Fogd meg a Holdat!

Idén először rendezték meg a Gateway to Space űrkiállítást a Millenárisban, melynek célja, hogy elmesélje az űrkutatás történetét, részletesen, modellezve mindent, egy elég kicsi helyen. A csillagászat mindig is egy olyan téma volt, mely minden korosztálynak érdekes lehet, mind a hozzáértő profiknak, mind a tudásvágyó amatőröknek.

NASA által megrendezett kiállításra egy felettébb látványos dolgot hoztak össze, itt, Magyarországon. Rengeteg lelkes csillagász és kisebbfajta gyerekek egész sora várta a megnyitót. Hiszen ez a kiállítás programot nyújt felnőttnek és gyereknek egyaránt, bár azért nem árt, ha az 5 éves gyerek magával hozza a szüleit is.

Az AKG csillagászat szakköre is ellátogatott a kiállításra, közöttük én is. A Millenáris épülete belülről meglehetős hasonlóságot mutat egy raktárépülettel. Ennek talán az lehet az oka, hogy ez egy raktárépület. A beléptetőrendszer elegáns, igazi űrállomás-hangulatot kölcsönöz, majd egy sejtelmes kék fénnyel kivilágított úton juthatunk be a tárlatra. A cél a látványosság, és ezt itt meg is kaptuk. A hely hemzsegett a rakéta, űrruha és számos más, a témával kapcsolatos eszköz modelljétől. Fekete képernyőkön nézhettünk dokumentumfilmeket, amik az űrkutatás nagy pillanatait jelenítették meg. Már az elején feltűnt, hogy a hely elég zsúfolt, és nincs meg az a meghatározott ösvény a látnivalók mentén, amit én a kiállításokban szeretek. Ez pedig nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy elhaladjunk néhány fontos tárgy mellett, anélkül, hogy megtekintenénk őket.

Ez nem egy múzeum, vagyis nem dúskál a csillagászati relikviákban. Alig néhány olyan tárgyat találhatunk, mely nagy múlttal rendelkezik. Ezek közé tartozik a holdi kő, melyet egy apró résen keresztül lehetett megérinteni az ujjunkkal, de már látható is volt az a masszív zsírréteg, amit érdeklődő gyerekek tömege hagyott maga után, hiszen ki ne szaladna oda tátott szájjal a plakáthoz, melyen az áll, hogy „Fogd meg a Holdat”? Én megfogtam. Nem okozott különösebb élményt. Ennyi erővel egy vascsövet is felemelhetnénk, és azt mondhatnánk, hogy ez egykor egy csillag magja volt, hogy aztán mindenki körülállja a szent tárgyat, és azért versengene, hogy megérinthesse. Bár tudom, hogy ez egyeseknek igenis sokat számít.

A rengeteg érdekes kiállított tárgytól eltekintve nekem, lelkes Star Wars-rajongónak a legértékesebb mind közül az életnagyságú Darth Vader ruha volt, melynek talapzatára vésve ez volt olvasható: gyűjtői darab, a kiállításnak adományozva. Esküszöm, tényleg úgy nézett ki, mintha a következő pillanatban levágná a karom, és mindenféle családi kötelékekről kezdene el hadoválni nekem.

Valószínűleg a már említett zsúfoltság miatt az utolsó teremnél azt éreztem, hogy vagy a kiállítás maga, vagy az űrhajózás története jócskán rövidebb, mint képzeltem. Talán a hely volt kicsi, esetleg a pénz, vagy csak a fránya magyaroknak ilyen magasak az elvárásaik. Ebben a teremben interaktív játékok voltak fellelhetők, közülük pedig kiemelkedett az asztronauta kiképzésben használatos masina, egy minden irányba forgó gömb, benne egy emberrel. A gömb azt kívánta tesztelni, hogy az alany mennyire bírja a magasabb nyomást, ide viszont puszta szórakoztatási célból került. Sóvárogva néztem egy ideig, de mikor megláttam, hogy félpercnyi hánytatásért kell 500 forintot kicsengetni, bele sem nyúltam a zsebembe.

A jegy egyébként 2000-től kezdődik. A rövidség és a plusz szolgáltatások drágasága ellenére is megéri azt a pénzt, ez egy jó program, hangulatos, érdekes, és mindenekfelett látványos. Ajánlom nektek, még ha annyira sem értetek a csillagászathoz, mint én.

 

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
Fotók: Gateway to Space

Gateway to Space kiállítás, Millenáris – 2016. március 15-ig.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A budai fonódó

A budai fonódó villamoshálózatot egy budapesti lakosnak sem kell bemutatnom. Igen, ez volt az a „majd valamikor kész lesz”-típusú mítosz, amiről mindenki tudta, hogy meg fogják csinálni, és ha megcsinálják, akkor meg lesz csinálva. Addig pedig legjobb, ha helikoptert bérelünk, ugyanis az egész város fel van túrva. Lefogadom, hogy szinte mindenki fejből tud legalább egy olyan tömegközlekedési járművön bejátszott szöveget, ami így kezdődött: „Tisztelt utasaink! A budai fonódó villamoshálózat építése miatt…” Csak egy példa: a 4-es-6-os villamos útvonalának felén pótló busz közlekedett, amit tisztességesen be is mondtak szinte minden buszon, ami érintkezett a villamos útvonalával. Az ember nem tudott úgy autóval eljutni A pontból B pontba, hogy ne ütközött volna bele legalább egy terelésbe vagy útlezárásba. Járhatatlan volt az egész város, és mindenki imádkozott, hogy készüljön már el a budai fonódó.

Hát, most elkészült. Elkészítették, megépítették, megcsinálták, átadták. Mindent átadtak. Vagyis mégsem, mert a Moszkva tér felavatása még várat magára (ahogy az is, hogy Széll Kálmán térként emlegessem. A leggusztustalanabb és legrondább hely Budán, legalább a nevét ne vegyék el tőle! Ha már 60 évig Moszkva volt, hadd maradjon az!)

Széll Kálmán tér átépítés 1.JPG
By Fáklyásmenet - saját, CC BY-SA 3.0, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1265819

A befejezés pedig, ahogy megígérték, gyökeres változásokat hozott. Hogy ez most kinek jó és kinek nem, az csak alapos vizsgálat és hosszas elmélkedés után fog kiderülni. Lássuk a medvét!

Kezdeném az iskolánkban legismertebb változással: megszűnt a 86-os busz, aminek köszönhetően vannak, akik nem tudnak ezentúl átszállás nélkül iskolába járni. Azt, hogy ez nekik mennyire jó, azt nem kell vitatni. Nyilván senki nem örülne, ha az életében szereplő legfontosabb buszjáratot megszüntetnék. A Facebookon kezdeményezés indult arra, hogy tartsák meg a 86-ost, de ez annyit ért, mint halottnak a csók. Szegény nyolcvanhatost megszüntették, és persze tisztesen el is siratták.

Ismét útjára indították az 56-os villamost, ami 2008 előtt futott ezzel a számozással. A járat a Hűvösvölgyből a Budafok, Városház térre megy, és csak hétköznap közlekedik (hétvégén az 56A). Ezt persze láttuk már más járműveknél is, például a 111-es busz sincs hétvégén, csak csúcsidőben. Ez valószínűleg nem okoz sok kárt, mert végül is nem valamelyik másik járműnek a rovására hozták létre.

A 19-es és 41-es villamosok meghosszabbított útvonalon közlekednek. Ez szintén pozitív dolog, én pedig különösen örülök a 19-es villamosnak, mert az a kedvenc villamosom. Amikor olyan két-hároméves lehettem, mindennap ezzel utaztam, így eléggé a szívemhez nőtt.

A 18-as villamost, csakúgy, mint a 86-os buszt, példátlan kegyetlenséggel eltörölték a föld színéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki eddig tizennyolcassal utazott, az ezentúl nem fog tudni közlekedni, hanem azt, hogy csúcsidőn kívül csak átszállással tud a végállomások között utazni. Ami viszont azért elég nagy kényelmetlenség, senki nem örül neki.


RIP 18-as

A 111-es busz vonalát meghosszabbították, aminek következtében én ezentúl átszállás nélkül tudok iskolába járni. Úgyhogy ez abszolút az, amiért hálaimákat rebegek a budai fonódónak.

Új busz indult, 109-es jelzéssel, pontosan azzal a két végállomással, amikkel a 111-es is közlekedik, csak más útvonalon.


Fonódás a Margit híd alatt

Nos, talán ennyi a leglényegesebb változások listája. De a dolog lényegéről még nem beszéltünk: arról, hogy pontosan mitől is fonódik a budai fonódó. Az elnevezés a Margit híd alatti összefonódásra utal, itt kapcsolódik össze az észak- és dél-budai villamosjárat. Itt egyébként csak egy sínpár van, ha egyszerre két, egymással ellentétes irányú villamos jön, akkor az egyiknek meg kell várnia a másikat. Szerencsére a jelzőberendezésnek köszönhetően az ütközés veszélye egyáltalán nem áll fenn.

Persze a villamosok is megújulnak, ugyanis új járművek kerülnek forgalomba. Szépek, alacsonypadlósak, sárgák, egyszóval: villamoshoz illőek. Ez azért jó.

Összegezve: azért a budai fonódó inkább jó, mint rossz. A 86-ost igazán meghagyhatták volna, de ezen kívül minden rendben, és jó, hogy végre-valahára megcsinálták. Majdnem az egészet. Tényleg majdnem!

 Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A részletes közlekedési tájékoztató

Fotók: MTI Fotó – Mohai Balázs, BKK

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehangoló és borzalmas – cikk egy nagyon jó filmről

Ha az ember Magyarországon filmet készít, nem számíthat túl sok jóra. Persze, lehet, hogy sok ember nézi meg, sőt, valami magyar filmes díjat össze is szedhet, ha tényleg jó, arra azonban, hogy esetleg külföldön is ismertté válik, meglehetősen kevés esélye van. Szinte nulla. Így hát tökéletesen érthető, hogy a Saul fia című tavalyi filmet miért kezdték el újra reklámozni és vetíteni a moziban, amikor az elnyerte az Oscar-díj előszobájának számító Golden Globe-ot, azaz az Arany Glóbuszt. És közben Oscarra is jelölték, ami egyszerűen hatalmas eredmény.

Épp ezért kezdtem el nemrégen úgy érezni, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell nézni. A korhatár-besorolás is kedvező volt, ugyanis a film csak tizenkettes, bár egyáltalán nem értem, miért, én egész biztos tizennyolcasra tettem volna. De lényeg: anyukám többszörös lebeszélési kísérletei ellenére, végül egy szép vasárnap délelőtt elzarándokoltunk a moziba.

A kritikusok az első vetítéskor állítólag úgy jöttek ki a teremből, hogy megszólalni sem tudtak, de ennek ellenére mi nagy bátorsággal megvettük a jegyeket meg némi tortillachipset, és beültünk.

A film főszereplője Saul (Röhrig Géza), aki az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozik sonderkommandósként – ami azt jelenti, hogy a foglyok gázkamrába terelése és a hullák elégetése a feladata. A film elején megjelenik egy felirat, egy gyakorlatilag szótári definíció, ami elmagyarázza a szó jelentését, és azt is, hogy ezek az emberek többnyire pár hónapig dolgoztak, amíg ki nem végezték őket. Nos, ezt az információt önmagában… végül is megemészti az ember, de addigra már vége van a filmnek. A film elején Saul talál egy gyereket a hullák között, akiben felismeri a fiát. A gyermek túléli a gázkamrát, az orvos jön, meghallgatja a szívét, aztán annak rendje és módja szerint megfojtja – legalábbis én így láttam, de lehet, hogy másképpen öli meg. A lényeg, hogy megöli. Aztán elviszi, hogy felboncolja, de Saul ezt nem akarja, tisztesen akarja eltemetni a fiát. Így hát ellopja a hullát a doktortól, és próbál keresni egy rabbit a temetéshez. Közben folyik a sonderkommandók szökésére való készülődése, amiben persze Saul is benne van, de csak félig, mert közben az esze végig azon jár, hogy eltemesse a fiát. Végig viszi magával a fiú holttestét, egy pillanatra sem hajlandó megválni tőle, még akkor sem, amikor az élete múlik rajta.

Amikor véget ért a film, és elkezdték kiírni a rendezőt, a színészeket meg mindent, a közönség (majdnem tele volt a terem) egyáltalán nem a megszokott módon viselkedett. Nem állt fel mindenki és kezdett el szivárogni az ajtó felé. Páran, köztünk én és anyukám is, feltápászkodtak, de a többi ember csak ült és nézett maga elé vagy a vászonra mereven. Gondolom, próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy felkeljenek, valamint talán ahhoz is, hogy eljussanak hazáig, és csak otthon vágják fel az ereiket, ne pedig a helyszínen, egyből. Mert tény, ez a film… Még úgy azért az eleje felé volt egy jelenet, ahol a meztelen, véres hullákat vonszolták ki a gázkamrából, én pedig lenéztem az ölemben tartott nachosra, és… eléggé elment az étvágyam. Később azért kicsit visszajött, de alapjában véve egyáltalán nem az a fajta film, ami alatt az ember popcornozik egy jót. Lehangoló, depresszív, borzalmas, iszonyatos és szörnyű. Mindeközben persze nagyon is jó film, és abszolút megérdemli az Oscart, de tényleg nem értem a tizenkettes karikát. Persze nem erőszakos (leszámítva a háttérben félig látszó véres hullákat, a lövöldözést, meg azt az alaphangulatot egyértelműen meghatározó tényt, hogy a film egy koncentrációs táborban játszódik, ahol emberek ezreit gyilkolták meg), de olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy az hihetetlen. Miután kijöttem a teremből, egy ideig tényleg nem bírtam megszólalni. És mindezt úgy, hogy a film igazából nem is mutatott be semmiféle borzalmat direktben. A kamera ugyanis mindig csak Saul arcát követte, minden halál, hullaégetés és egyéb borzalom a háttérben történt, de így is eleget láttam belőlük ahhoz, hogy konkrétan elforduljak a filmvászontól. Saul arca, a háttérben folyó szisztematikus emberirtással együtt beleég az ember retinájába, azzal együtt, hogy mindez megtörtént, és hogy ide vezethet a fajgyűlölet. Persze, ez utóbbi inkább az agyába ég bele.

És hogy hogyan érzek a filmmel kapcsolatban?

Először is, természetesen depisen. A filmben semmi mosolyra fakasztó nincs, egyetlenegy nem a végtelenségig lehangoló pillanatot nem tudok felhozni, és a vége meg aztán egyáltalán nem az a megszokott happy end. Persze, nem is ezt vártuk, de mégis, az utolsó percekben én azt gondoltam, hogy mégis az lesz. Hogy minden rendben lesz, mindenki megmenekül, valahogy elhelyezkednek, mondjuk egy városban, esetleg elrejtőznek, és nevetve élik túl a háborút, megöregszenek, és nyolcvan évesen általános iskolákba járnak a holokausztról mesélni, és bestsellerekben írják meg iszonyatos élményeiket. De nem, nem ilyen lett a vég. Sajnos.

Másodszor is, nagyon-nagyon büszke vagyok a filmre, és tényleg jónak tartom. Megérdemli az Oscart, és a Golden Globe-ot is teljes joggal ítélték oda neki. Nagyon fogok szorítani érte, hogy megkapja a díjat. Zseniálisan van megcsinálva. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, de mindenki másnak igen. Nagyon jó film, de hogy én soha, de soha többé az életben nem bírom még egyszer végignézni, az hétszentség. Viszont, azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek végig kéne szenvednie, pusztán amiatt, hogy ezzel is elejét vegyük annak, hogy az ebben a filmben (is) bemutatott dolgok ne történjenek meg még egyszer. Mert arra, hogy ilyenre is képesek vagyunk, mint emberek, bizonyíték az, hogy egyszer már megcsináltuk. Amit néha még mindig nem tudok elhinni. A film nézése közben is volt egy ilyen pillanat. Gondolkodtam, és bár nagyon jól tudom, hogy a holokauszt létezett, ahogy belegondoltam, olyan emberfelettien borzalmasnak tűnt, hogy nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mindenképpen tanulságos.

Már csak egy pár hét van hátra az Oscar-gáláig, addig is drukkoljunk együtt a filmnek, hogy megkapja a szobrocskát. Már csak azért is, mert a film egyetlen női szereplője egy volt AKG-s iskolatársunk, a Szubjektív Magazin korábbi (díjnyertes) munkatársa, Jakab Juli.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Saul fia (2015, 107’)
Rendezte: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám