthogy van négyzetgyökük. De a valóság nem ez, hiszen igazából mindenkinek van négyzetgyöke, csak van, akinek nem egész szám. És igazából ez utóbbiakból van több. De az emberek „matematika” tudománya valahogy mégis az egész négyzetgyökkel rendelkező számokat emelte ki. Mintha ők bármivel is jobbak lennének, mint mi! Valójában minden szám négyzetszám. Én, megmondom őszintén, már többször is megpróbáltam bekerülni a Négyzetszámok Facebook-csoportba, de az a rohadék hatvannégy mindig kirakott azzal, hogy nekem nincs is négyzetgyököm. Pedig igenis van! Gyök kettőnek hívják, és köszöni, jól van, nagyon szép, aranyos szám.

-1: Hát, ez mind szép és jó, de akkor én mit mondjak? Nekem tényleg nincs négyzetgyököm…

√–1: Még hogy nincs! Nézd meg, itt vagyok! Élek, lélegzek, beszélek! Ja, és ti mind, ti kettő, meg gyökkettő, meg pí, meg kettő és fél…

2,4: Kettő egész négy tized, te bunkó!

√–1: Akkor kettő egész négy tized, ki érdekel? Szóval ti mind jól befoghatjátok, mert amikor a számot letermészetellenesezik meg leirracionálisozzák, az még mindig semmi ahhoz képest, amikor kijelentik, hogy nem is létezel! Márpedig én és társaim, a negatív számok négyzetgyökei meglehetősen sokszor elszenvedtük már ezt. Megbélyegeztek minket, az egész csoportot, hogy mi nem is létezünk. Pedig igenis létezünk, és valósak vagyunk, úgyhogy ez a valós szám dolog is egy nagy baromság! Jó, az igaz, hogy egy kicsit komplexebb az összetételünk és a lelkivilágunk, mint a többieké, de ezért nem kell beskatulyázni és kiközösíteni minket az általános és középiskolai tananyagból! Igenis létezünk és jelen vagyunk! Igaz, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme, de miért, az emberek létezésének van? Ja, vagy hogy az emberiség erre sem tudja még a választ? Akkor miért kéne tudni, hogy a komplex számok létezésének mi értelme? Na, erre varrj gombot, emberiség!

√–3,8: Gyönyörű gondolatok, testvérem! Lehet, hogy az emberek nem is azért titulálnak minket nemlétezőnek, mert valóban nem létezünk, hanem azért, mert azt akarják, hogy ne létezzünk. Mert azt akarják, hogy fogjuk be a szájunkat és ne pofázzunk bele a matematikába. De mi nem fogjuk be! Igenis van beleszólásunk! Nem maradunk csöndben! Hallatni fogjuk a hangunkat! Nem tudnak bennünket elhallgattatni!

-4: Egyetértek, igen! Ez a létező-nemlétező beskatulyázás egy nagy böszmeség, igazán minden számnak valósnak kéne lennie! De azért a valós számokon belül is vannak különböző csoportok és különböző problémák. Például én negatív szám vagyok, és meglehetősen sokszor diszkriminálva érzem magam emiatt. Elő van írva például, hogy nekem, mint negatív számnak, nem lehet négyzetgyököm – ezt a problémát ugye már az előttem szólók is kifejtették. De a négyzetemen viszont osztoznom kell az ellentettemmel! Én és négy szeretjük egymást, de azért az, hogy a négyzetünk is közös legyen, na azt már nem! Különben is, nekem nem tetszik ez a tizenhat. A szeme se áll jól. Sokkal szívesebben venném, ha a négyzetem egy szintén negatív szám, a mínusz tizenhat lenne. Ezért is nagyon jó lenne, ha végre eltörölnék ezt a nevetséges törvényt, és a negatív számoknak is lehetne négyzetgyökük!

-6: Igaz, amit beszélsz, mínusz négy. Én még azt adnám hozzá, hogy nem csak a törvények, de a társadalmi megítélés által is elnyomva és diszkriminálva érzem magam, és gondolom, a többi negatív szám is hasonlóan van ezzel. Úgy érzem, nagyon utálnak minket, és ha egy egyenletben vagy feladatban megjelenünk, nem örülnek nekünk, mert a negatív előjelünk miatt nagyon össze tudjuk zavarni a végeredményt. Egyébként megfigyeltétek, hogy a köznyelvben a negatív a rosszat, míg a pozitív a jót jelenti? Ez milyen gonosz dolog már! Így az emberek automatikusan a rosszal azonosítanak minket. Nagyon sok gyerek és felnőtt utál minket (e sorok írója se nagy rajongója a negatív számoknak – a szerk.), mindössze azért, mert negatívnak születtünk! Most komolyan, tehetek én róla, hogy egy ilyen nagy vonalkával születtem, ami miatt negatív vagyok és máshogy kell velem számolni? Nem. Akkor meg? Ne engem hibáztassanak már!

-7,9: Teljesen egyetértek! A negatív számoknak nagyon rossz!

3: Na, azért a pozitívok élete sem fenékig tejfel! Tudod te, milyen érzés, amikor kiderül, hogy te olyan béna vagy, hogy nem is vagy osztható semmivel, csak magaddal meg a francos eggyel, és akkor rögtön prímszámnak bélyegeznek? És aztán persze a többi szám, akiknek egy rahedli osztójuk van, jól kiröhögnek, hogy micsoda gáz gyerek vagy, hogy neked meg csak kettő!

2: És amikor csak azért kerültél be a prímszámokba, mert olyan kicsi vagy, hogy tényleg csak magaddal meg az eggyel lehet téged elosztani? Ne tudjátok meg, mennyit csúfolnak engem ezért!

1000: És amikor annyi osztód van, hogy azt se tudod, hol áll a fejed? Szerinted az jobb?

0: És ha megbélyegeznek, mert a pozitív-negatív skálán nem tudod magad elhelyezni, és egyik se vagy? Hogy nagyon kilógsz a többiek közül?

13: És ha megbélyegeznek, hogy „szerencsétlen” vagy? Mi?

666: És ha azt mondják, hogy te vagy maga a Sátán száma?

3: Na jó, az tényleg eléggé szívás….

666: Hát, te csak fogd be, neked jó, terólad azt mondják, hogy te vagy a magyar igazság!

3: De amikor meg éppen nem, akkor az illumináti jut eszébe rólam az embereknek, merthogy annak három oldala van…

1: Ennyi erővel rólam is, mert egy szeme van…

2: Jól van, egy kicsit hagyjuk most az egyéni problémákat és térjünk vissza a társadalmi, matematikai szintre!

13: Rendben van! Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne mindenkinek jobb, ha nem lennének többé ilyen megbélyegzések? Se csoportos, se egyéni szinten. Nem lenne többet ez a csoportosítás, hanem mindenkit ugyanúgy kezelnének és mindannyian egyenlők lennénk. Egyenjogúak, de nem egyformák?

2: Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne többé probléma abból, hogy ki melyik halmazba tartozik, hogy akkor most racionális vagy irracionális, egész vagy tört, valós vagy komplex, negatív vagy pozitív – vagy egyik se. Mi lenne, ha mindezt a sok fölösleges konvenciót eltörölnénk és egyszerűen csak számok lennénk? Mindannyian ugyanolyan jogokkal és ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznénk. A tizenkettőnek ugyanúgy lehetne négyzetgyöke, mint a mínusz négyszázötvenháromnak, bárki, aki szeretné, eloszthatná magát nullával és egy meg három, ha mind a ketten beleegyeznek, lehetnének öt is, meg hat is, hiszen mindenki egyenlő lenne, és egyenrangú.

6: Gyönyörű gondolatok! Igazad van, kettő!

5,97: Igen! És csak az számítana, hogy mindannyian számok vagyunk és mindannyian ugyanolyan értékesek. Nem számítana a megjelenés, és mindenki úgy nézhetne ki, ahogy akarna, aki római alakban akar megjelenni, az római lesz, aki arab akar maradni, az arab marad, a törtek eldöntik maguknak, hogy törtvonalasan vagy tizedesen szeretnének mutatkozni, de ez akár napról napra változhatna is! És nem csesztetjük mondjuk az egyharmadot. Ha neki nulla egész három tized végtelen szakaszos tört formájában van kedve megjelenni, akkor úgy jelenik meg!

MMMDCCCLXXXVI: Teljesen igazad van! Tudod, engem is mennyit zaklatnak néha, amikor rómaiként mutatkozom, hogy olvashatatlan vagyok és túl hosszú? De mostantól már bátran és büszkén fel fogom vállalni magam, mert én így, római alakban érzem jól magam a bőrömben. Köszönöm a kedves szavakat, igazán felvidítottál!

5,97: Jaj, nagyon szívesen.

78: Milyen aranyosak vagytok! Srácok, igazán meg vagyok hatódva, amikor ilyeneket látok. Ez az egyenjogúság és egyenlőség gyönyörű eszmék! Épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk az évszázados láncoktól és konvencióktól, törvényektől és szabályszerűségektől, egyenletektől és egyenlőtlenségektől! Nem lesznek többé egyenlőtlenségek, mostantól mindenki egyenlő!

1,58: Igen, így van! Így legyen! Így lesz!

9: Bizony, úgy lesz! Mostantól mindenki egyenlő! Mindenki mindenkivel egyenlő, egyenlő jogaink és lehetőségeink vannak!

102, 789: Igen! Mostantól mindannyian egyenlők vagyunk!

15: Akkor most… Akkor mostantól mindenki egyenlő? Mostantól mindannyian ugyanakkorák vagyunk? Mindenki… Tényleg mindenki egyenlő? Akkor mostantól minden műveletnek ugyanaz a végeredménye?

9: Nem! Mostantól minden műveletnek, egyenletnek és egyenlőtlenségnek, kivonásnak és összeadásnak, szorzásnak és osztásnak ugyanannyira és egyenlő mértékben tökmindegy, hogy mi a végeredménye, hiszen úgyis mindenki egyenlő mindenkivel, és mivel mindannyian egyenlők vagyunk, bármelyik két szám közé egyenlőségjelet lehet tenni.

11: Bizony. Mostantól nem kell szorozni meg osztani, mert minden szám egyenlő lesz minden számmal. Ha megkérdeznek valakit, mennyi ötször nyolc, mondhat bármilyen számot, az igaz lesz, mert mindenki egyenlő. Nem kell a másodfokú egyenletnek megoldóképlet, mert bármilyen számokat be lehet helyettesíteni az egyenletbe. Nem kell függvényeket megoldogatni, két függvény metszéspontja bárhol lehet, hiszen minden szám ugyanott lesz. Nem kell számegyenes meg koordináta-rendszer: mostantól mindannyian ugyanott helyezkedünk el.

75: Igen. És bármi lehet bármilyen szám. A kettőnek a négyzetgyöke lehet négy, de lehet gyök kettő is, akit mostantól nem gyök kettőként fogunk emlegetni, hanem a teljes nevén, amit végtelen ideig tart kimondani, de az minket nem fog zavarni, mi szeretjük őt így is!

≈1,41: Jaj, nagyon aranyos vagy, de nekem az is jó, ha kerekítőleg egy egész negyvenegyként emlegettek.

54: Rendben van. De még néhány változásról nem is beszéltünk! Mostantól semmilyen számítás, egyenlet, iksz a nyolcszázhuszonhatodikon és hasonló dolog nem lesz! Az algebrát ki lehet dobni az ablakon! Iksz egyenlő bármilyen szám, akármi helyes. A geometria szintén felesleges, vagyis nem felesleges, de egyszerű tudomány. Egy bármennyiszög belső szögeinek az összege bármennyi lehet. A körző bármekkora sugarú kört tud rajzolni.

97,4: Bizony, bizony! Bármilyen matematikai feladat megoldása bármennyi lehet, hiszen minden szám ugyanannyi, hiszen minden szám egyenlő, minden szám ugyanakkora és ugyanolyan jogaink és lehetőségeink vannak.

2: Milyen szép gondolatok! Ez az! Remekül érzem magam most, srácok! Végre egyenlőség van! Ledobtuk magunkról a matematika évszázados bilincseit és SZABADOK VAGYUNK! És egyenlők! És testvériesek! Kiáltsátok velem együtt: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika!

És együtt, mind a végtelen számúan elkiáltották magukat: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika! Velük kiabált a beszélgetés lejegyzője is. Eufórikus pillanat volt.

Hát, így szabadították fel magukat a számok az évszázados matematikai elnyomás alól, amelyben hathatós segítséget nyújtott nekik e cikk írója, a lejegyző is.

Megjegyzés: ezt a beszélgetést a cikk írója pusztán tájékoztató jelleggel, mint érdekességet jegyezte le, nem pedig azért, mert egy lusta disznó, katasztrofális matematikából, és kifogást keres, hogy miért nem tanult és gyakorolt egy percet sem. Egy, alkalomadtán nullásra sikeredett matematika epochazáró után még véletlenül sem fogja a cikk írója a cikk kinyomtatott változatát reklamáció gyanánt, diadalittasan Nógrádi tanár úr orra előtt lóbálni, azzal érvelve, hogy márpedig ő nem tökfej matematikából, csak ezen nemes tudományágnak egy nagyon előrehaladott, újszerű ágát képviseli, a teljes egyenlőség elvét, amit a begyöpösödött, túlkonzervatív, a valódi matematikáról cseppet sem tudó matektanárok sajnos nem érthetnek meg. Az író saját butaságát, tunyaságát és műveletlenségét sosem fogja a cikkben megfogalmazott eszmények címere mögé bújtatni.

A beszélgetést lejegyezte: Mörk Márta, 9. évfolyam, a matematika zsenije (AKG)

Illusztráció: Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Szeretem az amerikai fegyvertörvényeket

Egy valószínűleg súlyos értelmi gondokkal küzdő diák fog egy lőfegyvert, bemegy az iskolájába és lelő egy vagy több tucat embert. Miről beszélek? A floridai mészárlásról, amiben 17 ember halt meg. Bennem pedig ez csak a szokásos kérdéseket veti fel: hányszor fog még ez megtörténni? Még hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy a csodálatos Amerika felébredjen amerikai rémálmából és felfogja, hogy nem, nem buli az, hogy a fegyvereket úgy lehet venni, mint a cukrot?

Persze, most nagyon sokan felszisszennek, és magukban azt mondják: na de Márta! Hát a fegyverekkel az emberek megvédik magukat! Aha, persze, és másokat meg megölnek. Csodás. AK-47-eseket mindenkinek!

Tehát mielőtt valaki felháborodva kijelentené, hogy márpedig aki ilyen bután gondolkodik, az aztán igazán megérdemli, hogy lelőjék egy önvédelmi célból vásárolt fegyverrel, kicsit bővebben is kifejteném az érvrendszert, ami a hozzám hasonló radikális gyilkolás- és fegyverellenesek véleménye mögött meghúzódik.

Először is, a fegyverrel ölni lehet. Azt elsősorban gyilkolásra gyártják, és még ha valaki önvédelmi célból is vásárolja, akkor is igazából az a célja, hogy ha valaki megtámadja, azt önvédelemből meg tudja ölni vele. Ez azért érthető, nyilván én sem szeretnék meghalni. Na de akkor a fegyver csak önvédelmi eszköz, és mindenkinek joga van az önvédelemhez, nem? Ergo, mindenkinek joga van felfegyverezni magát. Ez eddig szép és jó. Csakhogy ha mindenki vásárolhat fegyvert, az azt jelenti, hogy a bekattant idióták is vásárolhatnak fegyvert. Mert ha a tényleg önvédelmi célból fegyvert vásárló emberek könnyebben jutnak fegyverhez, akkor bizony a bekattant idióták is sokkal könnyebben jutnak fegyverhez. És ember legyen a talpán, aki első pillantásra megállapítja a vele szemben álló, látszólag teljesen hétköznapi emberről, hogy normális-e vagy bekattant idióta. És általában a gyilkos hajlamokkal rendelkező bekattant idiótáknak is van még annyi eszük, hogy azt hazudják, nekik biza önvédelmi célokra kell a lőfegyver, ők, kérik szépen, nem akarnak ám senkit se legyilkolni, nem, csak olyan szépen mutat az a kis puska a falon a kedvenc filmem posztere mellett...

Mörk Márta

A másik, hogy állítólag „a fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek embereket”. Ó, tényleg? Igen, az emberek ölnek embereket, és mivel? Általában fegyverrel. Kétségkívül maga a fegyver önmagában nem egy gyilkos eszköz, de amint emberek kezébe kerül, egyből azzá válik. Akkor most mi a megoldás? Szabadon eladni a fegyvereket, de távol tartani tőlük az embereket? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Ellenérv, hogy ez így mind igaz, de őszintén szólva az igazán idióta szociopata gyilkosok a világon bárhol hozzá tudnak jutni a fegyverhez, és aki igazán akar, az bárhol tud mészárlást rendezni. Az Európai Unióban is több fegyveres gyilkosság történik évente. És nem is a lövés az egyetlen mód, ahogyan meg lehet gyilkolni valakit. Annyi meg annyi gyilkossági mód van, aki olvasott már Agatha Christie-regényt vagy igazából bármilyen krimit, az tudja, hogy kábé bármilyen nehéz tárggyal lehet gyilkolni. És aki igazán nagyon ölni akar, az bárhol megteszi.

Mörk Márta

Viszont az is igaz, hogy persze kenőkéssel is lehet gyilkolni, meg ha a polc rádől valakire, azt se éli mindig túl, de azért egy kenőkés még mindig sokkal kevésbé hatékony gyilkos fegyver, mint a pisztoly, és igenis, ha könnyebb fegyverhez jutni, akkor több ember fog fegyverhez jutni és több ember fog ölni. Persze, aki igazán nagyon gyilkolni akar, az Magyarországon is be tud szerezni magának egy csinos kis pisztolykát, de aki csak egy kicsit akar gyilkolni, az Magyarországon valószínűleg nem fog. Amerikában viszont nagyobb esélye van annak, hogy aki tényleg csak egy kicsit akar gyilkolni, az is megteszi, hiszen nagyobb a kísértés és könnyebb fegyverhez jutni. Az egészen kicsi gyilkos hajlamokkal rendelkezők Magyarországon így gondolkodnak: „Á, nem éri meg a fáradságot!” Amerikában viszont: „Miért ne? Csak bemegyek abba a rohadt boltba és megveszem.”

De ha még a szociopata gyilkosoktól eltekintünk, akkor is rengeteg fegyver általi halál történik nem előre eltervelten, hanem véletlenül vagy hirtelen felindulásból. A véletlen baleseteket általában az okozza, hogy valaki tudatlanul vagy felelőtlenül használja a fegyvert.

Mörk Márta

Klasszikus eset, hogy a kisgyerek, aki még nem tudja, hogy a fegyver veszélyes játék, kiveszi a töltött fegyvert mondjuk az anyukája táskájából, aztán jól fejbe puffantja vele a mamáját. Ez természetesen nem a gyerek hibája, hanem a szülőé, aki hülye volt és töltött fegyvert tartott a gyerek számára elérhető helyen. Igen, lehet mondani, hogy ez tényleg butaság, de őszintén szólva ez is csak önvédelem, nem? Egy töltött fegyvert tartani a táskádban, az is önvédelem, hiszen bármikor rád támadhat valaki az utcán, és akkor mivel véded meg magad?

Mörk Márta

Az más kérdés, hogy így a gyereked számára is elérhetővé válik a fegyver, és adott esetben hasba tud lőni vele. Véletlenül. De hát te csak meg akartad védeni magad, nem buta voltál. Az megint más kérdés, hogy szerintem, aki egyáltalán fegyvert vesz, az buta, bár mondjuk, nem tudom, milyen Amerikában élni, ahol tényleg bárkinél lehet egy pisztoly, de akkor is…

A másik hétköznapi eset a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Klasszikus példája ennek a házastársi veszekedés. A régóta együtt élő házaspár már megint veszekszik valamin, marják egymás, üvöltöznek, ordítoznak, dühöngenek, iszonyatosan magasra csapnak az indulatok, és mindketten úgy érzik, most aztán igazán meg tudnák gyilkolni a másikat. Aztán az egyik fél dérrel-dúrral kinyitja a konyhafiókot, és… És hogy aztán mi történik, az országonként eltérő. Magyarországon nagy valószínűséggel talál a fiókban egy tányért, ami lehet, hogy Herendi porcelán, és igazi, nem kéne tönkretenni, de a dühöngő férj/feleség a pillanat hevében mégis kikapja azt a fiókból, és házastársa fejéhez vágja. Szerencsés esetben a másik még ki tud térni a tányér elől, és az a földön landol vagy a falnak csapódik, szerencsétlenebb esetben összevagdosódik kicsit az arca. Amerikában viszont az is megtörténhet (sajnos sok esetben meg is történik), hogy a dühöngő férj vagy feleség a dérrel-dúrral kihúzott fiókban egy csőre töltött lőfegyvert talál, amivel aztán a pillanat hevében szitává lövi házastársát, két másodperccel később pedig már bánkódhat utána, amikor megbánta... De hát a golyólövés sajnos visszafordíthatatlan.

Mörk Márta

A következő pedig a paranoia. Mint már említettem, nem tudom, milyen Amerikában élni, úgy, hogy körülötted bárkinél lehet egy pisztoly. Ez a tudat valószínűleg eléggé paranoiássá teszi az embereket, és sokan csak azért vesznek fegyvert, hogy nekik is legyen. És mivel nekik van, vagy legalábbis körülöttük sokaknak van fegyvere, egy ismeretlen emberről is automatikusan azt feltételezik, hogy neki is van. Főleg, ha ráutaló magatartást mutatnak, olyan mozdulatot tesznek, ami akár az is lehet, ahogy éppen nyúlnak a fegyverükért… Főleg, ha egy olyan közegből jöttek, ahol magas a bűnözés, és ahol tényleg nagyon sok embernek van fegyvere... És ezért van az, hogy ha egy rendőr igazoltat egy random fekete embert, aki tényleg nem csinált semmit, és az az ember mondjuk épp a kesztyűtartóhoz nyúl, hogy előszedje a személyijét vagy a jogosítványát, akkor a rendőr azt feltételezi róla, hogy biztos a fegyveréért nyúl. És ilyenkor a rendőr nem gondolkozik – hogy mégis miért akarná őt lelőni bárki is azért, hogy megússzon egy pár dolláros bírságot, ha éppen gyorsan hajtott? Nem, ilyenkor a rendőr nem gondolkodik, hanem egyből lő, és amikor később kiderül, hogy az adott személy teljesen fegyvertelen volt, és egyáltalán nem akart senkit lelőni, akkor mehet a bánkódás a köbön, meg a vádak, hogy biztos mélyen rasszista a rendőr, és azt akarja, hogy minden fekete meghaljon. Pedig ilyenkor a rendőr is csak annak a közegnek az áldozata, amelyikben rengeteg-rengeteg ember tart fegyvert, és ahol az embernek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy szinte bármikor bárki csak úgy random lelőheti.

Mörk Márta

Persze nem azt mondom, hogy a fegyverteleneket lelövöldöző rendőröket nem kell azonnal kirúgni és börtönbe zárni, sőt, még a Black Lives Matter mozgalmat is fontosnak tartom, még ha nem is értek egyet mindenben velük. És a feketékkel szembeni rendőri túlkapások tényleg felháborítóak. Csak ezért nem feltétlenül csak a rendőröket kell felelőssé tenni.

A fegyverpártiak első számú és legfontosabb érve persze az, hogy hát Alkotmány bácsi megengedte. Most erre forgathatjuk a szemünket, és rosszcsont kamaszok felháborodott szüleiként viselkedve megkérdezhetnénk: és ha az Alkotmány azt mondaná, hogy ugorj a kútba, akkor beleugranál? De ez nem lenne nagyon hasznos, és valószínűleg a válasz igen lenne, ha az alkotmányba az lenne beleírva, hogy minden amerikainak 21 éves korában be kell ugrania a kútba, akkor sokkal kevesebben élnének ebben a szép országban. Na jó, ez megint nem igaz, azért egyáltalán nem minden amerikai ilyen hülye, sőt. És nem is minden fegyverpárti jön ezzel az érvvel, de sokan igen, és erre szeretnék most rácáfolni azzal, hogy ez egy baromi nagy hülyeség. Komolyan mondom, örülök, hogy nem írták bele a 18. században az Alkotmányba azt, hogy márpedig a nőknek nem lehet szavazójoguk, még szerencse, hogy a tizenkilencedik módosítás szerint pont lehet. Ez az alkotmányozós mizéria szerintem eléggé nagy baromság. Hol van az megírva, hogy az alkotmányt, azt nem lehet módosítani és nem lehet hozzányúlni? Nem ez a Szent Grál. Alkotmány ide vagy oda, érdekes módon a tizennyolcadik módosítás hatályon kívül helyezésével kapcsolatban senkinek sem volt semmi kifogása. Ja, mert hogy tíz évig az is benne volt az alkotmányban, hogy nem szabad alkoholt inni. Ezt annak rendje és módja szerint be is tartották az amerikaiak, mert az Alkotmány fontos! Ja, hogy nem tartották be? Hát persze. Amikor arról van szó, hogy egy kicsit kevesebb whiskyt vedeljünk, akkor nem fontos az alkotmány, de amikor arról van szó, hogy menő-e a családi örökségünkből huszonhét pisztolyt magunknál tartani (családi örökség, mivel az őseink minden alkotmánymódosítás megünneplésére vettek egyet), akkor hirtelen nagyon fontos lesz.

Az azért nem igaz, hogy tényleg a sarki CBA-ban lehet venni bármennyi lőfegyvert. Ez nincs így, és nem csak azért, mert Amerikában nincs CBA, hanem mert tényleg vannak azért más törvények és szabályok is. És ezek államról államra eltérőek. Van, ahol szigorúbb szabályok vannak, van, ahol enyhébbek. Ha valakinek nem tetszik a saját államának fegyverkezési szabályrendszere, akkor még mindig elköltözhet egy másik államba. És nem, nem olyan borzasztóan egyszerű fegyverhez jutni azért Amerikában sem. Sokkal könnyebb, mint Európában, de nem megy egyik pillanatról a másikra.

Végezetül pedig örök kedvencem, amit már sokan emlegettek ugyan az interneten, de nekem is muszáj megemlítenem: a Kinder tojások, amikben belül kis játékok vannak. A Kinder tojások ugyanis be vannak tiltva az Egyesült Államokban, mert a gyerekek esetleg azt gondolhatják, hogy az a sárga izébizé is ehető, és megfulladhatnak miatta. Ami egyébként teljesen igaz, és biztos vagyok benne, hogy volt is már ilyen eset, hogy egy gyerek egy Kinder tojás miatt megfulladt, és emiatt az Egyesült Államokban betiltották. Milyen okos! Hiszen történt már miatta baleset, akkor biztosan nem biztonságos.

Mörk Márta

A fegyvereket meg nyilván azért engedik, mert a fegyverek helytelen használata miatt aztán az emberiség történelme során soha nem halt meg még senki. Nem, a fegyverekkel nem történnek balesetek. De a Kinder tojásokkal igen. Minden bizonnyal. Más egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Létezik egy olyan ország, ahol a Kinder tojást nem vásárolhatsz, mert veszélyes, de fegyvert bármikor vehetsz. Miért is? Mert ÖNVÉDELEM meg ALKOTMÁNY.

Na jó, azért még egy megjegyzésem talán lenne. Önmagában az önvédelmi fegyverek tartása vagy esetleg vadászpuskák, sportlövészet céljából otthon tartott fegyverek engedélyezése nem ördögtől való dolog. Sokkal, de sokkal szigorúbb engedélyezési folyamat kellene ahhoz, hogy ki tarthat fegyvert és ki nem. Egy pszichológiai vizsgálat például nem ártana, és az sem, ha meg lenne határozva, hogy egy embernek maximum hány fegyvere lehet. Egy kis odafigyeléssel, gondolkodással, elővigyázatossággal és szigorítással nagyon sok ember életét menthetnénk meg. És akkor talán nem lenne több iskolai mészárlás, meg fesztiváli mészárlás, meg otthoni mészárlás, egyáltalán, semmilyen mészárlás nem lenne több. Az amerikaiaknak még minimum három évig országuk valaha volt legudvariasabb és legkedvesebb elnökét is el kell viselniük (aki mellesleg valóban nagyon szimpatikus ember, én is szívesen leülnék vele egyszer vacsorázni, hogy aztán jól a fejébe nyomhassak egy egész tejszínhabos mazsolás kuglófot), és mindennek a tetejébe még azok a gonosz bevándorlók is áramlanak hozzájuk, csupa-csupa „szar országból”, kifejezetten jót tenne nekik egy ésszerűbb fegyverszabályozás.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nőként ezért értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap. Az a nap, amit direkt a nőknek dedikáltak – a nők ünneplésének, elismerésének és egyenlőségének. Tavaly megjelent egy cikk a Szubjektív magazinban, amelyben kollégám azt írta le, hogy miért nem ért egyet a nőnappal (Rónai Sára: Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal – 2017. március). A cikkben megfogalmazott problémák valósak és igazak, de én mégis egy kicsit más álláspontot képviselek. Így hát ebben a cikkben megírom, hogy én miért értek egyet a nőnappal, és miért nem gondolom szexistának.

Először is, nem gondolom, hogy az összes többi nap az évben férfinap. A mindennapi életben eddigi tapasztalataim szerint a boldogabb országokban (nyilván most nem azokról az iszlám országokról beszélek, ahol a nők nem vezethetnek autót) nagyrészt egyenlőként kezelik a nőket a férfiakkal, és persze vannak egyenlőtlenségek, nyilván vannak, de azért az, hogy az év többi napján a férfiakat ünnepeljük úgy, ahogy a nőnapon a nőket, az nem igaz. Rengeteget fejlődött a nők helyzete az elmúlt száz évben, bár nyilvánvalóan vannak még egyenlőtlenségek, és lehet, hogy mindig is lesznek. Pontosan ezért van szükség a nőnapra, mert a nők még mindig egy kicsikét el vannak nyomva. Azért, hogy ezekre az egyenlőtlenségekre felhívjuk a figyelmet.

Manapság a legtöbb országban a nők az élet egyes területein hátrányban vannak a férfiakkal szemben, ez teljesen igaz. Sőt, sok területén az életnek. De nem gondolom, hogy ez a helyzet a nyugati országokban annyira rettenetesen súlyos lenne. Persze, vannak nagyon dühítő és felháborító dolgok, mint például a nemi erőszak, ami rengeteg nőt sújt és sokkal kevesebb férfit. De azért lássuk be, szerencsére nem érint minden nőt.

A társadalmi megítélés és a konvenciók mindenkit érintenek, és a társadalom nagyon sok esetben negatívan ítél meg egy nőt ugyanazért, amiért egy férfit nem. Például a munkahelyeken rengeteg ember sokkal szívesebben venné, ha férfi lenne a főnöke, és ha nő a vezérigazgató, akkor rögtön negatív dolgokat feltételeznek róla: hogy biztos nincs családja, meg erőszakos és idegesítő.

De azért ezek a negatív előítéletek sem érintenek éppen mindenkit, és különben is, a hülye emberek véleményével nem kell foglalkozni.

A cikkben Sára azt fogalmazza meg, hogy a jelenlegi világban a kislányok automatikusan hátrányban érzik magukat azért, mert ők lányok. Nos, ez lehetséges, hogy így van, de biztosan nem minden esetben. Példának okáért az én esetemben. Mert én voltam kislány, és elmondhatom nektek: soha semmiféle diszkrimináció nem ért engem a nemem miatt. Jó, leszámítva talán azt az esetet, amikor osztálykiránduláson Bécsbe mentünk, nagyon kellett pisilnünk, és a fizetős vécében, amit találtunk, fél euró volt a piszoár és egy euró a fülke. Na, most mondjátok meg, lány hogy pisiljen piszoárba? Igen, ez tényleg egy kiakasztó élmény volt, bizonyítja az is, hogy még most is emlékszem rá, pedig hatodikban volt. De ezt leszámítva soha nem éreztem azt, hogy nekem most valaki miatt rossz, mert lány vagyok. Senki nem feltételezte rólam azt, hogy buta vagyok, imádok vásárolni, sokat beszélek, gyenge vagyok, nem értek semmihez, tudok vagy tudnom kéne főzni, imádok öltözködni, életem a sminkelés, szeretem a rózsaszínt, napi 5 órát töltök a fürdőszobában, csak azért, mert lány vagyok. Soha senki nem éreztette velem úgy igazán, hogy én lány vagyok, és hogy nekem ezért most nagyon rossz, mert ha fiú lennék, akkor talán máshogy bánna velem vagy mást gondolna rólam, a viselkedésemről, a képességeimről. És persze, ennek lehet köze ahhoz, hogy egy jó közegbe születtem és egy abszolút liberális iskolába járok. De akkor is. Nyilván van más lány, akinél ez teljesen máshogy van, de gondolom (és remélem), hogy sokan mások is így vannak ezzel. Nem mindenkit diszkriminálnak borzalmasan, nem mindenkit nyomnak és taposnak el csak azért, mert nő.

A következő dolog, amit Sári írt a cikkében, az az, hogy szerinte a média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. Na, ez egészen egyszerűen nem igaz. Jó, persze, ha az ember a médiának csak a hímsoviniszta oldalát látja, akkor biztos. De a populáris médiában biztos, hogy nem ilyen rosszak az arányok. Persze, rengeteg helyen vannak negatív sztereotípiák alapján feltüntetve a nők, de biztos, hogy nem a filmek, könyvek, sorozatok és minden egyéb dolgok 80-90%-ában. Rengeteg olyan könyvet olvastam és filmet láttam, ahol a nők – a sztereotípiákat cáfolva – kifejezetten erősnek vannak bemutatva. Aztán meg tegyük hozzá, hogy általában az olyan művekben, ahol mondjuk a nők a róluk szóló közhelyes sztereotípiáknak megfelelően vannak ábrázolva, ott általában a férfiak is. És ez a kettő ugyanannyira probléma.

A következő dolog, amit a cikkből kiemelnék, az az állítás, hogy „a nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez”. Szerintem ez sem teljesen igaz, bár ebben is van valami igazság. Nyilván az élet minden területén léteznek egyenlőtlenségek és diszkrimináció. De mégis, azért az, hogy a férfiak a kisujjukat mozdítják és mindenki tapsol nekik, a nők meg gürcölnek estétől reggelig, és senki még csak egy szóra se méltatja őket, nem igaz. Persze az én tapasztalataim eléggé szűkek, nyilván nem látok rá az élet minden területére, de például az iskolában abszolút úgy látom, hogy a fiúknak pontosan ugyanannyit kell dolgozniuk, mint a lányoknak, ha jó eredményt akarnak elérni. Sőt, dehogyis, többet. Állítólag ugyanis az általános és középiskolában általában a lányok kapnak jobb jegyeket és ők a jobb tanulók, mivel jobban tudnak alkalmazkodni, megfelelni a követelményeknek, és minden tantárggyal foglalkozni, míg a fiúknak ez nehezebb, és ők inkább csak az őket érdeklő dologra vagy dolgokra tudnak koncentrálni, a kedvenc néhány tantárgyukból jók, a többiből meg rosszabbak. És ha mindenből jobbak akarnak lenni, akkor keményen tanulniuk kell, ami kicsit nehezebb nekik, mint a lányoknak. Ez elgondolkodtató, főleg, hogy eszerint én fiú vagyok, újabban ugyanis a kedvenc tantárgyaimból jó vagyok, a kevésbé szeretett tantárgyaimból azonban rosszabb. Viszont egészen mostanáig mindig kitűnő tanuló voltam, és nem nagyon került sok erőfeszítésbe. Jó, nyilván ez is képességektől függ, nem akarok dicsekedni, de azért egy katasztrofálisan buta lánynak a kitűnő tanulói lét is sokkal nehezebb, ugyanúgy, ahogy egy katasztrofálisan buta fiúnak is.

Még egy állítás, amit kiemelnék, az, hogy „az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk”, ami szintén igaz. Csakhogy van, amikor ez a kettős mérce a férfiakat sújtja. Sok esetben. És ez a férfiaknak is ugyanolyan rossz, mint a nőknek, amikor őket sújtja a kettős mérce. Csak az a baj, hogy sok nő ezt nem hajlandó elismerni, sőt, ők hozzák létre a kettős mércét a férfiakkal szemben. Példa megint csak a nemi erőszak ­– persze vannak hamis vádak, meg Harvey Weinstein, de mégiscsak egy nőnek sokkal könnyebben elhiszik, hogy valóban megerőszakolták, mint egy férfinak. És ez nagyon kellemetlen.

A cikk végén Sára a nők néhány „követelését” fogalmazza meg, amelyeknek a nagy részével egyetértek. Én sem szeretek félni a sötét utcán, általában nem is félek, de amikor mégis, azt általában az okozza, hogy előző este néztem meg egy horrorfilmet, és attól rettegek, hogy a sötétben mozgó árnyalak a baltás gyilkos, és fel akar koncolni. Nem pedig attól, hogy meg akar erőszakolni. Persze félhetnék attól is, de ahogy a felkoncolós félelemnek, a sötét utcán megerőszakolós félelemnek sincs túl sok statisztikai alapja, hiszen állítólag a nemi erőszakok nagy része otthoni, házi környezetben történik, a támadó pedig olyan ember, akit az áldozat ismer vagy akiben megbízik.

Én is szeretnék olyan meséket olvasni és olyan filmeket nézni a gyerekeimmel, amikben a női karakternek van személyisége, és nem csak a megmentésre vár. Még szerencse, hogy az utóbbi időben tele van ilyen mesékkel a világ. Például a Disney is elkezdett feministább meséket gyártani, mint például a Meridát. Én is szeretnék a testemről saját magam dönteni, még szerencse, hogy a hatályos törvények szerint ezt megtehetem, és akkor szülök gyereket, amikor kedvem van. És ha nem akarok, akkor nem kell gyereket szülnöm, ha pedig mégis teherbe esem, legálisan elvetethetem az embriómat. Azzal meg, hogy mit nyavalyognak a családtagok meg a barátok, hogy ezt csináld, azt csináld, nem kell foglalkozni. Ha az embernek abortusza volt, nem kell nagydobra verni. Ennyi az egész.

Nyilván ez csak néhány probléma, amit én kiemeltem, amikkel én nem értek egyet vagy amikről én nem gondolom, hogy olyan nagyon súlyosak lennének. De a cikk többi részével egyetértek, és tény, hogy rengeteg az egyenlőtlenség, a diszkrimináció, a kettős mérce, a szexizmus, és higgyétek el, hogy ezek engem iszonyatosan fel tudnak dühíteni. Semmi máson nem tudom magam úgy felhúzni, mint ha nők elleni diszkriminációt vagy szexizmust látok (na jó, kivéve talán azon, ha nincs otthon WiFi vagy csoki). És persze én is hajlamos vagyok egyes dolgokat és jelenségeket túlreagálni, de szerintem erre nincs szükség. Nem kell az élet minden egyes apró aspektusában szexizmust és felháborító antifeminizmust látni. Nem minden olyan borzasztóan szörnyű, mint sokan gondoljuk.

Na de úgy érzem, egy kicsinykét eltértem a témától (ami egyébként egyáltalán nem szokásom). Visszatérve a nőnapra, én a nőnapban nem egy szexista marhaságot látok, hanem egy lehetőséget. Egy lehetőséget arra, hogy a világ kifejezze, hogy fontosnak tartja a nőket, a nők helyzetét, a nők egyenlőségét. Hogy tiszteli és szereti a nőket, fontosnak, kompetensnek és értékesnek tartja őket. Hogy megünnepelje a nőket, egy kicsit kárpótolva őket mindazért a sok szenvedésért és diszkriminációért, mit sok-sok éven keresztül elszenvedtek és sokszor elszenvednek ma is, ha nem is olyan durván.

És igen, fontosnak tartom, hogy tegyünk azért, hogy a nők meg legyenek becsülve, hogy ne legyen szitokszó a feminista, hogy tegyünk az egyenlőségért. De nem gondolom, hogy a nőnap ennek bármilyen módon is ellentmondana. Nem, a nőnap igenis a nők kiemelésére és ünneplésére való, hogy ha máskor nem, ezen a napon biztosan szóba kerüljenek az egyenlőtlenségek, a diszkrimináció, és az, hogy min kéne változtatni. Nem azért van, hogy befogják vele a szájunkat, hanem azért, hogy megadják nekünk a lehetőséget, hogy kinyissuk. És nem, szerintem sem a virág a legfontosabb a nőnapban, és a nőknek igazán nem virágokra van szükségük, de ha egy férfiismerősünk virágot vagy csokit hoz nekünk, igenis köszönjük meg nekik szívélyesen (mondjuk ez illemtanilag alap), és örüljünk is neki, mert legalább megpróbálta. Nem minden férfi harcos feminista aktivista, még ha pártolja is az egyenlőséget, és ha virággal fejezik ki a tiszteletüket és megbecsülésüket, akkor ez nagyon szép, jó és becsülendő gesztus.

Az év maradék 364 napján is tenni kell a nőkért és foglalkozni kell a nőkkel. De ezen a napon kiemelten ünnepelni kell őket. Ugyanúgy, ahogy (jobb esetben) az év összes napján szeretjük a párunkat, de Valentin-napon ezt meg is ünnepeljük, ugyanúgy, ahogy az év összes napján szeretjük az édesanyánkat, hiszen ez egy alapvető emberi érzés, de Anyák napján ezt meg is ünnepeljük. És az édesapánkat is az év összes napján szeretjük, de Apák napján ezt meg is ünnepeljük.

Úgyhogy én mindenkinek azt tanácsolom: ünnepeljük a nőket, a női erőt, a női értékeket, a női sokszínűséget, a sokszínű nőiességet, a feminizmus eredményeit, a mai napig megmaradt épeszű feministákat, a lányokat és az asszonyokat, a hölgyeket és a kevésbé hölgyeket, a kislányokat és a nagylányokat, a csitriket és a bakfisokat, a csajokat, a csajszikat, a fehérnépeket, a nőszemélyeket, a nőstényeket, a nőciket, a lyányokat, a hölgyikéket, a kisasszonyokat és a nagyasszonyokat (meg a közepes asszonyokat) együtt, március 8-án! Virággal, csokoládéval, ajándékkal, udvarias gesztusokkal, néhány kedves szóval vagy csak simán azzal, hogy tiszteljük és szeretjük őket, és értékesként, magunkkal, a férfiakkal, a többi nővel és a többi emberrel egyenlőként kezeljük őket.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább
«
12345


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek