A közelmúltban elrettentő dolgok történtek Mohácson. Ezen dolgokat elég közelről tapasztalhatta meg egy odalátogató apuka és annak fiatal lánya. Ugyanis, mikor a lány elvegyült a tömegben az ünnepség alatt, egy csapat busóruhás férfi zárta őt közre és tapogatta meg. Mikor az apuka odaért, és érdeklődött róla, hogy mégis, mi történt itt, a busóruhás férfiak és a tömeg nagy része is megszokottnak és teljesen elfogadottnak tartotta a történteket, mi több, hagyománynak. Az újságok is kikérdezték a lakókat, akik szintén nem értették a felháborodást.
Ezek után érdemes elgondolkodni a történtek jelentőségén, és azon, hogy bizonyos hagyományok miért váltak már-már károssá az évek során. Kezdjük ott, hogy a hagyományőrzés valójában egy fontos dolog. Hiszen, ha belegondolunk, a hagyományok őrzik legjobban a történelmünket, az ünnepnapok, a speciális ünnepségek származnak valahonnan, és szomorú lenne elfelejteni azt, hogy honnan is valójában. És persze ott vannak a népi ételek, amik közül nagyon sok nélkül nehezen tudnánk élni. Viszont a másik oldalon ott vannak a begyöpösödött ostobaságok, amiket a társadalom egy része még mindig próbál életben tartani, sőt, erőltetni. Én tökéletesen megértem, ha ezeknek az embereknek fontos, hogy a nagyanyjukkal csárdást járjanak a kukoricamezőn, mikor tizenkettőt üt a harang, és ez így teljesen rendben is lenne. De mikor az iskolákban, mondjuk az igazgató (például az én régi iskolám igazgatója) szeretné megismertetni a kötögetés fortélyait, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ezek a gyerekek tudnak programot installálni, de palóc gatyamadzagot kötni már nem. És a nagy igazság az, hogy semmi szükségük nincs is rá. A „hon és népismeret” tantárgyat például nálunk úgy kezdték el promózni, hogy talán az érettségiben (igen ott) feltehetnek egy ezekre a hagyományokra vonatkozó kérdést. Hogy ez a szöveg milyen mértékben átlátszó, azt inkább ne firtassuk, de gondoljunk bele, hol tartanánk, ha az érettségi dolgozatokban ilyen dolgokról tennének fel kérdéseket. Nem, le kell szögezni, hogy ezekre az ismeretekre a mai világban semmi szükség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tanárok gyerekkorában még volt valami nyoma ezeknek, de a mai napon már sajnos csak a néprajzi múzeumokban találkozhatunk velük. Ha pedig a néptáncról beszélünk, alapból azzal se lenne semmi baj, dinamikus, néha még élvezetes is tud lenni, de ugyanezek a dolgok igazak a modern táncfajtákra is. Minden ilyen dologra az vonatkozik, hogy csak annak való, aki szereti. Mindenki tudja, hogy ezt az elvet nem szabad minden tantárgynál alkalmazni, de a kevésbé hasznos dolgokat, mint például a nádtetőkészítést, opcionális foglalkozásokká kellene változtatni, és semmi kétség, hogy néhányan biztos foglalkoznának ezzel is.
Visszatérve a busójárásra és az egyéb hagyományokra. Ezekre is igaz az, hogy egykor még teljesen normális és hétköznapi dolgoknak számítottak. A lány közrefogása régebben a szépségét akarta kifejezni, azt, hogy a férfiak kedvelik őt, és ezt valószínűleg száz éve még a lány is élvezte. De akik ma csinálnak ilyet, azoknak rá kellene már döbbenniük, hogy sok idő telt el azóta, és hogy ezalatt nekik is sokat kellett volna változniuk.
Tehát azt látjuk, hogy néhány hagyományunkat már gyakorlatilag csak kényszerből tartjuk meg, senki sem élvezi vagy tartja igazán fontosnak őket. Furcsává és unalmassá váltak, főleg az ezek eredetéből teljességgel kimaradó fiatalabb generáció szemében. Ezért véleményem szerint agresszív újításokat kellene eszközölnünk az ünnepélyek terén.
1: Ételek. Rendkívül örülnék, ha a naptárban minden piros betűs ünnep helyére egy bizonyos hagyományos ételünk saját napját helyeznénk. A paprikás krumpli napon például mindenki együtt főzne egy hatalmas bográcsban, a végeredményt pedig közösen fogyasztanánk el. Ugyanezt könnyen el tudnám képzelni a Gundel-palacsintával is.
2: A Csata-nap. A magyar történelem legérdekesebb eseményei a csatáink voltak, és természetesen mindet töviről-hegyire meg kell tanulnunk az iskolában, de nagy élmény lenne a gyerekek számára, hogyha ezeket a csatákat újra átélhetnénk, mintha csak egy film szereplői lennénk.
3: Nemzeti tortadobáló és kéksajtérlelő verseny. A legfontosabb dolog a teljes mértékben új és modern hagyományok megteremtése lenne. Ezeknek az ünnepségeknek a célja az őrültség lenne. Megváltozna a jelentése a hagyomány kifejezésnek, valamint a véleményünk is a témában. Hiszen gondoljunk bele, milyen boldogok lennénk, ha nemcsak egy kokárdával az ingünkön, hanem egy tortával az arcunkon is hagyománytisztelőknek nevezhetnénk magunkat!
Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)
Utolsó kommentek