Szubjektív

Nem tudom, pontosan hány napja, de 70 biztosan. Azóta várom minden nap, egyre nagyobb és nagyobb lelkesedéssel a Catfish and the Bottlemen (CATB) új lemezét. A közelmúlt egyik napjának reggelén, amikor felébredtem, egyből kipattant a szemem, és nyúltam a telefonom után. Letöltöttem az albumot, ami a The Ride címet viseli, és őszinte boldogsággal feküdtem az ágyban egy órán keresztül. Lehet, hogy a termtud. órán majdnem meghaltam a fáradtságtól, és egy kávéba is került, hogy ébren legyek, de megérte hajnali öt órakor felkelni.

De hogy mi is a CATB? Egy brit zenekar, aminek ez a második albuma. Tagjai mind fiatal fiúk, nagyon angolok, de egyáltalán nem sorolhatóak a fiúbanda kategóriába. Az énekes, Ryan Evan McCann (Van) alapította a bandát, a  tagok viszont sokat cserélődtek 2007 óta. Első lemezük, a The Balcony 2014-ben jelent meg (ez előtt volt még egy albumra való számuk, de ezek a dalok csak YouTube-on találhatóak meg). A legsikeresebb számuk egyértelműen a Cocoon. Mióta követem őket az összes lehetséges közösségi oldalon, rájöttem, hogy a követőik száma meglehetősen kevés, ahhoz képest, hogy a koncertjeiken nagyon sokan vannak. De aki szereti őket, az nagyon hamar  fanná válik ­– engem is elért ez a kór. És talán ez így jó is. Van egy viszonylag kis közösség, akik kívülről fújják az összes dalt, like-olják a posztokat, együtt nevetnek vagy sírnak a Vine-okon, amiket készítenek, és mindannyian rajonganak valamelyik tagért.

És ha már megszerettem ezt a zenekart, elmondom, hogy miért. Valami oknál fogva nekem mindig azok a zenekarok voltak a kedvenceim, amik igazi hangszerekkel játszanak, és természetes az egész. Ez pedig nagyon CATB. Egy interjúban megkérdezték Vantől, hogy hogyan zajlottak a stúdiófelvételek. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért ehhez, neki az élő zene, a koncert az, amiért imádja csinálni az egészet. A koncertjeik is egyszerűek, játszanak, nincsenek különleges effektek vagy ilyesmik, a tömeg viszont sokkal jobban megőrül, mint egy Avicii koncerten.

Sok angol vagy amerikai sem érti, hogy Van mit énekel. Hát még én. Amikor megnézem a dalszövegeket, elámulok, hogy ezeknek a daloknak van értelme is. Sok közülük szerelmes, sőt, majdnem mindegyik az. És nagyon szépek, versnek is elmennének. Viszont van egy nagy probléma, a legközelebbi koncert is Angliában lesz. Hiába imádkoztam, hogy jöjjeneka  Szigetre. Mindegy, talán majd jövőre.

Ha valakinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, a régi albumról feltétlenül hallgassa meg a Hourglasst. A Bosszúálló rajongóknak biztosan tetszeni fog a videoklip. A most megjelent The Ride-ról pedig… Nehéz a választás, de akkor olyanokat mondok, amik a YouTube-on is megtalálhatóak: Seven és Twice. Az akusztikus verziók szívszaggatóan szépek.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Christina Grimmie egykori YouTube sztár, majd Voice döntős, az Orlandóban tartott koncertjén áldozata lett egy fegyveres gyilkosságnak.

Christina hat éve kezdte meg YouTube-os karrierjét. Énekes videókat töltött fel, melyek viszonylag hamar népszerűek lettek az énekesnő egyedi és erős hangja miatt. 2014-ben, a Voice nevezetű amerikai énekes tehetségkutató versenyen harmadik helyezést ért el. Onnantól kezdve sztár lett, de a YouTube csatornáját se hanyagolta el.

Sok-sok rajongót szerzett szerte a világon, több turné során látogatta meg őket. Tegnap Orlandóban volt fellépése. A koncerten több ezer ember jelent meg, és hallgatta végig Christina utolsó koncertjét. A fellépés utáni dedikálásnál egy férfi odasétált hozzá, és fegyverrel meglőtte. Christina testvére leteperte a földre a támadót, de mielőtt el tudták volna venni a férfitól a fegyvert, az megölte magát is egy lövéssel. Az énekest azonnal az Orlandói korházba szállították, de már nem lehetett megmenteni.

Utolsó személyes bejegyzése: végzetes koncertjére invitálja a közönséget

Tegnap a világ kevesebb lett egy kedves és ártatlan lélekkel. 22 évesen kellett elmennie, annak ellenére, hogy mennyi minden volt még előtte az életben.

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az AKG-ban sok színjátszó üzemel, ezek közé tartozik az AlfaBétaGamma (7.) évfolyam társulata is. Miután a karácsonyi darabunk ­– valljuk be – nagy sikert aratott, úgy döntöttünk, újabb művel állunk elő év végén, a Bogyó és Babócával.

Sokan feltehetik most a kérdést: miért pont ezt? Aki bármilyen színjátszónak a tagja, tudhatja, hogy minden darab egy ötleten alapul. Egyszer mi is egy ilyen ötletelésen ültünk. Néhányan, szimplán jópofaságból, hülyeségeket böktek ki. Minden ilyenen továbbsiklottunk, de a Bogyó és Babócánál sikerült leragadnunk, és annyit beszéltünk róla, hogy egy idő után jó ötletnek tűnt. És a megérzésünk nem csalt. Sikerült csupán fél év alatt összetákolnunk egy humoros színházi produkciót.

