Szubjektív

Ha eljön a december, az egyben azt is jelenti, hogy hamarosan újra sor kerül az AKG nyílt napjára és adventi vásárára. Ez az esemény számomra minden évben nagy élmény, de most még inkább élveztem, mint általában.

December 5-én rengetegen látogattak el az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba. Ilyenkor mindig hatalmas az érdeklődés, ugyanis a nyílt napon minden iskolaváltás előtt álló gyereknek és szüleinek lehetősége van arra, hogy közelebbről is megismerkedhessenek az iskolával. Emellett pedig minden évben megrendezésre kerül az adventi vásár is, a vásáron árusító diákvállalkozások pedig egyben egy versenyen is részt vesznek.

Most, hogy tizedikes lettem, lehetőségem volt részt venni egy diákcég alapításában. Csapatommal már a tanév eleje óta erre az alkalomra készültünk, ugyanis ez volt az első hivatalos megjelenésünk, így a vásár nem kis kihívást jelentett. Az elmúlt időben különösen sokat dolgoztunk azért, hogy termékünk majd sikeres legyen, szóval nagyon vártuk már, és persze eléggé izgultunk is. Szombaton már jóval a vásár kezdete előtt ott voltunk a suliban, azért, hogy mindenre legyen időnk, és hogy felállítsuk a standunkat. Én ugyan sikeresen elaludtam, de nem volt belőle nagy probléma.

Mikor mindennel kész voltunk, izgatottan és elég feszülten vártuk az első vásárlókat. Az elején megijedtünk, mert alig jöttek oda hozzánk, ennek persze sok oka lehetett. Számos más program is volt a nap folyamán: elsősegély-bemutató, felvételi tájékoztató a szülőknek, iskolatúra, játszóház, Mikulás és kézműves foglalkozás. Szerencsére utána már jöttek a vevők, mi meg alig bírtuk őket kiszolgálni. Volt olyan időszak, amikor kígyózó sorokban várták azt az emberek, hogy sorra kerüljenek, és vethessenek egy pillantást a termékünkre. Ez persze nagyon jó érzés volt, de eleinte nem volt könnyű kezelni. Teljesen váratlanul és gyorsan történtek a dolgok. Nem voltak meghatározva a szerepek, nem volt beosztva, hogy ki, mit és mikor csinál. Sokszor szervezetlenek voltunk, de valahogy muszáj volt megoldani a nehéz helyzeteket. Egyszer még a pár perces szünetemet töltöttem, utána rögtön be kellett állnom a stand mögé, és foglalkoznom kellett a vásárlókkal, a következő pillanatban pedig már a boltba rohantam pénzt felváltani, mert elfogyott az aprónk, és nem tudtunk visszaadni. Végül is mindent meg tudtunk oldani, és az is jó volt, hogy legalább így mindenki minden területen kipróbálhatta magát.

Én a legtöbb időt a stand előtt állva töltöttem és magyaráztam. Hogy kinek? Mindenkinek. A még sorra nem került vásárlóknak, a zsűri tagjainak vagy éppen egy csapattársamnak, hogy mi a probléma, vagy mit kéne csinálnom/csinálnunk. Nagyon fárasztó volt helyt állni, de amint volt egy szusszanásnyi időm körülnézni, láthattam, hogy a többi cégnek sem volt egyszerű dolga. Egyébként szerintem mindenki kitett magáért, és mindenki, aki a vásáron bármivel megjelent, sokat dolgozott.

A hetedikesek a büfét üzemeltették rendületlenül, a nyolcadikosok a játszóházat és a ruhatárat üzemeltették és a kilencedikesekkel az iskolatúrákat vezették, az elsősegélyesek bemutatókat tartottak, és a 9-10.-es diákcégek, köztük mi is, árusítottunk.

A nap vége felé már mindenkin látszott a fáradság és az idegesség, azonban nem lehetett lelassulni, ugyanis a vásár számunkra legfontosabb része, az eredményhirdetés még hátra volt. A zsűritagok a vásár közben minden diákcéghez odamentek és pontoztak. Ahogy egyre közeledett a vége, mindenki egyre feszültebb lett. Aztán elérkezett a várva várt pillanat.

A zsűri tagjai először gratuláltak minden cégnek, majd bemutatkoztak, végül áttértek az eredmények ismertetésére. A legjobb marketinges cég a Doogo lett, akiknek célja a világ színesebbé tétele. A Wanderlust Zrt-é lett a legjobb termék, a mi cégünk, a Wanna Be pedig a Legjobb kereskedő díjat kapta. A Legjobb diákcég elismerést, azaz a fődíjat a Next Step cég kapta, amelyik a MigRunner társasjátékot készítette – a játék egy bevándorló viszontagságaival ismerteti meg játékosokat. És végül a Közgazdasági Politechnikum Space-on cégét nevezte meg a zsűri, mint a Legzöldebb diákvállalkozás. Szerintem mindenki megérdemli a gratulációt, egytől egyig mindenki mögött rengeteg munka áll, és bárki megérdemelte volna a díjakat.

Összességében én nagyon élveztem ezt a napot, eseménydús volt, fárasztó is, de sokat tanultunk belőle, és azt hiszem, ez a legfontosabb.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)
fotók: Tüske Csilla

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Biztos sokan látták már a Portugál című „fantasztikus” előadást… Vagy nem? Ha nem, akkor most elmondom, miért is ne nézzék meg.

