Öt éven át minden héten két nap rendületlenül rávettem magam, hogy leballagjak a zeneiskolába, hatvan perc tömény verbuváló nótára, dögunalmas zeneelméletre vagy jó esetben zenetörténetre. Öt éven át vártam a pillanatra, amikor végre nagy lángon égethetem el a szolfézsbizonyítványomat, a hamvait pedig a mélyen tisztelt tanárnő lába elé szórhatom.

Eddig csak és kizárólag olyan gyerekkel találkoztam, akitől, ha megkérdeztem, mi a véleménye, még csak nem is azt mondta, hogy nem szereti, hanem hogy egyenesen gyűlöli ezt a végtelenül kifacsart és erőltetett tantárgyat

Egy hangszeren való játszás és annak elsajátítása önmagában egy élvezetes és végtelenül hasznos dolog lenne. Jó maga az érzés is, ahogy tudatosan nyomod le a billentyűket, pendíted a húrokat vagy ütöd a dobokat, és felemelő érzés tud lenni az is, mikor például a barátokkal mentek valahova, észreveszed, hogy ott egy zongora, és mindenki örömére játszani kezdesz rajta. Éppen ezért pofátlanság és a lehető legnagyobb kitolás egy önmagában jó és örömet okozó dolog mellé egy olyan kötelező (és ez a legrosszabb benne) tárgyat rendelni, ami nemhogy unalmas, hanem egyenesen arra sarkall, hogy a szeretett hangszeredet az előtted ülő, szintén szenvedő gyerek fején törd ketté.

Most pedig térjünk vissza az alapokhoz. A szolfézs tantárgyat eredetileg azért találták ki, hogy a hangszeren tanulóknak könnyebb dolga legyen például a kotta leolvasásában, egy zenei jel felismerésében vagy az egész zenei mű átlátásában. Alapból az ilyenfajta órák valamilyen éneklésből és elméletből szoktak állni. És ezen a ponton az ember elgondolkozik azon, hogy ha mindezeket figyelembe veszi, akkor a szolfézs a hangszeren játszáshoz hasonló élményeket nyújtó dolog lenne. Mert, hogy a szolfézstanáromat idézzem: „a torkod is egy hangszer”. És még ha ez egy végtelenül leegyszerűsített kijelentés is, valamint egy hatalmas közhely, alapjában véve igaza van. Énekelni a legtöbb ember szeret. Nem mindenki tud is, de ez egy másik dolog. Mindennap meghallgatunk dalokat, gyakran még a szövegüket is megtanuljuk, hogy mi magunk is énekelhessük őket. Szóval, akkor végül is mi az, ami az ilyen órákat kínszenvedéssé teszi az ártatlan gyerekek számára?

Kezdjük ott, hogy a „valami éneklés” kifejezés kicsit pontatlan. Amit ugyanis az ártatlan gyerekek énekelnek, azok általában a hajdúböszörményi verbuválásról vagy a Kovács Pista babájáról szólnak. Gyakori téma még a huszárok élete és a kerek erdő közepiben lévő kis kuckó is. Én aláírom, hogy a fiataloknak kell egy kicsit tanulniuk ősapáik életéről, de ennél kevésbé kevés dolog tudja felkelteni az érdeklődésüket. És, mikor a tanárok még csodálkoznak, hogy a csoport háromnegyede nem tanulta meg a dalt egy hét alatt se, talán fel kéne ismerniük azt a tényt, hogy a dal fele olyan szavakból áll, amikről a gyerekek a legtöbb esetben valami bonyolult matematikai szakkifejezésekre asszociálnak, és remélik, hogy soha többet nem találkoznak velük. Melyik ötéves gyerek tudná egyből, hogy pontosan hogy kell egy erdő mellett estvéledni? De az igazi probléma az, hogy nem is akarják tudni, az igazság pedig az, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük rá.

Sokan azt mondják, hogy a nagy utálat a legtöbb zeneiskolában alkalmazott Kodály-módszer hatásának tudható be. Pedig valójában ez a módszer – számos egyéb elvével egyetemben – leginkább azt hirdeti, hogy a zene mindenkié és hogy zenélni jó. A valóság viszont az, hogy Kodály az akkoriban összegyűjtött népdalait adta meg alapként a zenetanuláshoz, azért, mert akkoriban ezeket a dalokat napi rendszerességgel énekelték a gyerekek. SAJÁT AKARATUKBÓL! Miért? Mert akkoriban a népdalok foglalták el azoknak a daloknak a helyét, amiket mi ma szabadidőnkben hallgatunk. Ennek értelmében az akkori gyerekek valószínűleg egy ma elképzelhetetlen dolgot csináltak: szerették a szolfézst. De valószínűleg még magának Kodálynak sem volt szándéka az, hogy hosszú éveken keresztül a gyerekek csakis az ő dalait énekelhessék. Valószínűleg még ő is szerette volna, hogy a gyerekek a szolfézst egy élvezetes dolognak tartsák. Viszont a zeneiskoláknak ezt száz év alatt sem sikerült megérteniük, és még ma is a kiskőrösi csipkebokrokat elemezzük hatvan percen át.


http://www.szpai.hu/images/erasmus/Szolfezs_ora/Image00008.jpg

De a dolognak van egy másik oldala is. Ugyanis az imént említett rendszert a népdalokkal és azoknak elemzésével, meg a többi, alapból gyűlölt dologgal néhányan tudják élvezetesen is tanítani (tapasztalatból tudom). Ez általában akkor szokott így lenni, ha a tanárnő/úr nem veszi halál komolyan a csángó dalok tartalmát, és egy kicsit elvicceli az egészet. Sőt, vannak, akik játékkal teszik elviselhetőbbé az órákat (és itt most nem a „bumm” játék dúr-moll-szűkített-bővített változatára gondolok).

Akkor pontosan mi a probléma? A tanár alkalmatlansága és a gyerekek iránti mélységes utálata. Tehetnének ez ellen, de inkább nem változtatnak semmin, hiszen nekik teljesen mindegy. De mégsem az! Magyarországon egyre kevesebb gyerek kezd el zenét tanulni, ez részben a „modernizálódás” miatt van, de oka még a szolfézs óra elborzasztó gondolata, amitől még a szülők is távol tartják a gyerekeiket.

Én pedig elhatároztam, hogy ha nem javul a helyzet még pár évig, elindítjuk a Lehet Más a Szolfézs mozgalmat. Programunkban továbbképezzük a magyar szolfézstanárokat, és megváltjuk a magyar zeneoktatást. Embereink mindenhol jelen lesznek országszerte, és figyelik, ki hagyja abba a zenetanulást a szolfézs miatt. Szóval, aki a jövőben zenetanulásra adná a fejét, járjon magántanárhoz, vagy csatlakozzon az LMSZ mozgalomhoz, a szebb, jobb zeneoktatás érdekében.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!