Ha valaki társasági ember, nyitott, és legalább tíz-tizenöt haverja van, akik ráadásul kétutcányira laknak tőle, akkor – ha éppen unatkozik – nem nehéz programot szerveznie: felhívja őket és elmennek valahova. De mi van akkor, ha az embernek kevés, két-három-négy barátja van, akik a város másik végén laknak vagy a Balatonon napoznak, ő pedig unatkozik, és szeretne programot szervezni? Ráadásul nincs kifejezetten sok pénze, viszont a fővárosban lakik. Erre az esetre gyűjtöttem össze néhány ötletet. Ingyenes (de legalábbis nem drága) programok, látványosságok Budapesten, amelyek (véleményem szerint) legalább annyira élvezhetőek egyedül, mint társaságban.

A 4-es-6-os villamos

Ha Budapest egy ember lenne, akkor a négyeshatos lenne a vér. A vér, ami az ütőéren, a Nagykörúton folyik keresztül, végigszállítva az embereket a város szívén.

A villamos ideális közlekedőeszköz, mert elég gyorsan megy ahhoz, hogy ne kapjunk ideggörcsöt, de elég lassan megy ahhoz, hogy közben meg tudjuk bámulni a várost. A Margitsziget, a Nyugati pályaudvar, a Vígszínház, az Oktogon, a Madách Színház, a Kilián laktanya – ezeket mind-mind meg lehet tekintetni a 4-es-6-osból, és közben még csak ki se kell szállnunk a járműből. Ha pedig a nevezetes épületeket már megnéztük, elkezdhetünk kisebb, hétköznapibb dolgokra is odafigyelni: például a házakra.

Tuti tipp: nézz fel! Ez igazából Pest egész belvárosára érvényes. Igen, az utca mocskos, ezt könnyű észrevenni. Könnyű észrevenni a részeg hajléktalanokat, a káromkodó fiatalokat, a felborogatott kukákat: de ha az ember felemeli a fejét, és a házak homlokzatát figyeli, akkor mindjárt sokkal szebb dolgokat is láthat. A pesti bérházak utcai homlokzata ugyanis általában szépen ki van dolgozva, ezért jó rájuk nézni. Persze az omladozó vakolat el tudja rontani az összképet, de alapvetően akkor is olyan sok szép, díszes, szobrokkal, stukkókkal, erkélyekkel díszített homlokzattal lehet találkozni Pesten, hogy az ember nem is gondolná!

Költségvetés: 450 forint egy irányba, vagy felhasználjuk a bérletünket, ha van, vagy megkockáztatjuk a zarándoklatot az Akácfa utcába.

Duna-part

A Duna Budapest egyik legszebb és legfontosabb része. Rajta találhatóak a hidak, amik természetesen magukban is nagyon szépek, az én kedvencem a Lánchíd és a Szabadság híd. Akár a pesti, akár a budai oldalon sétálunk, a látvány garantáltan lenyűgöző. Természetesen itt is sok nevezetességet lehet megtekinteni, mint például a Várat vagy a Parlamentet. De maga a folyó is szép, igaz, egész Budapest mocskát magában hordozza, de hát ez van.

Tuti tipp: menj át egy hídon! Amennyiben nem vagy tériszonyos, és nem pánikolsz be kétpercenként, arra gondolva, hogy a híd egyik pillérében bizonyára egy második világháborús bomba van eldugva, ami épp most készül felrobbanni, úgy jó ötlet lehet gyalog átsétálni valamelyik Duna-hídon. Igaz, a forgalom elég zajos, de a hídról remekül meg lehet figyelni a folyón elhaladó hajókat, és ha valahonnan, a folyó közepéről aztán tökéletes kilátás nyílik mindkét oldalra.

Költségvetés: 0 forint, kivéve, ha a parton lévő épületektől, hegyektől messzebbre is el akarunk látni, és felmászunk valamelyik híd tartószerkezetére vagy egy lámpaoszlopra. Az ugyanis az életünkbe is kerülhet, de ha mégse, akkor is minimum letartóztatnak és címeres ökörnek bélyegeznek (mellesleg jogosan), úgyhogy ezt senkinek nem javasolnám.

Széchenyi-kilátó

A gyermekvasútról már mindenki hallott, csakúgy, mint a fogaskerekűről. De a Széchenyi-kilátó pont a budai hegyek egy kevésbé ismert látványossága. A Széchenyi emlékmű csak egy mellszobor, azonban a mögötte lévő kilátó eredetileg kút volt a Városligetben, aztán a Hősök tere építésekor, az 1890-es években lebontották és áttelepítették a Széchenyi-hegyre.

Az egész csak néhány perces séta a Fogaskerekű végállomásától vagy az Úttörővasút Széchenyi-hegy állomásától. Meglehetősen elhagyatott, csendes környéken fekszik, de pont ez adja meg a varázsát. Amikor például én ott voltam, épp senki más nem tartózkodott a kilátó környékén, úgyhogy tök egyedül tudtam élvezni a kilátást. Funkciójának megfelelően természetesen a kilátás is gyönyörű, csak a hegyoldalban álló fák takarják el egy kicsit a várost. De Pestet azért elég jól ki lehet venni.

Tuti tipp: keresd meg az Országházat! Vagy bármi más budapesti épületet, amiről pontosan tudod, hogyan néz ki. Mivel a kilátó elég magasan van, ezért meglehetősen aprónak tűnik a város, ezért is nehéz megtalálni az épületeket, plusz ugye a fák is akadályozzák a dolgot, de alapos odafigyeléssel sikerülhet.

Nekem a távoli városképben az Országház tűnt fel elsőnek, mivel az ugye nagy és jellegzetes a formája, de egy kis keresgéléssel még sok dolgot ki lehet venni, például kelet felé nézve a Gellért-hegyet vagy a Dunát.

Költségvetés: 0 forint.

Bámészkodás a Várból

A Várnegyed Budapest egyik legnevezetesebb pontja, és nem véletlenül. Egyrészt ugye itt van a Vár, a kastély, ami a középkortól egészen a török kiűzéséig nagy szerepet játszott Magyarország történelmében, hiszen itt volt a királyok székhelye. Másrészt pedig innen a leggyönyörűbb a kilátás az egész városban. Szinte az összes többi kilátópontnak megvan az a hátránya, hogy legtöbbjükből csak az egyik városrészt lehet jól látni, a másikat nem annyira. Nos, a Várban ez egyáltalán nincs így. Elég egyszer körülnézni, és az ember máris megérti, hogy ezt a várat miért oda építették, ahova. Az utca egyik oldaláról Buda tárul a szemünk elé, a Vérmező, az Alkotás út, a Körszálló, a második kerület, Óbuda, a másik oldalról pedig Pest, a Parlament, a Duna, a hidak...

Tuti tipp: keresd meg a saját házad! Vagy legalább az utcát vagy a környéket, ahol laksz. Elsőre nehéz feladatnak tűnik, de a Várból tényleg annyi minden látszik, hogy nem is gondolná az ember. Persze, ha Kiskunfélegyházán laksz, akkor nincs sok esély rá, hogy megleled a házad, de ha még a budapesti határokon belül élsz, akkor jó eséllyel be tudod lőni, hogy hol lehet az otthonod. Ha ez mégsem sikerül, akkor egy olyan helyet is megkereshetsz, ahol gyakran jársz. Ilyet biztos nem lesz nehéz találni, de ha mégsem sikerül, akkor érdekességképpen azt is csinálhatod, hogy a Várnegyed egy zsúfoltabb területére mész, és összeszámlálod, hány magyar szót hallasz magad körül. Valószínűleg nem sokat.

Költségvetés: 0 forint.