A színdarab egy amatőr színjátszótársulatról szól, akik mindent megtesznek, hogy a csúcsra kerüljenek – de hiába. Egyedül a rendező hiszi, hogy az ő színháza még elérhet valamit. Ezért úgy gondolja, elindulnak egy pályázaton egy saját jelenettel. Sajnos a pályázati téma adott, a Bogyó és Babóca – ebből kell kihozni a legtöbbet. A társulat minden tagja próbálja belevinni saját stílusát a darabba, így néha nézeteltérések és problémák is kerülnek.

Ha úgy gondolod, hogy már túl felnőtt vagy ahhoz, hogy egy ilyenen részt vegyél, hidd el: épp eléggé gyerek vagy, hogy megnézd, és állva tapsolj a nagy csattanón. Szóval gyere el az AlfaBétaGamma színjátszó előadására, június 1-én 13:30-kor vagy 18:00-ra a Színházterembe.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Bogyó és Babóca: a probléma (az AKG 7. évfolyamos színjátszókörének előadása a Projekthéten)
2016. június 1. 13:30 és 18:00

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Miután az AKG francia színjátszó csapata megnyerte a 2015-ös pécsi FTLF-t (Festival de Théâtre Lycéen Francophone, vagyis a Gimnáziumi Francia Nyelvű Színjátszók Fesztiválját), Magyarországot képviselhettük a 2016-os moszkvai Fesztiválok Fesztiválján (FDF). Élménybeszámoló következik arról, hogyan érezte magát a Macskanyelv előadás csapata az orosz fővárosban.

Budapesten, a reptéren állva azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy én még soha nem utaztam napközben sehova. Azok a gépek, amiken én rajta vagyok, mindig hajnalban indulnak. A többiek arcáról nagyjából hasonló gondolatokat lehetett leolvasni, még szerencse, hogy a repülőútba még belefért egy kis szundi.

Miután leszálltunk, és több-kevesebb idő alatt mindenkinek sikerült átjutnia az orosz útlevél-ellenőrzésen, az orosz iskola két diákja fogadott minket, George és Dascha. Ők ketten voltak a mi őrző-védő-terelőink az egész ötnapos kinttartózkodásunk alatt. Mint később kiderült, munkájukat annyira komolyan vették, hogy (kis túlzással) pisilni sem engedtek el minket egyedül. Ez – habár ezt valamilyen furcsán kedves módon csinálták – az együtt töltött idő végére már kezdett kicsit zavaróvá válni.

Moszkva egy fura hely. Minden hatalmas, az emberek simán neked jönnek, a történelem mindenhonnan visszaköszön, és még olvasási készségedet is teljesen elveszted, köszönhetően a cirill betűknek. Nincsenek kertes házak, csakis minimum tízemeletes hatalmas panel-felhőkarcolók. A távolságok is óriásiak: az még talán nem is lenne meglepő, hogy a reptér-szállás távolságot majdnem annyi idő alatt tettük meg, mint a Budapest-Moszkvát, de az már annál inkább, hogy a metró 5-10 percet megy két megálló között. (Ami pedig elképesztően bizarr, hogy ugyanolyan metrókocsikkal utazhatsz Moszkvában, mint a hármas metró vonalán, itthon.)

Azt gondoltuk, hogy ahol lakunk, az Moszkva külvárosa. Mint később kiderült, a kollégium gyakorlati értelemben még a belvárosban volt, bár így is körülbelül egy óránkat vette igénybe, míg eljutottunk a Kremlig. Amúgy a szállás maga egy igen bizarr hely volt. Tele volt zsúfolva életnagyságú műanyag állatokkal, amiket művirágok és egy beltéri műtó környezetében helyeztek el. A kertbe belépve két jávorszarvas fogadott, majd kicsit tovább menve egy komplett állatfarm. Az aulában egy medve ágaskodott, a recepció előtt pedig egy halastó, békákkal és hattyúkkal. A kajáról meg inkább ne is beszéljünk...

A fesztivál nagyon jó hangulatban telt. Tizenkét ország vett részt rajta, és amellett, hogy minden csapat előadását megnéztük, rengeteg programon vettünk részt. Délelőtt workshopokon tanulhattunk színjátszással foglalkozó szakemberektől (én egy oroszul éneklős és egy bohóc mini-tanfolyamon voltam), esténként pedig a nemzetközi diákprogramok elmaradhatatlan nemzetközi estjétől kezdve az improvizációs estig mindenfélét szerveztek nekünk vendéglátóink. Ezek közül kiemelkedett az az este, amikor kis csoportokban egy-egy orosz családhoz mentünk el vacsorázni. Beszélgettünk vagy várost néztünk a minket egy estére örökbefogadó családunkkal, majd jól megtömhettük a pocakunkat, ami igazság szerint mindenkire ráfért.

