Szubjektív

Mostanában sokat lehet hallani az Időfutárról. Nem véletlenül, hiszen első három része zseniális, magával ragadó alkotás, amit egyszerűen nem lehet letenni. A hat részből álló könyvsorozat, ami egy szintén fantasztikus rádiójátékból készült, Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István műve.

A könyv első része a Körző titka, amely Budapesten játszódik, valós helyszíneken. Az olvasó teljesen bele tudja képzelni magát Hanna helyzetébe, aki nemrég költözött a fővárosba. De a sorozat mégsem erről szól, hanem arról a titokzatos körzőről, amit az utcán talál. Ez a különös tárgy az egész történetben jelen lesz, minden e körül a tárgy köré forog, és nagy galibát kavar.

Miután az első kötetet kiolvastam, rögtön belefogtam a másodikba, majd ezután a harmadik részbe is, ami szerintem a legjobb volt mind közül. A negyedik könyvre két hónapot kellett várni, de végül ez is megérkezett. Sajnos már nem hozta azt a fantasztikus színvonalat, de nem tántorított el az ötödik kötet elolvasásától. Itt kezdtek érthetetlenné válni a fordulatok, és már nem kötött le annyira, mint vártam.

De a legnagyobb csalódást az utolsó, a hatodik könyv okozta. Mindenképpen végig akartam olvasni az egész sorozatot, mert nagyon izgatott a vége. Mert ha egy ilyen rejtélyes sorozatba fogunk, tudnunk kell a végét, azt a nagy csattanót vagy esetleg a happy endet.

De nem, valami hiányzott a végéről. És nem a csattanó vagy a boldog befejezés, mert mind a kettő megvolt. A legnagyobb gond az volt, hogy néhány igen fontos szál elvarratlan maradt. És nem úgy, mint az elődeiben, mert tudtuk, hogy úgyis jön a következő rész. Nem, mert a hatodik kötet hátuljára nagy betűkkel rá volt írva, hogy a sorozat befejező része, és ez igencsak elszomorított.

Ennek ellenére érdemes belefogni a könyvsorozat olvasásába, mert nagyon érdekfeszítő. És ha elkezdted, befejezni is érdemes, mert jó érzés, ha ismered a végét.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Tasnádi István, Jeli Viktória, Gimesi Dóra: Időfutár sorozat (Tilos az Á Könyvek, 2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mikor kiderült, hogy a szerkesztőségünk egyik tagjának családtagja nemrég kezdett el egy éttermet üzemeltetni, egyből felcsillant a szemem.

A húgom mindig is arról álmodott, hogy „igazi” étteremkritikusként próbáljunk ki egy éttermet.

A Leckerli Bisztró 2014 novemberében nyitotta meg kapuit egy régi HÉV-állomás helyén, az új üzemeltető idén tavasztól vette át az éttermet. Nem lakunk közel Törökbálinthoz (ahol a szóban forgó HÉV-állomás található), de az étteremkritika nem várhatott, így egy napsütéses vasárnapon ebédre ültünk be a Leckerlibe.

Az étterem nagyon idilli képpel fogadott minket. A nemrég felújított teraszon sok napernyő és asztal várta a vendégeket. Az étterem melletti kis füves részen rögtön feltűnt a trambulin, a kis, csobogó vízesés vízcseppjeit pedig kellemesen az arcunkba fújta a szél. Hogy a daloló madarakat már ne is említsem. Először nem tudtuk eldönteni, hogy bent vagy kint üljünk le, de végül a jó idő és a napernyők hívogató susogása miatt a kinti rész mellett döntöttünk. Az épület szép volt, otthonosan modern, bár a kinti asztalokról nekünk hiányzott valamilyen terítő, vagy inkább pár tányéralátét, hogy mégse a csupasz fa asztalokon kelljen étkezni.

Többen is voltak az étteremben, és amennyire meg tudtam ítélni, többnyire helyiek, akik visszatérőként jöttek az étterembe az „egy ebéd a Leckerliben” vagy „egy kis süti a Leckerliben” című családi programjaikra.

Az étteremnek van Facebook oldala, ami nagyon up-to-date, és a sok posztolással garantálják a nagy nézettséget és a forgalmat is, a széleskörű tájékoztatás mellett. Az oldalról jöttem rá arra, hogy az étterem ebédkínálata hetente változik, így aktuálisan nincs nagyon nagy választék, de ez az ételek változatosságát és frissességét így biztosítják. Ha jól értelmeztem, hétvégente egy állandó étlap van (ami valószínűleg hét közben is elérhető), és amiből mi is válogathattunk. Kicsit visszaolvasva az étterem történetében, úgy láttam, hogy alapvetően ez tényleg inkább egy bisztrónak lett szánva, eleinte a péksüteményekre, a reggelikre, az édességekre koncentrálva, most pedig sok napi ajánlatuk van ebédre. Nekem úgy tűnt, a Leckerli nem akar egy nagyon komoly étterem lenni, inkább egy olyan helynek, ahol a helyiek találkozhatnak, elkölthetnek egy ebédet, és pár finomsággal megtömhetik a pocakjukat. Mégis, a választékot látva és megkóstolva, úgy éreztem, az étterem mindenképpen próbálkozik kitörni ebből, lassanként kísérletezve egy különlegesebb konyhával.

Visszatérve még a környezetre: a húgomnak érthető módon első dolga volt kipróbálni a trambulint, és igazi szakértőként, nagyon jónak véleményezte azt. Így a fiatalabb étteremkritikus se unatkozott, miközben vártunk az ételre, ami mindenképpen nagy pozitívum.

A kiszolgálás nem volt túl gyors, a levesre sokat kellett várnunk. A hölgy, aki kiszolgált minket, közvetlen volt, néha pár kínos és nem odaillő poén is belefért, majd több helyi lakóval is barátságos beszélgetésbe elegyedett.

A lányok limonádéztak, étteremkritikusokból álló társaságunk férfi tagja pedig megkóstolta a búza csapolt sört, miközben meglepetésként érte, hogy a korsó nem 5 dl volt, hanem csak 4 – ez akár lehet egy törökbálinti sajátosság is. Az óriás gombócos húsleves, amit mind a hárman megkóstoltunk, nagyon elegánsan volt tálalva, hiszen mikor kihozták, a leveses tányérban még csak a zöldségek és a húsgombóc volt benne, a levet egy kis kancsóból öntötték rá.

Ezt a fajta tálalási módot általában akkor szokták alkalmazni, mikor a levesben a zöldségek nagyon zsengék, és nem akarják, hogy szétfőjenek vagy megpuhuljanak a levesben. Én nem éreztem ezt indokoltnak ebben az esetben, mivel a levesben a répa és a zeller puha volt, nem zsenge.

Nekem a húsgombóc elég borsos volt. A levest viszont nagy mosollyal fogyasztotta el a legkisebb étteremkritikus. Főételként a vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével valahogy nem tudott az igazi lenni. Alapvetően egy nagyon szépen kinéző fogás volt, és az ízekkel sem volt baj, de nekem például nagyon hiányzott hozzá valami zöld.

Vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével

A „tejfel” pedig inkább csak dísz volt, mint tényleges része az ételnek. A hús alapvetően nem volt rossz, bár sajnáltam, hogy beleütköztem a vége felé pár mócsing darabba.

A húgom étele, a vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával kicsit egyszerűbben nézett ki. A reteksaláta összevágott jégsalátából és retekből állt, joghurtos öntettel. 200 forinttal volt olcsóbb a marhapörköltnél, és egy 9 évesnek jó választás lett volna a krumpli-hús kombó, de a nagyon fűszeres csónakburgonyákkal nemigen tudott mit kezdeni a húgom, így végül azok az apukámnál kötöttek ki.

Vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával

A Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel igazán ínyenc fogásnak ígérkezett. Anyukám inkább jól átsülve kérte, mert ő általában nem bízik a rosé húsokban. Lehet, hogy ez volt az oka a kicsit élettelen színű húsnak (bár én láttam már élénk jól-átsültet is), az izgalmasan hangzó baconös zöldséges kel pedig csak felvágott zöldségeket és bacont jelentett, egymásra hányva. Ízben már jobb volt a tapasztalat, bár valamiért nem volt szerelem első látásra, aminek pedig meg lett volna az esélye. Talán a hideg lilahagyma lekvár volt az oka, ami így furán elvesztette a varázsát.

Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel

Lezárásképpen rendeltünk egy csokoládé krémhabot, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel, ami egyértelműen a húgomnál kötött ki, valamint két összerakós rétest vanília habbal és friss gyümölcsökkel.

Csokoládé krémhab, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel

A csokoládéhab nagyon finom volt, és olcsóbb is az ezer forintba kerülő összerakós rétesnél – ez utóbbi a számomra kicsi csalódás volt. Bevallom őszintén, sokat vártam ettől az édességtől, mert a szerkesztőségben már hallottam a hírét. Az íze finom volt, és olyan, ami nyáron is könnyen csúszik, hiszen könnyed, gyümölcsös. De nem volt túlkomplikálva a dolog. Két réteges réteslapon vaníliahab, ami inkább krém volt, mint hab, és túlzottan mű-vanília ízű, valamint erre voltak gyümölcsök szórva. Még egyszer szeretném megismételni, hogy nem volt rossz. Sőt, finom volt! De egyszerűen csak finom. A neve pedig engem kicsit félrevezetett, hiszen semmi különlegességet nem takart. De egy finom, könnyed édességet igen.

Összerakós rétes vanília habbal és gyümölcsökkel

Összességében az ételek finomak voltak, és nagyon szép volt a tálalás. Pár apró javítás, nagyobb odafigyelés által még több és messzebbről érkező vendéget is tudna vonzani az étterem, aminek neve egyébként németül mézescsókot jelent.

Ami a Leckerliből vált, az egy helyi, otthonos étterem Törökbálinton, ami szerintem már most elfoglalja azt a központi, kellemes találkozóhely szerepet, amire eredetileg is vágyott.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Leckerli Ínyenc Állomás
Törökbálint, Szabadság tér 22.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Eddig 82 érmet osztottak ki labdarúgásban az olimpiákon (1896 óta), afrikai csapat viszont ebből csak 4-et tudott megszerezni. Holnapután játszik az elődöntőben Nigéria Németország ellen, így érdemes egy kicsit áttekinteni, mit is tudhatunk egyáltalán az afrikai fociról.

Afrikában nagyon érdekes úton terjedt el a foci. Miután a FIFA szilárd rendszert épített ki Európában, elkezdett terjeszkedni, hogy a világ legkedveltebb sportját egy jól szervezett rendszerbe helyezze.

Afrikába nagyon sok támogatás érkezett, gyerekcsapatokat hoztak létre, cipőket és labdákat szállítottak. Ennek meg is lett az eredménye, sok tehetség jutott el a csúcsig – igaz, az év legjobb játékosának járó díját csak egyszer nyerte el afrikai játékos, mégpedig a libériai George Weah, 1995-ben. Ő a sikerét egyébként arra használta fel, hogy népszerű politikus legyen, még az államelnökségre is pályázott tíz évvel később.

Sok más és hasonló történet létezik még, amikor a nehéz sorsú gyerekek a fociban találják meg magukat, és lesznek a világ legjobbjai. Sok nagyon jó afrikai játékos van, és a válogatottak is érnek el sikereket. Nigéria utánpótlás válogatottjai évek óta a világelsők között vannak, szóval a jövő is biztosítva van. Mivel az olimpiákon csak amatőr játékosok játszhatnak, nem is csoda, hogy a nigériai U17-es, U20-as bajnokok itt is sikereket érnek el – csoportelsőként jutottak el a mostani olimpiai elődöntőig.

