Szubjektív

Augusztusban még együtt ugráltunk a Szigeten. Aztán egyik napról a másikra felgyorsultak az események, s azon kaptam magamat, hogy ott állok könnyeimet visszatartva, és búcsúzkodok. Csak álltunk a kapuban összeölelkezve, és nem, nem akartam elengedni. Hirtelen újra végigsepert rajtam a végtelen önzőség hulláma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy bírok ki egy egész évet úgy, hogy ő közben egy teljesen másik országban lesz.

Már november van. Két teljes hónap lement a suliból. S most utólag visszanézve kicsit átértékelődött minden a fejemben ezzel kapcsolatban. Hosszú út volt, és tudom, hogy továbbra is lesznek nehéz pillanatok. De eljutottam oda, hogy el tudom fogadni. Nincs itt a legjobb barátnőm.

Hetedik óta nagyon jóban voltunk, most pedig tizenegyedik nyelvi éves vagyok. Azt hiszem, egészen eddig ő volt az egyetlen a suliban, akinek tényleg minden lelki bajomat ki tudtam önteni. Aztán tizedik első félévében egyszer csak a barátnőimmel hárman ott álltunk a villamosmegállóban, és ő elmondta, hogy a jövő évet talán külföldön tölti. Akkor még csak egy ötlet volt, felmerült a családban, hogy kiköltöznek egy évre. Emlékszem, amikor először elmondta, nagyon ledöbbentem. S tudom, hogy szörnyen hangzik, de mélyen, legbelül elkezdtem abban reménykedni, hogy nem megy el.

Alapjában véve nem tartom magamat nagyon önző embernek. Akkor és ott mégis szörnyen önzőn viselkedtem. Vagyis nem viselkedtem önzőn, mert nem mondtam meg neki, hogy nem túlzottan szeretném, ha elmenne. Csak ezt gondoltam, s ezek a gondolatok épp elég gondot és lelkiismeretfurdalást okoztak nekem. S persze örültem is a hírnek, nagyon. Mert tudtam, hogy nagyon jót fog tenni neki, rengeteget fog tanulni külföldön. S ezalatt nem a tanórákra gondolok, hanem arra a rengeteg élettapasztalatra, amit idegen környezetben szerezhet az ember.

Aztán eljött az augusztus. Még lenyomtunk együtt egy fesztivált, aminél jobb búcsúbulit elképzelni sem tudtam volna. Mégis akkor, ott, megpróbáltam elfelejtkezni arról a rémisztő gondolattól, hogy pár nap múlva tényleg elmegy.

A kiutazása első két hetében mindössze pár fényképet és nagyon rövid chates beszámolókat kaptam: a repülőútról, az új lakhelyükről, a környékről. De őszintén szólva akkor még nem tudatosult bennem, hogy tényleg nincs már itt. Hogy tényleg egy másik kontinensen van. Az egészet olyan távolinak és megfoghatatlannak éreztem, ezért egyszerűbb volt bele se gondolni, mit jelent mindez.

Az iskolakezdés után azonban már nem tudtam tovább homokba dugni a fejemet. Bele kellett csöppennem a valóságba. Abba, hogy nem találom a helyemet az évfolyamon. Hogy a kellemes és komfortos baráti köröm hirtelen felszakadt.

A suliban új csoportokba kerültünk, új emberekkel tanulunk együtt. S tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor se lettek volna közös óráink, de ez akkor nem vigasztalt. Hiányzott az a lány, akivel együtt csevegtünk nyitások előtt, a szünetekben, az epochákon, s akivel, ha kettesben maradtunk, mindig valami nagyon fura dolgot csináltunk. Egyszóval hiányzott a barátnőm.

Azt hiszem, a szeptember volt a legkeményebb. Hozzá kellett szoknom ehhez az új, megváltozott helyzethez. Sőt, mi több, meg kellett kedvelnem, annak érdekében, hogy nap mint nap örömmel tudjak belépni az iskola ajtaján. Ehhez pedig arra volt szükségem, hogy találjak valaki olyat, akivel tudok majd lelkizni. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy barátnőm se maradt volna a suliban. Ez így nem igaz. Mindössze nem maradt olyan barátnőm, akivel megoszthattam volna a gondjaimat, akivel beszélgethettem volna az érzelmeimről. Biztosan ti sem vagytok úgy vele, hogy bármelyik haverotoknak képesek vagytok kiteregetni a lelki szennyeseteket.

Mindemellett azt is ki kellett találnom, hogyan tartsam a kapcsolatot a barátnőmmel, akitől nyolc órányi időeltolódás és egy óceán választott el. Megegyeztünk abban, hogy a chat és az email nem elég személyes. Úgyhogy a heti rutin az lett, hogy minden hétvégén Messenger beszélgetést indítunk, s kábé másfél-két órán keresztül beszélgetünk.

