A műkorcsolyához aztán nem most jött meg a kedvem

Ismeritek azt az érzést, amikor először pillantjátok meg egy film előzetesét, és rögtön érzitek, hogy ezt meg kell néznetek, és hogy biztos tök jó lesz? Na, nekem pontosan ez volt az érzésem, amikor egy YouTube-videó előtti reklámban találkoztam az Én, Tonya című film trailerével. Rögtön láttam, hogy ez a film nekem biztosan tetszeni fog. Így hát egyik nap a síszünetben anyukámmal együtt felkerestük az egyik mozit, és pont az utolsó pillanatban, a film kezdése előtt értünk oda. Szerencsénk volt. Leültünk, kényelembe helyeztük magunkat és elkezdtük nézni a filmet.

A film igaz történet alapján készült. Tonya Harding egy műkorcsolyázó volt, ma is él. Hírnevét, vagy inkább hírhedtségét főleg egy incidensnek köszönheti. Az 1994-es téli olimpia előtti nemzeti (amerikai) válogató előtt Tonya ellenfele, Nancy Kerrigan lába egy merénylet során megsérült. Kiderült, hogy Tonyának is köze lehetett az esethez.

A filmnek természetesen ez az egyik legfontosabb eleme, de emellett nagyon sok minden másról is szól. Például Tonya gyerekkoráról. A korcsolyázónő meglehetősen szegény, úgynevezett „white trash” családból származott, olyan közegből, ahol minden második ember alkoholista, dohányos, és senki nem képes végigmondani egy mondatot sem a bizonyos f betűs szó nélkül. Legalábbis a filmből nekem eléggé így jött le. Mivel a filmet néhány valós személlyel készített interjú alapján csinálták meg, valószínűleg elég pontos a közeg bemutatása is. Tonya származása ellenére Amerika- és később világszerte híres műkorcsolyázóvá vált, aki rendkívüli tehetségével nyűgözte le a bírákat és a közönséget is.

Ugyebár az ilyen nagy sportolók mindig nagyon korán kezdik. Tonyát négyéves korában már trenírozta az anyja, járatta korcsolyaedzésekre és hasonlók. Az anya nagyon kegyetlen és durva a filmben, nemcsak a lányával, hanem mindenki mással is, általában egy bunkó, eléggé unszimpatikus karakter. A film elején van néhány jelenet Tonya gyerekkorából, aranyos kis gyerekszínészekkel, de aztán elég hamar átlépünk a tinédzser- és fiatal felnőttkorba, ahol Tonyát már Margot Robbie alakítja. Szépen végigkövetjük, ahogy a tizenéves műkorcsolyás kislány a nyolcvanas években (Robbie rövid, feltupírozott hajjal és fogszabályozóval is képes volt gyönyörűen kinézni) megismerkedik későbbi férjével, Jeff Gilloolyval, összejönnek, majd össze is házasodnak. A legelső randevúra Tonya anyja is elkíséri a fiatal párost. Ennél a jelenetnél én félhangosan felnyögtem, mire a mellettem ülő anyukám gyorsan megnyugtatott, hogy ő nem fog velem jönni a jövőbeli randijaimra.

Tonya és Jeff eleinte (kb. az első két közös jelenetben) idillinek és aranyosnak tűnő kapcsolata hamarosan bántalmazó kapcsolattá válik, klasszikus sablonra: csúnya és hangos veszekedések, a férfi többször megüti, illetve egyszer meg is lövi a minden bizonnyal önvédelmi célokra otthon teljesen legálisan tartott puskájával a nőt, aki azonban szereti a férjét, meg még az is lehetséges, hogy a férje is szereti őt. Mindenesetre a nő többször is lelép, aztán persze a sok bocsánatkérés meg könyörgés után sokszor újra összeköltöznek, illetve többször is megbocsájt a férjének. Nem a legokosabb viselkedés, de hát a csávónak viszont nem kellett volna megütnie a nőt. Na jó, a bántalmazó kapcsolatok működéséről nem egy, de nyolc külön cikket lehetne írni, én pedig nem vagyok párkapcsolati pszichológus, szóval ezt a témát hanyagoljuk.

Mindeközben Tonya karrierje lassan ível felfelé, egyre több korcsolyaversenyre nevez be, változó eredményekkel. A lány ugyebár elég szegény körülmények között nőtt fel, és nem is lesz sokkal gazdagabb a versenyek során. A kosztümjeit sokáig maga varrja, amik sokszor borzasztóan ízléstelenek. De kétségkívül borzasztó tehetséges a korcsolyázásban, és az 1991-es amerikai korcsolyabajnokságot meg is nyeri, azzal, hogy első amerikai nőként mutatja be a tripla Axel nevezetű ugrást. Ez természetesen nagy hírnevet hoz neki.

Minden sikere és hírneve ellenére azonban Tonya továbbra is az a szegény, csóró emberke marad, aki az elején volt. Nekem nagyon feltűnt a film közben, hogy a végén Tonya ugyanazokon a lepukkant helyeken tanyázik, mint a film elején, és ugyanabban a white trash közegben él, miközben már nemzetközi hírnevet szerzett magának, hiszen az 1991-es világbajnokságon is ezüstérmes lett. De az anyagi helyzete nem javult valami sokat. Jó, nem éhezett, de nem is lett milliomos, mint azt az ember az ilyen nagyon sikeres, tehetséges sportolókról feltételezné. Ez főleg azért volt, mint azt anyukámmal megbeszéltük, mert régebben, 20-25 évvel ezelőtt még nem volt akkora nagy pénz a sportban, és mert világviszonylatban azért Tonya nem ért el akkora eredményeket. Ahhoz, hogy gazdag legyen, az olimpiát kellett volna megnyernie, de erre sajnos nem került sor.

Szóval Tonya csinálja szépen a dolgát, korcsolyázik, közben veszekszik Jeff-fel és hasonlók. De aztán elérkezik az 1994-es téli olimpia, amikor is az a bizonyos incidens történik – ahogy a filmben is hivatkoznak rá. Vagyis amikor Nancy Kerrigant megtámadják. Hogy pontosan ki és hogyan támadja meg, illetve hogy Tonyának mi köze van az egészhez, azt most inkább nem írom le, aki kíváncsi rá, nézze meg a filmet, aki meg túl lusta elmenni a moziba, az olvasson utána a neten, hogy pontosan mi is történt.

Már az előzetesben is hangoztatott vélemények szerint „Margot Robbie szenzációs” – amivel kapcsolatban teljes egyetértésemet szeretném kifejezni. Robbie tényleg remekül adja a tehetséges és szép, de faragatlan, lecsúszott, szegény közegből származó műkorcsolyázónőt, aki minden hibája és ordítva káromkodása ellenére a legszerethetőbb karakter a filmben. Mondjuk ez azért eléggé egyértelmű dolog, hiszen ha nem számítjuk Tonya apját, aki csak a film elején szerepel egy kis ideig, gyakorlatilag az összes más szereplő erőszakos, önző szemétláda. Jeff, Tonya férje, LaVona, Tonya anyja és Shawn, Tonya ún. „testőre” mind, mind borzalmasan unszimpatikus karakterek, legalábbis én el sem tudom dönteni, melyiket utálom jobban. Tonya azonban, bár kétségkívül egy tökéletlen jellem, azért mégis valahol emberi, megérthető, és végső soron nem akar rosszat. De még ha nem is feltétlen szerethetőek a karakterek, mégis nagyon erős és összetett jellemük van, nem sablonosak.

A film pedig rendkívül szórakoztató. Vannak benne mélyebb, szomorúbb jelenetek, és kicsit erőszakosabb részek, de vannak viccesebb, lazább jelenetek is, emlékszem, hogy többször is felnevettem a moziteremben. Emellett pedig a látvány is lenyűgöző, legalábbis a műkorcsolyás része. A koreográfia nagyon szép. Mondjuk ez nem annyira a filmkészítők érdeme, hanem inkább Tonyáé, az viszont igenis a filmeseké, hogy az eredeti bajnokságokon és versenyeken készült felvételeket szinte lépésről lépésre lemásolták, kosztümökkel, mozdulatokkal, arckifejezésekkel együtt. A film után, hazaérve, legalább fél órát Tonya Harding eredeti műkorcsolyás videóinak megnézésével töltöttem, és azt kell, hogy mondjam, nagyon élethű lett a másolat.

Persze van a filmnek mondanivalója is, például nagyon erősen jönnek át a szociális különbségek. Tény, hogyha Tonya Harding nem egy szegény, hanem egy felső középosztálybeli családba születik, sokkal sikeresebb lehetett volna. Nem azért, mert akkor tehetségesebb lett volna, hiszen így is az volt, hanem mert akkor talán a bírók nem pontozták volna annyira le eleinte. Nagyon elgondolkodtató volt az a jelenet, amikor Tonya még a nagy nyerés és a tripla axeles bajnokság előtt, az egyik verseny után odamegy az egyik bírához, és azt mondja, hogy nem érti, miért pontozzák őt annyira le, amikor tényleg tehetséges, és nagyon jól csinálja meg az ugrásokat. A férfi pedig azt mondja neki, hogy ez igazából sosem csak a korcsolyázásról szólt. Hanem az arculatról és a megítélésről is. Aki ezeken a bajnokságokon nyer, annak az országát kell képviselnie. És milyen már az, hogyha Amerikát egy white trash családból származó, neveletlen és bunkó csaj képviseli, akinek nincs egy normális családja, és aki a férjével is rendszeresen verekszik? Ezért nem tudott Tonya Harding olyan nagyon sikeres lenni, annak ellenére, hogy tényleg ő volt az egyik legjobb műkorcsolyázónő abban az időben.

A másik, ironikus és elgondolkodtató rész a film végén volt. Amikor a Nancy-merénylet történik, a média teljesen körbeveszi Tonyát és a férjét is, folyamatosan riporterek kószálnak a házaik körül. De amikor az egész lecseng, és a merénylettel kapcsolatos pereknek is vége, a sajtó elvonul és békén hagyja őket. Van egy jelenet, amikor valamelyik hírügynökség furgonja éppen kigördül Tonya férjének háza elől. Ezt Jeff az ablakból nézi, miközben a mellette álló tévében épp a következő nagy botrány megy: egy fehér nő helyett egy fekete férfi sportolót vádolnak éppen azzal, hogy a volt feleségét és annak a pasiját szurkálta agyon egy késsel. Hát mi ehhez képest egy lábütlegelés?

Ebből az utóbbi jelenetből igazából csak az látszik, hogy mennyire gyorsan ugrál manapság a média egyik botrányról a másikra, hogy milyen gyorsan szednek elő egy esetet, és milyen gyorsan felejtenek el egy másikat. És ma már Tonya Hardingra szinte senki sem emlékszik. Én például sohasem hallottam a nevét, kivéve most, hogy kijött ez a film, és ennek kapcsán újra cikkezni kezdtek arról, mi is történt pontosan 1994-ben.

A remek történetnek, a látványnak és a színészi játéknak is köszönhető, hogy nagyon élveztem a filmet, remekül szórakoztam, és egészen konkrétan nem akartam, hogy vége legyen. Így hát nagyon örültem, amikor a film végén pluszban még beraktak néhány archív felvételt Tonya Hardingról, amint korcsolyázik vagy amint Nancy Kerrington esetéről nyilatkozik, amely videókat hazaérve természetesen én is megnéztem eredetiben a YouTube-on, és mint azt már említettem, még majdnem egy óráig az internetet bújtam, információkat gyűjtve Tonyáról és Nancyről, mielőtt ezt a cikket megírtam.

Mindent összegezve, ez egy nagyon jó film, remek a színészi alakítás, a karakterek, a látvány, a történetmesélés... Minden remek benne, remélem, legalább egy Oscart fog nyerni. Legjobb filmre nem jelölték, amit nem értek, de nem baj, biztos nem mindenkinek jött be a film.

Én viszont biztosan ajánlanám bárkinek, aki kíváncsi egy érdekes, kicsit rejtélyes, izgalmas esetre, egy szegény amerikai élettörténetére, vagy csak simán a műkorcsolyára. Bár azt meg kell említenem, hogy látva a sportarénák falai mögött zajló csúnya dolgokat, ha valami, ez a film biztos nem hozta meg a kedvemet a műkorcsolyázáshoz. De tényleg egy remek film. Mindenképpen nézzétek meg, ha van egy kis időtök.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Én, Tonya (I, Tonya, 2017, 119’)
Rendezte: Craig Gillespie

Szereplők: Margot Robbie, Sebastian Stan

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Játékfegyverek

Ha az ember bemegy egy játékboltba és körülnéz a polcokon, meglehetősen nagy eséllyel talál majd ott egy-két játékfegyvert. Kardok és pajzsok, pisztolyok, puskák, tankok, katonák, mind-mind az emberiség egyik legnagyobb baromságára emlékeztetnek minket: a háborúra. És mégis engedjük, hogy a gyerekeink játsszanak velük.

Mörk Márta

Félreértés ne essék, nem akarok gyerekjáték-reformot bevezetni, nem akarom elszedni a gyerekektől az ilyesfajta játékokat. Én is játszottam háborúsat kiskoromban, pedig én lány vagyok, és a háborúzás inkább a fiúkra jellemző – de azért lányok is akadnak a tankok és a játékpuskák tulajdonosai között. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon miért van ez. Gond nélkül hagyjuk, hogy a gyerekünk háborús fegyverekkel és gyilkos masinákkal játszadozzon. A legtöbb szülő úgy gondolja, ezek semmiféle kárt nem okoznak, végül is nem valóságosak a fegyverek, nem tudnak vele ártani senkinek, és hát háborúk a valóságban is léteznek, mi értelme hazudni a gyerekünknek a valóságról, ugye.

Azonban, ha a játékboltok polcaira kerülne egy drogdíler Barbie, díler Kennel az oldalán, kis fehér porral töltött műkokainos tasakokkal, heroinos tűkkel és apró füves cigarettákkal a táskájában vagy a zsebében, az valószínűleg nem aratna nagy sikert a szülők körében. Vagy egy műdrogos készlet, a gyerek pedig a műanyag cigarettával eljátszhatja, hogy füvet szív, a mű injekciós tűvel eljátszhatja, hogy heroint fecskendez be magának, az extasy-cukorkával eljátszhatja, hogy partidrogot vesz be, és utána eljátszhatja, hogy be van tépve. És hogy miért nem? Mert hát a drog rossz, emberek életét teszi tönkre és öli meg őket. És minél később szerez tudomást a gyerek az ilyenek jelenlétéről, annál jobb. Mert a drog, az túl sok, az már túlmegy minden határon, az már nem oké. Pedig ezek a játék drogok is ugyanúgy nem lennének igaziak, mint a fegyveres játékok. Ugyanúgy senkinek nem lenne baja játék közben. És a valóságban a fegyverek ugyanúgy ölnek, mint a drogok. Amerikai alkotmánykultuszos fegyvertámogatók szoktak érvelni azzal, hogy nem a fegyverek ölnek embert, hanem az emberek. Nos, ebben igazuk is van, de a valódi helyzet az, hogy az idióta, lelketlen emberek fegyverek segítségével ölnek embereket. És ha az idióta, lelketlen emberek és a normális emberek között nem teszünk különbséget, és mindegyiknek ugyanúgy eladjuk a fegyvert, az sok esetben óriási tragédiába fullad.