De mindenekelőtt pár szót arról, hogy miről is szól ez a darab. A helyszín egy kis falusi kocsma. A kocsmáros, a lánya, a részeg, a pap, a szerelmes ex-rendőr valamint a fura beszédű férfi a főbb szereplők. Itt az ideje, hogy a kocsmáros lánya férjhez menjen, de a férfi, aki szerelmes belé, nem ébreszt benne hasonló érzelmeket. Viszont a faluban megjelenik egy idegen férfi, és – milyen meglepő – egymásba szeretnek. Ezzel nem mondtam el túl sokat, én is ennyit tudtam előre az előadásról.

Én anyukám helyett mentem el a darabra, az utolsó pillanatban, apával és apáék két barátjával. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mégis milyen típusú/stílusú előadás lesz. Apa váltig állította, hogy nagyon vicces lesz, a színház, a Katona pedig engem teljesen lenyűgözött, szóval arra következtettem, hogy kicsit alteres, „mai” előadást fogok látni. Aha, hát nem. Az egész darab ugyanis tele volt fura „poénokkal”, csak egy példa: „öreg nénike: Faszomat!” Ha ez 100-szor nem hangzott el, akkor egyszer sem, és nekem elsőre sem tetszett annyira… Meg el ne felejtsem az ócska szóvicceket, pl.: ez szék-esszék. Hahaha! És tényleg, a közönség csak úgy dőlt a nevetéstől. Mögöttünk három fiatal lány ült, akik ismételgették az egy másodperce elsütött poénokat, és az egyikük majdnem le is folyt a székről a nagy röhögés közepette. Én – egy-két poénos jelenettől eltekintve – az egész előadás alatt azon tűnődtem, mikor lesz vége, ugyanis 2 és fél óra az nekem egy közepes előadás esetében is hosszú, egy gyengénél pedig egyenesen kínzás. Annyit még elmondok, nem csak én vagyok ilyen kritikus. Apa nem sokszor nevetett, a barátai pedig, amikor mindenki majd összepisilte magát egy beszóláson, úgy néztek, mintha egy híradót bámulnának.

És még egy dolog. Jordán Adél hiszti jelenete… Bocsánat, értem én, hogy műnek kellett lennie, na de tényleg: ennyire? Azt hittem, majd valami színt visz a darabba, de csak belökte a darabot az „eztnemkellettvolnamegnéznem” színdarabok szakadékába. Viszont, hogy valami jót is mondjak, a díszlet nagyon ötletes volt, a kocsma fala ugyanis üdítős dobozokból állt. Ha valaki ezek után még mindig érzi a vágyat, hogy megnézze a színdarabot, akkor ajánlok neki egy másikat is, ugyanebben a szórakoztató műfajban, a Két úr szolgáját. Ahogy láttam, most nincs műsoron, de megéri kivárni!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház)
Rendező: Lukáts Andor
Szereplők: Pelsőczy Réka, Keresztes Tamás, Csuja Imre, Jordán Adél, Ónodi Eszter

Felfedezetlen hegyormok és megmászatlan csúcsok rejtekében, a civilizációtól és a modern társadalommal járó átkozott mérgezésektől elzárva megmunkálatlan fafurulya hamiskás dallama lebeg a szélben. Itt, Pakisztán legészakibb csücskében nyolcezres csúcsok vesznek körül egy völgyet, a Hunza-völgyet, melynek lakói termálfürdők közönségét megszégyenítő nyugalommal tengetik napjaikat. Hunzáknak nevezik magukat, mely a fordításokban néha „nyilasokat”, más esetekben „fehér hunokat” jelent. Ez felvet néhány kérdést. Kérdéseket, melyekre csupán alapos tanulmányozás és mesteri fokon űzött nyelvészi munka hosszas alkalmazása adhat választ.

Tényleg távoli rokonaink lennének az innen több ezer kilométerre élő különös emberek? Nem valószínű. Maga a hunza nyelv, a burusaszki, cseppet sem hasonlít a finnugor nyelvcsalád többi tagjára, ezt már gyakran megemlítették. A hunzák Nagy Sándor serege leszármazottainak vallják magukat, akik midőn elfoglalták e magas földrajzi tájegységet, befészkelődtek a hegyek közé, és megalapították Baltirt, egy kezdetleges kis falucskát i.e. 300 körül. Ez a kis település ennyi év alatt a méretét tekintve nem sokat változott, eltekintve a hatalmas, több hektáros kajszibarack ligeteitől, melyek termése a hunza nép fő táplálékát képezi.

Na de miért is olyan érdekesek ezek a primitív emberek? Eltekintve a hunokkal való (bizonyíthatatlan) rokoni kapcsolat gondolatától, a hunzák rejtélyes dolgai alaposan megdolgoztatták a tudósokat. Legérdekesebb ismertetőjelük a mentesség a civilizált társadalom legszörnyűbb betegségeitől, úgymint a szívbetegségek, a vérnyomásproblémák és a rák. Ez egyes embereket, közöttük neves orvosokat és tudósokat, arra a következtetésre juttatott, hogy a rák esetleg mégis a tartósított élelmiszerek és a különböző színezékanyagok káros mellékhatása. Erre egyelőre még nincs kézzelfogható bizonyíték, de megfigyelhető, hogy azokban a kicsiny népcsoportokban, ahol a civilizáció még nem fejtette ki áldásos és kevésbé áldásos hatásait, ott az emberek nem szenvednek eme ismert nyavalyákban. De sajnos, midőn a turizmus idevonzotta civilizált barátainkat – akik, hátizsákjukban vidáman cipelve kórokozók milliárdjait, ellepték a völgyet –, nem olyan felhőtlen már az élet.

