Szubjektív

Fekete Csabának, mondhatjuk így is, két élete van. Az egyikben családapa és grafikus, a másikban pedig elképesztő távokat lefutó Ironman. Ez nem egy film, valami szuperhőssel, hanem a valóság. Bár nem hinném, hogy Tony Stark, a filmbeli Vasember valaha is lefutna 200 kilométert – ehhez képest pedig mi a szupererő?

Szubjektív: Mi az, hogy Ironman – vagy inkább ki?

Az Ironman verseny a hosszútávú triatlon verseny népszerű neve. Úszással kezdődik (3,8 km), kerékpározással folytatódik (180 km), majd futással fejeződik be (42 km). A leghíresebbet Hawaiion rendezik meg évről-évre, ahol a világ legjobb triatlon sportolói mérik össze erejüket.

Szubjektív: Itthon mi történik az Ironman világban? És a magyarok külföldön jelen vannak?

A magyarok a világ élvonalába tartoznak, leghíresebb és legeredményesebb versenyzőnk eddig Kropkó Péter volt. Magyarországon is egyre népszerűbb, minden évben több százan állnak rajthoz, hogy kipróbálják magukat. Itthon Nagyatád ennek a fellegvára, ahol a múlt évben már közel 700 versenyző szaladt be egyszerre a vízbe, mikor eldördült a verseny kezdetét jelző ágyú.

Szubjektív: Kik az Ironmanek? Sportolók?

Ezt elsősorban nem hivatásos sportolók űzik, hanem olyan sportszerető civil foglalkozású emberek, akik számára a sport a hétköznapi életük szerves része. A szlogen, „az út maga a cél”, jól tükrözi ennek a sportnak az igazi jelentőségét. Nem az a legfontosabb, hogy a versenyen hogyan szerepelsz, hanem az, hogy napról-napra, hétről-hétre miként készülsz, hogyan éled a hétköznapjaid.

Szubjektív: Mikor kezdted el ezt csinálni? És hogyan?

2010-ben kezdtem el, több maraton teljesítését követően, keresve az újabb kihívást. Az első versenyem egy középtávú volt (1,9 km úszás, 90 km kerékpár és 21 km futás). Azonnal beleszerettem, és 2012-ben elindultam az első Ironman versenyen. Nagyon nehéz volt (most is az). 12 óra és 40 perc alatt sikerült célba érnem, a 177. helyen. 2014-ben már 11 óra 4 perc alatt teljesítettem, és a 73. helyen végeztem.

Szubjektív: Hogy néz ki egy heti edzésed?

Egy héten általában 6 napon edzek, és összességében kb. 20 órát. A különböző versenyszámokra évszakonként kissé más arányban készülök, de nagy vonalakban 50-60 km futás, 200-250 km kerékpár és 6-8 km úszás a heti edzésmennyiségem, és ez még kiegészül pár óra egyéb sporttal.

Szubjektív: Milyen versenyek vannak?

A versenyek tavasszal kezdődnek és ősszel érnek véget, én 3-5 versenyre megyek egy szezonban. A szezont olimpiai távval kezdem (1500 m, 40 km, 10 km), középpel folytatom (1-2 verseny), július végén van a „nagy” verseny (2014-ben kettőt csináltam, egyet még szeptemberben is), végül augusztusban ismét olimpiai távval zárom.

Szubjektív: A versenyekre beválogatnak vagy nevezni kell?

Az itthoni versenyekre nevezni kell, a nevezési díj 25 és 70 ezer forint közötti. Amennyiben befizeted és egészségügyileg alkalmas vagy, akkor indulhatsz. Hawaiira viszont kvalifikálni kell magad, ezen csak egy bizonyos szint után vehetsz részt.

Szubjektív: Nehéz összeegyeztetni az edzést és a versenyeket a családdal?

Igen. Nagy türelmet kíván a családtagoktól is, de mivel dolgozom is, így még nehezebb összeegyeztetni a dolgokat.

Szubjektív: Mi a kapcsolat a munkád és aközött, hogy Ironman vagy? Vagy ez a kettő tulajdonképpen teljesen elkülönül?

Azt gondolom, hogy az a fajta kitartás, ami egy ilyen verseny teljesítéséhez kell, az élet minden területén igen fontos, tehát meggyőződésem, hogy a munkára is jó hatással van.

Szubjektív: Egy kívülállónak hogyan kell elképzelnie az Ironman csapatot? Ismeritek egymást, jóba vagytok?

Az Ironmanek egy nagy család – ami egyre bővül. Sokan vagyunk, akik rendszeresen járunk edzésre, és ismerősként, néha már barátként üdvözöljük egymást. Az élversenyzők kivételével nem egymás ellen versenyzünk, hanem mindenki a maga által kitűzött célt szeretné elérni. Mindenki örül a másik sikerének, és elismerően gratulálunk egymásnak.

Szubjektív: Figyelned kell arra, hogy mit és mennyit eszel?

Az evésre nem kell különösebben odafigyelnem, az évek alatt ez elég jól kialakult. Kicsit több szénhidrátot viszek be, mint egy átlagember, naponta 1500-2000 kalóriát el is égetek a mozgással.

Szubjektív: Mi volt az eddigi legnehezebb versenyed?

Az UB (Ultrabalaton), 222 km futás egyben. Abból csak 165 kilométert sikerült teljesítenem, de májusban, még jobban felkészülve, újra megpróbálom.

Szubjektív: Meddig szeretnéd csinálni ezt?

Sokáig szeretném még csinálni, de már gondolkodom azon, hogy kicsit visszaveszek a tempóból. Elértem mindkét célt, amit magamnak kitűztem az eredményesség szempontjából: 12 órán belül teljesítettem és bekerültem a legjobb 100 közé.

Szubjektív: Kinek ajánlod ezt a sportot?

Mindenkinek!

Sándor Csenge (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Minden AKG-s diák életében egyszer eljön az a pillanat, amikor közelítve az iskolai életének feléhez, rájön arra, hogy a következő tanévben nyelvi éve lesz. Nagyjából február végéig nyilatkoznia kell arról, hogy milyen nyelvet is szeretne tanulni. És akkor – pont jó időben – érkezik ez a decemberi témahét.

Mint már mondtam, a legutóbbi témahét központjában a nyelvválasztás állt, jövőre ugyanis a három választható idegen nyelv közül (spanyol, francia, német) kell majd kiválasztanunk egyet. Ez, azt hiszem, nagyon nehéz feladat, ezért az volt az egésznek a célja, hogy megkönnyítse számunkra a döntést, és hogy jobban és közelebbről is megismerjük az adott nyelvet és az országok kultúráját és népét.

Az öt napból az első hármat 20 fős csapatokban töltöttük. A patrónusok a szokásukhoz híven oldották meg az évfolyam szétválasztását – névsor alapján (ugye milyen kreatív?). Miután megszülettek a csoportok, mindenki külön terembe vonult, és el is kezdődtek a programok. Mivel három nyelv volt, minden csoport egy nap csak egy nyelvvel foglalkozott. A napok menete a következőképpen alakult: délelőtt először minden csoporthoz érkezett három 11. évfolyamos diák, olyanok, akik azt az adott nyelvet tanulták a nyelvi évben. Ők már végigcsinálták ezt az egészet, és ez nagyon hasznos volt számunkra. Meséltek az adott nyelv tanulásának előnyeiről valamint hátrányairól, felsoroltak pro és kontra érveket, és természetesen minden kérdésünkre is választ adtak. Érdekesek voltak ezek a beszélgetések, sok mindent megtudtunk belőlük, és valóban segített abban, hogy megismerjük például a spanyol nyelv tanulási folyamatát, akár az AKG-ban, akár külföldön – mivel olyanok is meséltek, akik kiutaztak tanulni. Szó esett az órákról, a tanárokról, a cserediák- és egyéb programokról is.

Ezután, egy tízperces szünetet követően, elkezdődött a délelőtt második programja. Minden csoport megnézett egy spanyol, francia vagy német nyelvű filmet, magyar felirattal. Ez azért volt fontos, mert így hallottuk azt is, hogy hogyan hangzik a beszéd, ezzel is ismerkedhettünk. Nekem a három filmből kettő nagyon tetszett, így ezt is élveztem.

A filmek után, délután egy 10 kérdésből álló Kahootot (netes kvízjátékot) kellett összeállítanunk, azzal a nyelvvel kapcsolatban, amelyikkel aznap foglalkoztunk. Ebben az volt a jó, hogy nem volt se túl hosszú, se túl nehéz, de azért figyelni kellett, hogy tényleg a nyelvhez kötődő kérdéseket tegyünk fel. A negyedik nap, csütörtökön reggel csoportonként oldottunk meg egy harminc kérdésből álló összefoglaló Kahootot, amit a patrónusaink állítottak össze, miután minden általunk írt kérdést nagyon precízen és nagy pontossággal elemeztek. Miután ennek vége lett, véletlenszerűen kialakított csoportokban kellett dolgoznunk. Mindenki húzott egy olyan országot, ahol e három nyelv valamelyikét beszélik, és azok, akik ugyanazt húzták, ők kerültek egy csoportba.

Egy világkiállítást kellett létrehoznunk, másfél nap alatt. Olyan dolgokat kellett bemutatnunk, amiket mi fontosnak tartottunk. Kultúra, gasztronómia, történelem, bármi, ránk volt bízva. Ez nagyon sok munkát igényelt. Be kellett osztanunk, hogy ki mit csinál, kivel és mikor – aztán tényleg nagyon sokat kellett dolgoznunk. Otthon is volt tennivaló, mivel szinte mindenki bemutatta a gasztronómiát, ezért este sütöttünk és főztünk. Én a svájci csapat tagja voltam, és mi a sajtfondütől kezdve a Milka csokin át a sílécen keresztül mindent behoztunk a pénteki bemutatóra.

Aznap még délutánig kaptunk időt, de aztán az egész évfolyam felkerekedett, és sorban végigjártuk az egyes országok standjait, megnéztük a bemutatókat, megkóstoltuk az ételkülönlegességeket. Nagyon érdekes volt ez a „túra”, minden kiállítás más volt, de mindegyikben voltak nagyon kreatív és egyedi ötletek is. Ezután nem volt más hátra, mint hogy a patrónusok értékeljék az egész hetet, és pontozzák a kiállításokat. Összességében nekem vegyes érzéseim vannak és voltak, ugyanis tényleg hasznos volt ez a pár nap, de amúgy meg volt már sokkal eseménydúsabb és izgalmasabb témahetünk is. Száz szónak is egy a vége, azért jó volt, hogy ezután elkezdődött a téli szünet, és tudtunk pihenni egy kicsit.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
Tüske Csilla képei
További képek

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Karácsonyi hangulat árad a folyosókon, és a sok beáramló turista még a bejutást is izgalmassá teszi. A Magyar Állami Operaház karácsonykor a legvarázslatosabb. Ha hiszünk a mesékben (márpedig éppen egy mesebalettre igyekszünk), akár Baptisttal, az önjelölt nyomozóval is összefuthatunk.

Ötéves korom óta minden karácsonykor láttam A diótörőt a Magyar Állami Operaházban, így már nyolcszor élhettem át Marika karácsonyát és álmát, ami tényleg csak az utóbbi években kezdett kicsit monotonná válni. Igaz, minden évben ugyanazt az előadást láttam, de ez inkább megnyugtató volt, mintsem unalmas. Az előadás és annak utánozhatatlan hangulata pedig a karácsony kihagyhatatlan részévé vált. Most lehet, úgy gondolják, hogy egy fanatikus diótörő fannal van dolguk, de megnyugtatom magukat, szó sincs ilyesmiről. Majd esetleg jövőre!

A legnagyobb meglepetés azonban mégis az ez évi látogatáskor ért, mikor is kiderült, hogy ezúttal egy új feldolgozásban láthatjuk az előadást. A klasszikus zenei anyagra a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és a társulatot igazgató Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet, megtartva a klasszikus balett hagyományait valamint a hosszú éveken át repertoáron levő korábbi változat meghatározó vonásait.

A darabot kicsit lerövidítették, pár helyen kiegészítették vagy más lett a díszlet. Kicsit változott az alapkoncepció, sok helyen nagyon mást táncolnak a szereplők. Lehet, hogy a hátam mögötti hét régi változatú előadás miatt van, de én határozottan konzervatív vagyok ebből a szempontból. Sajnálattal közlöm, hogy nekem az új koreográfiából az jött le, hogy „a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárása” (amivel az előadást jellemzik az Opera honlapján) nem más, mint hogy a táncosok egymást húzzák a földön. De tényleg. Ettől függetlenül, ez nem zárja ki azt, hogy mindez csúcsszuperül nézzen ki.

A karácsonyi hangulat a tetőfokára hág, mikor az ember az Opera gyönyörű épületében a Diótörő előadását hallgatja.

A környezet gyönyörű (feltéve, ha a néző nincs éppen betojva az óriási csillártól, ami a félelemtől eltébolyult elméjében bármelyik pillanatban a nézőtérre zuhanhat), a színpadi látvány lélegzetelállító és a zene fantasztikus (egy zenesznob most biztos röhögve fogja a fejét, és nem érti, hogy egy Csajkovszkij Diótörőjének esetében egyáltalán milyen más lehetőség adódna).

De tényleg. Ha már csak a kedvenc jelenetemet, a hópelyhek táncát vesszük, a nézőt (legalábbis engem) itt éri el a tánc és a zene gyönyörű harmóniája, amit, ha az ember átérez, megérti az egész darab lényegét. A lélegzetelállító látvány a gyönyörű díszletnek, a ruháknak, a táncnak és a zenének köszönhetően valóban elveszi az ember lélegzetét. De mindenki megnyugodhat, csak egy-két percről van szó, sose hallottam még előadás alatti fulladásos esetről.

Így aztán, mikor elérkezik a szünet (amiből régen kettő volt az előadás során, de most már csak egy van, a sütik és a büfé kárára), nem csoda, ha az ember egy kicsit magát is egy 19. századi gazdag polgár család tagjának érzi, aki éppen egy mesebeli karácsonyi bált tart, tele csodákkal. Mi úgy éreztük, a büfében is egy kisebb csoda történt, ami most karácsonyra az elegáns nevű és kinézetű Opera Café Bárként nyitott újra. A Zsidai Gasztronómiai Csoport felel az átalakításért, valamint ezentúl az Opera és az Erkel teljes gasztronómiai kínálatáért.

Nagy változást nem hozott ez az átalakítás, de a kiszolgálás sokkal gyorsabb lett, ami hatalmas pozitívum, mert így WC-re menni és a büfébe benézni is van idő a szünetben. A perec még mindig number one, főleg a gyerekeknél. Nekem a camembert-es sajtos szendvics egy kicsit csalódás volt, ugyanis leejtettem róla a diót, valamint olyan volt, mintha a kenyér eggyé vált volna a penészes sajttal.

Tehát furi volt, de alapvetően nem olyan rossz ízű. A sütik közül megmaradt a jó öreg isler, ami viszont sokat romlott a régebbihez képest (sok keksz, de lekvár egy szál se), viszont ezt kompenzálta a csupa csoki süti, ami tömör és nagyon gejl mennyország, valamint a somlói, amit nagyon elegánsan kis pohárkákban adnak. Ez persze inkább a gyerek szempont, szóval a vizsgálatom a pezsgőre és az italokra nem tud kiterjedni.

Isler

Csupa csoki süti

Somlói

Nyolc éven keresztül egy hírességgel se találkoztam a Diótörő előadások során, azonban valószínűleg a mostani előadás szünete próbált meg kárpótolni celeb pillanatokban. Feltűnt Geszti Péter a családjával, valamint Karinthy Mártont és családját is kiszúrtuk páholyunk takarásában.

Többévnyi tapasztalattal a hátam mögött, biztosíthatok mindenkit, hogy a páholyok a legjobb ülőhelyek. Főleg a földszinti elhelyezkedésűekről lehet a legjobban látni, innen a táncosok arcának rezdüléseit, ruháik gyűrődésit is könnyen kiszúrja az ember. Valamint nem kell tartani a nagy csillártól, és attól se, hogy az ember mellett vagy mögött ülők hangosan végigszuszogják az előadást.

A második felvonás számomra csalódás volt, ez egyértelműen jobban tetszett a régebbi változatban. Mikor a szerelmespár, Marika – már Mária hercegnőként – Diótörő herceggel hajóba száll, hogy elinduljanak a csoda birodalmába, velük tart Drosselmeier is (Marika nagybácsikája, tőle kapta a diótörő-bábut), és végig, az előadás végéig nem hagyta kettesben a szegény szerelmespárt. Komolyan. A végére már elég idegesítő volt az állandó harmadik. Ez számomra maga volt a megérthetetlenség. Az egyetlen ésszerű magyarázat a jelenlétére az, hogy a nehéz emeléseket és egymás húzását csak hármas felállásban tudták megoldani, és így került képbe a nagybácsi.

Finálé

A finálé helyszíne, a Hókristálypalota látványa akár már komoly lélegzet kimaradást is okozhat. Itt kezdetét vette a táncsorozat, mely során a birodalom „lakói” mutatkoztak be. Spanyol hármas, keleties kígyóbűvölő tánc, kínai táncosok, orosz tánc… majd végül ezt zárja a Rózsakeringő, mint csúcspont. A keleties kígyóbűvölő táncnál azért meg kell állnunk. Eddig ezt öt nő táncolta, és semmi kivetnivalót nem találtam benne. Most a négy félmeztelen férfi táncos tekergőzése az egy női táncos körül nálam kicsit kiverte a biztosítékot. Szerintem túlment ez a karácsonyi pompa határán, és a modern táncmozdulatok se segítettek rajta.

Kígyóbűvölő tánc

Az egyik legjobb élményem az volt ezen a nyolcadik előadáson, hogy a helyünknek köszönhetően nagyon jól ráláttam a zenekarra, és imádtam, hogy bepillantást nyerhettem egy kicsit a „zenekari életbe” is. Amikor a hegedűsök összesúgnak a kottáik felett, vagy éppen egymásba böknek, majd összenevetnek.

Néha még izgalmasabb is volt számomra, mint a gyönyörű balett. Mikor pedig látványfokozóként füst tekergett a táncosok lába körül, és az továbbfolyt a zenekarra, szemtanúja lehettem egy kis „actionnek” is, a „sikertelen füstlegyezős, menekülős” kísérletnek.

Igazából végtelenül hálás vagyok ezeknek a gyönyörű előadásoknak, minden évben, mert ami ilyenkor a Operaházban történik, az utánozhatatlan látványvilágban és hangulatban. És hogy egy igencsak nyálas mondattal zárjam ezt a cikket: kívánom, hogy minden gyerek egy gyönyörű karácsonyi ajándékként tapasztalhassa meg ezt a varázslatos csodát, ami ilyenkor itt történik.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

Wayne Eagling–Solymosi Tamás–Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő (a Magyar Nemzeti Balett előadása a Magyar Állami Operaházban)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hétvégén lehetőségem nyílt arra, hogy megnézzem a Ronaldo című filmet. A film Cristiano Ronaldo, a világhírű futballista életét mutatja be, időrendi sorendbe haladva a jelen felé, kiemelve a fontosabb eseményeket az életéből. Ilyenek például, mikor a Manchester Unitedbe igazolt, vagy később Real Madridba, ahol jelenleg is focizik.

A 2014-es világbajnokság különleges szerepet kap a filmben, mert ez tekinthető karrierje legmélyebb pontjának. Az akkoriban sérülésekkel küszködő játékos és nemzeti válogatottja, Portugália rendesen leszerepelt, és már a csoportkörben kiesett. A film utolsó eseménye végül is vidám, mert mint tudjuk, 2015 januárjában megnyerte a hűen áhított harmadik aranylabdáját (ez az előző év legjobb futballistájának járó díj).

Miközben a film bemutatja ezeket a korábban említett eseményeket, megismerhetjük Ronaldo családját, rivalizálását Messivel és sok minden mást is – hozzá kell tennem, én sosem kedveltem Ronaldót, mint játékost, mindig inkább a riválisát favorizáltam. Nekem azok a részek tetszettek a legjobban, amikben nem mesélőként szerepel, hanem csak egy jelenetet mutatnak be az életéből – például mikor a fiával éppen tanul, rajzol vagy mint legtöbbször, közösen edzenek. Ronaldo egyedül neveli kisfiát, aki hihetetlenül aranyos (ez jelentősen színesebbé tette a filmet).

 

Cristiano Ronaldo (@cristiano) által közzétett fénykép, 2015. Nov 6., 08:50 PST

 

Érdekesek voltak azok a jelenetek, mikor a játékos édesanyja, ügynöke vagy éppen testvére beszélt egy-egy mérkőzéséről vagy éppen a teljesítményéről. Nagyon jól megmutatja a film, milyen érzés, ha a gyereked, barátod, testvéred a világ egyik legjobb sportolója. És ez az érzés nem mindig jó. Idősebb testvérként, képzelhetitek, milyen nehéz lehet. Ronaldo azt sajnálja a legjobban, hogy apja nem láthatja, milyen futballistává érett – vagy éppen milyen emberré. Az apja 2009-ben túlzott alkoholfogyasztásba halt bele – a filmben erről nem esik túl sok szó. Én ezt egy nagyon jó filmek tartom, de nem ajánlom mindenkinek. Akit nem érdekel túlzottan a foci, vagy inkább egy akciódús filmre vágyik, az ne ezt nézze meg. A filmet sajnos (még) nem játsszák magyar mozikban.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Ronaldo (brit dokumentumfilm, 2015, 102’)
Rendezte: Anthony Wonke

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Szombat! Mi az első szó, ami a szombatról eszetekbe jut? Ugye, hogy nem az iskola, a tanulás vagy a dolgozatírás? Nekem se. Sajnos azon a bizonyos hétvégi napon ezek a dolgok vártak rám. Szerencsére nem keseredtem el. Várt rám egy jó hosszú, beszélgetős séta egy számomra nagyon kedves emberrel, azután pedig ez a bizonyos előadás. Na, lássuk.

Végigszenvedtem a szombati iskolai napot, és elindultam a Vörösmarty térre. Szerencsére nem voltam egyedül. Ott volt mellettem az egyik évfolyamtársam, akivel beültünk egy kávézóba, és hosszan beszélgettünk. Majd ezt befejezve elkezdtünk sétálgatni a karácsonyi vásárban. Ezt nagyon hamar meguntuk, ezért jött egy másik kávézó, ahol körülbelül 2 órát töltöttünk. Ezután mindketten mentünk a magunk dolgára – én a Pesti színház környékére. Ott találkoztam a családommal, majd velük is végigjártam a vásárt. Pont az előadás kezdetére étünk oda. A szereposztás jónak tűnt, a főszerepet Stohl András játszotta, de játszott még Eszenyi Enikő és Kern András is. Ők voltak az ismertebbek (bevallom, utóbbiról még soha nem hallottam).

A történet szerint a híres színész (Stohl) és a szintén színész felesége (Eszenyi) egy nagyon rossz házaspár. Folyamatosan veszekednek, szidják egymást. Velük él még egy kritikus (Kern), aki a színésznő szeretője. Az nem derült ki a történetből, hogy pontosan ki is ő, de ott lakik náluk. Ott van még egy kamu anyuka, akit a házaspár fizet azért, hogy játssza el az anyuka szerepét. Na meg a cseléd. Ez a szereplő olyan szinten felesleges volt a darabban, hogy azt le se lehet írni. Volt 10 sora, amit el kellett mondania. És volt egy nagyon érdekes jellegzetessége, amire felfigyeltem: csak ő volt kihangosítva. Talán mert nem tudott hangosan beszélni (ez a színészeknél alap, nem?), vagy meg volt fázva. Nem tudom. De elég zavaró volt, hogy hangosabb, mint a többiek.

A színész arról panaszkodik a kritikus barátjának, hogy a felesége neki ecseteli a férfiideálját. Ezért az a zseniális ötlete támad, hogy eljátssza egy testőr szerepét, és megpróbálja elcsábítani önmagától. Ez elég furán hangzik, de így volt.

A történet nagyon jó, a színészek jól játszottak, a díszlet mind a három felvonásban zseniális volt. Azt kiemelném, hogy tényleg azt hittem, hogy egy másik ember lép a színpadra, amikor megjelent a testőr. A megjelenése, a beszéde, a járása… egyszerűen csodálatos volt. Nem nagyon ismertem Stohl András színészi oldalát, de hihetetlen volt. A harmadik felvonás elején volt egy rész, ahol az ágyon szenvedett. Itt majdnem a fejére esett egy súly, amivel valamit tartottak. Ezt a kis színházi bakit is kitűnően oldotta meg, beleszőtte a történetbe: Kritikus: Na de akkor most mi van a testőrrel? Színész: Hát, nem is tudom, de olyan, mintha egy terrortámadás áldozata lettem volna. Itt mind a két színész elmosolyodott.

A poénok nagyon jók voltak, és még csavar is volt a darabban. Ajánlom ezt a művet mindenkinek, akinek van egy szabad estéje.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Molnár Ferenc: A testőr (Pesti Színház)
Rendező: Valló Péter
Szereplők: Stohl András, Eszenyi Enikő, Kern András

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Káosz karácsonyra című film egy tipikus ünnepi vígjáték, de ez még nem lenne baj. De mivel ez a film túlságosan is érzelgősre sikerült, kínszenvedés volt végignézni.

A mozi egész jól indult. A mesélő, aki a történet elejétől a végéig jelen volt, bemutatta a család minden tagját. Mindenkinek volt egy-egy saját, nem egészen hétköznapi története. Egytől egyig az ünnepi vacsorára igyekeztek, és közben kisebb-nagyobb problémákba ütköztek. És amikor végre mindenki egy helyen volt, a történet egy újabb fordulatot vett, amit persze most nem lövök le.

Az egészen jó kezdet után jött az a rész, amikor néha a fejemet fogva gondolkoztam azon, hogy pillanatokon belül elhagyom a termet. Ezt persze nem tettem meg, mert kíváncsi voltam a végére, és úgy döntöttem, adok még egy, majd még egy újabb, majd még egy utolsó esélyt a filmnek. Aztán következett pár jelenet, amitől rögtön meghatódtam, de ez nem tartott sokáig. És végül a nyálas befejezésre is sor került.

Az egész filmet egy szóval le lehet írni: káosz. És mielőtt valaki elszánná magát, hogy megnézi a családjával együtt, lenne egy utolsó megjegyzésem: nem véletlenül korhatáros.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

 Káosz karácsonyra (Love the Coopers, 2015, 105')
Rendezte: Jessie Nelson
Szereplők: Olivia Wilde, Diane Keaton, John Goodman, Ed Helm

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Öt éve alakította meg az Ivan & The Parazol nevű rockegyüttest pár zeneiskolás fiatal, és elég hamar a közönség és a szakma érdeklődésének előterébe kerültek. Megnyerték a magyar Hard Rock Rising tehetségkutató versenyt, amerikai és angol fesztiválokra, koncertekre invitálták őket, idén pedig harmadik nagylemezüket jelentették meg, The All Right Nows címmel. Sikerült leülnöm az Ivan & The Parazol énekesével, Vitáris Ivánnal, és ő válaszolt is egy pár kérdésemre.

Szubjektív: Már kiskorodban is zenész szerettél volna lenni?

Vannak azok az emberek, akiket ha megkérdezel kiskorukban, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, megadják a választ, és később azok is lesznek. Én soha nem tartoztam ezek közé. Őszintén szólva, még ma se tudom, hogy mi leszek, hisz én mindig azzal szeretek foglalkozni, amivel éppen foglalkozom.

Szubjektív: Van valami célotok, amit el szeretnétek érni, vagy esetleg valaki, akivel fel szeretnétek közösen lépni?

Nemrégiben volt már egy ilyenfajta valóra vált álmunk, felléphettünk a Deep Purple előtt. Számomra két olyan hely létezik, amit biztos meg szeretnék látogatni a zenekarral: Dél-Amerika és Japán. Ezek a helyek azok, ahol nagy a nyitottság, nagy a zenéhez való kötődés és a rajongás.

Szubjektív: Miért vannak angolul a számaitok?

Az ember arra törekszik, hogy a világ minden táján megértsék a zenéjét, és a zenének van egy univerzális nyelve, az angol. De nem ez az egyetlen oka. Sokat játszottunk külföldön, és ez nagyban inspirált minket. Azt gondolom, hogy a magyar szövegek is ugyanannyira fontosak, mint az angolok, de ha a mostani lemezünk főleg angolul született, ott nem lenne érdemes megtörni a koherenciát magyar szövegekkel. Magyar daloknak külön, egy magyar anyagon kell majd megjelenniük.

Szubjektív: Honnan jön az ihlet ahhoz a sok dalhoz, amit ebben az új albumban bemutattok?

A legtöbb ihletet a közös élményekből, a minket körülvevő világból lehet szerezni. A zenész egy „antenna”. Mindenfaja hatásokat befogad, és megpróbálja ezeket megfogalmazni, egy szórakoztató, de mégis lélekbe markoló dologba, a zenébe önteni.

Szubjektív: És a kinézet mennyire fontos nálatok?

Nagyon! Ha az ember kimegy egy nagy közönség elé a színpadra, azt meg kell tisztelni, és úgy kell odaállni, ahogy sehova máshova. Meg persze az előadó egyfajta divatot teremt, sugároz a közönség felé. Ezért is fontos, hogy mindig olyan ruhában kell lenni, ami jelent valamit – vagy csak fontos neki valamiért.

Szubjektív: Milyen érzés, amikor felismernek az utcán?

Ez persze általában nagyon jó, de azért ott vannak azok a pillanatok is, amikor pont a félóránként járó busz utáni futásom közben kapnak el, és esedeznek egy közös képért. És ugye arra csak nem mondhatok nemet egy lelkes rajongónak.

Szubjektív: Az új album borítóján egy lány látható. Ki ez a lány?

Ez egy érdekes sztori. Ő egy nagy rajongónk, aki már nagyon régóta követ és szeret minket meg a zenénket. Úgy gondoltunk, hogy meglepjük ezzel a kis ajándékkal, így is megköszönve a sok ideje tartó támogatását. A lemezborító a koncepció szerint egy a rajongót mutat be a szobájában, ahogy az új lemezünket kézhez kapja, és ebbe a koncepcióba is jól illett a hölgy.

Úgyhogy, ha bárki kételkedik abban, hogy megéri-e oly sok éven át kitartani egy olyan banda mellett, akiket szeret, egy percig se gondolkodjon tovább. Bármikor kaphat egy üzenetet, hogy rajta lesz a következő albumon (amit később valószínűleg rongyosra fog hallgatni).

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Szüfrazsett című filmet igazából már szeptember óta vártam, amikor pedig megjelent a plakátja a moziban, még jobban. Most biztos meg fognak kövezni, hiszen már decemberben járunk, és én mégis veszem a bátorságot, hogy ne csak a Star Wars VII megnézését várjam tűkön ülve, hanem valami vackot, egy filmet az úgynevezett szüfrazsettekről, akikről az emberek jó része azt se tudja, kik voltak vagy mit csináltak. Most viszont hadd ne magyarázkodjak, tessék utánanézni, és aztán olvassátok tovább. Aki viszont kapásból rávágta Emmeline Pankhurst vagy esetleg valamelyik másik híres szüfrazsett nevét, annak nagy pacsi, és mindjárt rá is térek a filmre.

Tehát – mint az a filmcímből is kitalálható – ez a mozi a szüfrazsettekről szól. A főszereplő bizonyos Maud Watts, aki először nem igazán szimpatizál a szüfrazsettekkel, de aztán egyre jobban meggyőzik, és egyre aktívabban vesz részt a mozgalomban. Maud egyébként mosónő, aki nem keres valami sokat, és természetesen, miután belép a szüfrazsettekhez, ki is rúgják. Ami viszont még szörnyűbb, az az, hogy a férje se támogatja, és kirakja a lakásból. A nőnek bérelt szobában kell meghúznia magát, aztán a templomban. Közben mindvégig vadászik rá (és persze minden társára) a rendőrség. Többször börtönbe is kerül, ahol egyszer az éhségsztrájkkal is megpróbálkozik, aminek az eredménye kényszertáplálás lesz. Ezt a folyamatot sajnos elég pontosan ábrázolták a filmben – én ennél a jelenetnél nyögve elfordultam a filmvászontól, és magamban könyörögtem, hogy fordítsák már el a kamerát.

A börtönben találkozik Emilyvel, aki már sokadszorra van ott, és persze éhségsztrájkol. Ezzel a szereplővel kapcsolatban úgy a film felénél beugrott nekem Emily Wilding Davison neve, aztán, amikor a végén elkezdték emlegetni az epsomi derbit, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az az Emily, akire gondolok, és aki tényleg létezett. Aki esetleg nem ismeri a történetét, olvassa el a Wikipédián, hogy pontosan mit művelt ez a nő 1913-ban, a világhírű sporteseményen. És igen, benne van a filmben is.

Az egész film egyáltalán nem csupa móka és kacagás. Anyukám nagyjából az egészet végigszipogta (neki egyébiránt minden filmhez szüksége van egy csomag zsebkendőre, ha jól emlékszem, a legújabb Bond-filmen is elbőgte magát), de én is majdnem sírtam az egyik jelenetnél. Egészen pontosan ott, ahol egy 12 éves kislányt erőszakoltak meg éppen. Később belegondoltam, hogy az simán én is lehettem volna. Vagy valamelyik évfolyamtársam. Bele se akarok gondolni.

De persze tetszett a film. Az elején és a végén volt kiírt, magyarázó jellegű szöveg, de ez nem volt szájbarágós, és a történet alatt sem dumált közbe semmiféle narrátor. A film nagyon jó lett. Van benne három nagyon jó színész: Carey Mulligan, a főszereplő, Helena Bonham Carter, aki a talán leglelkesebb aktivistát játssza, és Meryl Streep, akinek mindössze egy jelenete van a szüfrazsettek vezetője, Emmeline Pankhurst szerepében, de azért nagyon jól játszik.

Az is nagyon tetszett, hogy a rendőrfelügyelő (aki többször is letartóztatta és kihallgatta Maudot) karakterét egyáltalán nem fekete-fehérre színezték. Kisebb-nagyobb monológjaiból az derül ki, hogy meglehetősen csodálja a nőket, az erejüket és a kitartásukat. Mindemellett sajnálja is őket. Egy alkalommal például, amikor Maudot és társait le akarják tartóztatni, azt mondja a rendőröknek, nem kell. Csak vigyék őket haza, és rakják oda a férjük ajtaja elé. Persze ennek meg is lesz a gyümölcse, Maudot meglehetősen leszidja a férje. Aztán, amikor másodszor jön haza a börtönből, egyszerűen kipaterolja, és nem engedi neki, hogy találkozzon a fiával. Ez egyébként egy másik fő probléma volt akkoriban, a nőknek konkrétan nem volt joguk a gyerekükhöz. Nem láthatták a gyereket, mert a törvény szerint az apa vigyázott rá. Így történhetett meg az, ami a filmben is megtörtént, hogy az anyuka elvesztette a gyermekét.

A film végén kiírtak néhány országot az évszámmal együtt, amikor a nők választójogot kaptak. Magyarország pont nem volt közöttük, de az például kiderült, hogy Svájcban 1971 óta szavazhatnak a nők. Ez pedig egyáltalán nem volt régen. Úgyhogy döbbenten néztünk, aztán elolvastuk az utolsó évszámot és a feliratot: a szaúd-arábiai nőknek 2015-re választójogot ígértek. És nem kaptak, hanem ígértek nekik.

Szóval igen, hiába kezdtek el kampányolni a 19. század közepén (ugyanis 1912-ben, amikor aktívan harcolni kezdtek, már 50 éve folyt a kampány, csak addig ez békés eszközökkel zajlott), még MA is vannak olyan országok, ahol a nők nem kaptak szavazójogot, és akkor az autóvezetéshez(!) való jogot, az egyenlő béreket vagy a házból való kilépés jogát a férjük előzetes engedélye nélkül nem is említettük.

Persze mindez messze van, és Európában ennél sokkal, de sokkal jobb a nők helyzete. Nekünk már jogunk mindenhez van, amikhez a férfiaknak is, az európai nőknek ma sokkal inkább a patriarchális közfelfogással gyűlik meg a baja.

A filmet összességében nagyon jónak tartom, és melegen ajánlom mindenkinek. Azoknak is, akik pontosan tudják, kik voltak a szüfrazsettek, kívülről fújják a nevüket, és a mában is lelkesen küzdenek egy olyan világért, ahol senki semmiben nem szenved hátrányt, csak azért, mert nő. És azoknak is, akik nem tudják, kik voltak ők, akik nem háborodnak fel a szépségversenyek láttán, de azért szerintük is jó lenne egy ilyen világ. Szóval tényleg, mindenkinek. Jó, azért akik szerint a férfiak fényévekkel a nők fölött állnak, mind intelligenciában, mind testi erőben, és Isten arra teremtette őket, hogy uralkodjanak a nőkön, azoknak nem feltétlenül kell megnézniük. Bár én töretlenül bízom benne, hogy ilyen emberek nem léteznek. Igaz, ha nem léteznének, akkor talán Szaúd-Arábiában is vezethetnének autót a nők, és még szavazhatnának is...

Nem hittem volna, hogy 2015-ben, a teljes civilizáció korában még mindig le kell írni ezt a mondatot: Votes for women!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A szüfrazsett (Suffragette, 2014, 106')
Rendezte: Sarah Gavron
Szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A tavalyi show nagy sikere ösztönzött engem arra, hogy újra jegyet váltsak a PlayIT videojátékos kiállításra. Szerencsére idén sem kellett csalódnom.

A minden évben általában kétszer megrendezett PlayIT Show mára már Magyarország legnagyobb játékos kiállításává nőtte ki magát. Idén a Hungexpón (ahova csak az első napon több mint 23 ezer ember látogatott el), 3 csarnokban, több mint 150 programhelyszínnel, 270 előadással és rengeteg játszási lehetőséggel várta a látogatókat. A rendezvényen nemcsak videojátékok voltak, hanem körülbelül minden, ami egy kicsit is kapcsolódik a számítógépekhez. Így például akciókamerák, gépházak, telefonok, virtuális-valóság szemüvegek és még sorolhatnám.

Nekem „deluxe” jegyem volt, amivel 1 órával hamarabb mehettem be a rendezvényre, és még sok-sok kedvezményt és ajándékot is kaptam. Szóval 8:40-kor már ott dekkoltam a viszonylag hosszú sor végén, várva a 9 órás beengedést. Addig megkaptuk az instrukciókat, hogy hova álljunk a jegyünkkel, és hogy ne tapossuk el egymást. Fél óra után sikerült bejutnom, és egy utcaszerű helyen találtam magam, ahonnan nem tudtam merre menjek, mert annyi ajtó volt nyitva. A Tankcsapda egyik slágerét alapul véve bementem balra a második ajtón, és egyből a főcsarnokban találtam magam. Itt volt a nagyszínpad, az e-sport versenyek színpada, egy másik színpad, ahol mindig két játékos küzdött kettő ellen, és még sok más. Itt időztem egy kicsit, feltérképezve a terepet. Ezt követően átmentem a mellékcsarnokba – itt volt a legtöbb nem gamer dolog. Volt itt sakk, Lego, flipper, falmászás, de még dodzsem is.

Eddig minden szép és jó volt, de eljött a 10 óra. Ekkor elkezdték beengedni a sima jeggyel rendelkezőket, és megtelt szépen minden. A várakozási sorok (amik eddig sem voltak kicsik) a többszörösére nőttek. Akkora tömeg nem volt, mint amekkorára számítottam, de azért voltunk egy páran. Ekkor érkezett meg a barátom, akivel végig együtt maradtunk. Vele nagyon sok új játékot próbáltunk ki, de ami igazán lekötött minket, az a Super Mario tenisz volt, amit egy tévére kötött kézi konzolon játszottunk. A két nap alatt minimum 10 meccset nyomtunk le, és nem untuk meg.

Ezek után már csak mászkálás és a versenyek nézése jött. A profi színpadon délkelet-Európa legjobb csapatai versenyeztek a kupáért. Ettől nem messze 8 gép volt egymással szemben felállítva, és itt is zajlottak az 1-1 elleni bajnokságok – itt a nyeremény egy profi játékos-monitor volt. Ezt nagyon élveztük, mi voltunk a főszurkolók. A nagy meglepetés az volt, hogy amikor vége lett a bajnokságnak, beengedték a „civileket” is játszani, hogy nyugodtan próbáljuk ki. Persze egy percig sem haboztunk, futottunk kipróbálni a becslésem szerint több mint 600 ezer forintos gépeket és konfigurációkat. Ezzel vége is lett az első napnak, amit iszonyatosan élveztem.

Miközben járkáltam a programok között, nagyon sok érdekes dologgal is találkoztam, például harci robottal vagy videojátékok szereplőinek beöltözött emberekkel. Ez is egy pluszpont a rendezvénynek és a közösségnek.

Másnap csak 9 órára mentem, mert tudtam, hogy nem lesz az a macera, mint előző nap. Csak felmutattam a két napra szóló karszalagomat, és már bent is voltam. Célzottan indultam el az egyik mellékcsarnok felé, ahol a virtuális-valóság szemüveget akartam kipróbálni, még a nagy sor előtt. Kijelenthetem, hogy iszonyatosan jó, és tényleg olyan, mintha benne lennél abban a világban. Ezt követően futottam át a színpad mellé, hogy egy profi e-sport játékossal mérhessem össze a tudásomat. Sajnos nem én lehettem az első, aki megveri, de a 15-ből sikerült 5-öt megnyernem a laza 500 gyakorlott órámmal abban a játékban. Szerencsére a póló így is járt, szóval egy plusz ajándékkal mehettem haza. Egyébként nagyon sok ajándékot osztottak ki, csak úgy „kidobálom a színpadról, és aki kapja marja” módszerrel. Ekkor nekem sosem sikerül semmit sem szereznem, de majd egyszer, biztos. Ezután a szokásos tenisz, és megint a kóborlás.

Ez egy nagyon jó rendezvény, ajánlom mindenkinek!

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

PlayIT Show, Hungexpo, 2015. november 28-29.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

December 18-hoz mindenkinek más és más reménye fűződött. Vannak, akik egy új kor kezdeteként gondoltak a napra, mások egy klisékkel telerakott elszomorító film bemutatójára számítottak, mely örökre letöri a Star Wars rajongók lelkesedését. De ami biztos, hogy három generáció várta feszülten a pillanatot, mikor felébred az erő.

A világon mindenhol Star Wars őrület folyik, rengeteg csatornán adtak le Star Wars filmeket, hogy ráhangolják a nézőket az eljövendő eseményre. A mozijegy-eladások világcsúcsokat döntöttek meg, hiszen ha valami, akkor a Star Wars az, amit minden gyerek és felnőtt egyaránt ismer. Ám a már említett pesszimista előérzetek sajnos nem voltak alaptalanok. Egy évvel ezelőtt ugyanis a Disney megvette a jogot a Lucasfilmtől, hogy ők készíthessék el a még csak tervezett hetedik epizódot. Mindenki tudja, hogy a Disney tud filmet készíteni, de erről a cégről akaratlanul is a Miki egér, valamint rengeteg mese és animációs film jut az eszünkbe, amiket nem szívesen párosítanánk Darth Vaderrel, Luke-kal, avagy az egész Star Wars világgal, mert az eredmény határozottan katasztrofálisnak tűnik. Egyeseknek némi reményt adhatott, hogy a Disney J. J. Ambramset ültette a rendezői székbe (Star Trek, Mission Impossible 3, Lost, Alias…), de ez így is kevés volt ahhoz, hogy enyhítse félelmeinket.

Nagy szerencsével a premierre kaptam jegyet, és meghívtam apámat, aki szintén nagy Star Wars rajongó. Az Eurocenter mozijában szokatlanul nagy sorok álltak, egy olyan helyen, ahol általában ritka a telt ház – egészen mostanáig. A film a szokásos „réges régen, egy messzi-messzi galaxisban” szöveggel indult, mire mindenki tapsolni kezdett.

És most a filmről. Az elejétől kezdve úgy éreztem, hogy ez a negyedik rész felújított változata, új szereplőkkel és új helyszínnel, hiszen itt is egy hologramot kellet megszerezni, ami megmentheti a galaxist a Darth Vaderre túlságosan is hasonlító sith lovagtól. Ám egy új szál is belekeveredik a történetbe. Akik eddig azt hitték, hogy Leia az egyetlen nő a galaxisban, most tudják meg, hogy egy nő a főszereplő! Valószínűleg azért, mert a Disney úgy gondolta, hogy eddig túlságosan is nőmentesek voltak a Star Wars részek.

A film stílusa is gyökeresen megváltozott. Sajnálattal közlöm, hogy a film nem adta vissza azt a tipikus Star Wars hangulatot, ám ez nem feltétlenül gond. Gondoljunk csak bele: az első három rész is nagyban tér el a második háromtól. Például az első három részben sokkal nagyobb szerepet kapott a politika, és rengeteg jelenet játszódott a politika központjában, a Corusan bolygón, míg (az élesebb szeműek észrevehették) a második háromban mindössze két másodpercig mutatják a várost, amely ellepi az egész bolygót. Mindez jelentheti azt, hogy ez egy új stílus eljövetele, ami újabb három részen át fog kísérni minket.

Nem lehet nem észrevenni, hogy még Star Wars-mércével mérve is rengeteg lövöldözős rész szabdalta szét a filmet, ennek ellenére csak egy lézerkardpárbaj játszódott le a két és fél óra alatt. Ez pedig felháborító! Ráadásul az az egy sem volt valami heves ütközet.

A filmben rengeteg vicces mondat szerepelt – hogy kicsit visszahozzák a régi Han Solo vidám személyiségét, aki mostanra már talán nyugdíjas is lehet.

Kissé furcsa érzés volt, amikor egy-két jelenetnél hirtelen középkori lovagregénybe csöppentünk bele, majd buddhista templomokat tekintettünk meg, aztán heves csatába kezdtünk a rohamosztagosokkal.

A negyedik résszel való hasonlóság szinte a végéig kitartott, ám volt benne egy fordulat, ami talán még Anakin Skywalker sötét oldalra való átállásánál is fájdalmasabban fogja érinteni a régi rajongókat.

Összességében: hiányzott a jó öreg Star Wars stílus, az új hangulatot pedig csupán egy szóval tudnám leírni: Disney. De ez nem feltétlenül probléma. Mint mondtam: a filmeknek változatosaknak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell az adott korhoz. Vagyis talán ez tényleg nem a vég, hanem egy új kezdet.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015, 136')
Rendezte: J. J. Abrams
Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher

LIKE - értesülj az új cikkekről!