Parkok és szigetek

Budapestnek, nagyváros lévén, megvan az a hátránya, hogy meglehetősen kevés a fa, és annál több a beton. Persze egy városi táj is lehet szép, sőt, jómagam nagyobb kedvelője vagyok a városnézésnek, mint a természetben bogarak és fűcsomók közötti, meleg kaja, folyóvíz és nyilvános vécé nélküli túrázgatásnak, de hát különbözőek vagyunk. Azonban a betondzsungelt is meg lehet unni, és nem mindenkinek nyílik erdő a hátsó kertjéből. Szerencsére Budapesten is vannak zöld területek, parkok és szigetek (ez is egy nagy előny, amit a folyó ad nekünk), úgymint a Margitsziget, a Hajógyári-sziget, a Millenáris park, a Szent István park, az Olimpia park és még sorolhatnám. Ezek mind szép és rendezett helyek, lenyírt pázsittal, sok fával és játszóterekkel, teljesen családbarát környezet mindegyik.

Szent István park

Tuti tipp: nyáron kerüld a szigeteket! Főleg, ha fesztivál vagy vizesvébé van rajtuk. Azt talán mondani sem kell, hogy a Sziget fesztivál idején a nem fesztiválozó egyedeknek jobb messzire elkerülni a Hajógyári-szigetet a hatalmas zaj, a nagy tömeg és a szemét miatt. De idén nyáron a Margitsziget sem volt a legideálisabb kirándulóhely – én már csak tudom, mert elmentem egyszer. Az egy dolog, hogy sok volt az ember, de azonkívül a rendőrök és a katonák is csak úgy hemzsegtek, sőt, még egy TEK harckocsival is találkoztam, ami úgy álldogált a bérelhető bringóhintók szomszédságában, mintha csak ő is egy lenne közülük.

Szerencsére ez csak a Margit híd közelében volt így, a sziget belseje felé haladva elnéptelenedett az út, a kolostor romjai között pedig szinte egyedül voltam. És hát persze vizesvébé sincs minden hétvégén, úgyhogy reméljük, a Margitsziget továbbra is élhető és kirándulható, tömeg- és tankmentes hely marad.

Költségvetés: 0 forint.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

a fényképek forrása: Google Street View, Google Map fényképek, konkrétan:
Timothy de Ruyter (3), Vincze Attila (4), Beck Tivadar (5), Christos Tsekas (6)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Kisgyerekként a strandolás számomra egyet jelentett az órák hosszat tartó úszással, vízen való lebegéssel, matracról ugrálással, labdázással. Nem is törődtem a körülöttem nyüzsgő tömeggel, és azzal sem, hogy ki mit csinál a strandon. Idén nyáron viszont azon kaptam magam, hogy nézelődöm és bámészkodom, figyelem az embereket.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy a strand tulajdonképpen a tetoválószalonok modelljeinek bemutatására kijelölt hely. Különböző művészeti alkotások felvonulását láttam. Az absztrakt képek mellett megjelentek a természetből vett növényi és állati motívumok, de nagyon menőnek számítanak a különböző feliratok akár magyar, akár idegen nyelven. Személyes kedvencemet, a tengerből kiugráló delfincsoportot annak a férfinek a mellkasán láttam meg, aki ötéves korú kislányát vezette kézen fogva. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy nagy valószínűséggel a kislány egy korai alkotását csodálhatjuk meg. Művészettörténet órán így írnám le: egyszerű vonalvezetés, élénk színek, igazi naiv munka. Vannak még apukák, akik nem hagyják, hogy gyermekük első komoly műve az enyészeté legyen.

Azt is megfigyeltem, hogy kütyüfüggők a strandon is szép számban akadnak. Tőlem jobbra és balra is egy kétgyermekes család (gyerekek átlagéletkora hat év) minden tagja lelkesen nyomkodta a mobilok és tabletek billentyűzetét, játszotta a népszerű játékokat. Kommunikációjuk néhány tőmondat volt csupán: „Éhes vagy? Vizes a nadrágod? Gyere az árnyékba! Menjünk a mosdóba? Hol a limonádé?” A két család között fekve és Agatha Christie egyik regényét olvasva úgy éreztem magam, mintha a múlt századból pottyantam volna a digitális kor bajnokai közé. Rájöttem, hogy könyvvel a kezemben egyáltalán nem vagyok trendi a strandon. Persze ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen egész tanévben trendinek érezhetem magam, mert a laptop és a telefon tanóráim kellékei. Szóval, kifejezetten élveztem maradiságomat.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy sokaknak a strandolás a soha véget nem érő kulináris élvezetet jelenti. Mit nekik a napfény és a víz! Ezek csak kellékek. A lényeg: a kaja. Büfébe be, büféből ki. Lángos- és palacsintahegyek, fagyi, jégkrém, nyalóka, chips. A büféstrandolók legtöbbjén persze látszik, hogy otthon is hódol a szenvedélyének. A kajaimádatnak ugyanis van egy szemmel is észrevehető negatív mellékhatása, ami a strandon nehezen rejtegethető.

Persze gyakran szembejönnek velünk az ellenpéldák is, az edzőtermek kuncsaftjai (főleg férfiak). Dagadó bicepszek, kigyúrt vállak, kockás hasizom. Érdekes megfigyelést tettem e téren. Észrevettem, hogy néhányan közülük nem fordítanak kellő figyelmet alsó végtagjuk kimunkálására, ezért fordulhat elő, hogy a kidolgozott felsőtest ropilábakon jár. Természetesen azért így is bezsebelik férfitársaik irigykedő és a hölgyek elismerő pillantásait. Ez szemmel láthatóan elégedettséggel tölti el őket, és egy állandó mosolyt csal az arcukra, miközben lebarnulva, szörfdeszkával a hónuk alatt vonulnak a strandon. A külsejükre igényes hölgyek inkább a sminkjükkel akarnak hódítani. Alapozóval, szempillaspirállal, rikító színű rúzzsal fekszenek a napon a kívánt barnaság elérése érdekében. Percenként kapják elő a kis tükröt táskájukból, hogy korrigálják a napfény és az izzadság okozta hibákat.

Aztán vannak még az unatkozók, a lődörgők. Nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Karba tett kézzel álldogálnak, kicsit járkálnak, nézegetik az órájukat, eszegetnek valamit, a vízben úgy csinálnak, mintha úsznának vagy lubickolnának, de valójában nem élvezik a strandolást.

Valószínűleg csak azért választották ezt a programot, mert a meteorológus azt mondta, hogy strandidő várható. Közéjük tartozott az a kisfiú is, aki apukájának így panaszkodott: „Apu! Unatkozom.” Apa válaszolt: „Jaj, fiam! Találd már föl magad! Egész héten könyörögtél, hogy hozzalak el a strandra. Találd már föl magad! Hívd fel anyádat, például!”

Kedvenceim azok a lelkes nagypapák és nagymamák, akik ételhordóval, labdával, matraccal, kártyával, jó kedvvel felszerelkezve érkeztek. Velük tuti nem lehet unatkozni. Lesik unokáik kívánságait, mindenben benne vannak. Még az sem szegi kedvüket, ha a kedvenc unoka nyegle kamasz lévén kevésbé lelkes, és csak foghegyről válaszolgat. Ők akkor is úgy érzik, hogy rengeteg szeretet árad feléjük, és ők is csak szeretetet sugároznak.

Mindent egybevéve jókat strandoltam, és közben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a nyáron. Ezért is háborított fel, amikor egy forró, tihanyi strandolós nap után estefelé beültünk az autónkba, bekapcsoltuk a rádiót, és egy énekes azt üvöltötte, hogy „nem strandolsz jobban, mint én”. Értetlenül hallgattam. Mi ez a rosszindulatú feltételezés? Mi ez a kérkedés? Utoljára az óvodában mondtunk ilyen mondatokat, csak odatettük a mondat elé, hogy „Be be!” Honnan tudja, hogy én hogy strandolok? A számot végighallgatva eldöntöttem, hogy átnyergelek dalszövegek írására. Elég egy semmitmondó mondat, és egész nyáron minden adó az én számomat játssza.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Már réges-rég kinéztem magamnak Reese Witherspoon új filmjét, a Home Again (magyar fordításban Újra otthon) című romantikus vígjátékot. Így, amikor anyukám elújságolta, hogy a premier előtti vetítésre egy barátnője nekünk adta két jegyét, örültem, mint majom a farkának.

Csak keddig kellett várnunk, ugyanis akkor volt a mozi, este hétórás kezdéssel a Lurdy házban. Az előzetesből már kiderül, hogy a történetben szerepel Alice, a férjétől külön élő kétgyermekes anyuka, aki a negyvenedik születésnapján kirúg a hámból és elmegy bulizni. Itt találkozik három fiatal fiúval, akik végül nála alszanak. A film legelején megismerjük Alice szüleit, és így jön össze majd a kettős összeköttetés, mivel az apukája egy híres filmrendező, a srácok pedig éppen a filmszakmába próbálnak bekerülni egy rövidfilmjükkel, és nyilván nagy rajongói a papának… Aztán megjön a nagyi, vagyis a filmrendező apuka volt neje (Alice mamája), összebarátkozik a fiúkkal, és meggyőzi a lányát, hadd maradhasson a három srác a vendégházban. Bocs, ha nálunk is lenne vendégház, én is tuti belementem volna.

Persze a történet, mint már említettem, romantikus is. A három fiú közül az egyikkel, Harryvel még az első estén csókolózik főhősünk, aztán nem történik semmi, mert a fiú rosszul lesz… Később, hogy elkerüljék a kínos helyzeteket, megbeszélik, hogy csak barátok maradnak. Na, kettőt lehet tippelni, sikerül el. Nyilván nem, hiszen a fiú amúgy is olyan jóképű, hogy maximum egy frigid tudna neki ellenállni. És még okos is, meg kedves, illedelmes, blabla, minden jó tulajdonsággal rendelkezik. Puff, itt a ráadás, még szerelni is tud!

Na de ne aggódjunk, a másik két fiú se piskóta. Alice eleinte fél, mit fog szólni két kislánya a három idegenhez, de minden probléma nélkül összebarátkoznak egymással, másnap már együtt főzik a vacsorát és rendeznek vetítést a kertben.

Szóval minden úgy néz ki, hogy működik, az élet szép, Harry megjavítja a konyhaszekrényt… Majd visszatér Alice férje, akivel még nem váltak el. És nyilván nem a válási papírokat hozza New Yorkból, hanem rájön, mennyire hiányzik neki a családja.

Tulajdonképpen a fent említett esemény már az utolsó harmadban lesz, nem ez a bonyodalom. Nem is tudom, mi az. Lehet, hogy nincs is. Mert ennek a filmnek igazából nem is kell nagy bonyodalom, megoldás, nem erre megy ki a dolog. Ez a film kedvesen és kicsit elvarázsoltan, hálivúdian mutatja be, milyen egy LA-be költöző szingli anyának lenni, negyvenes nőként egy húszas pasival kavarni, megpróbálni egy haldokló kapcsolatból kilábalni vagy éppen feléleszteni. És persze a fiúkat is végigkövetjük. Milyen nagy álmokat dédelgetni, eredetinek és önazonosnak maradni a filmdarálóban, hárman egy bizniszben lenni.

A szereplők mind kedvesek, alapjában véve jóindulatúak és szimpatikusak. Mint már mondtam, de még egyszer el kell hogy ismételjem, a három fiú kábé tökéletes. És még jó barátok is, tehát velük különösebb problémára nem lehet számítani. Talán úgy mondanám, ők a hét törpe a Hófehérkéből – egy kis csavarral, mert ugye az egyiknek viszonya van Hófehérkével. Reese Witherspoon jól játssza a nem tökéletes alakú, de jól öltözött és fiatalos, energikus anyukát. A kislányok is szépek és aranyosak, bár a jeleneteikben van valami természetellenes erőltetettség. A ruhák nekem nagyon tetszettek, akárcsak a helyszínek, a berendezés. Minden szép volt, mégis hétköznapi. A fiúk mind jól öltözöttek voltak, ami azért furcsa egy kicsit, ha arra nincs pénzük, hogy a lakbért fizessék... de mindegy, engem végül is nem zavart. Meg valamiért úgy gondolom, egy fiatal művész fiú alapjáraton nem ingben és elegáns kék naciban csapatja a hétköznapokat, de hát a Harryt alakító színész fejéhez ez illett.

A film tehát nem akciódús, nagy fordulatokra se számítsunk. Viszont nagyon jól sikerült, jól felépített romantikus komédia. Tényleg humoros, úgy, hogy nem kell sem a nemiséget sem az ürüléket elsütnie poénként. Romantikus, de nem túl nyálas vagy elszállt. Nem untat, mégis vannak benne olyan részek, amikor csak az ideális mindennapokat festi le, olyan jelenet vagy történés nélkül, ami előrevinné a történetet. A befejezés se csöpögős, sőt, nem is egyértelmű. A film lényege pedig nem a történet (ami azért – lássuk be – nem egy nagy durranás), hanem inkább az, ahogy ki van találva, az apró-cseprő dolgok, a kis kedvességek, amiket egy minőségibb vígjátéktól el is vár az ember.

És bár titkon remélhetjük, hogy Alice Harryvel jön össze, a film során nem tudjuk biztosan kikövetkeztetni, mert megadja nekünk azt a valóságot, amivel a mindennapokban is szembesülhetünk.

Ez az a film, amit én inkább nőknek ajánlok, mert a férfiak lehet, hogy frusztráltak lennének a szuper jó fej srácoktól. Amúgy meg boldogan kijelenthetem, hogy ebben a filmben nem csalódtam. Jól esett ott ülni, belefeledkezni a történetbe, engedni, hogy reménykedjünk és izguljunk a szereplők sorsa miatt, majd nyugodtan távozzunk, hogy akkor velük minden rendben van.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Újra otthon (Home Again, 2017, 97')
Rendezte: Hallie Meyers-Shyer
Szereplők: Reese Witherspoon, Pico Alexander, Nat Wolff, Jon Rudnitsky

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az emberiség megérett a pusztulásra. Olyan közhely ez, amit naponta hallunk, olvasunk, mondunk és folyamatosan hangoztatunk, anélkül, hogy ténylegesen komolyan gondolnánk, mert hát nyilvánvalóan nem akarunk meghalni, hiszen mi is emberek vagyunk, az emberiség kipusztulása pedig ezáltal a mi halálunkat is jelentené.

Először talán vizsgáljuk meg, hogy mégis mi késztethet minket az ilyesmi kijelentésekre, hogy határozottan és kategorikusan kijelentsük, hogy a fajunk megérdemli a kihalást? Nos, ilyen okokból van bőven, nézzük a leggyakoribbakat:

Első ok: az emberi önpusztítás és felelőtlenség. Ez alatt legfőképpen a globális felmelegedést értjük, amit, ugye, az emberek okoznak, ezzel konkrétan a saját halálukat és pusztulásukat biztosítva. Persze ebből is remekül kiviláglik az, hogy voltaképpen semmi szükség arra, hogy mi itt okoskodjunk, mert az emberek amúgy is ki fognak halni ennek a borzasztó melegedésnek köszönhetően.

Mégis, azért elég kétségbeejtő (és valahol vicces) belegondolni abba, hogy az emberek nagy jólétük és kényelmük megteremtésével konkrétan saját magukat nyírják ki. Annyira mohók, kapzsik és követelődzők, hogy ezáltal konkrétan maguknak és a bolygójuknak ártanak. Ez pedig borzalmas, és, mint azt már említettem, vicces is lehetne, ha éppen nem lennénk benne mi is nyakig. Ugyanis a globális felmelegedés bizony minden egyes embert érint a Földön, és ha nem teszünk ellene nagyon gyorsan, úgy meghalunk, hogy csak na.

Második ok: az emberi primitívség. Bár reménykedünk abban, hogy a jövő generációi majd megoldanak minden problémát, de elnézve a mostani generációt, a következő sem lesz sokkal komolyabb vagy értelmesebb. Mert nézzünk csak körül: a világ legnagyobb teljesítményű kütyüjei állnak a rendelkezésünkre nap mint nap, hogy például fontos üzeneteket közvetítsünk rajtuk, térképként használjuk őket vagy olyan alkalmazásokat töltsünk le rájuk, amik segítenek mondjuk a fogyásban vagy a relaxálni.

Ehelyett időnk nagy részében arra használjuk a telefonjainkat, hogy nézzük, amint egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze nem kötelező ezen nevetni, és szerencsére léteznek olyan emberek, akik élesen elhatárolódnak az ilyentől, megmondják, hogy őnekik bizony nem tetszik ez a marhaság, mert nincs semmi értelme, és inkább valami olyan dolgot kéne csinálni, aminek valami értelme, célja és haszna is van. Ezek az emberek, miután jól megmondták az igazat, és mindenkit elgondolkodtattak az emberek primitívségéről és egyes dolgok értelmetlenségéről, elégedetten, értelmességük teljes tudatában megfordulnak, hazamennek, aztán otthon leülnek, és megnéznek egy vicces videót, amiben egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze csak azért, hogy megnézzék, még véletlenül sem nevetik el magukat! Vagy de...

Harmadik ok: az emberi gonoszság. Háborúk, mészárlások, gyilkosságok, lopások, csalások, sikkasztások. Nem is kell több példát mondanom, gondolom, mindenkinek beugrott már legalább egy szalagcím, hogy épp kit öltek meg vagy milyen támadásban hány embert robbantottak fel. Az biztos, hogy még egy ilyen faj, amelyik a saját tagjai közül ennyit irtott ki, nincs a világon. És fura, hogy félünk például a cápáktól, mert azok veszélyesek és húsevők, miközben valójában az emberektől – a saját fajtársainktól – sokkal jobban kellene félnünk. Végül is nagyobb az esélye, hogy egy idióta agyonlő a családoddal együtt, mint annak, hogy megtámad egy cápa. Bár mondjuk újabban még annak is nagyobb az esélye, hogy szelfizés közben halsz meg… De erről majd később. Az viszont tényleg elképesztő, hogy egyes emberek mikre képesek társaikkal szemben, csak azért, mert például nem tetszik a pofájuk vagy mert egy másik vallás követői. A különbözőféle vallásokkal indokolt és fémjelzett gyilkosságok, mészárlások, háborúk és egyéb gonoszságok is aggasztó mértéket öltöttek. Egyes helyeken az iszlám vallás jegyében gyilkolnak, lőnek és robbantgatnak, más helyeken a keresztény vallás jegyében kényszerítik a megerőszakolt nőket gyermekük megszülésére, szóval minden vallásnak megvan a maga hülyesége.

Naponta több száz embert robbantanak fel pl. Szíriában, és még aki túl is éli az otthona teljes elpusztítását, és megpróbál elmenekülni, arra se vár túlságosan fényes jövő. Legfeljebb egy menekülttáborba kerül több ezer másik, ismeretlen emberrel együtt, és ha megpróbál megszökni onnan (ami az ilyen helyeken uralkodó spártai körülmények mellett érthető is), akkor egy nagy adag szögesdróttal, meg hatalmas „A nép kilencvennyolc százaléka azt gondolja, hogy te menj a francba és dögölj meg a saját hazádban!” feliratokkal találja szembe magát.

Negyedik ok: az emberi tolerancia… hiánya. Igen, már harmincezer éve rontjuk itt a levegőt, és még mindig nem tanultuk meg szeretni egymást. Most a háborúnál kicsit kevésbé durva dolgokra gondolok: például arra, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akik szerint az, hogy valakinek milyen színű a bőre, az számít valamit, és ezért mondjuk nem vesznek fel fekete alkalmazottat a cégükhöz. Vagy roma származásút. A romák példája talán a magyaroknak közelebbinek, ismerősebbnek tűnik. Esetleg az is megtörténhet, hogy nem vesznek fel olyan női alkalmazottat, akinek gyereke van vagy csak szeretne. Vagy nem vesznek fel homoszexuális alkalmazottat... stb.

Jobban belegondolva, természetesen, ha ma Magyarországon kiszivárog egy ilyen eset, faji, nemi diszkrimináció, vagy valami hasonló, abból nagy felháborodás lesz. A híroldalak tudósítanak róla, akár az is megtörténhet, hogy az adott céget bojkottálni kezdik. Szóval lesz ennek valami következménye. Ma. De például negyven évvel ezelőtt biztosan nem lett volna. Voltaképpen ez az egész „nem csak a fehér, heteroszexuális férfiaké a világ” szemlélet alig van százéves. Ötven-hatvan évvel ezelőtt (a Z generáció szülei akkor voltak kisgyerekek) Amerikában a feketéknek külön iskolába kellett járniuk, dédanyáink idejében pedig az okos lányokra úgy néztek, mint a véres rongyra. Főleg, ha még azt is ki merték esetleg ejteni a szájukon, hogy „amúgy lehetne a nőknek is szavazójoga”. Sőt, egyes európai országokban még a hetvenes években sem szavazhattak a nők. És vannak olyan országok, ahol még ma sem szavazhatnak. Ami azért eléggé gáz. Sőt, olyan országok is vannak, ahol a homoszexuálisokat kivégzik. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy még nagyon is van hová fejlődnünk, és nagyon sokat kell előrehaladnunk addig a pontig, hogy a hétmilliárd ember közül egy se kapjon agyérgörcsöt, ha meglát egy nőt burka nélkül az utcán, amint egy másik, szintén burka nélküli fekete nővel csókolózik.

Ötödik ok: az emberi műveletlenség. Az a fajta műveletlenség, amikor valaki a legalapvetőbb dolgokat nem tudja, olyan dolgokat, amiket mindenki tud… Vagy legalábbis tudnia kéne. Olyan dolgokat, amiket minden egyes gyereknek a fejébe vernek az általános iskolában. Úgyhogy persze ez a műveletlenség megérthető mondjuk egy afrikai kecskepásztor gyermeke esetében, aki soha életében nem járt iskolába, egész nap a kecskékre vigyázott hatéves kora óta, de nem érthető meg mondjuk egy középosztálybeli magyar ember esetében, aki gimnáziumba is meg általánosba is járt, mégsem tudja, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva. És most valószínűleg mindenki elneveti magát, és azt gondolja, hogy ilyen emberek biztos nem is léteznek. Pedig nagyon is léteznek, és az esetek többségében teljesen normális, átlagos emberek, akikről nem is gondolnád, hogy ilyen buták. Ezért is ér mindenkit nagy meglepetésként, ha egy amúgy normálisnak látszó emberről kiderül, hogy nem tudja, ki fedezte fel Amerikát, vagy éppen egy mondatot sem tud leírni helyesen a saját anyanyelvén. Ami azért tényleg elég gáz, lévén, hogy egy magyar embernek körülbelül első osztályos kora óta folyamatosan próbálják a fejébe verni a tanárai a magyar szavak helyes írásmódját, ragozását és használatát, és aki ezeket nem tudja megjegyezni, az ezzel saját magát minősíti.

Hatodik ok: az emberi lustaság. A modern fogyasztói társadalmakban, ahol gyakorlatilag már minden igényünket ki tudjuk elégíteni, és a kisujjunkat is alig kell felemelni, ez egyre nagyobb probléma. Az emberek hozzászoktak, hogy szinte mindent meg lehet oldani nagyon kevés erőfeszítéssel, és ezért még a fontos dolgok érdekében sem hajlandóak felkelni a fotelból. Hiszen nézzük csak meg az alapvető életszükségleteinket és életfunkcióinkat: a vécé és a fürdőszoba ott van két lépésre, nem kell többé a kúthoz járkálni meg az udvar végébe rohangálni, fény elérhető egy kapcsolással, kaját és piát tudunk rendelni a neten, nem kell a földet túrni meg raktározni, ha nem akarunk éhen halni, sőt, még házhoz is szállítják, csak a lakásunk ajtajáig kell elvánszorognunk érte.

Ez a kényelmesség azt eredményezi, hogy az emberek például nem hajlandóak egy fontos projektben részt venni a munkahelyükön. Mert amúgy is megcsinálja majd más, nem? Vagy nem mennek el az orvoshoz, még akkor sem, ha súlyos betegségük van. Majd úgyis meggyógyulnak… De még olyan, apróságnak tűnő, ám valójában borzalmasan idegesítő dolgokat is lusták megcsinálni, mint például az ékezetes betűk kiírása vagy teljes szavak kimondása. Vagy a nagybetűk kiírása. Igen, ezek tényleg apróságoknak tűnnek, de én például ki tudnék rohanni a világból, amikor azt olvasom, hogy „oruletesen jo volt az unnepseg, tok jol szorakoztunk” vagy amikor ÉLŐ BESZÉDBEN azt hallom, hogy „Am én Klári vok, és sztem tök kiri lesz ez a progi”. Persze ezeknek a személyeknek biztosan égető szükségük volt arra a kb. három másodpercre, amelyet ezekkel a rövidítésekkel megspóroltak, de én például nagyon vakmerő ember vagyok, és igenis hajlandó vagyok plusz három másodpercet szánni, hogy rendesen leírjam, elmondjam. Vagy esetleg a „tök király” helyett azt mondjam, hogy jó vagy remek vagy… Na jó, hagyjuk ezt, nem vagyok nyolcvanéves.

Hetedik ok: a mai fiatalok. Ez megint csak egy közhely, amit körülbelül nyolcvanezerszer hallottunk már különböző emberek szájából, de ők komolyan is gondolták. A mai fiatalok ugyanis, mint azt nagymamáinktól tudjuk, teljesen pusztulásba viszik az emberiséget. A fiúk ecsethajú pávák, akik nem tudják eldönteni, hogy most akkor melyik nemhez tartozzanak, és harmincöt kiló a súlyuk. A lányok pedig már tizenkét évesen agyonsminkelve, forrónadrágban, köldökig érő dekoltázsban flangálnak az utcán, és még az is megtörténhet, hogy életük során egynél több fiúra néznek rá. Kész erkölcsi fertő! Aztán persze a mai fiatalok ebben a brutálisan felgyorsult világban, az internet világában nagyon korán kezdenek mindent, és tizennégy évesen már gyerekük van, isznak, cigiznek és drogoznak. Ezen rossz szokásaikat pedig később is folytatják, és egyetemista éveik alatt is kis lakásokban csöveznek öten-hatan, fiúk-lányok együtt, idétlen ruhákban járnak és folyamatosan partikat szerveznek, amelyeken hangosan bömböltetik a zenét, isznak és füveznek, meg tablettás drogokat szednek. Hát nem borzalmas? A fejlett országokban szinte az egész világon ez megy minden fiatallal, Magyarországon ugyanúgy, mint mondjuk Angliában, Spanyolországban vagy az Egyesült Államokban. Nem így volt ám ez ötven éve! Amikor nagymamáink, nagypapáink fiatalok voltak, akkor nem voltak ám ilyen borzalmasak a fiatalok! Különösen a hatvanas években nem, hiszen pont ez az évtized az, amelyik híres arról, hogy pont akkor nem voltak olyan fiatalok, akik füveztek és LSD-ztek, kis lakásokban, nem egyszer az utcán csöveztek, idétlen ruhákban jártak, fiatalon gyereket szültek és hangosan zenéltek. Jó, lehet, hogy Magyarországon tényleg nem voltak, de az Egyesült Államokban például egész biztosan nem. Ugye?

A hét meseszám, úgyhogy ezzel be is fejezhetném a gyűjteményt, de van még egy dolog, ami feltétlenül meg kell említenem.

Nyolcadik ok: az emberek, akik azt mondják, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Igen, hajszálpontosan, ezek az emberek azok a beképzelt, képmutató barmok, akik azt hiszik, hogy ők különbek mindenki másnál. Akik hezitálás nélkül ítélkeznek egy helyzetben, akár anélkül, hogy ismernék a sztori minden részletét, vagy tudnának mindent az adott dologról. Az emberek, akik ugyan látják és értik a világban történő rossz dolgokat, és talán képesek reálisan megítélni, hogy mik lehetnek az esetleges következmények, azonban a végén csak bedobnak egy laza világvége-jóslatot, ahelyett, hogy felemelnék azt a lottyadt seggüket és tennének valamit az emberiség jövőjéért, azért, hogy a pusztulás minél később következzen be. A fotelben ülve, magukat nagyon okosnak képzelve osztják ki a többi embert, mert hát másokat okolni az emberiség feltételezett pusztulásáért mindig könnyebb, mint körbenézni a saját portánkon, és megvizsgálni, vajon mi éppen mivel segítjük elő azt a bizonyos pusztulást. Ezek az emberek többnyire végtelenül pesszimisták, és mindig mindennek a rossz oldalát nézik. Például az emberi létnek. Észreveszik az összes borzalmas dolgot, amelyeket feljebb felsoroltam, észreveszik az emberiség borzalmas hülyeségét és alávalóságát, de a jó emberi dolgokat nem veszik észre.

Nem veszik észre a kereket, a tömegközlekedést, az életmentő gyógyszereket, a telekommunikációt, a számítógépet: a zseniális találmányokat, amiket ugyanúgy emberek alkottak, mint a szelfibotot meg a PPAP-t. Nem veszik észre a remek kulturális értékeket sem: könyveket, filmeket, zenéket, amelyek adott esetben évszázadok óta szórakoztatják emberek millióit. Nem veszik észre a hétköznapi embereket; azt, hogy valójában a fajunk nagyon nagy része rendes, becsületes ember, aki sohasem vetemedne olyan gonoszságokra, mint például gyerekek lefejezése vagy tömeges népirtás. És igen, valóban, vannak ilyen emberek, és nem is kevesen, akik igenis gonoszak és rosszak. De a többség nem ilyen. És ha csak a rossz és gonosz embereket hajlandóak észrevenni, akkor egy idő után minden bizalmukat elvesztik az emberek iránt. Mármint a többi ember iránt. Mert persze, mint tudjuk, ők maguk aztán nem olyanok... Ők nem olyanok, mint a többi ember, ők okosabbak, jobbak, értelmesebbek, felsőbbrendűek! Őnekik aztán eszük ágában sincs szennyezni a környezetet, egy retardált távol-keleti csávó hülyéskedésén röhögni, háborúzni és mészárolni, előítéletekkel rendelkezni, műveletlennek lenni, lustálkodni vagy mai fiatalnak lenni.

Szóval, mint ezt a fentiekben is láthattuk, abszolút módon több nézőpontból is meg lehet vizsgálni ezt a dolgot. Jómagam, őszintén bevallom, az utóbbi időben meglehetősen szélsőségesen váltogattam a két nézőpont között; az egyik pillanatban még komor arccal jelentettem ki, hogy az emberiség, az bizony ki fog pusztulni a saját hülyesége miatt, mégpedig jó egy évszázadon belül, a másik pillanatban pedig ámultam és bámultam ennek a csodálatos fajnak a remek alkotásain, meg azon, hogy már milyen régen is milyen okos emberek léteztek. És természetesen azon, hogy ma is milyen sok okos, értelmes ember létezik. Például az, aki idáig végigolvasta ezt a cikket. De most komolyan, nagyon gratulálok! Nem kis teljesítmény. Pedig hát óriási témához óriási cikk illik.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az AKG-ban nagyon színvonalas elsősegélyszakkör fut már évek óta. Tavaly lehetőségem volt ehhez csatlakozni. Az elején kicsit aggódtam, mert nagyon sokat kellett tanulnunk, hogy sikerüljön felzárkózni a többi csapattaghoz, mivel mi később kezdtünk. Nem is kellett sok hozzá, nagyon megszerettem mind a társaságot, mind az egész ellátás-imitálás részt. Novemberben már részt vettem egy szituációs napon, de ez baleseti imitátorként még teljesen más volt, mint igazi elsősegélyesként. Egy katasztrófavédelmi nap és a tavaszi szituációs nap után jött csak az igazi megmérettetés, az országos verseny. Azt kell, hogy mondjam, egy nagyon jó élménnyel lettem gazdagabb.

Már reggel nagy galiba volt az odajutással, mivel a busz, ami minket vitt fel, leszállított jó sok megállóval korábban. Sebaj, sikerült felszállnunk egy másikra, ahol már a brigád másik fele is fent volt. Amint megérkeztünk, egy gyors becuccolás után (mivel a verseny több napos, lehetőségünk volt ott aludni, jó kis szoci körülmények között) jött az eligazítás. Én sikeresen megkaptam a halott szerepét, és ezzel jó sok művért. Egy jó háromnegyedórás sminkelés után mentünk is a helyszínre. A szituáció, amit el kellett játszani, az volt, hogy a családunkon áthajtott egy kisteherautó. Ennek okán néztem ki úgy, mint valami klasszikus horrorból kilépett szörny. Nekem csak feküdnöm kellett egész végig, és nem csináltam semmit, hisz halott voltam. Aznap egy mentősverseny zajlott, és mi ennek voltunk a segítői. Mi eljátszottuk a sérülést, és nekik el kellett látni minket.

Amellett, hogy nyolc órán és hét szitun keresztül kellett feküdnöm holtan, szeretném dicsérni az állomásvezetőket, akik a résztvevők pontjait számolgatták. Mindannyian mentősök voltak, és végtelenül kedvesek, imádtam velük dolgozni. Miután a fejemről és a nyakamról többé-kevésbé lejött a festék, indulhattunk eljátszani egy tömegbalesetet. A sztori annyi volt, hogy egy focimeccsen tömegverekedés alakult ki, és a mentőknek, rendőröknek és katasztrófaelhárítóknak kellett velünk foglalkozni. Ezt nagyon élveztem, hiszen korlátlanul üvöltözhettem a körülöttem állóknak, és nekimehettem a rendőröknek. Este szabadfoglalkozás volt, a szobatársainkkal végig nevettük az estét.

Pénteken nem nagyon történt semmi említésre méltó, azt leszámítva, hogy a munkaköri versenyen megkaptuk az előző napi versenybíró bagázsból a legjobb fejet, akivel rengeteget beszéltünk a mentőzésről.

Szombaton jött az igazi kihívás, az Országos Elsősegély-ismereti Verseny a tanulók számára. Itt az egyik lány barátommal megkaptuk a legeslegjobb szitut. Férj és feleség voltunk, akik leforrázták magukat forró vízzel. Tizennyolc szituáción keresztül óbégattunk egymásnak: „Ó, Margit, leöntesz itt forró vízzel, és még főzni se tudsz!” „Joshua, miért mondasz ilyet, el fogok válni!”. Szóval, öröm volt nézni, ahogy az ellátók már nagyon unják, hogy ott ordibálunk. Természetesen itt is kaptunk egy nagyon jó fej mentőst bírónak, akivel gyorsan megtaláltuk a hangot.

Nagyon jó volt az esemény, sokat tanultunk belőle. Közösségileg is zseniális volt, de szerintem a legfontosabb, hogy közelebb hozta hozzám a mentős szakmát, és már komolyan fontolgatom, hogy 4 év múlva majd ez is szerepelni fog a felvételi jelentkezési lapomon.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Dévényi Máté (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

„Will egy gyógyíthatatlanul menő 38 éves londoni fickó. Gazdag, nőtlen, gyermektelen, és egész nap semmi más dolga, mint hogy laza legyen, kerülje a felelősséget – és csajozzon. Egy egyedülálló anyával kialakított futó viszonya után rájön, hogy fektethető nők felhajtására remek terep a magányos szülők klubja. Nosza, ki is talál hamarjában magának egy Ned nevű kisgyereket, a róla szóló mesékkel felfegyverkezve csatlakozik a helyi klubhoz, és minden szépen halad afelé, hogy elcsábítsa Susie-t, amikor becsöppen az életébe a lány barátnőjének fia, Marcus.” (Egy fiúról, hivatalos filmajánló)

A négymondatos filmajánló elolvasása után olyan benyomásom volt, hogy ez egy komédiába illő történet, és sok viccel lesz „dúsítva”. Ezt nem értettem, mivel elvileg ez a film társadalmi problémákat dolgoz fel, és a problémákban semmi vicc nincs. A film megnézése után még mindig nem éreztem a drámát, az ajánló többszörös elolvasása után sem. Azon tűnődve, hogy bennem van-e a hiba, megkérdeztem egy-két embert, akik nem látták a filmet, hogy az ajánlója alapján szerintük miről szól a film.

„Szerintem a film vége megható lesz, de a cselekvény inkább szórakoztató. A történet abból fog állni, hogy a „menő srác” felszed egy nőt, akivel lesz egy gyereke, és miután ez megtörténik, akkor derül ki, hogy Ned nem is létezik” – Riesz Péter.

„Marcus egy elég különc kamasz srác, akit kitaszítanak a közösségből, és a suliban piszkálják. Egyébként jó tanuló, nem lóg az órákról. A történet két szálon fut, Marcusról és Willről szól. A film maga egy dráma, de vannak benne viccek” – Gálosi Juci.

Ehhez képest a film se nem túl dramatikus, se nem túl vidám. Inkább az elgondolkoztató kategóriába sorolnám. Will, miután beiratkozik a szülői klubba, és érdeklődni kezd Susie iránt, általa megismerkedik Marcus anyjával, aki Susie barátnője. Marcus egy suliban nyomiként számon tartott kamasz, az anyukája pedig depressziós, sokat sír, és úgy dönt, öngyilkos lesz akkor, amikor Marcus, Susie és Will piknikeznek. Nem sikerül neki, még épp időben hívták a mentőket, így túlélte. Marcus, attól félve, hogy halottan találja anyját, amikor hazamegy, elkezd Willhez átjárni délutánonként. Eleinte Will nem szívesen fogadja, de egy kis idő után lassan megszereti Marcust, vesz neki sportcipőt és CD-t, de megkéri Marcust, hogy amikor csajozik, tettesse azt, hogy ő a fia.

Összességében a film tetszett, bár szerintem a film készítőinek el kellett volna dönteni, hogy vagy nagyon dramatikus legyen vagy egyáltalán ne legyen az. A témák, amiket a film feldolgoz, komolyak, viszont mégis jól megérteti és megmutatja, hogy mi is megy a világban. A történet egy kicsit komplikált, de ha figyelsz, számon tudod tartani a szereplők szerepét a történetben.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Egy fiúról (About a Boy, 2002, 97')
Rendezte: Chris és Paul Weitz
Szereplők: Hugh Grant, Rachel Weisz, Toni Collette

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Anyával, az unokatestvéremmel, az anyukájával és az öcsémmel elmentünk megnézni az Ó, anyám! című vígjátékot. Mindannyian lelkesek voltunk, mert ritkán járunk moziba, így együtt meg aztán pláne. Befészkeltem magamat a székembe, és próbáltam kikapcsolódni.

Nagyjából tudtam, miről fog szólni a film. Egy lányról és az anyjáról, amint elmennek nyaralni, aztán elrabolják őket. És a film valóban nem is szól többről, nem lesznek nagy fordulatok vagy ilyesmi, ez nem akció, thriller meg aztán pláne nem. Tragikomédia, egy százalék tragédiával.

