Augusztusban még együtt ugráltunk a Szigeten. Aztán egyik napról a másikra felgyorsultak az események, s azon kaptam magamat, hogy ott állok könnyeimet visszatartva, és búcsúzkodok. Csak álltunk a kapuban összeölelkezve, és nem, nem akartam elengedni. Hirtelen újra végigsepert rajtam a végtelen önzőség hulláma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy bírok ki egy egész évet úgy, hogy ő közben egy teljesen másik országban lesz.

Már november van. Két teljes hónap lement a suliból. S most utólag visszanézve kicsit átértékelődött minden a fejemben ezzel kapcsolatban. Hosszú út volt, és tudom, hogy továbbra is lesznek nehéz pillanatok. De eljutottam oda, hogy el tudom fogadni. Nincs itt a legjobb barátnőm.

Hetedik óta nagyon jóban voltunk, most pedig tizenegyedik nyelvi éves vagyok. Azt hiszem, egészen eddig ő volt az egyetlen a suliban, akinek tényleg minden lelki bajomat ki tudtam önteni. Aztán tizedik első félévében egyszer csak a barátnőimmel hárman ott álltunk a villamosmegállóban, és ő elmondta, hogy a jövő évet talán külföldön tölti. Akkor még csak egy ötlet volt, felmerült a családban, hogy kiköltöznek egy évre. Emlékszem, amikor először elmondta, nagyon ledöbbentem. S tudom, hogy szörnyen hangzik, de mélyen, legbelül elkezdtem abban reménykedni, hogy nem megy el.

Alapjában véve nem tartom magamat nagyon önző embernek. Akkor és ott mégis szörnyen önzőn viselkedtem. Vagyis nem viselkedtem önzőn, mert nem mondtam meg neki, hogy nem túlzottan szeretném, ha elmenne. Csak ezt gondoltam, s ezek a gondolatok épp elég gondot és lelkiismeretfurdalást okoztak nekem. S persze örültem is a hírnek, nagyon. Mert tudtam, hogy nagyon jót fog tenni neki, rengeteget fog tanulni külföldön. S ezalatt nem a tanórákra gondolok, hanem arra a rengeteg élettapasztalatra, amit idegen környezetben szerezhet az ember.

Aztán eljött az augusztus. Még lenyomtunk együtt egy fesztivált, aminél jobb búcsúbulit elképzelni sem tudtam volna. Mégis akkor, ott, megpróbáltam elfelejtkezni arról a rémisztő gondolattól, hogy pár nap múlva tényleg elmegy.

A kiutazása első két hetében mindössze pár fényképet és nagyon rövid chates beszámolókat kaptam: a repülőútról, az új lakhelyükről, a környékről. De őszintén szólva akkor még nem tudatosult bennem, hogy tényleg nincs már itt. Hogy tényleg egy másik kontinensen van. Az egészet olyan távolinak és megfoghatatlannak éreztem, ezért egyszerűbb volt bele se gondolni, mit jelent mindez.

Az iskolakezdés után azonban már nem tudtam tovább homokba dugni a fejemet. Bele kellett csöppennem a valóságba. Abba, hogy nem találom a helyemet az évfolyamon. Hogy a kellemes és komfortos baráti köröm hirtelen felszakadt.

A suliban új csoportokba kerültünk, új emberekkel tanulunk együtt. S tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor se lettek volna közös óráink, de ez akkor nem vigasztalt. Hiányzott az a lány, akivel együtt csevegtünk nyitások előtt, a szünetekben, az epochákon, s akivel, ha kettesben maradtunk, mindig valami nagyon fura dolgot csináltunk. Egyszóval hiányzott a barátnőm.

Azt hiszem, a szeptember volt a legkeményebb. Hozzá kellett szoknom ehhez az új, megváltozott helyzethez. Sőt, mi több, meg kellett kedvelnem, annak érdekében, hogy nap mint nap örömmel tudjak belépni az iskola ajtaján. Ehhez pedig arra volt szükségem, hogy találjak valaki olyat, akivel tudok majd lelkizni. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy barátnőm se maradt volna a suliban. Ez így nem igaz. Mindössze nem maradt olyan barátnőm, akivel megoszthattam volna a gondjaimat, akivel beszélgethettem volna az érzelmeimről. Biztosan ti sem vagytok úgy vele, hogy bármelyik haverotoknak képesek vagytok kiteregetni a lelki szennyeseteket.

Mindemellett azt is ki kellett találnom, hogyan tartsam a kapcsolatot a barátnőmmel, akitől nyolc órányi időeltolódás és egy óceán választott el. Megegyeztünk abban, hogy a chat és az email nem elég személyes. Úgyhogy a heti rutin az lett, hogy minden hétvégén Messenger beszélgetést indítunk, s kábé másfél-két órán keresztül beszélgetünk.

A szerző rajza

Őszinte leszek: sokszor érzem azt, hogy nagyon nehezen szakítok időt ezekre a maratoni beszélgetésekre. De szükségem van rájuk, muszáj megtartanunk. Még akkor is, ha sokszor úgy teszem le a telefont, hogy tisztára elment a kedvem az élettől. Mert szeretek beszélgetni vele, elmesélni mi történt velem, meghallgatni az ő élménybeszámolóit. De ezek a két órák számomra nemcsak ezt jelentik. Ez egyben mindig a ráébredés pillanatai is, amikor hirtelen kiszakadok a mindennapi rutinból, és rájövök, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Mert ugyan hiába építettem ki egy új baráti kört és hiába találtam meg azt az embert, akivel nyugodt szívvel tudok beszélgetni bármiről. Attól még valami mindig emlékeztet arra, hogy valaki hiányzik a hétköznapjaimból. S ahogy teltek a hónapok, arra is rá kellett jönnöm, hogy félek a jövő évtől. Mert annyi minden fog addigra megváltozni, amibe rémisztő belegondolni is. Ha visszajön, akkor azért, mert semmi sem lesz már olyan, mint az elmúlt években. Ha meg esetleg nem jönne vissza, akkor meg azért…

A tanulság, ha egyáltalán van, akkor az számomra az, hogy nehéz elfogadni, ha valami, ami jó volt, az teljesen megváltozik. De meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak sokszor idegőrlő. Azt hiszem, a legnagyobb hibám az volt, hogy rosszul vizualizáltam az egészet. Ha egy vonalon nézzük, akkor azt láttam magam előtt, hogy én megrekedtem ott, ahol elbúcsúztunk. Ő pedig ment tovább, iszonyatos tempóval haladt, élte az életét. De ez nem igaz. Mert közben én is változok, haladok a saját utamon, csak más tempóban, más országban, másképpen. S bármit is tartogat számunkra a jövő, bizakodva kell hozzáállni. Mert közhelyesen hangzik ugyan, de végül is minden változás valami jobbhoz vezet. Azonban a jobbat addig nem tudjuk megélni, amíg görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, és amíg nem vagyunk képesek elfogadni és megszeretni az új helyzetet.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!