Visszatérve a kajszibarackra. Ezt a vitamindús gyümölcsöt elképesztő mennyiségben fogyasztják, akár naponta 50 darabot is elmajszolva, magjából pedig ápolószereket készítenek ráncaik eltüntetésére. Szükségük is van rá. Mert egy hunza akár 100 évet is megérhet, sőt, találkoztak már olyan sámánista lélekvezetővel is, aki az elmondása szerint 160 éves lett nemrég. Egészségesek… ez a legjobb szó rájuk, és elmaradottságuk ellenére tökéletesen megvannak magukban. Ezzel rávilágítanak arra, hogy a modern életmód és a gyorsan elkészíthető ételek fogyasztása talán mégsem a legjobb választás hosszú távon. Nincsenek se orvosaik, se kórházaik, de legnagyobb meglepetésünkre minden jel arra mutat, nincs is szükségük rájuk.

Elgondolkodtató. Az ember szívesen elképzeli, hogy egy kicsiny faluban, csodaszép hegyek közt élhetne, és nem kéne félnie semmiféle betegségtől, abban a tudatban, hogy akár 150 évet is tölthet ezen a gyönyörű vidéken. A sok technikai vívmány és modernitás csupán sok hűhó semmiért. Mindenesetre meg lehetne próbálni alkalmazni a hunzák módszereit zűrzavaros életünkben.

Dr. Robert McCarrisont, a nagyra becsült brit sebészorvost egy évszázaddal ezelőtt India északi részén a táplálkozási szokások feljegyzésével bízták meg, ám valami egészen más tette igazán híressé. Felfedezett egy csodálatos népet, sámánista népszokásokkal, visszamaradott fakalibákkal, gyógyszerek teljes hiányával, és mindezek ellenére mentességgel a társadalmunkban jelen lévő ismert vírusokkal és mérgezésekkel szemben.

Minden odalátogató turista említést tesz arról, hogy a hunzáknál a pénz fogalmát a kertjükben termő barackfák száma helyettesíti, ahhoz hasonlóan, mikor a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvsorozatban levéllel fizettek egymásnak bolygószerte. Kereskednek is vele, és cserébe ruhát, meleg pokrócot, de semmiképpen sem külhonból érkező eledelt kérnek. Ez náluk alapelv.

Összehasonlításképpen: egy átlagos amerikai napi 3300 kalóriát, azaz 100 gramm fehérjét és 150 gramm zsírt visz be a szervezetébe. Egy hunza férfi napi 50 gramm proteint, 36 gramm növényi zsiradékot és 365 gramm szénhidrátot fogyaszt, ezzel mintegy 1900 kalóriával gazdagodik.

A hunza nép a befagyott gleccserek vizét (vagy ahogy ők nevezik, a „hegy tejét”) isszák, mely rengeteg ásványi anyagot tartalmaz, ezzel szinte fehérré teszi azt.

Könyveket is írtak róluk, méghozzá rengeteget. Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig című művében ismerteti a pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő visszamaradott törzsek néprajzát, közöttük a hunza nép szokásait is, és ezzel gazdagítja az erről a csodálatos népről szóló ismereteinket. Lejegyzi különös sámánista szokásaikat és spirituális gyógyító módszereiket, melyeket mérhetetlenül hatásosnak talált. Az Ultar-hegy máig a világ legmagasabb, még megmászatlan hegye, és egyben a legfontosabb spirituális helyszínük. Táncos szertartásokat végeznek a tövében, és imádkoznak. De ne úgy képzeljük el őket, mint egy szegényes, félénk népet, akik rongyokat hordanak a testükön, és sárral kenik be az arcukat kántálás közben. Igenis, komolyan veszik e dolgaikat, kereskednek velünk és egymással, kedvesen fogadják az odalátogatókat, és ügyesen intézik mindennapos ügyeiket.

Egészségesek, boldogok, egyszerűek és nagyszerűek. Tudják a hosszú élet titkát, a boldog lét alapjait, és fiaiknak suttogják el ezeket az éjszakában, miközben az enyhén hamis dallam utolsó foszlányai szűrődnek fel hozzájuk a fal keskeny repedésein keresztül.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

források:
Csáji László Koppány: Tündérek kihalófélben – Hunoktól a hunzakutokig (Napkút Kiadó, 2004)
Wikipedia - Burusók
Sokszínű Vidék: Egy különös nép különös élete: a hunzák titkai
Origo - A hunzák, akik nem lesznek rákosak

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nádori tanár úr azzal konferálta fel a Kísértetek és kísértések című darabot, hogy kedd este egy igazi AKG-s előadást fogunk látni. Ezzel kíváncsivá tett engem…

November 10-én másodszorra került bemutatásra a Kísértetek és kísértések című darab az AKG-ban, az AKG Trupp előadásában. A szórakoztató vígjátékban az elhunyt családtagok szellemei a padláson kószálva piszkálják egymást, házsártoskodnak, közben pedig arról panaszkodnak, hogy milyen unalmas is az öröklét. A színészi munka káprázatos teljesítmény volt, és ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy mennyire ötletes és vicces darabot kovácsoltak össze a semmiből.

Egy család árgus szemmel figyeli a halálán lévő nagyapát, kire fogja hagyni a rejtélyes örökséget, és pontosan hol is van ez a jelentékeny összeg. A darabban rendkívül erőteljes karakterek jelennek meg, már rögtön az első jelenetben. A nagypapa egy nagyszájú pasas, folyamatosan nagyszerű színészi pályafutásának részleteivel untatja unokáját, közben még egy kezére írt szót sem tud rendesen megjegyezni. Az első jelenetben szerepel a komoly családfő, a gyerek, aki fiatalsága ellenére tökéletesen átlátja a helyzetet, a tróger férj és aki fegyelmezi ez utóbbit.

A nagypapának hirtelen megáll a szíve, és kis időre (amíg a mentők ki nem érnek a helyszínre) a szellemek világába kerül, ahol a már említett panaszkodó halott családtagok tengetik az öröklétet, azzal hencegve, ki milyen halált halt a maga idejében. Kissé erőltetettnek éreztem azt a jelenetet, amikor a szellemek elmagyarázzák a szituációt, vagyis hogy ők elhunyt lelkek, akik a padlásra vackolták be magukat – és mindezt dalban. Megvallom őszintén, nekem se jött le egyből a helyzet, talán oda kellett volna figyelnem a fehér lelógó ruházatra, és értelmeznem kellett volna a terem sejtelmes kék fényárnyalatát. Mindenesetre szerintem a szövegnek kellett volna egy cseppet érthetőbbnek lennie. Ám ez így is szórakoztató volt.

Egy korábbi jelenetben az ördög látogatott el a szellemekhez, hogy közölje velük: egy napjuk van rá, hogy valami jót cselekedjenek, különben vár rájuk a pokol. Ezt a jócselekedetet az újonnan érkezett ideiglenes halottra bízták, mondván: ha visszatérsz az élőkhöz, örökségedet hagyd a lányodra. Ám ahogy a holtak világa, úgy a megbízás emléke is elszáll az újraélesztést követően. A folytatásból pedig kiderül, hogy hol van a kincs, és hogy sikerül-e megmenekülniük a szellemeknek.

A Kísértetek és kísértések egy valódi színmű, egy kreatív vígjáték fiatalok tollából. Azt gondolom, hogy valódi színház színpadján is minden további nélkül megállná a helyét.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

Fotók: Fotók: Hercegh Zsófia, Major Fédra, Salacz Máté

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Akinek van Facebookja, biztosan „hallott” már az Aranyélet sorozatról, ugyanis nagyon komolyan reklámozva van ezen a felületen. Igen, új, magyar sorozat! Ráadásul – és ez (sajnos) igen ritka – az igényesebb fajta. Vagyis ez nem a Barátok közt színvonala. De mégis, miről is szól ez a sorozat, és érdemes-e egyáltalán belekezdeni?

Szerintem igen, el is mondom, hogy miért. Nagyon vártam a sorozatot, már tavasz óta, amikor is megjelentek az első kis beharangozó jelenetek az HBO-n. A másik, ehhez eléggé hasonló Társas játék című 2011-es sorozat máig is az egyik kedvencem, szóval okkal voltam nagyon izgatott. Aztán egyre több információ látott napvilágot az Aranyéletről.

Az alaptörténetet nem írnám le nagyon hosszan, mert erre mindenki rá tud keresni, aki pedig ezt a cikket olvassa, valószínűleg már meg is tette. Szóval egy család történetéről van szó, akik mindenféle sötét ügyekbe keveredtek. Nyilván nem véletlenül. Az apuka ugyanis ingatlanokkal foglalkozik, nem a legtisztességesebb módon. Egyszer csak úgy határoz, hogy befejezi ezt az életmódot, és kiszáll az egészből. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A feleség, akit Ónodi Eszter alakít, egy nagyon pénzéhes és szívtelen anyuka. Természetesen mindig csúcsformában van, és egy igazi bűbáj mindenkivel. Persze eközben simán végig tudja nézni, hogyan kap valaki szívrohamot a szeme láttára. Az apuka, akit már említettem, tényleg próbál jó útra térni. Hogy ez sikerül-e, még nem derült ki, mert eddig csak három részt adtak le.

A legszörnyűbb szereplő szerintem mégsem a szülő, hanem a fiúgyerek, akit Olasz Renátó játszik. Márk, a tizenéves kamasz, aki egyébként keményen rapel, úgy dönt, beszáll apja helyett az üzletbe. Ezt szülei tudta nélkül teszi, és olyan ügybe keveredik, melynek nem várt következményei lesznek… (szerintem börtönbe kerül, de ez csak tipp). Az ártatlan és legszimpatikusabb szereplő a kislány, Mira (akit egyébként egy volt AKG-s iskolatársunk, Döbrösi Laura játszik). Ő felismeri, hogy milyen a családja, és ez egyáltalán nem tetszik neki. Viszont a hirtelen felnőtté válás (ami inkább akarás) nem feltétlenül jól sül el.