Amy Schumer, bevallom, nem a kedvencem. A Kész katasztrófa című filmje szerintem kifejezetten gyenge alkotás, a poénjai pedig sokszor ízléstelenek, de tény, ami tény, amit képvisel, és amit elért, az tiszteletre méltó. Menőnek tartom, hogy ki mer állni, és ugyanúgy mesél ízléstelen poénokat, mint a férfiak, szexista megjegyzésekre kontráz rá, ésatöbbi. Ja, és persze mer nevetni magán, meri magát a poén központjává tenni. És emellett úgy néz ki, mint egy „normális” fiatal nő.

Szóval, ott tartottam, hogy elkezdődött a film. Amyt, vagyis a filmbéli nevén Emilyt dobja a zenész fiúja, éppen a várva várt közös vakáció előtt. Hazamegy hát az anyukájához és fura öccséhez vigasztalódni, akik persze nagyon máshogy élnek, mint ő. Emily bulizik, nagylábon él, igazi modern csaj. Az öccse még mindig az anyjával él, aki pedig egy elvált, macskás, ugyanakkor szorgalmas és végtelenül odaadó nő. Nos, mivel Emily egyik barátja sem akar elmenni vele Dél-Amerikába, így végső elkeseredésében elhívja az anyukáját. Megy a huzavona, aztán persze elutaznak együtt, és a következő jelenet már a szállodába menet játszódik a taxiban. A táj, a hely gyönyörű, látjuk a luxust és szegénységet, melyek erős kontrasztot alkotva jelenítik meg az ecuadori város különlegességét. Na jó, viccelek. A lényeg, hogy Emilynek elkezd udvarolni egy nagyon helyes, nagyon kalandor, nagyon alter, nagyon kedves és értelmes férfi. Mily meglepő! Mindegy, én azért titkon reméltem, hogy ő azért jó fiú. Talán jól? Talán nem... ki tudja?

A film végig izgalmas és humoros. Viszont vannak benne nagyon ízléstelen, nem is vicces részek, melyek nyilván azok akartak lenni. Vannak nagyon női viccek, amik nagyon Amysek, és tényleg jók, vagyis ízlésfüggő, de én nevettem. És vannak olyan poénok, amik a maguk egyszerűségével minden korosztályt megnevettetnek.

Nem tartom nagyon durranásnak a filmet, de tipikusan az az alkotás, amit elmennek megnézni az emberek. Mert ez Goldie Hawn visszatérő filmje, mert ez egy vígjáték, és mert egy aranyos és tipikus cselekménye van, mégis tud izgalmas lenni. Jó, a cselekményszerkezete kifejezetten gyermekded. Azok a problémák, amelyek tényleg problémák, nagyon könnyen, vágással megoldódnak. És vannak részek, amelyeknél mélyebb érzelmek felé nem is kacsintgathatunk, mert egyszerűen az már nem a könnyed amerikai film kategóriába esne. Persze azért van pár nyálas rész, de anélkül nem is lenne hollywoodi az alkotás. A megható részeknél tehát ne röhögjünk fel hangosan, azt komolyan gondolták.

Akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, az nézze meg, mert bár nem egy nagy durranás, azért még mindig a jó amerikai vígjátékok polcára helyezném, amit akár többször is megnéz az ember, ha kikapcsolódásra és egy kis nevetésre vágyik.

 Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Ó, anyám! (Snatched, 2017, 91')
Rendezte: Jonathan Levine
Szereplők: Goldie Hawn, Amy Schumer, Ike Barinholtz

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mindenki érezte már úgy, hogy egy bizonyos idegent jobb elkerülni, egy másiknak viszont azonnal bizalmat szavazunk meg. Miért van ez? A sztereotípiák miatt. Mind hallottunk már ilyeneket: a szemüvegesek okosak, az amerikaiak dagadtak és ostobák vagy minden könyvtáros öreg, szemüveges, szigorú és vékony.

Gondolhatjuk azt, hogy nekünk nincsenek sztereotípiáink, de szerencsére vannak. Mindenkinek vannak. Ennek az az oka, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sztereotípia nem előítélet, hanem egy séma, ami a gyors és hatékony információfeldolgozást hivatott elősegíteni. Ha már belénk van kódolva, örüljünk, hogy ez egy jó dolog. De, mint a legtöbb jó dolognak, ennek is van árnyoldala. A negatív sztereotípiák. Az agyunk csoportokat alkot, és ha valaki nem illik a csoportba, arra is igazak lesznek a csoport tulajdonságai, ha pedig ezt felismerjük, akkor egy külön csoporttal tiszteljük meg. Szóval, ha egy olasz családot látunk vendégül, akkor az még nem jelenti azt, hogy hangosak lesznek, tésztát akarnak majd enni vagy divatosan ruhákban érkeznek.

Abban az esetben, ha nem teljesülnek elvárásaink, akkor kapnak egy külön csoportot, ahova a hozzájuk hasonló családokat fogjuk pakolni. A sztereotípiáknak szilárd alapjuk van, és minél többször erősíti meg a környezet hitünket, annál biztosabbak leszünk benne. Tehát, ha vendégeink nem okoznak az elvárások téren meglepetést, akkor olyannyira felerősödhet ez a sztereotípiánk, hogy legközelebb előbbre fogjuk sorolni, mint a valódi tényeket.

Akkor lesz igazán kellemetlen ez a dolog, ha mi magunk válunk egy sztereotípia tárgyává. A legtöbb ember csak ekkor fogja fel, hogy vigyázni kell ezzel, mert rosszul is elsülhet, és alaptalanul bántunk meg valakit. Ha valaki egy fokkal értelmesebb, akkor a probléma gondolatától is elkezd mérlegelni.

Szóval, hogyan tudjuk elkerülni, hogy negatív sztereotípiákat aggassunk másokra? Egyszerű, gondolkozzunk. Ha nincsen tény, amire alapozhatnánk, és annak a csoportnak a tulajdonságaival ruháznánk fel őt, amibe az agyunk rakta, akkor alaposan meg kell gondolnunk, hogy engedünk-e megérzéseinknek. Ösztöneink nem téveszthetetlenek, ahogy mi sem. Bár, ha egy sikátorban egy kapucnis alak közelít feléd zsebre dugott kezekkel, én nem javasolnék semmilyen diskurzust, kezdeményező viselkedést, sokkal inkább tanácsolnám a futást.

Itt még nincs vége a sztereotípiákkal kapcsolatos dolgoknak. Például, ha egy kiöltözött, ápolt férfi egy csomagot bízna rád azzal, hogy nagyon értékes, mindjárt visszajön érte, mert el kell mennie az autójáért, akkor bizonyára kapna segítséget. Elkönyveltük becsületesnek és rendesnek, mert az úriember kategóriából nem esett ki a rövid beszélgetés alatt, és semmilyen ellenérzést nem váltott ki. Pedig, ha értenénk a testbeszédhez, akkor felfedezhettük volna a féloldalas mosolyát és a szarkaláb hiányát, ami a hazugság egyik intő jele – de erről majd máskor. Lehet, hogy egy csöppet későn kezdünk el gyanakodni, amikor elkezd füstölni a csomag. Hibás képünk volt erről az emberről a pozitív sztereotípiáink miatt, és ő vissza is élt vele.

Nem mindig ilyen radikálisan használják ki az emberek ilyen téren való gyengeségét, de ahhoz, hogy ne legyünk áldozatok, meg kell értenünk, hogy hogyan működnek ezek a sztereotípiák, és mikor hallgassunk az ezekből eredő előítéleteinkre. Fel kell ismernünk ezeket a szituációkat, hogy racionális döntést tudjunk hozni.

Ennek a tudásnak a birtokában képesek lehetünk minél pontosabbra faragni sztereotípiáinkat, ezzel nem lassítva le osztályozó mechanizmusunkat. Néhány sztereotípiától pedig meg fogunk szabadulni. Kevesebbszer követünk majd el ebből következő hibákat, és ami a legfontosabb, egy egyenruha vagy egy mosoly nem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzzön minket arról, amit a másik fél el akarhat hitetni. Egy lépéssel közelebb leszünk az igazsághoz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egy éve, nyáron, amikor elkezdtem nézni a Fekete vitorlákat, nem sejtettem, hogy ez válik majd a kedvenc sorozatommá az utolsó évad végére (ami egy hatalmas Trónok harca fantól nem kis szó). Na de miért is lett az? Lássuk!

A sorozat 2014-ben debütált a Starz műsorán. Ha jobban megnézzük a stáblistát, láthatjuk, hogy az oly sokak által kedvelt Michael Bay (a Transformers filmek rendezője) a sorozat producere. Igen, egy-két hajó darabjaira robban benne, de ez mellékes.

A sorozatban megismerjük a kalózkodás fénykorában fontos helyszínt jelentő Nassaut, ami a Karib-tengeren található meg. Ebben a zsiványparadicsomban mutatnak be több, valóban létező vagy Stevenson Kincses sziget című könyve által híressé vált kalózt. A sorozat nagyon sok karakterrel operál, és ezt jól is teszi. A második évad végéig annyi történt, hogy Flint kapitány megpróbálta megszerezni egy spanyol hajó kincsét, hogy azt a város fejlesztésére fordítsa. A harmadik évad elejétől kezdődik az igazi bonyodalom, ugyanis a britek elindítanak egy flottát, hogy visszafoglalják és újra „civilizált” hellyé tegyék Nassaut. Nekem ez a két évad tetszett legjobban.

És mitől lett ez a kedvenc sorozatom?

A karakterek: Elsőként Flint kapitányt emelném ki, ő egyszerűen a legérdekesebb. Nagyon eltökélt, és mindent latba vet, hogy elérje a célját. Sosem lehet tudni, mit fog tenni a következő pillanatban. Mindenki, aki egy kicsit is jóban lett vele, nagyon rosszul járt. De akkor jött Long John Silver – térjünk is át rá. Ő a kedvencem az egész sorozatban. A semmiből kezdte, majd Flint társa és egyetlen barátja lett. Zseniálisan lett megkreálva ez a karakter, és nagyon jól van megformázva is. Igazából minden karaktert fel lehetne sorolni, mert egytől egyig kiválóan vannak megírva.

Párbeszédek: A jól megírt párbeszédek a tévében is élőnek tűnnek.

Akció: Nagyon látványosak, lélegzetelállítóak. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor egy-egy nagy ütközetnek lehetünk tanúi, szó szerint szurkolhatunk az egyik félnek. Én is így tettem, és ettől valahogy több lett ez egy sorozatnál. Olyan volt, akárcsak egy focimeccs.

Dráma: Ezt emelném ki leginkább. Amellett, hogy néha azért elég naturalista a sorozat, a drámaiságra is odafigyelnek. Például a hollywoodi produkciókban a homoszexuális kapcsolatok nekem úgy tűntek, hogy csak töltelékként és a korrektség kedvéért vannak benne, ezért nem is nagyon érintettek meg. Tudjátok, van egy csaj, aki tetszik a főhősnek, de ennek a hölgynek van egy nagyon jó férfi barátja, akivel mindig együtt van, galiba, de végül kiderül, hogy ő meleg, és nem kell attól félni, hogy lecsapja a főpasi kezéről a nőt. De a Fekete vitorlákban volt egy meleg szál – nem mondom el, kik között, mert igen nagy spoiler –, ami egyszerűen annyira tragikus volt, hogy többször sírtam rajta. Ez elmondható a sorozatzáró epizódról is, amit szó szerint végigsírtam.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

Fekete vitorlák (Black Sails, 4 évad)
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tudtad? A hajléktalanok 60%-a nem szakállas, 48%-a dolgozik és 80%-uk nem alkoholista. Nem élelem után kutatnak a kukákban, hanem eladható tárgyakat keresnek. Ugyanolyan kellemetlenül érzik magukat kukázás közben, mint ahogy bármelyikünk érezné magát hasonló helyzetben.

Azért laknak inkább erdőkben, sátrakban, kunyhókban, mert ott saját életteret tudnak kialakítani, és mert a szállók túlzsúfoltak, tele vannak csótánnyal és sok a lopás. Összesen két önkormányzat van Budapesten, amelyik évente néhány lakást átenged a hajléktalanok részére, pedig százával állnak üresen önkormányzati lakások. A talpra állásukat segítő befogadó otthonokban csupán két évig tartózkodhatnak, és közben kötelező havonta félretenniük keresetükből egy meghatározott összeget. A gond az, hogy ez az összeg is kevés ahhoz, hogy utána lakást tudjanak bérelni hosszú távra. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások egy része nem tekinti szívügyének a problémák megoldását, mert ez a munka csak ugródeszka számukra, amit muszáj elvégezni. A hatóságok és hivatalok sem működnek hatékonyan, de szerencsére vannak egyesületek, alapítványok, amelyek emberfeletti munkával segítik a hajléktalanok jogainak védelmét, igyekeznek megkönnyíteni mindennapjaikat. Csupán két párt van az országban, amelyiknek programjában szerepel a hajléktalanok problémájának megoldása, pedig ez több mint harminc ezer embert érint.

Ha bármi olyat olvastál, amit eddig nem tudtál, akkor feltétlenül nézd meg Szalay Kriszta Maradjunk annyiban című előadását, amely Egy hajléktalan nő show-ja alcímen fut a Centrál Színházban. A színésznő önszántából több napig élte az utcán egy hajléktalan nő életét, annak minden nehézségével. Formabontó előadást láthatunk. A díszletet a nézők állítják össze, és a színpadot is ők rendezik be, főként azokból a tárgyakból, melyeket otthonról hoztak. A színésznő ezután belebújik egy 26 éve az utcán élő nő bőrébe, és elmeséli eddigi életét. Beszél a nevelőszüleiről, az édesanyjáról, aki letagadta a munkahelyén, hogy lánya van, a párkapcsolatairól, a börtönéveiről, az alkoholizmusáról és depressziójáról, valamint arról, hogy milyen kiutat választott szörnyű helyzetéből. A nézőtéren döbbent csend van. Szerintem mindenki fejében az jár, hogy irtó szerencsés, és hálát ad a sorsnak, hogy mindezt soha nem kellett átélnie. Az előadás utolsó fél órája tulajdonképpen egy interaktív beszélgetés, kérdéseket lehet feltenni a valódi főszereplőnek, akinek az életét Szalay Kriszta színpadra vitte. A hölgy őszintén és nyíltan beszél a hajléktalan létről, nem próbálja elhitetni, hogy a hajléktalanok mind jó emberek, és elismerésre méltó az a munka, amit ő maga végez annak érdekében, hogy az állami gondozásból kikerülő fiatalok ne az utcán kezdjék felnőtt életüket.

Rengeteg dolgot megtudhatunk a témával kapcsolatban. Többek között arra is választ kapunk, hogy szabad-e egy hajléktalannak pénzt adni, és kell-e foglalkoznunk azzal, hogy mire költi. Kiderül az is, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha „mentorálunk” egyetlen hajléktalant, és annak az egy embernek a sorsát próbáljuk meg egyengetni. Megpróbáljuk munkához, szálláshoz juttatni, és figyeljük sorsa alakulását.

Ha mindenki jegyet váltana az előadásra, talán másképp néznénk az utcán a hajléktalanokra. Nem azzal foglalkoznánk, hogy milyen koszos a ruhájuk, hogy nem jó a szaguk, hogy nincs foguk, hanem hogy vajon milyen sors jutott nekik.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!