Szubjektív

Szerintem, ha Magyarországon megkérdeznék, hogy mégis, mi a Hálaadás, és hogy miért ünneplik, sokan csak annyit tudnának mondani, hogy „hát az az amerikai ünnep, amikor pulykát esznek és hálát adnak valaminek”. És talán még a Black Fridaynak nevezett „bevásárlási katasztrófát” se tudnák leírni, maximum úgy, hogy „az a valami, amikor a TV-t, meg a Turmixbot 2000-ret olcsóbban lehet megvenni”. Ezért gondoltam, hogy egy kicsit írok mindkettőről, hogy többet tudjunk erről a két nevezetes napról.

Mikor elhangzik az, hogy Hálaadás, nekem mindig az amerikai filmekből ismert „pulyka az asztal közepén és mindenki boldog” szituáció szokott eszembe jutni. Na meg az, hogy miután az indiánok segítettek az amerikai telepeseknek életben maradni, ők később azzal viszonozták ezt, hogy lemészárolták őket vagy elzavartak mindenkit a saját földjeikről. De van ennek igazságtartalma? Ennek jártam utána.

Miért van Hálaadás?

1620-ban angol puritánok egy csoportja a vallásüldözés elől menekülve egy Mayflower nevű hajóra szállt, és elindult az Újvilág felé, hogy létrehozzák a Plymouth kolóniát (a név az azonos nevű angol várostól ered, mivel innen indult útnak a hajó). Letelepedtek, de nem gondolták, hogy nagyon sokan közülük még abban az évben meg fognak halni. Amikor megérkezett a tél, nem voltak eléggé felkészülve. Több mint a felük meghalt az éhezés és a hideg miatt. A túlélőket indiánok látogatták meg, és megtanították nekik a helyi halászatot, vadászatot, kukoricatermesztést, és még a juharszirup kinyerésének fortélyába is beavatták őket. Miután ősszel bőséges lett a termés, ezért a telepesek vezetője, William Bradford meghívta a wampanoag törzs tagjait egy nagy hálaadó lakomára, a Mayflower fedélzetére. Ezt tekinthetjük az első hivatalos hálaadási ünnepségnek.

Hálaadási szokások

Ahhoz, hogy az ünnep elnyerje mai formáját, sok mindennek kellett lejátszódnia. Először országos szinten George Washington hirdetett hálaadási ünnepet. Később Abraham Lincoln vezette be a minden évben, novemberben tartandó nemzeti ünnepet. A hagyományok a polgárháború után kezdtek kialakulni, miután az ország a sebeit próbálta begyógyítani. Az ünnep Franklin Roosevelt elnöksége alatt kapta meg a november negyedik csütörtökén lévő helyét. Sok amerikai kiveszi szabadnapként a pénteket is, hogy egy hosszú hétvégén együtt ünnepelhessenek a család minden tagjával. Hálaadás elengedhetetlen része a hálaadásnapi vacsora, ahol általában pulykát szolgálnak fel. A pulykaevés szokása oda vezethető vissza, hogy karácsonykor sokan libát ettek, de mivel a pulyka olcsóbb volt, ezért ez a szárnyas átvette a helyét. De az országban nem mindegyik madár végzi az asztalon, az amerikai elnök minden évben kiválaszt egy egyedet, és hivatalosan megmenti a haláltól.

Akkor az indiánmészárlás csak egy tévhit?

Sajnos nem. A még most is élő amerikai őslakosok szerint az ünnep nemcsak az őszi termés megköszönése, hanem a felettük és más törzsek felett aratott győzelmek megünneplése is. Sajnos részben ez is igaz, mivel több olyan eset is volt, hogy egy törzs lemészárlása után egy, a Hálaadáshoz hasonló lakomát csaptak a telepesek. Például 1637-ben egy pequot törzs által lakott erődítményt romboltak le, ami megközelítőleg 700 pequot indián életébe került. Mindezek után egy hálaadási lakomát csaptak. Sajnos több ilyen eset is volt még, egészen Washington fentebb említett rendeletéig. Ezek miatt 1970 óta minden évben a bennszülött áldozatok emlékére nemzeti gyásznapot tartanak.

Mi is az a Fekete Péntek?

1966 óta nevezik így a Hálaadást követő pénteket, ami a karácsonyi szezon kezdetét jelenti, és amikor hatalmas leárazásokra lehet számítani a boltokban. A név onnan ered, hogy a philadelphiai rendőrség ezt a nevet adta a napnak, fekete színnel a nagy közlekedési dugókra és a hatalmas, boltok előtt álló tömegekre utalva. Egy másik értelmezés szerint a kereskedők a könyvelésben a veszteséget piros színnel jelölik, és a karácsonyi ajándékvásárló szezon kezdetekor megy át az egyenleg feketébe, azaz ekkor lesznek nyereségesek a boltok. Ha valami nagyon félelmetest szeretnél látni, akkor nézz meg egy videót arról, hogy mi szokott történni ezen a napon Amerikában.

Az emberek százával sereglenek be az elektronikai cikkeket és játékokat áruló boltokba. A tömeg szélén lévő emberek laposra préselik a középen állókat. Emberek akár szó szerint is vérre mennek egyes leértékelt dolgokért. Halálesetek is előfordulnak, például 2008-ban lövöldözés tört ki vásárlók két csoportja közt, ekkor két ember vesztette életét. Néha az emberek az állatok szintjére alacsonyodnak le egy-egy áruért. Szerencsére kis hazánkban még nem ennyire bejáratott dolog Black Fridayon vásárolni, de attól félek, hogy ez a gyilkos tömeg pár év múlva az itteni Média Marktok előtt fog sorakozni.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Van nálad telefon?A válasz bizonyára igen. Nálad van a kapcsolattartás eszköze, amellyel az egész bolygót lefedő hálóra csatlakozhatsz. Iránytű, notesz, naptár, számológép, fényképezőgép, tévé, papírnehezék, légycsapó és még rengeteg felhasználási lehetősége van.

Ott van velünk a nap szinte minden órájában. Szóval, valljuk be magunknak: sokat használjuk. Függünk tőle, szükségünk van rá. Akkor tehát függők vagyunk? Mikor elmegyünk nyaralni, vagy csak szimplán nélkülözzük, mennyire hiányzik? Ha elvagyunk nélküle, akkor fellélegezhetünk.

Nem is gondolná az ember, hogy ez mekkora probléma. A súlyos függőség az ember egészségét veszi el, ez viszont egy csendes tolvaj. Az idődet lopja. Észre sem veszed, és máris órákat lopott el az életedből, és nem adott cserébe semmit. Komoly fenyegetést jelent az ember szociális kapcsolataira, a baráti szálaink ellaposodhatnak, ha kizárólag online próbáljuk fentartani azokat, és az agyunk bánja, ha túl sokat van semmittevő üzemmódban.

A következő probléma az, hogy másokat is zavarhatunk vele. Engem hidegen hagy, ha a buszon az emberek a telefonjukkal vannak elfoglalva. Ez teljesen a helyén van. De amikor valaki, akivel éppen kommunikálok, elkezdi nyomkodni a telefonját hosszasan, attól falra mászom. Meg kell érteni azt, hogy bunkóság társaságban telefonozni, hacsak nem kapcsolódik a kommunikációhoz. Igenis zavar engem, ha nem figyel valaki, és fizikailag jelen van, de lélekben máshol jár. Ezzel azt sugallja, hogy nem érdekli, amit mondani akarok. Nem tisztel meg a figyelmével, amit fordított esetben tőlem megkapna. Nagyon zavaró.

Tehát téged is arra kérlek, hogy ne legyél bunkó, mert akkor mindenki az lesz. Te sem szereted a bunkó embereket, ugye?

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Pár hete a Forbes Flown jártunk. Volt olyan szerencsénk, hogy kiszúrtuk a tömegben Szentesi Évát, a WMN.hu női magazin főmunkatársát. A blogger 2015 óta dolgozik a magazinnak. Ebben az újságban is folytatta a méhnyakrákszűrés melletti kampányát, melyet azután kezdett el, hogy sikerült kigyógyulnia ebből a szörnyű betegségből. Hamvaimból című sikerkönyvében a rákkal folytatott küzdelméről ír.

Éppen elkezdődött egy előadás, mi viszont alig tudtunk arra koncentrálni ­– egyrészt, mert borzasztóan izgatottak voltunk, másrészt, mert egy kis füzetbe már jegyzeteltük a kérdéseinket, miközben fél szemmel lestük, sikerül-e majd elkapnunk az írónőt egy rövid interjúra. Sikerült.

Mit tervezel a jövőben?

Szeptemberben indult a magazin Hello, WMN című élő beszélgetős sorozata, most novemberben én is a színpadon leszek, és itt többek között szó lesz a rákedukációról is. Ezt az oktatási programot szeretnénk levinni vidékre, ahol orvosokkal, segítőkkel együtt hívnánk fel a szűrések fontosságára a figyelmet, illetve arról beszélnénk, hogyan lehet felállni ebből a súlyos betegségből, hogyan lehet egyáltalán erőt gyűjteni egy ilyen harchoz. A távlati terv az, hogy a rákedukációt továbbvigyük, akár iskolákba is. Márciusban pedig jön a második könyvem.

Elmondod, hogy az miről fog szólni?

A Rúzs és Tükör nevű blogom idén volt ötéves, és az elmúlt öt év blogbejegyzéseinek lesz ez egy esszenciája. Érdekesség, hogy a könyvnek én tervezem a borítóját.

Én pont tegnap fejeztem be a Hamvaidból című könyvedet…

És hogy tetszett?

Nagyon tetszett. Miközben írtad a könyvedet, nem élted át újra túl erősen az egészet?

Ezt a dolgot el kellett tennem egy dobozba, amit be kellett zárnom. Már úgy vagyok képes beszélni és írni erről, mint egy kívülálló. Tehát én elmesélem, de nem kavar fel érzelmileg. Ha mindezt nem tudtam volna megtenni, valószínűleg újra megbetegítene. Szerencsére tudom úgy kezelni, hogy már egyáltalán nem kavar fel érzelmileg. Talán három hét alatt meg is írtam, kicsúszott az egész történet belőlem.

A betegséged alatt jártál terapeutához, beszélgettél más emberekkel, vagy azt teljesen egyedül dolgoztad fel?

Volt több terapeutám is. A lelki gyógyulás egy irtó fontos pillére volt a felépülésnek. Az orvosom is azt mondja, hogy az orvostudomány tulajdonképpen csak a tüneteket gyógyítja, a többit pedig a betegnek magának kell hozzátennie ilyen vagy olyan módon. Én egy nagyon nagy melót tettem mellé, és ez volt igazából a nehéz, nem a kezeléseket elviselni. De szerintem mindenkinek más az útja, mindenki máshogy dolgozza föl, és mindenki máshogy gyógyul. Mint ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma betegség sem.

Milyen érzés, hogy a rákról Magyarországon már sok embernek te jutsz eszébe először?

Igazából nem foglalkozom ezzel, mert ez nem egy öncélú dolog, hanem hatékony segítségnyújtás, amivel szeretném felhívni az emberek figyelmét a veszélyekre. Rengetegen elmennek miattam szűrésre, és nem egy olyan esetről tudok, amikor éppen időben fedezték fel a rák megelőző állapotát, vagy már a kialakult tumort, de kezdeti stádiumban volt. Ezért egyáltalán nem érzem ezt se tehernek, se pedig zavarónak.

Gondoltál már arra, hogy tinédzsereknek is tarts előadásokat?

Szeptember elején Kisvárdán volt könyvbemutatóm. Az ottani szervezővel megbeszéltük, hogy a gimnáziumból is hoz hallgatóságot. Kifejezettem örültem a fiatal lányoknak. Igazából ebben a korban kell elkezdeni a figyelemfelkeltést, és így kell a fiatalokból tudatos felnőtteket nevelni, akik tudnak felelősen gondolkozni a testükről is.

Miért jó a WMN-nél dolgozni?

Mert arról írok, amiről akarok. Valamint azért, mert elképesztően jó csapatot hozott össze D. Tóth Kriszta. Most is azért vagyunk itt, mert eljöttünk megnézni a főszerkesztőt, akivel barátok is vagyunk, nem csak kollégák. Klassz a csapat, imádjuk egymást. Én nagyon szeretem, mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok!

Milyen feladatokat látsz el a szerkesztőségnél?

Eredetileg díszlet- és jelmeztervezőnek készültem, aztán az írás csak úgy jött. De még most sem tartom magam vérbeli újságírónak. A WMN főmunkatársa vagyok, ez a hivatalos pozícióm. Ez azt jelenti, hogy cikkeket írok és szerkesztek, én felelek a képszerkesztésért, illetve az oldal közösségi csatornáin is többnyire én kommunikálok.

Hogyan zajlik nálatok a munka?

Tulajdonképpen folyamatos a munka, az online igazából sohasem alszik. A meetingeinken ötletelünk, inspiráljuk egymást, felvázoljuk a következő napok tartalmát. Egy masszív csapatban dolgozunk, februártól rendes szerkesztőségben. Mint mondtam, mi nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. És ebben is áll ennek a magazinnak a sikere.

Tervezel a nyomtatott sajtóba írni, esetleg más dolgokat is kipróbálni?

Ritkán írok nyomtatásba, az online-t jobban kedvelem – a szabadsága miatt. De szívesen kipróbálnám a tévét és a rádiót is. A könyvek pedig biztosan megmaradnak – amíg van témám, és egyelőre ez kifogyhatatlannak látszik. Az első viszont a rákedukáció marad.

Említetted, hogy könyvek biztosan lesznek. Továbbra is a saját életedről írsz, vagy más témát is tervezel?

Igen, abszolút tervezek. A harmadik könyv például egy regény lesz…

Rónai Sára és Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A közelmúltban megütötte fülemet a rádióban az, hogy rövidebb nyári szünidőt terveznek a 2019-es tanévtől.

Kissé megdöbbentem, mert bevillant néhány emlékkép. Májusban ülök a tanteremben, a nyitott ablakok mellett. Kint hétágra süt a nap, a hátamon folyik a víz és csiklandozza a bőröm. Izzad a tenyerem, emiatt hullámos lesz a füzetlap és nem fog rajta a toll. Persze lemaradok a jegyzetelésben. Sebaj, rápillantok a padtársam füzetére, azzal a szándékkal, hogy majd róla lemásolom az anyagot. Sajnos nála se jobb a helyzet. Vörös az arca, törölgeti a homlokát, és odasúgja, hogy nagyon szomjas. Körbenézek, és padra lehajtott fejeket, ablakon kibámuló, órákra pillantó tekinteteket látok. Mindenki feladta.

Nem tudom, hogyan tervezik a minisztériumban, de ha június végéig a tanteremben kell ülnünk, vagy augusztus utolsó szabad heteiről kell lemondanunk, akkor félő, hogy a Balaton helyett saját izzadságunkban fürdünk majd heteken keresztül. Persze, ha az ország összes iskolájába és tantermébe felszerelik a légkondicionálót, akkor más a helyzet.

Aztán eszembe jutnak azok a gyerekek, akiket szüleik nyáron nyelvtanfolyamra íratnak be, és azok is, akik nyári munkát vállalnak néhány hétre, hogy megkeressék a zsebpénzre valót, vagy eleget tegyenek a középiskolákban kötelező közösségi szolgálatnak. Ők még rövidebb szünidővel számolhatnak.

Az is felmerült bennem, hogy a tanárokat megkérdezték-e arról, hogy képesek-e 30 fokban egy osztálynyi nyüzsgő vagy éppen bágyadt gyerek figyelmét lekötni, és megtanítani nekik a tananyagot. Vagy ki tudják-e pihenni fáradalmaikat rövidebb idő alatt, hisz tanév közben ők nem mehetnek szabadságra, csak ha arra komoly okuk van rá. Ezt jó lenne átgondolni, mert ha egy tanár kimerült, akkor azt a diák bánja.

Abban biztos vagyok, hogy a gyerekekkel foglalkozó pszichológusok minél hosszabb, örömökben teli szabadságot írnának fel receptre, hisz ez szükséges ahhoz, hogy az iskolában aztán jól teljesítsenek. Márpedig vannak olyan dolgok, melyeket csak nyáron lehet élvezni: a szabad ég alatt aludni éjjel, mezítláb járni a homokos strandon, hódolni a vízi sportoknak és közben szépen lebarnulni.

Állítólag a kisiskolás korú gyerekeket nevelő szülők nem mind bánják a rövidebb vakációt, mert gondot okoz nekik csemetéik elhelyezése, a táborok pedig sokba kerülnek. Azt gondolom erről, hogy nem csak drága táborokban kellene gondolkodni. Vannak jó egészségi állapotnak örvendő nyugdíjasok, akiknek egyetlen bánata, hogy nincs társaságuk, ezért szívesen töltenék idejüket gyerekek között. Meghallgatnák panaszaikat, tanácsokat adnának nekik, sőt, még sütit is készítenének. A gyerekek pedig örömmel tanítgatnák az idősebbeket a mobiltelefon vagy a számítógép használatára, és örülnének, hogy valakinek kiönthetik a szívüket.

Szerintem a szülők lehetnének leleményesebbek is. Legyen az ő házi feladatuk a gyerekek nyári elhelyezése. Nekünk is van elég a tanévben, és elvárják tőlünk, hogy megoldjuk azokat. A szülőknek megéri jól elvégezni ezt a házi feladatot, mert ha nem kell iskolába járni, akkor nem kell aggódniuk amiatt, hogy milyen jegyet kapott a gyerek, megtanulta-e a történelem leckét, elolvasta-e a kötelező olvasmányt, érti-e a matekot, vagy magántanárhoz kell vinni. Szerintem a lelki nyugalom mindennél többet ér.

Jut eszembe! Nem kellene népszavazást tartani nyári vakáció ügyében? Lehet, hogy a szülők többsége mégis egy tízhetes, békés, gondtalan családi élet mellett voksolna.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Magyarországon nagyjából egymillió nyelvtannáci él. Ez azt jelenti, hogy a lakosság csaknem tíz százaléka komoly problémákkal küzd: nem tudják kontrollálni magukat. Amint észrevesznek akár csak egy apró kis hibát mások beszédében vagy írásában, egyből felébred bennük a késztetés, hogy kijavítsák azt. Azt talán nem is kell mondanom, hogy ez egy nagyon súlyos szenvedélybetegség, létfontosságú, hogy időben felismerjük. De mit tehet egy nyelvtannáci, ha felfedezte magában a betegséget, és tenni is szeretne ellene? Például csatlakozhat a Névtelen Nyelvtannácikhoz, a nyelvtannácik fő segítő szervezetéhez. Viki, egy friss NN-tag első gyűlésen elmondott beszéde következik.

Sziasztok, Viki vagyok, nyelvtannáci.

Az egész dolog valamikor az általános iskola első osztályában kezdődött. A legtöbb ember ekkor találkozik először a magyar nyelvtan roppant fontos kérdéseivel. Amikor a tanár először beszélt az ly és a j közötti különbségről, a másképpen ejtjük-másképpen írjuk szavakról és a többi ilyesmiről, még semmit sem sejtettem. Az első konkrét eset, amire vissza tudok emlékezni, első osztályos koromban, január környékén történt. A padtársam a napköziben unalmában színes szavakat írogatott, én pedig észrevettem, hogy a jó szót ly-nal írta. És rászóltam. Nem kellett volna. De akkor még nem történt semmi, csak annyi, hogy a padtársam a homlokára csapott, azt mondta, igazam van, és kijavította.

A dolog, mint már említettem, ekkor kezdődött, de természetesen korántsem itt ért véget. Ámbátor még néhány évig – sőt, elég sok évig – semmi jele nem volt annak, hogy komoly problémám lenne a dologgal. Sőt! A tanárok még meg is dicsértek, amikor kijavítottam az osztálytársaimat. Gyakorlatilag példaképként állítottak engem a többiek elé. Mindig azt mondták: Ha a Viki ilyen helyesen tud írni és beszélni, akkor ti miért nem tudtok? Én meg mindig kijavítottam őket, hogy a tulajdonnév elé nem kell névelő, nem „a Viki” vagyok, hanem simán csak Viki.

Természetesen minden nyelvtandolgozatom százszázalékos lett. Nem is vártam mást. Tudtam, hogy nyelvtanból tökéletes vagyok, és hogy ez így is fog maradni. Mindig is én leszek a legjobb nyelvtanból, én leszek a példakép azok számára, akik képtelenek leírni egy mondatot helyesen.

Ötödik osztályos voltam talán, amikor először hívtak nyelvtannácinak. Az egyik rokonom volt az. Egy családi ebédnél, beszélgetés közben kijavítottam, mert rosszul ragozott egy ikes igét. Ekkor közölte, hogy nyelvtannáci vagyok. Akkor szinte még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, ahogy azt sem, hogy milyen szörnyű problémákat fog nekem okozni majd később.

Felső tagozatban már minden egyes nap kijavítottam legalább egy nyelvtani vagy helyesírási hibát. Már nem csupán a nagy szarvashibákat, hanem az egészen kicsi, nüánsznyi hibákat is, amelyeket sok esetben csak én vettem észre. Amikor elkezdtem a Facebookon és az összes többi közösségi felületen rendszeresen üzeneteket váltani a többiekkel, természetesen iszonyatosan irritáltak a helyesírási hibáik. Még akkor is, ha csak egy sima elgépelésről volt szó, mindig kijavítottam őket. Ha írtak egy kérdést, először kijavítottam a helyesírást, csak aztán válaszoltam a kérdésre. Ez természetesen nagyon idegesítette őket. Többen töröltek is az ismerőseik közül, de ez engem nem nagyon rázott meg. Végül is, ki akarna rossz helyesírású ismerősöket? A való életben is egyre több barátom fordult el tőlem. De nem érdekelt. Először tanuljanak meg alapszinten beszélni az ANYANYELVÜKÖN, aztán majd talán újra hajlandó leszek hozzájuk szólni – gondoltam.

Természetesen nyelvtanból még mindig én voltam a legjobb, dicséretet is kaptam mindig a tanév végén. A tanárom nagyon büszke volt rám, és továbbra is én voltam a példakép a nyelvtanórákon. Ez nyugtatott meg, amikor valaki rám förmedt, mert kijavítottam. Ezzel a dicsérettel és a jó tanulmányi eredményemmel védekeztem, amikor anyukám egy este, vacsora közben szóvá tette, hogy piros tollal aláhúztam a reggeli napilapban a helyesírási hibákat, és ez őt nagyon zavarta olvasás közben. És ebben speciel igaza volt, tényleg aláhúztam. De hát mit tehet az ember, amikor ott van egy óriási szarvashiba? Egyébként meg lehet, hogy zavarták őt a piros vonalak, de engem meg a brutális helyesírási hibák zavartak.

Ekkor még nem tudtam, hogy baj van, de valamiféle sejtésem azért volt róla, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Körülbelül fél év telt el az említett eset után, amikor már minden reggel nyelvtani hibák kijavításával keltem. Amint kinyitottam a szemem, egyből nyúltam a telefonom után, és addig nem keltem fel az ágyból, amíg nem találtam legalább egy helyesírási hibát az internet valamilyen felületén, amit aztán vagy kommentben javítottam ki, vagy csak magamban nyugtáztam, hogy rajtam kívül senki sem tud igazán helyesen írni. Egyszerűen igényeltem a nyelvtani hibákat, de főleg a kijavításukat. Ha találtam pár nyelvtani hibát, és ki is javítottam ezeket, akkor jól indult a napom.

Kilencedikes voltam, amikor először éreztem azt magamban, tisztán és élesen, hogy baj van, méghozzá nagy. Úgy történt, hogy anyukám leküldött a boltba, mosószerért. A boltban csak egyfajta mosószer volt, ami anyukámnak tökéletes lett volna. Be is tettem a kosárba. A kasszánál nagy sor volt, unalmamban elkezdtem olvasgatni a doboz hátulján lévő információkat. És akkor megtörtént. Találtam egy helyesírási hibát. Igaz, csak egy egészen kicsit. Egy egészen icipicit, talán más észre sem vette volna, én azonban észrevettem. És úgy éreztem, nem vagyok képes ilyen mosószert vásárolni. Nem fogok fizetni egy olyan cuccért, aminek a készítői nem tudnak helyesen írni! Egyből rohantam is vissza a polchoz, visszatettem a mosószert, és üres kézzel rohantam haza. Anyukám megharagudott, és egész este faggatott, hogy miért nem vettem meg a mosószert, de én nem voltam hajlandó elmondani. Egy szót sem szóltam, csak akkor, amikor kijavítottam a nyelvtani hibáit, amelyeket heves monológja közben vétett. De ezek már nem is számítottak hibajavításnak. Rutinnak számítottak, bevett szokásnak.

Aznap este a Facebookon az összes létező ismerősömnek átböngésztem az adatlapját és a posztjait, és akinél találtam egy helyesírási hibát, azt kitöröltem. Aztán megcsináltam ugyanezt mindenhol máshol: Instagramon, SnapChaten stb. Hajnali fél háromkor feküdtem le, tizenhárom darab virtuális baráttal. És még kevesebb valóságossal.

A gimnázium utolsó három éve kínszenvedés volt. Minden barátom elfordult tőlem, a pasim is otthagyott (az új partnere a világ legrosszabb helyesírású lánya lett – egyébként sok boldogságot kívánok nekik!), a tanáraim is egyre jobban aggódtak értem. És én magam is egyre jobban aggódtam magamért. Nem éltem társasági életet, iskola után és a hétvégéken a szobámban ültem és internetes helyesírási hibákat kerestem, hogy kijavítsam őket. Egyhangú volt és unalmas, de nem tudtam abbahagyni.

Tizenkettedikben eldöntöttem, hogy jogi egyetemre megyek, bár igazából mindegy volt. Akkor már szinte minden mindegy volt, csak helyesen legyen leírva az egyetem neve, és ne legyen egyetlenegy helyesírási hiba sem a tankönyvekben. Valamint hogy ne vétsenek nyelvtani hibákat a professzorok.

El is kezdtem az egyetemet, de egy év után otthagytam. Nem mintha elfogyott volna a motivációm, csak találtam egy szarvashibát az egyik tankönyvben, és ezt nem bírtam elviselni. Ráadásul az évfolyamtársaim közül egyik sem tudott helyesen írni. Ez pedig borzalmas dolog.

Miután otthagytam az egyetemet, a szüleim természetesen nagyon megharagudtak rám. Szereztek nekem egy olcsó bérlakást a belvárosban, aztán többet nem álltak szóba velem. Azóta különböző éttermekben dolgozom, hogy eltartsam magam. Ha valamelyik étteremben helyesírási hibát találok az étlapon vagy valamilyen kiírásban, elmegyek, és keresek egy másik éttermet. Jelenleg épp tíz otthagyott étteremnél tartok, a mostani munkahelyem a tizenegyedik.

Mindent összegezve… Senkim sincsen. Csak én és a hibajavítási addikcióm. Ha ez így marad, valószínűleg öngyilkos leszek. Szeretnék változtatni. Szeretnék leszokni. Szeretnék kigyógyulni. Elismertem, hogy a nyelvtani és helyesírási hibák kijavításának kényszere átvette fölöttem az uralmat, és én elvesztettem a kontrollt. De szeretném újra átvenni az irányítást saját magam felett. Hiszem, hogy ez ennek a csoportnak a segítségével megtörténhet. Bízom a Névtelen Nyelvtannácikban, és megpróbálok majd erőfeszítéseket tenni a gyógyulásom érdekében. Szeretnék tiszta lenni. Köszönöm, hogy beszélhettem.

a beszédet le jegyezte Mörk márta (AKG, 8 évf.)

illusztrációk: Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A kissé őrült, de annál inkább szerethető Bridget Jones figuráját mindenki ismeri a mozikból, vagy ha nem, biztosan hallott már róla. Köthetünk a nevéhez számos könnyfakasztóan nevettető vagy éppen könnyfakasztóan idegesítő jelenetet, cselekedetet és mondatot. Szerintem mindenkire hatással van, és úgy, ahogy én is, sokan elmentek a moziba megnézni a legújabb kalandját.

Bridget a Mr. Darcyval való fájdalmas szakítása után már készülne lenyugodni, és boldog negyvenes szingliként ünnepli a születésnapját. Ahogy azt sejteni lehetett, ez most sem jön össze neki, ugyanis már az elején történik valami, ami nemcsak hogy az egész filmet, de az ő teljes azutáni életét is felforgatja. Ebből a filmből sem hiányoznak természetesen azok az elemek, amelyek ezt a műfajt jellemzik, de azt hiszem, ezek szükségesek is ahhoz, hogy mindig jól szórakozzunk. Bridget bohókás, szétszórt, de sokszor mély érzésű karakteréhez hozzájönnek a kihagyhatatlan elemek: a szerelem, a váratlan fordulatok, a balszerencse, a humor és persze a nevetés. Na meg jelen esetben egy baba is, csak azért, hogy ne unatkozzunk. Ez az a tipikus film, amikor azt elején azt hihetjük, talán most lesz egy kis boldogság is, de Bridget természetesen erre rácáfol, és jól elront mindent.

És hogy összességében mi kell egy jó vígjátékhoz? Úgy gondolom, a fent felsorolt dolgok mindegyike, de egy valami még elengedhetetlen, ez pedig a jó színészi játék. Ezt itt szerintem tökéletesen megkaptuk, ugyanis mindenki remekül játszik a filmben.

Mindenkinek ajánlom a filmet, aki vágyik egy kis kikapcsolódásra. Azok, akik a látványosság és képi világ hívei, nem fognak lehidalni ettől a filmtől, de mindenki számára vannak benne értékelhető humoros elemek, jelenetek. Bár egy kicsit sablonos a film, a célját eléri: egy hétvégi kikapcsolódáshoz tökéletes program.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Október 23-a Magyarország nemzeti ünnepe. Országszerte megemlékezéseket szerveznek az 1956-os események emlékére. Az én családom is ki szokott menni egyikre-másikra, de nekem ez a nap mégsem ezek miatt emlékezetes.

1956 október 23-án a nagyapám veseproblémákkal kórházba került, ezek után még sikerült kibicegnie Csepelre, a testvéréhez. Mégis, miért érdekes mindez? Mert a nagyapám, aki állambiztonsági tiszt volt, azért ment Csepelre, hogy elbújjon a forradalmárok elől.

Kis koromban, amikor még élt, gyakran mesélt történeteket arról, hogy milyen kalandjai voltak külföldön, amikor kémként dolgozott. Merthogy évekkel a forradalom leverése után hírszerző tisztként gyakran járt külföldön. Ezek a történetek mindig is szórakoztattak, mert a nagyapám mindegyikben arról mesélt, hogy kis híján elkapták, vagy még rosszabb történt, de neki mindig sikerült megmenekülni. Kedvenc történetem az volt, amikor Afrikában egy szafarin autóval járták a szavannát, és egy hím elefánt elkezdte üldözni őket. Kevésen múlott, hogy nem döntötte fel a kocsit, de végül megmenekültek. Nem tudom, mennyi valóságalapja volt, de mindenesetre nagyon élveztem ezeket. De a lényeg, hogy ő csak ezeket a történeteket mondta el, a forradalom alatti cselekedeteiről hallgatott. Nemcsak nekem, de fiának, édesapámnak sem mondta el ezeket. Hát akkor mégis, hogyan tudjuk, hogy mit csinált ’56 alatt?

A nagyapám

Fél éve, a kommunizmus áldozatainak világnapján a Nemzeti Emlékezet Bizottsága az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával együttműködésében világra hozta több száz tiszt adatait, köztük a nagyapámét is. Amikor elolvastuk, megtudtuk, hogy szeretett Gyula papánkat behívták az állambiztonsági központba, ahol a forradalom utáni megtorlásban vett részt. Miközben dúlt a forradalom, ő a központban ügyködött azon, hogy hogyan verjék vissza a forradalmárokat. Mivel erről csak a kiadott dokumentumok alapján tudunk, nincs több adatunk arról, hogy mit csinált még ’56-ban. Viszont a családtagoktól megtudtuk, hogy a forradalom utáni megtorlásokban részt vett. Édesapám egyszer megkérdezte tőle, hogy ölt-e embert. Azt válaszolta, hogy tett rossz dolgokat, de sosem vette el egy embernek az életét sem. És hogy kínzott-e meg embereket? Erről csak azt tudjuk, hogy fizikailag nem vert meg senkit, de parancsot adhatott rá.

Október 23-a ezért is nagyon fontos nekem, mert ilyenkor elgondolkodhatok azon, hogy azoknak az embereknek milyen szörnyű volt, akik fellázadtak egy elnyomó rendszer ellen, és emiatt csak kín és sok esetben halál volt az osztályrészük. Elgondolkodhatok azon, hogy a nagyapám nem ezek közt az emberek közt volt, hanem ellenük, és ő is kiadhatta a parancsot a megkínzásukra. A családomnak meg kell emlékeznie az áldozatokról, akik a nagyapám miatt lettek nyomorultak, nincstelenek, halottak.

Nem bűnhődhetünk meg a családtagjaink vétkei miatt, de kell egy nap, egy pillanat az évben, amikor elgondolkodunk azon, hogy ők mit tettek, és megemlékezünk azokról, akik az ő vétkeik miatt váltak áldozattá. Ezért fontos nekem október 23, és azért, hogy amit azok az emberek tettek a hazáért, akikkel ilyen módon bánt a nagyapám, ne legyenek elfelejtve.

Ábel (9. évf.)

fotó illusztrációk: Nagy Gyula (Fortepan, CC-BY-SA-3.0)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Népszavazás. Október 2. Az egész országot elárasztották a kampányplakátok. Nos, mivel a 18. életévemet még nem töltöttem be, engem nem érintett ez a szavazás.

Mondhatnám, hogy hidegen hagyott a sok NEM plakát, hogy azt se tudtam, miről van szó, és amúgy is, hagyjanak már, olyan nevetséges az egész, túl van spilázva a dolog. És bocs, de magasról teszek arra, hogy ki az a menekült, meg hogy mit akarnak vele csinálni.

De ez nem igaz. Nem tudott hidegen hagyni ez az egész, és nem csak azért, mert érdeklődő kamaszként mindenről van egy idegesítő véleménye az embernek, hanem azért is, mert az esemény – a marketingje miatt – mindenhol ott volt. Ezzel elsődleges céljuk az volt, hogy véleményt formálj (lehetőleg olyat, ami egyezik a hirdetőével), miután mindenféle hülyeséggel beetettek, majd cselekedj úgy, ahogy azt ez az álláspont megköveteli. Épp ezért megpróbáltam ezt az egész népszavazást egy kicsit távolabbról nézni.

A népszavazás apropója az Európai Unió feltételezett menekültpolitikája, azaz hogy egy előre meghatározott kvóta szerint osztanák szét a bevándorlókat a tagállamok között. A kormány kampányában ez úgy volt lefordítva, hogy ezek után a brüsszeli bürokraták döntenének arról, hogy kiket telepítenek be Magyarországra. Ez teljességgel ellentmondásos, mivel az EU működésének alapelve a jogállamiság. Ez azt jelenti, hogy tevékenysége minden esetben a tagállamai által önkéntes alapon és demokratikusan elfogadott szerződéseken alapul. A tagállamok közösen döntenek dolgokról, úgy, hogy áldozatokat vállalnak – egymásért –, és így segítenek egymásnak. Ez az elv különösen fontos olyan problémák esetében, amelyek több országot, nemzetet érintenek. A menekültkérdés pont ilyen.

Az EU egy politikai és gazdasági unió. Unió, vagyis szövetség, vagyis csoportok, közösségek együttműködése egy cél vagy közös érdek érvényesítésének érdekében. Magyarország célja nem az, hogy a bevándorlás szabályozható legyen és megoldódjon, mint probléma? Akkor miért akarunk üzenni Brüsszelnek? Hiszen „Brüsszel” nem minket, magyarokat akar szívatni, hanem összefogva akarják megoldani ezt a problémát.

A kormány kampányából tudható, hogy a bevándorlók is áldozatok, mert a brüsszeli politikusok olyan dolgokat ígérnek nekik, amiket nem lehet megvalósítani. „Magyarország nem vállalhat kockázatot.” Ez mind tök szépen meg van fogalmazva, csak kár, hogy ezzel semmit se érünk el, meg kár, hogy ez tökéletes definíciója a bullshitnek. Én ahelyett, hogy félnék a menekültektől, és azt is rájuk fognám, ha borús az ég, meg ha esik az eső, inkább megismerném őket, és megállapodnék velük. Ha viszont elvakultan és gyáván gyűlölködünk, meg hisztizünk és durcáskodunk, annyit érünk el, hogy egyedül maradunk az egész problémával. Ja, és bocs, de a menekültek továbbra is jönni fognak.

Ha csak racionálisan közelítjük meg a témát, a bevándorlás egy olyan probléma, ami nem fog megszűnni attól, hogy azt mondjuk: mi nem kérünk az EU-s kvótarendszerből. Ettől nem fog megoldódni semmi, max. minden még nehezebb lesz. Az igazi kérdés nem az volt, hogy nem vagy igen, hanem hogy meg lehet-e oldani vagy sem.

A megoldás terén én nem látok más lehetőséget, mint hogy csapatban dolgozva próbálunk megoldani egy olyan problémát, ami mindenkit érint. Az EU-nak nem a ráerőszakolás a fő eszköze, hanem az együttdolgozás, a közös megállapodások. Ez egy krízishelyzet. Megoldásokat próbálunk keresni, de a probléma csak úgy tud megoldódni, ha minden ország beletesz valamit. Lehetünk magyar polgárok elsősorban, és aztán európaiak. De én elsősorban még mindig embernek érzem magam. (Nem beszélve arról, hogy a menekültek is csak azt szeretnék, hogy emberek lehessenek. Ezért menekülnek. Nem lehetne a megoldás része a kölcsönös tisztelet ember és ember között?)

Annyira fura, hogy mindannyian emberek vagyunk, és meg se próbáljuk megismerni egymást. Talán mert félünk. Mert nem tudunk bátrak lenni, csak gyűlölködni. Ha erre gondolok, nagyon szomorú leszek, mert úgy érzem, hogy 15 évesen lehet, hogy még pici vagyok, de rettentően egyedül vagyok, magányosan és szomorúan  ebben a gyáva és gyűlölködő felnőttek világában. Mit képzelek magamról, hogy itt kis pisisként osztom az észt? Semmi többet annál, mint hogy még nem fertőzött meg az a világ, ami tele van hazugsággal, érdekkel meg felnőttekkel.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Október 24-én éjfélkor végre megjelent magyarul is a Harry Potter és az elátkozott gyermek című könyv. A magyar rajongók ­­– köztük én is – ezt hihetetlen lelkesedéssel és egyre nagyobb zsongással várták, és már-már időnyerőt akartak használni, hogy hamarabb megszerezzék… Persze, miután elolvasták a könyvet, rá is jöttek, hogy ez mennyire, de mennyire rossz ötlet lett volna.

Július 31-én, Harry Potter születésnapján jelent meg Angliában a könyv, ami igazából egy színdarabnak a szövegkönyve. Ezt a színdarabot J. K. Rowling, Jack Thorne és John Tiffany rendezte, és egyelőre még csak az Egyesült Királyságban játsszák (horribilis jegyárakért).

Harry, Albus és Ginny szerepében: Jamie Parker, Sam Clemmett és Poppy Miller

Nálunk, Magyarországon majdhogynem három hónappal később jelent meg a könyv, Tóth Tamás Boldizsár fordításában, aki a többi Harry Pottert is fordította. Az esemény alkalmára a Libri szervezett egy Harry Potter estet, és itt pontban éjfélkor el is kezdték árusítani a könyvet. (Én is elmentem, de sajnos nem maradhattam végig, mert nem kaptam a szüleimtől engedélyt. Stikában lógtam el a bemutatóra, és korábban haza kellett mennem, mert értem jöttek.) Így én is, mint oly sokan mások, csak másnap tudtam kézhez venni a könyvet, amit sikerült még aznap ki is olvasnom. És hogy miről szól? Azt is elmondom.

Forrás: Libri Könyvpalota / Németh Dániel

A történet főszereplője Harry fia, Albus Perselus Potter, akivel már a hetedik rész végén is találkozhattunk. Sajnos nincs sok barátja, csak Scorpius Malfoy-jal, Draco Malfoy fiával van jóban. A könyv elején az idő hihetetlen iramban ugrál, így hamar el is érkezünk Albusék negyedik roxfortos évéhez, ami azért más, mint a korábbiak, mert Albus és Harry nagyon összevesznek, valamint hihetetlen dolgok derülnek ki a Mágiaügyi Minisztérium (Harry munkahelyének) környékéről. Mindezek csak elősegítik azt, hogy Albus ebben az évben még kevesebb lelkesedéssel induljon el Roxfortba, és megkérdőjelezzen mindent maga körül, ahogy az egy jó kamaszhoz illik. Scorpiusszal még a vonaton megszöknek, és egy bizonyos Delphi Diggory segítségével ellopják az egyetlen fellelhető időnyerőt a minisztériumból. Albus úgy dönt, hogy mindenáron megpróbálja visszahozni Cedric Diggoryt az élők közé (Cedrik akkor halt meg, amikor Harry Potterrel küzdött a Trimágus Tusán). Viszont ő és Scorpius nem számolnak a következményekkel. Amikor elkezdik megváltoztatgatni a múltat, egyre rosszabb és rosszabb alternatív jeleneket hoznak létre. (Ha láttad a Vissza a jövőbe című filmet, lehet arról elképzelésed, hogy mi minden történhet egy ilyen helyzetben.) Miután Albus és Scorpius minden lehetséges dolgot elrontottak, megpróbálják jóvá tenni a dolgokat, de események olyan láncolatába kerülnek, amit már végképp nem tudnak kontrollálni. Vajon van-e valaki, aki tud rajtuk még segíteni?

Összességében a könyv tökéletes, és ezt nemcsak azért mondom, mert egy valóságos Potterhead vagyok, hanem mert szerintem így, „tizenkilenc évvel később”, ehhez nem lehetett volna jobbat hozzárakni. A könyv néhol vicces, néhol szinte könnyekig megható, néhol körömrágósan izgalmas – és teljes egészében jó. Én minden tekintetben imádtam, mindenkinek ajánlom, és ha azt hiszitek, hogy sokat spoilereztem, hát nem! Alig árultam el valamit.

Mindent összevetve, ez egy méltó folytatása/újabb befejezése volt a szériának, és mindennél jobban várom, hogy Magyarországon is legyen belőle színdarab.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

J. K. Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek (2016, 311 o., Animus Kiadó Kft.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Cserdi egy kis, Baranya megyei település, kevesebb, mint ötszáz fős lakossággal. A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) egy nagy, nemzetközileg elismert zenekar. És hogy mi köti össze őket? Nos, egy olyan jótékonysági koncertsorozat, amelynek során a BFZ néhány tagja különböző, kis lélekszámú, hátrányos helyzetű faluba látogat el, hogy ott a gyermekek számára ingyenes koncertet adjon. Ennek a koncertsorozatnak egyik állomása volt Cserdi, ahova – nagynénémnek köszönhetően – én is ellátogathattam egy szép, októberi szombaton.

A buszunk eredetileg reggel nyolckor indult volna, csakhogy akar a halál szombaton reggel hétkor kelni, ezért egy későbbi, kilenckor induló busszal mentünk. Az út viszonylag eseménytelenül telt, csak egyszer álltunk meg egy rövid kávézásra.

Egy óra körül érkeztünk meg Cserdibe, ahol a parkolási problémák megoldása után (tényleg baromi nehéz egy busszal megfordulni egy viszonylag kicsi utcában) beléptünk a helyi közösségi házba. Húsz-harminc ember már lézengett odabent, főként újságírók, valamint a BFZ azon tagjai, akik eljöttek erre az eseményre (természetesen az egész zenekart nem tudták volna bezsúfolni a helyre).

A ház elég kicsi volt, mindössze egy előtérből, két mosdóból, egy nagyteremből és egy teraszból állt. A terasz azonban telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel, ugyanis volt egy étterem, amely elvállalta, hogy biztosítja az étkezést a koncert előtt és után. Volt sütőtökkrémleves, cigánylecsó, székelykáposzta, lazacos lasagne (próbáljátok meg kimondani, nagyon viccesen hangzik), rétesek és különböző teák.

A falatozás után még lézengtünk és sétálgattunk egy kicsit, megnéztük például a házak mögötti réten lévő paradicsomültetvényeket, aztán visszamentünk a házba, ahova időközben már elkezdtek szállingózni a falubeli gyerekek.

Az előtérben felállított asztalról minden belépő gyermek választhatott magának egy filléres hangszert az alábbiak közül: műanyag palackból és kis, műanyag cuccokból készített csörgő, tojásos dobozból és befőttes gumikból készített gitár valamint műanyag sípból és papírból készített trombita. Egy csörgőt nekem is sikerült beszereznem.

Miután az összes gyerek megérkezett és mindenki helyet foglalt, elkezdődött a koncert. Elsőként a falu polgármestere, Bogdán László mondott beszédet. Nagyon közvetlen, kellemes stílusban megköszönte a Fesztiválzenekarnak és az étteremnek, hogy segítettek megszervezni ezt az eseményt. Ezek után átadta a szót a történet narrátorának, aki egyébként a koncertsorozatnak az ötletgazdája is.

A koncert kerettörténete tipikus, népmesés stílusban megírt, gyerekek számára lebutított sztori volt, aminek természetesen az volt a lényege, hogy minél több helyre be tudják szúrni a hangszereket és a zenét a darabba. Természetesen a gyerekeket is bevonták, például Vivaldi Négy évszak című művének egy részleténél, amikor is kihívtak egy kisfiút a zenészek közé, és neki kellett az egyik hangszer hangjának ütemére ugatnia, hogy „va-va”.

A koncert végén, az utolsó szám közben mindenkinek be kellett vetnie a hangszerét, és az egész teremben mindenki egyszerre zenélt. Az ilyen közös zenéléseknek természetesen mindig nagyon jó hangulata van, ez most sem hiányzott. Nagyon jó volt hallani, hogy milyen jól egészítik ki egymást a filléres „hangszerek” és a profi alkotmányok, amelyek valószínűleg többe kerülnek, mint az egész falu havi étkeztetése.

A koncert vége után a többség kivonult a teraszra, ahol ­– annak ellenére, hogy esett az eső – a polgármester mondott még egy beszédet. Elmondta, hogy ő és néhány társa indított egy ösztöndíj-programot, amelynek az a lényege, hogy megpróbálják rábírni a lányokat arra, hogy minél tovább maradjanak az iskolában, tanuljanak, és ne menjenek el szülni. Ugyanis sajnos az ilyen falusi közegekben magas azoknak a lányoknak az aránya, akik úgy érzik, nem áll előttük semmilyen jövő. Mondjuk azért nincs, mert nincs lehetőségük tanulásra, pl. nincs a közelükben iskola vagy gimnázium, vagy azért, mert cigányok. Ugyanis Cserdi lakosságának a nagy része, köztük a polgármester is, bizony roma származású, és ez Magyarországon sok esetben nagy hátrányt jelent. A program az ösztöndíjakon kívül még azt is kitűzte célul, hogy megszüntessék azt az előítéletet, hogy „a cigánylányok 12 évesen szülnek”. Hiszen nyilván, még ha van is erre példa (ami nem kéne, hogy legyen), az nem jelenti azt, hogy minden cigánylány ezt csinálja. Valószínűleg a legtöbb cigánylánynak van annyi esze, hogy rájöjjön: nem kell mindjárt hat évvel nagykorúvá válása előtt elérnie az önmegvalósítás csúcsát, ráér az még egy ideig.

Az ösztöndíjat ki is osztották négy ügyes lánynak, akik jól teljesítettek az iskolában, ezzel kiérdemelték azt. Az örömteli eseményt mindenki megtapsolta.

Az ösztöndíjosztás után céltalanul lődörögtem egy ideig, távolról néztem, ahogy az ösztöndíjas lányokat interjúvolják, aztán hirtelen kiderült, hogy most egy ideig be lehet menni a polgármester irodájába. Ezt a remek lehetőséget természetesen nem hagytam ki, úgyhogy be is mentem, néhány másik újságírónővel együtt. Ekkor derült ki, hogy a polgármester egy művészlélek. Az irodája tele volt különböző installációkkal, festményekkel, szobrokkal, miegymással, amelyek nagy részét ő maga készítette. A plafonról hatalmas lapok lógtak, amelyeken különböző emberek gondolatai voltak például a bevándorlásról, arról, hogy milyen cigánynak lenni, vagy hogy hogyan kell rendesen viselkedni az emberekkel. Nekem legjobban a cigány szavazót jelképező műalkotás tetszett: egy nagy, öltönyös baba volt, ölében egy lejárt szavatosságú tésztával, annak a jelképeként, hogy ő „bárkinek a kurvája lesz egy lejárt szavatosságú tésztáért,” és egy szavazólappal, amelyen az összes párt neve mellett volt egy iksz.

A polgármester irodájának meglátogatása után már indultunk is haza. A hazaúton egyszer sem álltunk meg, nyílegyenesen mentünk vissza Budapestre.

Összességében szerintem nagyon jó volt a koncert, és abszolút nemes kezdeményezésnek tartom. Valóban nagyon fontos, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, és a szegény falvakban élő gyermekeknek ugyanannyi joguk van megismerni a komolyzene világát, mint az elkényeztetett rózsadombiaknak, akiknek a szülei a kisujjukból rázzák ki az operabérlet meg a Bonbon Matiné árát karácsonyra az iPhone 7 és a márkás cuccok mellé utó-ajándéknak.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!