Bebizonyítottuk, hogy a magyarok milyen kreatívak tudnak lenni. Ott helyben jöttünk rá ugyanis, hogy a Nemzetközi estre bizony nem sok magyar ételt hoztunk magunkkal, így hát a helyi kisboltban összeszedtük, amit tudtunk, és a könyökünk, a darabban szereplő buzogányunk és egy sörösüveg aljának segítségével alkottunk egy kókuszgolyóhoz hasonlító édességet (csak azért hasonlítót, mert kókuszt természetesen nem lehetett kapni a kisboltban, így a maradék keksz törmelékéhez kellett folyamodnunk, amikor hempergettünk.) Aztán azt mondtuk rá, hogy a magyarok ezt eszik. Bocsi magyarok.

Az előadásunk is igazán jól sikerült, habár volt egy-két – utólag visszatekintve vicces, akkor nagyon nem annak tűnő – bakink, de szerencsére ezt a közönség nem vette észre. Ami igazán fura volt, hogy odakint nem akkor nevettek a darabon, amit itthon megszoktunk. Így néha igazán kemény munkánkba került, hogy a nevetés kiváltotta meglepetést leplezzük az arcunkon. És habár nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a Macskanyelvet utoljára játszottuk, nagyon jó érzés volt meghajolni a nemzetközi közönség előtt (na meg persze nyávogni egyet.)

Az biztos, hogy rengeteg jó és különleges élménnyel tértünk vissza. A reptérről pedig mindenki gyorsan szaladt haza, hogy végre kajálhasson egy nagyot. Köszönhetően a „remek” időjárásnak és a korlátozott étkezésnek, a többségünk persze jól lebetegedett, de pár nap alatt kihevertük a „Moszkva-kórságot”, és így már újra színpadra állhatunk az ez évi darabunkkal, a Platée-val – május 26-án, a Francia Intézetben, illetve 30-án, az AKG-ban.

Miaú!

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Puskás Annamária, Sofia Bonaccorso

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Körülbelül egy hete tervezgettünk egy pár barátommal, hogy meg kéne nézni ezt a viszonylag jónak tűnő új szuperhős filmet. Szóval egy napos hétfő délutánon elindultunk a Mammutba, hogy ott csodáljuk meg e művet, de nem is akárhogyan: 3 dimenzióban. A jegynek borsos ára volt (kb. 2000 forint), bár ez tartalmazta a szemüveg árát is. A film előtt még kiéltük játékfüggőségünket egy közeli videojáték boltban, majd beültünk a filmre. Nagy meglepetésünkre csak két korunkbeli srác ült be velünk együtt. Ez nem jelentett mást, mint hogy akárhova ülhettünk, és végigdumálhattuk a filmet.

A film úgy kezdődött, hogy Batman (Ben Affleck) és Superman (Henry Cavill) kanharcot vívtak Gothman Cityben és környékén. Az számomra nem derült ki, hogy miért, de lehet, hogy bennem van a hiba. A harcba becsatlakozott egy gonosztevő, Lex Luthor (Jesse Eisenberg), aki mellesleg a kedvenc színészem, és ebben a filmben sem kellett csalódnom benne. Közben megjelennek még nők is, óriási dekoltázzsal ellátott ruhákban. Ha már a színészi teljesítményük miatt nem, legalább emiatt figyeljünk fel rájuk. A film vége felé Lex kiszabadít valami nagy szörnyet, ami Superman világából jött, és azok, akik eddig egymás ellen harcoltak, most összefogva győzik le a gonoszt. Kicsit sem sablon…

Mivel filmkritikus nem vagyok, ezért a filmről szakmai véleményt mondani nem tudok. De azt elmondhatom, hogy mekkorát csalódtam a filmben. Először is, nagyon hosszú volt. Tudom, ez a mostani filmeknél már szinte elvárás. Tele volt olyan részekkel, amik simán landolhattak volna a kukában. Másodszor, számomra teljesen érthetetlen volt a történet. Összevissza ment minden, néha még azt sem tudtam, most melyik a fő szál, és melyik csak mellékes színezés.

Jobban belegondolva, a menő robbanásokon és harci jeleneteken kívül semmi olyat nem tudok felsorakoztatni a film mellett, amiben jó lett volna. A karaktereknek semmi egyénisége nem volt, kivéve Lex-et – bár lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok a kedvencem irányába.

És hogy kinek ajánlom a filmet? Mindenkinek, aki szereti… Nem, inkább így mondom: senkinek nem ajánlom, aki jó szuperhős filmre vágyik, esetleg zseniális 3D élményre vagy egy pörgős akciófilmre. Azoknak nagyon, akiknek van felesleges 2000 ezer forintjuk a 3D „élményre” ami mellesleg szörnyű volt.

Kövi Zsombor (AKG, 8. évf.)

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala
(Batman v Superman: Dawn of Justice, 2016, 151')
Rendezte: Zack Snyder
Szereplők: Gal Gadot, Ben Affleck, Henry Cavill, Jesse Eisenberg

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Zsohár Zsuzsannával, a Migration Aid szóvivőjével a Szerecsen bisztróban még decemberben találkoztam. A beszélgetés lehengerlő volt és elgondolkodtató – főleg egy 14 és fél évesnek. Amikor felkészültem az interjúra, és olvastam az utóbbi év híreit, hihetetlennek tűnt számomra az a sok munka, amit Zsohár Zsuzsanna végzett. De kicsoda is ő? Elsősorban egy háromgyermekes anyuka, aki amúgy menekülő emberek és gyerekek segítésének szenteli szinte minden idejét. Menekültügyben sajtófelelősként őt érhette a legtöbb támadás. Télen még Leszboszon volt adományt osztani, és mint később kiderült, kihúzni az emberét a csónakból. Mikor leültünk, a telefonján írt, és néha a füléhez emelte.

