A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Idén először rendezték meg a Gateway to Space űrkiállítást a Millenárisban, melynek célja, hogy elmesélje az űrkutatás történetét, részletesen, modellezve mindent, egy elég kicsi helyen. A csillagászat mindig is egy olyan téma volt, mely minden korosztálynak érdekes lehet, mind a hozzáértő profiknak, mind a tudásvágyó amatőröknek.
NASA által megrendezett kiállításra egy felettébb látványos dolgot hoztak össze, itt, Magyarországon. Rengeteg lelkes csillagász és kisebbfajta gyerekek egész sora várta a megnyitót. Hiszen ez a kiállítás programot nyújt felnőttnek és gyereknek egyaránt, bár azért nem árt, ha az 5 éves gyerek magával hozza a szüleit is.
Az AKG csillagászat szakköre is ellátogatott a kiállításra, közöttük én is. A Millenáris épülete belülről meglehetős hasonlóságot mutat egy raktárépülettel. Ennek talán az lehet az oka, hogy ez egy raktárépület. A beléptetőrendszer elegáns, igazi űrállomás-hangulatot kölcsönöz, majd egy sejtelmes kék fénnyel kivilágított úton juthatunk be a tárlatra. A cél a látványosság, és ezt itt meg is kaptuk. A hely hemzsegett a rakéta, űrruha és számos más, a témával kapcsolatos eszköz modelljétől. Fekete képernyőkön nézhettünk dokumentumfilmeket, amik az űrkutatás nagy pillanatait jelenítették meg. Már az elején feltűnt, hogy a hely elég zsúfolt, és nincs meg az a meghatározott ösvény a látnivalók mentén, amit én a kiállításokban szeretek. Ez pedig nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy elhaladjunk néhány fontos tárgy mellett, anélkül, hogy megtekintenénk őket.
Ez nem egy múzeum, vagyis nem dúskál a csillagászati relikviákban. Alig néhány olyan tárgyat találhatunk, mely nagy múlttal rendelkezik. Ezek közé tartozik a holdi kő, melyet egy apró résen keresztül lehetett megérinteni az ujjunkkal, de már látható is volt az a masszív zsírréteg, amit érdeklődő gyerekek tömege hagyott maga után, hiszen ki ne szaladna oda tátott szájjal a plakáthoz, melyen az áll, hogy „Fogd meg a Holdat”? Én megfogtam. Nem okozott különösebb élményt. Ennyi erővel egy vascsövet is felemelhetnénk, és azt mondhatnánk, hogy ez egykor egy csillag magja volt, hogy aztán mindenki körülállja a szent tárgyat, és azért versengene, hogy megérinthesse. Bár tudom, hogy ez egyeseknek igenis sokat számít.
A rengeteg érdekes kiállított tárgytól eltekintve nekem, lelkes Star Wars-rajongónak a legértékesebb mind közül az életnagyságú Darth Vader ruha volt, melynek talapzatára vésve ez volt olvasható: gyűjtői darab, a kiállításnak adományozva. Esküszöm, tényleg úgy nézett ki, mintha a következő pillanatban levágná a karom, és mindenféle családi kötelékekről kezdene el hadoválni nekem.
Valószínűleg a már említett zsúfoltság miatt az utolsó teremnél azt éreztem, hogy vagy a kiállítás maga, vagy az űrhajózás története jócskán rövidebb, mint képzeltem. Talán a hely volt kicsi, esetleg a pénz, vagy csak a fránya magyaroknak ilyen magasak az elvárásaik. Ebben a teremben interaktív játékok voltak fellelhetők, közülük pedig kiemelkedett az asztronauta kiképzésben használatos masina, egy minden irányba forgó gömb, benne egy emberrel. A gömb azt kívánta tesztelni, hogy az alany mennyire bírja a magasabb nyomást, ide viszont puszta szórakoztatási célból került. Sóvárogva néztem egy ideig, de mikor megláttam, hogy félpercnyi hánytatásért kell 500 forintot kicsengetni, bele sem nyúltam a zsebembe.
A jegy egyébként 2000-től kezdődik. A rövidség és a plusz szolgáltatások drágasága ellenére is megéri azt a pénzt, ez egy jó program, hangulatos, érdekes, és mindenekfelett látványos. Ajánlom nektek, még ha annyira sem értetek a csillagászathoz, mint én.
Rafai Benedek (AKG, 7. évf.) Fotók: Gateway to Space
Gateway to Space kiállítás, Millenáris – 2016. március 15-ig.
A budai fonódó villamoshálózatot egy budapesti lakosnak sem kell bemutatnom. Igen, ez volt az a „majd valamikor kész lesz”-típusú mítosz, amiről mindenki tudta, hogy meg fogják csinálni, és ha megcsinálják, akkor meg lesz csinálva. Addig pedig legjobb, ha helikoptert bérelünk, ugyanis az egész város fel van túrva. Lefogadom, hogy szinte mindenki fejből tud legalább egy olyan tömegközlekedési járművön bejátszott szöveget, ami így kezdődött: „Tisztelt utasaink! A budai fonódó villamoshálózat építése miatt…” Csak egy példa: a 4-es-6-os villamos útvonalának felén pótló busz közlekedett, amit tisztességesen be is mondtak szinte minden buszon, ami érintkezett a villamos útvonalával. Az ember nem tudott úgy autóval eljutni A pontból B pontba, hogy ne ütközött volna bele legalább egy terelésbe vagy útlezárásba. Járhatatlan volt az egész város, és mindenki imádkozott, hogy készüljön már el a budai fonódó.
Hát, most elkészült. Elkészítették, megépítették, megcsinálták, átadták. Mindent átadtak. Vagyis mégsem, mert a Moszkva tér felavatása még várat magára (ahogy az is, hogy Széll Kálmán térként emlegessem. A leggusztustalanabb és legrondább hely Budán, legalább a nevét ne vegyék el tőle! Ha már 60 évig Moszkva volt, hadd maradjon az!)
By Fáklyásmenet - saját, CC BY-SA 3.0, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1265819
A befejezés pedig, ahogy megígérték, gyökeres változásokat hozott. Hogy ez most kinek jó és kinek nem, az csak alapos vizsgálat és hosszas elmélkedés után fog kiderülni. Lássuk a medvét!
Kezdeném az iskolánkban legismertebb változással: megszűnt a 86-os busz, aminek köszönhetően vannak, akik nem tudnak ezentúl átszállás nélkül iskolába járni. Azt, hogy ez nekik mennyire jó, azt nem kell vitatni. Nyilván senki nem örülne, ha az életében szereplő legfontosabb buszjáratot megszüntetnék. A Facebookon kezdeményezés indult arra, hogy tartsák meg a 86-ost, de ez annyit ért, mint halottnak a csók. Szegény nyolcvanhatost megszüntették, és persze tisztesen el is siratták.
Ismét útjára indították az 56-os villamost, ami 2008 előtt futott ezzel a számozással. A járat a Hűvösvölgyből a Budafok, Városház térre megy, és csak hétköznap közlekedik (hétvégén az 56A). Ezt persze láttuk már más járműveknél is, például a 111-es busz sincs hétvégén, csak csúcsidőben. Ez valószínűleg nem okoz sok kárt, mert végül is nem valamelyik másik járműnek a rovására hozták létre.
A 19-es és 41-es villamosok meghosszabbított útvonalon közlekednek. Ez szintén pozitív dolog, én pedig különösen örülök a 19-es villamosnak, mert az a kedvenc villamosom. Amikor olyan két-hároméves lehettem, mindennap ezzel utaztam, így eléggé a szívemhez nőtt.
A 18-as villamost, csakúgy, mint a 86-os buszt, példátlan kegyetlenséggel eltörölték a föld színéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki eddig tizennyolcassal utazott, az ezentúl nem fog tudni közlekedni, hanem azt, hogy csúcsidőn kívül csak átszállással tud a végállomások között utazni. Ami viszont azért elég nagy kényelmetlenség, senki nem örül neki.
A 111-es busz vonalát meghosszabbították, aminek következtében én ezentúl átszállás nélkül tudok iskolába járni. Úgyhogy ez abszolút az, amiért hálaimákat rebegek a budai fonódónak.
Új busz indult, 109-es jelzéssel, pontosan azzal a két végállomással, amikkel a 111-es is közlekedik, csak más útvonalon.
Fonódás a Margit híd alatt
Nos, talán ennyi a leglényegesebb változások listája. De a dolog lényegéről még nem beszéltünk: arról, hogy pontosan mitől is fonódik a budai fonódó. Az elnevezés a Margit híd alatti összefonódásra utal, itt kapcsolódik össze az észak- és dél-budai villamosjárat. Itt egyébként csak egy sínpár van, ha egyszerre két, egymással ellentétes irányú villamos jön, akkor az egyiknek meg kell várnia a másikat. Szerencsére a jelzőberendezésnek köszönhetően az ütközés veszélye egyáltalán nem áll fenn.
Persze a villamosok is megújulnak, ugyanis új járművek kerülnek forgalomba. Szépek, alacsonypadlósak, sárgák, egyszóval: villamoshoz illőek. Ez azért jó.
Összegezve: azért a budai fonódó inkább jó, mint rossz. A 86-ost igazán meghagyhatták volna, de ezen kívül minden rendben, és jó, hogy végre-valahára megcsinálták. Majdnem az egészet. Tényleg majdnem!
Ha az ember Magyarországon filmet készít, nem számíthat túl sok jóra. Persze, lehet, hogy sok ember nézi meg, sőt, valami magyar filmes díjat össze is szedhet, ha tényleg jó, arra azonban, hogy esetleg külföldön is ismertté válik, meglehetősen kevés esélye van. Szinte nulla. Így hát tökéletesen érthető, hogy a Saul fia című tavalyi filmet miért kezdték el újra reklámozni és vetíteni a moziban, amikor az elnyerte az Oscar-díj előszobájának számító Golden Globe-ot, azaz az Arany Glóbuszt. És közben Oscarra is jelölték, ami egyszerűen hatalmas eredmény.
Épp ezért kezdtem el nemrégen úgy érezni, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell nézni. A korhatár-besorolás is kedvező volt, ugyanis a film csak tizenkettes, bár egyáltalán nem értem, miért, én egész biztos tizennyolcasra tettem volna. De lényeg: anyukám többszörös lebeszélési kísérletei ellenére, végül egy szép vasárnap délelőtt elzarándokoltunk a moziba.
A kritikusok az első vetítéskor állítólag úgy jöttek ki a teremből, hogy megszólalni sem tudtak, de ennek ellenére mi nagy bátorsággal megvettük a jegyeket meg némi tortillachipset, és beültünk.
A film főszereplője Saul (Röhrig Géza), aki az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozik sonderkommandósként – ami azt jelenti, hogy a foglyok gázkamrába terelése és a hullák elégetése a feladata. A film elején megjelenik egy felirat, egy gyakorlatilag szótári definíció, ami elmagyarázza a szó jelentését, és azt is, hogy ezek az emberek többnyire pár hónapig dolgoztak, amíg ki nem végezték őket. Nos, ezt az információt önmagában… végül is megemészti az ember, de addigra már vége van a filmnek. A film elején Saul talál egy gyereket a hullák között, akiben felismeri a fiát. A gyermek túléli a gázkamrát, az orvos jön, meghallgatja a szívét, aztán annak rendje és módja szerint megfojtja – legalábbis én így láttam, de lehet, hogy másképpen öli meg. A lényeg, hogy megöli. Aztán elviszi, hogy felboncolja, de Saul ezt nem akarja, tisztesen akarja eltemetni a fiát. Így hát ellopja a hullát a doktortól, és próbál keresni egy rabbit a temetéshez. Közben folyik a sonderkommandók szökésére való készülődése, amiben persze Saul is benne van, de csak félig, mert közben az esze végig azon jár, hogy eltemesse a fiát. Végig viszi magával a fiú holttestét, egy pillanatra sem hajlandó megválni tőle, még akkor sem, amikor az élete múlik rajta.
Amikor véget ért a film, és elkezdték kiírni a rendezőt, a színészeket meg mindent, a közönség (majdnem tele volt a terem) egyáltalán nem a megszokott módon viselkedett. Nem állt fel mindenki és kezdett el szivárogni az ajtó felé. Páran, köztünk én és anyukám is, feltápászkodtak, de a többi ember csak ült és nézett maga elé vagy a vászonra mereven. Gondolom, próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy felkeljenek, valamint talán ahhoz is, hogy eljussanak hazáig, és csak otthon vágják fel az ereiket, ne pedig a helyszínen, egyből. Mert tény, ez a film… Még úgy azért az eleje felé volt egy jelenet, ahol a meztelen, véres hullákat vonszolták ki a gázkamrából, én pedig lenéztem az ölemben tartott nachosra, és… eléggé elment az étvágyam. Később azért kicsit visszajött, de alapjában véve egyáltalán nem az a fajta film, ami alatt az ember popcornozik egy jót. Lehangoló, depresszív, borzalmas, iszonyatos és szörnyű. Mindeközben persze nagyon is jó film, és abszolút megérdemli az Oscart, de tényleg nem értem a tizenkettes karikát. Persze nem erőszakos (leszámítva a háttérben félig látszó véres hullákat, a lövöldözést, meg azt az alaphangulatot egyértelműen meghatározó tényt, hogy a film egy koncentrációs táborban játszódik, ahol emberek ezreit gyilkolták meg), de olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy az hihetetlen. Miután kijöttem a teremből, egy ideig tényleg nem bírtam megszólalni. És mindezt úgy, hogy a film igazából nem is mutatott be semmiféle borzalmat direktben. A kamera ugyanis mindig csak Saul arcát követte, minden halál, hullaégetés és egyéb borzalom a háttérben történt, de így is eleget láttam belőlük ahhoz, hogy konkrétan elforduljak a filmvászontól. Saul arca, a háttérben folyó szisztematikus emberirtással együtt beleég az ember retinájába, azzal együtt, hogy mindez megtörtént, és hogy ide vezethet a fajgyűlölet. Persze, ez utóbbi inkább az agyába ég bele.
És hogy hogyan érzek a filmmel kapcsolatban?
Először is, természetesen depisen. A filmben semmi mosolyra fakasztó nincs, egyetlenegy nem a végtelenségig lehangoló pillanatot nem tudok felhozni, és a vége meg aztán egyáltalán nem az a megszokott happy end. Persze, nem is ezt vártuk, de mégis, az utolsó percekben én azt gondoltam, hogy mégis az lesz. Hogy minden rendben lesz, mindenki megmenekül, valahogy elhelyezkednek, mondjuk egy városban, esetleg elrejtőznek, és nevetve élik túl a háborút, megöregszenek, és nyolcvan évesen általános iskolákba járnak a holokausztról mesélni, és bestsellerekben írják meg iszonyatos élményeiket. De nem, nem ilyen lett a vég. Sajnos.
Másodszor is, nagyon-nagyon büszke vagyok a filmre, és tényleg jónak tartom. Megérdemli az Oscart, és a Golden Globe-ot is teljes joggal ítélték oda neki. Nagyon fogok szorítani érte, hogy megkapja a díjat. Zseniálisan van megcsinálva. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, de mindenki másnak igen. Nagyon jó film, de hogy én soha, de soha többé az életben nem bírom még egyszer végignézni, az hétszentség. Viszont, azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek végig kéne szenvednie, pusztán amiatt, hogy ezzel is elejét vegyük annak, hogy az ebben a filmben (is) bemutatott dolgok ne történjenek meg még egyszer. Mert arra, hogy ilyenre is képesek vagyunk, mint emberek, bizonyíték az, hogy egyszer már megcsináltuk. Amit néha még mindig nem tudok elhinni. A film nézése közben is volt egy ilyen pillanat. Gondolkodtam, és bár nagyon jól tudom, hogy a holokauszt létezett, ahogy belegondoltam, olyan emberfelettien borzalmasnak tűnt, hogy nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mindenképpen tanulságos.
Már csak egy pár hét van hátra az Oscar-gáláig, addig is drukkoljunk együtt a filmnek, hogy megkapja a szobrocskát. Már csak azért is, mert a film egyetlen női szereplője egy volt AKG-s iskolatársunk, a Szubjektív Magazin korábbi (díjnyertes) munkatársa, Jakab Juli.
Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)
Saul fia (2015, 107’) Rendezte: Nemes Jeles László Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn
Január 16-tól nem közlekedik a 86-os autóbusz. Ez a hír, ahogy az AKG-s diákok nagy részét, engem is elszomorított. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit írjak ebben a helyzetben, aztán arra jutottam, a legjobb az lesz, ha megfogalmazok egy képzeletbeli levelet a busznak. Nem akartam ezt a kérdést túl komolyan venni, és úgy gondolom, ebből a levélből kiderül a lényeg. Íme:
Kedves 86-os!
Nem tudom, hogyan is kezdhetném. Pont ma gondolkoztam azon, hogy összesen három és fél évig utaztam veled. Hetedik kezdetétől egészen mostanáig, az AKG-s életem feléig. Először 13 éves voltam, most 17. Nagyon sok mindenért tartozom neked köszönettel. Először is köszönöm, hogy bármikor bárhová elszállítottál – persze csak oda, ahová lehetett. Mindegy, hogy milyen volt a közlekedés, te kitartó voltál, akár esett az eső, a hó vagy tombolt a kánikula.
Sok emlékezetes utam volt veled, például az, amikor először mentem iskolába. Mivel többnyire háztól házig szállítottál, a napom egy jelentős részét együtt töltöttük. Ennek következtében mindig lehetőségem volt arra, hogy megírjam utazás közben a házimat, reggelizzek, pihenjek vagy éppen készüljek a dolgozatokra. Az is nagy előny volt, hogy így sokkal többet tudtam aludni. Ezen kívül, mivel nagyon sokan a suliból veled utaztak az AKG-ba, a közösségi életem is általad alakult, ebben is sokat segítettél. Együtt átkoztuk a nagy forgalmi dugókat, valamint az út alatt a fontosabb eseményeket is meg tudtuk beszélni, így közösen.
Nem mondom, volt, mikor elegem volt belőled, és sokszor voltak problémáim is. Például akkor, mikor alig lehetett felszállni rád a hatalmas tömegtől, vagy mikor július közepén, a negyven fokban fűtöttek, és úgy éreztem magam, mintha egy kazánházban lennék. De ezek mellett sokkal több pozitív élményem van veled kapcsolatban, mint negatív, hiszen például – hogy mást ne mondjak – nagyon kényelmes volt veled utazni, átszállás nélkül. Le kell szögeznem, attól függetlenül, hogy az útrövidítést elfogadom és megértem, nem értek egyet a 86-os szám lecserélésével. Hiszen az egy csodálatos szám! Azt hiszem, ennyi elég is volt, köszönök mindent, és ne feledd: újraélnék minden pillanatot, azért, hogy megtarthassalak, és azt se feledd, hogy nekem mindig is te leszel a kedvencem.
Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.) fotók: a szező, valamint Rózsa Barnabás és Steinbach Eszter
Gondolom, sokan tudták meg ma délután, hogy elhunyt Alan Rickman, neves brit színész. Halála mindenkit megdöbbentett. Ezzel a cikkel most az iránta érzett tiszteletemet és a szomorúságomat szeretném kifejezni.
Ami engem illet, én egészen délutánig az áldott tudatlanságban éltem. Épp órán voltam, és mikor kimentem valamiért, csak akkor tudtam meg a szörnyű hírt. Mondanom sem kell, hogy hatalmas sokkért ért, mert nem tudtam, hogy nagyon beteg volt.
Alan Rickman, Golden Globe- és BAFTA-díjas angol színész 1946-ban született Londonban. Már egészen kicsi korától kezdve érdekelte a színészet, gyakran fellépett iskolai színdarabokban. Érettségi után úgy gondolta, inkább grafikusként akar elhelyezkedni, de aztán mégis a színészi pályát választotta, és huszonhat évesen elnyerte a Royal Academy of Dramatic Art ösztöndíját. És milyen jól választott!
Igazán akkor vált ismertté, mikor a Drágán add az életedben szerepelt. Akkor egész Hollywood megismerte az arcát, és ez meg is alapozta a későbbi pályafutását. Mivel imádom a Harry Pottert, nyilvánvaló, hogy nekem a legemlékezetesebb szerepe az ott alakított Perselus Piton, vagyis Piton professzor volt. Remekül játszotta azt a karaktert, akiről mindenki egész idő alatt azt gondolta, hogy gonosz, de aztán fény derült az igazi énjére, és kiderült az, hogy milyen jó ember is valójában. Ezeken kívül is több nagyobb karaktert formázott meg. Játszott többek között a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az Értelem és érzelem, a Michael Collins, a Dogma, az Igazából szerelem és a Parfüm című filmekben.
Mivel Rickman szerepelt a Harry Potterben, vele (is) nőttem fel, mindig is nagyon fontos része lesz a gyermekkoromnak, és mindig is nagyon hiányozni fog. Remélem, úgy hagyta itt ezt a világot, hogy mindenkiben hagyott valamilyen maradandó nyomot, és sokan emlékezni fognak rá. Én is ezt teszem, és mindig nagyon becsülni fogom azokért a dolgokért, amiket végigcsinált, és amiken keresztülment, valamint nagyon hálás leszek neki.
Alan egyébként londoni házában, családja körében halt meg, miután több évig küzdött a rákkal. Nyugodjon békében!
A december szóról tavaly sok embernek a „karácsony”, a „Télapó”, az „advent” szavak helyett inkább a „Star Wars”, illetve az „ébredő Erő” kifejezések jutottak eszébe. És mindezzel természetesen nincs is semmi baj. Viszont azzal talán már van, hogy egy idő után az ember szinte semmit nem tudott csinálni anélkül, hogy bele ne ütközött volna valami Star Warsszal kapcsolatos dologba.
A hírportálok és a közösségi oldalak teljesen rákattantak a témára. A Facebook megint bedobott egy profilkép-megváltoztatási lehetőséget, ahol tetszés szerint kék vagy vörös színű lézerkardot tehettünk a profilképünk elé (szerencsére a Star Wars-témájúra változtatott profilképekre nem érkeztek gyűlölködő kommentek). A Star Warsszal kapcsolatos képek, mémek száma jelentősen megnövekedett. A hírportálokon pedig egyértelműen top téma volt a Star Wars VII, meg úgy általában az egész sorozat. Olvashattunk filmek szerinti rangsorolást (a legjobbtól a legrosszabb Star Wars-filmig), érdekességeket és spoilermentes kritikákat. Ez utóbbi jelző azonban sajnos a Facebookra nem annyira volt igaz. (Nagy sajnálatomra én is véletlenül belefutottam egy hatalmas spoilerbe, még mielőtt megnéztem volna a filmet, de az azért így is élvezhető volt.)
Ha valaki esetleg még nem látta volna, a boltokban már a tejre is Csubakkát meg Kylo Rent nyomtattak. A Duracell elemek csomagolásán a nyuszi kezébe fénykardot tettek, az Auchan megtelt Star Wars plüssfigurákkal. Az interneten pedig még annál is több dolog van: Darth Vaderes zuhanyfej, Csubakkás szőrmepapucs, Halálcsillagos gofrisütő, Darth Vader alakú asztali lámpa, Star Wars sátor. Mindenféle teljesen hétköznapi, megszokott használati tárgy Star Wars logóval ellátva, valamint LEGO minifigurák, 6000 forintért. Hatezerért!
És mindez nekünk miért is jó? Persze, először nagyon menőnek hangzik, de aztán – jobban belegondolva – már teljességgel értelmetlen ez a dolog. Mert a tej, attól, hogy egy Wookiee van rányomtatva, nem lesz finomabb. Az elem nem fog tovább tartani attól, hogy a nyuszi kezében ott egy fénykard, a gofri nem lesz finomabb attól, hogy Halálcsillag alakú (esetleg ha még megkenjük egy kis Han Solós Nutellával…), a sátorban pedig nem fogunk kevésbé rettegni éjszaka egyedül a sötét erdőben attól, hogy Darth Vader képe van rányomtatva.
Egy idő után már kifejezetten idegesítő, hogy az égvilágon mindent a Star Warsszal akarnak eladni. Az ember lehet bármekkora rajongó, egy idő után akkor is ráun. Főleg, ha tényleg a csapból is ez folyik. A nagyobb cégek és áruházláncok a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgokat is az ikonikus logóval ellátva akarnak eladni, és olyasmi dolgokat hoznak forgalomba, amiknek láttán az ember két dolgon gondolkozik el igazán komolyan: egyrészt, hogy ezen termékek kitalálója pontosan mit és mégis mennyit fogyasztott, mielőtt az ötlet felmerült benne, valamint hogy mégis, ki a frász ad ki ezért egyáltalán bármennyi pénzt.
A probléma pedig pont itt van. Ugyanis van egy csomó ember, aki mindezekért a termékekért hajlandó pénzt fizetni. És sajnos, amíg lesznek, akik megveszik, addig árulni is fogják ezeket a termékeket, a normál átlagember pedig továbbra sem fog tudni szabadulni a témától.
Az viszont kétségtelen, hogy semmi más film vagy filmsorozat körül nincs ekkora őrület és kultusz, mint a Star Wars körül – az idézetektől kezdve a kulcstartókon át a tejesdobozokig. De ez persze nem azt jelenti, hogy mindent meg kell venni, ami Star Warsos.
De persze, azért van még egy probléma, amit muszáj megemlítenem: az a Yodás plüssfigura olyan veszedelmesen cuki, hogy nem lehet otthagyni szegényt az Auchan mocskos polcain sínylődni (nekem sajnos még nincsen, de jól jönne), R2D2-ról már nem is beszélve, és akkor BB8-et még meg sem említettem. És hát mégis ki NEM akar egy Millennium Falconos kulcstartót vagy egy Darth Vaderes zuhanyfejet? Legalább el lehet vele dicsekedni.
A gofri elfogyasztása közben pedig részletes leírást adhatunk arról, hogy pusztítjuk el részenként a Halálcsillagot. Nem ám úgy, mint azok a béna filmbeli pilóták – hát azok az egészet, úgy, ahogy van, felrobbantották. Tessék, nem tudnak ezek semmit. A Halálcsillagot, azt szépen, aprólékosan, részekre bontva kell megsemmisíteni. És már le is pipáltuk (az asztal mellől, még csak föl se kellett hozzá kelni!) egy ültő helyünkben Luke Skywalkert. És lehet, hogy a gofri nem volt finomabb, mint egyébként, de a gofri önmagában, úgy, ahogy van, finom. Úgyhogy ez sem okoz problémát. És mindenki akar egy lézerkardot – senki ne is próbálja tagadni!
Jövőre jön a következő Star Wars-film, aminek apropóján biztos, hogy még több totál elszállt, de végül is kreatív és mégis-ki-nem-akar-ilyet-mert-én-tuti-igen típusú termékek kerülnek majd a boltok és webshopok valódi vagy virtuális polcaira. Addig is lehet találgatni.
Az AKG-s Adventi vásáron a diákvállalkozások megszemlélése, a büfé csekkolása és a szülők körbevezetése mellett volt még egy programom. Döbrösi Laurával volt találkozóm az egyik 4. emeleti kupacteremben. Bár sietnünk kellett, és egy otthagyott telefon többször is éneklésbe kezdett, sikerült elmerülnünk a filmezés, az Aranyélet, a fantasy, meg úgy amúgy az ő világában – hogy milyen is az élete Magyarországon egy fiatal színésznőnek. Aki mellesleg most tanulgatja, hogy milyen az, ha valaki ismert. Laura az HBO-n jelenleg futó népszerű Aranyélet című sorozat egyik főszereplője, egyébként pedig az AKG volt diákja, aki jelenleg az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán tanul.
Szubjektív: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást a forgatásokkal?
Ez egy nehéz kérdés. Nyilván előre kell gondolkozni hozzá, be kell kalkulálni, hogy mi hogyan lesz. Hogy ne az utolsó pillanatban jusson eszembe, hogy ja, holnap vizsgám lesz, és ma hajnalig forgatunk. A másik fontos dolog, hogy mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy amit addig csináltam, abba ne lehessen belekötni. Szóval, ha összesűrűsödnek a dolgok, akkor tudjak haladékot kérni, mert tudják, hogy nem azért teszem, mert lusta vagyok vagy ilyesmi… Illetve sok kávé kell, mert sokszor van olyan, hogy a nap egyik felében dolgozunk, a másik felében meg tanulni kell. Egyszóval macerás.
Szubjektív: Okozott-e valaha nehézséget, hogy nincsen színészi végzettséged, mint a többieknek?
Egyelőre nem. Mert még nem hozták meg azt a rendeletet, amivel régóta fenyegetőznek, hogy színházban csak diplomás színészt alkalmazhatnak társulati tagként.
Viszont annak érzem a hiányát, hogy egy csomó skillt, technikát, amit a színműn megtanítanak – főleg a színpadi színjátszáshoz kapcsolódóan –, azokat nem tudom. Viszont mindenki azt mondja, hogy emiatt ne aggódjak, mert a gyakorlatban meg lehet tanulni két perc alatt.
Szubjektív: Milyen nehézségekkel jár egy karakter megformázása?
Ez attól függ, hogy milyen nehéz egy karakter. Mindig az az elsődleges cél, hogy te megértsd annak a karakternek a belső igazságát és a működését. Akkor tudsz egy reakciót hitelesen megcsinálni, hogyha az ő „fejéből” reagálsz, és nem a sajátodból. Szóval kicsit analizálni kell, meg az összes motivációját megkeresni. És persze van olyan karakter, akinél épp az a feladat, hogy minél civilebben, természetesebben játssz, az viszonylag könnyű. Én sajnos még nem kaptam olyan igazi, ízes szerepet, mint például egy gonosz boszorka, úgyhogy azt még nem tudom.
Szubjektív: Melyiket szereted jobban, a színházat vagy a filmezést?
Nem merném azt mondani, hogy jobban szeretem, de a filmezés közelebb áll hozzám, mert sokkal többet csináltam. Színházban csak a Vígszínházban szerepeltem egy darabban, amit nagyon szerettem, és még a Földessy Margit drámastúdiós rendezéseiben, szóval ebből kevesebb tapasztalatom van. A filmezésben viszont sokkal több. Nagyon szeretem benne, hogy nincs két egyforma nap, mindig máshova megyünk. Nekem ez nagyon tetszik.
Szubjektív: Van-e álomszereped?
Konkrét szerep nincs, mert nem szoktam magamnak bevizionálni valamit, hogy azt akarom, mert abból valószínűleg csalódás lesz. Viszont a nagy álmom a fantasy, mert azért odavagyok. Mindegy, hogy vámpíros, sárkányos, tündéres, zombis, azt imádnám.
Szubjektív: Mi lenne az a választóvonal, amikor azt mondanád, hogy abbahagyod a színészkedést?
Az nagyon fájna. De abszolút van egy határ. Ha elkezdeném azt érezni, hogy nincs olyan munka, amire büszke lennék. Vagyis ha azt érezném, hogy színvonalban alá kéne mennem az én belső mércémnek – ami nem biztos, hogy összecseng másokéval. Akkor azt mondanám, hogy ezt inkább nem. Szerencsére van B tervem, szóval nem esnék pánikba, csak egy kicsit rossz lenne.
Szubjektív: Szerepeltél az Egynyári kalandban. Mire gondoltál, amikor felkértek arra, hogy játssz egy tinisorozatban?
A sorozatot Dyga Zsombor rendezte, és ha neki színésznő kell, akkor általában szól. Még mielőtt a casting megkezdődött, ő hívott fel, hogy érdekel-e. De Zsombortól függetlenül ugyanúgy castingoltak, meg kellett csinálnom a két kört. A szerepen egyébként külön nem is gondolkoztam el, mert tudtam, hogyha ő csinálja, biztos jó lesz. A stáb is, meg a sorozat is. Akkor is, ha a mondanivalója nem valami mélyenszántó, de minőségben ott lesz.
Szubjektív: És hogyan kerültél be az Aranyélet című sorozatba?
Ez úgy megy, hogy bent van az arcom egy csomó casting ügynökség adatbázisában, és ha megfelelő szerep van, akkor felhívnak, hogy ha van kedvem, menjek. Én meg persze nagyon örültem, mert tudtam, hogy az HBO az egy minőségi garanciát jelent. Elmondták, hogy nagyjából mi a téma – ebben pedig megvan a mélyebb mondanivaló, és én szeretem is az ilyeneket. Nagyon reméltem, hogy ebből lesz valami – és lett is.
Szubjektív: Szerinted melyik korosztálynak készült az Aranyélet?
Vegyes, ez volt a koncepció is. Eggyel tágabb célközönséget lőttek be, mint az előző itthon gyártott HBO-s sorozatoknál. De eleve 16 pluszos, mert van benne meztelen nő, meg gyilkosság, sőt, az utolsó egy-két rész már 18-as, mert ott lesz egy-két durvább leszámolás is. De akit nem hoz zavarba az ilyesmi, az nézheti, mert közben nagyon sok rétege van. Aki meg akar maradni a naiv burokban, az ne nézze meg, mert eléggé megmutatja a dolgoknak a ronda oldalát, ami néha nem esik jól.
Szubjektív: Az AKG-ban miért a díszlet és jelmez szakot választottad?
Amikor én kilencedikes voltam, akkor indult a művészeti szak. Szóval nem célzottan azért jöttem ide, ez csak egy véletlen egybeesés volt, aminek tökre örültem. És a fotó volt a másik lehetőség. A színház már akkor kapcsolódott hozzám, meg megtudtam, hogy lesz egy csomó rajz meg művtörti óra, és ennek nagyon örültem, mert szeretek rajzolni. Szóval itt egy nagyon erős művészeti alapkiképzést kaptam.
Szubjektív: Tudod valamiben hasznosítani az itt szerzett tudásodat?
Amit valaha tanultál, azt biztos tudod valamiben hasznosítani. Én nagyon örülök, hogy egy stábban vagy egy társulatban átlátom másoknak a munkáját is. Mert az, hogy belelátok abba, hogy mibe telik azt a jelmezt rám igazítani, az nekem nagyon fontos. Én a forgatásokon a műszaki stábbal is állandóan jóba leszek, és kérdezgetek, hogy „ez milyen kamera?” meg „ez hogy működik?”. Szerintem ettől tud az ember jobban csapatba dolgozni. Meg a vizuális képességeimet is jól fejlesztette.
Szubjektív: Ha valamit üzenhetnél a mostani AKG-s diákoknak, akkor mi lenne az?
Azt üzenném, hogy nagyon jó helyen vannak ahhoz, hogy kiderítsék, hogy mi érdekli őket. Próbáljanak ki minél több irányt, hogy merre szeretnének menni – ez a lehető legjobb hely erre. És legyenek nagyon szorgalmasak, mert most a legfrissebb az agyuk, még most tanuljanak meg nyelveket, mert már húsz évesen is sokkal nehezebb lesz például szavakat megjegyezni. Szóval most kell nyomni az agyatokat, mert még nagyon szupermenek vagytok! Ezt én nagyon is tudom, mert régebben öt óra alvásokkal nyomtam végig három heteket, és úgy néztem ki, mint a címlapon, most meg három napig nem alszom, és már mint egy zombi. Szóval használjátok ki a szuper-képességeiteket, mert hamar kinövitek!
Szubjektív: Tartod a kapcsolatod az osztálytársaiddal, patrónusoddal?
Igen, nagyon szuper osztályom volt, szerettem mindenkit. A patrónusom Ozorai Judit volt, vele abszolút tartjuk a kapcsolatot. Nem gyakran, de össze szoktunk hozni kisebb-nagyobb találkozókat. Osztálytalálkozóink is vannak, minden évben minimum egyszer, karácsonykor, de erre nem mindenki tud eljönni, mert van, aki például külföldön van. De mindenkiről tudom, hogy mi van vele. És persze vannak olyanok, akikkel legjobb barátságba nvagyok, és rendszeresen találkozunk. De ha véletlenül összefutok valakivel, akkor nagy öröm van.
Szubjektív: Szerinted mennyire vagy ismert?
Hát, ez borzasztó, mert szerintem egyre jobban. Most már nagyon látom az utcán is, hogy megismernek az emberek. Oda nem jönnek szerencsére, de az még rosszabb, ha csak sugdolóznak, mert akkor nem tudom, hogy azért súgtak-e össze, mert valami fura van a fejemen, vagy mert felismertek. Úgyhogy várom azt az időt, amikor már nem veszem majd észre, mert mindenki azt mondja, hogy egy idő után nem érdekel, és nem veszed észre. Nem azért, mert ez egy negatív dolog, csak nekem egy kicsit természetellenes. De nem panaszkodom! Durva volt az a felismerés, hogy a szakmámban mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hogy olyan emberek köszönnek rám, akikről én tudom, hogy ki, mert egy híres színész vagy rendező. És mennék oda, bemutatkozni, és tudja, hogy ki vagyok. Akkor nagyon meg szoktam lepődni, mert jó érzés, csak fura.
Szubjektív: Volt már olyan, hogy felismertek az utcán, és odamentek?
Igen, párszor. Most például Indiában voltam egy filmfesztiválon, a Félvilággal. Ott egy kicsit máshogy van kezelve az egész, tehát a színészek és rendezők azok ilyen félisten szinten vannak. Ott húsz méteren belül negyvenöt emberrel kellett szelfizni, meg autogramot adni, úgy, hogy azt se tudták, ki vagyok, csak véletlenül meghallották, hogy „actress”, vagy megnézték a filmet… Szóval az nagyon durva volt. Ha itthon ez lenne, akkor biztosan elköltöznék a dzsungelbe.
Laura a Társas játékban
Szubjektív: Vissza szoktad nézni magad a sorozatokban?
Igen, bár szerintem ez rettenetesen természetellenes dolog. Mert a tükörben meg tudod nézni magad, meg egy képen is, de az összes rezdülésedet – például, hogy így nézel ki, ha meglepődsz – azt alapból nem látod. A hangom az nagyon idegesít, de ezzel állítólag mindenki így van. Nem szoktam ötvenszer végignézni és kielemezni mindent, de az szerintem fontos, hogy egyszer visszanézd a munkád, mert abból nagyon sokat lehet tanulni.
Szubjektív: Szóval van olyan, hogy leülsz vasárnap este, és megnézed az Aranyéletet?
Az, hogy időben leüljek valahova, akkor, amikor kezdődik, olyan nálam ritkán jön össze. Általában csúszik az idő, én pedig síelek rajta, és próbálok nem elesni.
Szubjektív: Min dolgozol éppen?
Most éppen nincs konkrét forgatás, viszont a szakdolgozatomon dolgozom, meg a diplomán. Illetve van nagyon sok promós feladat, meg most lesznek a premierek. Ez nagyon sok időt elvesz, legalább hetente két olyan nap van, amikor vagy interjú van, vagy werkfilm forgatása, vagy valami ruha kiválasztása egy premierre. És még Grecsó Krisztiánnal és Grecsó Zoltánnal dolgozunk egy esten, amiben énekelek. Az Orlai produkcióval járjuk az országot. És van még a Willany Leó, ami egy improvizációs és kortárs táncműhely, minden szerda este, a G3 Spicc klubban – ott szoktam énekelni, és mindenféle ritmushangszereken improvizálni, az állandó. Tavasztól pedig Aranyélet kettő...
Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)
Döbrösi Laura fontosabb filmszerepei: Mi, szemüvegesek (2004), Klipperek (2006), Netkori (2007), A régi házban (2013) , Couch Surf (2014), Egynyári kaland (2015), Félvilág (2015), Aranyélet (2015)
Mint mindenki tudhatja, ma, ezen a csodálatos csütörtöki napon, David Cameron (brit miniszterelnök) ellátogatott a mi csodálatos fővárosunkba, Budapestre.
A miniszterelnök jövetele alkalmából lezárták fél Budapestet, ebbe beleértve a belvárosban járó tömegközlekedést is (6 troli, 6 busz és a 2-es villamos nem járt, valamint több járat másik útvonalon ment), ezzel sok embernek okozva problémákat. Nekem is volt egy kis dolgom, ami elég sok utazással járt (volna). Sok-sok ide-oda rohangálás és telefonálás után sikerült kieszelnem egy olyan útvonalat, amin viszonylag egyszerűen el tudtam jutni az úti célomhoz. Valahogy sikerült elkavarodnom az oly nagyon keresett villamoshoz. Már a felszállásnál volt egy kis probléma: alig tudta felnyomni magát az ember a járműre. De ha ez sikerült is, következett a kettes számú probléma: a tömegben az emberek nagyon-nagyon nyomták egymást, és ez különlegesen nagy stresszt váltott ki az utasokból. Páran verekedni kezdtek (keményen!), mások meg üvöltöztek egymással a jármű két végéből.
Most jött a harmadik dolog. A villamos tömött volt, az ajtókra felnyomták az utazók nagy részét. Amikor kinyíltak az ajtók, mindig egy kicsit kijjebb ömlött a tömeg, a felszállni akaróknak még jobban megnehezítve a dolgát. És amikor a visszaszállni kívánók nem fértek be az utastérbe, nem mindenki fogadta ezt el, így volt olyan megálló, ahol 5 percet vártunk, mivel egy fiatalember nem volt hajlandó megvárni a következő villamost, ehelyett az ajtó sugarában állt, és „várta a messiást” – egészen addig, amíg valaki kedélyesen ki nem lökte teljesen.
Illusztráció
Nekem az egész út alatt volt egy kedves útitársam (egy 60 körüli nő, akit abban a kavarodásban ismertem meg), aki kedélyesen beszélgetett velem, míg ezek a bonyodalmak lementek. Mindketten ugyanabban a megállóban szálltunk le és értünk ki a friss levegőre. Amikor már biztosan álltunk a lábunkon, automatikusan a cuccainkat kezdtük el ellenőrizni. És hát ki gondolta volna… a nő egész végig kezében szorongatott táskájából és az én táskámból is kilopták a pénztárcát. Habár a tolvaj nem ment túl sokra az én irataimmal (mert más nem volt abban a tárcában), nekem már előre megszervezte a következő utam is: okmányirodába diákigazolványt és személyit csináltatni.
A Hazug csajok társasága öt és fél éve megy Amerikában, másfél éve nálunk. A sorozat dráma és krimi keveréke, tiniknek szól, bár ismerek felnőtteket is, akik nézik.
A történetekben öt lány szerepel, Aria, Hanna, Spencer, Alison és Emily. A nyár utolsó napján egy bulit rendeznek Spencer házában, de a barátnőjük, Alison eltűnik. A lányok a következő évben teljesen eltávolodnak egymásól, de minden megváltozik, amikor egy rejtélyes ’A’-tól üzeneteket kapnak. Feltételezik, hogy a régi barátjuk, Alison visszatért, de nem sokkal később megtalálják Alison holttestét a régi DiLaurentis házban, Alison régi otthonában. Ez a bizonyos ’A’ tudja a lányok összes titkát, azokat is, amiket csak Alison tudott. A harmadik évadban kiderül, hogy ki küldte az üzeneteket, de pár hónappal később újrakezdődik a játék, csak most sokkal komolyabban, mint előtte. Az ijesztgetésekből életveszély lesz, és a lányok nem is álmodhatnak már egy normális életről, csak ha megtalálják ’A’-t.
A sorozat szerintem nagyon jó, tele van váratlan eseményekkel. Amit mindenki tudni akart, hogy ki az ’A’, csak nyár elején derült ki, hat évaddal a sorozat kezdete után. Sokaknak nem tetszett a vége, de szerintem tökéletes volt. A sorozat eleje óta rejtettek el nyomokat, de közben mi teljesen másra gyanakodtunk. A lányok személyiségét lehetetlen megunni, mint például a vicces, de rettentően okos Spencert, vagy a sportos és kedves Emilyt.
Magyarul az RTL-en még csak a harmadik évad fut, de angolul már a hatodiknak a második fele fog elkezdődni, ami öt évvel ’A’ felfedése után fog játszódni. Nekem nagyon megérte megnéznem a sorozatot, de kár, hogy csak januárban lesz új rész.
Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)
Hazug csajok társasága sorozat (Pretty Little Liars, 2010-, 60') Rendező: Ron Lagomarsino, Norman Buckley Shay Mitchell, Troian Bellisario, Ashley Benson, Lucy Hale, Laura Leighton
A Sashalmi Waldorf Iskolába az adventi bazár keretében hívták meg Varró Dánielt. A nyílt beszélgetés során szó esett az AKG-ról, egy mindent elindító autóbalesetről, érettségiről, csúnya szavakról, sziporkázó hitelességről, apaságról, még a BL meccsek is szóba jöttek.
A Sashalmi Waldorf iskolába egy évig volt szerencsém járni, de azóta is lelkes látogatója vagyok a minden évben megrendezett adventi bazárjuknak, ahol olyan élményekben lehet része az embernek, mint öt elfalatozott palacsinta után meghallgatni a Varró Danival történő beszélgetést – az apukaságtól a BL-meccsekig. A tornaterembe beülve, az érdeklődőt egy kis felfordulás fogadta (a színpadon készültek már az ír sztepptánc előadásra és furulyaszó is hallatszott), de ha valaki jól figyelt, megpillanthatta a kispadon várakozó, tömegnek háttal ülő költőt is.
A beszélgetés elején kiderült, hogy az ötödikes osztály nagy rajongója Varró Daninak, így furulyaszóval köszöntötték és zárták is a beszélgetést. Mint kiderült, Varró Dániel most elsősorban apuka, és úgy általában a „játszó” jelző illik rá a legjobban, ami nemcsak az apukaságban egy jó dolog, de a rímekkel, szavakkal való játszadozásra is ráillik. Szóba került az az ötödikes tankönyvekbe került költeménye, amely közel egy éve nagy felháborodást váltott ki sok emberből. Pár szülő szerint rossz dolgokat tanít a gyerekeknek a Hat jó játék kisbabáknak című verse („…Jó játék a konektor, én jöttem rá magamtól. Beledugom, hol egy toll? Jó játék a konektor…”).
A kérdésre, hogy hogyan viseli az ilyen arctalan megnyilvánulásokat a neten, a költő azt felelte, hogy ezeket a kommenteket már megszokta, és már történt vele ilyen, a korábbihoz hasonló történet. Egyszer vidéken ellopták a laptopját, és a felesége kiírta egy közösségi oldalra, hogy ha valaki tud a laptopról, akkor jelezzen nekik, mert több vers is volt rajta. Erre a kis bejegyzésre több mint ötven komment érkezett, amiből negyvennyolc a költőt szidalmazta, amiért nem vigyáz a laptopjára, és miért nem menti le a verseit máshová is. Itt visszaemlékezett egy AKG-s emlékére. Volt egy klubtermük, aminek volt egy klubnaplója, amibe bárki bármit beírhatott, és ezt nagyon szerették. Azonban egyszer csak elkezdett fütyikkel tele lenni a napló és ezért nagyon elszomorodtak. Nem értették, miért rajzoltak fütyiket a naplóba diáktársaik – amire Horn György, a pedagógiai vezető azt felelte, hogy ez a bunkósági állandó, amivel minden helyzetben számolni kell.
Varró Dani tizenkét éves korában kezdett el verseket írni, az elmondása szerint három dolog összejátszásának eredményéül. Az egyik az, hogy a nővére már kisgyerek kora óta sok verset írt, és ez, a kistestvéri féltékenység is benne volt. 12 évesen elütötte egy autó, így három hétig a kórházban feküdnie, ami egy idő után kezdett roppant unalmassá válni – így jött a versírás ötlete. És az agyrázkódásnak is nyilván szerepe volt benne, tette hozzá viccesen a kötő. A harmadik dolog pedig az a meghatározó iskolai tapasztalat volt, amikor ötödikben megtanulta Petőfiről, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a János Vitézt, amitől egy csapásra országosan híres lett”, majd hatodikban Arany Jánosról azt, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit, amitől egy csapásra országosan híres lett.” Majd ezt összerakta a fejében a 12 éves Varró Dani, és arra jutott, hogy írnia kell egy elbeszélő költeményt, és akkor egy csapásra országosan híres lesz. Így vágott bele a Nyuszika című elbeszélő költeményébe, még ott, a kórházban. Majd megírta a Nyuszika szerelmét és a Nyuszika estéje című költeményt is. Ezzel az eposz trilógiával kezdődött pályafutása.
Aztán jött a kamaszkorszak, és jöttek a nagy világfájdalmas költemények. „Barátaim, ha vannak ilyenek, szóljatok egyszer, ha láttok” – kezdődött egyik ilyen verse, ami bekerült az iskolaújságba is, és amire a barátai nagyon megsértődtek. Szóba jött egy nagyon jó és igen szigorú irodalomtanár is az AKG-ból, akinek két tanácsa azóta is élénken él Dani emlékében: az egyik, hogy olvassa el Gáldi Lászlótól az Ismerjük meg a versformákat című könyvet, a másik, hogy mindig reménytelenül legyen szerelmes.
Szóba került az, hogy Varró Dániel szokott lenni érettségi tétel is. Ez sok levéllel jár, sok kéréssel jár: segítsen kidolgozni a róla szóló házi feladatot. Ez alapján biztosan elmondhatja, hogy nem tudna leérettségizni ötösre magából. Így került egyszer a kezébe Szösz néne című versének elemzése, ami arról szólt, hogy a vers egy olyan társadalmi problémáról szól, ami a kilencvenes évektől jellemző itt, Magyarországon. Hogy a kisnyugdíjasok hagyják, hogy ellepje őket a szösz, ami ellen nem tesznek semmit – nyilván átvitt értelemben. Itt, biztosított mindenkit arról, hogy szó sincs semmi ilyesmiről, csupán tényleg minden szöszös.
Hallhattuk ezután A vakond és az évszakok mesekönyvből a Tavaszt, Varró Dani fordításában – amivel kapcsolatban megjegyezte, hogy nagyon büszke arra, hogy a Kisvakond „magyar hangja” lehetett. Ebben szerepel az a részlet, hogy „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén”. Itt pár, békésen esti mesét olvasó anyukának felszaladhat a szemöldöke, de ahogy a költő is fogalmazott, mindenkinek mást jelent a csúnya szó, másként ítéli meg azt, és ő itt tényleg úgy érezte, hogy a katicák furcsán, egyenes hülyén néznek. Bár alapvetően nem híve a csúnya szavaknak, a „hülyén” nála még tökre belefér, sőt, sok verse szól kakilásról és pisilésről is (itt egy elborzadó tekintet utánzott), bár mentségére legyen mondva, kiskorú és kisbaba gyermekei miatt náluk ez központi téma, így költészetébe is bekerült.
Varró Dani olyan nyelven szereti írni a verseit, ahogy a mindennapokban beszél, mert ekkor érzi természetesnek, hitelesnek a saját költői hangját. Tehát Dani hétköznap is mindig sziporkázóan szellemesen kér vacsorát, játszik a gyermekeivel? Mint kiderült, nem. Ugyanis ha „így folyna belőle a költészet”, akkor nem tudná azt elképzelni, mint foglalkozást, kell a kihívás bele, ami azt is jelenti, hogy nem olyan jó „előszóban”. És lehet, hogy a feleségéből bármelyik velük történt eseményre folyik a dal, de neki sokat kell a verseken gondolkodni, így általában mindig végiggondolja ezeket, majd leírja, és a kész szövegeket használja a mindennapokban.
Varró Dani kisgyermekével, a beszélgetés végén
Ehhez kapcsolódik az is, miért kezdett kis gyerekeknek szóló verseket írni. Mikor legnagyobb fia, Misi megszületett, az alig egyperces, síró újszülöttet a kezébe nyomták, és mivel tényleg nagyon sírt, tapasztalatlan apukaként kínjában az jutott az eszébe, hogy mond neki egy verset, hiszen ő úgyis a verseket szereti. Az első vers, ami eszébe jutott, Ady Endre Párizsban járt az ősz című költeménye volt, amitől a kis Misi rögtön elhallgatott, és nagy szemekkel, kíváncsian hallgatta, mit csinált az ősz, miután beszökött Párizsba. A versek ilyen gyakorlati haszna annyira lenyűgözte a fiatal költő apukát, hogy első dolga volt kisbabáknak szóló verseket keresni. Azonban rájött, hogy ebből csak a jól bevált népi mondókák léteznek, amik számára kicsit idegenek voltak a „hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”-szerű szövegekkel, mivel neki még sose volt a zsákja, mákkal tele a hátán. Ezért lett célja, hogy olyan verseket írjon, amiket urbánus apukák is tudnak mondogatni gyerekeiknek. És valóban beválnak a versek – mondja büszkén. Az általa írt altatóra is (pár felolvasás után) elalszanak a gyerekei, és az Öltöztető című verse is fékezte a lábak gyors kalimpálását, ezáltal is könnyítve a nadrágszárba betalálást. És miután meghallgattuk az első apuka-élményéhez kapcsolódó „Altató apukáknak” című költeményét (amit egyre kétségbeesettebben kell mondogatni), nem is kérdés, hogy milyen praktikus tud lenni néha egy ilyen vers.
Általában minden költőnek van egy múzsája. Így került szóba, hogy mennyire múzsa a költő felesége. „Mindenképpen nagyon sokat segít. Van egy kis rosszallás, jogos elvárás a részéről, mivel nagyon sok szerelmes verset írtam, mikor reménytelenül voltam szerelmes, és a gyerekekről is sok versem van, de hozzá szóló viszonylag kevés, így van egy nyomás, hogy hitvesi versekből többet írjak. Sokáig csak egy ilyen versem volt, de azóta már dolgoztam ezen, így kezd alakulni egy hitvesi verskoszorú.” – mondta a költő. Az az egy vers, pedig a következő:
„Negyvenes férfi szerelmi szózata szíve hölgyéhez: Gyere babám, dédelgess, nincs ma este BL-meccs.”
Valentin-nap alkalmából:NEGYVENES FÉRFI SZERELMI SZÓZATA SZÍVE HÖLGYÉHEZGyere babám, dédelgess,nincs ma este BL-meccs.
2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.
2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.
2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában
2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában
2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.
Utolsó kommentek