Az anyai aggodalom

Úgy gondolom, az embernek minden nap kell tanulnia valamit. Nem kell, hogy ez a valami fontos legyen, elég, ha csak egy picit többet értünk meg a világból. Ez a valami lehet egy tett, egy gondolat, egy történés, akármi. Azt hiszem, ez a dolog sokszor jó, de az is megesik, hogy semmi jó nincs benne.

Szombaton a barátnőmmel töltöttem a napot, és egy picit később értem haza, mint amit anyával megbeszéltem. Anya emiatt neheztelt rám, amit nem teljesen értettem. Nem beszéltük meg, hogy pontosan mikor jövök, én pedig nem szóltam, hogy az eredetileg megadott idő után leszek csak otthon, mert nem tudtam, hogy meddig maradok még pontosan. A kis vita után bementem a szobámba, és megnéztem pár hírportált, hogy mi történt ma. Először csak pár címet olvastam, amik nem közöltek semmi különöset, azután viszont megláttam a cikkeket a veronai tragédiáról. Először csak elolvastam a cikket, és arra gondoltam, hogy ez mennyire szomorú. Hogy érezheti most magát az a család, amelyiknek a gyereke azon a buszon utazott. Aztán belegondoltam, hogy ez akár velem vagy egy barátommal is megtörténhetett volna. Mi is ülhettünk volna azon a buszon. Lassan tudatosult bennem, hogy ez nemcsak egy olyan történet, ami távol van tőlem, mert ilyen senki olyannal nem történhet, akit ismerek, és nyugodt lehetek, mert ez engem sehogy nem érinthet. Mert ez nem egy messzi hely tragédiája, ez nem egy másik kontinens története, ez nem egy háborúban álló országban zajlott esemény, ami itthon sohasem eshetne meg. Ez akárkivel megtörténhet. Akárkivel, olyannal is, akit ismerek, akit szeretek. Én is lehettem volna azon a buszon.

Nehéz felfogni, hogy ez egy olyan esemény, ami itt van körülöttem. Ha én nem is ismerek senkit a buszon utazók közül, szinte biztos, hogy van olyan ismerősöm, aki igen. Aki most otthon ül, és azon gondolkodik, vajon történt-e valami a barátjával, a rokonával.

Azután eszembe jutott, hogy anya neheztelt rám, mert nem hívtam föl, hogy picit tovább maradok. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Lehetett volna az a busz, amivel a tragédia történt az is, amivel én jöttem haza.

Azt hiszem, hogy anyának nem az volt a fontos, hogy nem hívtam föl, hanem hogy aggódott értem, mert nem tudta, hogy mi van velem. Ugyan nem történt velem semmi, de történhetett volna. Ezek után valahogy más érzés arra gondolni, hogy mit jelent egy anyukának egy telefonhívás a gyerekétől: nem az a legfontosabb üzenete, hogy hol van a gyereke, hogy mikor jön haza, hanem az, hogy jól van.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy magyar diák a buszról

Szombat reggel Strasbourgban éppen városnézésre készülődtünk, mikor az egyik lány elsírta magát. Egy osztálykiránduláson voltunk, mely során az Euroscola napon vettünk részt az Európai Parlamentben. Eközben a Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai (ugyancsak) Franciaországból busszal mentek hazafelé, és súlyos balesetet szenvedtek. 16-an meghaltak. Először nem tudtam, miért sírt a lány, de aztán meghallottam: busztragédia. A régi osztálytársai is a buszon utaztak.

Ilyenkor az emberben sok minden kezd áramlani. Döbbenet, sokk, félelem. Kérdések – amiket Szilágyi Luca már olyan jól leírt, hogy most nem ismételném meg őket. De el kell mondanom, hogy szombat reggel a csoportunk előtt állt egy 14 órás út, Strasbourgtól Budapestre, az éjszaka.

A helyzet egyszerre volt abszurd, szörnyű és kellemetlen. Az ember ilyenkor kicsit átkapcsol, egy filmbéli jelenetbe képzeli magát, hogy valahogy feldolgozza az őt ért hihetetlen információkat, és az agyában mély gondolatok veszik át a hatalmat. Miért ők, miért nem mi? Velünk mi lesz?

Ekkor érti meg az ember, milyen nehéz szülőnek lenni. Fontos megemlítenem, hogy az anyukám nagyon-nagyon izgult az utazás miatt, mivel január, téli időjárás, csúszós utak, több órás buszút… Nyilván az olvasók is kitalálhatják, hogy én most az otthon biztonságában, a sárga fotelemben írom ezeket a sorokat, és a szüleim nyugodtan aludhattak a szombat hajnali érkezésem után. De ez lehetett volna másképp is. Több diákkal meg is történt a legrosszabb. Egy ilyen tragédiát nemcsak egy egész ország, de több nemzet is átérez. A mi kis csapatunk Strasbourgban nagyon tudott azonosulni a történtekkel, és nem tudtunk szabadulni a mellkasunkat szorító érzéstől, mindaddig, amíg hajnalban meg nem érkeztünk. Vagyis azután se. Legalábbis én nem. Mert az a kimondhatatlan gondolat örökre ott marad: miért mi vagyunk a szerencsésebbek?

Amikor a buszon ültünk – a tanárok szigorú utasítására bekapcsolt övekkel –, hallottam, ahogy a többiek arról beszélnek, hogy most nekünk statisztikailag kevesebb az esélyünk balesetet szenvedni. Élénken fel tudtam idézni a lángoló busz képkockáit, amiket a barátom mutatott a telefonján az indulásunk előtt. A buszunk pedig szépen, egyenletesen haladt az éjszakai autópályán, ugyanolyan középiskolás diákokkal, mint azok, akik egy éjszakával azelőtt az életük legszörnyűbb balesetét szenvedték el.

Nem tudom, mit lehet mondani ilyenkor, hogy lehet szépen kifejezni az együttérzésem, a részvétem. Nem tudom, hogy lehet ilyen történteket feldolgozni, és nem akarok gondolni a mi lett volna, ha… kérdésekre. Egyet tudok tenni, mint az élethez és a szeretteihez görcsösen ragaszkodó emberek egyike: értékelem ezeket, ameddig az enyémek lehetnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kérdések egy tragédia után

Péntek éjjel az olaszországi Verona mellett súlyos balesetet szenvedett egy síelésből hazatartó buszon utazó sok-sok kisdiák és tanár – 16-an haltak meg. Azt hiszem, erre mondjuk, hogy nincsenek szavak. Szavak tényleg nincsenek, csak rengeteg kérdés:

Szilágyi Luca

Miért hallunk egymásnak ellentmondó híreket a tragédiáról? Kiderül-e, hogy mi történt valójában a busszal? Történt-e egyáltalán emberi mulasztás, vagy csak véletlen szerencsétlenségek sorozata a tragikus baleset? Mi volt az utasok első gondolata, amikor felriadtak álmukból? Milyen gyorsan tudtak cselekedni az első sokk után? Hogyan zajlott a menekülés? Hol találtak kalapácsot az ablakok kitöréséhez? Hány emberen lett úrrá a cselekvést lebénító pánik? Hányan tudtak egyből cselekedni és lélekjelenlétet tanúsítani? Tudták-e egymást nyugtatni és bátorítani? Mikor érkezett az első segítség? Mindenki megállt az autópályán segíteni? Mikor kezdték egymást keresni a gyerekek? Felfogták-e egyből, hogy mi történt? Tudtak-e a túlélők aludni éjszaka vagy másnap? Mikor fognak tudni sírás nélkül beszélni a történtekről? Kinek nyílnak meg a sokkot kapott gyerekek és felnőttek először? A pszichológusoknak? A szülőknek vagy barátoknak? Egymásnak? Mikor épülnek fel, és mikor gyógyulnak be a sebeik? Együtt akarnak majd lenni az elkövetkezendő napokban, vagy otthon, egyedül? Megváltozik-e az életről alkotott elképzelésük? Más emberek lesznek-e? Mikor mernek legközelebb járműre szállni?

Hányan érzik szerencsésnek magukat, mert jó helyen ültek a buszban? Érez-e bárki bármiért lelkiismeret-furdalást? Ugye nem kell meghalni ahhoz, hogy valaki hős legyen? Tud-e majd valamikor mosolyogni az, aki elveszítette szinte az egész családját? Hány olyan ember nem tud aludni éjszaka, aki közvetlenül nem érintett a balesetben, csak együttérez mindenkivel, aki igen? Gondolta-e bárki, hogy ennyire összefog az ország, és ennyi jó szándékú ember és szervezet ajánlja fel a segítségét? Eljön-e az a nap, amikor már egyszer sem gondolnak a túlélők a történtekre? Be tudnak-e menni a gyerekek és a tanárok az iskolába tanulni illetve tanítani? A baleset után hány szülő gondolja majd úgy, hogy a jövőben nem engedi sítáborba a gyerekét? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a Szinyei Merse Pál Gimnázium neve ne csak a balesethez kapcsolódjon?

Ki tud válaszolni rájuk?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

A felvételi őrület

Az öcsém idén felvételizik. Ő és a barátnője lázasan készülnek. Vagyis rá vannak kényszerítve a készülődésre. Mert hatodikban KELL felvételizni. Tizenkét, tizenhárom éves gyerekek készülnek úgy erre a holnapi felvételire, mintha az egész jövőjük ezen múlna. Talán múlik is, nem tudom... De amikor nekem jut eszembe az az időszak, görcsbe rándul a gyomrom. És már most félek, hogy mi lesz, ha az öcsémnek is meg kell élnie azokat a traumákat, amiket nekem kellett. Pedig én a végén jól jöttem ki belőle.

Negyedikben, csak olyan próba-szerencse módra megírtam a felvételit. Egy nagyon aranyos matektanárnővel készültem rá, akinek sikerült olyan légkört teremtenie, hogy élveztem a matekozást. És meg is lett az eredménye. Nyolcvanhat pontot írtam, ha jól emlékszem. Kinek sok, kinek kevés... Mindenesetre behívtak szóbelire a Radnótiba. Abba persze belebuktam, mert arra nem készültem fél évet, de nem volt baj, úgyis csak hatodikban terveztem elmenni a suliból.

Úgyhogy ötödikben elkezdtem járni szombatonként nyolctól(!) matekra. Hát, annál rosszabb időpont eleve nincs, de ha a tanár is gyenge, az egyenlő a kidobott idővel és pénzzel. Nekem pedig nagyon gyenge tanár jutott. Egy fiatal, bizonyára nagyon okos, de fura gyerek, akivel hosszú perceken át merengtünk a semmibe, mivel nekem semmi nem volt a fejemben, ő meg arra várt, hogy megszülessen a megoldás. Nos, sok kínos hatvan percet éltünk meg együtt, tök feleslegesen. Úgyhogy hatodikra egy másik fickóhoz kerültem. Vele is ugyanez volt a helyzet. Nyilván nem képzett tanárok voltak, csak egyetem mellett dolgozó fiatalok. De ha nem szeretnek tanítani, akkor miért csinálják?

Hatodikban jártam még emelt matekra is a suliban. Nem emlékszem sokra, csak a barátnőmmel folytatott hosszas levelezgetésekre a füzetben, meg arra, hogy volt két órája mindenkinek, amit „kivehetett” vagyis engedélyezetten el lehetett lógni két alkalmat. Nem tudom, hogyan, de szerintem mi többször is elcsakliztunk az órákat. A felvételi után ugyanis tényleg szartunk bele az egészbe...

Jártam még két barátommal a Trefort felkészítőjére is. Matekra kedden, magyarra csütörtökön, ha jól emlékszem. Talán ezek a legszebb emlékeim abból az évből. A matek ugyanúgy gyenge volt, de a magyar nagyon kemény és hasznos. A metrón folyton a trefortos álmainkat dédelgettük, mert oda akartunk bejutni, nem adtuk át a helyünket egy idős néninek, aki leordította a fejünket, és néztük az egyik étterem kirakatában a plazmatévén vetített menüt. Aztán annyira bejött nekünk ez az egész, hogy a második félévben beiratkoztunk egy „beszoktató” – vagy nem is tudom milyen – tanfolyamra. A trefortos tanárok tartották, mindenféle izgi dolgot csináltunk... csak nem nagyon emlékszem. Viszont Bencére mindig rászálltak a legfuribb ottani fiúk. Rátapadtak, és jöttek velünk a metrón, mesélve az unalmas bűvészkedésükről meg ilyenek. Egyszer elbújtunk az egyik gyerek elől. Egy másik alkalommal pedig lelógtuk az óra felét, és azt mondtuk, hogy kalandparkban voltunk az iskolával. Elég vagányok voltunk, mi tagadás…

De az a helyzet, hogy én tényleg nagyon féltem. Minden este imádkoztam, hogy bejussak a Trefortba. Nem valami „istenem add, hogy...” béna dumával. Hanem egy általam precízen megszerkesztett imával, ámennel a végén. Ezt a szokásomat aztán elhagytam, mert ateista vagyok, és mert nem teljesült a kívánságom.

A felvételi emléke élénken él bennem. Hogy beülök a terembe és írom. Hogy mosolygok a mellettem ülő lányra, mert nagyon hasonlított a barátnőmre. Hogy matekból semmit nem tudok. Hogy este megnézem anyával az Alkonyatot és a feltöltött felvételi feladatokat. Aztán az izgalommal töltött hetek. És amikor megkapom az eredményt: 24 a matek, 45 a magyar. És amikor a barátaimmal egymásra nézünk. Ők is huszonpontokat értek el matekból... És este, amikor a Trefort feltölti a ponthatárokat. És nem férek bele. Akkor este szembesültem először azzal, hogy nem. Nem vagyok elég jó, okos, ügyes, nem tudom. Hogy elcsesztem valamit, aminek következményei lesznek. Hogy belőlem nem lesz semmi, ha az általános suliban maradok. Hogy ennyi, vége, ez egy nagy szar. A barátnőmnek sírtam a telefonba, ő is ki volt akadva. Aztán minden helyrejött. Felvettek az AKG-ba, pedig az egész suliról nem tudtam semmit. Nem is jött szóba, csak akkor, amikor kiderült, csak ide hívnak be szóbelizni. A lényeg, hogy jól jártam. De alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

És most, amikor azt hallgatom, hogy anya meg a barátnője osztják, hogy mi legyen, megijedek. Ez egy idióta rendszer. A gyerekeket megnyomorítja a stressz, amit a vállukra tesznek. Ők maguk és a szüleik. Mert a felvételi egyrészt baromi nehéz, másrészt nagyon nem fair. Ha nem ismered az egyenleteket, akkor alapból hátrányból indulsz. Ha nem tereped a logika, neki se fogj. A magántanár alap, vagy pedig zseni a gyerek, ez a két lehetőség van. Csak a magántanár, a házik, nagyon sok idő. És még sportolni is járj, tanulj a suliba, de maradj gyerek. Köszi! Valaki magyarázza meg, hogy legyen az ember felhőtlenül boldog, őszinte és gondtalan, ha januárban piros betűkkel hirdeti a naptár, hogy a jövődet eldöntő megmérettetés következik? Elit gimnáziumba bekerülni nagyon nehéz. És az elitgimik nagyon szemetek. Meghúznak egy ponthatárt, oszt viszlát. Ha egy ponttal kevesebbet írtál, magadra vess. Persze, azért elit, mert okos gyerekek járnak oda. De én elég jót írtam magyarból, csak a matekom lett rossz. Márpedig ha humán beállítottságú az ember, és abból zseni, máris bukná az elitsulit? Elég furcsa dolog ez. A szóbelin nem beszélnek arról, hogy vagy, mit szeretsz csinálni, mi érdekel. Csak oldjad a feladatot, olvass, aztán meglátjuk. Gépeket vagy gyerekeket szóbeliztetünk, ha szabad kérdeznem?

És kedves szülők. Miért kell ezt? Ti talán az Oxfordon végeztetek? És mégis. Én se tudom azt mondani, hogy ne elitsuliba menjen az öcsém. Ott nagyobbak az esélyek, jobbak a tanárok, értelmesebb az átlag. De sok suli túlzásokba esik. Múltkor hallottam, hogy egy vízilabdázó fiúnak azt tanácsolták, hogy hagyja abba a sportot, mert lett egy négyese. Szegény, nem is csodálom. Tanuljon, sportoljon, stb. Lehetetlen.

Olyan sokat próbálnak megadni a szülők, olyan sok dolgot kell csinálni, ha már megvan a lehetőség, hogy ki se látszunk a programok alól. Tanulj angolt, nyelvvizsgázz! Ez nagyon fontos, tényleg, az első számú. Sportolj, hoppá! Máris igazolt sportoló vagy, heti ötven edzéssel, pedig te csak szerettél volna kicsit kikapcsolódni. Könyörgöm! A sportban nem pont az a jó, hogy szórakozz? Így eléggé elveszíti az élvezeti értékét...

Rohanunk, hogy minél többek legyünk, és ez szar. Nincs ötletem, tippem, hogy lehetne jobb a felvételizés. Csak azt próbálom mondani, hogy ez így túl sok a gyerekeknek. Kicsit inkább lehessenek még gyerekek. Mert az milyen hülyeség, hogy kis érettségit csinálunk hatodikban, de az még titok, hogy hogy lesz a kisbaba. Pff.

Szóval, kedves szülők, akik túlhajszoljátok a gyerekeiteket! Elmondok valamit. Józsika nem lesz attól boldogabb, hogy heti plusz két matek órára íratjátok be. De annak biztosan örülne, ha egyszer leülnétek, és megkérdeznétek, hogy ő tulajdonképpen mit szeretne. És ha azt szeretné, hogy maradjon a sulijában, akkor engedjetek meg neki, vagy próbáljátok racionális érvekkel meggyőzni, hogy azért jó lenne megpróbálni. Válasszatok vele, ne pedig neki iskolát. Mert lehet, hogy egy adott suli nincs benne a top harmincban, de valamiért pont Józsikának megfelelő. És mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy bíztok bennük, hogy menni fog. És ha nem úgy sikerül, ahogy azt vártátok, akkor sem dől össze a világ. Mert hány hibát fognak még elkövetni, hányszor kell majd csalódniuk. Legyetek ott velük, mert öregkorukra rég elfelejtik, hogy hány pontot írtak, és hogy sikerült ez meg az. De gondolom ti is örülnétek, ha rátok azért emlékeznének... Mert a gyerek valószínűleg többet nézi a tankönyvet és a telefonját, mint titeket.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
fotók: AKG

LIKE - értesülj az új cikkekről!



4 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám