Szubjektív

Köztudott, hogy Halloween mindig október 31-én van. Nálunk ez az ünnep idén november 13-ára (péntek) esett. Miért? Mert a szervezőbrigád (amelynek én is tagja voltam) ezt a napot tartotta megfelelőnek.

Eredetileg ez egy egész iskolában tartott rendezvény lett volna, 6 darab félórás állomással. Sajnos egy iskolai színdarab és más iskolai bentalvások miatt leszűkült a program 3 darab kb. 15 perces kihívásra, amiket az évfolyamunk három kupactermébe szerveztünk. Az első kupacteremben lévő feladat egy kvíz volt. Itt pár Halloween-kérdésre kellett válaszolniuk a résztvevőknek, majd egy történetet kellett megírniuk. A második teremben tökfaragás volt a feladat. Eredetileg azt hittük, hogy mindenki a legegyszerűbb „arcot” fogja ráfaragni a tökre – szerencsére csalódtunk. Olyan igényes munkák születtek, hogy csak álltam, és bámultam ezeket.

Végül pedig az este fénypontja… Vagy mondjam inkább azt, hogy sötétségpontja? Az utolsó teremben egy horrorszoba volt berendezve, itt vaksötétben kellett közlekedni. Volt itt minden, ami egy horrorfilmbe illene: plafonról lógó nyálkás izé, átáztatott zselés gumicukor, jól kitalált történet, bélrendszernek tapintható sólisztgyurma, és persze a sok lelkes ijesztgető.

Ez a szoba sokkal nagyobb sikert aratott, mint amekkorát reméltünk. Voltak emberek, akik többször is akartak menni, mert annyira jó volt, és voltak, akik úgy próbálták a félelmüket leküzdeni, hogy ha valakinek a neszezését meghallották, elkezdtek abba az irányba kapálózni. Ezért sajnos nem nagyon volt olyan szervező, aki egy-két csoport után nem kék-zöld foltokkal jött volna ki.

Nagyon jól sikerült szerintem ez az utó-Halloween. Én nagyon kifáradtam, mert mindenhova kellettek emberek, és futkorászni kellett összevissza. Ezután még nekem is volt egy bentalvásom, de az már egy másik történet.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az állatok „angyalával”, mentsvárával vagyis királyával, dr. Király Péter állatorvossal beszélgettem, és kérdeztem meg tőle egy pár dolgot az állatokkal kapcsolatban.

– Szia, Péter! Már sokszor jártunk itt segítséget vagy tanácsot kérni kutyáinkkal kapcsolatban, de most valami másért jöttem. Ha éppen nincsen valami egyéb, iszonyatosan fontos dolgod, elmesélhetnéd nekünk, hogyan jutottál az állatorvosi pályáig.

– Már egészen kicsi koromtól kezdve érdeklődöm az állatok iránt, akik közül kedvenceim a kutyák. Mindig is szerettem játszani és beszélgetni velük. A szüleim is orvosként dolgoztak, és ezt a példát igyekeztem követni. Egy kicsit azért más sült ki belőle. Mivel gyerekkoromban nem tudtam embereken gyakorolni (mert nem volt rá sem szükség, sem jelentkező), az állatokat gyógyítgattam kitartóan. Ez alatt a tíz év alatt megerősödött bennem az állatok iránti elkötelezett tisztelet, szeretet, és megérett bennem az a gondolat, hogy én nem kétlábúakkal, hanem négylábú barátainkkal kívánok foglalkozni. Már egyetemistaként próbáltam segíteni rajtuk egy amerikai állatvédő egyesület tagjaként.

A szerző fotója

– A rutinfeladatokon kívül előfordult néha rendhagyó eset is?

– Hogyne! Pályafutásom során elég sok érdekes és vicces történet részese is lehettem, persze csak akkor volt kedvünk nevetni rajtuk, amikor a kisállat már nem volt bajban.

Egy nyári délelőtt azzal keresett fel egy kedves család, hogy a heves takarítás közben felporszívózták Lilit, a kedvenc aranyhörcsögüket. Riadtan kértek segítséget, azt remélve, hogy nem lett semmi baja. Mondtam nekik, hogy hozzák el a porszívóba csomagolt állatkát, hagyják itt egy-két órára, és majd szólunk, ha kiszabadítottuk. Lili életéért két napig küzdöttünk. Igen rémes állapotban került elő a vákuumos utazás után. Szerencsére ez a negyvennyolc óra elég volt neki a felépüléshez a sokkjából. Azóta már óvatosabbak a nagytakarításokkor.

– Emlékszel még hasonló történetekre?

– Persze. Olyan sok kedves eset volt, hogy könyv formájában ezek nyomtatásba is kerültek.

Péter szélesen elmosolyodik, és folytatja a mesélést.

– Van egy csodaszerem azoknak a kisállatoknak, akiknek valamilyen módon megritkult vagy teljesen kihullott a szőre. Amikor kiírtuk ezt a szert egy kutyusnak, a gazdája nagyon megörült, hogy végre van valami megoldás pudlija problémájára. Miután látta, hogy a szürke uszkárnak nem csupán dús, de még színben is pompázatos (ébenfekete!) vadonatúj szőre „varázsolódott”, gondolta, jól jöhet ez az ő kopaszodó, őszülő hajára is. Csodát várva a fejére dörzsölte az oldatot, de ő nem járt olyan jól, mint uszkárja: rosszul lett, és súlyos, toxikus tünetekkel a mentő vitte kórházba. Ugyanis ez a „varázslat” kifejezetten csakis kutyák számára elérhető. Sőt, eddig nem is tudta senki, hogy embereken mi az anyag esetleges mellékhatása. Így azonban ez is kiderült. Szerencsére a gazdi idővel felépült.

Fotó: allatvilag.net

– Ja, és Gizi néniről is kell még mesélnem neked – folytatta Péter.

– Gizi néni Cirmije nagyon szeretett puha, meleg helyeken lustálkodni, így egyik kedvence a mosógép belseje volt, különösképpen, ha pihe-puha ruhahalmokba fúrhatta magát. Gizi néni gondosan járt el minden mosás alkalmával. De egyszer (a kis Cirmi balszerencséjére) mégsem volt eléggé körültekintető. Cirmi olyan mélyre tuszkolta magát, hogy a néni nem vette észre, rácsapta a gépre az ajtót és elindította. A megszokottól eltérő „géphang” gyanús volt neki, gondolta, biztosan a Józsija öve karcolja a gépajtó üvegét, de aztán meglátta a dobban forgó, néha kikandikáló cicáját. Azonnal megálljt parancsolt a forgásnak, ám kiszabadítani nem tudta a kétségbeesett állatot. El is kezdett magyarázni Cirminek, hogy „tudod, a mágneszár még nem engedi kinyitni az ajtót, várj egy picit még Cirmikém… Kis türelem, aztán ígérem, hogy kijutsz onnan” – nyugtatta kintről a cicát, aki csak a tátogó gazdit látta bentről.

– Ők is hozzád kerültek?

– Igen. Gizi néni megjelent a kétségkívül tiszta macskával nálam, aki egy sokktalanítás után teljesen jól lett. Az ijedtségen kívül nem esett baja, mert a gép még nem telt meg teljesen vízzel a nagy felismerésig. Gizi néni azonban biztos volt benne, hogy a macskának azért nem esett nagyobb baja, mert kímélő programon volt.

A kép csak illusztráció

Ezt nem lehetett nevetés nélkül hallgatni.

– De nem mindig ilyen vidámak a napok, ugye?

– Sajnos, előfordul, hogy minden befektetett igyekezet hiábavalónak bizonyul. Tegnap is behoztunk három cicát, akiket megmérgeztek. Mindent megtettünk értük, de a bekötött infúzió sem tudott segíteni.

– Bizonyára neked több kezed és több fejed is van, hiszen egyszerre „több vasat tartasz a tűzben”. Mi mindennel foglalkozol?

– Hát, igen. A két állatorvosi rendelőnkön kívül a Rex Kutyaotthont is üzemeltetjük. Itt a kutyákon kívül lovak, nyuszik, malacok, bárányok, szárnyasok is élnek. És van ott egy búbos kemence is, amiben isteni kenyérlángost lehet sütni. Hétvégenként gyermekprogramokat szervezünk, ahol az állatok viselkedéséről, kommunikációjáról előadásokat nézhettek meg, kutyabemutatókon tapsolhattok, sőt, még lovagolhattok is.

– Mentősként is dolgozol. Unokatestvéremék vörösre festődött fekete macskáját is ti mentették ki az iszapkatasztrófa idején.

– Hatalmas küzdelmet folytatunk a bajba jutott állatok megmentéséért. Hoztunk már el a kutyákon kívül lovakat, cicákat, de még birkát, kecskét is a „fogva tartóiktól”.

– Úgy látom, unatkozni nem szoktál.

– Imádok még festeni és fotózni is. Ha az állatoktól távolabb vagyok, kikapcsolódásként tájképeket festek, vagy a természetet járom klassz képekért és persze a túrázásért.

Fotó: allatvilag.net

Péter csaknem negyedszázada kezdett dolgozni friss orvosként egy olyan rendelőben, ahol egyetlen nagyobb testű kutya fért csupán el, az is csak átlósan. „Mégis mérhetetlen boldogsággal töltött el akkor is és most is a gazdikkal és csillogó szemű kedvenceikkel való újabb és újabb találkozás” – mesélte.

– Úgy hiszem, ez több mint munka.

– Így is van. Ez számomra nem munka, hanem hivatás. A szakmai kihívások mellett gyakran a gazdik lelkét is ápolni kell, ami néha nehezebb feladat, mint négylábú barátaik gyógyítása.

Péter szerint az állatok sorsa mindig az embereken múlik.

– „A természet egyensúlyát mi borítottuk fel, a harcot mi robbantottuk ki, a csatát is nekünk kell megvívni! ” – mondja.

Az állat jobb, mint az ember – minden értelemben –, mert ő nem tesz rosszat önszántából. Az én szememben Király Péter egy valóságos hős, az állatok és a jóérzésű ember társaik hőse.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Közleményt adott ki a budapesti francia iskola (Lycée Français Gustave Eiffel) a Facebook oldalán. Az Astrapi gyerekújság kiadványát osztották meg, annak érdekében, hogy az ebben írottak segítségével tudják megbeszélni a történteket az iskolába járó francia gyerekekkel.

A rajzokkal illusztrált, gyerekeknek szóló kiadvány (letöltés PDF-ben) először részletesen ismerteti a november 13-i eseményeket. Elmondja, hogy hol, kik és hogyan hajtották végre a terrorcselekedeteket, hányan haltak meg Párizsban. Megtudhatják a gyerekek a terroristák számát, megismerhetik az eszközeiket, és tudhatnak a terroristák sorsáról is.

Gyerekek kérdéseit idézik, amivel vélhetően illusztrálni akarják azt, hogy a gyerekek ilyen helyzetben mire lehetnek kíváncsiak.

– Igaz, hogy Franciaország háborúban van? (Julie, 8 éves)
– A terroristák bejöhetnek a mi házainkba? (Antoine, 7 éves)
– Nem láttam az események képeit, de nem is akarom látni, mert borzasztó lehet. Csak meg akarom érteni, hogy miért csinálták ezt. (Noé, 10 éves)

A terrorizmus megijeszt!
De a szabadság sokkal jobban megijeszti a terroristákat!

Az elkövetőket a kiadvány iszlám terroristáknak nevezi, akik a vallásukat akarják ráerőszakolni az egész világra. Ezeknek az „ultaerőszakos” embereknek semmi közük sincs a muszlimok többségéhez, azokhoz, akik békében élik meg a hitüket. Azért támadják meg Franciaországot, mert az egy szabad ország, ahol mindenki úgy élhet, és úgy nyilvánulhat meg, ahogy csak szeretne.

Franciaország háborút visel az iszlamizmus ellen Szíriában és Irakban – írja a kiadvány –, és ezt bosszulják meg. A terroristák félelmet akarnak kelteni. Azt akarják, hogy azt gondolják az emberek, hogy ezek a szörnyű események velük is megtörténhetnek.

A kiadvány azt javasolja a gyerekeknek, hogy ha félnek, beszélgessenek róla. Elmondja nekik, hogy a felnőttek is sokkolva vannak most, de ők tudják, hogy nem kell átadni magukat a félelemnek.

„Akárhol is élsz, Párizsban vagy máshol, tudnod kell, hogy a te házad és a te iskolád biztonságban van. A legjobb módszer arra, hogy választ adjunk ezeknek az embereknek az őrületére és erőszakosságára, az, hogy folytassuk az életünket a normális kerékvágásban, védelmezzük az eszméinket, és tiszteletben tartsuk mások eszméit.” – zárul a kiadvány.

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Budapesten több megemlékezést is tartottak a Párizsban áldozatokká vált civilek tiszteletére.

Azt hiszem, szinte mindenki értesült azokról a párizsi eseményekről, amik november 13-a (péntek) estéről 14-e hajnalra történtek. Sok cikk kering a neten, sok adattal, a részletekbe most nem is mennék bele. Arról szeretnék írni, amit én tapasztaltam erről a történetről.

Reggel, mikor felnéztem Facebookra, láttam gyertyákat, fekete profilképeket Pray for Paris felirattal, cikkeket, tudósításokat, videókat. Tulajdonképpen minden rám zúdult, mikor még fel sem ébredtem egészen. Nem teljesen értettem, mi történt, és kellett pár perc, mire felfogtam, milyen szörnyűségek történtek, míg én nyugodtan aludtam. Még most sem tudom megérteni, hogyan történhetett ez meg, és bele sem merek gondolni, ennek mi lesz a folytatása.

A Facebookon több eseményt is létrehoztak, több városban vannak és lesznek megemlékezések az áldozatokról, a szolidaritásunk kimutatásaként. A mai eseményt, amin én is részt vettem, a Tranzit közösség szervezte délután 6-ra a budapesti Bazilikához.

Egészen korán odaértem édesanyámmal, már negyed 6-ra kiértünk a Bazilika elé, de már akkor is többen voltak jelen. A Bazilika előtti lépcsők jobb oldalán gyülekeztek az emberek, néhány gyertya már égett is, csend volt. Gyújtottam mécseseket, majd bementünk a Bazilikába.

Mire kijöttünk, már sokkal többen álldogáltak kint. Már a lépcső közepénél is gyújtottak gyertyákat, mécseseket. Még volt fél óra hatig, ezért beültünk egy közeli kávézóba, melegedni. Nem sokkal később, mikor visszamentünk, már rengeteg ember guggolt a lépcső előtt, gyufával és mécsessel a kezükben. Kis csoportok halkan susmorogtak, néhányan könnyeztek, sírtak. Körülnéztem, és láttam gyermeket és felnőttet, időst és fiatalt, barna és fehér bőrűt, a papok is sorba álltak, és néhány percig megemlékeztek. Hallottam magam körül magyar, angol és francia társaságok beszélgetéseit. Sok újság és weboldal fotósa dolgozott a helyszínen, és több kamera is a gyertyacsoportok körüli nyüzsgést vette.

Hatra a Bazilika előtti tér félig megtelt, és csak este 7 körül kezdtek elszállingózni az emberek.

Több száz képet készítettem, ezekből válogattam ki a jobb minőségűeket, amiket szeretnék megosztani az emberekkel.

#prayforparis #prayforfrench #prayfortheworld

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

November 5-én, csütörtökön megérkezett hazánkba is az új Ian Fleming mozi, a Spectre. Én, mint lelkes James Bond rajongó, természetesen már másnap megnéztem a filmet. Na, lássuk, milyen!

Bizakodva mentem be a moziba, reméltem, hogy a film képes lesz megugrani a Skyfall szintjét. Talán itt volt a probléma, hisz még egy Skyfallt nem tudtak készíteni, mert (legalábbis számomra) a Skyfall maga volt a tökély, és valóban nem kellett volna sokat várni a Spectre-től. Ha valaki szereti a James Bond filmeket, akkor ezt a filmet mindenképpen látnia kell, különben viszont nem nagy hiba, ha kihagyja.

A Daniel Craig által (2006 óta 4 filmben) megszemélyesített James Bond történetek hátterében egy nagy szervezet van, amit a mostani részben sikerül Bondnak lelepleznie. Ez így jól hangzik, de van egy bökkenő, az ilyen összefüggéseket nem lehet csak úgy most kitalálni, azt fel kellett volna vezetni az előző filmekben is, enélkül a sztori sok értelmet nem kap. De számomra az egyik legnagyobb csalódás a főgonosz volt, akinek ma már a nevére sem emlékszem – talán ez mutatja legjobban, milyen béna, karakter nélküli alak lett. Pedig volt ehhez még egy nagyon jó színész (Christoph Waltz) is, kérdem én, hol csúszott el minden? A többi karakter se lett valami jó, felületesen lettek kidolgozva. De ami még ennél is rosszabb volt, az az, hogy egyes jeleneteknél úgy éreztem magam, mintha egy rossz horrorfilmet néznék, ami valahogy nem tud félelmetes lenni. És mondjuk az sem tett jót a filmnek, hogy nagyon el lett nyújtva. A maga 148 percével egy idő után még unalmas is lett. De legalább a James Bond hangulatot sikerült sok helyen eltalálni. A zene is közepes lett, de a szövege legalább illik a filmhez.

Végül is azt tudom mondani, amit már korábban is megemlítettem: ha érdekelnek a James Bond filmek, akkor meg kell nézned – legalább a történet miatt –, de ha nem nagyon érdekelnek a 007 filmek, akkor ez nem egy kihagyhatatlan alkotás.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

007 Spectre - A Fantom visszatér (Spectre, 2015, 148’)
Rendezte: Sam Mendes
Szereplők: Daniel Craig, Monica Bellucci, Christoph Waltz, Ralph Fiennes

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A mai modern világban már nincsenek olyan témák, amikről egy könyvben ne lehetne őszintén írni. Épp ezért mostanában megjelentek azok a könyvek, amelyek megtörik a hallgatást, és kertelés nélkül írnak kényes témákról is. Ezen könyvek közül kettő lesz most a cikkem témája, amelyek körülbelül ugyanarról szólnak. Hogy pontosabban is megnevezzem: az iskolai és/vagy webes zaklatásról.

Az első könyv a Behálózva Kate McCaffreytől. Ebben főleg az internetes zaklatásról van szó, bár van benne iskolai helyszín is. A történet szerint a főszereplő, Avalon (az ő szemszögéből van megírva a könyv) egy tanyáról, azaz vidékről egy nagyvárosba költözik. A lány az új iskolában nem örvend nagy népszerűségnek, de vannak barátai. Ám az interneten, SMS-ekben és e-mailekben is néhány gyerek konkrét hadjáratot indít ellene. A legszörnyűbb az egészben az, hogy fogalma sincs a zaklatói kilétéről, csak sejtései vannak, de bizonyítéka egy sem. Az iskolában, szóban is odasúgnak neki egy-két mocsokságot, pontosan azok a személyek, akikről sejti, hogy ők állhatnak a webes zaklatás mögött is. Azt természetesen egyáltalán nem érti, mi a bajuk a zaklatóknak vele. Nem tudja, mit vétett, mi rosszat csinált.

A barátai nyújtanak számára némi vigaszt, akikkel először nem akar ismerkedni, mert nem menők, de azután, miután látja, hogy nincs más lehetősége, összeáll velük.

A legaktívabb védője és támogatója Marshall, aki egy mellékszálon szintén zaklatás célpontja. Marshallt azzal „vádolják” (többszörös idézőjelben), hogy homoszexuális, és emiatt rengetegszer meg is verik. Interneten nyíltan, nyilvánosan kiállnak ellene, főleg a fiúk. Sorozatosan megalázzák, az öltözőben, tornaórán, mindenhol. Mindez a könyv vége felé derül ki a fiú naplójából, amit Avalon akkor olvas el, amikor… Nos, azt hiszem, ez már túl nagy spoiler lenne. A lényeg, hogy nem magától a fiútól tudja meg, tehát az gyakorlatilag magába fojtotta az egészet, nem panaszkodott, nem nyavalygott, hanem önfeláldozóan segített a lánynak, és tartotta benne a lelket. Ez pedig hatalmas érték, amit a lány bizonyára méltányol is. Csak amikor tudomást szerez a dologról, a helyzet már nem úgy áll, hogy ezt el is mondhassa neki…

Mindebből, gondolom, ki lehet már nagyjából bogozni, mi az a nagy tragédia, ami a könyv vége felé történik, és ami után minden felborul. Ami után már úgy érezzük, Avalon helyzete gyakorlatilag nem is számít. Természetesen azért megvan a frappáns befejezés. Kiderül, ki volt az interneten a fő-fő zaklatója (Dragongirl álnéven), és minden zaklató, Avalon minden webes és Marshall minden iskolai, verbális bántalmazója elnyeri méltó büntetését. De akkor mindez már nem nagyon számít.

Avalon egész világa darabokra hullik, és itt van vége. Bizonyos értelemben megnyugtató, bizonyos értelemben viszont felkavaró a befejezés. Nem nagyon szoktam könyveket megkönnyezni, és ezen se sírtam, bár igaz, elég kicsi voltam még, mikor olvastam (volt is némi ijedtség bennem, és főleg anyukámban a sok káromkodás miatt), de ha ma olvasnám, valószínűleg szükségem lenne egy-két zsebkendőre hozzá.

Elég tanulságos a könyv, és elgondolkodtató is, mint a tabudöntögető könyvek többsége. Arról is szól például, hogy mi indíthat embereket arra, hogy valakit ilyen kegyetlen módon zaklassanak, akár interneten, akár szóban, akár fizikailag.

A másik könyv, amit kiválasztottam, a 7 nap Eve Ainsworth-től. Nemrég adta ki a Tilos az Á könyvkiadó, ami kifejezetten kamaszoknak szóló könyvekre specializálódott. Ebben a könyvben főleg iskolai, verbális zaklatásról esik szó, de van benne egy kis internetes is.

A könyvben az egyik „menő” lány, Kez és egyik barátnője zaklatja Jessicát, a kövérkés, szegényes körülmények között élő lányt. Jess természetesen ennek köszönhetően szörnyen érzi magát az iskolában, egyszer még az öngyilkosság gondolata is felmerül benne, de végül, hála istennek, nem teszi meg. Neki is, Avalonhoz hasonlóan, van néhány barátja, akik sajnos nem védik meg aktívan a szívatástól, de legalább némi lelki támaszt nyújtnak.

Tehát fel is vázoltam itt szépen egy klasszikus gonosz-jó felállást. Csakhogy ez ebben az esetben egyáltalán nem ilyen egyértelmű, ugyanis a nézőpontokat (Jess és Kez nézőpontját) váltogatja a szerző. Mindkettejük szemszögéből elmesél minden napot, pontosabban egy hetet, mert a történet pont egy hét alatt játszódik. És azért, ha az elején már eldöntöttük, hogy Kez most gonosz, elhatározásunkban eléggé meginoghatunk, amikor azt olvassuk, hogy a lányt és anyját otthon rettegésben tartja az apja. Az anyát veri, a lányt pedig iszonyatos dolgokkal fenyegeti, és egyszer, amikor nem ér haza időben a vacsorára, gyakorlatilag megtömi, mint egy libát. Tehát így mindjárt könnyebb megérteni, miért is próbálja valahogy levezetni a feszültséget Kez. Természetesen ez egyáltalán nem mentség, de legalább nem egyértelműen fekete vagy fehér a sztori.

Jessnek akad egy aktív támogatója Kez baráti köréből, aki történetesen pont Kez pasija. A csúcspont talán ott van, ahol a fiú szakít Kezzel – Jess, és főleg a zaklatások miatt –, aminek hatására Kez iszonyatosan bedühödik, és egy buliban majdnem megöli Jesst. És még csak nem is volt részeg. Ami duplán ijesztő.

A végét most sem spoilerezem le, de tény, hogy sokkal kevésbé deprimál a történet, mint a Behálózva. Nem tudni ugyan, hogy a családi körülmények rendbe jönnek-e (egyiknek sem rendezettek), hogy Jess tényleg elfogadta-e önmagát, vagy hogy mi lesz Kezzel és a pasijával, de ennek ellenére azért mégis happy end.

Összességében mindkét könyv alkalmas beszélgetésre, elgondolkodásra. Ha például egy tanár ezek közül választana kötelező olvasmányt, az mindenképpen nagyon jó lenne. Az első könyv sokkal húsba vágóbb, de a második sem igazán kíméli a gyengébb idegzetűeket. A zaklatók indítékai a másodikban vannak pontosabban és részletesebben leírva, a zaklatottak érzései és vacillálása (pl. elmondja-e a szüleinek) inkább az elsőben. Szerintem mindkettő egyaránt értékelendő és elgondolkodtató mű, nem tudok sorrendet felállítani köztük, és nem is akarok. Mindkettő egyformán ajánlott azoknak az embereknek, akik kedvelik a mélyre hatoló irodalmat. És azoknak a felnőtteknek is, akik szeretnének elbeszélgetni a gyerekekkel komoly, fontos (de esetleg kényes) témákról, valamint mindenkinek, aki élt már át hasonlót. Mindenkinek, akit valaha is zaklattak. Mindenkinek, aki valaha is zaklatott.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Kate McCaffrey: Behálózva (Destroying Avalon, 2006)
Animus Kiadó, 174 o.

Eve Ainsworth: 7 nap (Seven Days, 2015)
Tilos az Á Könyvek, 226 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A velem egykorúak nagy része, és én is nap mint nap ránézünk pár percre a Facebookunkra. Persze van úgy, hogy akár órákra is képes magával rántani minket ez a közösségi portál. Miközben ebben a digitális webvárosban söpörünk végig az utcákon, szembetalálkozunk celebekkel. Pontosabban azok képeivel, akik híresnek gondolják magukat, és ezáltal mi is híresnek gondoljuk őket, és ha már híresek, hallgatunk rájuk. Tehát olyan emberekkel találkozunk a Facebookunkon, akikre igazából nem is vagyunk kíváncsiak. Most jön a csavar a dologban, hiszen ezután már kíváncsiak leszünk rájuk.

És ki az, akit sztárnak tekinthetünk? Aki szerepelt a tévében vagy játszott egy filmben? Ezt a rangsort ma az határozza meg, hogy kinek van több feliratkozója a YouTube-on, vagy hogy kit követnek többen az Instagramon. A lista élén állnak a gyerekek példaképei, akik nemcsak a lista éléről, de a gyerekek fejéből is nemsokára kikopnak. Köztük vannak a tipikus egynyári dalok, vagy éppen az egy év után szétfoszló fiúbandák.

Most pedig beszéljünk azokról, akik tényleg sztárok, akik valódi példaképek, közülük is az én példaképemről, Audrey Hepburnről (1929-1993) – gondolom, nektek sem cseng ismeretlenül a név. Én őt hozom fel példaként, ha igazi sztárt kérdeznek tőlem. Audreyról a filmjei, képei mutatják meg utánozhatatlan eleganciáját és végtelen báját, amely ott rejlik benne. Arisztokrata családban született, de az ezzel járó előnyöket nem sokáig élvezhette, mivel közbejött a szülei válása, majd a második világháború. Apja lemondott róla és testvéreiről, ez volt élete egyik legmegrázóbb élménye. A válás után édesanyjával Hollandiába költözött, ott élte végig a háborút. Később semmilyen sztáros csillogás nem tudta ezeket az emlékeket kitörölni az emlékezetéből. Az életében óriási traumákon ment keresztül, ennek hatására olyan életfilozófiát alakított ki magának, amiben egyáltalán nem érdekelték őt a külsőségek, elfogadott mindent, örült, hogy élhetett. Mindig is adakozó volt, idősebb korában sok időt fordított a rászorulók segítésére.

Hát igen, az én falamra is ő van rányomva. A végére itt egy idézet tőle, ami szerintem tökéletesen jellemzi őt:

„A vonzó ajkak érdekében mondj kedves szavakat. A kedves szemekért keresd a jót az emberekben. A karcsú alakért oszd meg ételed az éhezőkkel. A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta. A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy sohasem vagy egyedül.”

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A közönség állva tapsolt, mivel nem volt ülőhely.
– És most hadd halljam, mennyire várjátok az Ebibált?
A nép fültépő sikoltásban tört ki. A negyedikre is eljutott a hang, de DJ Dani tovább feszítette a húrt:
– Tessék? Van itt egyáltalán valaki?
Ha lehet, még az előzőnél is dobhártyaszaggatóbb hangzavar keletkezett, mellyel az újonnan jött hetedikesek csupán hangsúlyozni akarták, hogy ők mégsem említésre méltatlanok.
– Srácok! Jó a hallásom, és még látom is a szájatokat mozogni, de valahogy nem jut el hozzám a hangotok!
Már kezdtük tényleg megunni a dolgot, de utolsó erőfeszítésünkkel a holnapot is kieresztettük a torkunkon.
– Na, jól van – nyugodott meg végre –, akkor a ti kérésetekre következzenek a kedvenc dalaink.

Október tizenhatodikáig minden hetedikes feszülten figyelte a napok múlását. Ennek a generációnak már a vérében van a bulizás, és ha adódik rá alkalom, azt az utolsó percig kihasználják. Ez pedig egy kimagaslóan jó lehetőség volt rá. Csak mi (a hetedik), és senki más, miénk az egész iskola, a patrónusok „eltűntek”, és a termek is üresen tátonganak.

Más iskolákban gólyabált tartanak azoknak a gólyáknak. Az AKG-ban Ebibál van az „ebiknek”, és az ebik magabiztosak, kedvesek és mindenre nyitottak. Az ebik aranyosak, de szívósak is lehetnek, ha arra kerül a sor.

A tizedik (Tik-Tak) évfolyammal különösen jó a kapcsolatunk, mivel ők mint nyitótáboros törzsvezetők voltak az elsők az AKG-ból, akik törődéssel fordultak felénk. A tizedikesekre hárul eztán minden velünk kapcsolatos rendezvény terhe, és ők vidáman végzik a feladatukat. A szünetekben is lejönnek hozzánk, köszönnek nekünk, és közös játékokban is részt vesznek, ha alkalom adódik rá. Magától értetődik, hogy ha tartani akarják velünk a kapcsolatot, egy olyan Ebibálat kell összehozniuk nekünk, amiről még a szalagavatón is rengeteg szó esik majd.

Nem mondhatnám, hogy unalmas napom volt. Egy végigdolgozott termtud óráról korábban léptem le egy matekversenyre, Nádori tanár úr őszinte sajnálatára. Magyarország sekélyvizű tavain kellett áttrappolnunk a zuhogó esőben, hogy aztán végigröhögjük azt az egy órát, amit a feladatlap előtt töltöttünk.

Mire visszaértünk az iskolába, már folytak az előkészületek. Kipakolták a süteményeket, előkészítették a termeket az érkezésünkre. A ruháink teljesen eláztak, csuromvizes zokniban kellett végigbuliznunk az estét.

Mikor jónak látták, a tizedikesek behívtak minket a színházterembe. Legnagyobb meglepetésünkre nyitótáboros csoportokba kellett szerveződni, klánok (Rebeon, Kipriosz, Felfidosz, Morkard, Heramón, Okarin) szerint. Minden csoport különvonult, hogy elkészítsenek egy képregényt, amiben (mi sem természetesebb) szerepelnie kellett a termosznak és a párnának. Minderre 5 percet kaptunk. 5 percet! Egy tíz képkockás képregényre! Amennyi kész lett belőle, abból azt lehetett kivenni, hogy a termosz megölte a hőst, miután az felébredt, és ez utóbbi angyalszárnyakon szállt el a bizonytalan sündisznóra emlékeztetető mennyország felé.

De most már nehéz feladatok jöttek. Videókat kellett készíteni ostoba témákban, melyekkel azt kívántuk mindenki tudomására hozni, hogy mi vagyunk a leg-sweg-yolóbb csapat. Továbbá egy rituálét is kellett terveznünk, majd azt videóra vennünk. A próbákon gyengédszívű csapattársaim háromszor késelték meg, majd vágták fel szegény Annát.

A feladatok fénypontja az volt, amikor az évfolyam két felének kellett összemérnie az erejét egy véres, elhúzódó, tragikus végkimenetelű számháborúban. Hihetetlen, hogy a kék színt milyen könnyen le lehet olvasni koromsötétben, ráadásul úgy, hogy egy fal választ el minket.

Aztán egyszer csak kijelentették, hogy aki bulizni akar, sürgősen jöjjön a színházterembe. Az évfolyamunk hömpölygő áradatként vonult be, ahol aztán újra csibékbe gyűlve kezdődött meg a tánc. Ezután lejátszódott az a jelenet, amit a cikk legelején már leírtam. DJ Dani pattanásig feszítette a húrt, de a szakadás előtt még kiengedett bennünket öt percre. A legkülönfélébb táncokat és értelmetlen mozgáskombinációkat adtuk elő. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember kilép valós létéből, és két testrészére fordítja a figyelmét: a fülére és a táncos lábára.

Marosi Botond, miután az AKG rádióban szeptemberben rappelt a nagyközönségnek, felszólított engem, hogy írjak egy 32 soros dalszöveget, és adjam is elő. Ez eleinte egyfajta állandó feszültséget hozott létre bennem, de miután egy éjszaka alatt összehoztam egy dalt, mely messze meghaladta a megadott sorhatárt, már csak a folyamatos kérdezgetés okozott gondot, úgymint: „Felvettétek már?”, „Kész van már?”. Ám technikai malőrök miatt nem tudtuk felvenni a videót. Három hét szenvedés után az eredmény nulla.

Ezért eszembe jutott valami. Felugrottam a színpadra, és közöltem a DJ-vel, hogy most fogom előadni a számot. Mikrofon a kézbe, és már kint is vagyok. Gondolkozni vagy végiggondolni nem hagytak időt. Indult a ritmus, és akkor minden elcsöndesedett. Tudtam, hogy hihetetlen hangzavar van, de számomra néma volt a terem. És hihetetlen érzés fogott el. Megkönnyebbülés, izgatottság, hevesség, örömmel túlfűszerezve. A tömeg őrjöngött. Nagyon jó volt látni őket. Én egy olyan fajta ember vagyok, akinek sok dicséret és bíztatás kell, céljai eléréséhez. Ezt maximálisan megkaptam.

Az én előadásom után nem sokkal véget is ért a parti. Takarítás vette kezdetét, de sosem lehet már onnan eltakarítani azt a hihetetlen feszültséget.

Alig várom, hogy én is tábort szervezzek. Tábort és Ebi-bált, és Beavatást, és Záróbulit is. És akkor majd úgy mesélhetek erről a napról, mint egy emlékezetes eseményről egy zsúfolt, zűrös tanévben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nem vagyok egy nagy sorozatnéző, valójában én csak filmeket szoktam nézni. Mégis, a 2010-ben indult Sherlock sorozat felkeltette az érdeklődésemet, miután sok barátom ajánlotta.

Először is a sorozatról. Eddig 3 évada ment le a tévében, mindegyikben 3 másfél órás epizóddal, de szerencsére decemberben egy negyedik évaddal is kibővül a sorozat. A történeteket Sir Arthur Conan Doyle írásai alapján rendezték meg, úgy, hogy azok a mai világban játszódjanak (ld. még: Sherlock Holmes közöttünk élve, Szubjektív, 2013)

Sherlockot Benedict Cumberbatch, Watsont Martin Freeman alakítja, és mindketten nagyon jól játszanak. Sherlocknak olyan megfigyelő és következtető képessége van, hogy egy emberre csak rá kell néznie ahhoz, hogy megtudjon róla majdnem mindent – ami persze egy nyomozás során nagyon hasznos lehet. Ezenkívül Sherlock egy hiperaktív szociopata, aki a bűntények kinyomozásának él. Watson egy háborús veterán, aki pszichésen sántít, és lakótárs keresése közben talál rá Sherlockra. Részről részre más és más bűntények nyomozásában vehetünk részt, de valahogy ezek mégis (azt nem mondom meg, hogyan) összefüggenek. Sherlock egyre híresebb és híresebb lesz, ami egyre jobban megnehezíti a munkáját, és ezzel bonyolódik a történet.

A sorozat meglepően vicces is, amihez a színészek nagyszerű alakítása elengedhetetlen. De kell egy karakteres, pszichopata főgonosz is, akit itt meg is kapunk.

Mindenképpen ajánlom a sorozat megnézését, azoknak főképp, akik szeretik a krimiket, de azoknak is, akik nem. Egy szó, mint száz: ha hazamész, és elkezded nézni a sorozatot, 4-5 nap, és te is úgy fogsz járni, mint én. Nincs több rész, és az újak is csak decemberben jönnek, és hidd el, ez elszomorító.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Sherlock, angol krimisorozat (2010-2015, 90’)
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Loo Brealey

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A kezdő című filmet tegnap este néztem meg a családom női tagjaival. A fiúk az Everestet választották. Azt gondoltam, ezt a filmet valószínűleg kevesen fogják megnézni, nem mindenki szereti ugyanis az ilyen könnyed vígjátékokat. Tévedtem.

Annyian voltunk a moziban, hogy nagyjából 10 percig tartott, míg a film végén kicsorogtunk a teremből. A filmről leginkább azt érdemes tudni, hogy Robert De Niro és Anne Hathaway a két főszereplő. Az megfogott, hogy két ilyen nagy színész egy ilyen vígjátékban játszik, és ezt egyértelműen jó előjelnek könyveltem el.

A film azzal kezdődik, hogy Ben, a hetvenéves nyugdíjas jelentkezik egy álláshirdetésre gyakornoknak. Tele van életerővel és érdeklődéssel, ráadásul nagyon szerethető figura, fel is veszik. Ennek a cégnek a vezetője Jules, ő találta ki, az internetes áruháza azon alapötletét, miszerint azzal fogja meg a hölgy vevőket, hogy mindenki méretében található ruha. A cég nagyon új szellemiségű, mindenkinek van vagy három Apple kütyüje, és ha valami örömhír van, akkor azt egy hangos harangkongatással jelzik. Ben Jules gyakornoka lesz, bár ezt a fiatal vezető nem tartja a legjobb ötletnek, mert nem szereti az időseket, és egyébként is mindig rohan, semmire nincsen ideje. Nem árulok el semmit azzal, hogy elmondom, természetesen megszeretik egymást, ebben a filmben ugyanis nem ez a fő bonyodalom. Hanem az, hogy Jules-nak nincsen elég ideje sem a családjára, sem pedig arra a munkára, amit el kellene látnia. Így az egyik munkatársa azt javasolja neki, hogy vegyen fel egy főnököt, aki majd segít rendbe szedni az egészet.

A film tele van klisékkel, és az egyetlen meglepőbb fordulat, amit most nem árulok el, az ad csak egy kis pluszt. De nem ezért kell megnézni, hanem… sorolom, hogy miért. Robert De Nirót ilyen cukinak szerintem nem láthattuk még, nekem egy morcos öregnek maradt meg az Apádra ütökből, és ez most nagyot dobott számomra a karakterén. Aztán a film tele van kedves kis poénokkal, de nem azokkal az ízléstelenekkel, amiket mostanában kapunk az amerikai filmektől. Ezek olyan poénok, amiket nyugodtan elmesélhetünk bárkinek, mert nem fog megbotránkozni. De ezek a vicces részek is néha elcsépeltek voltak, mint például az, hogy Jules konkrétan egész nap a telefonján, laptopján és MacBookján lóg. Századjára pedig már az a poén sem volt vicces, hogy Ben nem tud semmit az internet világáról. Nekem ezek a megjegyzéseim voltak ehhez a limonádéhoz, mert ez az volt. Ezt most azért is mondom, mert amikor a már említett 10 perces kimenetelben álltunk, ezt hallottam a mögöttem álló pár beszédéből. A férfi ezt mondta: „Akkor most mind a ketten otthagyják a céget?” Aki már látta a filmet, most biztosan a fejét veri a falba, én is ezt tettem volna, ha van ott egy fal, de nem volt. Mondjuk ennek a nézőnek ez bizonyára nem vígjáték, hanem fejtörő volt. Aki egy kevéske érdeklődést is érez a film iránt, szerintem ne hagyja ki. Mint már mondtam, Robert De Niro cuki, mindentudó bácsijáért már megéri.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

A kezdő (The Intern, 2015, 121’)
Rendezte: Nancy Meyers
Szereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Nat Wolff

LIKE - értesülj az új cikkekről!