De mégis, valahogy a fegyverek és a háború, mint gyerekjáték, széles körben elfogadott, de a drogok, na az már nem. Drogozni ne drogozzon a gyerek, ne játssza el, hogy be van tépve. De lövöldözni lövöldözhet, és ha eljátssza, hogy fejlövést kapott és meghalt, az teljesen rendben van.

Mörk Márta

Anyukám apukája, amikor a lányai egész kicsik voltak, a fülük hallatára jelentette ki, hogy fegyveres játékuk abban a házban soha nem lesz a gyerekeknek. Ezt, lévén gyermekei lányok voltak, viszonylag könnyű volt betartani. Amikor anyukám felnőtt, és neki is saját gyerekei születtek, ő is megfogadta, hogy sose fog fegyvert venni a gyerekeinek. Emellett azt is, hogy Barbie-babát sem fog venni nekik. Ezen fogadalmak betartása többé-kevésbé sikerült. Ő maga sose adott nekünk ilyen játékokat, de hát ott vannak ugye a rokonok, az engedékeny nagymamák, az ovis és sulis barátok, és a szülinapok, a névnapok, a karácsony… És ajándékot nem utasítunk vissza. Így hát mostanra csak-csak beszivárgott a gyerekszoba falai közé egy-kettő ezen a „tiltott” játékok közül. Nekem kiskoromban egész sok Barbie-babám volt, akiket úgy 11 éves koromban az unokatesómnak ajándékoztam, tehát már nincsenek. A fiúknak azonban még mindig van egy-két fegyveres játékuk, mint például egy tank. Egyébként békés természetű gyerekek, a légynek sem tudnának ártani, és főleg a fiatalabbik öcsém inkább kockulni és YouTube-ot nézni szeret, mint játszani. Amikor meg játszanak, akkor inkább autózni, vonatozni vagy legózni látom őket, nem pedig lövöldözni. De ennek ellenére mégis megkérdeztem őket, mi a jó a fegyveres, lövöldözős, tankos, háborús vagy egyéb erőszakos játékokban.

Kisebbik öcsém azt nyilatkozta, hogy az a jó bennük, hogy bele tudja képzelni magát egy nagy csatajelenet közepébe, mondjuk a második világháború idején. Katonák, ágyúk, kézigránátok és hasonlók. Nagyobbik öcsém egyetértett ebben, illetve hozzátette, hogy őt mostanában főleg a dinók érdeklik, amik alapból azért biológiailag, tudományosan is érdekesek, nem feltétlenül csak az erőszakkal lehet őket kapcsolatba hozni. De hogy ebben neki szerinte az a jó, hogy ilyenkor el tudja képzelni, hogy tud parancsolni a velociraptoroknak, és hogy a dinoszauroszok széttépnek egy-egy rohadékot. Mint például egyes kedves osztálytársait vagy Orbán Viktort. Ezeket a példákat említette.

Ezekben a válaszokban nekem elsőre az tűnt fel, hogy vannak dolgok, amikről az öcséim úgy nyilatkoztak, mintha a téma szakértői lennének, pedig egyáltalán nem azok. Miki tudja, hogy a második világháború körülbelül mikor volt, és hogy milyen fegyvereket használtak benne vagy milyen bombákat dobáltak. De a dolognak az emberi oldaláról, az ártatlan áldozatokról, hogy hány ember életét tette teljesen tönkre ez a baromság, fogalma sincs. Vagy ha tényszerűen tudja is, nem gondol bele, hatéves fejjel. Pedig nem kéne messzire nyúlni a dologhoz, a nagyapánk családjának is azért kellett elhagynia az otthonát, a dédapánk, nagyanyánk apja azért volt évekig hadifogságban, azért tért ki a hitéből, mert megtörtént ez a katasztrófa. Marcell pedig nem sokat tud arról, hogy kicsoda is pontosan Orbán Viktor, és hogy bár kétségtelenül nagyon sok szempontból támadható, raptorok elé vetni enyhén szólva is túlzás lenne.

Persze tisztában vagyok vele, hogy Marcell a való életben egyáltalán nem lenne képes bárkit is dinókkal szétmarcangoltatni, hiszen olyan áldott jó lélek. De akkor is, valahol ijesztőnek tartom, hogy egy tízéves gyerek fejében ilyen gondolatok forogjanak.

Mörk Márta

Alapvetően úgy gondolom, hogy a fegyverek és a fegyveres, lövöldözős, háborús játékok nem tesznek feltétlenül erőszakossá. Ha így lenne, akkor Miki már rég kiirtotta volna az egész családunkat. De egy olyan dologra emlékeztetnek, olyan dolog illúzióját keltik, érzetét adják meg, amiről úgy gondolom, hogy az illúzióját sem kéne megteremteni. A háborúét. Mert kétségtelenül van valami izgalmas a fegyverekben és az akcióban, a robbanásokban és a rejtőzködésben. De ha ezeket a valóságban kéne megélnünk, az már iszonyatosan nyomasztó lenne. Persze sok ember szokott eljátszani olyan gondolatokkal, amelyekben olyan dolgok történnek, amiket a valóságban sohase próbálnának ki. Szinte mindenki. Ez rendben is van, ha az ember érett és okos felnőtt, aki el tudja választani a valóságot a képzelettől, a helyest a helytelentől, az izgalmast a kegyetlentől. De gyerekek esetében ez már teljesen más. Egy hatéves gyerek még nincs teljesen tisztában a fegyverek kockázatával, a háború borzalmaival és a fejbelövés véglegességével. Még nem fogja fel teljesen, mit is jelent a halál. De már játszadozik halálos fegyverek tűpontos műanyag másolatával. Lelövi az öccsét, és nagyot nevet, amikor az ordítva felugrik a földről. És akaratlanul is az ember eszébe ötlik, hogy mekkorát nézne, ha egyszer nem így történne. Ha nem ugrana fel, hanem ott maradna, fekve a földön, vérbe fagyva. Ha tényleg jönne egy háború. Ha tényleg jönnének katonák, ha tényleg bombákat dobálnának és ha tényleg menekülni kéne. Vagy, ha nem rugaszkodunk el teljesen a nyugati világ jelenlegi valóságától, hiszen Európában és Észak-Amerikában jelenleg nincs háború és remélhetőleg nem is lesz, ámbár lőfegyverek azok vannak, főleg Amerikában. Ahol bizony rengeteg ember tart otthon, a fiókban igazi, valódi, élesben bevethető pisztoly a konyhafiókban. Megtöltve. Mert hát ugye mi van, ha megtámadnak az éjszaka közepén. És mondjuk a gyerekek, ahogy Magyarországon is sokan, fegyvereset játszanak, a hétéves gyerek lelövi a négyéves öccsét, és nagyot kacag, amikor az felkel a padlóról. Aztán egy nap megtalálják apuka fegyverét a konyhaasztalban. Jé, hát ez pont olyan, mint amilyennel mi szoktunk játszani, nézd, mondja a nagyobb, és meghúzza a ravaszt. És aztán a kisebb nem kell föl többé. Hanem ott marad a földön. És a nagy sem kacag többé, hanem néz nagy boci szemekkel, hogy de hát ő csak játszani akart…

Magyarországon ennek szerencsére kicsi az esélye, mert itt nem adnak minden tizedik joghurtvásárlás után a málnás Jogobella mellé egy ötmilliméteres revolvert ajándékba. De játékfegyvereket itt is lehet kapni, százával, és még népszerűek is.

Mörk Márta

A gyerekjátékok között rengeteg tehát az erőszakos téma. És a gyerekfilmekkel mi a helyzet? Nos, ott nem így van. A gyerekfilmek általában egyszerűen meganimált, cuki kis mágikus lények vagy valódi gyerekek történetéről szólnak, akiknek mindenféle kalandjaik vannak, például el kell tűrniük egy gonosz tanárt, vagy rettegésben tartja őket egy görnyedt varázsló, akit aztán jól megviccelnek, de mindig megmenekülnek tőle, vagy egy nagy erdőben mászkálnak körbe-körbe és pesszimista szamarakkal meg hiperaktív tigrisekkel ismerkednek össze, vagy éppen a holtak birodalmába kerülnek és vissza kell verekedniük magukat az élők közé. Van, hogy a gyerekmesékben is meghalnak emberek, de azok általában a gonoszok, akik meg is érdemlik halálukat a mesében. A háborúkra jellemző óriási, tömeges, brutális és teljességgel értelmetlen mészárlás sosem jelenik meg a gyerekfilmekben. A háborúkról szóló filmek mindig korhatárosak és felnőtteknek készítik őket. A gyerekek filmjeit még nem érte el a brutalitás és az erőszak, de a játékaikat már igen. És te is valószínűleg így gondolkozol. Sosem mutatnád meg a hatéves gyerekednek az Apokalipszis most című filmet. De veszel neki játékfegyvert, harci helikoptert, és sokan talán még játék napalmot is vennének, ha árulnának. Szerencsére ott még nem tartunk, az azért tényleg túl sok lenne. De játékfegyvert tényleg nagyon sokan simán vesznek a gyerekeiknek. Meg sem fordul a fejükben, hogy ilyenek léteznek igaziból is. Léteznek, és emberi életeket tesznek semmivé egy szempillantás alatt. Másodpercenként golyók tömkelegét lövik a levegőbe és az emberi testbe, életeket megszüntetve és családokat tönkretéve. És háborúkat kezdve és folytatva. Háborúkat, amik életeket vesznek el és családokat tesznek tönkre, álmokat és karriereket törnek derékba, művészi értékű építészeti csodákat döntenek porba, embereket tesznek földönfutóvá és kényszerítenek kockázatos menekülésre, politikai kapcsolatokat rontanak el, rengeteg-rengeteg pénzt emésztenek fel, gyűlölködést szítanak, nemzeteket fordítanak egymás ellen és szomorúságot, félelmet, pánikot, éhínséget, halált és pusztulást hoznak mindenkire. És amikor véget érnek, ott áll egymással szemben két fél. A vesztes és a vesztes. Akármit is írnak a történelemkönyvek, a háborúnak soha nincs igazi nyertese. Ott mindenki csak veszít. Veszíti az embereket, az életeket, a területeket, a városokat, az épületeket, a pénzt, a nyugalmat, a békét, a méltóságot, a bizalmat, a reményt. A bizalmat az emberiségben és a reményt abban, hogy eljöhet egy szebb világ, és hogy az emberek tanulnak a hibáikból. De nem. Mert hiába haltak meg emberek ezrei és milliói több ezer éven keresztül minden háborúban, mégsem tudtuk még befejezni ezt a baromságot.

Mörk Márta

Épp ezért én ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy folytatom a családi hagyományt, és nem fogok játékfegyvert venni a gyerekemnek, ha majd egyszer nekem is lesz olyan imádnivaló kis cukiságom, mint a testvéreim vagy az unokatestvéreim. Hanem majd leülök velük beszélgetni, és elmagyarázom nekik, hogy a fegyverek rosszak, hogy a háború rossz és borzasztó, hogy emberi életek és családok mennek tönkre általuk. Elmesélem nekik a családunk történetét, mesélek nekik a világháborúkról, a történelmi háborúkról és azokról a háborúkról, amik most folynak vagy akkor fognak folyni. Mesélek nekik az amerikai fegyvertörvényekről, és elmondom nekik, hogy ez sokszor milyen tragédiával jár. Elmagyarázom nekik, hogy nem szeretnék játékfegyvert hozni ebbe a családba. Mert nem akarom, hogy olyat játsszanak, ami a valóságban egy nagy katasztrófa. Nem akarom, hogy egy rettenetes, borzalmas dolog illúzióját keltsék, és kialakuljon bennük a kép, hogy a háború és a halál izgalmas és vicces, mert nem az, mert az ártatlan emberek halála borzalmas, szomorú, felesleges, értelmetlen és szörnyű. Nem akarom, hogy azt játsszák, hogy lelövik egymást és meghalnak. Nem akarom, hogy kialakuljon bennük a fegyverek szeretete vagy elfogadása, és aztán felnőttkorukban akarjanak egy igazit maguk is. Mert egy emberölő masinát tartani magunknál nem jó ötlet. A fegyvereket azért csinálják, hogy embert lehessen ölni velük. Nem azért, hogy célba lőjél és fejleszd vele a látóképességeidet. Nem azért, hogy nagyfiúnak tűnjél. Hanem gyilkolásra.

Mörk Márta

És nem akarom, hogy egy ilyen gyilkolóeszköz másolatával játsszanak a gyerekeim. Ugyanúgy, ahogy például nem akarom, hogy játékdrogot szedjenek, és ezzel sokan mások is így vannak, mert egy drogos baba szinte mindenkinél kiverné a biztosítékot. Nem akarom, hogy a gyerekeim játékból drogozzanak, játékból cigizzenek, játékból berúgjanak, játékból lopjanak vagy játékból szexeljenek. És azt sem akarom, hogy játékból öljenek vagy játékból meghaljanak. Mert ezek nem gyerekeknek való dolgok. Történnek ilyenek a valódi világban, igen. De optimális esetben nem a gyerekekkel. És én nem is akarom, hogy megtörténjenek. Nem akarom, hogy akár az illúziójuk is megteremjen. Azt akarom, hogy a gyerekeim a boldog gyermekkor boldog tudatlanságában éljék az életüket egészen addig, amíg elég nagyok és érettek lesznek ahhoz, hogy az ilyesféle felnőtt dolgokról tudomást szerezzenek, beszéljenek róla velem vagy az apukájukkal, teljességgel megértsék ezek veszélyeit, és majd felelősségteljes, okos és értelmes felnőtt váljon belőlük.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Nyilvános vécéket Bécsbe!

Bécs rengeteg turistát vonz évente. Főként karácsony idején, amikor rengeteg a karácsonyi leárazás, a karácsonyi vásár, a város fel van díszítve karácsonyi dekorációkkal. Ilyenkor rengetegen érkeznek az osztrák fővárosba busszal, autóval, vonattal. Én és kis családom is hasonlóan cselekedtünk, és egy decemberi szombaton elindultunk Bécsbe. Kimerítő idegenforgalmi és latrinológiai elemzés következik.

Eredetileg mehettem volna a sulival is, de nem akartam, mert emlékeztem rá, hogy korábban se az úton, se a városban nem tudtam elmenni elégszer vécére. Ez pedig rendkívül kellemetlen élményként maradt meg bennem, ezért idén inkább a családommal mentem el, azzal, hogy így akkor mehetek pisilni, amikor akarok. Legalábbis eleinte ezt hittem.

A legelső pisilési lehetőségre még Magyarországon, egy benzinkúton kerítettem sort, ami az utolsó a magyar oldalon Ausztria felé, a következő benzinkút már Ausztriában volt.

Kína populációjával megegyező számú ember tolongott a Marchéban, ahol volt egy fizetős vécé. Ezzel már meg sem próbálkoztam, mentem hátra, az ingyenes vécéhez, ahol szintén rettenetes sor volt.

Így hát végül, amíg apukám autópálya-matricát vásárolt, én elfutottam a benzinkúti terület másik végébe, és az árokparton, a ritkás bokrok között végeztem el a dolgomat. De legalább ingyen volt. És nem volt sor. Bár, amint azt később megállapítottam, aki az autópályán elhaladt, az mindent látott, lévén a bokrok nem takartak el belőlem semmit. Ezután már csak reménykedni tudtam, hogy hétfőn nem jön oda hozzám valamelyik nagy becsben tartott tanárom azzal, hogy „képzeld, Márti, szombaton épp Bécsbe tartottam az autópályán, amikor félrepillantottam, és...”

Ahogy az az eddigiekből már kiderülhetett, számomra a világ egyik legrosszabb dolga, ha nem tudok elmenni pisilni, mivel alapjáraton körülbelül húszpercenként pisilnem kell. Ez főként akkor van így, ha nincs a közelben vécé, és tudom, hogy nem fogok tudni vécézni, ami nagyon frusztrál és ideges leszek tőle. Ez a kényszerem gyerekkoromból származik, az óvodában átélt traumák eredménye, amikor is alvásidő alatt az óvó néni sosem engedett ki vécére. Ez a trauma olyan súlyos nyomot hagyott bennem, hogy máig megvan ez a meglehetősen hátrányos sajátosságom.

Ilyen hatású gyerekkori traumák hallatán azért maga Sigmund Freud is összecsapná a két kezét, lehet, hogy még esettanulmányt is írna rólam. Sajnos, a professzor úr nem egész nyolcvan évvel ezelőtt meghalt, így már csak az egykori lakását látogathattuk meg anyukámmal, a Sigmund Freud múzeumot (apukám és az öcséim külön mentek a műszaki múzeumba). Az épületbe lépve megláttuk Freud lakását és az előtte ácsorgó két embert. A múzeumban ugyanis egy időben korlátozott számú ember lehet, a többieknek kint kell várakozniuk. Ebből levontuk azt a következtetést, hogy ha ilyen kicsi volt a pasas lakása, valószínűleg mégse lehetett olyan jövedelmező dolog ez a pszichoanalízis. Szerencsére a sor egész gyorsan haladt, így hamar beengedtek minket. A múzeum viszonylag érdekes volt, elmondtak egy csomó dolgot a lakásról, meg hogy hogy nézett ki Freud rendelője, és hasonlók. Legnagyobb csalódásomra azonban az ikonikus dívány nem volt a lakásban, ugyanis azt Freud 1938-as emigrációja során magával vitte Londonba, így, mint a világ mozdítható látványosságainak kábé fele, Freud díványa is a britek tulajdonába került.

Viszont, ami a legfontosabb: a Freud múzeumban volt vécé, és bár csak két fülke volt, a látogatók korlátozott száma miatt nem voltak sokan, így nem is kellett várni. Még egész tiszta is volt. Így Bécsben tett utunk első állomásán már el is bíztam magam, és naivan azt gondoltam, hogy ezután már mindenhol így lesz.

A Freud múzeum után bemetróztunk a belvárosba, és elmentünk egy McDonald’sba. Az étteremben nagy, érintőképernyős táblákon lehetett megrendelni a kaját, és elég gyorsan el is készült, sőt, én, a szemfüles, még egy asztalt is szereztem magunknak az egyébként agyonzsúfolt étteremben.

Megettük a sajtburgert és a krumplit, megittuk a kólát, majd én kijelentettem, hogy el kell mennem vécére. Ezt meg is tettem... volna, ha a vécé előtt nem kanyargott volna hatalmas sor, és nem kellett volna még fizetni is érte. Ezért inkább feladtam szépen, és mondtam, hogy induljunk a Hofburgba, ami amúgy is gyaloglótávolságon belül volt. Viszont előtte még el akartam menni a metróaluljáróban pisilni, abban reménykedve, hogy ott majd nem lesznek annyian, mint a McDonald’sban. Nos, de, voltak. Úgyhogy mondtam anyámnak, hogy jól van, akkor menjünk a Hofburgba, egye fene. El is indultunk.

A Stephansdom környékén egyébként egy tűt sem lehetett leejteni, konkrétan alig tudtunk mozogni, annyi ember tömörült az utcán, mindenféle turistacsoportok, minden nemzetiségből. Még egy tibeti tüntetésbe is belefutottunk. Útközben megláttam egy Starbucksot, és felkiáltottam, hogy na, én most akkor elmegyek pisilni. A Starbucks háromemeletes volt, a legalsó szinten volt a vécé. És… kitaláltátok. Ott is marha nagy sor volt. Ennek minden mindegy alapon beálltam a végére, és elsírtam magam. Rettenetesen ki voltam akadva erre a rohadék városra. Eljövök ide, azzal a céllal, hogy adventi vásárra járjak, megnézzem Freud díványát és valami finomat egyek, erre mit kapok? Freud díványa Londonban van, és még a vécében is sor van! Olyan intenzitással sírtam, hogy a sorban előttem álló anya-lánya páros észrevette, az egyikük megsimogatta a karom, a másik meg adott egy zsepit. Ezután egy kicsikét lenyugodtam. Körülbelül tíz perc múlva valamelyik szemfüles hölgy észrevette, hogy a férfivécében nincs senki, és bement pisilni. Ezt később több társa is megtette. Én eleinte nem akartam bemenni, ugyanis a vécében volt egy fülke, vécékagylóval és egy piszoár is, és végig attól féltem, mi van, ha egy pasas bejön és elkezd a piszoárba vizelni, én pont akkor jövök ki a fülkéből, ő meg néz rám nagy szemekkel, hogy mit keres itt egy tizennégy éves kislány, majd egy másik pasi pont akkor nyitja ránk az ajtót, és szintén nagy szemekkel néz, hogy mégis miért áll egy tizennégy éves kislány egy pisilő férfi mellett a férfi mosdóban. Végül leküzdöttem félelmeimet, és bementem a férfivécébe, ahol semmi ilyesmi nem történt, teljesen egyedül voltam bent.

Illusztráció

Mialatt én várakoztam, illetve vécéztem, anyukámnak még egy italra is volt ideje, ezután tovább indultunk a Hofburgba. A bejárat után azonnal megláttunk egy viszonylag kevéssé zsúfolt vécét, én viszont úgy voltam vele, hogy majd akkor menjünk el, mielőtt elhagyjuk az épületet, és nem használtam ki a lehetőséget. Hiba volt. A Hofburgban először megnéztük a Habsburg család termetes méretű étkészlet- és konyhai eszköz-tárát. Ez a rész viszonylag érdekes volt, bár azért voltak unalmas részei, például, amikor a hatodik ugyanolyan ezüst étkészletet kellett megcsodálni, már morogtam egy kicsit. Gondolom, a személyzet egyszerű fém evőeszközökkel étkezett, az ezüst a királyi családnak és a vendégeiknek volt fenntartva. Szinte biztos vagyok benne, hogy sose használták egyszerre az összes villát, kést és kanalat. Az meg, hogy egy max. húszfős családra nagyságrendekkel több evőeszköz jutott, mint ma egy többszáz fős budapesti elit magániskola menzáján az éhes diákokra ebédidőben, elég ironikus. De legalább császármorzsa van itt is, ott is. Kóstoltam már a menzásat, és ha aznap nem fordult Ferenc József a sírjában akkorát, hogy a császári kripta összeomoljon, akkor sose fog.

Hofburg, szalvéta kiállítás

A hofburgi látogatásunk második részében megtekintettük Sisi és Ferenc József lakrészeit, a hálószobákat, szalonokat, étkezőt stb. Ez nagyon érdekes volt, még szerencse, hogy az eredeti bútorzat egy része megmaradt, illetve rekonstrukciók is készültek. Volt külön egy kiállítás, csak Sisi személyének szentelve. Anyukámmal szörnyülködtünk egy sort a királyné ruháinak csípő-derék arányán. Szögezzük le, hogy egyáltalán nem vagyok egy kövér gyerek, sőt, de hogy az én derekam még mindig majdnem kétszerese annak a méretnek, amilyenre Erzsébet királyné összepréselte fűzővel a sajátját, az is biztos. Úgyhogy elgondolkodtató volt látni, mit meg nem tettek a tizenkilencedik században a nők azért, hogy elérjék az ideális alakot. Egyébként a rendkívül szoros fűző miatt történt az is, hogy amikor Erzsébet királynét 1898-ban mellbe szúrta egy merénylő, először nem is érezte a fájdalmat, ezért sebét nem tudták időben kezelni, így meghalt. De amúgy ez a kiállítás is tetszett.

Miután kijöttünk a Sisi-kiállításról, hirtelen szembesültünk azzal, hogy már nem tudunk visszamenni a bejáratnál található vécéhez, ahol pedig nem voltak sokan. Én ekkor természetesen rettenetesen bepánikoltam, mert, amint ez rám jellemző, a kiállítás végére már pisilnem kellett. Találtunk egy vécét viszonylag közel, ami elég kulturált is volt, viszont itt is hatalmas sor kígyózott, és még fizetni is kellett. De azért kiálltuk a sort, ami közben én, bizonyságot adván békés természetemnek, javaslatot fogalmaztam meg arra, hogy Magyarország is emelkedjen fel a franciák, az angolok, az amerikaiak és sok más ország szintjére, gyártson atomfegyvert, majd az első működő atomrakétával egyenest Bécs városát vegye célba. Egyébként ebben a vécében is megtörtént az, hogy a nők bementek a férfivécébe, a vécéfülkékhez. Ezt már több helyen is megfigyeltem, hogy ahol nagy sor van a vécéknél, ott a nők mindig átveszik a férfivécéket, és utána már úgy néz ki a dolog, hogy a női vécébe nők mennek, a férfivécébe meg 80 százalékban nők, 20 százalékban férfiak. A Hofburgban ez nem volt ennyire durva, de itt is volt rá példa azért.

A Hofburg után elmentünk egy közeli karácsonyi vásárra, ahol megint annyi ember volt, mint Kínában és Indiában együtt összesen, csakúgy, mint a Stephansdom környékén. Elméletileg hangulatosnak kellett volna lennie a karácsonyi forgatagnak, de egyáltalán nem volt az, inkább nyomasztó volt. Néhány kisebb szuvenírt azért beszereztünk, anyukám még forralt bort is akart inni, de aztán akkora sor volt a forralt boros stand előtt, hogy inkább feladta.

Miután tényleg rettentően elegünk lett már a tömegből, elindultunk, és felkerestük a Hundertwasser-házat. Ez egy nagyon érdekes ház, mindenféle furcsa építészeti dekoráció van rajta, nagyon jól néz ki. Sajnos mire odaértünk, már sötét volt, így nem láttunk sokat a házból, de azért megpróbálkoztunk pár fényképpel. A ház árkádjai alatt volt egy aranyos kis bolt, ahova be is mentünk. Ott legalább meleg volt, és vettünk egy képeslapot meg egy könyvjelzőt, amik a házat ábrázolták nappali fényben. Tényleg nagyon szép.

Ezután anyukám elkezdett telefonálni, hogy megbeszélje apukámmal, hol találkozunk. Közben sétálgattunk a környéken, és találtunk egy cuki kis bevásárlóközpont-szerűséget, ami belülről Hundertwasser-stílusban volt építve. Anyukám ott telefonált apukámmal, majd megnézte Google Térképen, hogy merre kéne menni a megbeszélt találkozóhelyre. Azaz csak megnézte volna, ha nem merül le a telefonja. Ekkor az enyémet kérte kölcsön, amin meg nem volt net, úgyhogy felhívta inkább megint apukámat, és megegyeztek, hogy majd a metróban lévő térképen próbálunk meg eligazodni. Nekem ezután pisilnem kellett (még ilyet!), ezért elmentem a vécére a bevásárlóközpontban, ahol hatalmas meglepetés ért. Fizetni kellett ugyan, vagy nyolcvan centet, de a vécében szinte senki nem volt, nem lógott ki a sor a világ végéig, és azonnal el tudtam menni pisilni. Ilyen természetfölötti esemény után természetesen eufórikus hangulatba kerültem, eskü, le is fotóztam volna a vécét, ha nem épp anyámnál van a telefonom. Így végül csak a szép emléke maradt meg a tiszta, fehér falaknak, a nyitott vécéajtóknak, az üres helyiségnek, ahol nincs senki más, ahol az ember nyugodtan vécézhet, és nem kell öt órát várnia előtte.

Ezután már minden simán ment, elmetróztunk egy külvárosi helyre, ahol apukám kirakott minket reggel, és vártunk a kocsira. Apukám időközben dugóba került, hívtam is, mondta, hogy húsz perc, de én meg úgy értettem, hogy öt perc, ezért ott fagyoskodtunk a rohadt hidegben a metrómegálló előtt. A metrómegálló egyébként egy felszíni állomás volt, úgyhogy az a lehetőség, hogy lemegyünk a föld alá, ahol meleg van, nem játszott. Na mindegy, a várakozás is tartalmasan telt, szereztünk anyukámmal egy ingyenes osztrák magazint egy standból, ami egyébként valószínűleg olyan is, bár nem olvastam, mert nem tudok németül. Bár mondjuk ingyenes újság is lehet jó, régen például szerettem olvasgatni a Metro újságot, amíg le nem cserélték a Lokál nevű szarcsatornára közéleti napilapra.

Ezután végre megérkezett apukám, és hazaindultunk Bécsből. A hazaút viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy megálltunk vagy háromszor pisilni, de hát annyi belefér, és szerencsére a magyar benzinkutakon már nem tömörült ötmilliárd ember.

Bécs egy szép város, nagyon érdekes múzeumok, kiállítások és házak vannak benne, minden magyar embernek ajánlom, hogy ha teheti, legalább egyszer látogassa meg. Azonban a decemberi, adventi vásáros időszakot… Nos, azt csak azoknak ajánlom, akik kibírják fél napig pisilés vagy ivás nélkül, illetve akik szeretnek órákon keresztül sorba állni a vécénél, a forralt boros standnál, a kajastandoknál, a jegypénztároknál, és úgy általában nagy rajongói a soroknak. Meg azoknak is, akik szeretik, ha egyszerre ötven ember nyomódik a hátának, és az előttük a lépcsőn felfelé bukdácsoló kétéves kisfiú valóságos forgalmi dugót alakít ki az emberek között.

Bécs város önkormányzatának pedig azt tudom javasolni, hogy létesítsenek nyilvános vécéket a belvárosban, és könyörgöm, fogadják már el a tényt, hogy a nőknek általában, ha nagy tömegben érkeznek, több vécéfülkére van szükségük, mint a férfiaknak. Vagy bánom is én, legyen ugyanannyi a két nemnek, de összességében legyen több. Több, ne kettő, ne három, hanem tíz-tizenöt, mert kell a hely, és tényleg kihasználnák, az biztos. Vagy ha úgy gondolják, hogy az év többi részében, az adventi időszak elmúltával kihasználatlanul maradnának a vécék, akkor legalább a karácsonyi vásárok idejére húzzanak fel konténervécéket vagy mobilvécéket a belvárosban. Igen, büdösek, de jobb, mint a semmi.

Persze, hogy ne csak a más portáján söprögessek, meg kell jegyeznem, hogy Budapest nyilvános vécéinek számára is ráférne egy kis növelés. Meg egyébként Londonéra is. És Stockholméra is. És valószínűleg a világ összes létező városáéra is. Úgyhogy fogadjátok meg a tanácsaimat, kedves politikusok és fejesek és döntéshozók. Büdösek és csúnyák, de szükség van rájuk. Nyilvános vécéket mindenhova!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy egzotikus horoszkóp 2018-ra

Ha egy átlagos magyar embernek azt mondom, hogy horoszkóp, akkor a legtöbbjüknek a különböző újságokban található klasszikus, csillagjegyes verzió jut eszébe, amelyikben van tizenkét csillagjegy (pl. vízöntő, halak, szűz, bika stb.), és asztrológusok ezek alapján próbálják megmondani azt, hogy milyen a személyiségünk. Ezen kívül néhányan talán ismerik a kínai horoszkópot is, amelynél az alapján határozzák meg egy adott ember személyiségét, hogy melyik évben született. Ha viszont azt mondom, hogy ghánai horoszkóp, akkor az valószínűleg már kevésbé hangzik ismerősnek. Nos, be kell vallanom, hogy eddig én sem hallottam erről a horoszkópról, de nemrég találtam egy érdekes ismertető könyvecskét róla anyukám polcán. Elolvastam, és arra gondoltam, röviden összefoglalom a lényegét.

A ghánai horoszkóp egy elég régi horoszkóp, még valamikor a 16. században jött létre, de a modern asztrológusok a 20. század vége felé kicsit átdolgozták, az alapokat azért megtartva. Én erről a modern horoszkópról fogok most mesélni. Ennek a lényege, hogy az emberek személyiségét, sorsát az alapján próbálják meghatározni, megjósolni, hogy hányadikán születtek. Összesen kilenc horoszkóp-jegy van, mindegyikbe több nap is beletartozik, és minden nap be van sorolva, elsejétől egészen harmincegyedikéig.

És most akkor lássuk a horoszkópokat! Mivel ez nem egy havonta-hetente megjelenő magazin (sajnos), ezért nem az aktuális horoszkópokat fogom leírni, hanem a személyiségjegyeket, amik az év egészében igazak azokra az emberekre, akik az egyes napokon születtek.      

1: Korall – 1-je, 15-e, 23-a

A Korall emberek visszahúzódó, csendes személyiségek. Munkában és magánéletükben sem szeretnek nagyon beszélni. Épp ezért nem túl jók az érdekérvényesítésben. Jól tudnak viszont főzni és imádnak felmosni. Szeretik a halvány, pasztell színeket, főleg a kéket és a lilát. Imádják a friss újhagyma illatát, a kecsketejből készült szappant és a mandulás tortát. Szeretnek futni, zenét hallgatni és színházba járni.

2: Kocsis – 4-e, 9-e, 16-a, 22-e

A Kocsis emberek kedves, barátságos személyiségek. Könnyen barátkoznak, és szerelembe is könnyen esnek. Egy átlagos Kocsis embernek 15-20 párkapcsolata van élete során. Nagyon jól tudnak kertészkedni, főleg a dália- és hibiszkuszbokrok ültetésében és gondozásában remekelnek. Imádják a benzinszagot, a virslit és a csillogós matricákat. Szeretnek szandálban járni és részegen vezetni.

3: Sivatagi – 6-a, 14-e, 26-a

A Sivatagi emberek konzervatív, kissé begyöpösödött személyiségek. A hozzájuk hasonlóan konzervatív emberekkel könnyen barátkoznak, viszont heveny undor fogja el őket, ha megtudják valakiről, hogy olyan embertől született gyereke, akivel nem volt összeházasodva. Szeretnek sminkelni (a férfiak is), és gyakran járnak templomba. Imádják az operákat, a terepszínű nadrágokat és a fém ágykeretes ágyakat. Szeretnek sétálni és pornót olvasni.

4: Olló – 7-e, 19-e, 30-a

Az Olló emberek kíváncsi, nyitott személyiségek. Könnyen barátkoznak és ismerkednek meg új emberekkel. Szeretnek új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Remekül tudnak énekelni és táncolni, főleg flitteres, testre simuló ruhában. Szeretnek utazni és vodkát inni. Imádják a narancssárga színt, a kockás mintát, a vékony öveket és az alufóliát.

5: Zsiráf – 5-e, 11-e, 27-e

A Zsiráf emberek befelé forduló, antiszociális személyiségek. Komoly gondjaik akadnak az ismerekedés és a barátkozás terén, de általában nem is akarnak nagyon barátkozni. Viszont remekül tudnak mosogatni és padlót súrolni súrolókefével. Imádják a napszemüveget, a színes ragasztószalagokat és a nejlonzacskókat. Szeretnek CD-ről zenét hallgatni, nagyobb avarkupacokat felgyújtani és karaokézni.

6: Tésztanyomó – 3-a, 12-e, 17-e, 28-a

A Tésztanyomó emberek kicsit gyerekesek. Általában sok barátjuk van, de azoknak állandóan az agyára mennek az óvodás viselkedésükkel. Egymással azonban remekül elvannak, sokat játszanak együtt. Gyerekes viselkedésüknek köszönhetően remekül tudnak mászókázni, hintázni és homokvárat építeni. Imádják a baltát, a kiskutyákat és a pónikat. Szeretnek csúszdázni, embereket feldarabolni, drogozni és babázni.

7: Mosógép – 7-e, 13-a, 25-e, 31-e

A Mosógép emberek mániákus hazudozó, nem becsületes személyiségek. Szinte soha nem mondanak senkinek igazat, és ráadásul nem tudja senki rájuk bizonyítani, hogy hazudnak. Emiatt aztán sokan utálják őket, de azokkal, akik beveszik hazugságaikat, jóban vannak. Imádják a jegesmedvéket, a mogyoróvajat, a Legót és a bivalytejet. Szeretnek papucsban járni, térképeket nézegetni, kártyázni és almalevet inni whiskysüvegből.

8: Vascsiszoló – 2-a, 18-a, 21-e, 29-e

A Vascsiszoló emberek nagyon pontos, akkurátus személyiségek. Mindig mindenhova odaérnek pont időben, és mindig mindent hajszálpontosan úgy akarnak megcsinálni, ahogy elő van írva, nem hajlandóak változtatni a terveiken. Emiatt kicsit nehéz velük együtt dolgozni, de egy idő után meg lehet szokni. Imádják a tűhegyes ceruzát, a csillogós telefontokot, a mandalás színezőket és a mentolos fogkrémet. Szeretnek nyáron az autópálya közepén, a forró aszfalton mezítláb sétálni, szennyest válogatni és lila tollal írni.

9: Műkörmös – 8-a, 10-e, 20-a, 24-e

A Műkörmös emberek lázadó, vadóc személyiségek. Mindig az épp aktuális rendszer vagy rendszerek ellen lázadnak, mindig beszólnak mindenkinek és semmi sem jó nekik. Emiatt sok embert idegesítenek, de egymást nagyon jól megértik. Imádják a micimackós bögréket, az új és csillogó aprópénzt és a pöttyös harisnyát. Szeretnek nyuszis mamuszban járni, csillagokat nézni és kelt tésztát gyúrni.

Nos, hát ez volt a ghánai horoszkóp, amelyben leírtam, hogy az egyes napokon született embereknek milyen személyiségük van. Ha esetleg nem igazán illik rád a születésnapod alapján meghatározott leírás, ne aggódj! Nincs semmi baj, csak rossz napon születtél.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nincs karácsony Marika nélkül

Nincs karácsony Kevin nélkül – vallja számtalan ember. Magyarok és minden bizonnyal más nemzetiségűek is. A Reszkessetek, betörők! az egyik leghíresebb karácsonyi film, és sokak számára karácsonyi hagyomány, hogy minden évben megnézik. A mi családunkban ez kicsit másképp van, nálunk ugyanis a Diótörő című balettelőadás megnézése ilyen hagyomány. Régebben a nagynéném szerzett mindig jegyeket jótékonysági előadásokra az Operába, ahol volt ingyen kaja a szünetben. Sajnos pár éve ez a lehetőség megszűnt, és több évig nem néztem meg a Diótörőt. Idén azonban ismét sikerült jegyet szerezni, úgyhogy december végén, karácsony ünnepe előtt pár nappal elmentem anyukámmal az Erkel színházba, hogy megnézzem a Diótörőt.

Tudni kell, hogy a Diótörő koreográfiáját nemrég megváltoztatták. Sokáig ugyanazzal a koreográfiával játszották, én is azt a régebbi verziót láttam, többször is, éveken keresztül. Most azonban az új verzióra ültünk be. Mivel az idei előadás emléke elég friss, a régi koreográfiát pedig számtalanszor láttam, a továbbiakban összehasonlítom a kettőt, és rendkívül okosan ítéletet mondok felettük, hogy melyik a jobb.

Voltaképpen maga az előadás nem változott drasztikusan, elődjéhez nagyon hasonlít. A jelmezek és a díszlet ugyanúgy 19. századi hangulatot idéznek, a táncok nagy vonalakban hasonlítanak, és hát persze a zene ugyanaz maradt, de az nem is változhatott meg.

A nyitány és az első jelenet szintén nagyon hasonlítanak egymásra, nagy változás nem történt. A kinti korcsolyázás és lámpagyújtogatás után következik egy karácsonyfás-családias jelenet, ami voltaképpen egy karácsonyestét hivatott megjeleníteni. Itt a gyerekek és a felnőttek is külön táncolnak. A gyerekek tánca a régi koreográfiában tulajdonképpen abból állt, hogy körbetáncolták a karácsonyfát, miközben szólt a Diótörő leghíresebb zenéje. Az új koreográfiában valami fura, keringő-szerű, párcserés táncot járnak, meg vannak kisebb körtáncok, illetve táncolnak a felnőttekkel együtt is. Az egész kicsit kevésbé formális, kevésbé merev, sokkal családiasabb, több ember van a színpadon, meghittebbnek tűnt az egész. Mégis, nekem a karácsonyfa körbetáncolása azért hiányzott. De ez a verzió se volt rossz.

Utána volt egy felnőtt-tánc is, amiben volt egy öreg pár, akiket valószínűleg fiatal balerinák játszottak, nem tudom, túl messze voltak, és akik lényegében ott bénáztak a színpadon. Próbálták emelgetni a lábukat, de nem tudták, a bácsika bottal táncolt, és nyilván az egész egy poén volt. Én is jót nevettem rajta, voltaképpen ez jó kis újítás. Alapvetően a balett nem az a műfaj, amiről az embernek a vicc meg a nevetés jut eszébe, inkább egy merev, szigorú, komoly táncműfaj, azonban, ahogy látjuk, ez nem feltétlenül igaz minden esetben.

Ezután Drosselmeier bácsi előadása következett, amit a történetben szereplő gyerekek néztek. Az előző koreográfiában ennek a kis előadásnak a része volt a három baba: a bohóc, a néger és a spiccbaba. Ezeket teljesen kihagyták az új koreográfiából, helyette a balett későbbi szereplői adták elő Diótörő és Egérkirály sztoriját röviden. Ez nem volt rossz, de én mégis hiányoltam a babákat, főleg a spiccbabát. Az rendben van, hogy a néger baba alakját a mai, politikailag korrekt világban illik kihagyni, de a spiccbaba az egyik kedvencem volt, végig bámultam, hogy hogy nem törik el a lába! Na mindegy. Ez szerintem nem egy kifejezetten jó változtatás.

Ezek után egy szünet következett, ami teljesen felesleges volt. Még egyáltalán nem kellett pisilnem, amikor legördült a függöny. És ha nekem nem kell pisilnem, akkor tényleg nem telt el sok idő. Na mindegy, kimentünk, elmentünk vécére, visszamentünk, és vártuk, hogy mikor folytatódik végre az előadás.

A következő jelenetben Marika lefekszik, ez szinte egyáltalán nem változott, aranyos kis jelenet. A dajka elfújja a gyertyákat, kimegy, és Marika álmodni kezd. Álmában átváltozik Mária hercegnővé, kimegy a nappaliba és kezdetét veszi a csata Diótörő, a katonái és az egerek között. Az előző koreográfiában ez egy ténylegesen csatajelenet volt, itt azonban viszonylag humorosan volt megoldva. Például az egerek kis katapultokból kilőtt sajtdarabokkal ostromolták Diótörő várát, és amikor valamelyik egér vagy katona „megsebesült” a csatában, bejött két másik katona vagy egér, nagy, fehér, vörös kereszttel ellátott mellényben, és kicipelték a sebesültet. Ez is egy vicces rész volt, és sokkal aranyosabb, mint a régi. Pozitív változtatásnak mondanám, de azért a régi se volt rossz. Érdekesség, hogy a csatában ott volt Drosselmeier bácsi is, nem értettem, hogy mi a fenét keres ott. Jó, biztos Marika álmodta oda, végtére is nagyon szereti őt, megértem. Ja, és mellesleg a Diótörőt játszó táncos, amikor a színpadon megjelent, katonás ruhát és egy óriási, marha ronda Diótörő-maszkot viselt. Néztem is, hogy ha szegény csávónak ebben a maszkban kell majd ropnia egész darab alatt, akkor előadás végére valószínűleg háromszor megfullad, ráadásul borzasztóan fog mutatni a gyönyörű Mária hercegnő mellett. Egyébként Mária hercegnőnek ennél a résznél a ruhája nem sokban különbözött Marika hálóruhájától, gyakorlatilag ugyanolyan volt, csak persze nagyobb, és kicsit mélyebb volt a kivágása. Annyira nem volt szép, de a balerina tánca kompenzált.

Ezután következett egy kis páros tánc Diótörő és Mária hercegnő között. Ennek az elején még mindig ott ácsorgott a színpadon Drosselmeier bácsi, amit aztán végképpen nem értettem, hogy mit gyertyatartóskodik ott. Ez nem hármas tánc, takarodjon már! Szerencsére aztán hamar lement a színpadról, és a főszereplő páros táncolt egy kicsit. Utána jöttek a hópelyhek. A hópelyhek tánca nekem az egyik kedvencem a Diótörőből, az oroszok, a karácsonyfa körüli/melletti tánc és a Sugar Plum Fairy (Cukorszilva Tündér tánca) után. Ez most nagyon szépen meg volt koreografálva, és a tánc közben végig sűrű pelyhekben esett a színpadra a műhó. Ami persze illett a tánchoz, csak egy kicsit akadályozott a látásban, de a látvány így is gyönyörű volt. A tánc rendkívül kecses és szép volt. Mindig is elképesztőnek tartottam ezeket a csoportos táncokat, annyira durva, ahogy mind a huszonvalahányan egyszerre mozognak, és tényleg minden mozdulatukat összehangoltan csinálják. Mindenki tudja, mi a dolga, mindenki igazodik a többiekhez és mindenkihez igazodnak a többiek. Igazi csapatmunka.

Az új hópelyhek tánca a régi koreográfiától kissé különbözik, de nem nagyon. A táncosok jelmeze is más. A régi jelmezeknek része volt, hogy kis hópehely-gömbök lógtak a balerinák karjáról – ez most már nincs meg. De így is nagyon szépek voltak. A tánc végén a balerinák elvonulnak a díszlet mögé, felgyalogolnak nem tudom hova (úgy néz ki, mintha felmennének a hegyre), és nagyon szép, ahogy ott menetelnek egymás után. Ez a régi koreográfiában a kedvenc részem volt a hópelyhek táncából, és izgultam, hogy az újban is legyen benne, és benne is volt. Úgyhogy igazából a két hópehely-tánc közül nem tudok választani, jó ez az új is, meg jó volt a régi is.

A hópelyhek tánca után ismét szünet következett, anyukám megállapította, hogy fel kell söpörni a színpadról a sok lehullott műhavat. Ebben igaza volt, úgyhogy ki is vonultunk a teremből, elmentünk pisilni, ácsorogtunk még egy kicsit odakint, aztán visszamentünk.

A harmadik felvonásban a nemzetiségek táncai következtek. Ezeket nagyon vártam, igazából ez a kedvenc részem. Azon belül is az orosz tánc. Felgördült a függöny, és szemünk elé tárult a szépséges díszlet, aminek hátterében megint ott ült Drosselmeier bácsi, akiről továbbra sem értettem, hogy mit keres ott. Na mindegy, a továbbiakban inkább a nemzetiségek táncaira figyeltem. Összesen négy ilyen tánc van, az orosz, a spanyol, az arab és a kínai. Ezeket úgy osztották fel, hogy két hármas és két ötös volt köztük.

A spanyol táncban két nő táncolt egy férfival, fekete-piros spanyol kosztümökben. Tetszett, szép tánc volt. A régi koreográfiában négy spanyol táncosnő volt, akik hosszú, fodros narancssárga ruhákban voltak. Az a ruha jobban tetszett, meg a koreográfia is, de azért az új se lett rossz.

A másik hármas tánc a kínai volt, ott két férfi táncolt egy nővel. A régi koreográfia férfi-női páros tánc volt. Mindkettő tánc jó szerintem, talán az új egy kicsit mozgékonyabb, izgalmasabb, míg a régiben nagyon murisan, a mutatóujjukat felfelé tartva, kissé mereven, de gyorsan mozogtak a táncosok. De a lényeg a zene, ugyanis ennek a táncnak kifejezetten jó a zenéje, nagyon gyors ütemű, jó kis muzsika. Úgyhogy én inkább arra figyeltem.

Az arab tánc a régi koreográfiában is ötszemélyes tánc volt, ott volt a hercegnő és a négy udvarhölgye, akik a lassú ütemű zenére kecses mozdulatokkal járták el táncukat. Az új koreográfiában a négy udvarhölgyet kicserélték négy férfitáncosra, akikre nem tudom azt mondani, hogy udvarhölgyek, jobb híján azt találtam ki, hogy a hercegnő biztos feminista lett, és kitalálta, hogy ha a szultánoknak lehet háreme, akkor miért ne tartson ő is férfiháremet – és a négy férfitáncos az arab hercegnő háremurait hivatottak jelképezni. De hát ez csak az én mocskos fantáziám. Mindenesetre a tánc során az alapkoncepció az volt, hogy a négy férfi a hercegnőt liszteszsáknak használta, és hol ketten, hol mind a négyen emelgették, cipelték a vállukon vagy konkrétan dobálták egymásnak. Érdekes koreográfia volt, nekem a régebbi jobban tetszett, kecsesebb és nyugodtabb volt, ez az új meg inkább hasonlított egy NBA kosárlabdadöntőre, mint egy balettelőadásra. Mondjuk az arab tánc nekem sose volt a kedvencem, túl csigatempójúnak tartottam a zenéjét.

Az orosz tánc viszont mindig is az egyik kedvencem volt. Egyszerűen imádom a zenéjét, és a régi koreográfia is nagyon tetszett, amiben egy női és egy férfi balerina pörgött-forgott egymással. Az új koreográfiában egy férfi és négy nő szerepel, a pasas ugrál és forog, a nők meg csak kecsesen forognak össze-vissza. Jó, nem össze-vissza, mert ez egy balettelőadás, de akkor is. Végső soron nem egy rossz koreográfia, de azért a régi jobban tetszett.

Volt még a porcelánbabák tánca. A régi koreográfiából igazából nem is emlékszem, hogy hogy táncolták ezt, milyen felállásban. Az új koreográfiában három lány táncolja, tizennyolcadik századot idéző jelmezben és parókában. Ügyesek voltak mind, és a zene is nagyon jó volt hozzá. Gondolom, az előző verzió nem lehetett olyan jó, ha nem emlékszem rá, úgyhogy akkor merem állítani, hogy ez az új jobb.

Ezután jött még egy rövid férfiszóló a Diótörő részéről, amiben a férfibalerina fel-alá ugrált a színpadon. Igazából szerintem ez a tánc se változott sokat. Utána jött Mária hercegnő szólója, amit a Sugar Plum Fairy című zenerészre táncolt. Ez a tánc is volt olyan jó, mint az előző, mindkettő remek volt, megint csak nem tudok a kettő közül választani. Viszont a harmadik felvonásra Mária hercegnő végre levedlette a hálóruháját, és egy szépséges aranyozott balettruhát vett fel helyette, arany koronával. A Diótörő meg a párjához illő fehér gatyában és aranyszínű ingben jelent meg. Mária jelmeze jobban tetszett, mint az előző, hálóruhás, Diótörőnél pedig jobb volt a darab elején felvett katonás stílusú ruha, persze a horribilis maszk nélkül.

Végül pedig a virágkeringő jött. Ez is egy nagyon jó és érdekes tánc. A koreográfia nem annyira különbözött az előzőtől, legalábbis én nem vettem észre nagy különbséget. A tánc ugyanolyan jó volt, mint az előző. Viszont a táncosok jelmeze nem tetszett annyira. A nők rózsaszín ruhája nem volt rossz, de a férfiak valami fura, 18. századra hajazó lila térdnadrágot és mellényt viseltek, ami nekem nem tetszett. Az előző koreográfiában a férfitáncosoknak kék jelmezük volt, így jobban el is különültek a nőktől és meg lehetet őket különböztetni, most azonban sokszor kissé egybeolvadtak a hasonló színű ruhájuk miatt.

Az utolsó jelenetben Marika felébred álmából. Az előző változatban a dajka jön be és felkelti, ebben az új verzióban azonban a fiútestvére, Feri jött be, akivel előző este a Diótörő miatt összevesztek. A darab végén azonban kibékültek, és totális happy enddel fejeződött be a balett. Ez egy kifejezetten pozitív változtatás volt, nagyon aranyosak voltak a gyerekek, ahogy ott összeölelkeztek.

Ezután vége volt a darabnak, és következett a taps meg a meghajlás. A fontosabb szereplők, úgymint a nemzeti táncosok, Drosselmeier, Diótörő, Marika, Mária hercegnő, Feri meg a virágkeringősök kijöttek és meghajoltak. Alapvetően a balett az a fajta előadás, ahol a meghajlást nézni is öröm, mert a balett-táncosoknak ugyebár külön kifejlesztett meghajlási módjuk van, ami rendkívül kecses. Ahogy felemelik a karjukat és lassan meghajtják magukat... Nagyon szép.

Bár valószínűleg a hópelyhek, a katonák és az egerek átöltöztek, és később ők táncolták a nemzeti táncokat és a virágkeringőt is, mégis voltak többen, akik nem jöttek ki a színpadra meghajolni, például a gyerekek. A nyolc-tízéves gyerekbalerinák, akik az első felvonásban a családi táncokban vettek részt. Valószínűleg egyébként hazaküldték őket, mert eléggé késő volt már. De mégis, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak sajnálkozva rájuk. A gyerekekre, akik valószínűleg évek óta, két-három-négyéves koruktól kezdve táncolnak és járnak balettórákra nonstop, és akik rengeteget dolgoztak és küzdöttek azért, hogy megkapjanak egy statisztaszerepet a nagy Diótörőben, és a végén még csak meg sem tapsolják őket, mert nem hajolnak meg. Sajnálom őket, és szurkolok mindannyiuknak, hogy tovább is eljussanak, egyszer majd ők is táncolhassanak főszerepet valamelyik balettben, és megtapsolják őket is. És lássák majd az elismerést a nézők arcán. Na jó, nyilván nem fogják látni a nézőket, mert majd’ kiégeti a szemüket a reflektorok fénye – tudom, mert voltam már színházteremben előadóként, és próbáltam kisandítani a közönségre, hogy megkeressem anyukámat, de az égvilágon semmit nem láttam, csak a szigorú szemorvos bácsit, azt is csak lelki szemeimmel.

Végezetül pedig összehasonlítva, az új Diótörő nem rossz előadás, igazából se nem jobb, se nem rosszabb a régi koreográfiánál. A zene ugyanaz, a táncok és a jelmezek hasonlóak. Hagyománytisztelő szívem húz a régi koreográfia felé, hiszen én mégiscsak azon nőttem fel. De azt élőben már amúgy sem fogom tudni itthon megnézni, úgyhogy mindegy is, ha nincs régi Diótörő, jó az új is. És tényleg jó. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg, akár még idén, akár jövő karácsonykor. Igazi karácsonyi klasszikus ez a balett. Igaz, az Operaház épületében sajnos nem játsszák, csak az Erkel színházban, és valamennyit azért számít az élményben az is, hogy egy gyönyörű freskókkal díszített plafonú, aranyozott szobrocskákkal, díszekkel, oszlopokkal teli teremben ülünk egy puha, vörös széken vagy egy szürke repülőgép-hangárban gubbasztunk egy fakózöld széken. Az Erkel színház belső tere nem éppen színházhoz méltó, az Operáé viszont csodálatos. De a lényeg azért az, ami a színpadon van, illetve ami a zenekari árokból hallatszik. És az továbbra is remek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom. Gyerekeknek is, felnőtteknek is.

És boldog karácsonyt!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

fotók: opera.hu

Wayne Eagling – Solymosi Tamás – Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő
Karmester: Halász Péter

Korábban a Diótörőről - Somos Emma: Egy kicsit más karácsony az Operában (2015. december)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Amatőr étteremkritikusoknak – a nyolc red flag

Létezik angolul az a kifejezés, hogy „red flag”, magyarul vörös zászlónak lehetne fordítani. Intő, figyelmeztető jelet jelent, olyasmit, amiből tudhatja az ember, hogy itt baj lesz, és ha nem intézkedik időben vagy éppen nem lép ki az adott szituációból, akkor könnyen katasztrófa történhet. Magyarul ennek a megfelelője a vészvillogó, a jelzőfény, de nekem az angol red flag kifejezés jobban tetszik. De a megfogalmazás lényegtelen is, a fontos az, hogy most 8 ilyen red flaget fogok felsorolni, éttermekre vonatkozóan. Magyarul: nyolc olyan jelet, amelyekből tudhatod, hogy az étterem, ahol éppen táplálkozni készülsz vagy már táplálkozol is, egy nagy szemétdomb-e, és jobb, ha hazamész, és aznap beéred két szelet vajas kenyérrel.

1. Az elhelyezkedés

Általában már az is meghatározza, hogy egy étterem mennyire lehet jó, hogy milyen helyen van, illetve hogy mennyi ideje áll fenn.

Forgalmasabb helyeken (pl. a belvárosban, pályaudvaroknál) sok ember megfordul, így gyakorlatilag mindig lesz új vevő, ilyen módon egy gyengébb étterem sokkal jobban fenn tud maradni, még akkor is, hogyha az, aki egyszer volt már ott, az soha többé nem jön vissza, sőt, visítva menekül, ha meglátja a helyet. Ellenben, ha egy kevésbé forgalmas, külvárosi, kevésbé zsúfolt környéken van egy étterem, főleg, ha régóta fennáll, akkor az szinte biztosan jó, hiszen oda csak az jár, aki a környéken lakik, és az is csak akkor, ha ízlik neki az étel és jó a kiszolgálás. Persze ez a mérce nem mindig működik, természetesen belvárosi, zsúfolt környezetben is található rengeteg jó étterem, sőt, ha jó az étterem, nyilván akkor is forgalmas helyre éri meg odatelepedni, mert több a potenciális ügyfél. Ezért érdemes más szempontokat is figyelembe venni, hát folytassuk is a listát!

2. A szag

Az eléggé nyilvánvaló és közismert tény, hogy a rothadó étel büdös. Csakúgy, mint a mocsok, a zsír és az elhasznált sütőolaj. Persze léteznek légfrissítők meg zárható konyhaajtók, és valószínűleg a legtöbb étteremnek a hátsó, konyhai részlegén nem egészen olyan szag van, mint az étkező részén, hanem sokkal rosszabb. De mégis, van az az intenzitású szag, amin már nem segítenek a gondosan bezárt ajtók és a légfrissítők sem, és az ilyen szag az egyik ismertetőjele a C-nél alacsonyabb kategóriájú éttermeknek.

Ráadásul legtöbb esetben már a belépés pillanatában érezhetjük, nem kell sok időt eltölteni a helyiségben, körbejárni vagy hozzászólni bárkihez, anélkül is meg tudjuk állapítani. És bizony az egész étteremben terjengő rohadás-, zsír- és sütőolajszag nem éppen étvágygerjesztő. Így hát amennyiben kiszemelt éttermünk úgy bűzlik, mint a vidéki parasztházban vezetékes víz nélkül élő dédnagypapa hátsó kertje a budival, ételmaradékokkal, disznókkal és csirkékkel együtt, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy vegyünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és sovány malac vágtában hagyjuk el a helyiséget.

3. A kiszolgálás

Ez többtényezős dolog. Először is, ha büfészerűen működik az étterem, azaz oda kell menni egy pulthoz, ott kell kérni a kaját, 5-10 percen belül megkapod és utána kell leülnöd, akkor az étterem általában nem kifejezetten igényes. Ettől még maga az étel lehet finom, az egyik kedvenc éttermem pont ilyen gyorsétterem jellegű (nem, nem a McDonald’s az, bár oda is szeretek néha járni).

De ha leülsz, rendelsz, és pincér hozza neked ki a kaját, az általában sokkal elegánsabb, és ilyenkor biztos, hogy az ételt frissen és ott készítik el neked. Kivéve, ha így is 10 percen belül megkapod az ételt, mert olyankor valószínű, hogy azt mikró segítéségével csinálták meg, hacsak nem hideg előételről van szó. De a kiszolgálás gyorsaságát mindig érdemes figyelembe venni. Ha túl gyors, akkor, ahogy az előbb írtam, nem fordítottak elég időt a minőségi elkészítésre, míg ha túl lassú, akkor vagy lusták a személyzet tagjai, vagy a szakács véletlenül instant kakaóport kevert a Besamel-mártásba, és újra kellett neki csinálni.

4. A dolgozók kinézete

Nem, nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlanul jóképű, izmos pincérek és csábosan mosolygó, telt idomú pincérlányok szolgálják-e fel a töltöttkáposztát, csak arra, hogy az étterem mennyire ad a külsőségekre. Például van-e a dolgozókon egyenruha. Megfigyelhetjük, hogy egy magára valamit adó étteremben minimum egy egyenpólót adnak a dolgozóknak, elegánsabb éttermekben akár komplett egyenruhákat is, csokornyakkendővel, cipővel, helyenként sapkával kiegészülve.

Azt is érdemes megnézni, hogy a személyzet milyen állapotban van. Normális munkahelyen azért elvárják az embertől az ápoltságot, a mosott hajat, a rendszeres fürdést, férfiaknál a borotváltságot stb. Magyarán, ha az étterem munkatársai zsírfoltos mackónadrágban, félig lekopott feliratú metallicás pólóban és szakadt baseballsapkában vánszorognak fel s alá, és közben úgy bűzlenek, mint aki egy hete nem fürdött, akkor érdemes elgondolkoznunk azon, hogy valóban jó helyre jöttünk-e.

5. A berendezés

A berendezés is része egy étteremnek, és itt is több dolog a mérvadó. Egyrészt az, hogy milyen minőségű. Nem nagyon nagy baj, ha nem a legjobb aranyozott rokokó bútorokkal van tele a hely, de lehetőleg ne hiányozzon a négyből három lába az asztaloknak.

Kétségkívül nagyobb esztétikai élményt nyújt néhány egységes dizájnú, gondosan kiválasztott, jól elrendezett aszal és szék. Ha helyenként horpadt, felpúposodott, repedt a padló, vagy éppen hiányzik belőle egy darab, és lefelé tekintve megpillantjuk az épület alatt meghúzódó csatornákat és az ott lakó vigyori bohócot piros lufival a kezében, az nem kifejezetten bíztató.

De ennél is sokkal fontosabb a tisztaság. Ha az ember végighúzza az ujját az asztal szélén, és utána az ujjbegyén kb. tíz árnyalattal lesz sötétebb a bőre vagy éppen ragacsos lesz az asztal tetejét vastagon borító zsírrétegtől, ha a padlón lábnyomok, kosz vagy éppen ételmaradékok vannak, na, az ilyenekből lehet tudni, hogy valamikor a boldog békeidőkben takarítottak utoljára.

Az ablakoknál pedig nyilván azt kell megnézni, hogy mennyire poros a párkány, illetve hogy az utcára kitekintve mennyire látjuk az ott mászkáló embertársainkat. Ha a látvány full HD-ban tárul a szemünk elé, akkor nincs miért aggódni. De ha a kint folyó történéseket egy ködszerű, vastag, szürke rétegen keresztül tudjuk csak homályosan kivenni, akkor baj van, méghozzá az, hogy az ablakokat nem takarítják rendszeresen.

Azonkívül, ha a székeken vagy padokon van huzat, azt is érdemes megfigyelni; poros-e, zsíros, foltos-e, illetve el van-e szakadva. Mondanom sem kell, hogy a szakadt huzat és az alóla kitüremkedő szivacs nem éppen tisztaságot és rendezettséget sugall. Illetve, ha az asztalokon van abrosz – és nagyon sok étteremben van –, akkor természetesen azt is érdemes megtekinteni: szaftos, zsírfoltos-e, ételmaradékokkal van-e tele, vagy szép tiszta.

Étterem San Joséban - már bezárt

6. A vécé állapota

Én olyan típusú ember vagyok, akire meglehetősen gyakran rájön a pisilhetnék, és nem nagyon bírja ki sokáig. Épp ezért nem is vagyok nagyon válogatós, szinte akármilyen vécét hajlandó vagyok használni, de azért kétségkívül sokkal kellemesebb egy tiszta, csillogó, csendes környezetben könnyíteni magunkon, mint egy mocskos, erős pisiszagot árasztó, szürkés csempével kirakott helyen. Olyan étterembe, ahol nincs vécé, valószínűleg be sem vagyok hajlandó menni, úgy gondolom, ez azért eléggé alap egy olyan hely esetében, ahol italt is felszolgálnak. Azonban, ha éppen van vécé, akkor ott a legfontosabb szempont a tisztaság. Valljuk be, a vécé tipikusan az a hely, ahova a legkoszosabb dolgok kerülnek, és ha nem takarítják rendszeresen, a szag is könnyen elviselhetetlenné válik.

Épp ezért, ha teljes képet akarunk kapni az étterem minőségéről, érdemes egy gyors pillantást vetnünk a mosdóra, mielőtt leülünk és rendelünk valamit. A tisztaságon kívül azonban az illemhely méretét is érdemes figyelembe venni; ugyebár senki nem vágyakozik tíz percig tartó sorbanállásra, mindössze egy pisilésért. Ezenkívül azt is jó leellenőrizni, hogy van-e elegendő mennyiségű toalettpapír, vagy kénytelenek leszünk-e a zsebünkben őrizgetett zsebkendőkre fanyalodni.

7. A tálalás

Szerény véleményem szerint a tálalást nem nagyon kell túlzásba vinni. Tökéletesen elég, ha sima, fehér tányéron egy-két díszítéssel (mint pl. csokiszósz a torta tetején, rukkola a tésztára szórva, egy salátalevél a hús mellé stb.) szolgálják fel az ételt, a lényeg a minőség. Azonban itt is lehet egy-két kifogásolható dologgal találkozni. Például nem gyorsétterem esetében alap, hogy a pohár üvegből készült, a tányér pedig porcelánból, nem papírból vagy műanyagból. Illetve lehetőleg a poharak, tányérok dizájnja is egységes legyen, ne legyen az, hogy a főételt Zsolnay porcelánon szolgálják fel, a desszertet pedig Donald kacsás tányéron, mert egyszerűen nem esztétikus. Tányérok és poharak esetében is érdemes figyelembe venni a tisztaságot. Persze a tányér nyilván zsíros és koszos lesz, mire elfogyasztjuk az ételt, de pohár esetében ez viszonylag egyszerűen megállapítható: ha olyan koszos az oldala, hogy alig látjuk a benne lévő italt, akkor nyugodtan felvethetjük a pincérnek egy új mosogatógép beszerzését.

Ha tálcán kapjuk az ételt, és nekünk kell cipelni, az megint nem valami elegáns, főleg csak gyorséttermekre jellemző, hát még ha a tálca is ragad a zsírtól és a kosztól. Nem éppen étvágygerjesztő dolog.

8. Az étel, az ital

Utolsó szempontunk pedig mi is lehetne más? Nyilván ez a része a dolognak teljesen szubjektív. Simán lehetséges egy olyan eset, hogy valakinek a Ritz szálló csillagászati összegekbe kerülő éttermében nem ízlik a kaja, a sarki kínai gyorskajáldában meg igen. De legyen akármennyire jó híre is az étteremnek, ha nem tetszik, amit eszünk, akkor többé ne menjünk oda. Kulináris téren mindenkinek más az ízlése, azonban mégiscsak vannak olyan objektív dolgok, amikről megállapíthatjuk, hogy általában egy rossz minőségű étterem fémjelzői. Ilyen például az ócska alapanyagokkal való dolgozás. Ezt nem nagyon lehet szavakba önteni, az emberek többsége egyszerűen belekóstol az ételbe, és érzi. Érzi, hogy a hús nem biogazdaságból való, hanem visszamaradt, összepépesített maradék, a zöldséget már legalább két helyről kidobták hulladék gyanánt, mire a tányérra került, a tejföl nyomokban tejterméket is tartalmazhat, a kenyér szárazabb, mint a Góbi-sivatag és a nutellásnak mondott palacsinta valamely áruházlánc sajátmárkás, gazdaságos, alsó polcon árult, mogyorókrém ízére emlékeztető krémével van töltve. Ezek sajnos mind olyan dolgok, amik az étterem silányságát és alacsony minőségét jelzik.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Coco: egy film mindenkinek, kivéve Donald Trumpnak

Én és szerény kis családom valamikor szeptember környékén néztük meg először a Coco című animációs film előzetesét. Mivel alapelvünk, hogy ami Pixar, az rossz film már nem lehet, nem is volt kérdés, hogy megnézzük a filmet. Így egy késő novemberi napon el is mentünk a moziba, jómagam, anyukám és a két kis öcsikém.

Azt hittük, hogy elkésünk, de végül szerencsére elértük a filmet, viszont sajnos nachost, popcornt és kólát venni már nem volt időnk. Ez utóbbinak volt pozitív hozadéka is, például így a kisebbik öcsém nem jelentette ki a film vége előtt öt perccel, hogy pisilnie kell, és így anyukám is végig tudta nézni a filmet. Viszont kaja hiányában kénytelen voltam felbontani a táskámban előző napról ottmaradt zacskó chipset, amivel szándékosan és cselekedeteim teljes tudatában megszegtem a mozi előterében tisztán és világosan megfogalmazott szabályt, mely szerint a teremben csak azt lehet enni, amit a helyszínen vettünk meg. Ezen sorokat már a rács mögül írom.

Újabban a Disneynek és a Pixarnak szokásává vált, hogy minden egész estés filmjük előtt levetítenek egy öt-tízperces rövidfilmet. A mi filmünk előtt történetesen egy legalább húsz perceset vetítettek, legalábbis nekem úgy tűnt. A sztori a Jégvarázs történetéhez kapcsolódott, és arról szólt, hogy Anna és Elza azon törik a fejüket, mi a karácsonyi családi hagyományuk, Olaf meg elmegy keresni nekik egy hagyományt. Aranyos kis filmecske volt, de kicsit túl hosszú, a végén már a fejemet fogtam, hogy mikor jön végre a film, amire befizettünk.

Végül aztán befejeződött a nyálas Jégvarázs-sztori és elkezdődött a Coco. A történet főszereplője egy mexikói kissrác, akiről az ember azt hinné, hogy Cocónak hívják, ha már a film címe is ez, de nem. A fiú neve Miguel, Coco pedig a dédnagymamája, aki szintén jelentős szerepet kap a filmben, de a főszereplő akkor is egyértelműen a kisfiú. Nem is értem, miért nem róla nevezték el a filmet. Valószínűleg azért, mert a Miguel, mint filmcím nem hangzik valami egyedien, lévén minden harmadik embert Dél-Amerikában így hívnak. Miguel családja generációk óta cipőket készít, és utálják a zenét, mert Miguel ükapja zenész volt, és a karrierje miatt elhagyta a feleségét és a kislányát. Miguel azonban muzsikusnak született, és álma, hogy ő is olyan legyen, mint a híres zenész Ernesto de la Cruz, aki a példaképe. Halottak napján egy különös véletlen folytán Miguel a holtak világába kerül, ahol találkozik az őseivel, többek között ükanyjával és ükapjával is. Mindez éjszaka történik, és Miguelnek napkeltéig haza kell mennie az élők világába, különben ő is meghal és ott ragad a holtaknál. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha egy halott az áldását adja a visszatérésre, de ez a halott bármilyen feltételt megszabhat, amely feltételeket, ha Miguel megszegi őket, egyből visszakerül a holtakhoz. Eredetileg az ükanyja áldásával akar visszamenni, azonban ő feltételnek azt szabja meg, hogy Miguel soha többé nem zenél. Ezt a kisfiú nem akarja elfogadni, ezért elindul megkeresni ükapját, Ernesto de la Cruzt, hogy az ő áldását kérje, és visszatérjen az élők világába. Ebben segítségére van egy halott csavargó, Hector.

A történet érdekes és nem kifejezetten sablonos, viszonylag új a koncepció. A vége tipikus, előre kiszámítható, teljes happy end, kicsit az a megszokott gyerekfilmes-nyálas-mindenki boldog féle befejezés. De ez szerintem nem is baj, végül is (elsősorban) hatéveseknek gyártott filmről beszélünk. A film kb. háromnegyedénél van egy nagy csavar, amit persze most nem lövök le. Ez szerintem viszonylag jól sikerült, én nem nagyon sejtettem előre semmit, bár lehet, csak én vagyok vak és hülye.

Viszont az évek során és a rengeteg megnézett Pixar-film után megtanultam, hogy a Pixar a rajzfilmjeit mindig elsősorban gyerekeknek készíti, másodsorban viszont felnőtteknek. Ennek megfelelően vannak benne olyan részek, amik a felnőtteknek is, vagy csak a felnőtteknek érthetőek. Ez a film nem hemzsegett az ilyen „kikacsintásoktól”, de azért volt benne egy-kettő. Például az a jelenet, amiben egy halott festő ült, és egy meztelen csontváz nőt festett. A meztelen csontvázat teljes egészében berakták a filmbe, mivel a csontváz az csontváz, annak nincs semmilyen intim testrésze, így tehát meg lehet animálni egy meztelen nőt gyerekfilmben is. Ezen a részen én jót mulattam. A másik ilyen utalás a mexikói kultúra jelentős képviselőjeként megjelenő Frida Kahlo-csontváz volt. Az a jelenet is vicces volt, és egy hat-hétéves gyerek ezt nem biztos, hogy érti.

Ami külön érdekes a filmben, az a halottak kinézete. Alapból mindegyik halott egy csontváz, tehát bőr, hús, izom rajtuk nincsen, azonban szeme mindegyiknek van, sőt, még valami szemhéj-szerűségük is, amivel pislognak. Csontváz létük miatt rendkívül vékonynak néznek ki, minden nő nagyon vékony derekú ruhát hord, de kicsit furán áll rajtuk. Van, amelyiken még choker nyaklánc is van, amit a nyakcsigolyájukra raknak rá. Ez nagyon murisan nézett ki. Hajuk és szakálluk van, már akinek, ami nem tudom, hogy lehetséges, elvileg halál után azok is lebomlanak a szemekkel együtt. Mondjuk nyilván értem, hogy a teljesen kopasz, üres szemű csontvázak látványa túl ijesztő egy gyerekfilmhez, ezért kicsit gyerekbarátabbá, cukibbá rajzolták a csontvázakat, így hát van szemük és hajuk, meg mindenféle arcfestésük. Szemöldökük viszont nincs, kivéve a Frida Kahlo-csontváznak, illetve az imitátorainak, ugyanis a film története során több ember több helyen és többféle célból öltözik be halott Frida Kahlónak. Alapvetően szerintem a csontvázak leegyszerűsítése és családbarátosítása eléggé jól sikerült, az animátorok nem hagyták figyelmen kívül az emberi anatómiát, de azért sikerült olyan részleteket is bevinniük, amiktől barátságosnak és kedvesnek tűnik egy csapat halott ember.

A legfontosabb azonban szerintem az üzenet. A filmben ugyanis az van, hogy a halottak világában is „meg lehet halni”. Ez úgy történik, hogy a halott csontváz elhalványodik és eltűnik, és ez akkor történik meg, ha már nincs élő ember, aki emlékezne rá. Tehát az élők világából való távozás után a halott gyakorlatilag még egyszer meghal, akkor, amikor elfelejtik és nem él már tovább az emberek emlékezetében. Valamint halottak napján a holtak visszatérhetnek az élőkhöz, de csak akkor, ha van valaki, aki kitette a képüket a házi oltárra. Remek üzenet, és ami a legjobb benne, hogy vallástól függetlenül értelmezhető és elfogadható. A filmben szereplő holtak birodalma és a halottak évenként egyszeri élőkhöz való visszajövetele a mexikói halottak napi hagyományokhoz kapcsolódik, amik nyilván a mély vallásosság jegyében jöttek létre. Dél-Amerika egyébként is egy hagyományosan keresztény terület, és úgy általában a túlvilágban való hit a vallásossághoz kapcsolódik. Azonban a film üzenete elvonatkoztat ettől, és azt mondja: a halottak családjuk és barátaik emlékeiben tovább élnek, és addig nem igazán halottak, amíg van élő ember, aki emlékszik rájuk, valamint hogy a halottak emlékeinek felidézésével és fényképeik nézegetésével magunk mellett érezhetjük őket, mintha továbbra is élnének. És ezt a keresztények, a muszlimok és az ateisták, és úgy általában mindenki el tudja fogadni – legalábbis szerintem. Az üzenet vallásos és nem vallásos szempontból is értelmezhető. Ez nagyon jó, mert az ember azt gondolná, hogy ha már Mexikó, halottak napja és túlvilági kalandozás, akkor biztos lesz a filmnek valami mögöttes üzenete a vallásról és a hitről, de nincs. Valójában az üzenet szerint gyakorlatilag mindegy, hogy miben hiszel és miben nem, vannak dolgok, amikben mindannyian meg tudunk egyezni.

Összességében a Coco egy nagyon jó film, a megszokott Pixar-minőséget hozza. Mondanám, hogy hitelesen mutatja be a mexikói kultúrát, de nem mondom, mert annyit tudok Mexikóról, hogy burrito, sombrero, halottak napja és drogháború. Mindenesetre az üzenete remek, a sztori tök jó, a főszereplő kisfiú imádnivalóan cuki. Kell ennél több? Melegen ajánlom azoknak, akik egy könnyed, de valahol azért elgondolkodtató kis családi szórakozásra vágynak, és könnyen be tudják fogadni a mexikói dolgokat. Gyakorlatilag mindenkinek. Kivéve természetesen Donald John Trumpot.

Akinek elegük van a nyálas, minden rendbe jön típusú happy endekből, azoknak nem annyira ajánlom, de azért valami szórakozást ők is találhatnak benne. Alapvetően gyerekfilm, de felnőttek, kamaszok is nyugodtan megnézhetik. Üzenete vallástól független, vallásosaknak és ateistáknak is bátran ajánlom.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Coco (amerikai film, 2017, 105’)
Rendezte: Lee Unkrich

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért kéne kidobni az ablakon az ötforintost?

Benézek a pénztárcámba. Próbálom minél jobban szétnyitni, hogy szemügyre tudjam venni a kis rekesz alján csörgő érméket. Egy-két kétszázas, talán egy százas, két-három ötvenes, három-négy húszas és tízes. Ennyi szokott lenni benne. A többi mind ötforintos. De én az ötforintost már nem számolom pénznek. Sőt, sokszor a tízforintost sem. Így, amikor péntek délután, zsebpénz fogytában össze akarom számolni, hogy tudok-e még venni egy olcsó és rossz minőségű csokit a CBA-ban, általában a tízeseket kihagyom a számolásból, és csak végszükség esetén használom őket fel. Nem tekintem őket valódi pénznek. És hogy miért? Mert semmi valódi értékük nincsen. Vagy mégis van?

Nemrég történt az eset, hogy egyik délután tényleg nagyon éhes voltam, és mindenképpen be akartam menni a CBA-ba, ezért összeszámoltam az összes aprómat. Háromszázvalamennyi forint volt ott, így hát bementem a boltba, gondos fejben számolás mellett kiválasztottam valami sós perecet és egy csokit, majd odamentem a kasszához fizetni. A végösszeg pontosan annyi volt, amennyire számítottam, így hát szépen ki is fizettem. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy az utolsó kb. 30 forintot ötösökben fizettem ki. Az előző százat meg tízesekben. A kasszás dühösen az orra alá morgott, hogy „nem tudom, mit szólna hozzá, ha így adnék vissza…”, aztán odaadta a blokkot és utamra engedett.

Az eset mély nyomot hagyott bennem, és rögtön utána el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon honnan gyűlt össze nekem ennyi ötforintosom. És rájöttem, hogy bizony visszaadásból. Mert amikor 495 forint a végösszeg, és én ötszázat adok, akkor bizony nekem visszaadnak egy ötforintost, történjen ez a suli büféjében vagy valamelyik kisboltban. És ez az eset nagyon gyakori, szinte mindennapos, így tehát elég rövid idő alatt elég sok ötforintos összegyűlik, és utána azokkal én nem tudok mit kezdeni. Mert nem veszik szívesen, ha úgy adom oda a pénzt, tényleg nem, és többször is hallottam már ezt a „mit szólna, ha én így adnék vissza” dolgot.

De ha jobban belegondol az ember, valójában úgy ad vissza, ha a végösszeg nem kerekíthető tízesre, akkor ötforintost adnak vissza. Nyilván nem egyszerre harminc ötforintost, hanem csak egyet. De hosszú távon abból az egyből harminc lesz, és akkor ott állok harminc használhatatlanul kicsi értékű érmével. Persze a kasszások nem jókedvükben adnak vissza, hanem azért, mert ez a törvény. És a törvény azért ez, mert az ötforintosok még mindig forgalomban vannak. És itt érkezünk el az alapproblémához. Miért vannak még mindig forgalomban az ötforintosok?

Amikor ötödikes és hatodikos voltam, még szerettem az ötforintosokat. Ugyanis az akkori iskolámban a büfében árultak ilyen kis cukorkát, azt a fajtát, amit kozmetikai szalonokban meg postán meg bankban meg ilyen várakozós helyen (kivéve természetesen a fogorvosi rendelőben) osztogatnak, a büfében pedig darabját öt forintért. Na, akkor még szerettem az ötforintost, és péntek délutánonként a heti zsebpénzem megmaradt töredékét tömény keménycukorba fektettem. Azóta viszont gimis lettem, és a mostani büfénkben a legolcsóbb dolog talán a százforintos Ildi-tea (amit egyébként melegen ajánlok mindenki számára). A boltban pedig az égvilágon semmit nem kap az ember öt forintért. Az ötforintos manapság már csak és kizárólag visszaadásnál használatos, valódi értéke egyáltalán nincsen. És mivel értéke nincs, ezért úgy vagyok vele, hogy tartsa csak meg a bolt, a büfés, a gyártó azt az öt forintot, nekem nem kell. Ott is hagynám nekik, ha ugyebár nem lenne a törvény a pontos visszaadásról, és ha nem lenne forgalomban az ötforintos.

Sajnos a pénzügyminisztérium intézkedései az elmúlt években egyáltalán nem terjedtek ki az ötforintosok kinyírására, pedig esküszöm, sokkal hasznosabb dolog lenne, mint húgyszínűre színezni a hátteret Széchenyi feje mögött. Ugyanazért kéne kivonni az ötösöket a forgalomból, amiért néhány évvel ezelőtt az egyeseket és a ketteseket: mert teljesen használhatatlanok. Se a vásárló, se az eladó egyáltalán nem örül nekik. A létezésük senkinek sem jó, senkinek sem hasznos. Ha én lennék a pénzügyminiszter, biztos, hogy első lépésként kihajítanám az ablakon az összes ötforintos érmét, és kötelezővé tenném az árak kerek számra való kerekítését. Meg hát amúgy a tízforintosnak sincs sok értéke, úgyhogy lehet, hogy voltaképpen azt is kivonnám a forgalomból. Bár azt azért sokkal bonyolultabb lenne megoldani, hogy mindig hússzal osztható számra kerekítsünk, de hát ez van, ez az infláció, nem lehet mit csinálni.

Mint már említettem, utoljára hatodikos, azaz tizenkét éves koromban volt olyan, hogy bármit is tudtam venni egy darab ötforintosból, azt is az iskolai büfében. Nagyon érdekelt azonban, hogy ez egy normális boltban is lehetséges-e, illetve mi a legeslegkisebb összeg, amiért bármit is lehet vásárolni egy átlagos élelmiszerboltban. Felkerestem tehát a közeli Spart, zsebemben száz forinttal (azzal, hogy az csak elég lesz valamire), és gondosan átvizsgáltam a polcokon található árcédulákat.

A rekorder, azaz a legeslegolcsóbb termékek a boltban a szendvicszsemle és szendvicskifli voltak, holtversenyben: mindkettő 16 kőkemény forintba került, ami ugye kerekítve 15. Tehát amennyiben az ember levegőn kívül bármit szándékozik venni, úgy legalább 15 forinttal a zsebében kell útnak indulnia.

A boltban tett látogatásom során ugyebár száz forint volt a keret, amivel voltaképpen, valljuk be, meglepően széles volt a választék. Vehettem volna száz forintért kilencgrammos csokimikulást (a kicsit korai karácsonyi árusítás jegyében), egy százas zsepit, egy kis rúd sajtot, öngyújtót, rumaromát, kamillateát, eufemisztikusan „reggeli keksznek” keresztelt Jóreggelt-keksz utánzatot, kakaóscsigát, szárított fokhagyma-granulátomot, négy zsemlét, két és fél deci energiaitalt vagy gyümölcslevet, esetleg két kiló sót, hogy csak néhány példát említsek – a teljesség igénye nélkül. Lehet, hogy egy alma is kijött volna belőle, de az almát súlyra mérik, nincs pontosan előre megadva az ára, így nem tudom. Végül mégis az epres Túró Rudi mellett döntöttem, amelyről megállapítottam, hogy a benne lévő eperlekvár összetevőire voltaképpen nincsenek szavak. Csak kémiai egyenletek.

Szóval, ha az ember száz forinttal megy a boltba, akkor azért bőven van miből válogatnia. Ötven forinttal már kicsit kevésbé, annyiért csak egy kis doboz lekvárt, rendkívül rossz minőségű Túró Rudi-utánzatot, pudingport, egy kis csomag ropit, egy kiló sót vagy egy-két zsemlét/kiflit tud venni, ami már nem annyira sok. Húsz forintért egy zsemlét vagy kiflit lehet beszerezni (jó esetben), tíz vagy öt forinttal pedig nem is érdemes próbálkozni. Annyiért még egy taknyos zsebkendőt sem lehet kapni.

Láthatjuk tehát, hogy az ötforintosnak a mai világban tényleg nincs egyáltalán semmiféle értéke. Ami egy francos vizezett zsemle árának is az egyharmada, azzal már tényleg nem lehet mit kezdeni, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha kivonnák a forgalomból és megmaradna régi szép magyar emléknek.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi a baj a törioktatással?

Töredelmes vallomásom következik: én szeretem a történelmet. Amikor töriepocha kezdődik, pezsgőt bontok és örömkönnyeket hullatok – mondjuk amiatt is, hogy a töriepocha kezdete egyet jelent a termtudepocha végével, ami nekem remek és örömteli esemény. Ám amikor valóban elkezdjük a történelemtanulást, és végigvesszük a tananyagot, sajnos megtapasztalom, hogy bizony a töriórák rendkívül unalmasak is tudnak lenni. Sőt, nagyon sokszor azok. És hogy miért? Mert engem voltaképpen érdekel a történelem… Csak nem az a része, amit az iskolában tanulunk.

Mostanában, ahogy elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi is az érdeklődési köröm, és próbálom ennek megfelelően élni az életemet, egyre jobban egyértelművé vált számomra, hogy engem valóban nagyon is érdekel a történelem. Hiszek abban, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője, és hogy nagyon fontos tudni, hogy hogyan változott a világ az elmúlt párezer évben. Hogy hogyan és miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk, akár az egész világ, akár országok, akár egyének szintjén értelmezve. És ezért fontos történelmet tanítani az iskolákban: mert a történelemből megtanulhatjuk, hogy mi volt, és ebből (illetve abból, hogy mi van), következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy mi lesz. Illetve más dolgokat is tanulhatunk a történelemből, például a második világháború borzalmaiból azt, hogy hova vezet a gyűlölködés, az acsarkodás és a rasszizmus – és így meg tudjuk akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen egy olyasfajta szörnyűség, mint például a Holokauszt.

Viszont van egy nagy baj a történelemoktatással, ami voltaképpen az én bajom, és biztosan vannak, akik ezt teljesen máshogy gondolják, de ezt a cikket én írom és nem ők. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok ezzel a dologgal egyedül. A problémám pedig a következő: amit történelemórán tanulunk, annak nagyjából kilencvenöt százaléka a politika történelme. Ki mikortól meddig háborúzott kivel, melyik uralkodó milyen eszement törvényeket vezetett be, mikor hányan lázadtak fel, csináltak forradalmat és árasztották el vérrel az egész országot, satöbbi. Ezek persze fontos részei a történelemnek, és a mának is, hiszen létfontosságú dolog a politika a mindennapokban. A politikai döntések és változtatások a mindennapi életünket is befolyásolják. Ámbár az emberek nagy része mégiscsak a saját életét éli – a mindennapi életét. Eszik, iszik, alszik, dolgozik, öltözködik, gyereket nevel, tanul, szórakozik, művelődik… És bizony ezek a dolgok mind, egytől egyig teljesen mások voltak a múltban, és nagyon-nagyon sokat változtak az évszázadok során.

Úgy gondolom, hogy nemcsak a politikáról, hanem erről is nagyon fontos lenne tanulnunk. Persze a politika, a háborúk, az eszmerendszerek, a forradalmak jelentősen befolyásolták, megváltoztatták a mindennapi életet, gyakorlatilag a hátterét adták annak, ahogy az emberek éltek. És nyilván ezt a hátteret is fontos ismernünk ahhoz, hogy megértsük, mi miért és hogyan történt. Engem például nagyon érdekelnek az egyes történelmi korszakok divatjai. Erre a politikai, szellemi, tudományos és kulturális élet is nagy befolyást gyakorolt, például a francia forradalom után a divat is ugyanúgy átalakult, ahogy a politikai élet. Csak erről nem tanulunk, mert úgy gondoljuk, hogy a politikai élet, a nagyhatalmi döntések, a háborúzások, a mindenféle uralkodók és királyok és császárok sokkal fontosabbak, mint hogy milyen göncöket öltöttek magukra a nők és a férfiak a 19. század elején.

De úgy gondolom, hogy egy mai ember számára egy régi átlagember mindennapi élete sokkal jobban átélhető és megérthető, mint a sok aláírt szerződés meg törvénycikk. Megnézhetjük, hogy mi volt ugyanolyan, mi volt hasonló, mi volt teljesen különböző száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt egy mindennapi ember munkahelyén, asztalán, ruhatárában, hogy mennyit változott az emberi gondolkodás több ezer év alatt, mennyit változtak az életkörülmények, a kilátások és a lehetőségek. És végső soron ez még egy nagyon fontos aspektusa a mindennapi életről is szóló történelemoktatásnak: ha megnézzük, hogy száz meg ezer évekkel ezelőtt hogy éltek az emberek, és összehasonlítjuk azzal, ahogy mi élünk ma, nagyon sok érdekes következtetést vonhatunk le belőle. Például, hogy sokkal, de sokkal jobb nekünk, mint nekik volt. Van folyóvizünk, villanyvilágításunk, angolvécénk, számítógépünk, rengeteg munka- és karrierlehetőségünk. Várható élettartamunk sokkalta több, mint akár a száz évvel ezelőtti embereknek, nem hal meg a gyerekeink fele mindenféle fertőző nyavalyákban, nőként a saját vagyon keresésének a testünk áruba bocsátásánál sokkal több, jobb, érdekesebb, értelmesebb és kevésbé mocskos módja van. Nem nyomaszt minket annyi illemszabály, norma és társadalmi elvárás (bár azért vannak most is szép számmal…), nem égetnek el csak úgy, teljességgel koholt vádak alapján a piactéren, nem zárnak őrültekházába, ha hisztizünk néha egy kicsit, ha kistestvérünk születik, nem kell azon aggódnunk, hogy az anyukánk gyermekágyi lázat kap a szülőorvos hullákkal beszennyezett kezétől és meghal, és még sok más dolog. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma is van, ami régen nem volt, és olyan bajaink is vannak, amik régen is ugyanúgy jelen voltak, csak kicsit máshogy. Az összehasonlítás által megtanuljuk helyén kezelni és értékelni a mai világot, a kényelmet, amiben élünk és a problémákat, amikkel küzdünk. Rájöhetünk, hogy az emberi természet nem változik, de az emberi gondolkodás és viselkedés igen. Rájöhetünk, hogy a még mindig boldog békeidőkként emlegetett kor lehet, hogy mégsem volt egy akkora nagy buli, a szigorú etikettjével és elvárásaival, a fejletlen közlekedésével és az emberek belét kirázó omnibuszaival, a belső szerveket megroncsoló fűzőivel és a női szavazójog hiányával. Rájöhetünk, hogy a „régen minden jobb volt” mondás egyáltalán nem igaz, legfeljebb csak akkor, ha kiegészítjük azzal, hogy „régen minden jobb volt, mint régebben, és régebben minden jobb volt, mint annál is régebben.” Megnézhetjük, mik voltak azok a használati tárgyak, bútorok, ruhadarabok, amikből kialakultak a ma használatos tárgyaink, bútoraink és ruháink. Megnézhetjük, melyik munka mikor jött létre, és a régi mesterségek közül mennyi maradt fenn máig is, hogy az általunk sokszor használt szolgáltatások és intézmények (pl. iskola, óvoda, vegyesbolt, egészségbiztosítás, mentő) mikor jöttek létre és hogy mennyivel könnyebb az életünk most, hogy vannak ilyenek. És még sok más dolog.

Ráadásul, ha megtanuljuk, milyen rossz körülmények között éltek az emberek sok-sok évvel ezelőtt, és átértékeljük kicsit a saját életünket, rájöhetünk, hogy vannak, akik még mindig olyan rossz körülmények között élnek. Vannak, akiknek a házába még mindig nincs bevezetve az áram, vannak, akiknek még mindig nincs saját fürdőszobájuk, vannak, akik még mindig lavórban mosakszanak, vannak, akik még mindig kilométereket gyalogolnak naponta az ivóvízért, vannak, akiknek még mindig mindennapos probléma a járványok terjedése és az azzal együtt járó halálozási ráta, vannak nők, akiket még mindig tulajdontárgynak tekintenek, vannak mentális betegek, akiket még mindig őrültként kezelnek. A történelem és a mai kor összehasonlítása is segíthet nekünk abban, hogy felismerjük ezt a problémát, megsajnáljuk ezeket az embereket, és egységesen, szervezetten, társadalmi szinten megpróbáljunk fellépni ellene. Megpróbáljunk fellépni a fejletlenség, a mélyszegénység és a nyomor ellen. Hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Segítsünk nekik, hogy ők is felkapaszkodhassanak és elérhessenek hozzánk. Hogy ők is megérkezhessenek a huszonegyedik századba.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

A pennizmus kezelhető

Tudtad? A tinédzserek csaknem 65%-a pennizmusban szenved. A szakirodalomban pennizmusnak nevezzük a krónikus toll- és íróeszközhiányt. Főleg 6-25 éves korban gyakori, de valójában szinte bárkinél kialakulhat. Súlyos, veszélyes hiánybetegség, hosszú távon beláthatatlan következményei vannak, amennyiben nem kezelik időben. A mi iskolánkban a diákok közül sokan (köztük én is) pennizmusban szenvednek. Ezért úgy gondoltam, írok egy kis ismertetőt erről a borzasztó betegségről, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet arra, milyen súlyos probléma ez a hétköznapokban.

A pennizmus tünetei főként a következő mondatokból ismerhetők fel:

– Hallod, van egy tollad?
– Jaj ne, mindjárt dolgozatot írunk, és nincs egy rohadt tollam!
– Nem érdekel, hogy narancssárga, csak add már ide azt a tollat, hogy legyen mivel írnom!
– Nem, tanár úr, nem tudom, hova tűnt a tollam, az előbb még itt volt!
– Nem tudok tollat adni, nekem sincsen.
– A francba, de ez kifogyott! Tudsz adni egy másikat?

Ha a fent említett mondatok közül bármelyiket meghalljuk a közvetlen környezetünkben, azonnal tanácsoljuk azt az illetőnek, hogy keresse fel a legközelebbi pennizmus-gyógyintézetet. Ezek az intézmények a köznyelvben csak papír-írószer boltokként léteznek. Tudnunk kell, hogy bármelyik ilyen jellegű bolt azonnali és hathatós segítséget tud nyújtani a pennizmusban szenvedő emberek részére.

A pennizmus-gyógyintézetekben általában gyors és hatékony terápiát alkalmaznak az oda betérő betegeken – sokszor a terápiát maguk a betegek végzik magukon, az intézmény munkatársai csupán segítséget nyújtanak a gyógyuláshoz. A gyógymód természetesen intézményenként eltérő, azonban nagy vonalakban minden terápia ugyanazzal a módszerrel zajlik. Ez a módszer pedig a következő: a beteg bemegy a betegszobába, ahol rengeteg fajtájú és színű toll (penna) található, bennük a tinta nevű hatóanyaggal, amely voltaképpen a betegség legfőbb gyógyszere. Ezek közül a beteg kiválaszt néhányat, amelyeket szeretne magának. Ezek után odaviszi a terápiás szakemberhez (a köznyelvben: bolti eladó), és odaadja neki. A terápiás szakember vonalkód-olvasóval leolvassa, megmondja az árát, azt a beteg kifizeti, és vége, a beteg meg van mentve.

Legalábbis egy ideig. Mert amint a beteg kiteszi a lábát a gyógyintézetből, az esetek 90%-ában az attól a pillanattól számított további két-három hétben az összes megvásárolt tollgyógyszer elveszik, eltörik, kifogy, kifolyik, elkérik a haverok matekdolgozat előtt, és nem adják vissza… stb. Így a beteg visszaesik, és a pennizmus tünetei újból jelentkeznek. Ilyen esetekben sajnos nincs más megoldás: a betegnek újból gyógyintézetbe kell vonulnia. Szerencsére vannak olyan esetek is, amikor a betegnek sikerül hosszabb ideig megőriznie gyógyult állapotát, és vagy nem veszti el az új tollait, vagy csak nagyon lassan, de sajnos nem ez a jellemző.

Tudjuk ugyebár, hogy a legjobb tollak is kifogynak egyszer, és a ceruzákat is jól elhegyezzük egy idő után. Az a különbség a pennizmusos és a nem pennizmusos ember között, hogy a nem pennizmusos azonnal, sőt, ha lehet, előrelátóan még az adott toll kifogyása előtt elmegy az egyik gyógyintézetbe új tollakat vásárolni, míg a pennizmusos (saját tunyaságát bizonyítva ezzel) nem keres fel szakembert, hanem úgy van vele, hogy ha kifogy, hát kifogy, majd kér az Etelkától kölcsön, neki úgyis sok van. Ilyen módon tehát kifogy a tollakból, és a pennizmus tünetei jelentkeznek rajta.

Láthatjuk tehát, hogy a pennizmus voltaképpen igencsak könnyen gyógyítható betegség, mindössze egy kis pénzt és időt kell ráfordítanunk. Azonban, ha nem kezeljük időben, a pennizmus hosszú távon elmaradt dolgozatokat, ki nem javított egyeseket, bukásokat és évismétléseket eredményezhet. Ennek az esélyét ráadásul még csak fokozza az, hogyha egy egész osztály összes diákja pennizmusos, hiszen ilyen esetben szegény betegeknek nincs kitől kölcsönkérniük.

A pennizmus kockázati faktorai:

– rossz minőségű tollak, amik hamar tönkremennek
– rossz infrastruktúra (nincs papírbolt a közelben)
– ha az osztályban van már pennizmusos
– ha a család egy vagy több tagja is pennizmusos
– lustaság
– rossz anyagi helyzet
– ha az iskolában ritkán írnak dolgozatot, és sokáig fel sem tűnik a toll hiánya
– ha nincs tolltartó vagy nem hordja magával az ember
– ha nincs táska vagy nem hordja magával az ember
– otthonhagyott tolltartó vagy táska

Mindenképpen arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ha bármelyik barátján, ismerősén vagy igazából akárkin a pennizmus tüneteit észleli, azonnal menjen oda hozzá, szóljon rá, mondja el neki röviden összefoglalva mindazt, amit a pennizmusról tudunk, és ajánljon neki közeli pennizmus-gyógyintézeteket. Ha kell, kísérje el oda, és ha annyira szerencsétlen emberről beszélünk, akár fizesse is ki neki a gyógyszereket, nem kerülnek sokba. Mert a pennizmus voltaképpen gyorsan, egyszerűen és hatékonyan gyógyítható betegség, csupán időben fel kell ismerni és tenni kell ellene!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)


A pennizmus rövid története

A pennizmust már a 14. században felfedezték, azonban akkor még csak a szerzeteseket és a remetéket sújtotta, ezért is hívták „szentek betegségének”. A pennizmus kifejezés csak a 18. század végén terjedt el. Az első tanulmány a témában 1485-ben született, latin nyelven, igaz, az még csak néhány tünetet tüntetett fel a sok közül, legsúlyosabb kockázati tényezőként a ludak felületes megkopasztását és béna, tintahalat fogni képtelen halászokat nevezte meg, illetve pennizmus-gyógyintézetként a hátsó kertet vagy az óceánt, terápiás szakemberként pedig a gazdasszonyt vagy az öreg halászt említette. Ennek a tanulmánynak a címe magyarra fordítva annyit tesz: A szentek nyavalyájának jelei és kezelése. Az íróját Lucaccio Borgioninak hívták, olasz pap, teológus, írnok és kódexmásoló volt.

Ahogy a 16-17-18. század során egyre jobban elterjedtté vált az írástudás, úgy a pennizmus is fokozatosan terjedt. Már az 1500-as évek közepén, a főúri családokban is megjelent a pennizmus mint probléma, egyes történészek szerint például VIII. Henrik azért fejeztette le Boleyn Annát, mert az asszony viccből ellopta férje kedvenc Hello Kittys tollát. Más történészek szerint egyes történészek túl sok bort fogyasztanak. Az 1790-es évekből sok bizonyíték maradt ránk, amelyek arra utalnak, hogy Mozart valójában nem azért nem tudta befejezni a Requiemet, mert meghalt, hanem azért, mert eltört a lúdpennája, de vasárnap volt, és pont zárva volt a bécsi Papírsziget, így hát dühösen félredobta a kottát. Egyébként meggyőző bizonyítékok vannak arra is, hogy Ludwig Van Beethoven írt egy 10. szimfóniát is, csak a kotta nem maradt ránk, de az biztos, hogy a 9. szimfóniához hasonlóan a tizedikben is lett volna betétdal, amely arról szólt volna, hogy mennyire megalázva érezte magát a kis Ludwig, amikor tizenkét éves korában kirúgták a zeneiskolából, mert a kutyája megrágta a tollát és nem volt mivel írnia a szolmizációs dolgozatot. (Később persze visszavették, de ez már egy másik történet.)

A tizenkilencedik század elején-közepén kezdett valóban népegészségügyi kérdéssé válni a pennizmus, amikor már egyre többen tudtak írni-olvasni, illetve kezdett általánosan elterjedni az iskoláztatás és vele együtt a dolgozatok. Eleinte a pennizmust a tanári asztal fiókjában tárolt ingyenes tollakkal próbálták orvosolni, azonban ezt később beszüntették, mikor rájöttek, hogy nem költséghatékony, illetve hogy ezzel gyakorlatilag legalizálják a diákok lustaságát és hanyagságát. Így hát körülbelül a 19. század közepe óta a diákoknak maguknak kell meggyógyítaniuk a pennizmusukat. A tizenkilencedik században a ludak és a tintahalak hiánya vagy nem megfelelő kezelése mellett a kockázati tényezők mellé bekerültek az elmebajos diákok is, akik vagányságukat és oroszlánnal vetekedő bátorságukat az iskolában elhelyezett tinta megkóstolásával akarták bizonyítani, ami egyrészt gusztustalan volt, másrészt így kevesebb tinta maradt, és emiatt sok diáknál fellépett a pennizmus.

A tizenkilencedik században egyébként egyre inkább kezdett elterjedni a lúdpenna helyett a mártogatós toll és a század végén a töltőtoll, így hát végre a ludakat ki lehetett zárni a folyamatból, és többé nem kellett azon aggódni, hogy a Mariska néni idő előtt levágja Gőgös Gúnár Gedeont, és akkor nem lesz mivel írni a dolgozatot az iskolában. Azonban a pennizmus mint betegség továbbra is megmaradt, sőt, nőtt az esetek száma, főleg, mivel nagyon sok diáknak csak egy tolla volt, főként a szegényebb környezetekben. A töltőtoll egyébként is elég drága mulatság volt, de a gyereknek hiába mondja ezt az ember, az akkor is el fogja kavarni a tollát, így hát sajnos sok gyerek szenvedett sokáig kezeletlenül maradt, gyógyítatlan pennizmusban.

Az 1930-as, 40-es években az orvostudomány egyik nagy úttörője, Bíró László József dolgozta ki a pennizmus gyógyításának egy új, olcsóbb és egyszerűbb módját, a golyóstoll-gyógyszert, amelyet ma is a legtöbb pennizmusos diák használ ideig-óráig, és a legtöbb gyógyintézet is ilyen gyógyszereket kínál. Ez abban volt nagy újítás, hogy sokkal olcsóbb volt, így a pennizmus gyógymódja sokkal gyorsabban és egyszerűbben elérhetővé vált mindenki számára, ahogy gyors és elérhető ma is. Csak sajnos sokan nem élnek vele.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább
«
1234

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám