Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Választhatok, de nem akarok

Tizenhét éves vagyok. Még tinédzser. Bár már kialakult a személyes stílusom, azért még szeretek kipróbálni dolgokat és olyasmiket viselni, amikhez nem vagyok hozzászokva.

Ha megpróbálnám körülírni, valószínűleg rocker/punk/alterosnak nevezném a stílusom, egy kis hippi beütéssel. Szeretem. Gyakran viselek hatalmas bakancsokat és pólókat ijesztőbb mintákkal. Jól érzem magam bennük. Hozzám tartoznak. Ezekben a ruhákban érzem otthon magam. Általában többre tartom a kényelmet a divatnál. Nem öltözködöm nőiesen; van akiket ez zavar, engem nem szokott. Nem érzem magam kevésbé nőnek, csak azért, mert nem hordok balerina- vagy magassarkú cipőt, pörgős szoknyát, dekoltált felsőt, vagy nem sminkelek másfél órán keresztül.

Az emberek megnéznek. Az évek alatt már hozzászoktam. De úgy tűnik, mások nem tudnak hozzászokni. Rám néznek, és látják a bakancsomat, a felnyírt hajamat, a piercingemet, gyakran a zenekaros pólókat. És ítélkeznek. Nem tudják, ki vagyok, nem tudják, milyen vagyok, de máris eldöntötték, milyen lehetek. Valószínűleg bunkó, figyelmetlen, igénytelen, seggfej, akár veszélyes is. És látom az utálkozást a szemükben. Úgy viselkedünk másokkal, ahogy ők velünk; az előítéleteink vezérelnek minket. És ha én semmit sem csinálok, ők akkor is olyanok velem, ahogy azt ők elvárják tőlem.

Rónai Sára

Illusztráció

A mindennapokban gyakran megnéznek, és bár ezt nem szeretem, de már hozzászoktam. Szeretek próbálkozni azzal, hogy bizonyítsam, az előítéleteik hülyeségek. Ha tudok, és olyan helyzetben vagyok, általában felajánlom a segítségem idegeneknek. Mosolygok az emberekre, mert tudom, jól esik, ha rád mosolyog valaki. Remélem, hogy visszamosolyognak. De egyre kevésbé foglalkozom velük, mert tudom, nem tudok változtatni rajta.

Viszont néha én is szeretek kilépni a komfortzónámból. Felvenni egy szoknyát és kirúzsozni a számat. Jó egy kicsit másnak érezni és tettetni magam. Lehet, hogy ilyenkor egy kicsit máshogy is viselkedek, de erre nem vennék mérget. Tetszik az, hogy kipróbálhatok dolgokat. Mint a kisgyerekek, akik felveszik anyu ruháját és a tükör előtt parádéznak. Jelmezbe öltözöm. Egy másik én vagyok. Még mindig ugyanaz, de egy kicsit merészebb (az én szemszögemből), feltűnőbb – mondhatnám, hogy kihívóbb is, de ez nem igaz. Viszont rajtam kívül mindenki más.

Rónai Sára

Illusztráció

Gondolkodás nélkül rámmosolyognak. Nem mozdulnak el a közelemből. Nem látnak leprásnak vagy ijesztőnek. Kedvesebbek hozzám. Ha bemegyek egy boltba, köszönnek. Ha jön az ellenőr, kevésbé nézi a bérletem, mintha máshogy öltöznék. Nem követelik tőlem a helyet a buszon, mielőtt felajánlanám (míg ha úgy nézek ki, ahogy általában, akkor mielőtt esélyem lenne felállni, már rám förmednek). És egy részemnek ez jól is esik. Jól esik, hogy nem úgy néznek rám, mint egy darab szarra. De egy másik részem tudja, ez azért van, mert most nem vagyok a teljes, kényelmes, valódi önmagam.

És ebbe néha bele is feledkezem. Élvezem egy kicsit, hogy valaki más lehetek. Valaki, aki szoknyát hord és rúzsozza magát. Valaki, akire (jó értelemben) odafigyelnek. Valaki, akit embernek néznek.

De általában ilyenkor jön a kemény, rideg valóság.

Mert egy tizenhét éves lány vagyok szoknyában. Sokak szerint már nő vagyok. Sokak szerint így vagyok csak nő. De ha ez is van mögötte, sokak nem így látnak. Nem bátornak, színesnek, embernek. Sokak számára műanyaggá leszek. Esetleg egy darab hús. És amíg én élvezem, hogy játszhatok, mások élvezik a látványt (bármi is legyen az). És jönnek, és megszólalnak. És nem élvezem. Sőt, kifejezetten utálom.

Utálom, hogy megkérdezik, mennyi lenne egy menet. Hogy riszálnám-e nekik magamat. Hogy bár olyan helyeken járok, ahol minden nap, mégis most kommentárokat kapok. Hogy fütyülnek. Hogy odajönnek hozzám. Hogy ha felveszem a fejhallgatóm, hogy kizárjam őket, lerángatják rólam. Hogy úgy gondolják, hozzám dörgölőzhetnek a villamoson. Utálom, hogy ilyenkor összeszorul a torkom. Hogy sírni lenne kedvem, és nem tudok visszaszólni. Hogy el akarok futni. Akár ki a világból. Hogy elrontják a napomat. Hogy ahelyett, hogy magabiztosnak érezném magam, összetörök. Hogy biztos, hogy megint három hónapig nem veszek szoknyát. Mert nem dicséreteket kapok. Csak egy más típusú utálatot. Hogy most se látnak engem. Utálom, hogy ezt teszik velem. Hogy ha nem is csinálnak semmi konkrétat, akkor is én járok pórul. Utálom, hogy nemcsak nekem, de több millió lánynak és nőnek kell ezeken nap mint nap keresztülmennie. (Ebből a szempontból szerencsés vagyok, nekem ritkábban kell ilyesmikkel törődnöm.) Utálom, hogy azt hiszik, amit viselek, az feljogosítja őket. Pedig soha nem más miatt viselem. Mindig magam miatt. De még ha másért is venném fel… Kinek gondolják magukat? Utálom, hogy azt hiszik, felettem állnak.

És amit a legjobban utálok az egészben, hogy választanom kell. Hogy választhatok: egy darab szarnak néznek vagy egy darab húsnak.

És én inkább választom a darab szart, mert akkor legalább nem szólnak hozzám. Mert lehet, hogy egy darab szar vagyok nekik, de így jobban önmagam lehetek. És ki se próbálhatom, milyen lehetnék még. Mert az rosszabb.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Időfutár 7. – avagy mi történt a befejezés után

Körülbelül egy évvel az Időfutár könyvsorozat hatodik része után megjelent a sorozat hetedik része, Az ellopott időgép. És hogy miért különleges ez a hír? Azért, mert a sorozat a 2017-es híresztelések és nyilatkozatok szerint a hatodik résszel véget ért.

Sok rajongó szomorkodott, amiért nem követhették tovább Hanna és a többiek kalandjait időn és téren keresztül, emiatt is gondolhatnánk, hogy van okunk az örvendezésre a nem várt hetedik könyv kapcsán. De valóban van rá okunk?

A méltán sikeres író-kvartett (Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea) és a kiadó is azt nyilatkozta, hogy miután a rádiójáték véget ért, a hatodik és egyben befejező kötet után már nincs több a történetben. Mindezek ellenére idén nyáron mégis megjelent a hetedik kötet.

Már a könyv megjelenését is (számomra) furcsa körülmények övezték… Alig egy hónappal a megjelenés előtt röppentek fel a hírek az új részről (a Kis Könyves Éj programjában utaltak rá), a könyv Facebook oldaláról is csak arra lehetett következtetni, hogy május első harmadában az írók még javában benne voltak a munkában.

A könyv megjelenését nem kísérte semmiféle reklámkampány, mint ahogy az egy ilyen sikeres könyvsorozatnál szokott lenni, és ahogy a korábbi részek esetében is történt. Mindössze kb. két nappal a megjelenés előtt kezdték csak promózni a könyvet. Ezek miatt szerintem jogosan merült fel bennem a kérdés: Nem lesz kicsit összecsapott így a könyv? (Pláne, hogy már az előző rész befejezését is annak éreztem.)

Minden kételyem ellenére győzött bennem a rajongó, elmentem a bemutatóra, ahol meg is szereztem az első dedikált példányok egyikét, és azonnal bele is vetettem magam a történetbe.

Bár terveztem, de mégsem sikerült újraolvasnom a sorozatot előtte, így kellett egy-két fejezet, mire újra teljesen bele tudtam merülni a történetbe. Ennek ellenére szinte azonnal magával ragadott. Érdekes volt megint találkozni a már ismert karakterekkel, viszont egy kvázi új szituációban, ugyanis az új könyv 2-3 évvel az előző után játszódik. Néha viszont úgy éreztem, hogy a szerzők is túl hosszú időre szálltak ki a sorozatból, amikor egy-két szereplő kifejezetten rájuk nem jellemző dolgot mond vagy tesz. Ettől függetlenül a könyv teljesen lekötött. Nagyon sokat nevettem és izgultam rajta, és teljesen elmerültem a történetben. Voltak részei, amiket úgy éreztem, muszáj felolvasnom a barátaimnak, hogy mindenki hallja őket, és kifejezetten jól szórakoztam a könyv olvasása közben. Tökéletesen át tudtam magam adni a könyvélménynek.

De mindezek ellenére azt gondolom, hogy az íróknak nem kellett volna így elsietniük ezt a hirtelen jött ötletet, kifejezetten érdemes lett volna még legalább egy hónapig tovább szerkeszteni a művet. Mert bár így is kifejezetten élvezhető volt, egy sokkal jobb könyv kerülhetett volna az olvasókhoz egy kicsivel több ráfordított munkával.

A történetről pedig csak annyit, hogy megint egy teljesen új korba és időbe látogathatunk el, és ismerkedhetünk meg ott híres történelmi személyekkel. Megtudhatjuk, hogy ki és hogyan teszi tönkre épp az időt, és hogy senki sem az, akinek látszik. Hallunk tudorokról és egyéb disznóságokról, és egy apáca és Boleyn Anna szelleme fognak elkísérni minket a kalandos utakra. És bár ez a könyv kezd egyre jobban elmenni a kifejezett tini-irodalom kategóriába, de ez (számomra is meglepetésként) nem zavarja annyira a történetszálat, mint azt elsőre gondoltam volna.

A könyv végénél, amikor épp megtudjuk, hogy semmi sem úgy volt, mint ahogy azt gondoltuk, azért maradt még egy-két kérdésem. Remélem, ezekre majd választ kapok a következő részből. Ahogy azt is megtudhatjuk majd, hogy mi történik a dementorokkal, dalekokkal és hősszerelmesekkel Londonban.

Minden rajongónak ajánlom az elolvasását, az egyértelmű hátulütők ellenére is. A nem rajongóknak pedig ajánlom, hogy kezdjék el a sorozatot, mert nekem elhihetik: nem fogják megbánni.

Ha valaki pedig spoilerekre kíváncsi, vagy csak mindenestül ki akarja beszélni a könyvet, az nyugodtan írjon kommentet, esküszöm, válaszolok.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

Korábban a sorozatról:
A végtelen sorozat: Időfutár (Kovács Emma, 2016. augusztus)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap, és bár nem olyan erőszakosan, mint régebben, de azért a csapból is ez folyik. Pont ezért nem bírtam megállni, hogy én, mint egy szókimondó nő, ne közöljem, hogy szerintem ez miért szexista.

Én nem szeretem a nőnapot. Nem tartom jogosnak, hogy külön ki van emelve egy nap az évben, amikor velünk kell foglalkozni. És félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy (elméletileg) ezzel a nappal ünnepelni akarnak bennünket, hanem az, hogy az év többi 364 napján szarnak a fejünkre.

Nem gondolom, hogy a nőnap ünneplése jogos, amíg minden másik nap „férfinap” van. Nem gondolom, hogy egy ünneppel elfeledtethető az az esélykülönbség a két nem között, ami már évezredek óta fennáll. Nem hiszem, hogy amíg a feminizmus szitokszónak számít, addig bármit is kéne globálisan ünnepelni a nőkkel kapcsolatban (mondjuk az Anyák napja egy fontos ünnep, és azt lényegesnek is tartom). Nem hiszem, hogy amíg a világ vezető országaiban férfiak döntenek a nők testéről, addig a nőnapnak különlegesnek kéne lennie.

Manapság a Föld legtöbb országában a nők szinte minden területen hátrányban vannak férfi kortársaikkal szemben. Ezek a hátrányok, különbségek megfigyelhetőek mind a munkaerőpiacon, mind az iskolákban, mind a fizetésekben, mind a kormányzásban. Úgy gondolom, hogy amíg elfogadott az, hogy egy kislány automatikusan hátrányban érzi magát, mert ő lány, és amíg a „rape culture” uralja a világot, addig nagyon nem oké úgy tenni, mintha egy napig a nők fontosak lennének. Mert ez így egy nagyon kifacsart dolog. Egy nőt az év mind a 365 napján meg kéne becsülni, és nem azért, mert ő a lányod, az anyád, a feleséged, hanem azért, mert egy ember. A média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. A világon nincsen olyan ország, ahol többségben lennének a nők a kormányban, még az 50-50% körüli arány is elenyésző.

A lányainknak azt tanítjuk, hogy ne öltözzenek túl kihívóan, ahelyett, hogy a fiainkat tanítanánk arra, hogy nem tehetnek meg mindent egy lánnyal, amikor csak úgy gondolják. Hagyjuk, hogy a lányok nadrágot hordhassanak, de a fiúk nem hordhatnak szoknyát, mert degradáló lánynak lenni. A nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy megállják a helyüket, és hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez. A mai napig az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk, és a nőknek mindig bizonyítaniuk kell. Normálisnak tartjuk, hogy a fiatalok a nemi erőszakkal viccelődnek, és feminácit vagy feministát mondanak egy lányra, ha az fel mer szólalni, mert úgy gondoljuk, hogy a feminista rosszat jelent.

De elárulok egy titkot. A feminista és a feminizmus szavak nagyon fontosak. Nemcsak nők lehetnek feministák, hanem férfiak is, és nem lenne szabad ezt a fogalmat összekeverni a férfi-gyűlölettel.

Nőnek és feministának lenni jó érzés, de erősnek is kell lenned, mert akár nő vagy, akár csak feminista, a társadalom haragjával és elnyomásával kell megküzdened. Bármilyen régen is kezdtük el, mi, nők, soha nem állhatunk le, amíg egyenlőek nem leszünk ­– mert most nem vagyunk azok. És most kedves férfiak, jól figyeljetek ide, mert hozzátok szólok: nem leigázni akarunk titeket, nem gondoljuk jobbnak magunkat nálatok, nem akarjuk eltörölni a férfiakat a Földről, csak egyenlőséget és egy kis megbecsülést akarunk.

De vannak még apróságok, amiket szeretnénk. Szeretnénk nem félni egy utcán sétálva, este. Szeretnénk olyan meséket olvasni a gyerekeknek, amikben van olyan normális női karakter, aki megszólal, és nem a megmentésére vár. Szeretnénk nem megkapni a kérdést állásinterjún, hogy tervezünk-e gyereket. Szeretnénk nem részei lenni a mindennapi szexizmusnak, akár pozitív, akár negatív irányban. Szeretnénk, hogy elismerjenek minket. Szeretnénk, ha nem az lenne a szerepünk, hogy a férfiaknak megfeleljünk. Szeretnénk tényleges védelem alatt állni. Szeretnénk normálisan élni.

És mi, nők, szeretnénk, ha nem lennénk félreértve. Szeretnénk végre mi is pozitívan a középpontba kerülni. Szeretnénk, ha ratifikálnák az Isztambuli egyezményt. Szeretnénk, ha pozicióban lévő férfiak nem tartanák a kormány elveivel ellentmondásosnak az olyan tantárgyakat, amik többek közt a nem közti különbségekkel foglalkoznak (gender studies). Szeretnénk mi dönteni arról, hogy akarunk-e gyereket vagy sem, és amúgy is, szeretnénk a testünkről MI dönteni.

Ezért lényeges az, hogy ne a nőnapot ünnepeljük különböző lealacsonyító apróságokkal, hanem ténylegesen tegyünk valamit azért, hogy a nők is meg legyenek becsülve (vagyis hallgatni kéne ránk). Mert amíg ez nincs így, addig a nőnap az egy szexista szarság, amit nagyrészt azért találtak ki, hogy befogják a szánkat.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



12 Tovább

Már nem kavar fel a rákbetegségem – Interjú Szentesi Évával

Pár hete a Forbes Flown jártunk. Volt olyan szerencsénk, hogy kiszúrtuk a tömegben Szentesi Évát, a WMN.hu női magazin főmunkatársát. A blogger 2015 óta dolgozik a magazinnak. Ebben az újságban is folytatta a méhnyakrákszűrés melletti kampányát, melyet azután kezdett el, hogy sikerült kigyógyulnia ebből a szörnyű betegségből. Hamvaimból című sikerkönyvében a rákkal folytatott küzdelméről ír.

Éppen elkezdődött egy előadás, mi viszont alig tudtunk arra koncentrálni ­– egyrészt, mert borzasztóan izgatottak voltunk, másrészt, mert egy kis füzetbe már jegyzeteltük a kérdéseinket, miközben fél szemmel lestük, sikerül-e majd elkapnunk az írónőt egy rövid interjúra. Sikerült.

Mit tervezel a jövőben?

Szeptemberben indult a magazin Hello, WMN című élő beszélgetős sorozata, most novemberben én is a színpadon leszek, és itt többek között szó lesz a rákedukációról is. Ezt az oktatási programot szeretnénk levinni vidékre, ahol orvosokkal, segítőkkel együtt hívnánk fel a szűrések fontosságára a figyelmet, illetve arról beszélnénk, hogyan lehet felállni ebből a súlyos betegségből, hogyan lehet egyáltalán erőt gyűjteni egy ilyen harchoz. A távlati terv az, hogy a rákedukációt továbbvigyük, akár iskolákba is. Márciusban pedig jön a második könyvem.

Elmondod, hogy az miről fog szólni?

A Rúzs és Tükör nevű blogom idén volt ötéves, és az elmúlt öt év blogbejegyzéseinek lesz ez egy esszenciája. Érdekesség, hogy a könyvnek én tervezem a borítóját.

Én pont tegnap fejeztem be a Hamvaidból című könyvedet

És hogy tetszett?

Nagyon tetszett. Miközben írtad a könyvedet, nem élted át újra túl erősen az egészet?

Ezt a dolgot el kellett tennem egy dobozba, amit be kellett zárnom. Már úgy vagyok képes beszélni és írni erről, mint egy kívülálló. Tehát én elmesélem, de nem kavar fel érzelmileg. Ha mindezt nem tudtam volna megtenni, valószínűleg újra megbetegítene. Szerencsére tudom úgy kezelni, hogy már egyáltalán nem kavar fel érzelmileg. Talán három hét alatt meg is írtam, kicsúszott az egész történet belőlem.

A betegséged alatt jártál terapeutához, beszélgettél más emberekkel, vagy azt teljesen egyedül dolgoztad fel?

Volt több terapeutám is. A lelki gyógyulás egy irtó fontos pillére volt a felépülésnek. Az orvosom is azt mondja, hogy az orvostudomány tulajdonképpen csak a tüneteket gyógyítja, a többit pedig a betegnek magának kell hozzátennie ilyen vagy olyan módon. Én egy nagyon nagy melót tettem mellé, és ez volt igazából a nehéz, nem a kezeléseket elviselni. De szerintem mindenkinek más az útja, mindenki máshogy dolgozza föl, és mindenki máshogy gyógyul. Mint ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma betegség sem.

Milyen érzés, hogy a rákról Magyarországon már sok embernek te jutsz eszébe először?

Igazából nem foglalkozom ezzel, mert ez nem egy öncélú dolog, hanem hatékony segítségnyújtás, amivel szeretném felhívni az emberek figyelmét a veszélyekre. Rengetegen elmennek miattam szűrésre, és nem egy olyan esetről tudok, amikor éppen időben fedezték fel a rák megelőző állapotát, vagy már a kialakult tumort, de kezdeti stádiumban volt. Ezért egyáltalán nem érzem ezt se tehernek, se pedig zavarónak.

Gondoltál már arra, hogy tinédzsereknek is tarts előadásokat?

Szeptember elején Kisvárdán volt könyvbemutatóm. Az ottani szervezővel megbeszéltük, hogy a gimnáziumból is hoz hallgatóságot. Kifejezettem örültem a fiatal lányoknak. Igazából ebben a korban kell elkezdeni a figyelemfelkeltést, és így kell a fiatalokból tudatos felnőtteket nevelni, akik tudnak felelősen gondolkozni a testükről is.

Miért jó a WMN-nél dolgozni?

Mert arról írok, amiről akarok. Valamint azért, mert elképesztően jó csapatot hozott össze D. Tóth Kriszta. Most is azért vagyunk itt, mert eljöttünk megnézni a főszerkesztőt, akivel barátok is vagyunk, nem csak kollégák. Klassz a csapat, imádjuk egymást. Én nagyon szeretem, mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok!

Milyen feladatokat látsz el a szerkesztőségnél?

Eredetileg díszlet- és jelmeztervezőnek készültem, aztán az írás csak úgy jött. De még most sem tartom magam vérbeli újságírónak. A WMN főmunkatársa vagyok, ez a hivatalos pozícióm. Ez azt jelenti, hogy cikkeket írok és szerkesztek, én felelek a képszerkesztésért, illetve az oldal közösségi csatornáin is többnyire én kommunikálok.

Hogyan zajlik nálatok a munka?

Tulajdonképpen folyamatos a munka, az online igazából sohasem alszik. A meetingeinken ötletelünk, inspiráljuk egymást, felvázoljuk a következő napok tartalmát. Egy masszív csapatban dolgozunk, februártól rendes szerkesztőségben. Mint mondtam, mi nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. És ebben is áll ennek a magazinnak a sikere.

Tervezel a nyomtatott sajtóba írni, esetleg más dolgokat is kipróbálni?

Ritkán írok nyomtatásba, az online-t jobban kedvelem – a szabadsága miatt. De szívesen kipróbálnám a tévét és a rádiót is. A könyvek pedig biztosan megmaradnak – amíg van témám, és egyelőre ez kifogyhatatlannak látszik. Az első viszont a rákedukáció marad.

Említetted, hogy könyvek biztosan lesznek. Továbbra is a saját életedről írsz, vagy más témát is tervezel?

Igen, abszolút tervezek. A harmadik könyv például egy regény lesz…

Rónai Sára és Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Amikor a nyughatatlan hősnek nyughatatlan gyermeke lesz

Október 24-én éjfélkor végre megjelent magyarul is a Harry Potter és az elátkozott gyermek című könyv. A magyar rajongók ­­– köztük én is – ezt hihetetlen lelkesedéssel és egyre nagyobb zsongással várták, és már-már időnyerőt akartak használni, hogy hamarabb megszerezzék… Persze, miután elolvasták a könyvet, rá is jöttek, hogy ez mennyire, de mennyire rossz ötlet lett volna.

Július 31-én, Harry Potter születésnapján jelent meg Angliában a könyv, ami igazából egy színdarabnak a szövegkönyve. Ezt a színdarabot J. K. Rowling, Jack Thorne és John Tiffany rendezte, és egyelőre még csak az Egyesült Királyságban játsszák (horribilis jegyárakért).

Harry, Albus és Ginny szerepében: Jamie Parker, Sam Clemmett és Poppy Miller

Nálunk, Magyarországon majdhogynem három hónappal később jelent meg a könyv, Tóth Tamás Boldizsár fordításában, aki a többi Harry Pottert is fordította. Az esemény alkalmára a Libri szervezett egy Harry Potter estet, és itt pontban éjfélkor el is kezdték árusítani a könyvet. (Én is elmentem, de sajnos nem maradhattam végig, mert nem kaptam a szüleimtől engedélyt. Stikában lógtam el a bemutatóra, és korábban haza kellett mennem, mert értem jöttek.) Így én is, mint oly sokan mások, csak másnap tudtam kézhez venni a könyvet, amit sikerült még aznap ki is olvasnom. És hogy miről szól? Azt is elmondom.

Forrás: Libri Könyvpalota / Németh Dániel

A történet főszereplője Harry fia, Albus Perselus Potter, akivel már a hetedik rész végén is találkozhattunk. Sajnos nincs sok barátja, csak Scorpius Malfoy-jal, Draco Malfoy fiával van jóban. A könyv elején az idő hihetetlen iramban ugrál, így hamar el is érkezünk Albusék negyedik roxfortos évéhez, ami azért más, mint a korábbiak, mert Albus és Harry nagyon összevesznek, valamint hihetetlen dolgok derülnek ki a Mágiaügyi Minisztérium (Harry munkahelyének) környékéről. Mindezek csak elősegítik azt, hogy Albus ebben az évben még kevesebb lelkesedéssel induljon el Roxfortba, és megkérdőjelezzen mindent maga körül, ahogy az egy jó kamaszhoz illik. Scorpiusszal még a vonaton megszöknek, és egy bizonyos Delphi Diggory segítségével ellopják az egyetlen fellelhető időnyerőt a minisztériumból. Albus úgy dönt, hogy mindenáron megpróbálja visszahozni Cedric Diggoryt az élők közé (Cedrik akkor halt meg, amikor Harry Potterrel küzdött a Trimágus Tusán). Viszont ő és Scorpius nem számolnak a következményekkel. Amikor elkezdik megváltoztatgatni a múltat, egyre rosszabb és rosszabb alternatív jeleneket hoznak létre. (Ha láttad a Vissza a jövőbe című filmet, lehet arról elképzelésed, hogy mi minden történhet egy ilyen helyzetben.) Miután Albus és Scorpius minden lehetséges dolgot elrontottak, megpróbálják jóvá tenni a dolgokat, de események olyan láncolatába kerülnek, amit már végképp nem tudnak kontrollálni. Vajon van-e valaki, aki tud rajtuk még segíteni?

Összességében a könyv tökéletes, és ezt nemcsak azért mondom, mert egy valóságos Potterhead vagyok, hanem mert szerintem így, „tizenkilenc évvel később”, ehhez nem lehetett volna jobbat hozzárakni. A könyv néhol vicces, néhol szinte könnyekig megható, néhol körömrágósan izgalmas – és teljes egészében jó. Én minden tekintetben imádtam, mindenkinek ajánlom, és ha azt hiszitek, hogy sokat spoilereztem, hát nem! Alig árultam el valamit.

Mindent összevetve, ez egy méltó folytatása/újabb befejezése volt a szériának, és mindennél jobban várom, hogy Magyarországon is legyen belőle színdarab.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

J. K. Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek (2016, 311 o., Animus Kiadó Kft.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szívmelengető projekt

Történt egyszer a szeretet ünnepének környékén, hogy három tinilány kitalálta, hogy kipróbálnak valami újat. Most ne botrányos sztorikra számítsatok, meg bulikra, hanem valami sokkal személyesebbre. Ilyenkor, amikor mindenkiben túlteng a segíthetnék és a szerethetnék, talán pont ilyenkor van az embereknek leginkább szüksége egymásra.

Egy nap tehát összejöttünk, és felkészültünk az „akcióra”. Két nappal később kimentünk a Hősök terére, és reménykedtünk. Hogy miben? Abban, hogy megölelnek. Ugyanis két barátnőmmel csatlakoztunk egy ausztrál férfi, Juan Mann kampányához, a Free Hugs mozgalomhoz.

A projekt lényege, hogy valamilyen közterületen, egyedül vagy akár a barátaiddal, mindenkit megöleltek, akinek egy ölelésre van szüksége. Ha belegondolsz, ez egy nagyon jó „játék” tud lenni. Ha el mered kezdeni, tényleg tök izgalmas dolgokat tapasztalhatsz. És most bele is vágok, és elmesélem nektek az én tapasztalataimat.

1. Soha nem lehetsz eléggé előítélet-mentes, hidd el, mindenkinek szüksége van a szeretetre. Egy ölelés mindig sokkal többet számít, mint gondolnád.

2. Ha belevágsz sokkal jobban be leszel tojva, mint ahogy azt előtte gondoltad volna.

Velünk is ez volt. Kimentünk, elővettük a táblákat, és rájöttünk: Úristen, most mi lesz? Mi van, ha megölelnek minket? Mi van, ha nem ölelnek meg minket? Mi történik, ha külföldiekkel találkozunk?

De az első (meg a második és a harmadik) szívroham után már inkább izgatottak voltunk, és amikor odajött hozzánk az első „kuncsaft”, már bátran öleltem meg, és minden félelmem azonnal elszállt. Úgy látszik, nekem is szükségem volt egy kis ölelésre és bátorításra. Innentől kezdve sokkal nagyobb lett az önbizalmunk, és elkezdtük szétosztani, amit hoztunk. A szeretetet.

3. Nem csak adsz, de kapsz is. Tudom, hogy elcsépelt duma, de így van. Oké, hogy az önkénteskedésnél is mindig ezt mondják, meg hogy mennyi szellemi értékkel leszel gazdagabb, de most tényleg kapsz. Mert egy ölelés két emberen múlik, és mindenki boldogabb lesz tőle.

4. Legyél magabiztos! Hiszen ha azt látják rajtad az emberek, hogy te most tényleg hiszel abban, amit csinálsz, és meg mered ölelni őket, akkor ők is jobban meg mernek nyílni. De azért érdemes nem átesni a ló túlsó oldalára, mert ha azt látják, hogy egy tinédzser pszichopata mosollyal közelít feléjük, hogy megölelje őket, akkor inkább elfutnak, és értesítik a rendőrséget.

5. Mindig legyél kedves és jó fej. Ha az emberek észreveszik, hogy nem vagy velük bunkó, de nem is vagy mufurc, akkor az előítéleteik is enyhülnek, és jobban bízni fognak benned. Fontos, hogy legyél nyílt, mert akkor mindenki más sokkal barátságosabb. A merészség is fontos, mert neked is kezdeményezned kell.

6. Legyél elővigyázatos! Mert bár oké, hogy bizalom, kedvesség meg minden, de vannak olyan emberek, akik már nem hisznek az ilyenekben, és visszaélnek ezzel.

Sajnos a szeretet ünnepén sem alszanak a zsebesek, és ha megölelnek, akkor könnyen kilopják a zsebedből a tárcádat és az igazolványaidat – ahogy az egyik barátnőmmel is tették. Hasznos, ha minden értékedet a kabátodon belül, egy biztos helyen tárolod, ha nem akarsz csalódni. Ez sajnos benne van a pakliban.

7. Nincs két egyforma ember. Van olyan, aki rögtön odajön hozzád, és mielőtt megszólalhatnál, szorosan megölel. Van, aki némán odaáll eléd, és csak bámul, szorongva mosolyog rád. Hozzá neked kell odamenni. Egy kis szeretet neki is kell, és arról, hogy visszahúzódó, nem ő tehet. Meglátod, ő is meg fog ölelni. Lesznek majd idősek és fiatalok is. Hozzám például egy nagymama jött, aki elmesélte, hogy idén karácsonykor nem látja az unokáit, és emiatt ideiglenesen mi léptünk az unokái helyébe. De találkoztunk nagyon kicsikkel is, például egy 2-3 éves kislánnyal, aki lenénizett minket.

8. A szeretet mindenkié, és ezt tényleg megtapasztalhatod. Ugyanis, ha bármikor egy kicsit elveszettnek, magányosnak vagy szomorúnak érzed magad (ami, valljuk be, a mi korunkban nem ritka), elég egy ölelés, hogy kisüssön a nap, felragyogjon a szivárvány és boldogabb legyél.

Tudom, hogy nagyon szentimentális lett ez az összegzés, de ha túlélted az ömlengésemet, akkor remélem megértetted, és valamikor te is kipróbálod majd az ingyen ölelkezést. Mert csak jó lehet a vége, minden szempontból.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Buli a Tüskecsarnokban – képek a Zaz koncertről

Zaz (valódi nevén Isabelle Geffroy) a francia könnyűzene egyik elismert alakja, aki szépen lassan meghódítja az egész világot. A budapesti koncert már idestova három éve volt szerveződőben, és most végre megvalósult.

A koncert kis csúszással, kb. fél kilenckor kezdődött a beígért nyolc óra helyett. A csarnok tömve volt emberekkel. A koncertre való bejutást az online vásárolt jegyek nehézkes leolvasása és a szervezési hibák nehezítették ugyan egy kicsit, de ide senki sem morogni jött.

Az előadás – a látványvilág, a vetítések és az egész performansz – valami fantasztikus volt. A történet, amit elmesélt egy párizsi napról, a házakról, az utcákról, szerintem mindenkinek megragadta a képzeletét. A hangosítás is elég jó volt, a speciális és a hagyományos hangszerek is klasszul szóltak. De ami a legfontosabb, hogy maga a koncert is izgalmas volt. Ami nekem azonnal lejött, hogy ebben a nőben mekkora energia van. Képes volt olyan bulit csinálni, hogy a kb. 5000 emberből kevesebb mint 1000 maradt a helyén, mindenki a székek közt táncolt és a színpad előtt ugrált, figyelmen kívül hagyva azt a koncepciót, hogy ez egy ülő koncert.

Mivel az énekesnő anyanyelve francia, emiatt minden dal is ezen a nyelven íródott, de ez nem okozott olyan nagy gondot, amikor megénekeltette a közönséget. Bár voltak kisebb fennakadások, de az On ira refrénjét mindenki tudta halandzsázni, ahogy a Je veux ismétlődő részeit is. És bár a közönség egy százada ha tudott franciául, ez nem zavarta az énekesnőt abban, hogy két szám között néha lenyomjon egy-két monológot franciául – mert mindenki lelkesen bólogatott hozzá.

Szóval nekem úgy en block nagyon bejött ez a koncert, meg ez az egész ZAZ-jelenség. Remélem, még máskor is jön majd koncertezni Budapestre, mert lenne közönsége.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Rónai Gergely képeivel - további képek a cikk után

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ne nézd meg: Az Éhezők Viadala vége

A méltán híres Éhezők viadala könyvsorozat megfilmesítését is végül befejezték. Mint Hollywoodban mindent, itt is kettészedték az utolsó részt, ezzel nagyobb kasszasikert várva, ami, valljuk be, a torrent és az online kalózfilmek világában már kissé nehézkes. A könyv rajongóinak idáig a sorozat összes filmje nem kis csalódást okozott, és ebből nem maradt ki az utolsó rész se. Bár Jennifer Lawrence Kattniss szerepében nem a legrosszabb, de inkább mégis más filmjeiben tudta kibontakoztatni tehetségét.

Az utolsó rész tartalmilag nem egy nagy durranás, jobb lett volna, ha nem szedik ketté ezt a részt. A történet – ahogy már sejthettük – a lázadók végső háborújával fejeződik be, leigázzák a Kapitóliumot és létrehoznak egy köztársaságot. Mi ebből vajmi keveset fogunk fel, miközben Kattniss lelki szenvedéseit nézzük (a vezetőkkel és a fiúkkal kapcsolatban). Bár a film és a könyv is egyaránt megmutatja, hogy Kattniss egy erős lány, aki tud harcolni, a film még inkább kihozza a Twilight fílinget, és elnyomja azt az értékrendet, amire a film közönségének szüksége lenne.

Mindemellett a film meglepően röhejesen ábrázolja Snow elnök törekvéseit, ami azért is furcsa, mert szerintem Donald Sutherland egy zseniális színész. Mindent összeadva a film azért nem olyan rossz, mint amit vártam, de nem is jó. Leginkább csak le akarták zárni ezt a témát, és ezért készült el, ami valljuk be, kissé szomorú. Bár a sorozatnak nagyon sok rajongója van, és eléggé fel lett hype-olva ez a rész, mégis úgy érzem, hogy se az írónő, se a nézők elvárásait nem tudta rendesen teljesíteni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy vacak film, csak inkább olvassátok el a könyvet, mert jobban megéri, és nem lesz akkora csalódás.

Azt mondom mindenkinek, aki olvassa ezt a cikket, hogy ne menjetek el megnézni a moziba ezt a filmet. Egyrészt azért, mert nem éri meg, másrészt mert már nem is nagyon játsszák a mozikban (gyorsan lecsengett).

Rónai Sára (9. évf.)

 Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész (The Hunger Games: Mockingjay - Part 2, 2015, 136’)
Rendezte: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nehezen adta át a halott gyermeket – beszélgetés Röhrig Gézával

Március 4-én, pénteken az AKG-ba látogatott Röhrig Géza, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője, hogy meséljen nekünk a filmről – meg persze önmagáról is.

Rónai Sára

A színházterem 14 órára dugig megtelt diákokkal, tanárokkal és további érdeklődőkkel. Bár a közönség nagy része látta a filmet, voltak, akik még nem, és inkább azért jöttek, hogy megismerjék ezt a – valljuk be – elég különös fickót. És úgy gondolom, ez sikerült is, mert elég sok mindent megtudtunk róla, olyan dolgokat is, amikre nem számítottunk. Röhrig Géza őszintén mesélt nekünk a nézeteiről, az élményeiről, meg minden másról is, amiről kérdeztük.

Rónai Sára

Megtudtuk, hogy amíg a filmet forgatták, megpróbálta elérni, hogy teljesen belekerüljön egy sonderkommandós bőrébe, és az egész forgatás alatt egy másmilyen állapotba került. Nem igazán érzett, nem igazán gondolkozott, csak tette, amit kell. Azt is kifejtette, hogy mennyit nyomozott és olvasott ebben a témában, hogy meg kellett látnia a holokausztot egy másik oldalról, egy nem túlságosan ismert szemszögből.

Rónai Sára

Röhrig Géza elmondta nekünk, hogy ő hogyan értelmezi a film bizonyos részleteit. Például, hogy amikor a főhős látja, hogy egy fiú túléli a gázkamrát, az valójában mekkora lázadás a rendszer ellen, és amikor ezek ketten egymás szemébe néznek, az hogy ébreszti fel egy kicsit Saulban az emberséget. Azt is megtudtuk, hogy számára a legnehezebben eljátszható jelenet az volt, amikor át kellett adnia a már halott gyereket – négygyerekes apaként ez számára lelkileg megterhelő volt.

Rónai Sára

Rónai Sára

Megtudtuk azt is, hogy Cannes-ban látta először a filmet, és akkor számára is annyira új volt az, amennyire nekünk lehetett. Elmesélte nekünk, hogy már gyerekkorától vele van a holokauszt gondolata, és nagyon is foglalkozik a világ más oldalán lévő hasonló történetekkel. Azt is megtudtuk, hogy nem Saul szerepére szánták először, valamint, hogy verseket ír szabadidejében.

Rónai Sára

Szóval összességében ez a beszélgetés nagyon érdekes volt. Számomra semmiben nem változott meg az, amit korábban gondoltam Röhrig Gézáról, talán csak egy kicsit jobban megismertem őt.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Fotók: Széles Gábor és Tüske Csilla (10. évf.)
További képek a beszélgetésről: akg.hu/rohrig

 

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lány vagyok és programozok

Lány vagy, és érdekel a programozás, a számítógépek világa? Viszont eddig mindenki azt mondta neked, hogy ez fiús dolog? Hogy tervezz inkább ruhákat vagy babázz, hiszen lány vagy?

Most megnyugodhatsz, a Skoolnál senki nem fogja ezt mondani neked. Sőt, mi több, a Skool egy kifejezetten lányok számára alakult szervezet, ahol 10 éves kortól bárki elsajátíthatja a programozás alapjait.

A Skool programot a Technológiai Oktatásért Alapítvány legfőbb projektjeként hozta létre 2014-ben, amikor néhány magyar fiatal elgondolkodott azon, hogy miért ilyen kevés a lány az informatikai szektorban. Néhány hónapon belül félnapos workshopokat kezdtek szervezni kiskamasz lányoknak, ahol a gyerekek elkezdhettek kódolást tanulni.

Én 2014 nyarán hallottam először a Skoolról, akkor szervezték az első tech táborukat. Ebben a táborban 15 lány két héten keresztül dolgozott a „Vénusz misszió” (fiktív űrhajós projekt) megoldásán, a Google Groundon (Nagytemplom utca 30.). Itt megtanultunk Lego Mindstorms robotokat építeni és programozni, weboldalt fejlesztettünk, animációkat programoztunk, és mindezek mellett érdekes IT cégekkel ismerkedtünk meg, mint például a Dealogic, az NNG és a Morgan Stanley. Emellett pedig nagyon sok új barátot szereztünk.

Ősszel a Skool a Codie robotfejlesztő startup céggel közösen elindította első csapatát a First Lego League (FLL) robotversenyen Debrecenben, ahol ugyan nem jutottunk tovább, de a Fair Play díjat így is megszereztük.

2014 óta már sok idő telt el, és a Skool folyamatosan működik. Az alapítók létrehoztak még egy szervezetet, ahol már nemcsak lányoknak, hanem kiskamasz fiúknak is szerveznek foglalkozásokat. Ez lett a Kódgarázs.

Ez a két szervezet azóta is újabb és újabb foglalkozásokat kínál azoknak a lányoknak és fiúknak, akik programozni szeretnének. Foglalkozásaikon a gyerekek betekinthettek az IT cégek működésébe, processzorokat készíthettek vagy robotokat programozhattak. Az egyes alkalmakra pedig a Skoolt támogató cégek (például az Ericsson, a Google, a Microsoft vagy a Facebook) munkatársai jöttek tanítani.

Idén a Skool a Kódgarázzsal együtt már két csapatot indít el az FLL versenyen, és a Skool szervezésében kerül sor a Scratch játékfejlesztő meccsre is, aminek nyertes lánycsapata kiutazhat Londonba, a Facebook irodájába. A Skool pályaválasztási tanácsokkal is ellátja az érettségi előtt állókat.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

fotók: skool.org.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek