Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Közlekedjünk Óbudán

Reggelente iskolába, munkába menet gyakran találkozik az ember végeláthatatlan sorokkal a közutakon. De vajon mi az oka ennek? Egészen pontosan valószínűleg senki sem tudja, és ez a probléma.

Vegyünk például egy HÉV-átkelőt, például a békásmegyerit. Ott valamiért csak még lassabban tud menni a HÉV, mint máshol. Elmegy a HÉV az egyik irányba, az ember azt hinné, lehet menni, de nem (vagy legalábbis gyakran nem), mert jön a másik irányból. Már rég elment, de még mindig ott állunk a kocsisorban (akkor is egyébként, ha nem is akarunk átkelni a HÉV vonalán, csak a sávba ragadtunk).

 

A biztonságunkat szolgálják vajon ezek a dolgok? Végül is, ha nem lenne közlekedés, közlekedési baleset sem lenne. Le lehetne állítni a közlekedést, ez lenne a legbiztonságosabb. Megoldás lehetne, ha körforgalmat építenének, vagy ha az átkelésre várakozók kikerülésének segítéséhez egy hosszabb kanyarodósávot hoznának létre (a jelenlegi 40 méteres), így a probléma nagy része megoldódna.

Ha összeadnánk, hogy a különböző átkelőknél várakozva naponta mennyi időt tölt az ember semmittevéssel, bizony nagy szám jönne ki. Ez alatt az idő alatt akár hasznos dolgokat is cselekedhetnénk, ahelyett, hogy a környezetünket rongáljuk a nagy mennyiségű kipufogógáz kibocsájtással, melyet a várakozás során fölöslegesen eregetünk.

Angelus Hanna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hitelesebben a szenvedélybetegségekről

Mik azok a szenvedélybetegségek? Hogyan lehet megelőzni őket, és mi a megoldás a problémákra? A decemberi témahét után szerintem nagyon fontos tapasztalatokkal gazdagodtunk, és ezekre a kérdésekre is jobban tudunk már válaszolni, mint azelőtt.

A decemberi témahét a szenvedélybetegségekről szólt. Szerintem az évfolyam nagy része nem volt teljesen tisztában a tudatmódosító szerek használatával és a használat következményeivel, ezért úgy gondolom, mindenki tanult ebből valamit. Közelebbről is megismerhettük a témát, és kialakult bennünk egy, a korábbinál hitelesebb kép.

A témahét egy csibével kezdődött, ahol a patrónusok ismertették a témahét menetrendjét, a témával kapcsolatos feladatot és a csoportok beosztását. Minden nap vezetnünk kellett a projektnaplónkat, amelybe az aznapi tapasztalatokat és a témákat kellett rögzíteni. Az egyes csoportok tagjai fél kupacból tevődtek össze. Ezek a csoportok végig ugyanazok maradtak, így nem okozott gondot az, hogy tudd, hova kell menned éppen az adott idősávban. Könnyen el tudtunk igazodni, ezért gördülékenyebben ment a programok lebonyolítása az átlagosnál. Hétfőn megismertük a részletesebb programleírást, és azt, hogy ki lesz a kísérő patrónusunk azon a napon, amikor külső helyszínre megyünk (ez a nap csoportonként változó volt).

Csibén szó volt általánosságban is a szenvedélybetegségekről. Ezekből nagyon sokféle létezik. A leggyakoribbak azok az esetek, amikor valaki tudatmódosító szereket használ, de vannak olyanok is, amik egyszerűen csak pozitív vagy negatív hatást fejtenek ki az emberre. Végül, mikor már általános képet kaptunk ezekről a fogalmakról, ki kellett töltenünk egy 40 kérdésből álló tesztet, aminek eredménye alapján átfogó képet kaptunk a személyiségünkről.

A bevezető csibe után jöhettek a valódi programok. Nem fogom egyesével felsorolni mindegyiket, mert azt mindenki unná, de felsorolom a fajtáikat, és a számomra legjobban tetsző programokról is beszámolok. Nagyon sok és változatos program volt, biztosan azért, hogy érdekesebb legyen ez a téma, hogy ne csak egy nézőpontból lássuk ezt, a ma már sokakat érintő problémát. Voltak programok, mikor olyan előadó látogatott el hozzánk, aki korábban szenvedélybeteg volt, de már leszokott. Ezek az előadások – vagyis inkább kötetlen beszélgetések – voltak számomra a legtanulságosabbak. Ilyenkor mindig betekintést nyerhettünk az előadó magánéletébe, és jobban megérthettük azt is, mi vezette odáig, hogy rászokjon az alkohol- vagy a drogfogyasztásra. Megismerhettük az egész folyamatot, a kezdetektől egészen a leszokásig. Láttuk azt, hogy ezek a problémák a legtöbb esetben a rossz családi háttér és a problémás gyermekkor miatt alakulnak ki, valamint azt is, hogy az igyekezet nem mindig elég. Hiába próbáljuk elkerülni, vannak olyan esetek, amikor akarva-akaratlanul hibákat vétünk. És ha egyszer elkezdjük, akkor már nem is olyan könnyű leszokni...

Voltak olyan előadások, amikor bizonyos személyek beszéltek nekünk különféle témákról, mint pl. a drogok fajtái, a drogterítési és drogfogyasztási törvények… stb. Ilyenkor mindig kérdezhettünk, és a kérdéseinkre maradéktalanul választ is kaptunk (legalábbis én). Az volt a jó, hogy ez nagyrészt beszélgetés volt, sőt, sokszor mi is kaptunk feladatokat az adott témával kapcsolatban.

Mint már említettem, volt egy külső helyszínünk is. Az egyik nap a Megállóba látogattunk el, ami egy olyan ház, ahol a szenvedélybetegek önsegítő csoportokban beszélhetik meg a problémáikat, és kereshetnek rájuk megoldást. Ott két felnőttel beszélgettünk, akik meséltek a csoportok üléseiről és a szervezetről általában. A Megállóban egy frissen leszokott drogossal is találkozhattunk. Nekem talán ez volt az egyik kedvenc programom, mert itt mindenki őszinte a másikkal, senki nem előítéletes, és szerintem egy ilyen őszinte, megértő és közvetlen környezetben könnyebb megnyílni mások előtt. Szokatlan volt számomra az a nyitottság is, amellyel felénk fordultak, és az, hogy teljesen egyenrangú félként kezeltek minket. Nem tudtam azelőtt erről a helyről, de szerintem jó, hogy ilyen helyek is léteznek a világban.

Utolsó programként megnéztünk egy filmet is, az Egy kosaras naplóját, ami szerintem méltó lezárása volt a témahétnek.

Ez egy nagyon tanulságos témahét volt, aminek során sok új dolgot tanultunk. Részünk volt sok megható és megrázó pillanatban is, de úgy gondolom, ilyeneket is meg kell tapasztalni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Hogyan lehet segíteni a menhelyi kutyákon?

A családom és én mindig is állatbarátok voltunk. Először édesanyámnak voltak teknősei, majd bátyáméknak papagájai és díszhalai, később két kutyát is befogadtunk. Bár mára már macskáink is vannak, én most a kutyákról írnék többet.

Először 2 éves koromban lett egy skót juhászunk, majd nem sokkal később egy magyar vizslánk. Mind a kettőt nagynénémék találták, az utcára voltak kirakva. Úgy voltak ezzel a szüleim, hogy addig maradhatnak nálunk, míg nem találunk nekik gazdát. De mire lett volna, aki befogadja őket, már annyira ragaszkodtunk hozzájuk, hogy végül is nálunk maradtak. Saci, a magyar vizsla, még ma is velünk van, és élvezi köreinket, de sajnos Leslie, a skótjuhász 2009-ben meghalt. Nem sokkal később, 2010-ben egy menhelyről magunkhoz vettünk egy másik skót juhászt. Ő az első pillanattól kezdve a bátyám kutyája, azt hiszem, tudja, hogy miatta került hozzánk. Apámmal egyre többet jártunk vissza a menhelyre, ahonnan őt hoztuk, hogy besegítsünk a kutyák sétáltatásával, fuvarozásával.

Apa egy kutyával
Apa egy kutyával


Nagyon jó viszonyunk alakult ki a vezetővel és a többi önkéntessel, így mikor 2011-ben a menhely elköltözött, mi is segítettünk előkészíteni az új helyet. Takarítottunk, festettük a kennelek (kutyaházak) rácsait, és tulajdonképpen rendbe szedtük az egész területet. A körülmények az új helyen sokkal jobbak voltak. Itt már bemehettünk a kennelekhez, és mi hozhattuk ki a kutyákat sétára. Segíthettünk az etetésben, takarítottuk a kenneleket is. Ahogy a kutyáink száma nőtt, egyre több feladatunk lett. A menhelyhez tartozik egy kis lakás is, ahol a gondozók tudtak aludni, így vihettem magammal két barátnőmet is, és nem egyszer volt, hogy hármasban vagy négyesben egy egész hétvégét töltöttünk a menhely területén, mint önkéntesek. Mi csináltuk meg tulajdonképpen az összes napirendi pontot, beleértve a reggeli, délutáni és esti sétát a közel 50 kutyával, a kennelek takarítását, a vacsoráztatásukat és egyes kutyák gyógyszerezését. Persze emellett, amikor mások tudtak jönni segíteni, akkor jöttek is, és akkor kicsit egyszerűbbek voltak a napjaink, s több időnk volt mindenre.

Ezt a cikket én azért szerettem volna megírni, mert sokan nem tudják, hogy egy-egy menhelyen mi minden történik, mennyi kutyáról van szó, mennyit tesznek az önkéntesek. A legtöbb ember azt sem tudja, hogy hogyan járulhatna hozzá a menhelyi kutyák életkörülményeinek javításához, szerencsére mi megtaláltuk a módját. Vannak, akik pénzt utalnak, anélkül, hogy bármit is tudnának az adott szervezetről, mert azt hiszik, hogy nem tudnának többet tenni ez ügy érdekében. Persze ez is nagyon nagy segítség, de mindig lehet még többet, még jobbat is tenni. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy többet tegyen. Mi is apróságokkal kezdtük az egészet, és a végére oda jutottunk, hogy ránk bízták a kutyákat több napra is. Talán nem is gondoltátok eddig, hogy ennyi mindent lehet tenni az otthontalan állatokért.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Főzni a legjobb helyeken – beszélgetés egy mesterszakáccsal

Interjúalanyunk Beregszászi Zsolt, aki jelenleg az Art’otel budapesti szállodájában dolgozik konyhafőnökként, de megfordult már több helyen is, például a Gundelben. Volt szerencsém körbenézni a szállodában és a konyhában is, mit ne mondjak, nagyon izgalmas volt.

Honnan jött az ötlet hogy szakács legyél?

BZs: Ami nagy szerepet játszott a döntésben, az az, hogy kb. 14 évesen eltöltöttem 3 napot a Hilton konyháján, és ott megfertőztek a konyha szeretetével, ami a mai napig ugyanolyan szenvedély, mint a legelején. Az nagyon megragadt.

Hány éves korodban döntötted el, hogy szakács leszel?

BZs: Amikor elkezdtem a középiskolát, és az előbb említett vári Hiltonban kezdhettem tanulni a szakmát, biztos voltam benne, hogy ezt akarom majd csinálni.

Hány étteremben fordultál meg?

BZs: Pontosan nem tudom. Dolgoztam sokat külföldön – Angliában, Németországban, és néhány napot voltam Szentpéterváron is, ami óriási élmény volt.

Hol szerettél a legjobban dolgozni?

BZs: Külföldön Londonban, itthon a Royalban és a Gundelben, ez utóbbiban mint konyhafőnök helyettes.

Melyik volt az az étel, amit a legnehezebben tudtál elkészíteni?

BZs: Nincs ilyen. Ha tudod egy étel elkészítési módját, akkor meg tudod csinálni az összes olyan fajta ételt. Ha meg tudsz kenni egy kenyeret vajjal, meg tudod kenni lekvárral is. Emellett természetesen nagyon jól kell ismerni a nyersanyagokat is.

Melyek azok az ételek, amiket szeretsz elkészíteni és megenni?

BZs: Az olasz tésztákat, mindenféle formában.

Attól még, hogy nem vagy cukrász, tudsz sütni pár sütit?

BZs: Igen, éttermi desszerteket tudok készíteni. De néhány sütemény sem okoz gondot, például az aranygaluska vagy rétesek.

A szállodában megnézem a konyhát és pár szobát, meg az aktuális felújításokat. A konyhában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint egy sima konyha, csak nagyobb, és tele volt fura gépekkel. A szobák annál izgalmasok voltak. Vannak olyan szobák, amikről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, és vannak olyanok is, amiről pedig a Halászbástyára.

Ami nagyon érdekes volt a számomra, hogy vannak olyan ágyak, amiknek nincs lábuk (igazából van, csak nem látszik).

A szobákban nagyon sok dísztárgy van, ezért (szerintem) iszonyatosan jól néznek ki.

A szobák megnézése után megebédeltem. Zsolti összedobott nekem egy nagyon gusztusos hamburgert, igazi marhahúsból, és még a húspogácsa titkos receptjét is elárulta.

Azután pedig kaptam egy csokitortát sós karamell mousse-szal és igazi tejszínhabbal.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

Beregszászi Zsolt munkáiből:


Grillezett parenyica sült zöldségekkel


Pekándiós sütőtökös tortácska


Készül Zsolt a mestervizsgájára

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Katasztrófa a sípályán – az én katasztrófám

Négy év kihagyás után úgy döntöttem, újra meghódítom az ausztriai sípályákat. Ez egy elég meggondolatlan döntésem volt, de már nagyon untam, hogy mindenki azzal nyúzott, hogy menjek el síelni. Hát bevállaltam.

Amint megkezdődött a síszünet, éppen csak egy napot kaptam, hogy élvezhessem a semmittevést, és már indultunk is. Egy síiskolával mentünk, azokkal, akikkel apukám és az öcsém már tavaly és azelőtt is voltak. Szerencsénk volt, mert külön házban laktunk a baráti társaságunkkal együtt, messzebb a vacsorázó helyiségtől és a lerobbant diákszálástól. Kora délután érkeztünk. Kipakoltuk a cuccainkat, én pedig már akkor, gyomorgörccsel a hasamban, elkezdtem emészteni a helyzetemet. Este elmentünk vacsorázni a síiskolához, ahol egy tipikus „húslevest” kaptunk, meg mákos vagy diós tésztát. Mivel egyiket se szeretem, már rosszul indult az egész. Aztán béreltünk nekem bakancsot, sílécet, meg egy milliárd éves síbotot, de tulajdonképpen nem zavart annyira, hogy ilyen lepukkant lesz a kinézetem, mert a szürke nadrágomban és a barna kabátommal már amúgy se lehettem volna „menő” a pályán.


A szerző és kisöccse

A reggeli egy ínycsiklandó, olcsó párizsiból, vajból meg óriási fehér kenyérből állt, meg egy olyan lekvárból, ami uborkásüvegben volt. Biztos házi lekvár lehetett, de azért mégse kóstoltam meg. Az otthonról hozott müzlim tökéletesnek bizonyult ezek mellett. A kocsiban, a pályákig tartó mindössze 30 perces úton sikerült felébrednem, és kikérdeztem a családot, hogy mi is fogad majd tulajdonképpen. A síelőket érkezés után csapatokba osztják, tudás szerint, és így kell menni, egy VADIDEGEN oktatóval. Régen szerettem síelni, és ment is nekem, de azért féltem a visszatéréstől (mint később kiderült, nem is alaptalanul).

Miután mindannyian felöltöztünk, odamentünk a gyülekezőhelyre, és valahogy sikerült elbliccelnünk a csapatok beosztását, szóval barátainkkal együtt Huba csapatában, vagyis a legjobb síelőknél kötöttünk ki. A nap gyönyörűen sütött, és viszonylag kiegyensúlyozott lelki állapotomban (hogy nem kell egyedül síelnem, vagyis apa velem van), boldogan mosolyogtam a kamerába a sífelvonón.

A hiszti

Ami ezután következett, az – bevallom – felettébb kínos volt, de vállalom. Huba elindult, mögötte mindenki, aztán úgy 10 méter, és én. Hiperlassan. Mögöttem apa jött, kiabálva, hogy mit csináljak. A csapat leállt, Huba megmutatta nekik, mit kellene csinálniuk. Mire megérkezek apával, már elindultak. De ettől függetlenül, pár hisztirohammal (amikor le kellett csúsznom egy piros pályán) megúsztam a délelőttöt. Gyors ebéd, utána pedig menni kellett volna a síoktatókhoz, de apa el akart vinni engem és az öcsémet egy családi síelésre, ami végül egy igazi tragédiába fulladt. Hozzánk csapódott még három anyuka, két, az öcsémmel egyidős kislány, egy velem egyidős lány és egy pici, talán elsős kislány. Ők a baráti társaságunk. A gyerekek kitalálták, hogy menjünk a buckákon, amik a sílift alatt voltak, vagyis nem is a pályán. Az anyukák passzolták az extrémkedést, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de azért elég ciki lett volna az anyukákkal mennem. Szóval elindultunk. Én végigordibáltam az egészet, hogy ki, hol vigyázzon, és minden buckánál azzal küszködtem, hogy ketté ne törjenek az óriásléceim, míg a többiek mosolyogva meg nevetgélve ugrattak. Természetesen én zártam a sort, hogyha netalántán elnyalnék, senki ne tudjon összeszedni, meg mert egyedül én aggódtam a többiek testi épségéért, és egy kicsit se akartam magam mögött hagyni. Aztán jött a furcsa felismerés, hogy a pálya most már tényleg veszélyes, és le kellett oldalaznunk az igazi sípályára, egy szinte merőleges oldalon, még mindig a hosszú sílécekkel a lábunkon. A többiek vállalták ezt, vagyis a kis kitaposott oldalon csúszva haladtak, míg én lekapcsoltam a síléceimet, nekiindultam gyalog. Amikor leértem, vidáman konstatáltam, hogy ebből a sztoriból még nyertesként is kikerülhetek, mert megláttam a pálya szélén ácsorgó anyukákat. Felcsatoltam a lécemet, és már tervezgettem is, hogy miként fogom előadni az „apa és a többiek még próbálnak lejönni” sztorit, amikor bevágott elém a gyereksereg. Mire odaértem, mindenki mosolyogva várta a nyomi kis Csengét, aki nem tud síelni. Egy óvatlan pillanatban kitört belőlem a hiszti, hogy bármi bajunk történhetett volna, meg... stb. Végül a hüttébe bemenekülve, anyának – aki otthon maradt – könyörögtem telefonon, hogy hadd menjek haza.

A síoktatás

A második napon a profiknál kettővel rosszabb csoportba kerültem, én és az egyik anyuka, aki szintén nem volt egy síbajnok, de nálam azért jobban síelt. Nekem új erőt adott, hogy a csapatban azért mégsem én vagyok a legbénább, és hogyha vége a napnak, mehetek haza, filmet nézni. Szóval a második nap kifejezetten kellemesen telt. Bár a vacsorák még mindig borzalmasak voltak, én ilyenkor, mint egy tündér, boldog voltam, és kifejezetten kedves, kivéve akkor, amikor valaki felhozta a síelést. Akkor gyorsan közbeszóltam, hogy erről nem lehet beszélni.

A harmadik napon a csapatunkat kétfelé osztották. Az új oktatóval a rosszabbak, a régivel a jobbak mentek. Engem a rosszabb, az anyukát pedig, aki velem síelt, a jobb csapatba tették – de szerencsére inkább velem jött, mert egyedül nem nagyon akartam síelni. Az oktató, miután meglátta, hogy hogyan síelek, mindig nekem mondta, hogy mit csináljak, és vagy előttem vagy utánam ment mindig, dirigálva, hogy mit tegyek. Eléggé lassú voltam, szóval többször is éppen hogy csak megúsztam az eséseket, ellentétben azokkal, akik úgy gondolták, el tudnak menni mellettem vagy előttem. Először egy kisfiú jött majdnem nekem, de védekezően előreraktam a hegyes síbotomat, amitől megijedt, úgyhogy lefékezett előttem – szerencséjére. A másik egy idősebb nő volt, akiről naivan azt hittem, ki tud kerülni. Hát nem sikerült. Összecsavarodott lábakkal kötött ki, és a síoktatónak kellett felsegítenie. Én is megtettem volna, csak sajnos nem tudok a hegyen visszafele gyalogolni, és németül se értek.

A harmadik délutánon fürdőbe mentünk, ahol amellett, hogy hideg volt a víz, nagyon sokan is voltak. Bár már voltam ausztriai fürdőkben, mindegyikben csalódnom kellett, de a remény hal meg utoljára alapon, azért ezt is kipróbáltam. Az utolsó napunkon a csaptunkban már csak ketten maradtunk, ami még nagyobb odafigyelést jelentett. Délután kezdtük gyakorolni a hóeke elhagyását, és azt, hogy párhuzamosan tartsuk a lécünket, de nekem ez már kimaradt. Majd talán négy év múlva…

Végül is nem bántam meg, hogy elmentem. Kint voltam a levegőn, és bár nyáron, amikor Ausztriában kirándultunk, megfogadtam, hogy nem jövök ide többé. Mégis megtettem, és nem sodort el egy lavina, szóval szerencsésen megúsztam a látogatásomat. És hogy jövőre síelek-e? Sokan azt hiszik, hogy igen, de én azért még gondolkozok rajta.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Egyedi módszer a családi ellentétek elsimítására

Bizonyára minden családban szokott lenni egyszer-kétszer hajbakapás. Ha nálatok nem, akkor minden tiszteletem, mert hát nálunk igen. Három testvér, egy anyuka és egy apuka. Ez a létszám elég sok konfliktust hoz magával. Mi ezt egyszerűen, mégis hatásosan el szoktuk intézni, hatvan perc alatt, úgy, hogy utána nem hozza fel többet senki az adott témát. Ez a hatásos módszer a karate.

A Budai Budo Centrumban heti hét edzésen vehetnénk részt (nem minden nap van, de pár nap többször is), de mi „csak” körülbelül heti négyre járunk, azaz csupán négy óra alatt elintézünk egy heti balhét, amivel soha többet nem kell foglalkozni. Gyakorlatilag legálisan verhetjük egymást. Ez elég agresszíven hangzik, de persze ha szól, akkor nem ütöd a gyakorlótársad olyan erősen… Azért valld be: nagyon jól tud esni, ha legálisan karatézhatod le egy kicsit az egyik családtagod, akivel amúgy is haragban vagy.

Jogos a kérdés, hogy ha egyszer beindulsz, akkor hogyan állsz le akkor, amikor szól, hogy ez már fáj. Az igazság az, hogy nem tudom, de még sosem volt ebből baj. Nem vezeted le rajta az agressziód, egyszerűen csak tudatában vagy annak, hogy esetleg megtehetnéd. Így nem elborult aggyal vered szét, hanem egy békés, „meditatív” állapotban, ahol szent a béke. Utána még bűntudatod sincs (pedig nekem azért általában nagyon tud bűntudatom lenni). Persze megesik, hogy pár családtag félreérti a karatemozdulatokat, és agresszió-levezetésnek éli meg. Például mikor anyuval voltam párban edzőtáborban, és az volt a feladat, hogy egy oldalsó védés után egy kis jelző pofont cuppantsunk a másik arcára. Én kezdtem a védést… egyszer csak csatt! Mindenki tudja, hogy a kis, gyenge pofon a legmegalázóbb. Anyukámban hirtelen felébredt a fegyelmezési ösztön, és visszakézből olyan parasztlengőst kent az orcámra, hogy csak úgy csengett utána a fülem.

Hogy ne csak ilyen agresszív élmény maradjon meg bennetek, itt egy másik példa. A feladat most fojtás volt. A bátyám az apukámmal volt párban, és épp apu fojtott. Anyukámban most a védelmező ösztön ébredt fel, és magas, sipítozó hangon ordította, hogy: „Ne csináld! Ez fáj neki!”. Természetesen a bátyámnak nem fájt, mert ő már majdnem olyan kemény, mint én…

Az említett heti hét edzésből három úgynevezett karat-aerobic. Itt gyakorlatilag Bon Jovitól a You Give Love a Bad Name-re karatézunk (nem társas gyakorlatokat), ami egy kicsit táncszerű. Amikor először volt ilyenben részem, elhatároztam, hogy mindegyik ilyen edzésre el fogok járni majd, mert „borzasztó” élmény minden egyes perc, de sajnos ritkán fér bele az időmbe. Ez sem haszontalan, mert javítja az állókészséget. Hogy mennyire? Van egy lány, aki annyi ideje jár karatézni, mint én, és minden karat-aerobicra eljár. Én a karate előtt négy évet jártam ju jitsuzni, szép eredményeket elérve, mégis az ezer ütés, ezer rúgás, ezer védés gyakorlatnál csak ő nem állt meg. Én is megálltam egyszer-kétszer, a többiekkel együtt.

Balló Miklós (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jóembert keresünk

Pár hete szombaton felhívott egy kedves ismerősöm, mert volt két jegye a színházba, de mégsem tudott elmenni, és fel akarta ajánlani. Viszonylag hamar kiderült, hogy én és a nagymamám el tudunk menni, így átküldték e-mailben a jegyeket – amitől a nagyim teljesen odavolt, hogy hogyan lehetséges mindez, meg hogy mennyire megváltozott a világ.

A jegyeket kinyomtattuk, este hétre szóltak a Vígszínházba, tehát még volt pár óránk. A darab címe Jóembert keresünk – őszintén szólva engem ez a cím nem nagyon fogott meg, de még az sem, amit a neten olvastam róla. Ennek ellenére elmentem, esélyt adva annak, hogy változzon a véleményem. Szóval odamentünk hétre, beültünk a helyünkre és vártuk a kezdést. Addig megcsodáltam a gyönyörű csillárt, bár nem sok időm volt rá, ugyanis perceken belül kezdődött is az előadás.

A darab főszereplője Sen Te (Eszenyi Enikő alakításában), aki az egyetlen jó ember a városban, mivel szállást ad az otthontalan isteneknek egy éjszakára, annak ellenére, hogy szinte magát sem tudja eltartani a pénzéből. Az istenek hálájuk jeléül pénzt ajándékoznak neki, hogy jó célokra fordítsa azt. Persze neki nemcsak pénzre van szüksége, hanem szerelemre is, amire időközben rátalál. És hogy sikerül-e elég jól gazdálkodnia a pénzzel, rátalál-e az igaz szerelem, az istenek vajon büszkék lesznek rá a történet végén… nos, ez a darabból majd kiderül.

Sok volt a férfi szereplő, Eszenyin kívül nem is volt más nő a színpadon, ami kissé szokatlan volt a számomra, de így is remekül ki volt dolgozva az összes szerep. A darab két felvonásos volt, így este tíz óra körül lett vége, és ha belegondolok, sajnálom, hogy ilyen „rövid” volt. Nem bántam meg, hogy elmentem aznap este, sőt. A színdarab jó volt, nagyon a mai Magyarország helyzetére hajazott az egész.

Nekem nagyon tetszett, főleg az, hogy az egészet nem happy end zárta, hanem egy beszéd Eszenyi Enikőtől. Ez nekem úgy jött át, hogy sajnálja, hogy nincs boldog befejezés, de szerinte érdemes lenne elgondolkodnunk a darabban megjelent karakterekről és cselekvésekről. A nagymamámnak is nagyon tetszett, sosem látott ehhez hasonló színházi darabot, és örült, hogy volt szerencséje eljutni erre az előadásra. Érdemes megnézni, mivel nagyon mély és elgondolkodtató a darab, szívvel-lélekkel dolgozó színészekkel és elég jó humorral. Ráadásul a büfében kapható perec is nagyon finom, amit a felvonások közti szünetben lehet beszerezni, ha siet az ember.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)
Rendező: Michal Dočekal
Szereplők: Eszenyi Enikő, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Lukács Sándor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Kitaszítók, kitaszítottak

A minap tanúja voltam annak, hogy két 14 éves tinédzser szidni kezdte a roma közösséget – sőt, nemcsak tanúja, hanem résztvevője is voltam az eseményeknek. Természetesen jöttek a megszokott szöveggel: „nem dolgoznak”, „lopják a vasat” valamint a „hülye bunkó az összes”. Nem szeretnék belemenni saját válaszaimba, a lényeg az, hogy akkora felháborodást keltett bennem az eset, hogy azóta sem hagy nyugodni. Miért ítélkeznek ilyen fiatalon? Ez a jövő nemzedéke, és így gondolkodik? Gratulálok!

De nem hiszem, hogy saját maguktól, saját tapasztalataikból ilyen durva, egyértelműen fajgyűlölő szöveget ötlöttek volna ki. Mennyire van ebben a szülőnek szerepe? Szerintem nagyon nagy részben.

Például, ha a szülő egyértelműen elítéli a roma társadalmat, a gyereke is azt hallja tőle, hogy ők hülyék, parasztok, bunkók. Ám ha egy szülő pozitívan áll hozzá, valószínűleg – ha a gyerekének esetleg rossz tapasztalata is lesz – elnézőbb, megbocsájtóbb lesz.

Miért kell annyi méregre pazarolni azt az energiát, amit akár a segítségre és az elfogadásra is fordíthatnánk? És tegyük hozzá, nem várhatjuk el azt, amit mi sem teszünk meg. Átadnánk-e a helyünket egy állapotos roma nőnek? Még akkor is, ha nincs jegye sem, még csak tizenhat, és egyébként is, tele vagyunk csomagokkal. Ha nem, akkor mi se várjuk el azt, hogy aztán ennek a roma nőnek a tizenéves fia idős korunkban felálljon és átadja a helyét. Mert ő pedig azt mondja majd, ne akkor menjünk piacra, mikor ő suliba. Egy állásinterjún hátrányban részesítjük a romákat? Valószínűleg. És le a kalappal azok előtt, akik nem. Nem várhatjuk el, hogy dolgozzanak, ha nem adunk munkát. Ha kiszorítva érzik magukat a társadalomból, miért tennének bármit is a társadalom érdekében? Én se építenék egy csapatot, amiből ki vagyok taszítva.

Visszatérve a két romagyűlölő fiatalra, felmerül még egy kérdés. Hogyan kezeljük? A szép szó itt nem segít, sőt, hogy előbb említett példámmal élhessek, én is próbáltam olyanokat mondani, hogy ma már ciki, ha valaki rasszista. Ekkor támadtak, és egyre csak saját, elcsépelt, százszor hallott bizonyítékaikkal dobálóztak.

Fölöslegesen. Nem tudom, csak gondolom, hogy a bizonyítékaikkal engem akartak meggyőzni, hogy aztán én is egyetértsek velük, és együtt szidjunk egy népcsoportot. Szánalmas.

A történelemben – és napjainkban is – hány példa volt már arra, hogy a sok elvakított ember mire képes! A második világháború szörnyűségeiből senki nem tanult? Mert a folyamatos gyűlölködésnek egyszer ez lesz a vége, ha nem is ilyen nagy mértékben.

Az iskolában, amikor a gyerekek meglátják sötétebb bőrű osztálytársukat, már alapból előítéletesek, de aztán, amikor az említett roma gyerek rosszabbul teljesít, már okkal utálhatják és gúnyolhatják. A legrosszabb eset viszont az, amikor a többi gyereket egy szószóló húzza bele az utálatba. Olyan, akire felnéz az osztály, és akkor már egy ellen fordul mindenki. És ha egy nem roma gyerek próbálja megvédeni roma osztálytársát, természetesen őt is kitaszítja a közösség, mert az nem korrekt a szemükben, hogy egy nem roma romát véd. Ilyenkor persze bemehet a szülő, beszélhet a tanárral, aki eddig mit sem tudott az egészről, mert a gyerekek jól titkolják. Rendet teremthetnek, de pár hét múlva újrakezdődik, és már nem is a roma-nemroma a téma, hanem az, hogy az említett nem roma miért állt a roma mellé. „Mert buzi” – csak hogy egy lehetséges, kitalált okot említsek (a negyedikes gyerekek – mert az ilyenek ebben a korosztályban játszódnak – még nincsenek tisztában az ilyen szavak jelentésével, ugyanúgy megkaphatja ezt a jelzőt lány és fiú is). Ezek a háborúskodások pedig mély nyomot hagynak mindenkiben.

A cikk végére még annyit, hogy az említett esetek vagy velem történtek meg, vagy ismerőseimtől hallottam őket, szóval mind igazak, megtörténtek.

Ligeti Léna (8. évf.)


illusztráció: Entres Les Murs (Az osztály, 2008)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A legmenőbb magyar társasjáték

Nemrég került a piacra a [redacted] nevű kémes-lopakodós-blöffölős-taktikázós táblás társasjáték. Miért is érdekes ez a hír? Azért, mert a játék fejlesztői magyarok, akik mellesleg volt AKG-sok: Vincze Mihály és Turczi Dávid, a grafikus pedig Nimmerfroh Katalin, aki egyben tervező is. A játék a közelmúltban országos hírnévre tett szert, miután több lap is írt arról, hogy a készítő csapat a Kickstarter nevű vállalkozássegítő közösségi oldalon majdnem 60 ezer dollárt gyűjtött össze a támogatóktól, akik meglátták benne a fantáziát. A most következő rövid interjúban olvashatóak olyan dolgok is, amik eddig nem voltak publikusak a játékkal kapcsolatban.

Hogyan jött az ötlet a játékhoz?

Vincze Mihály (Mityu): Sokat jártunk nyaralni a családommal Horvátországba. Ott rendszerint sokat társasoztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az egyik nap meguntuk a társasozást, ezért a nálunk lévő dolgokból megpróbáltam összerakni egy új társast. Akkor még csak az alapötlet volt meg. Ezután léptem kapcsolatba Dáviddal, akivel végül kidolgoztuk a teljes játékot.


Vincze Mihály mutatja be a játékot (fotó: 444.hu)

Mennyi idő volt elkészíteni a játékot?

Turczi Dávid: Mityu 2011 szeptemberében mutatta meg nekem a játék ötletét, ekkor kezdtünk el dolgozni rajta. 2012 nyarára jutottunk el odáig, hogy a játék olyan lett, amilyennek eredetileg elképzeltük. 2012-ben voltam először a világ legnagyobb társasjáték vásárán, Németországban, és ott megmutattam 2-3 játékkiadónak, hogy mennyire jó ez a társas. Aztán ők nagyon kedvesen, kb. 30 másodperc alatt küldtek el, hogy hát ezen még dolgozni kell. Végül 2013 nyarán találkoztam egy emberrel, akinek nagyon tetszett a játék, és akiről később derült ki, hogy társasjáték-kiadó. Amikor jött értem a taxi, így köszönt el tőlem: köszönöm szépen, akkor ezt a játékot megvettem, kérlek beszélj a fejlesztőtársaddal. Ősszel aláírtuk a szerződéseket, és karácsonytól a következő év júniusáig folyamatosan dolgoztunk a játékon. Összességében több mint 3 és fél év volt a munka vele.


Turczi Dávid mutatja be a játékot (fotó: tarsasjatekos.hu)

Milyen visszajelzéseket kaptatok a játékról?

Dávid: Igazából kétféle visszajelzés érkezett a nagyvilágból, a „nagyon király” és a „nem értem a szabályokat”. Szerencsére egy kis idő után a 2. kategóriából az emberek elkezdtek átszállingózni az 1. kategóriába.

Hány darabot sikerült mára eladni?

Dávid: Körülbelül 3500-at.

Hogy jött az ötlet a kiegészítőkhöz?

Dávid: Ameddig vártunk a játék legyártására, addig kiséleteztünk különböző játékmódokkal, és ezáltal megszülettek a kiegészítők.

Miért változott meg a játék neve kiadás előtt?

Dávid (elmosolyodik): A játék neve kétszer változott meg. Az eredeti neve Intelligence lett volna, de a kiadó szerint túl hosszú ez a név, legyen inkább Intel. Mi már azon a napon megkérdeztük, hogy nem lesz-e ebből probléma, mert ugye Intel a neve a processzorgyártó cégnek is. Erre ő teljes nyugodtsággal mondta, hogy miért lenne ebből baj? Kis cég vagyunk, nem is processzort gyártunk… stb. A Kickstarter kampány előtt 3 nappal, amikor a társkiadók írtak volna alá, jött a jogászoktól a telefon, hogy ez így nem jó, mert az Intel perelni fog. Mondtuk nekik, hogy miért perelne, hiszen nincs semmi probléma. Akkor előhalásztak egy ’98-as indonéz bírósági papírt, ahol az Intel beperelt egy farmergyártó céget, mert Intel Blue néven gyártott nadrágokat. Emiatt előásták a licenszeket, és kiderült, hogy a társasjátékokat is beleérte, mindenre van licensze az Intelnek. Ezért lett Redacted.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Cardboard Castaway Review

Dog and Thimble – Redacted review

Rahdo Runs Through – Gameplay Runthrough

Rahdo Runs Through – Variant Gameplay

Rahdo Runs Through – Final Thoughts

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Beszámoló egy isteni smoothie-ról (és a Bikram jógáról)

Nemrég történt, hogy egyik barátnőm, akivel jógázni járok, hallott a Bikram jógáról. Valamiért ettől fogva eltökélt szándéka lett, hogy kipróbálja. Persze ki más lett volna, aki elkíséri őt, mint én. Na, így jutottam el egy Bikram jógaórára, úgy, hogy szinte semmit se tudtam róla. De, hogy mi is ez? 90 percig negyven fok.

A Bikram jógát Bikram Choudhury alkotta meg. Bikram feladatának érezte, hogy a jóga gyógyító erejével segítsen az embereken. A Bikram jóga programja 26 egymásra épülő feladatból áll, amik egyenként készítik fel a jógázót a következő feladatra. Az egymásra épülő mozgássorokat 38-40 fokos környezetben kell végezni, így is segítve az izmok, a szalagok ellazulását, könnyebb nyúlását, így a sérülésveszély kockázatának lényeges csökkenését.  Ez mind szép és jó, és most azt is elmesélem, hogy hogyan lehet ezt kibírni.

Egy keddi napot választottunk, és kinéztünk egy jógastúdiót (a mi választásunk a Bikram Yoga Szentmihályra esett). A weboldalukon csupán az órarendet kellett megnézni, ahol fel voltak tüntetve az órák időpontjai valamint az oktató neve. Áttanulmányoztuk a „hogy készülj az első órádra” cikket, ami olyan fontos tudnivalókkal szolgált, mint: hozz két törülközőt, igyál sokat és hozz sok vizet, valamint az órák előtt 3-4 órával már ne egyél… Szóval, mi tényleg nagyon készültünk. Sőt, a buszon odafelé még egy röpke kérdezz-feleleket is csináltunk, és így több dolog is kiderült. Például az, hogy Csenge (a barátnő) nagyon várja már az órát, mert ott meleg lesz. Így választ kaptam arra is, miért volt eltökélt szándéka, hogy kipróbálja… Valamint azt is megtudtam, hogy úgy gondolta, hogy mivel mi még gyerekek vagyunk, könnyebben tudjuk majd végezni a gyakorlatokat (hát azt elárulom, hogy ez korántsem így történt). Még volt egy röpke kis kitérő, mivel Csenge nem hozott papucsot, de az apukája szerencsére volt olyan gondoskodó, és elhozta neki. Aztán valamikor be is futottunk a papuccsal és minden mással felszerelkezve a stúdióba.  Én az órára több kis palack ásványvízzel mentem be, pedig egyszerűbb lett volna ott vennem egy másfél literest.

Anyukám – mondanom sem kell – izgult, tartott az órától (jobban, mint mi, pedig ő nem is jött), így miközben mi pont a recepción jelentkeztünk be, és rendeltünk smoothie-t az óra végére, megcsörrent a telefon. Anya hívta fel a jógastúdiót, és miután már a jógaoktatóval is beszélt pár percet, a külön figyelem garantált volt a számunkra, hiszen anya megkérte az oktatót: „Vigyázzon ránk!” Hát, ez van, ez egy anyuka dolga… Ezek után jöhetett az átöltözés, akkor már tényleg nagyon izgultunk, és végül papucsunkban felcsoszoghattunk az emeletre, és beléptünk a felfűtött szobába, ahonnan majd csak kilencven perc múlva léphettünk ki.

Az óra pár percen belül el is kezdődött, az elején kisebb botlásokkal. Például elfelejtettem leteríteni a törülközőmet a matracra, vagy, mint később kiderült, csak arra kijelölt, az oktató által jelzett időpontokban, „ivásszünetekben” lehet inni. Persze ez is úgy derült ki, hogy mi ittunk, és ránk szóltak. Sebaj, az óra ment tovább, igaz, csak ekkor kezdődtek az izgalmak. Még az elején mondták, hogy aki rosszul van, az rögtön feküdjön le, majd ha újra jól van, nyugodtan álljon fel, és csatlakozzon a csoporthoz. Nos, én az elején valóban sokat feküdtem. Csenge viccesen meg is jegyezte később: Emma, az elején fáradt voltál? Sokat feküdtél…  Haha, nagyon vicces. Mondjuk tény. De a fekete foltok a szemeim előtt is azok voltak.

Egy idő után Csenge lába kékes-lilás színt öltött, és tényleg azt hittem, ott fog „elkékülni”. Bár akkor nem volt ez annyira vicces, tényleg olyan volt, mintha mindjárt hívni kéne a mentőt. Mondjuk utána, ahogy jött, el is múlt, Csenge érrendszeri problémái rendbe jöttek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen, cseppet se zökkenőmentes kezdet, igényelt némi kontaktot. Egymásra pillantottunk vagy meresztettük a szemünket. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elültessenek egymás mellől, és befurakodott közénk egy idegen férfi. Megtanultuk: a jógán mindenki magára figyel.

Ezek után sorban jöttek a feladatok. Mivel először voltunk, sokat nem kellett még végeznünk, vagy nem is tudtunk. Nagyon nehezek voltak. Az ember hangulata igen ingadozó egy ilyen órán. Így voltam én is ezzel. Néha úgy éreztem, hogy: „milyen jó, olyan fitt vagyok”, máskor viszont: „mindjárt meghalok!” Szóval igen, változó.  De igen hamar elrepült az a kilencven perc, nem több, mint egy epocha. A végén két relaxáció volt, az utolsón mindenki kapott egy megfagyasztott törülközőt. A hideg, illatanyagos törülközővel nem igazán tudtunk mit csinálni, de a többieket utánozva végül mi is az arcunkra raktuk, kellemes és életmentő frissítőt és hideget tapasztalva ezzel. Majd vége lett az órának, és a teremből kilépve az ember komolyan fázni kezdett.

Én nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a jóga vagy sem. Azóta se tudom. Mindenesetre ami utána az öltözőben volt, az felért egy állatkerttel. Különböző korú nők tömegesen zuhanyoztak és öltöztek, így végül röpke negyven perc után mi is megfürödve és felfrissülve léphettünk ki az öltözőből. Utána még várt ránk az óra előtt rendelt isteni smoothie, amit a szívószállal igen nehéz volt inni, de végül csak megoldottuk. Így tehát a smoothie-val zárult a Bikram jógás kalandunk, amivel kapcsolatban még mindig nem tudunk dűlőre jutni. Tetszett vagy sem? De kipróbálásra mindenképpen ajánljuk. Az élmény feledhetetlen és fájdalmas. De a smoothie, az tuti megéri. Csak ne vacakolj a szívószállal.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Misu síel

Az idei AKG-s sítáborból idézem fel a saját élményeimet. Elég izgalmas lesz…

Kezdem szépen sorban. A buszon egyből filmnézéssel kezdtünk, és csak kis szüneteket tartottunk, mikor az általános tájékoztatókat sorolták a sítáborral kapcsolatban, vagy mikor beraktunk egy új filmet. Ha nem merül le a laptop, ez így is ment volna tovább a megérkezésig. Az út (egyáltalán nem rövid) hátralevő részében elszabadult a pokol, mert már mindenki unta az utat. Mikor késő este megérkeztünk, akkor még megvártak minket a vacsival (ezen nagyon-nagyon meglepődtem). Berendezkedtünk, majd aludtunk, mert az út nagyon fárasztó volt.

Másnap reggel rohantunk reggelizni, mert az előző nap csak chipsen éltünk. Finom reggeli, majd indultuk síelni. Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a pálya. Jó volt. Mármint a pálya nem, csak a kilátás.

Első nap még tanárral síeltünk. A barátaimmal először a középhaladó csoportba soroltuk magunkat, de délután már a haladó csoportban nyomtam. Szerencsére, mivel a középhaladók lementek egy piros pályán, aminek fekete pálya volt a vége. Az egyik barátom (aki abban a csoportban maradt) az elmondása szerint szaltózott is egy jót. Másnap már bátrabban vágtunk neki a síelésnek.

Minden este megnéztünk egy filmet, ezért a sípályákról hazafelé végig aludtam, ami közben a barátaim széttrollkodták a fejem. Az erről készült fotósorozatot (hosszas gondolkodás után) megosztom veletek.

Utolsó előtti napon hatalmas hóvihar volt, úgyhogy amint felértünk a csúcsra, mentünk is a hüttébe. Itt fogadásból megettem két hatalmas gőzgombócot. Fájt… de utána még a sültkrumpli is mennyire! Egész délelőtt ott voltunk, és nem zavartak ki minket. Délután lementünk a felvonóval, de én az utolsó szakaszon síelve akartam menni.

A szálláson rántottát készítettünk egy kis Almdudlerrel és C-vitamin tablettával. Este volt egy kvíz is, amit a nagyok szerveztek nekünk, de mivel én a végére estem be, erről sajnos nem sokat tudok mondani. Ez után még belefért egy gigantikus hógolyócsata is a lányokkal, majd az általuk felheccelt végzősökkel, akik azt a játékot találták ki, hogy ássuk el a Misut (engem), és a kicsik meg találják meg – de én mindig elfutottam.

Utolsó nap vészjósló hírek jöttek Magyarországról. Rossz időjárást jósoltak, úgyhogy aznap nem is síeltünk. Jaj! A rendrakás! Borzasztó kínokat kellett átélnünk a szobatársaimmal. A sok „eldobjukazagyunkat” pillanat létrehozta a kellő katasztrófaállapotot a szobánkban. A vihar miatt korábban indultunk haza a busszal, hogy időben hazatérjünk. Útközben beugrottunk egy puccos étterembe is, ahol a barátom beszólt a magyar pincérnek, aki szerintem úgy megsértődött, hogy egy csomó ideig nem hozta ki a kajánkat. A buszútról nem sokat tudok mondani, mert antiszociális módon végig zenét hallgattam.

Aki nem jött el, az szégyellje el magát, csúnyán. Na jó, elég, ha megígéritek, hogy jövőre biztosan jöttök!

Balló Miklós (AKG, 7. évf.)
fotók: Baranyai István, Szigethi Anett

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Hobbit – Az öt sereg csatája

A világhírű Gyűrűk ura trilógia után megjelent a Hobbit is a mozikban. Én az egyik szombaton néztem meg a trilógia utolsó részét édesapámmal a WestEndben. Ezt az alkalmat már nagyon régen vártam, izgultam is, hogy milyen lesz a film.

A sorozat előző két részében sikeresen győzték le ellenfeleiket Bilbóék, de Smaugot, a sárkányt nem sikerült. A szörny senkit sem kímélve égeti fel Tóvárost. A túlélők – Bard vezetésével – a Magányos hegyekbe menekülnek. Tölgypajzsos Thorin Smaug kincseitől sárkánylázat kap, hátat fordít barátainak, és elárulja őket, nem is figyelve régen tett ígéretére. Vajon a harcot vagy a békét választja? Thranduil király a tündék seregével meg akarja kaparintani a kincseket, melyek a tündék ősi királyainak ékszerei voltak. Eközben Szauron szörnyű tervet forral: kihasználja a három sereg viszályát, és orkok seregeit zúdítja a csata kellős közepébe. Megjelenik később Thorin unokatestvére is, és így lesz teljes a csatamező: az öt sereg csatája. Vajon ki lesz a győztes? És kié lesz a végén a kincs? Izgalmakkal teli ez a fantasy film, tele váratlan fordulatokkal. Mindenkinek ajánlom, én nagyon szeretem, feltétlenül nézzétek meg!

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014, 144’)
Rendezte: Peter Jackson
Szereplők: Martin Freeman, Ian McKellen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek