Szubjektív

A nyári szünet utolsó napjaiban végre átadták a Budapesttől Esztergomig közlekedő felújított vasútvonalat, amin már nagyon régóta dolgoztak. Sokan úgy döntöttek, hogy nem fognak dugókban álló buszokon nyomorogni, inkább utaznak vonattal, hiszen ez a leggyorsabb tömegközlekedési jármű – és a legkényelmesebb is. Én is így gondolkodtam.

Az első tanítási napon nagyon meglepődtem, mikor a vonat behajtott a peron elé. Egyetlen egy kocsival rendelkezett. Ebből az következett, hogy senkinek se volt esélye felszállni, hiszen tömve volt az egész. Ez az elkövetkező pár hónapban megtörtént párszor ugyanígy.

Mikor a kocsik mennyiségétől már nem kellett félni, minden rendben volt. De a járat kezdett egyre népszerűbb lenni, ami azt jelentette, hogy jelentősen megnőtt az utasok száma. Így az amúgy is levegőtlen kocsikban még nagyobb lett a hőség. Történt egy ájulás is, melynek én is szemtanúja lehettem, és gondolom nem ez volt az egyetlen.

Aztán ez a korszak is véget ért, mivel egyik reggeltől kezdve nem jöttek a szép piros vonatok, helyettük ismét a régiek érkeztek. Ezt eleinte nem találtam túl jónak, mert persze csak a piros, reggeli járat kapott gyönyörű és csendes kocsikat. De aztán rájöttem, hogy ez így sem is olyan rossz, hiszen nem volt már többé tömegnyomor, és ha volt erőm a szerelvény hátuljába vonszolni magam, még ülőhely is jutott nekem. Ezenkívül mindennap pontosan érkezett.

Sajnos nem tudtam sokáig örülni a pontos vonatnak, ugyanis pár hét múlva már alig volt olyan nap, mikor ne késett volna. Ennek oka részben az volt, hogy leesett pár centi hó, ami miatt a szokásos járatom előtt érkező vonat kilencven percet késett. Szerencsére az enyém csak tízet. A késések a „nagy” hó után is folytatódtak.

Kicsit egy idegesítő, hogy a vasútállomás váróterme és jegypénztára csak kora délutánig van nyitva, ami nagyban megnehezíti a jegy és bérlet vásárlását, mivel máshol nem nagyon lehet vásárolni. Ráadásul, ha zuhog az eső vagy mínusz fokok vannak, nem lehet bemenni a gyönyörűen felújított épületbe, amit pedig tudtommal erre a célra hoztak létre.

Nem tudom, hogy mit kezdenék a vonat nélkül, hiszen, mint azt már a cikk elején említettem, ez a legkényelmesebb és a leggyorsabb tömegközlekedési eszköz. De a folyamatos késések nem a legszerencsésebbek, ha időben szeretnék eljutni az egyik helyről a másikra.

Kovács Emma (7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Késve érkeztem az Örs vezér téri metrómegállóba, ahol Robi már fagyoskodva várt rám. Bementünk az Árkádba, ott pedig beültünk egy kávézóba, és meg lettem hívva egy forró csokira. Nagyon kedvesen és nyitottan válaszolgatott a kérdéseimre.

Zsiros László Róberttel találkoztam és beszélgettem, aki 2008 óta csinál népszerű tudományos videókat a Szertár nevezetű YouTube csatornára.

Hogy jött a Szertár neve?

Amikor elkezdtem kis filmeket csinálni, nem nagyon volt még ilyen videócsatorna. Egy olyan nevet szerettem volna hozzá, ami kapcsolódik a természettudományos ismeretekhez és az oktatáshoz.

Milyen visszajelzéseket kaptál?

Nyilván vannak időnként negatívak, de összességében pozitív a fogadtatás.

Mit dolgozol a szertár mellet?

Csináltam és csinálok most is sok mindent. Amikor elindult a Szertár, akkor a Csodák Palotájában dolgoztam jó ideg. Portugáliában is dolgoztam egy oktatási ügynökségnél, most pedig egy olyan helyen vagyok, ahol tudományos ismeretekkel kapcsolatosan tudunk mindenféle izgalmas foglalkozásokat, rendezvényeket csinálni.

Egy hobbinak tekinted a Szertár csatornát?

Azért ez most már kicsit több mint egy hobbi. Az elején tényleg hobbinak indult, de most már elég szorosan átszövi az életemet. Nehéz elkülöníteni, honnan kezdődnek a hobbik, de én nagyon oda vagyok az ilyesmikért, ahol tenni is lehet valamit – barkácsolni, hackelgetni.

Milyen iskolát végeztél, hogy ennyire otthon vagy a kémia és a fizika világában?

Szerintem ez annyira nem az iskolán múlik, ez inkább saját érdeklődés. A Corvinusra jártam kertészmérnök képzésre, utána pedig a biológia felé mentem el.

Hogyan jönnek az ötletek a videókhoz?

Azokat a jelenségeket, amiket bemutatok, nyilván nem én találtam ki. Viszont az, hogy milyen környezetbe teszem, hogyan mutatom be ezeket, az javarészt saját kútfőből származik. Az pedig, hogy mi ihlet meg, az nagyon változó.

Milyen csapattal dolgozol együtt?

Van egy kollegám, Hauptricht Tamás, akivel együtt dolgozom kereskedelmi dolgokon, de mivel ő is egy megszállott, ezért együtt csináljuk a Szertár videókat és a podcast adásokat. Nem a tesóm, de jó barátok vagyunk.

Volt egy nagyobb kihagyás a csatorna életében. Ez miért volt?

Nagyon sokat dolgoztam, a videókészítéshez pedig sok energia kell, nem is beszélve egyéb tényezőkről, például technikai feltételekről. Ez ma már annyira nem nehéz. Mindenkinek ott van a telefonja, amivel már egy elég jó minőségű felvételt lehet készíteni. Ezek csak néhány éve érhetőek el széles körben. 4-5 éve sokkal jobb volt, ha az embernek volt egy kézi kamerája. A felvételt ugye utána meg kell vágni, de még előtte előkészületeket kell tenni. Ezt napi 12-13 óra munka mellet nem tudtam akkor csinálni.

Előfordult már, hogy felismertek az utcán?

(Mosolyogva) Elő szokott fordulni.

Ilyenkor aláírást is kérnek, vagy csak odaköszönnek?

Olyan is volt már, és azzal nagyon zavarba lehet hozni.

Otthon forgatod a videóidat?

Többnyire otthon, az a legkényelmesebb. Csak otthon van rá a legkevesebb helyszínem. Nyilván van egy magánszférám, amit nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni. Jobban örülnék, ha lenne egy semleges helyszínem. De nemsokára költözni fogok, ott pedig úgy tervezem, hogy be lesz rendezve egy olyan rész, ami nyugodtan szerepelhet háttérként.

Nemrég lett meg a 11 ezer facebook követőd. Számítottál erre?

Nem ez járt a fejemben. De most se nagyon ez jár a fejemben. Meg akkor, amikor elkezdtem, még a Facebook is csak bontogatta a szárnyait.

Egy-egy régi részről mi a véleményed? Szörnyülködve nézed vissza és azt nézed, hogy milyen hibáid voltak, vagy pedig mosolyogsz az akkori magadon?

(Nevet) Nyilván szörnyülködök és mosolygok is egyszerre. Azt se tudtam akkoriban, hogy hol kell bekapcsolni a kamerát. Szerencsére nagyon sok TV-s ismerősöm volt, akitől megkaptam a szükséges fejmosást. Nyilván ég és föld az akkori és a mostani hozzáállásom. Igyekszem minél jobb tartalmat gyártani.

Volt már olyan kísérleted, ami rosszul sült el?

Kísérletek közben semmi komoly, de egyszer az előkészületeknél sérültem meg úgy, hogy össze kellett varrni. Ott hibáztam, tanultam belőle. Persze próbálok figyelni arra, hogy mindig elmondjam a biztonsági tennivalókat is.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

szertar.com * youtube.com/szertar

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A cím magáért beszél, vágjunk is bele rögtön a közepébe.

1. Így jártam a mostohámmal (Lolo, 2015)

A mozikban január 21-étől vetített filmet Julie Delpy rendezte, és ő játssza benne az egyik főszereplőt is. Témája nem különösebben extra, és a kritikusok is többnyire lehúzták, de mondok pár okot, amiért azért mégis érdemes lehet megnézni. Először is, Julie Delpynek egyedi humora van, amit már megcsillogtatott előző rendezéseiben is, a mostaninál talán jobban is, de akinek tetszik ez a stílus, annak ez a filmje is tetszeni fog.

Kattints a TETSZIK gombra, hogy értesülj azonnal az újabb filmajánlóinkról!

A történt arról szól, hogy egy negyvenes éveiben járó nő, aki mellesleg egyedül neveli az ő ici-pici, édes és tehetséges művész fiát, talál magának (végre!) egy társat, akivel minden jól működik. De csak addig, ameddig a zsarnokoskodó fia el nem kezdi piszkálni a pasit. Nincsenek a filmben világmegváltó gondolatok, de legalább olyan borzasztóan ócska klisék sem. Olyan vicces kis film.

2. Apu vagy anyu? (Papa ou maman, 2015)

A válás nehéz dolog, pláne gyerekkel. És pláne, ha egyik szülő sem akarja a gyerekeit. Sajnos nekem nem derült ki a filmből, hogy miért is olyan borzasztóan galád az a három, 21. századi csemete. Ettől eltekintve, a „csesszünk ki a gyerekekkel, meg egymással” vonal nekem egészen tetszett, humoros volt, de nem próbált minden kis jelenetben hahotaáradatot zúdítani a nézőre. Abszurd humor, de nem az a filozofálgatós, hanem a családi verzió.

3. Válás francia módra (L'ex de ma vie, 2014)

Még egy válásos-vicces történet, nem lövöm le a poént, de mily meglepő, mindkét történet hasonló befejezéssel dicsekedhet...

Csakhogy itt nincsenek gyerekek, itt egy újdonsült menyasszony és egy még mindig hű férj indul útnak Olaszországból Párizsba, a szerelem városába, azért, hogy szuper gyorsan elrendezzék a válásukat. Jellemkomikumból itt sem szenvedünk hiányt, viszont kapunk egy kicsit több lelkizést, avagy miért romlott el a házasság… Egyszóval, itt a történetnek nagyobb helyet is adtak. Mindez megspékelve azzal a tipikus turista-Párizs fílinggel, ugyanis szereplőink a válással az el nem töltött párizsi nászutat is kipipálhatják. És egymás szívatása itt sem marad el, ne aggódjunk!

4. Micsoda nők! (Sous les jupes des filles, 2014)

A több szálon futó történetek egy-egy nő életét jelenítik meg. Az egyik nő egy leszbikus kalandba keveredő anyuka, a másik egy megcsalt feleség, a harmadik, akivel a férje csalja az előző nőt, és így tovább. A szálak lassan összeérnek, és a végén egy szuper buliba csap át az egész. Szigorúan tizenhat karika, mert obszcén poénokból itt nincs hiány. Ez az eddigi abszolút győztesem a francia filmek közül, mert teljesen egyedi humorú alkotás. Szuper! Hogy a férfiakat leköti-e, nos, az egy jó kérdés...

5. Egy kis kiruccanás (La grande vadrouille, 1966)

Vagy mondhatnám bármelyik Louis de Funès filmet…

Elmondhatom, hogy ezeken a filmeken nőttem fel, és tény, hogy kis koromban jobban is tetszettek, de van, ami örök. A gyerekeknek azért tetszik, mert Funès mindenkinek túljár az eszén, legtöbbször  önmagáén is, és olyan egyszerű, de mégis jól felépített történeteket láthatunk, amik mostanában nem nagyon teremnek a vígjáték piacon. A második világháború alatt játszódó történetben van minden, ami egy vígjátékhoz kell. Tízpercnyi apácás jelenet, mellékszálon szerelem, és egy hóbortos, de jószívű alak, aki végül megcsinálja a happy endet. A film egy percig sem unalmas, ráadásul időutazunk is vele.

Sajnálom, ha kihagytam volna a francia vígjátékok kiemelkedő darabjait, de sajnos csak ezeket a filmeket láttam – illetve láttam még olyan borzasztóakat, mint a Divat a szerelem (Chic!, 2015), ami olyan gyenge volt, mint a A pláza ásza Vegasban, csak kifelejtették belőle a humort is. A korábban felsorolt filmekből viszont nem maradt ki, de nem is lett túl amerikai pités, tényleg, egyik sem! Nos, ha kedvet kaptak hozzá, akkor Julie Delpy filmjét még gyorsan nézzék meg a moziban, amíg még játsszák.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Zaz (valódi nevén Isabelle Geffroy) a francia könnyűzene egyik elismert alakja, aki szépen lassan meghódítja az egész világot. A budapesti koncert már idestova három éve volt szerveződőben, és most végre megvalósult.

A koncert kis csúszással, kb. fél kilenckor kezdődött a beígért nyolc óra helyett. A csarnok tömve volt emberekkel. A koncertre való bejutást az online vásárolt jegyek nehézkes leolvasása és a szervezési hibák nehezítették ugyan egy kicsit, de ide senki sem morogni jött.

Az előadás – a látványvilág, a vetítések és az egész performansz – valami fantasztikus volt. A történet, amit elmesélt egy párizsi napról, a házakról, az utcákról, szerintem mindenkinek megragadta a képzeletét. A hangosítás is elég jó volt, a speciális és a hagyományos hangszerek is klasszul szóltak. De ami a legfontosabb, hogy maga a koncert is izgalmas volt. Ami nekem azonnal lejött, hogy ebben a nőben mekkora energia van. Képes volt olyan bulit csinálni, hogy a kb. 5000 emberből kevesebb mint 1000 maradt a helyén, mindenki a székek közt táncolt és a színpad előtt ugrált, figyelmen kívül hagyva azt a koncepciót, hogy ez egy ülő koncert.

Mivel az énekesnő anyanyelve francia, emiatt minden dal is ezen a nyelven íródott, de ez nem okozott olyan nagy gondot, amikor megénekeltette a közönséget. Bár voltak kisebb fennakadások, de az On ira refrénjét mindenki tudta halandzsázni, ahogy a Je veux ismétlődő részeit is. És bár a közönség egy százada ha tudott franciául, ez nem zavarta az énekesnőt abban, hogy két szám között néha lenyomjon egy-két monológot franciául – mert mindenki lelkesen bólogatott hozzá.

Szóval nekem úgy en block nagyon bejött ez a koncert, meg ez az egész ZAZ-jelenség. Remélem, még máskor is jön majd koncertezni Budapestre, mert lenne közönsége.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Rónai Gergely képeivel - további képek a cikk után

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ha elérkezik az AKG szülinapja, a diákok nagy része örül. Hogy miért? Szerintem főleg azért, mert ilyenkor egész nap nincs tanítás. A másik oka ennek az, hogy mindig nagyon sok szórakoztató és izgalmas programon veszünk részt, illetve az, hogy ilyenkor mindig együtt ünnepel az iskola, és csodálatos az egésznek a hangulata.

Valóban, most sem kellett csalódnunk. A szervezők (vagyis a 11.-esek), mint általában mindig, most is kitettek magukért, és élvezetessé varázsolták számunkra ezt a napot. A szülinap január 29-én zajlott, mint ahogy megszokhattuk, reggeltől kora délutánig. Idén is csapatokat alkottunk, és csapatokban kellett az összes feladatot megoldanunk. A nyolcadik évfolyamon kívül mindenhol ugyanúgy zajlott a csapatok kialakítása: választanunk kellett egy párt a saját évfolyamunkról, és ezután kerültünk össze más párokkal egy csapatba. Ez azért volt jó, mert mininum egy embert már ismertünk, és így nem éreztük egyedül magunkat.

A szülinap idén is egy kerettörténetre épült. Az igazgató, Horn tanár úr megbütykölte az időgépet, mert szerette volna látni az AKG jövőjét. Ez nem volt túl jó ötlet, ugyanis a múltba került, és ott ragadt. Emiatt nekünk, együtt kellett kiszabadítanunk őt. Fontos volt az összefogás, az erő, és persze az, hogy sikeresen megoldjuk a feladatokat. Ezek a legkülönbözőbbek voltak. Akadtak kevésbé különlegesek is, de akadt jó pár extra is köztük. Ezek közé tartozott például, amikor a telefonszámunk számjegyeinek megfelelő alapanyag összetevőkkel kellett összeállítanunk egy szendvicset, majd azt megenni, de az is izgalmas volt, mikor a diákteraszról kellett egy kötélpályán lecsúsznunk az aulába.

Én mindegyik kihívást élveztem, bár az a kellemes harapnivaló reggeli gyanánt nem lesz a kedvencem (főleg, mert én ettem meg az egészet). A feladatok során az állomásfőnökök többször is figyelmeztettek minket, hogy ha tudunk, hozzunk élő relikviákat az avatásra, mert egyébként a relikviáknak fontos szerepük volt a tervünkben. Lehetett ez bármi, epochafüzet, törikönyv, diáknaptár, vagy akár tesipóló is, mindegy volt. Minél régebbi, annál jobb, az élő relikvia pedig még jobb.

A programok után aztán egy rövid szünetet követően jöhetett is az avatás. Ez előtt mutatkoztak be az élő relikviák, vagyis azok a diákok, akik már végeztek az AKG-ban. Jó volt, mert egész sokan el tudtak jönni. Az avatás ezután a megszokott menetben zajlott. Az új diákok (főleg a hetedikesek és a kilencedikesek) elmondták a szinte minden évben ugyanolyan pontokat tartalmazó esküt, aztán megkapták a pólójukat, majd jöhetett is a tortaevés. Mi, a régen avatottak addig a pontig kicsit talán unatkoztunk (hiszen ez mindig egy lassú folyamat), de állíthatom, a sok torta láttán mindenkinek felcsillant a szeme. Most is széles volt a választék, így mindenki megtalálta a kedvére valót.

És hogy végül sikerült-e kiszabadítani Horn tanár urat? Szerencsére igen. Mit ne mondjak, elég szomorú nap lett volna az ellenkező esetben. De szerencsére sikerült, ez a szülinap is sikerrel zárult, és egy jó élményt nyújtott – szerintem mindenkinek. Jövőre még lelkesebben fogok hozzáállni ehhez az alkalomhoz, hiszen akkor már mi leszünk a szervezők.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

 fotók: Buzamanisz Dominika, Laskovits Koppány

A méltán híres Éhezők viadala könyvsorozat megfilmesítését is végül befejezték. Mint Hollywoodban mindent, itt is kettészedték az utolsó részt, ezzel nagyobb kasszasikert várva, ami, valljuk be, a torrent és az online kalózfilmek világában már kissé nehézkes. A könyv rajongóinak idáig a sorozat összes filmje nem kis csalódást okozott, és ebből nem maradt ki az utolsó rész se. Bár Jennifer Lawrence Kattniss szerepében nem a legrosszabb, de inkább mégis más filmjeiben tudta kibontakoztatni tehetségét.

Az utolsó rész tartalmilag nem egy nagy durranás, jobb lett volna, ha nem szedik ketté ezt a részt. A történet – ahogy már sejthettük – a lázadók végső háborújával fejeződik be, leigázzák a Kapitóliumot és létrehoznak egy köztársaságot. Mi ebből vajmi keveset fogunk fel, miközben Kattniss lelki szenvedéseit nézzük (a vezetőkkel és a fiúkkal kapcsolatban). Bár a film és a könyv is egyaránt megmutatja, hogy Kattniss egy erős lány, aki tud harcolni, a film még inkább kihozza a Twilight fílinget, és elnyomja azt az értékrendet, amire a film közönségének szüksége lenne.

Mindemellett a film meglepően röhejesen ábrázolja Snow elnök törekvéseit, ami azért is furcsa, mert szerintem Donald Sutherland egy zseniális színész. Mindent összeadva a film azért nem olyan rossz, mint amit vártam, de nem is jó. Leginkább csak le akarták zárni ezt a témát, és ezért készült el, ami valljuk be, kissé szomorú. Bár a sorozatnak nagyon sok rajongója van, és eléggé fel lett hype-olva ez a rész, mégis úgy érzem, hogy se az írónő, se a nézők elvárásait nem tudta rendesen teljesíteni. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy vacak film, csak inkább olvassátok el a könyvet, mert jobban megéri, és nem lesz akkora csalódás.

Azt mondom mindenkinek, aki olvassa ezt a cikket, hogy ne menjetek el megnézni a moziba ezt a filmet. Egyrészt azért, mert nem éri meg, másrészt mert már nem is nagyon játsszák a mozikban (gyorsan lecsengett).

Rónai Sára (9. évf.)

 Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész (The Hunger Games: Mockingjay - Part 2, 2015, 136’)
Rendezte: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amint az az AKG-ban tanuló diákok családi és baráti körében közismert, minden évben, az AKG szülinapon (idén ezt január 29-én ünnepeltük) van egy nagy esemény, amit avatásnak hívnak. Az avatással a diákok végre igazi, beavatott AKG-sokká válnak. Minden évben a hetedikeseket, a kilencedikeseket, illetve az év közben vagy a tavalyi év végén becsatlakozottakat avatják. Így hát az én avatásomra is ebben az évben került sor.

Az avatáshoz először is kell egy idősebb avató, aki felavat. Sokan a nyitótáboros szervezőket vagy patrónusaikat kérték fel eme nemes feladat elvégzésére, én egy kedves újságíró-társamat.

A szülinapot, ebből kifolyólag, mi, hetedikesek nagyon vártuk. A nap kerettörténete pedig – hisz’ mit ér a nagy csinnadratta, ha nincs egy zseniális sztori mellé? – az volt, hogy Horn György tanár úr a barátaival együtt feltalálta az időgépet, és előre akart menni, hogy megnézze, milyen lesz az AKG jövője, de sajnos valamit elbaltázott, így sajnos a múltba került, és nekünk kell őt visszahozni, méghozzá relikviák és a koordináták megszerzésének segítségével. A videót, amelyből ez a történet kiderült, a hét elején vetítették le nekünk egyik nyitáson, amivel sikerült elérniük, hogy mindenki tűkön ülve várja a pénteket.

Persze, bármilyen messzinek tűnik is, egyszer minden elérkezik, így az AKG szülinap is eljött. A nap során kb. húszfős csoportokban dolgoztunk, és különböző feladatokat oldottunk meg. Én nagyon élveztem, a kedvencem a szabadulószoba volt. Miután az összes állomáson végigmentünk, lemehettünk az aulába, ahol összegyűlt az egész iskola, az igazgató visszahozásához feltétlenül szükséges relikviákat pedig szépen, időrendben felaggatták madzagokra az egész helyiségben, körbe.

Miután mindenki megérkezett, az egyik tanár elmondta, hogy ez a nap most elsősorban az avatásról fog szólni, de előtte persze még visszahozzuk Gyuri bácsit. Ehhez először is előálltak az élő relikviák, azaz a régebben érettségizett diákok, és együtt próbáltunk ráhangolódni „az Erőre”. Minden avatónak és avatandónak meg kellett fognia egy színes papírlapot, és be kellett állnia az aula közepén felállított, ragasztószalagból készült négyzetrács egy-egy négyzetébe, amelybe olyan színű ragasztószalag volt ragasztva, amilyen színű a papírja volt. Ezután a fejünk fölé kellett tartani a papírt, s rögtön látszott, hogy az embertömegből egy hatalmas „AKG” felirat kerekedett. Végül el kellett kiáltanunk magunkat, jó hangosan, hogy „hajrá, AKG!”, és Horn György már meg is érkezett – méghozzá azon az ideiglenesen felállított drótkötél pályán, ami az aulába vezetett a diákteraszról. Ezen a ponton intéztem egy rövid, de tartalmas fohászt az égiekhez, hogy valaki videózza le a nagy megérkezést. Miután az igazgató egy tizenéves gyerek lazaságával lecsusszant, tartott egy beszédet, amin – szokás szerint – halálra röhögtük magunkat. Ezután végre következhetett az avatás.

Először, kisebb-nagyobb nehézségek árán, de beálltunk egy nagy körbe, az avatónk pedig mögénk állt. Ezután minden avató beszerzett egy kitűzővel ellátott AKG-s pólót. Az S-es méret elég hamar elfogyott, de „nem baj, majd ebben fogsz aludni” nyugtatott meg az avatóm. Következő programpontként az egyik nyitótábor-szervező felolvasta az esküt, amit mindenkinek utána kellett mondania. A szövegen, őszintén szólva, eléggé meglátszott, hogy kik írták (pl. „a táborszervezőimnek mindig köszönök”, „a nyitótábor-szervezőimet mindig magam elé engedem a büfében”), és volt rajta egy-két igencsak meghökkentő pont is („a pónizás szentségét örökké tisztelni fogom”, „Monti bácsiról csak jó dolgokat mondok, mert igazából hallj.”, és a kedvencem: „nem paráználkodom az iskola területén”).

Miután elmondtuk, és megesküdtünk, az avatók hátulról ránk húzták a pólót, és attól a pillanattól kezdve igazi, vérbeli AKG-sok lettünk. Remek érzés volt. Végre nemcsak kívülálló, kezdő kis hetedikesek vagyunk, hanem igazi, tapasztalt diákok, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanulói! Persze, attól még mindig hetedikesek maradtunk, és a többiek valószínűleg még mindig kicsiként tekintenek ránk.

Miután az avatási ceremónia megtörtént, immár egy százszázalékosan AKG-s tömeg vetette rá magát a hatalmas kocsikon betolt tortaszeletekre. Jómagam félrevonultam egy többé-kevésbé csendes sarokba, megünnepelni, hogy teljesen és tökéletesen AKG-s vagyok, és felfedezni azt a tényt, miszerint elfogyasztani a tortát és megőrizni emberi méltóságomat, két, egymástól teljesen független dolog.

A pólót egészen estig nem vettem le, bár kétségkívül furcsán nézhettem ki egy lila kardigánra rávett fekete pólóban, de nem érdekes. Összességében nagyon élveztem az AKG szülinapot, főleg az avatás részét, és kár, hogy nem élhetem át ezt az élményt többet.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A 88. Oscar gálára készülve néztem meg ezt a filmet, mert esélyes volt a legjobb film kategória díjára. Ám, ami igazán érdekelt, az Leonardo DiCaprio alakítása.

A világ minden táján erről beszéltek, hogy ha valamikor, hát most már tényleg látni szerették volna, ahogy Leonardo DiCapriót hívják ki a színpadra. Minden korábbi alkalommal volt egy másik film, ami vagy jobban illett az Oscarhoz, vagy nagyobbat markolt, mind DiCaprio filmjei. Szibériában igencsak komolyan vették a dolgot. Az Oscar for Leo kampányban saját arany ékszereiket gyűjtötték össze beolvasztásra, hogy egyedi díjat adhassanak kedvenc színészüknek. Nem vicc.

Hogy megérdemelte-e a legjobb férfi főszereplő díját, az nem kérdés. Páratlan karrier áll mögötte, ám az Oscar-díj elnyeréséhez egy olyan filmmel kellet előrukkolni, ami direkt nekik készült. Ez volt A visszatérő.

A film a prémvadászok kőkemény életébe enged bepillantást, ahol minden és mindenki azért van, hogy őket eltegye láb alól. DiCaprio, Hugh Glass szerepében, fiával keresi meg azt a pénzt, amit még nem vesztett el, vagy nem lopták el tőle a hidegvérű indiánok. Ám egyszer rátámad egy medve, és csak hajszálnyin múlott, hogy túlélte. Lábait nem tudja használni, nem beszél, csak nyögdécsel, egyértelmű, hogy nagy teher lesz a csapatnak. Meg is állapodik a Tom Hardy által játszott Mr. Fitzegarddal, hogy ő megszünteti a szenvedését. Ám Glass fia ezt nem nézi jó szemmel, így Fitzegard mindkettőjüket megpróbálja megölni. Mikor Glass felébred, a fia holttestét látva bosszút esküszik Fitzegard ellen.

Na, itt kezdődik a film egyik kulcsfontosságú eleme: a mászás. Ennek a filmnek a fele arról szól, hogy Glass a sérülései miatt kúszva kényszerül megkeresni azt, aki mindent elvett tőle. Rengetegszer próbál felállni, és rengetegszer esik el, és feltűnően sokszor ébred fel különféle helyeken. Néha kissé unalmasnak érezzük ezt, és esetenként röhejesnek is, ám meg kell említenem, hogy ha megnéznél egy felvételt arról, ahogy én mászok és ébredek fel különböző helyeken, majd azt, ahogy Leonardo DiCaprio műveli ugyanezt, nagyon is érezhető lenne a különbség. Rengeteg tapasztalat és színészi munka áll azok mögött a jól megfontolt nyögések mögött. De tény, hogy lefaraghattak volna kb. 40 percnyi kúszást a filmből, és akkor nem lett volna (úristen!) 2 óra 31 perces a mozielőadás.

A történet egy másik szálon is fut, ez pedig Fitzegard és egy berezelt fiú bandukolása. Az öreg Fitz karaktere szerintem ezerszer érdekesebb, mint Glass. Alapvetően ő egy bunkó, aki bárkit hidegvérrel lelőne, egy magányos harcos, aki sodródik az árral (hasonlóan Tom Hardy Mad Maxben játszott szerepéhez). Érződik rajta, hogy átélt bizonyos dolgokat, amikből rájött, hogy mindig a saját bőrét kell megmentenie, és nem akar belekeveredni semmi veszélybe. Nagyon érdekes jellem, néha azt éreztem, hogy igazából ő a főszereplő. Szerintem nagyon is megérdemelte volna a legjobb mellékszereplő Oscarját, a Kémek hídjában szereplő Mark Rylance azonban elhappolta ezt előle. A filmben azt is felfogjuk, hogy ő csupán egy harcos, aki túl akarja élni az élet nehézségeit. Ezért is lepett meg a film vége, én más sorsot szántam volna Tomnak.

Amit még érdemes kiemelni, az az, hogy semmilyen National Geographic vagy Attenborough természetfilm nem mutatja be olyan szépen a havas hegyeket, mint a Visszatérő. A természetet minden vadságával, kegyetlenségével és nyugalmával, szinte megszemélyesítve mutatja be.

A film nekem a „megölte a szeretteimet, én pedig vándorlok, próbákat állok ki, és végül egy végső párviadalban mérjük össze erőnket” féle Gladiátor koncepcióra hajaz. A téma és a környezet nem igazán, de maga a történet nagy hasonlóságot mutat vele. A film egyébként nyitva ér véget, rengeteg új karakter, konfliktus és mászás ígéretével kecsegtet. Hogy mi lesz belőle, azt megtudjuk majd a Visszatérő 2: Mászni vagy maradni című filmben.

A 29-e éjjelén leadott Oscar-gálán szívből drukkoltam DiCapriónak. Szerintem az Akadémia felismerte, hogy ez a film egy célzás, egy felszólítás, hogy nyomjanak már Leonardo kezébe egy tetves szobrot. Ám engem, az ő helyében, olyan szinten nem érdekelt volna díj, hogy el sem mentem volna a kiosztóra. DiCaprio tudja, hogy ő a világ egyik legismertebb színésze, és nem kellenek neki díjak, hogy biztos legyen ebben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

A visszatérő (The Revenant, 2015, 151’)
Rendezte: Alejandro González Inárritu
Szereplők: Tom Hardy, Leonardo DiCaprio, Domhnall Gleeson

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Március 4-én, pénteken az AKG-ba látogatott Röhrig Géza, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője, hogy meséljen nekünk a filmről – meg persze önmagáról is.

A színházterem 14 órára dugig megtelt diákokkal, tanárokkal és további érdeklődőkkel. Bár a közönség nagy része látta a filmet, voltak, akik még nem, és inkább azért jöttek, hogy megismerjék ezt a – valljuk be – elég különös fickót. És úgy gondolom, ez sikerült is, mert elég sok mindent megtudtunk róla, olyan dolgokat is, amikre nem számítottunk. Röhrig Géza őszintén mesélt nekünk a nézeteiről, az élményeiről, meg minden másról is, amiről kérdeztük.

Megtudtuk, hogy amíg a filmet forgatták, megpróbálta elérni, hogy teljesen belekerüljön egy sonderkommandós bőrébe, és az egész forgatás alatt egy másmilyen állapotba került. Nem igazán érzett, nem igazán gondolkozott, csak tette, amit kell. Azt is kifejtette, hogy mennyit nyomozott és olvasott ebben a témában, hogy meg kellett látnia a holokausztot egy másik oldalról, egy nem túlságosan ismert szemszögből.

Röhrig Géza elmondta nekünk, hogy ő hogyan értelmezi a film bizonyos részleteit. Például, hogy amikor a főhős látja, hogy egy fiú túléli a gázkamrát, az valójában mekkora lázadás a rendszer ellen, és amikor ezek ketten egymás szemébe néznek, az hogy ébreszti fel egy kicsit Saulban az emberséget. Azt is megtudtuk, hogy számára a legnehezebben eljátszható jelenet az volt, amikor át kellett adnia a már halott gyereket – négygyerekes apaként ez számára lelkileg megterhelő volt.

Megtudtuk azt is, hogy Cannes-ban látta először a filmet, és akkor számára is annyira új volt az, amennyire nekünk lehetett. Elmesélte nekünk, hogy már gyerekkorától vele van a holokauszt gondolata, és nagyon is foglalkozik a világ más oldalán lévő hasonló történetekkel. Azt is megtudtuk, hogy nem Saul szerepére szánták először, valamint, hogy verseket ír szabadidejében.

Szóval összességében ez a beszélgetés nagyon érdekes volt. Számomra semmiben nem változott meg az, amit korábban gondoltam Röhrig Gézáról, talán csak egy kicsit jobban megismertem őt.

Rónai Sára (AKG, 9. évf.)

Fotók: Széles Gábor és Tüske Csilla (10. évf.)
További képek a beszélgetésről: akg.hu/rohrig

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Síelés, nevetés, kártyázás, hülyéskedés. Így tudnám röviden jellemezni a 2016-os AKG sítábort.

Reggel 8-kor indult a buszunk a suli elől, tehát kb. 7:30-ra ott kellett lenni, hogy bepakolhassunk. Fogjuk rá, hogy ez könnyen ment. Amikor beszálltunk a buszba, én már éreztem, hogy hosszú lesz ez a 8 óra utazás. Ameddig Magyarországon voltunk, mindenki netezett vagy zenét hallgatott. Amikor már határon kívül voltunk, mindenki elővette a filmjeit. Mi, ha jól emlékszem, két filmet néztünk meg, és utána közösségi életet éltünk. Az úton a szervezők még elmondták a szabályokat, és hogy mire figyeljünk oda.

Megérkezéskor elfoglaltuk a szobánkat, mindenki berendezkedett, majd leültünk síugrást nézni. Amikor semmi dolgunk nem volt, ez volt az elfoglaltságunk. Mivel a síelés „veszélyes üzem”, ezért 10-kor már mindenki a szobájában volt, 11-kor pedig már mindenki – elvileg – aludt. Ezt próbáltuk betartani, de nem mindig sikerült.

Másnap 8:15-kor már sícuccban ültünk a reggelink mellet. 9-kor indult a busz, ami elvitt minket a pályához. Első pár csúszást még tanárral tettük meg, de utána mehettünk egyedül síelni. Délben beültünk egy hüttébe, aztán még több síelés és 4-kor visszaindulás a szállásra. A szállóban mindig volt egy kis időnk vacsiig, ezalatt általában kártyáztunk vagy szokásos módon a síugrást néztünk. Vacsora utána pedig megint szabad programunk volt. És ez így ment mindegyik napon.

Harmadnap a szabadidőben átmentem a lányokhoz beszélgetni. Ebből a beszélgetésből 3 perc alatt egy felelsz vagy mersz parti lett, amit mi csak „tett vagy igazságnak” hívtunk. Amíg arra vártunk, hogy valaki kinyögjön egy értelmes kérdést, addig egy évfolyamtársam letiltotta a telefonom, ezért egy októberi állapotot kellett rá visszatennem. Az alkalmazásaimon kívül nagyjából minden meglett.

Az egyik síelés alkalmával láttunk egy boszorkánynak öltözött síelőt, aki integetett nekünk a botjával. Ez később fontos lesz. Pont ebéd előtt az egyik snowboardos barátom eltörte egy évfolyamtársam síbotját. Azt kérte ugyanis: „hadd próbáljam már meg, milyen bottal snowboardozni!” Megpróbálta, nem jött össze. A nap végén, fent a hegyen akkora szél volt, hogy semmit se láttam, és ráléptem a botomra a lécemmel, így az 90°-ba állt be. Ezzel még lementem a hegyről, de a hegy alján letörtem. Lefelé, a felvonóban vettük észre, hogy az egyik barátomnak is meg van hajolva a botja. Így arra tudtunk csak következtetni, hogy a BOTszorkány elátkozott minket, amikor visszaintegetett a botjával.

Az ötödik napon nagyon rosszak voltak a pályák. Mindenhol szűz hó vagy jég volt. Ez egy dolog miatt volt jó: tele volt a pálya jó ugratókkal, amit mindenki ki is használt, így mindenki sokat esett.

Utolsó nap egy fél napot tudtunk volna síelni, de én ezt egy pár barátommal kihagytam. Tehát beültünk egy hüttébe, ahol kártyáztunk, és 3 óra múlva otthagytunk 27 ezer forintnak megfelelő eurót. Ezután következett megint egy 8 órás buszút. Nekem nagyon tetszett a tábor, ajánlom mindenkinek.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Kövi Zsombor és Czakó Tímea képei

LIKE - értesülj az új cikkekről!