A kivitelezés szerintem elég jól sikerült, viszont néha átmegy az egész olyan amcsi stílusba. Ez főleg az első részben érzékelhető, később már nem, de az is lehet, hogy csak megszokja az ember ezt a merőben új műfajt. Mármint a „magyar maffia-sorozatot”, ha lehet így nevezni. A hangulat és úgy az egész sorozat elég sötét (nyilván), de akinek tetszik ez a stílus, az erre is vevő lesz. Viszont, aki nem bírja elviselni a szemétkedést, és undorodik az egésztől, az valószínűleg nem fog tudni végignézni egyetlen részt sem. A sorozat egyébként nagyon izgalmas, és direkt úgy fejeződnek be az epizódok, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást. És hogy várjuk-e? Naná!

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)
Fotó: HBO promo

Aranyélet (filmsorozat, HBO, 2015)
Rendező: Mátyássy Áron, Dyga Zsombor
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter, Döbrösi Laura, Olasz Renátó

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amikor három éve a szüleim felvetették azt az ötletet, hogy költözzünk el Kijevbe, úgy képzeltem el, hogy Ukrajna egy jéghideg, régies ország, de hogy őszinte legyek, akkor még nagyon is szerettem volna egy új szobát, úgyhogy igent mondtam rá. Pár hónap múlva, amikor az apukám megkapta az állást, elkezdtük terjeszteni a költözés hírét, de sajnos nem sok jó reakciót kaptunk rá. Van, aki azzal kezdett el viccelődni, hogy jobb lenne, ha most gyorsan vennénk egy lovas kocsit… Hát, marha vicces volt, mondhatom.

A házkeresés szörnyen nehéz és fárasztó volt. Először találtunk egy nagyon szép, és az iskolához közel lévő házat, de mire beszélhettünk volna a tulajdonossal, a házat megvették. Persze, ez is csak a mi szerencsénk lehetett. Szeptember vége felé beköltöztünk egy hotelbe, ahol folytatódott a szerencsénk, mert ott meg ugye nem volt konyha. Anyukám pár nap alatt kikészült, és belekezdett az őrült házkeresésbe. Közben én és a testvérem elkezdtünk a PSI-be (Pechersk School International), egy nemzetközi iskolába járni. A suli nagyon jó volt, csak sajnos nem tudtam jól angolul, mert az előző iskolámban nagyon gyenge volt az angol.

2013 novemberében Ukrajna volt elnöke, Janukovics nem írta alá az EU-val való társulási szerződést, amit pedig két évvel korábban megígért az országnak. Ezért a kijeviek teljesen jogosan kezdtek el tüntetni a Maidanon (a főtéren), ami mellesleg egy utcával lejjebb volt a házunktól, hogy váltsák le  Janukovicsot, aki egy kis idő után el is menekült. A tüntetéseken sokan megsebesültek és többen meghaltak.

Párszor láttuk az összecsapások füstjét is, a tanáromnak pedig, aki a Maidanon lakott, el kellett költöznie. Amikor a tüntetések felerősödtek, a PSI bezárt, ezért egy év után hazajöttünk Magyarországra.

Az erőszakos események száma a választások után lecsökkent, de ezután következett a Krím félsziget elszakadása Ukrajnától, erős orosz támogatással, majd a mindmáig tartó polgárháború Kelet-Ukrajnában. A fővárosban a harcok már megszűntek, és Kijev már teljesen biztonságos.

Nyáron, amikor visszamentem Kijevbe a barátaimat meglátogatni, semmi se látszott már az egészből, csak egy leégett házat láttam.

Bérces Eszter (AKG, 7. évf.)

A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Biztos mindenki tudja, miről beszélek, amikor a jól ismert „kamerával megfigyelt terület” matricáról beszélek.

Sokan ennek a matricának a hatalmát arra használják fel, hogy a bolt vevőit elriasszák a kóla zsebbe csúsztatásától. Vagy egy buszon, ahol meg nem akadt pénz a kamerák beszerelésére, csupán óvatosságból kiraknak egy-két ilyen matricát, figyelmeztetésképpen.

Ezen a buszon, ahogy általában a többin is, nem csak figyelmeztető tábla van, hanem kamera is - fotó: közlekedem blog

De nemcsak a becsületes embereknek tűnik fel ez a kis csel. Sok zsebtolvajnak ezért is van mersze bűntények elkövetésére, még az ilyen figyelmeztetések ellenére is. Ezért is fontos tudni pár dologról, ami megnehezítheti ezen bűnözők dolgát.

1. Ha egy zsúfolt tömegközlekedési járművön utazunk, fontos, hogy értékeinket ne a legkülső zsebbe helyezzük el, mert innen lehet a legkönnyebben kicsenni egy-két dolgot a tulajdonos tudta nélkül.

2. Nem érdemes mutogatni a fontosabb értékeinket, hanem inkább a táskánkban kell hagyni, ameddig nem érünk olyan terepre, ahol biztosan ismerünk mindenkit, és nem áll fent a kézből kitépés veszélye.

3. Ha netán mégis valami halaszthatatlanul fontos ügyet kell intéznünk, mondjuk a buszon vagy bármiféle tömegközlekedési eszközön, legyünk biztosak abban, hogy elég erősen fogjuk az értéktárgyunkat, nehogy valaki a kezünkből kikapva szaladjon el vele.

4. Ha valamit ki kell vennünk a táskánkból, de közben mind a két kezünk foglalt, meg se forduljon a fejünkben lerakni valahova az addig kezünkben őrzött értékeinket.

Adom én ezeket a tanácsokat, akitől már 2 telefont is elloptak a buszon.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Aki egy picit (vagy nagyon is) szereti a videojátékokat, annak nem csenghet ismeretlenül a havi 50-100 millió nézőt elérő Twitch.tv nevű weboldal. Itt a játékosok élőben közvetíthetik az éppen játszott játékukat, és a nézők ezt kommentálhatják.

Körülbelül 2 hete jelent meg a „Kreatív” opció is, aminek az alkalmazásával az emberek azt közvetíthetik, ahogy valami kreatív dolgot készítenek. Pl.: legóznak, modelleznek, animálnak vagy éppen festenek. Na, itt jön képbe az a 20 éve elhunyt afrofrizurás amerikai úriember, aki egy élő legendává vált a portálon. Miért? Mindjárt kifejtem, de előtte ugorjunk vissza egy picit az AKG negyedik emeletére, ahol egy szünetben azt hallom, hogy valakik valami festőről beszélgetnek. Ez eléggé meglepett, mivel a szünetben nem szoktunk olyan dolgokról beszélgetni, ami 10-es IQ-nál magasabb kvalitást igényelne. Egy bizonyos Bob Ross nevű festőről volt szó, aki ezen az oldalon fest „élőben”. Miután meggyőztek engem is, hogy miért jobb Bobot, mint egy profi esportoló játékost nézni, én is nagyban kiabáltam velük a „Bob Ross for President!” mondatot.

Miért? Mert ezekben az adásokban nem a festményeket kell nézni, hanem a mellette futó kommenteket, amiből mindig van egy rakat – mivel Bobot általában 50 (!) ezer ember követi. Ötvenezer ember! Ezzel bőven maga mögé utasítja a mostani játékmegjelenések első kipróbálóit is, akik maximum 30-40 ezres nézőtábort tudnak kovácsolni maguknak, és azt is jó, ha 3 órára. Viszont a festőnk tartotta a nézőszámot. Még a festővásznat, amire a „Stay Tuned” (hamarosan kapcsolunk) szavak voltak írva, csak azt is laza 8 ezer ember követte.

És hogy mi van a dolog hátterében? Bob halálának a 20. évfordulója alkalmából vetítették le a festő sorozatait. Viszont nem azért produkált rendkívül magas nézőszámokat, mert vicces, érdekes vagy pörgős lett volna. Nem, erről szó sincs. Csak a kommentelők úgy fogták fel ezt az adást, mintha a világ legjobb játékosa játszott volna, és ezért játékos kifejezésekkel írták tele a chatet.

Nagyjából ennyi a történet. Az ember, aki Bobby munkáit közzétette, eltűnt, és Ross vele együtt. Az utolsó epizód végét 180 ezer ember nézte.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mindenki találkozik egy nap során több száz idegennel – az más kérdés, hogy milyen kapcsolatot hozunk létre velük. Lehet a kapcsolat felszínes, az illetővel egymásra néztek, majd továbbsétáltok, és soha életetekben nem látjátok többé egymást. Saját tapasztalataim alapján én 5 csoportba tudom sorolni a számomra idegen embereket, az alapján, ahogy velem vagy más idegenekkel kapcsolatba lépnek – vagy nem lépnek.

Az 1. típus, az antiszociálisak. Ezek az emberek, ha egyedül vannak, és nem az ismerőseik körében, magukba mélyedve bámulnak egy telefont, esetleg egy könyvet. Képesek a buszon úgy tenni, mintha olvasnának, és fél órán keresztül ugyanazt a lapot nézik, nehogy véletlenül elkapjanak egy tekintetet.

A 2. típusban vannak a kedvenceim. Ezek az emberek annyira hiányolják a társaságot, hogy szívesen szóba elegyednek vadidegenekkel is, teljesen feldobják egyesek napjait. Az idősek például mindenféle habozás nélkül beszélgetnek az éppen arra járó emberekkel, és meg kell mondjam, ez egyáltalán nem hátrány. Régen mindenki beszélhetett mindenkivel, most pedig, ha fel merem emelni a fejem a buszon, mindenki a földet, az eget vagy esetleg ugyanannak a könyvnek a lapjait bámulja. Viszont nagy ritkán találkozni olyan emberekkel is, akik kifejezetten udvariasak, ezért tudunk mosolyogni még a hétfő reggeleken is.

De itt is vagyunk a 3. pontnál, ami az előzőnek sajnos az ellenkezője. Amikor az utcán sétál az ember, nincs is megnyugtatóbb annál, mint találkozni valakivel, aki a legapróbb dologban is megtesz valamit, mert megteheti. Ha tisztában van azzal, hogy te nem teheted meg, az orrod alá dörgöli. Igen, vannak ilyen emberek is, akik ha meglátnak egy anyukát, aki éppen a gyerekével bajlódik, rögtön mutatják, hogy az övék milyen jól nevelt.

A 4. csoportban vannak azok, akikben néha magunkat is felismerhetjük. Ezek az emberek rendszerint nem bunkók, csak bal lábbal keltek fel. Akik minden ok nélkül beléd kötnek. Ilyenkor nem létezik legjobb opció, bármit is mondanak, bárhogy is reagálsz, nem az a céljuk, hogy meggyőzzék őket, vagy hogy meggyőzzenek téged. Csupán beléd kötnek, hogy ugyanolyan legyen a napod, mint nekik.

5. Az őrültek. Eddig szívesebben kerültem a személyes tapasztalatok megosztását, de úgy érzem, ennél a témánál ez elkerülhetetlen. Egyszer kutyát sétáltattam, mikor egy hölgy meglátott minket az utca túloldalán, és minden csomagját a földhöz vágta, majd rá se bagózva a forgalomra, átrohant az úton, lefékezett előttem, mint egy új sportkocsi az első menet után. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e. Természetesen igent mondtam, hiszen se a kutyám, se én nem bántuk ezt. Viszont a dolog akkor lett furcsa, amikor a hölgy elkezdte azt ecsetelni, hogy milyen szép a cica, és egy versikét mondogatott, ami meglehetősen ijesztő volt. Félreértés ne essék, a kutyám nem egy pici szőrpamacs, akit egy rosszul látó ember nézhet akár macskának is… Ugyanis egy igen nagy termetű, izmos német vizsláról van szó. Ezután már én is és a kutya is tartottunk a hölgytől, mivel sokszor találkoztunk vele ezután is.

Ezek voltak az én tapasztalati skatulyáim, neked biztos másmilyenek vannak.

Holbok Rita (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A november 13-án történt brutális párizsi terrortámadásokról, gondolom, mindenki hallott.

A szörnyűségek után, mint az szintén közismert, a Facebook aktiválta azt az alkalmazást, amivel az emberek megváltoztathatták a profilképüket. Egyszerűen, pár kattintással meg lehet változtatni, akképp, hogy a képen egy francia trikolórt mintázó filter legyen, aminek következtében minden ismerős láthatta, hogy az adott ember szolidaritást vállal a franciákkal és Párizzsal. Ezt a dolgot több ezer ember beállította, nekem is rengeteg ismerősöm, köztük jómagam is. Szerény véleményem szerint ez egy szép és megható kezdeményezés.

De voltak ám más reakciók is. A nagy híroldalak, közösségi oldalak és tartalomszolgáltatók (pl. YouTube, Origo, Index, és persze maga a Facebook is) sorban változtatták meg logóikat kék-fehér-pirosra. A Google pedig a keresőoldalra kitett egy fekete gyászszalagot.

Ezzel egy időben a mára már híres, Eiffel-tornyot mintázó békejel is elkezdett terjedni, egy nap alatt szinte mindenkihez eljutott, és persze sokan megosztották azokat a képeket is, amiken a világ különböző városaiban francia színekbe öltöztetett épületek láthatóak, esetleg mellette még az Eiffel-torony is, ami aznap viszont lekapcsolta a fényeit. A 2015. évben már másodszor...

Viszont ősi tapasztalat, hogy az ember bármit is csinál az interneten, olyat, ami széles közönségű, egészen biztos, hogy bele fognak kötni. Így a franciákkal szolidaritást vállaló posztokra is érkeztek méltatlankodó, esetleg gyűlölködő kommentek. Ezek a hozzászólások gyakorlatilag 3 csoportba sorolhatóak. Az első csoport véleménye szerint szörnyű, ami történt, de ugyanilyen, sőt nagyobb merényletek szinte mindennap történnek Szíriában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, ugyanannak vagy más terrorszervezetnek köszönhetően. Ennek a csoportnak, bár kissé rosszmájú a hangvétele, tökéletesen igaza van. Igen, tényleg vannak iszonyatos események a világ többi táján is, és úgy lenne igazságos, ha mindegyikről egyformán megemlékeznénk, mert se a franciák, se semelyik más európai nép vére nem ér egy cseppet se többet, mint az ázsiaiaké vagy az afrikaiaké, hiszen mindannyian emberek vagyunk, és teljesen egyformán méltóak a védelemre és az életre. És a csodálatos, illetve most már egyáltalán nem tökéletes biztonságban élő európaiak meg amerikaiak igencsak hajlamosak erről elfeledkezni. Viszont ha Franciaországban történik valami szörnyű, az akkor sokkal szörnyűbb számunkra, mintha Szíriában történne. Szíria... messze van, ami ott zajlik, az minket nem érint meg annyira. És ezt mindenki így érzi, még ha nem is meri bevallani magának. Abban pedig nincs semmi szégyellnivaló, hogy a lokális hírek, a „szomszédságban” történő váratlan és szörnyű események jobban felkavarják az embert, mint a távolban történő hasonló dolgok. Ez a világ minden táján ugyanígy van.

Mások udvariasan érdeklődnek arról, ha Magyarországon történne valami, hányan változtatnák meg a profilképüket piros-fehér-zöldre. Erre csak egyféleképpen lehet válaszolni: nem is szeretnék belegondolni abba, hogy ezt valaha ki kelljen próbálni.

A következő csoport szerint tessék, megvan a menekültpolitika eredménye. Beengedjük a menekülteket, erre megtámadnak minket. Ez az eredménye annak, hogy hagytuk a bevándorlókat idejönni. Ez a csoport valószínűleg sose látott még menekültet. Mert ha láttak volna, nem próbálnák meg elmagyarázni, hogy ezek a szerencsétlen kinézetű, lesoványodott, koszos, állatias körülmények közé kényszerült emberek komolyan azért vállalták volna a hónapokig tartó hánykolódást, hogy kinyírjanak 130 európait. Ők pontosan azok elől menekülnek, akik ezt a dolgot elkövették. Vallásuk gyakran egyezik a terroristákéval, de a nézeteik biztos, hogy nem. Ugyanaz az ellenségünk. És ha az ellenségünk közös, akkor egy oldalon állunk. Persze jöhetnek terroristák is a menekültekkel, de nagy ferdítés azt állítani, hogy minden menekült terrorista. Erősen, nagyon erősen túlnyomó többségük nem gyilkolni jött, hanem túlélni. Viszont szinte lehetetlenség kiszűrni pár terroristát a 120 ezerből, így ennek a csoportnak is valamilyen szinten igazat lehet adni. De azért minden menekültet gyűlölni a néhány terrorista miatt, nem szép dolog. A terroristáknak viszont pont az a céljuk, hogy létezzen ez az erős gyűlölet a kultúrák között, hogy az Európába érkezők annyira kitaszítottnak érezzék itt magukat, hogy annyira éljen bennük is a gyűlölet a „Nyugat” felé, mint őbennük. Ha szítjuk a gyűlöletet, a terroristáknak segítünk.

Az utolsó csoport szerint pedig akármennyire is sajnáljuk a történteket (igen, sajnáljuk), SOHA nem rakunk ki francia zászlót. És hogy miért? Mert a franciák miatt csatolták el Magyarország kétharmadát Trianon után.

Nos, ezeken a hozzászólásokon aztán tényleg felháborodtam. Mégis, mi köze van egy majdnem 100 éve történt eseménynek egy mai terrormerénylethez? Trianon kétségkívül nem volt éppen jó dolog, de... kereken 95 éve történt. Túl vagyunk rajta. Azokat a területeket – bármennyire is fáj – nem fogjuk visszakapni, és a tragédiáról évente megemlékezni szerintem tejesen elég. És akkor a trianoni békeszerződés miatt ezek szerint gyűlöljük a franciákat? Nem ehetünk crème brűlée-t, mert az francia étel, nem olvashatjuk A kis herceget, mert az francia könyv, és nem is rakhatjuk ki a francia zászlót szolidaritásból, csak mert még mindig nem vagyunk hajlandóak a helyén kezelni a 100 éve történt eseményeket? Mert a november 13-án lemészárolt embereknek annyi köze van a száz éve Magyarország rovására döntést hozó akkori francia politikusokhoz? Na jó, ennyi erővel mindenki, aki valaha is nézte a Szulejmán című sorozatot, bűnös. Hisz’ az egy török sorozat, és ne feledjük, mit műveltek velünk a gaz szörnyetegek jó 400 évvel ezelőtt!

Összességében elég megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy egyes embereknek van idejük a gyűlölködésre, mocskolódásra, és a százéves lerágott csontok előszedésére, miközben teljesen ártatlan emberek haltak és halnak meg. Ártatlan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nincs Trianonhoz, és akik megérdemelték volna, hogy éljenek. És igenis, a részvétet és szolidaritást is megérdemelték volna, és meg is kapták szerencsére sok ember részéről. Ám a gyűlölködők eléggé lehúzták a hangulatot. A gyűlölködők, akik azért gyűlölik a részvétet nyilvánítókat, mert ők részvétet követelnek a többi merénylet áldozatainak is, azok, akik összemossák a tényleges gonoszokat a szerencsétlen menekültekkel, és azok, akik nem voltak képesek túllépni, mert ők ugyanaz a régi csapat, 1920 óta.

Minden szörnyűség, ami az utóbbi 30 ezer évben történt, egyaránt borzasztó, és mivel képtelenség mindenkinek részvétet nyilvánítani, így elég átfogóan azt mondom: mindenkit sajnálok, senkinek nem kellett volna értelmetlenül és ártatlanul meghalnia, és imádkozzunk az egész emberiségért. Mert még mindig mindenkinek joga van az élethez, mindenki egyformán méltó a védelemre, a részvétre és a szolidaritásra.

Csak sajnos az emberek elfelejtették ezt az igazságot, mondaná most a róka. A kis herceg pedig csóválná a fejét, és ismét megállapítaná, hogy a felnőttek rettentő furcsák.

Egyébként a kommentek olvasása közben ismét nyilvánvalóvá vált számomra az az igazság, amit apukám mindig is hangoztatott, és természetesen nagyon is igaza volt: aki az interneten hozzászól valamihez, ami nyilvános, az többnyire kötöznivaló bolond, elmebeteg, dilis, idióta, ütődött, tökfejű barom.

És most, mivel elegem van a világból, megyek, és bánatomban megeszem egy crème brűlée-t, aztán olvasok pár La Fontaine-mesét, majd egy kis Vernét, aztán megnézek egy régebbi Tour de France közvetítést, aztán egy francia filmet (egyébként a franciák találták fel a mozit), végül csak lazulok, és nézegetem a falamon a Cézanne- és Delacroix-festmények másolatát.

Még egyszer őszinte részvétem. Normális életet minden embernek!

Mörk Márta Lilla (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!