„Az emberem most volt a szolgálatnál, és lehet, hogy kap egy szobát valahol. Most a katolikus templom közösségi termében alszik, már egy hete. Villanyt szerel a templomban… ő ilyen. A telefonja megfürdött az Égei-tengerben, amikor átjött, mert elsüllyedt a csónakjuk. Azóta chateleni nem tud, csak hangüzenetet küldeni, ezért van az, hogy néha így hallgatózok, mit is mond.”

Jogosan merülhet fel az a kérdés, miért ületem le beszélgetni Zsohár Zsuzsannával. Nyilván a menekültkérdés miatt. Az iskolában is volt szó már róla, és a barátnőkkel is beszédtémává vált, mint egy félelmetes, nyomasztó felhő a fejünk felett. Valahogy mindig úgy éreztem, soha nem tudunk semmit se biztosan, és néha kezdett kiismerhetetlenné és nyomasztóvá válni az egész. A felnőttek, akik ugyanolyan tanácstalanul álltak sokszor a témához, ők se tudtak semmit se biztosan állítani. Ezért kicsit úgy érzem, minden diák nevében fordultam hozzá, hogy többet tudjak meg. Egyáltalán, érint engem ez az egész?

Mit jelent számunkra a bevándorlás?

– A te szemszögedből, mint magyar középiskolásnak, egész konkrétan annyit jelent, hogy ha külföldre mész, akkor találkozhatsz a Közel-keletről elindult emberekkel. Ha Görögországba mész, bizonyos részeken nagyon-nagyon sok mentőmellényt fogsz találni a parton. Ennyit jelenthet.

Mutat képeket a telefonjáról. Törökországi kikötő, sok menekült egy csoportban áll. A rendőrök hozták őket vissza, mert elsüllyedt a csónakjuk.

– Ha szerencséjük van, még török területen süllyednek el, és visszahozzák őket a török parti őrök… Na, így néz ki az, mikor egy spanyol életmentő egy éjjellátó távcsővel este meg hajnalban nézi a tengert, egy jet skin ücsörögve. Egyébként ők látták, amikor a barátom csónakja elsüllyedt, de még túl voltak a határon, tehát a török oldalon, és ők oda nem mehetnek.

Jogosan félünk a bevándorlóktól?

­– Ide nem vándorol be senki, innen elmennek az emberek. Van egy olyan fajta beszédirány a központi kommunikációban, ami féligazságokat mondd. Az emberek nem kapják meg az összes szükséges információt ahhoz, hogy valóban objektív vélemény tudjanak alkotni. Azt mondták, hogy elveszik a munkádat. De miért adnák oda egy frissen az országba beesett külföldinek a te állásodat? A terrorizmus pedig egy generációs probléma. Észre kell venni azt, hogy a harmadik, negyedik generáció, az már nem betelepült, az már helyi – márpedig a terroristák tipikusan harmadik-negyedik generációs betelepültek.

Jelentősek a kulturális különbségek, nem?

– Igen, kulturális különbségek vannak. De azt például tudtad, hogy a muszlimok is ünneplik a karácsonyt? Azt tudtad, hogy Jézus a muszlimoknál is egy nagyon fontos próféta? Voltak olyan részek Szíriában, ahol keresztények, zsidók és muszlimok éltek együtt, és Ramadánkor a keresztények nem főztek kint, nem gyújtottak rá az utcán, nehogy az ételszag meg a cigaretta elcsábítsa a böjtölő muszlimokat. Húsvétkor a muszlimok nem sütöttek kint húst. Amikor az egyik ünnepelt, a másik átment és köszöntötte.

Miért alakult ki ez a helyzet?

– Szíriában, ha beleszólsz a politikába, akkor abban a pillanatban börtönbe visznek. Vagy megölnek. Az az ember, akit én kivettem a csónakból, húsz éves volt, amikor politizálásért letartóztatták két barátjával együtt. Hárman álltak egymás mellett, és a rendőrtiszt, aki vallatta őket, a mellette álló két huszonéves fiút agyonlőtte. Ő maradt ott egyedül. Nekiugrott a rendőrnek, hogy őt is ölje meg. Erre azt mondta neki a rendőr, hogy te lassan fogsz megdögleni. Ez volt akkor, hogyha valaki elkezdett politizálni. Volt egy probléma, amivel a világ nem foglalkozott, és ez a probléma most eljött ide, az ajtónk elé. Muszáj vele foglalkoznunk.

Mi mit tehetünk?

– Ez a fajta nyitottság, ahogy ti ehhez közeledtek, ez nagyon jó. Ti azt tudjátok tenni, ami a legfontosabb, hogy nem féltek. Ha valamitől félsz, akkor azt érdemes megnézni. Ha félsz a mumustól az ágy alatt, akkor mássz be az ágy alá, és nézd meg. Például, ha elmentek egy menekülttáborba, ezzel megismeritek, és közvetlen kapcsolatba kerültök azzal, amitől féltek… Rohadt ijesztő először. Nagyon-nagyon ijesztő. De érdemes odamenni, és megnézni, mert akkor lesz teljes képed róla. Én láttam a saját emberemet eljutni Ausztriáig – ez egy nagyon hosszú út. Mostantól kb. még egy év, amíg rendeződik az ő élete. Amíg lakása lesz, amíg munkája lesz, amíg saját magáért felelősséget tud vállalni. És ő egy felnőtt ember. Képzeld el ugyanezt gyerekként. Egy év egy gyerek életében, főleg egy kisgyerek életében nagyon hosszú idő. És amikor egy ellenséges közegbe érkezik valaki, különösen nehéz. Semmiképpen nem jó politika az, hogyha a tőlünk segítséget kérőket elutasítjuk.

Milyen visszajelzéseket kap a munkájával kapcsolatban?

– Nekem mindig is voltak muszlim, török, zsidó meg mindenféle barátaim, és engem ez eddig sem érdekelt. Tehát én eddig is azt tartottam abnormálisnak, amikor valakit bármilyen jegy alapján ítélnek meg. Azt látom, hogy ebből a munkából nagyon szép meglepetéseket sikerül kihozni. Volt olyan, hogy egy kifejezetten náci stílusú ember írt nekem Facebookon, aki először anyázott, és a végén bocsánatot kért, és azt mondta, hogy igen, elismerem a munkátokat, és elismerem, hogy az, amit csináltok, az alapvetően az egész társadalom részére hasznos. Pedig azzal kezdte, hogy én kivel és mit csináljak…

Az interjú elején bizonytalanul és tele félelemmel ültem le, de egy dolgot biztos megértettem a beszélgetésből. Azt, hogy amikor Zsohár Zsuzsanna a menekültekről beszél, ott nem menekültekről van szó. Ott emberekről. Ugyanolyanokról, mint mi. Lehet vitatkozni a menekülttémáról, de emberi életekkel játszunk közben.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

 Fotók: Molnár B. Béla, Kökényesi Gábor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az utóbbi időben a média telis-tele van a pedagógus-tiltakozásokkal. Egymást érik a sztrájkok, a diákok kockás ingben fotózkodnak, és tüntetni mennek hétvégenként. Nagyban folynak a tárgyalások, vannak, akik azt mondják, hogy a helyzet meg fog oldódni, és vannak, akik szerint nem nagyon.

Engem meglehetősen közelről érint ez a téma, bár azért mégsem annyira közelről. Ma már alternatív iskola tanulója vagyok, de ezelőtt hat évig jómagam is állami intézménybe jártam, s volt alkalmam megtapasztalni a KLIK hatásait. Volt, hogy hónapokig nem volt fehér kréta, csak színes, mert azt a KLIK nem volt hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani – írhattunk a zöld táblára zölddel. Megérint és foglalkoztat a téma, teljesen egyetértek a tiltakozással, és ha mostanában a témába vágó vagy a témához kapcsolódó műre akadok, örömmel szentelek neki egy kis időt.

Most azok számára, akik hozzám hasonlóan vélekednek, ajánlanék három művet, amelyekre érdemes némi időt szakítani. Egyik sem magyar, mindegyik külföldi művészek alkotása, de szerintem mindhármat rá lehet illeszteni a magyar oktatási rendszerre is, némileg. Az alkotásokat aszerint rendeztem csökkenő sorrendbe, hogy melyikre mennyi időt kell szakítani az életünkből.

1. A könyv: Harry Potter és a Főnix Rendje – egy vagy két hét, attól függ, milyen gyorsan olvasol, vagy milyen izgalmasnak tartod a kötetet.

Ez a klasszikus Harry Potter-sorozat ötödik kötete. Most valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért pont az ötödik, miért nem az első, vagy akkor mindjárt az egész sorozat. Nos, a válasz az, hogy ebben a könyvben tűnik fel Dolores Jane Umbridge, az egyik és egyben a legrosszabb sötét varázslatok kivédése tanár. A nő, aki szerint a leghatékonyabb oktatási módszer az, ha minél több elméleti tudást gyömöszölünk bele a gyerekek fejébe, bármiféle gyakorlati tudás nélkül. A nő, aki oktatási reformok tömkelegét kényszeríti a gyerekekre és a tanárokra. A nő, akit kivétel nélkül mindenki utál az iskolában. Ismerős valahonnan? Hát, nekem is.

Ezért (is) szeretem nagyon ezt a könyvet. Ha szeretnél oldalanként egy „tyű, hát ezt a való életből, és Magyarországról vette J. K. Rowling, az biztos” – felkiáltást, mindenképpen olvasd el ezt a könyvet. Ne rémisszen meg, hogy majdnem 800 oldalas, nagyon izgalmas, azt megígérhetem. Lehet, hogy nem nagyon fogod érteni, ha nem olvastad az előző négy könyvet, de az biztos, hogy még így is megéri. Ha nagyon nincs időd egy nyolcszáz oldalas könyvre, akár a film változatát is megtekintheted, bár az biztosan nem olyan jó, mint a könyv. És egyébként is, filmből már van egy témába illő, amire most rá is térünk.

2. A film: Holt költők társasága – két óra és tíz perc.

Ez az egyik kedvenc filmem. Zseniális, időtlen és tanulságos remekmű. A történet egy irodalomtanárról, Mr. Keatingről szól, aki egy konzervatív iskolába érkezik, és lázadót csinál a diákjaiból. Elítéli azt a „gyömöszöljünk-minél-több-felesleges-tananyagot-a-gyerek-fejébe”-módszert, ami ellen a mostani pedagógus-tiltakozások aktivistái is küzdenek. A kedvenc jelenetem a filmből az, amikor felolvastatja a diákokkal a tankönyv egyik fejezetének bevezetőjét, ami szerint egy vers értékét grafikonon kell meghatározni, majd közli a diákokkal, hogy a véleménye a szöveg írójáról a következő: „ürülék.” Aztán kitépeti a gyerekekkel az oldalt, amelyen az ominózus szöveg található.

Bár a film elsősorban a diákok lázadásáról szól, azért ebben nagy szerepe van Mr. Keatingnek is, aki elmeséli nekik, mi volt annak idején a Holt Költők Társasága. A diákok pedig újra megalapítják azt, és néhány húzásukkal bizony eléggé kiverik a biztosítékot a tanári karnál. De a társaság és Mr. Keating segít nekik abban is, hogy elérjék céljaikat: az egyikük, legyőzve félelmeit, megpróbálja beteljesíteni legnagyobb álmát, a másik elszánja magát egy döntő lépésre a szerelemben. Az iskolarendszer mellett a konzervativizmus és az eszement hagyományőrzés ellen is lázadnak a diákok és a tanár.

3. A zeneszám: Another Brick in the Wall (Pink Floyd) – 6 perc.

Ennek a számnak mind a videoklipje, mind a szövege az oktatásról szól, és szintén remekül ráilleszthető a mai helyzetre. Egyértelműen a legradikálisabb a három bemutatott művünk közül. A klip végén a tanulók felgyújtják az iskolát, máglyára dobálják a tankönyveiket és az egyéb iskolaszereket, majd utánuk küldik a tanáraikat is. Legalábbis az egyik gyerek fantáziájában...

Mindenképpen tudom ajánlani, hogy legalább egyszer nézd meg, bár ha a dallam megfog, akkor valószínűleg még többször is meg fogod tekinteni. Helyenként egy kicsit (vagy inkább nagyon) morbid szimbolizmusa talán nem mindenkinek fog tetszeni, de ennek ellenére szerintem egy időt álló, zseniális mű. A szöveg pedig irtó gyorsan bemászik az ember fejébe: „We don’t need no education / We don’t need no thought control...

Hát ennyi volt az én tiltakozás-tüntetés-lázadás hangulat-listám. Még egyszer melegen ajánlom mindhárom művet, mindegyikre érdemes időt szakítani, mindegyik klasszikus és zseniális. A jövőben következő akciók, sztrájkok és egyebek remélhetőleg megteszik a hatásukat. Addig is kellemes tüntetgetést, sztrájkolgatást és sok-sok kockás inget kívánok mindenkinek!

Mörk Márta (AKG 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Budapesten megrendezett Mercedes-Benz Fashion Week keretében került sor az immár ötéves Gombold újra! versenyre. A legjobb magyar tervezői díjat Balogh Luca kapta, aki az AKG tanulója volt.

Te ugye szörfözöl, és ez inspirált a kollekciódban. Mesélj erről!

Körülbelül öt éve kezdtem szörfözni a Palatinusban. Egy csapattal mentem Dél-Franciaországba, ahol először találkoztam óceáni körülményekkel. Egy szárazföld határolta országból érkezett gyermeknek, mint én, ez elég nagy arculcsapás volt. Úgy gondoltam, hogy innen, a Palatinusról én majd kimegyek, és iszonyat durván hullámlovaglásba kezdek. Konkrétan az első halálfélelmes élményeim ehhez kötődnek. Ettől függetlenül imádom ezt a sportot, mindent, ami hozzá kötődik, és az egész életérzést.

Általában is férfi kollekciókat tervezel, vagy ez most kivétel volt?

Az O’Neillnél voltam gyakornok, illetve a végén már asszisztens designeri feladatokat végeztem. A kollekcióba is terveztem darabokat. Én a férfi ruházat csapatot erősítettem, szóval innen jött az egész ötlet, hogy elkezdjek férfi ruhákat tervezni. Fiú tesóim vannak, és nagyon sok férfi barátom, úgyhogy könnyen megértettem magamat a férfiakkal, és szeretek is velük együtt dolgozni. Azt gondolom, hogy a szörf maga – ha tetszik, ha nem – egy fiúsabb sport. Ha piacnak tekintem a szörf ágazatot, akkor a férfiaknál nagyobb kereslet jelentkezik, mint a nőknél. Ráadásul ez a verseny most olyan volt, ahol azt is számba vették, hogy mennyire vagy piacképes. Úgy gondoltam tehát, hogy ha ilyen témát választok, nagyon okosan kell megválasztani a célközönséget.

Hogyan tervezel ruhákat?

Általában projekteken dolgozunk. Sok mindent kell számba vennünk: trendeket, színeket és a célközönséget, akiknek tervezünk. Őket nagyon kell ismerni. A célközönség támpont, de egyben meg is köti az ember kezét. Úgy szoktam tervezni, hogy általában kiemelek egy inspirációs forrást, és nézelődöm, tájékozódom – például a sport funkciói kapcsán. Úgy képzeld el, mintha ezeket felragasztgatnám a falra, körbe, és elkezdenék gondolkodni, metszéspontokat létrehozni. Aztán előveszem a papírt, és leírom azt, ami rögtön az eszembe jut. Ha találok valami olyat, ami nekem nagyon tetszik, megpróbálom azt az ötletet különböző változatokban az egész kollekción belül érvényre juttatni. Ez lehet egy zseb-megoldás, egy bélelés vagy akár egy nyomott anyag, és innentől már ez fogja össze az egész kollekciót.

Mit gondolsz a magyar divattervezésről?

Kicsi piacra korlátozódik, és nagyon sok a tehetséges tervező. Ami persze nehéz ügy, mert hasonló profilú tervezők között kiéleződhet a verseny. Ezért próbáltam egy kicsit másfajta jelleget adni az én kollekciómnak, hogy más embereket is meg tudjak szólítani. Tehát nem feltétlenül ugyanazokat, mint akikre a most designerként tevékenykedő vállalkozások mint célközönségre pályáznak. Szerintem létezik itthon design-élet, jó márkáink vannak, csak sokkal nagyobb piac kellene nekik, és nagyobb kockázati tőke. Nagyon kicsi ez az ország a sok tehetséges emberhez.

Mit gondolsz a győztes kalapkollekcióról és a másik nyertes férfikollekcióról?

Kérdés, hogy van-e aktualitása egy kalapkollekciónak, vagy van-e itthon kalapkultúra. Én nagyon kalapos vagyok, sok helyen kalapban jelenek meg, de inkább ausztrál fedora párti lány vagyok. Magam a kevésbé extravagáns vagy extrém kalapokat kedvelem. Azokhoz nagyon-nagyon biztosnak kell lennie az embernek magában és az ízlésében. Hozzám inkább a kicsit klasszikusabb, „férfiasabb” kalapstílus illik. Azt gondolom, hogy hihetetlenül jó ízléssel és formai tervezéssel oldotta meg a versenyző ezt a feladatot. A másik nyertesnek a férfikollekciója is tetszett, de mivel én inkább a sportos stílus felé hajlok, ha választanom kéne kettőjük közül, én valószínűleg a kalapkollekció mellé tenném le a voksomat.

Mennyire játszott szerepet az AKG abban, hogy ezt a foglalkozást választottad?

Nagy mértékben közrejátszott. Már 7.-ben jártam selyemfestésre, és 8-9.-es koromban bejárogattam a divat szakkörre is. Viszont a legfontosabb, amit az AKG adott, az maga a hozzáállás: hogy minden lehetséges, ha a feltételek adottak, és csak rajtad múlik, hogy mit érsz el. Szerintem nagyon fontos a szorgalom, néha még a tehetségnél is fontosabb. Az AKG-ban, ha valaki kreatív volt, akkor kreatív módon oldhatta meg a feladatokat. Persze egy epochazáró dolgozatot nem lehetett sokféleképen értelmezni, de mindig létezett olyan feladat a tanóra keretein belül, amit nagyon lehetett élvezni. Azt hiszem, ez határozta meg a gondolkodásomat, és emiatt választottam ezt a pályát.

Tudom, hogy a munka semmilyen szakmában sem kispórolható. A kemény munka pedig lemondásokkal jár, és mégis sokkal egyszerűbb áldozatokat hozni valami olyan kedvéért, amit az ember igazán szeret csinálni. Nekem ez a rajz és a tervezés volt.

Van példaképed, vagy aki inspirál téged?

Igen, a Use Unusedot ilyennek tekintem. Náluk voltam gyakornok még az egyetem alatt, és náluk láttam azt, hogy mennyire működik a csapatmunka. Nagyon tetszik az, ahogy ők együtt dolgoznak. Az, hogy miként indították el az egész vállalkozást onnan, ahonnan én is kezdtem, és látom azt, hogy ma már hol tartanak. Európa, sőt világszerte ismertek. Az a hihetetlen kitartás, amivel csinálják ezt a márkát, az példaértékű a számomra.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

fotók: Gombold újra!, Gyurkovics Anna

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Apukámmal régóta tervezgettük, hogy egyszer elmenjünk a józsefvárosi új kínai piacra. Viszont vagy időnk vagy kedvünk nem volt hozzá, úgyhogy amikor pénteken konstatáltuk, hogy nincs semmi programunk, a család többi része pedig dolgozik, bevágtuk magunkat a kocsiba, és elindultunk Józsefvárosba. Az úton apa olyan sztorikat mesélt, hogy itt mindent lehet kapni, nyelvvizsgát, Adidas cipőt, meg persze fegyvert és drogot is. Nos, hogy ebből mennyi igaz, az végül nem derült ki, de rövidesen meg is érkeztünk a kínai negyedbe, ami inkább egy utca volt, vagy nem is tudom. Tény, hogy parkolásra nem volt hely, de mi olyan lazának gondoltuk magunkat, hogy beparkolunk az egyik kapualjba. Nos, ez hiba volt. Azon kívül ugyanis, hogy láttunk egy székely-kifőzdét, egy csomó drága autót és egy csomó lerobbantat is, helyet nem találtunk. Szóval megalázva kifordultunk, és végül leparkoltunk a sarkon. Aki nem ismerné a helyet, elmondom, hogy ez régen egy gyár volt. A plafonon még ott lógnak a vasrudak meg hasonlók, és ajtók helyett pedig műanyag fóliacsíkok lógnak a falról.

A hely kapualjakra van osztva, ott piacszerűen árulják a dolgokat, de vannak boltok is ezek némileg kulturáltabban festenek. Szóval betértünk az egyik kapualjba, és egyből szembetaláltam magamat egy hőn áhított Adidas cipővel. Bevallom, kicsit rosszul esett, hogy teljesen úgy nézett ki, mint az igazi, legalábbis pár méterről, mert közelebb menni, megfogni és ellenőrizni már nem tudtam. Az egóm nem engedte. Ezután láttunk még egy csomó Nike-t, amik szintén igényes hamisítványok voltak, aztán kevésbé igényes New Balance cipőket is, amiket N betű helyett egy római ötös díszített. Ruhákon, edényeken, szerszámokon, művirágáruson kívül még láttunk egy csomó drága parfümöt (hamisítványt), aranyláncokat egymás hegyén hátán, meg persze – hogy is hagyhatnám ki – egy pár iPhone 6-ost, ami egy kis, kinti bódéban volt kirakva.

Amikor már kezdtük unni a nézelődést, és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, belebotlottunk egy élelmiszerboltba. Mivel már dél felé járt az idő, és amúgy is, ki hagyna ki egy ilyen lehetőséget, megegyeztünk, hogy benézünk. A kis sarki bolt méretű helyen volt gyümölcs, tészta, porleves és sok minden más, amiről gőzünk sem volt, hogy micsoda. Végül kóstoló ürügyén vettünk pár dolgot, többek közt kókusz chipset és szárított hínárt.

Lényeg, hogy ezt a kalandot is sikeresen teljesítettnek könyveltük el, amikor a göröngyös földúton lassított felvételben közeledtünk a kocsihoz. A kocsinál viszont egy kerékbilincs fogadott bennünket, ugyanis a nagy izgalomban elfelejtettük, hogy nem szabad közvetlenül a sarokra parkolni. Ejnye!

Hamarosan megérkezett a rendőr, apa pedig megtudakolta, tulajdonképpen mennyiben is fog fájni nekünk ez a bilincs. Legyen elég annyi, hogy ha ez a kirándulás nincs, akkor talán eredeti Adidas cipő van. Viszont, ami nekem kicsit fura volt, hogy a rendőr (mint egy filmben) megmondta apának, hogy akkor ennyit kéne fizetni – és közben közel hajolt hozzá, és olyan fejet vágott, mintha két maffiatag üzletelne valami extra titkos akcióról. Erre szerintem az is rásegített, hogy az emberek tényleg úgy néztek ránk, mint a maffia tagjaira, és mikor a rendőr előhúzott egy vaskos pénzköteget (és a vaskos az mondjuk legyen úgy 1-2 millió), már én is úgy éreztem, hogy a rendőr az maga a helyi maffia. A kellemetlen incidens után beszálltunk a kocsiba, és hazafele leöblítettük a rossz szájízünket egy kis aloe verás üdítővel, és olyan mély gondolataink támadtak, mint pl. hogy a világ annyi szemetet termel, és mi annyi szemetet láttunk… Aztán apa azt mondta, hogy tuti, az én pulóveremet is megtalálhatnánk a piacon. Erre kiálltam az igazamért, hogy azért van olyan dolog is, hogy minőség.

Ha van egy szabad délelőttjük, és csak egy kis érdeklődést is éreznek a Pesti Kína után, engedjenek a csábításnak. És hogy mivel menjenek? Ajánlom szeretettel a BKV-t, persze csak ha van jegyük, másként a kocsi is tökéletesen megteszi.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Packeltem egy Legendary Jaraxust és becraftoltam egy epické… Értettétek? Nem csodálom, ha nem. Én se tudom pontosan, mit jelent, de nap mint nap hallok ilyen, számomra érthetetlen mondatokat. Szerintem nem egyedi a mi évfolyamunk abban, hogy egy kisebb vagy nagyobb csoport a szüneteinek nagy részét azzal tölti, hogy valamilyen játékot játszik a telefonján vagy tabletjén, esetleg laptopján. (Mondanám, hogy reggel, mikor beérkezem a közös térbe, látom, ahogy ülnek és játszanak, de általában a nyitás közepére rontok be, és akkor csak figyelő arcokat látok természetesen.)

Megfigyeléseim alapján, 7. osztály óta már több korszaka is volt a kockulásnak. Volt, mikor a Clash of Clans-szal játszott mindenki, később az Injustice-szal, és most tartunk a Hearthstone-nál. Az elején említett mondat is azzal kapcsolatos, a Hearthstone tulajdonképpen egy virtuális kártyajáték. A játék az ebédszünetben kap legnagyobb teret, mikor mindenki egy helyben ül, játszik, beszélnek róla, nézik a másikat vagy éppen videókat néznek a játékról. Olykor még az ebédjüket is elfelejtik a nagy játék hevében. Engem néha nagyon tud zavarni, hogy folyamatosan ez a téma. Persze azért van pozitív oldala is a dolognak. Legalább együtt csinálják, és olyan embereket is össze tud hozni, akik a játék nélkül sosem beszélnének egymással.

Épp a közelmúltban hallottam egy történetet, hogy valaki folyamatosan 44 napot töltött egy játékkal. Végül is én meg tudom érteni azt is, aki játszik, és azt is, aki elenne van (főleg a tanárok). Tudni kell, hol van a határ, és mikor lesz a kellemes időtöltésből függőség.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!