Klubszinten viszont még sehol sincs az afrikai foci. Nincsenek jó csapatok, olyanok, amelyek megközelítenék az európai focicsaptok szintjét. Ennek az a magyarázata, hogy nálunk sokkal több pénzt áldoznak a csapatokra, ott erre nincs lehetőség. Említettem, hogy nagyon sok a fiatal tehetség, de ezek a játékosok többnyire bekerülnek az európai csapatok akadémiáiba. Ha szerencsések, külföldi felderítők fedezik fel bennük a lehetőséget, ezért nem otthon válnak profikká. Az biztos, hogy a foci sok ifjúnak nyújt reményt Afrikában, de amíg a kontinens ilyen helyzetben van, a helyi focija se lesz jobb.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Nigéria-Németország, olimpiai labdarúgó elődöntő - 2016. augusztus 17, 21 óra

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A nagypapám színész, és ezért (főképp ezért) mentem el megnézni Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiáját, hogy megtekintsem, mit alakít a színpadon. Nem jövök ahhoz, hogy bíráljam Shakespeare írásait, a sokadszorra eljátszott daraboknál úgyis a rendezés és a színészek teljesítménye a bírálható.

Ha eljátszanak egy régi darabot a mai közönségnek, nem az eredeti pontos mását akarják látni, azt mondják, nem a középkorban élünk. Egy 21. századi rendezőnek pedig az lenne a dolga, hogy valami újat mutasson, esetleg modern kori környezetben kell előadni az egészet, vagy utalásokat kell tenni a szövegben. Azt vettem észre, hogy most jó színészek, egy remek színházban rendezés nélküli darabot adtak elő. Én úgy láttam, hogy a rendező (Puskás Tamás) célja az volt, hogy „visszarepítsen” minket a középkorba, de ezzel olyan fokon nyálassá tette a darabot, hogy az már kínos volt. De ez nem minden szerepre volt igaz. Példa a rosszra: a herceggel valószínűleg az volt a szándék, hogy olyan felségessé és felsőbbrendűvé tegyék őt, hogy mindenki elámuljon rajta. De ezzel egy olyan robotot csináltak, aminek programjában körülbelül 3 különböző mozdulat volt. Semmi arcmimika (a harsány röhögést kivéve, persze), a beszédébe pedig az a nyálas gőg volt beleírva, ami miatt legszívesebben fejbe dobnád a legközelebbi tárggyal, ami a kezed ügyébe kerül, csak hogy hagyja már abba a locsogást.

De voltak olyanok is, akik remekeltek. Például az egyik mellékszerepben egy jegyző (Beszterczey Attila) úgy megnevettette a közönséget, hogy a végén vastapsot kapott. Megmutatta, hogy a shakespeare-i komédiák nem úri ficsúrok gúnyolódásaiból állnak, ahogy azt én először sejtettem.

Baj volt még a gesztusok szörnyű hiánya is, ez rengeteg helyen tűnt fel nekem. A való életben előforduló olyan pillanatok, mikor az alany mozdulni sem bír a meglepetéstől, a szégyentől, a bánattól, a színpadon nem fordulhatnak elő, kivéve, ha megteremtik az ahhoz szükséges feszültséget. Itt ez nem történt meg. Valószínűleg ezzel is az volt a cél, hogy kifejezzék a szereplők úriasságát (merthogy főképp nemesek szerepeltek benne), és hogy visszahozzák a shakespeare-i idők hangulatát. De a kevés gesztus itt más reakciót váltott ki. Főképp azt, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kipukkadhatnak az elfojtott színészi tehetségek léggömbjei.

Viszont Shakespeare zsenialitása jócskán feldobta az elődadást, valamint a jobbnál jobb színészek munkája is élvezhetőbbé tette a programot. Ez egy romantikus komédia, tele olyan belső harcokkal, olyan nonszenszekkel, mint hogy például valaki az egyik napról a másikra vadul beleszeressen az addig gyűlölt félbe. Az ilyesmik igenis szerves részei a shakespeare-i komédiának és az akkori világnak.

Később a nagypapám kollégái ellátogattak hozzánk egy kis összejövetelre, és mikor az előadásra került a szó, kifejtették a véleményüket a darabról. A színészek is úgy érezték, hogy legszívesebben vadul kalimpálnának abban a jelenetben, ahol mozdulatlanságra ítélték őket. Még azt is mesélték, hogy már a színpadon is le kellett fogniuk a saját kezüket, hogy ne kezdjenek el vadul gesztikulálni.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Centrál Színház)
Fordította és rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Simon Kornél, Magyar Attila

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tábort szervezni a monori cigánytelepről jött gyerekeknek, olyan volt, mintha kaptunk volna egy emberi sorsokkal teli üvegpalackot, bedugaszolva, és mi kihúztuk volna azt a dugót. Félretéve a zavaros hasonlatokat, az együtt töltött egy hét során olyan személyes tapasztalatokat gyűjthettem, amik többet érnek az összes interneten található információnál a telepen élő cigányokról, gyerekekről.

Adott volt egy hatfős, kilencedikes táborszervező csapat, akiknek a pályázata nem nyert – így lecsúsztunk arról a lehetőségről, hogy a leendő AKG-s hetedikeseknek mi szervezzük meg a nyitótáborát. De a sok beletett munka és a szervezési vágy továbbhajtott minket, annyira, hogy a monori gyerekeknek egy teljesen új tábort szerveztünk nyári szünetünk első heteiben. Így kerültünk a monori Tanodába. A Tanodában a Máltai Szeretetszolgálat a monori cigánytelepen élő gyerekeknek ad segítséget a tanuláshoz.

Amit pedig mi akartunk adni, az egy precízen megszervezett tábor volt (túl precízen, gyakran egy programhoz három dokumentum is tartozott, csak a lebonyolításáról). De hamar rájöttünk, hogy mi nem tábort szervezünk. Mi ott vagyunk a gyerekeknek, jelen vagyunk. Egy hétig a mindennapjaik részese lettünk, megismertük az életüket, a folyamatos programokkal rendszeresességet, jelenlétünkkel szeretetet és gondoskodást adtunk nekik.

Már az első nap se ragaszkodtunk a szoros programtervhez, a gyerekek hozzáállása és visszajelzése alakította a programokat. És ez így volt jó. Ami a gyerekek szívén volt, az a száján is. Ösztönszerűen cselekedtek, gyakran nehéz volt lekötni őket 5 percnél tovább, néha füllentettek, de a szájukon sokszor kicsúszott a köszönöm és a bocsánat, és az agressziót se úgy értelmezték, mint mi. Náluk ez gyakran a szeretetnek, a gondoskodásnak a megnyilvánulása volt.

A Tanoda egy rendes falusi utcán áll, de elég egy jobbkanyar, és ott találjuk magunkat a cigánytelep közepén. Kerítés, udvar sehol, csak zsúfolt vályogházak. Az úton, az udvaron sár. A házak 5%-ába van víz bevezetve, így mindenki az egy darab központi kútból hozza a vizet (télen is). Zuhanyozni, mosakodni, mosni a cigány kisebbségi önkormányzat által fenntartott közösségi fürdőben tudnak, ami a telep közepén található. Amikor a gyerekekkel sétáltam át a telepen, percenként kiáltottak fel: „Nézd, mi itt lakunk, itt laktunk, itt lakik az unokatestvérem!”. Vagy: „Ott az anyukám, ugye milyen kedves? Itt szoktunk focizni, azokat a lyukakat a kerítésen a mi labdánk szakította” – mutatott Renátó és Guszti egy kb. 9 négyzetméteres részre, ami a napsütéstől megszilárdult sárral volt borítva, mellette a közösségi fürdőt védő zöld drótkerítés, rajta két tátongó lyukkal.

A fiúkkal számomra a foci volt a kulcs ahhoz, hogy jó viszony alakuljon ki közöttünk. Olyan viszony, ahol ők tisztelnek, (viszonylag) hallgatnak rám, és jól tudunk együtt játszani. A tábor első napján kiderült, hogy Liverpool szurkoló vagyok, így mikor másnap a 9 éves Renátó egy LFC mezben jelent meg, barátságunk szilárd alapköveit fektette le. Majd, miközben a sportpályán voltunk, le is vette azt, és odaadta nekem, hogy vigyem haza, ő ezt nekem adja emlékbe, neki nem kell. Persze nem fogadhattam el, de a focizás végéig nem volt hajlandó visszavenni a mezt. Miután kiderült, hogy Atletico fan, Griezmann-nak hívtam (a csillogó szem ezután állandó volt), így lett még (sok-sok) Ronaldo, és ha az előbbi foglalt volt, Messi is a táborban.

Igaz, táborunk témája az volt, hogy a gyerekek az egy hét alatt lovagokká válnak, és a hét során próbákkal készülnek fel a sárkány legyőzésére és a lovagi lét nehézségeire, de egy jó focimeccs általában valahogy jobban vonzotta a fiúkat. Így lettem bíró. Csak egyszer voltam szigorúbb, amikor szögletet adtam az egyik csapatnak, erre viszont az összes kissrác egyszerre csattant fel, és kezdett szövegelni, hogy az nem úgy van, így utána inkább már csak a gólokat számoltam.

Amennyire tapasztaltam, a gyerekeknek nehéz volt csapatban dolgozni, inkább a versenyszellem hajtotta őket. Sok bennük a felgyülemlett érzelem, nincs bennünk korlát és megjátszás – ami végül is a gimis félreértések, megjátszások szempontjából tök jó, de egy dühkitörés a játék közben nem annyira. És nehéz veszíteni, ezt mindannyian tudjuk, de Dzsúlió talán a legjobban, aki elvesztett szalagját többször is újrahasználta a fogócskás játék közben.

A kézműveskedések közben idilli pillanatokat élhettünk át, hiszen a 45 gyerek órákon keresztül foglalta el magát. Lányok és fiúk egyaránt lelkesen vágták a lapokat, ragasztottak, készültek a pajzsok, kardok, fejfedők. A Tanodában dolgozók is mosolyogva mondták, hogy nem sokszor lehet itt ilyet tapasztalni.

A megismert gyerekekről hamar kiderült, hogy nagyon máshonnan indultak, mint én. Sokan mondták: „nekem meghalt az apukám, nekem nincs anyukám, én is vótam ám kórházban, műtötték a lábamat, anya este sokszor fúldokol…”. A telepen élő gyerekek sokkal magányosabbak – pedig sok a bandázás, a gyerekek együtt vannak reggel-este, de a szülők azok, akik nincsenek jelen, így nincs meg az a családi légkör, amire szükségük lenne. Viszont a táborba járó gyerekek szinte mind rokonai voltak egymásnak, mondták is, hogy ő az édestestvérem, első, második unokatestvérem, és sorolták egymás neveit. A szülők nemigen foglalkoznak velük, nincs pénz, mindenki a telepen éli le az életét.

A motiváció hiánya itt is egy olyan probléma, mint az egész világban. De a nagy különbség, hogy itt lehetőségek sincsenek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a jelenlétével kitörési lehetőségeket próbál adni a telepen élő gyerekeknek, így az említett Tanoda mellett focioktatást (Sport klub) és zeneoktatást is biztosítanak nekik, hogy mindenki tudja kamatoztatni a tehetségét.

És persze nagy kérdés, hogy kell-e fegyelem, kell-e szigor. Szerintem, és amennyire tapasztaltam, a határozott fellépés dönt el mindent. Nem szabad neked bizonytalannak lenned, sem magadban, sem abban, amit kérni szeretnél tőlük. Megdöbbentő volt látni, hogy a velem egykorú Tomika (ő is 15) teljesen más testi és szellemi szinten volt, mint én és ez a lemaradás sok más gyereket is jellemzett. Mikor kiderült, hogy pontosan hány évesek vagyunk, a gyerekek csodálkoztak: „hát, de maga 21-nek néz ki!”

Abban meg is állapodtunk a többiekkel, hogy legjobban a gyerekek őszinte hálájából eredő boldogsághormonok fognak hiányozni a táborból, amiből a hét során bőségesen kaptunk.

A szervezők: Szarka Fruzsina, Somos Emma, Göde Anna, Sándor Csenge (9. évf.)

Volt egy 12-13 éves lány, Ramóna, aki vagy kertész vagy eladó lesz nagykorában. De valószínűbb, hogy kertész, mert az unokatestvére már az, és akkor majd tudnak együtt dolgozni és közben „cimbiskedni”. Az egyik program filmnézés volt egy délután, sötét terem, a film közepén járunk, amikor egy kislány odaszalad hozzám, és azt mondja: „A Ramóna küldött, és azt kérdezi, hogy ugye cimbik vagytok.” Mikor mosolyogva bólintok egyet, a terem másik felében Ramóna felkiált: „Na ugye, megmondtam, hogy Emma a cimbim!”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

A szerző és Chrenkó Tímea képei.
További képek

Bővebben a MMSZ Jelenlét programjáról és a Tanodáról:
http://jelenlet.maltai.hu/helyszinek/monor-taban

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Szeretnél szép makrófotókat készíteni a mobiloddal, de még azt a 10-50 dollárt is sajnálod, amennyiért egy mobilra illeszthető makrólencse beszerezhető?

Próbáld meg esetleg házilag megoldani, én is ezt tettem.

A szükséges eszközök meglehetnek minden háztartásban, csak körül kell nézni. Két összetevőt kell mindössze beszerezni, egy megfelelő lencsét és egy eszközt, amivel a lencse a mobilra rögzíthető.

Sok technikai eszközben található olyan lencse, ami a célnak tökletesen megfelel: régi fényképezőgépben, távcsőben, ajtó kukucskálóban, nagyítóban, mikroszkópban – én még számítógépes egérben is találtam, ez a prizmás lencse viszont nem könnyen illeszthető hozzá a mobilhoz. A legnagyobb nagyításra képes lencsét a CD/DVD lejátszóban találtam (az első képen ez van). Egy ilyen lencse segítségével (ha hajlandó vagy szétszedni egy ilyen berendezést) igazi mikroszkóppá tudod változtatni a mobilodat - lásd az alábbi képeken:

Ha már megvan a lencse (jobb esetben több is), már csak rögzíteni kell azt a mobilhoz. Nem tudsz ugyanis jó képet készíteni, ha a lencsét te tartod a mobil elé. Valamennyire biztosan remeg a kezed, összefogod a lencsét, belelóg a tartó ujjad a képbe… A legegyszerűbb eset az, ha van olyan telefontokod, ami alkalmas arra, hogy a mobil és a tok között megtartsa a lencsét. Nekem nem volt ilyen, tehát kerestem egy rugalmas barátság-szalagot, egy papírlyukasztóval kilyukasztottam – abba került bele a lencse –, és ezt tudtam ráhúzni a mobilra.

A szalagot a mobilra függőleges állásban tettem, különben eltakarta volna a kamera fényérzékelőit.

Egy valamivel nagyobb lencse rögzítéséhez egy pendrive tartórészét használtam fel. A szorító eszközt tömítőgyűrű közbeiktatásával illesztettem rá a mobilra, félve attól, hogy enélkül megkarcolná.

Az itt látható képeket ma készítettem – egy kezdő makrófotós képeit kéretik nem nagyon kritizálni, a célom most amúgy is az ötletadás volt. Tudsz jobbat? Facebook oldalunkon várjuk az eredményeket!

https://www.facebook.com/Szubjektiv/

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Szerintem, ha azt mondom, hogy kémfilm, sokaknak egy lövöldözős, akciódús film jut az eszébe.  Viszont ha valaki a Kémek hídjától is ezt várja, akkor nagyot fog csalódni.

Persze, ez nem feltétlenül rossz, én például pozitívan csalódtam a filmben. A filmnek tulajdonképp két történetszála van, viszont ezek nem párhuzamosan, hanem egymás után történnek.

A főszereplő, James B. Donovan (Tom Hanks), egy Brooklyni sikeres ügyvéd a hideg háború idejében. Ő kapja meg a hálátlan feladatot, hogy védje Rudolf Abelt, az elfogott orosz kémet. Ismeri a lehetséges következményeket, de végül is elfogadja ezt a feladatot. Mindenki körülötte azt akarja, hogy csak úgy tűnjön a tárgyalás, mintha alkotmányos lenne, viszont James mindenképpen meg is akarja tartani a törvényességet. Időközben egyre szimpatikusabb lesz neki a kém, és rájön, hogy ő csak azt tette, amivel megbízták. Közben Pakisztánban lelőnek egy amerikai kémrepülőt, a pilótát el is fogják. Így sor kerülhet egy fogolycserére, amit a főszereplőnek kell lebonyolítania Berlinben. Amikor odakerül, éppen készül a berlini fal. Innentől kezdődnek a bonyodalmak, mivel Donovan szeretné elérni azt is, hogy egy elfogott amerikai tanulót is elcseréljenek Abelre.

Mindenkinek ajánlom a filmet, nekem nagyon tetszett. Nagyon jó forgatókönyve van, és a színészek is kifogástalanul játszottak.

Weiler Márk (AKG, 7. évf.)

Kémek hídja (Bridge of Spies, 2015, 142’)
Rendezte: Steven Spielberg
Szereplők: Tom Hanks, Amy Ryan, Austin Stowell

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Habár nem nyertük meg a csapatommal a 7.-es nyitótábor-szervezési pályázatot, és egy ismerősöm sem jön a következő évfolyamokra, úgy éreztem, ha már ennyit belefektettem a jövendő AKG-sokba (egy évig dolgoztunk a nyitótábor pályázatán), nem hagyhatom veszni az egészet. Aztán eszembe jutott ez az ötlet, íme!

Amikor hetedikesként az első tanítási napon (nem számítva a szintfelmérőt és a különleges nulladik napunkat) becsöppentem ide, úgy éreztem magamat, mint Alice Csodaországban. Nem voltak ismerőseim a suliban, és tulajdonképpen csak egy szerencsés véletlen folytán kerültem ide. Úgyhogy én tényleg semmit nem tudtam. Semmit.

AKG-s emlékek gyűjteménye - Paskuj Panna kollekciója

Az első izgalmas pont nem más volt, mint az epocha. Nos, erre két 45 perces óra után sor is került. És a lelkem is megnyugodhatott, hogy 80 perc nem is olyan sok (na jó, attól függ), de a lényeg, hogy az irodalom órák különösen játékosnak és izgalmasnak bizonyultak. Viszont, mindannyiunk nagy bánatára, az érettségi nem projektmunkákból áll, ezért jobb, ha a 7.-évet mintegy óriási ajándéknak tekintitek, mert 8.-tól belevágtok a lecsóba, és sokkal húzósabb lesz folyton epochazárót írni.

A következő meglepetést, ami még szintén az első napra esett, a termtud. óra jelentette. Amikor elkezdünk tudósokról és mindenféle lepkekönnyű és egészen izgalmas dolgokról tanulni, egészen fellelkesültem, hogy milyen könnyű ez a suli. Aztán ennek a lelkesedésemnek komoly árat kellett fizetni – az első és egyben addigi életem során leggyengébb jegyemmel, egy gyenge 64%-kal, ami azóta elég keményen stagnált, pláne a fizikánál.

Ami még külön hetedikes kiváltság, az az alkotóház, amit a további években az alkotókör „vált ki”. Nos, itt mindenki „megtanul” varrni, nemezelni, és csupa kézműves extrémséget, ami nekem akkoriban inkább óriási púpot jelentett a hátamon. Visszagondolva, az a nagy semmittevés, akarom mondani a kézműveskedés, nem is volt olyan rossz, pláne, hogy kiürült az agyunk közben. Egy hátrány, hogy mindenki húzna haza a nap végén, de nem, mert ALKOTÓHÁZ!

És jöjjön a mindenki által áhított csibefoglalkozás. Nos, erről aztán pláne tippem sem volt, hogy mi, és hogy hogyan fog zajlani, sőt, még a csibetársaimat is csak nagyjából max. arcról ismertem. De erről inkább nem is mondok semmit. Úgyis minden csibe más és más, szóval a lényeg, hogy megéri az a nagy izgalom, mert sokszor nagyon jó, néha viszont kicsit unalmasabb, de hát nem lehet fenékig tejfel az élet.

És jöjjön a szintén csak a 7. és 8. évfolyamosok privilégiuma, az úszás. Persze ehhez hozzátartozik a dupla tesi is, de az sokkal szórakoztatóbb és lazább, mint egy tesióra. Pláne, hogy a fele utazással telik. Igaz, az úszásnak is… De decemberben belecsobbanni a medencébe, korántsem olyan kellemes. Nekem legalábbis nem. Ennek ellenére én 7.-ben mindkét félévet a medencében töltöttem, lényegtelen komplikációk és a lusta énem miatt. Viszont, ha valami, akkor az úszás a leghasznosabb a tesiórák közül. De ha valaki nagyon ellenálló, akkor talán 9.-ben sem fog tudni még rendesen gyorsúszni. Egyedül az zavaró, hogy mindenki megmutatja – már az ismerkedős-beilleszkedős résznél – a legrosszabbik önmagát, gondolok itt az úszósapi-szemüveg-fürdőruci kombóra, ami valljuk be, nagyot tud ütni.

És ha ezeket túléltük, akkor jön a dolgok izgalmasabbik része, a mindenféle ünnepek és események. Az első a kutatók éjszakája, ahol palacsintáért vagy termtud. pluszpontért kell feladatokat csinálni, vagy az adventi vásár, ami tényleg nagy szenzáció. Már csak azért is, mert én ekkor tudtam meg, hogy 10.-ben lehetőség van diákcéget alapítani. És abban az évben nem is akármilyen diákcégek mutatkoztak be, szóval nekem leesett az állam. Ja, és mindig a 7. évfolyam működteti ilyenkor a büfét, szóval ez mindenképpen nagy nap.

Aztán jön a karácsony, amikor szintén a 7.-esek készülnek előadással, és valami menő cuccal lep meg minket az iskola (például tolltartó, toll, amivel telefonra is tudunk írni vagy termosz). Persze mind ellátva AKG-s emblémával, hogy kellően menőnek érezhessük magunkat. És annak is érezzük.

Utolsó előttiként pedig jöjjön az AKG szülinap. Ennek a napnak mindig a legfontosabb eseménye az avatás – helyett, a tortaevés. Ugyanis az avatás nem érint mindenkit, de a nagy torták igen. És szó szerint „érintenek”, mert nekem az eddigi három évemben nem sikerült megennem anélkül a tortaszeletemet, hogy ne úszott volna mindenem eper-, vagy csokihabban, mikor mi volt épp kedvemre. Szóval igen.

Ami még szintén fontos, azok a témahetek, de erről inkább nem mesélek, mert túl hosszú és unalmas lenne a cikkem. Jöjjön hát a termtud. tábor, amitől mindenki retteg, és amit mindenki vár, mert a kínzások ellenére együtt lehetünk egy hetet a barátainkkal, többnyire valami lepukkant helyen, ahol együtt szidhatjuk a szállást, a mosdót és a kaját. És persze a kirándulást. Most mondom, hogy kalkuláljunk mindig az előre számított kilométer két-háromszorosával, mert ha egyszer is igazat mondanának kedves tanáraink, biztosan eltévedünk.

Az évfolyamunkon még ma is nagy anekdota, hogy melyik csibe, hogyan élte túl a túrát, hogyan értek be elsőnek, hogyan vesztek el, hogyan vesztek össze, hogyan fuvarozta vissza őket a kocsi a szállásra, és végül, hogyan állítottuk be magunkat mind minimum háborús túlélőknek, ha nem éppen kiválasztottaknak, akiknek száz meg száz megpróbáltatás árán, de sikerült visszajutniuk a táborhelyre. Viszont minden rosszban van valami jó. Hetedikben felmentést kaptunk a felelésből, aminek majdnem annyira örültünk, mint a hazavonatozásnak.

Vizsga. Ez az öt betű minden AKG-s diák retteget öt betűje. Hetedikben persze még gyalog-galopp, hiszen a vizsgatárgy választható, de nyolcadikban a vizsgahúzás olykor felér egy halálos ítélettel.

És amikor a patrónusunk kihúzza, hogy hatodikak leszünk a tantárgyak kihúzásában, akkor ki tudnánk szaladni a világból. Kivéve, ha a termtudot, a matekot, a törit és az irodalmat kihúzza az előző négy csibe, mert akkor igazán édes mindegy, hogy mi vár ránk, már megmenekültünk. A tanulság, hogy tanuljatok év közben is, mert egy hét alatt bepótolni az elmúlt öt epocha anyagát, nemcsak hogy lehetetlenség, de felér egy öngyilkossággal.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Most, hogy már egy éve tanulok az AKG-ban, visszaemlékszem a videóra az iskola honlapján, amelyben tanárok, szülők és volt diákok mondták el, hogy miért az Alternatív Közgazdasági Gimnázium volt a legjobb választás számukra.

Én ma úgy gondolom, hogy a felsoroltakon kívül számos más előnye is van annak a rendszernek, ami itt működik, ezért összegyűjtöttem a tapasztalataimat, és megpróbálom elmondani, hogy „miért is az AKG”. Persze én ezt nem annyira komolyan teszem.

Miért az epocha?

Amikor este hatkor, hullafáradtan bemegyek a zongoratanáromhoz, elpanaszolom neki, hogy: „Ma már volt két epochám! Kérem, ma este engedjen el korábban!” Fogalma sincs, mi lehet az az „epocha”, de sejti, hogy az valami nagyon fárasztó dolog lehet, így hazaenged.

Miért a témahetek?

A tanárok az alternatív rendszer miatt nem tudják kiélni szadista hajlamaikat, így még akkor is behívják a gyerekeket, mikor más iskolákban már szünet van. A legjobb az egészben viszont az, hogy a gyerekek még ezt is élvezik.

Miért a gépírás óra?

Valamivel ki kell tölteni a maradék időt… Na, jó! A gépelni tudás nagyon fontos. A mai világban előbb kerül egy 10 ezer forintos klaviatúra a kezedbe, mint egy 10 forintos toll…

Miért a digitális iskola?

Azt már tudjuk, hogy a gyerek nem bír ki 45 percet kütyü nélkül, pláne nem 80-at. Viszont, ha egész órán nyomkodnunk kell a „csak tanulási célokra használt” laptopot (haha), az lefoglalja a kezünket.

Miért a diákvállalkozások?

Ha egy AKG-s gyerek köt egy tokot a telefonjának alkotón, az már egy márkás terméknek számít!

És végül: Miért a gyerekeket tanítják, és nem a tantárgyakat?

Ha a tantárgyakat tanítanák, akkor kb. hatan-heten jönnének suliba naponta.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Iskolánk szokásához híven idén is megszervezte a hetedikesek részére a természettudományos terepgyakorlatot, aminek keretében Magyarország valamely természeti pontjára utaztunk el egy hétre, és ültünk be napi 5 termtud. órára. Idén Sopronba mentünk.

Év elején, amikor beléptünk a kisiskolánkba, egy jó nagy parafatáblával találtuk szembe magunkat, amin szinte kiszúrta a szemünket a sok jókívánság között az az üzenet, hogy: „Ne féljetek a termtud. témahéttől, csak egy kicsit fogtok belehalni!”

Végül is, van valamennyi igazság a dologban, hiszen a „természettudományos terepgyakorlat” során nemigen volt időnk lazsálásra. Többször jutott eszembe az öt nap alatt, hogy egy komplett reality sorozatot kellene forgatni róla „Éjjel-nappal termtud. tábor” vagy „Bogarak között” címen. Fel is sorolok egy pár dolgot, amik így utólag elég szórakoztatónak hangzanak, de a témahét alatt inkább pusztítónak tűntek.

Az első napokban rögtön bevetettek minket a mély vízbe… vagyis csak egy sekély patakba, de mire a bokrokon átvágva eljutottunk a vízig, szerintem már fürtökben lógtak rólunk a kullancsok.

Az volt a feladat, hogy különféle csúszó-mászó, trutyis cuccot halásszunk ki a patakból, miközben ügyelünk arra is, hogy ne vágódjunk bele. Ez utóbbi többnyire sikerült is, bár a rózsaszínű melegítőm öt perc után totál fekete lett, és csak háromszori mosás után nyerte vissza eredeti színét.

Másnap Nádori tanár úr közhírré tétette, hogy a csibe felének kilátót kell építenie. Ez eddig még könnyűnek hangzik, de volt még egy-két kikötés: a kilátó csak és kizárólag olyan gallyakból épülhet, aminek átmérője kisebb 2cm-nél. Hogy fog ez elbírni minket? – gondoltuk ijedten.

Persze az elkészült építménynek „csupán” egy színültig töltött 2 literes vizes palackot kellett elbírnia, aminek minimum 150 cm magasan kellett lennie. Ja, és kizárólag természetes dologból álhatott. „Csak” ennyi feltétel volt. Amikor a tanár urak megnézték a többórás munkánkat, csak annyit mondtak, hogy: „nagyon szép, nagyon ügyesek vagytok.” Semmi ötös, 100% vagy plusz pont?

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amikor azt hittük, hogy elértük a feladatok nehézségi csúcspontját, a tanárok még mindig tovább tudták fokozni a dolgokat. A munka hasonló volt az előzőhöz, de voltak még benne extra feltételek: először is, kilátó helyett hidat kellett építeni, a tákolmánynak nem 2 litert, hanem egy egész embert kellett elbírnia, valamint két pillér között minimum 80 cm-nek kellett lennie. A többi feltétel (pl. az ágak átmérőjére vonatkozó) megmaradt. A hídépítés egy külön novellát érdemelne, de igyekszem pár mondatban összefoglalni. Amikor Nádori tanár úr kimondta az utolsó szavakat a feladatról, az egyes csibék gyorsabb tagjai őrült sprintbe kezdtek, hogy elfoglalják a patak azon részeit, amik lassabban folynak. Tudván, hogy csak egy óra áll a rendelkezésünkre, rögtön belefogtunk a munkába. Egyes agyalágyultak levették a cipőjüket, és úgy mászkáltak az egy-két fokos patakban és annak partján lévő csalán-erdőben. Amikor megkérdeztem az egyik csalánjáró gyereket, hogy nem fáj-e a lába, azt mondta, hogy nem, mert már nem is érzi.

Mások bakancsostul és nadrágostul placcsogtak a vízben, és néhányan még bele is ültek. Már kezdtük remélni, hogy készen leszünk, de hirtelen a nyakunkba szakadt egy jó nagy adag eső (mintha nem lett volna elég a patak vize!). A zápor még talán oké, de ami ez után következett, az már felejthetetlen élmény: egyszer csak dörögni és villámlani kezdett az ég. Na, mit csinál ilyenkor egy életvidám tizenéves? A patak mellett járkál, és azt mondogatja, hogy: „Na, gyerekek, együtt fogunk meghalni!”

A patrónusok meg persze kapucniban és forró teával a kezükben néztek minket, és mondták mosolyogva: „Hát, ti gyerekek vagytok, mi meg tanárok...” Ismét köszi szépen!

Amikor végül észhez kaptak, hogy nem szívesen visznek minket kórházba tüdőgyuszival, betereltek minket a házakba, hogy öltözzünk át száraz ruhába, és fürödjünk meg meleg vízben. Csakhogy elfogyott a meleg víz, így még a pataknál is hidegebb vízben kellett lezuhanyoznunk. Amikor este, vacsi után eredményhirdetés lett volna, és lementünk a hidakhoz, a patak megáradt vize már elmosta azokat. Az egyórás kemény munkáinkat!

Amikor bepakoltam a témahétre, 8 pár zoknit raktam be, amit eléggé soknak találtam, de később rájöttem, hogy 18-at kellett volna betenni. Mivel nem volt fűtés (csak a tanárok házában, ami később megkapta a „melegház” nevet), minden nap 4 pár zoknit préseltünk magunkra. Ezzel csak az volt a baj, hogy a patakjárások során, ha belecsúsztál a vízbe és beázott a cipőd, az összes zokni mehetett a szennyesbe.

Egy átlagos napon ezt vesszük fel: zokni, nadrág, trikó, póló, pulcsi.

Egy természettudományos témahét alatti öltözék: zokni, zokni, zokni, zokni, nadrág, nadrág, nadrág, póló, póló, póló, póló, pulcsi, pulcsi, kabát.

A kép a korábbi 7.-es témahéten készült

Amúgy az sem volt kellemes, hogy télikabátban kellett beülnünk a jéghideg előadóterembe, ahol a két legfontosabb dolog az volt, hogy: a vizsga 75%-ára az lesz a megfelelő válasz, hogy „alpi hatás” és hogy Sopron Magyarország leghidegebb és legcsapadékosabb pontja.

Az utolsó napokban volt egy olyan program, hogy a csibe egyik tagjára hány különböző ruhaarabot tudunk ráapplikálni. Vicces volt nézni, ahogy a rikító-rózsaszínű szemüveges fiúra a nyolcadik kabátot erőszakoljuk rá.

A következő nagyobb program a túrázás volt, amit jobb, ha nem elemzek, mert még holnap este is itt ülnénk. A lényeg az, hogy 6 kilométert tettünk meg, állomásonként egy-egy kis zacskó gumicukorért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem lehetett mindenhova ki-, be- illetve felmászni, különben beért volna minket a többi csibe.

Végül a mindent eldöntő vizsga. Az utolsó este, a túra után Vica bejött, és közölte, hogy nem feltétlenül csütörtökön, a hazaindulásunk előtti pillanatokban kell vizsgáznunk, hanem van lehetőségünk arra, hogy szerda este essünk túl rajta. Ismét egy szuperszonikus sebességű sprint az étterem ajtaján elhelyezett jelentkezési lapig, ami két perc alatt megtelt a lelkes vizsgázó hetedikes diákok neveivel.

Hármasával mentünk be vizsgázni, de még így is ijesztő látványt nyújtott a két rettegett termtud. tanár, Nádori és Marsi tanár úr. A meghökkentő első benyomás ellenére voltak igen egyszerű kérdések is, például: „Fejezd be a Póni történetét!”

Ez egy póni története, kicsi póni története…

Vagy: „Mi volt tegnap este a vacsora?”

Van egy konkrét példa, ami szerintem annyira jellemző az AKG-s oktatására:

– Mikor volt a nagy európai piknik? – kérdezte lelkesen Nádori tanár úr.

A diák csak néz, nem tudja a választ. Marsi tanár úr egyszer csak megszólal:

– Hé, szerintem nem tudja.

– Lehet. Várjatok csak, átfogalmazom: mikor volt a páneurópai piknik?

A diák meg persze sikeresen átment a vizsgán.

A tábor végén, amikor Nádori tanár úr elköszönt, és lezárta a hetet, ez volt a hozzánk intézett utolsó mondata: „Tudom, hogy hallottátok a nagyobbaktól, hogy milyen szörnyű ez a témahét, és arra szeretnélek kérni titeket…” – ilyenkor az ember azt várná, hogy azt mondja, hogy ezt a hírt legalább mi ne terjesszük, de ehelyett ezt hallottuk: „hogy adjátok tovább a leendő hetedikeseknek!” Ez persze nagy sikert aratott köreinkben.

Röviden talán ennyi az első természettudományos terepgyakorlat leírása. Bár még az utolsó percekben is majdnem belevágódtam fejjel a patakba, ez az öt nap nagyon szép emlékként marad meg bennem.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
fotók: Titz Liza, Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!