Én minden utazás előtt rendszerint keresztülmegyek az „ezt mégis miért tartottam jó ötletnek” állapoton. Ilyenkor addig húzom-halasztom a pakolást, ameddig csak lehet, és egy pár napig némán sínylődöm a depresszióban – hiszen aki Spanyolországba utazik, az ne panaszkodjon hangosan.
Szóval szombat reggel, amikor már nagyjából készen állt a bőröndöm, kiderült, hogy a napszemüvegem a barátnőmnél maradt, úgyhogy elmentem venni egy ugyanolyat. Meg még csomó teljesen felesleges dolgot, mint például három csomag rágót, mintha a spanyolok nem ismernék, mi az. Aztán kipakoltam még egy könyvet, és csak kettőt vittem magammal... tényleg azt hittem, hogy csomó időm lesz majd olvasni – hát tévedtem. És elindultam.
Jött a repülőút, majd a vonat lekésése, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert beülhettem a reptéri Costa Caféba.
Egy jó tanács. Ha a legnagyobb lattét választod, ne vegyél mellé még egy szendvicset meg egy muffint is, mert nem fog lemenni. Úgyhogy, miután egy órán keresztül cipeltem magammal a muffinomat, sajnálatos módon búcsút mondtunk egymásnak. De aggodalomra semmi ok, az elkövetkezendő napokban a muffin volt az utolsó, amire gondoltam.
Na de álljon meg a menet! Egyáltalán miért és kikkel utaztam Spanyolországba?
Mivel az iskolában van egy nyelvi évünk, minek során én és még jó pár társam spanyolt tanultunk, és ennek az évnek része az is, hogy részt veszünk egy csereprogramban. Ez azzal járt, hogy egy hétig mi fogadtunk spanyol cserediákot, majd mi mentünk hozzájuk, ugyancsak egy hétre. Majd utána, hogy kicsit jobban elmerülhessünk a spanyol kultúrában, még Madridba is tettünk egy háromnapos látogatást. Ekkor már apartmanban laktunk, és csak mi, a magyar csoport maradtunk.
Azt hiszem, éjjel egy órakor értünk Vigóba, egy kis spanyol városba, ami az óceán partján fekszik és híres kikötőhely.
Az első aggodalmam, miszerint lesz-e saját szobám, vagy hogy lesz ez az egész „cserediákság”, meg is oldódott, mert még saját fürdőszobám is volt. Úgyhogy én tényleg úgy éltem, mint valami szuper hotelben. Andrea, a cserediákom egy irtózatosan aranyos lány, aki sajnos nem volt különösebben beszédes. Amikor itt volt, én angolul mindenfélét tudtam neki mesélni, viszont náluk, spanyolul ez a feladat rá hárult, és csak olyanokat kérdezett, hogy jól vagyok-e, tehát a spanyoltudásom nem szökött nagyot. De nem baj, azért így is nagyon jó volt.
Első nap a családdal volt programom, de ezt röviden le is zárnám, a lényeg annyi, hogy többet utaztam aznap, mint Budapestről Vigóba, és az összes számot a rádióban kívülről fújtam a végére. Viszont másnap felfedeztük Vigót, és rá kellett ébrednünk, hogy a spanyoloknak tényleg el van csúszva az étkezési rendje. Amikor mi, este olyan kilenckor már azon gondolkoztunk, hogy mikor megyünk aludni, meg ilyesmi... na akkor jött az esti program. Általában tíz és tizenegy között jött a vacsi, és aztán éjfél és egy között mentünk aludni. Ami teljesen rendben is lett volna, ha akkor másnap tízkor kelünk és tizenegykor reggelizünk. De nem, a reggeli rendszerint hétkor volt, és meglepő módon én már a második napon elvesztettem azt a mindig is pokolba kívánt dolgot az életemben, hogy megkívánok valamit. Nem azt mondom, hogy azóta nincs étvágyam... de az étkezés valahogy már nem nyújt akkora élvezetet. Ami egyébként nem egy rossz dolog, de hiányzik, hogy úgy eszembe jusson egy étel, és megkorduljon a gyomrom. Nem, ilyen nincs többé. Gondolom ebből érthetővé vált, hogy sokat ettünk. Nagyon sok finomat. Paellát, tortilla de patatast és még sok minden mást, aminek most nem emlékszem a nevére. Viszont megállapítottam, hogy a polip az olyan, mint a szalonna, a harmadik falat is ugyanolyan, mint az első, és soha többé nem próbálom. Viszont a tintahal, az jó, az tud valamit.
Meglátogattuk Santiago de Compostelát is, ami az El Camino vége, ezért nagyon sok túrázót vagyis zarándokot lehet látni szerte a városban. Itt volt egy idegenvezetőnk is, aki nagyon sokat magyarázott, de isten se tudja miről, és mint utóbb kiderült, a spanyol cserediákjaink se mindig értették, miről is beszél tulajdonképpen. Hát még mi, magyarok.
Délután szabadon fedezhettünk fel a várost, majd hazautaztunk. Másnap meglátogattuk a Cíes szigeteket. Ez egy természetvédelmi terület, az óceánon lévő szigetek, amelyek annyira gyönyörűek, hogy nincsenek szavak. Ahol a tenger átlátszó kék, a homok szinte fehér, és ott van az erdő, ami zöld. Itt tettünk egy túrát a kilátóig, majd a parton volt időnk fürdeni is. Én pedig az „egyszer élünk” elve szerint meg is fürödtem, pedig az idő amúgy olyan volt, hogy én kabátban és pulóverben voltam, az óceán meg annyira hideg, hogy a csontjaimban éreztem a fájdalmat. De azért egy élmény volt.
Másnap az iskolában volt programunk, ami egy igazán különleges hely. Engem elkápráztatott, hogy az óvodában és az általános iskolában is a tanárok férfiak voltak, és hogy a gyerekek mennyire nyíltan és őszintén viselkedtek velünk, vadidegen fiatalokkal. Egyáltalán nem feszengtek vagy érezték kínosan magukat, amikor meglátogattuk őket. Ez pedig szerintem tökéletes bizonyítéka annak, hogy ahogy ők tanulnak, egy működőképes és innovatív rendszer, amely életrevaló gyerekeket nevel. A tantermekben, a falakon színes plakátok lógtak, és bár az egész épület egy régi és tényleg komoly helynek tűnt, sikerült úgy berendezniük, hogy egyáltalán nem éreztem olyannak, mint mondjuk az én régi iskolámat. Szóval olyan AKG-s volt. Nekem az egész utazásból ez a légkör és ez az élmény volt a legjobb, úgyhogy örülök, hogy benne volt ez a sulis nap, mert abszolút megérte.
Este aztán összepakoltunk és felszálltunk a vonatra, majd éjfélkor kezdetét vette az eddigi legpihentetőbb éjszakám – mivel a lányoknak jutott hálókocsi. Én pedig abban a hitben éltem, hogy majd úgyse fogok tudni aludni, meg majd legalább olvasok… hát nem. Éjfélkor becsuktam a szememet, és legközelebb olyan ötkor ébredtem fel. Magam mellé vettem a telefonomat, hogy hallgassak egy kis zenét, mert már úgyse fogok visszaaludni, de aztán pár pillanattal később sikerült. És fél kilenckor tényleg úgy ébredtem fel, mint aki újjászületett. Én az az ember vagyok, aki általában morcosan, és olyan „ne szólj hozzám fejjel” ébred. Ám aznap mosolyogtam, és olyan hálás voltam a világnak, mint már rég. Kipihent voltam, könnyed és boldog. Szóval kialudtam magamat, és Madridban ébredtem. Ennél azért kevés jobb dolog van az életben, szóval minden okom meg volt boldognak lenni.
Madridban aztán lepakoltuk a csomagjainkat, és elindultunk. A nap végre égetett, már volt okom a napszemüvegemet hordani. Elmentünk vásárolni, mert hát hol, ha nem itt. Csak azt felejtettem el, hogy nekem rendszerint három perc után agyérgörcsöm lesz a shoppingolástól, úgyhogy a Primarkban töltött két óra megviselte az idegszálaimat. Ne menjetek a Primarkba, ha jót akartok magatoknak…
Másnap a Pradóval indítottunk, itt már elég izgatott voltam, aztán a Reína Sofíánál, amikor konkrétan szívdobogást kaptam a tudattól, hogy most miket fogok látni, rá kellett ébrednem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok a kultúrába. Fantasztikusak voltak a múzeumok, de az az egy-két óra, amit rászántunk, édes kevés volt. Szerintem egy-egy napot kell rászánni, ha úgy tényleg megnézné az ember a képeket, hiszen le kell ülni, meg kell pihenni, és beszélgetni kell a képekről. Mert végre találtam magam mellé egy embert, akinek nem idegesítettek a hozzászólásai, sőt, el is határoztuk, hogy mostantól majd együtt megyünk múzeumba, mert ketten sokkal jobb, mint egyedül vagy a családdal.
Délutánonként általában szabad program volt, az utolsó napra pedig a fiúk találtak egy focimeccset valamelyik híres stadionban. Na mindegy is, az egy nagyon jó program volt, de mi inkább egy cantautor (dalszerző-énekes) estre mentünk négyen, a tanárnőnkkel. Talán naivak voltunk, de azt gondoltuk, ez egy olyan hangulatos kis kocsma lesz, ahol mindenféle emberek ülnek, és összehozza őket ez a spontán közösségi élmény. Hát, nem ez történt. Megérkeztünk, elsőként. Leültünk egy asztal köré, és rendeltünk innivalót. Szegény pincér, amikor kihozta, kiborította a tálcát, így az egész tea a barátnőmre borult. Oda se neki, lett ennél kínosabb is a helyzet. Megérkezett az előadó valamint még egy ötvenes éveiben járó férfi, aki az este további részében a tea-illatos barátnőmmel igyekezett szemezni… És igen, ennyi volt a közönség. És bármennyire is igyekeztünk, nem tudtuk annyira támogatni a kultúrát, hogy végigüljük a koncertet, három-négy szám után mély egyetértésben elhagytuk a helyszínt.
Amíg a többiek a meccset nézték, mi még bolyongtunk egy kicsit a városban, és este kiültünk kicsit együtt a szálláson lévő teraszra. Akkor szerintem még egyikőnk sem fogta fel, hogy másnap már tömött bőröndökkel sietünk majd a reptérre, magunk mögött hagyva mindenféle emléket, amiket sosem felejtünk majd el.
Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)
a szerző képeivel
LIKE - értesülj az új cikkekről!
Utolsó kommentek