A szerző rajza

Őszinte leszek: sokszor érzem azt, hogy nagyon nehezen szakítok időt ezekre a maratoni beszélgetésekre. De szükségem van rájuk, muszáj megtartanunk. Még akkor is, ha sokszor úgy teszem le a telefont, hogy tisztára elment a kedvem az élettől. Mert szeretek beszélgetni vele, elmesélni mi történt velem, meghallgatni az ő élménybeszámolóit. De ezek a két órák számomra nemcsak ezt jelentik. Ez egyben mindig a ráébredés pillanatai is, amikor hirtelen kiszakadok a mindennapi rutinból, és rájövök, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Mert ugyan hiába építettem ki egy új baráti kört és hiába találtam meg azt az embert, akivel nyugodt szívvel tudok beszélgetni bármiről. Attól még valami mindig emlékeztet arra, hogy valaki hiányzik a hétköznapjaimból. S ahogy teltek a hónapok, arra is rá kellett jönnöm, hogy félek a jövő évtől. Mert annyi minden fog addigra megváltozni, amibe rémisztő belegondolni is. Ha visszajön, akkor azért, mert semmi sem lesz már olyan, mint az elmúlt években. Ha meg esetleg nem jönne vissza, akkor meg azért…

A tanulság, ha egyáltalán van, akkor az számomra az, hogy nehéz elfogadni, ha valami, ami jó volt, az teljesen megváltozik. De meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak sokszor idegőrlő. Azt hiszem, a legnagyobb hibám az volt, hogy rosszul vizualizáltam az egészet. Ha egy vonalon nézzük, akkor azt láttam magam előtt, hogy én megrekedtem ott, ahol elbúcsúztunk. Ő pedig ment tovább, iszonyatos tempóval haladt, élte az életét. De ez nem igaz. Mert közben én is változok, haladok a saját utamon, csak más tempóban, más országban, másképpen. S bármit is tartogat számunkra a jövő, bizakodva kell hozzáállni. Mert közhelyesen hangzik ugyan, de végül is minden változás valami jobbhoz vezet. Azonban a jobbat addig nem tudjuk megélni, amíg görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, és amíg nem vagyunk képesek elfogadni és megszeretni az új helyzetet.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Sokszor fordul elő, hogy a film az utolsó perceiben jár, és te már tűkön ülve várod, hogy vajon összejönnek-e kedvenc szereplőid, vagy hogy vajon mikor derül már ki, hogy ki volt a gyilkos, de a történet úgy végződik, ahogy te azt a legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna.

Aztán már a stáblista is lement, és te még mindig csak ülsz, magyarázatot várva az előző percek eseményeire, de azt nem kapod meg...

Napjainkban egyre gyakoribbak a váratlan, kifejtetlen befejezések, amik ugyan nagyon kreatívnak és intelligensnek tűnnek, egészen addig, amíg meg nem nézel egy ilyen filmet.

Például ott van az a közismert film, ami a vietnámi háború idején játszódik, és egy hippi csapatról meg egy vidéki férfiról szól, aki katonának indul, de egy elrontott terv miatt a barátja megy helyette a háborúba, aki végig a békét támogatta, mégis meghal.

Jelenet a filmből

Vagy például itt az az új film, ahol egy leányotthon lakói elbújtatnak egy ellenséges katonát, akit megszeretnek, viszont amikor megmentik őt azzal, hogy levágják a sérült lábát, megbolondul, ezért veszélyt jelent a ház tagjaira, így megmérgezik őt, és így meghal.

Jelenet a filmből

Vagy ott van az az ugyancsak ismert film, ami egy kutyáról szól, aki nagyon rosszcsont, viszont nagyon szereti őt az egész család, a legvégén viszont meghal. Na igen, ez a film egy tökéletes példa az olyan váratlan befejezésre, ami valójában nem is annyira váratlan, mégis meghökkensz, és nem teljesen érted, hogy ez most miért vagy hogyan történt. Szerintem 10 emberből 8 tudta a film legelején, hogy a végén meghal a kutya, vagy azért mert már hallotta vagy azért, mert szerintem elég alapvető.

Jelenet a filmből

Amikor én láttam a filmet, én is tudtam, hogy ez lesz a vége. Eredeti nyelven néztem nem is olyan régen, sokáig nem volt kedvem megnézni, de aztán gondoltam, megnézem, mit dicsérnek annyira. Bevallom, amikor a végéhez ért a film, szótlanul ültem, meglepve, pedig jól tudtam, hogy minden pont így fog történni. Szerintem ennek az a titka, hogy megszerettük a szereplőt, talán túlságosan is, azért fájt a legvége.

Akinek jó az idegzete, annak mindenképpen ajánlom a váratlan befejezésű filmeket, nagyon nagy élmény az összes ebben a kategóriában, valamint elég nehéz elrontani, ami a mai filmvilágban egy nagyon ígéretes dolog.

A cikkben említett filmeknek nem véletlenül hagytam ki a címét, nem szeretném elrontani a moziélményét azoknak, akik esetleg nem látták ezeket.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Töredelmes vallomásom következik: én szeretem a történelmet. Amikor töriepocha kezdődik, pezsgőt bontok és örömkönnyeket hullatok – mondjuk amiatt is, hogy a töriepocha kezdete egyet jelent a termtudepocha végével, ami nekem remek és örömteli esemény. Ám amikor valóban elkezdjük a történelemtanulást, és végigvesszük a tananyagot, sajnos megtapasztalom, hogy bizony a töriórák rendkívül unalmasak is tudnak lenni. Sőt, nagyon sokszor azok. És hogy miért? Mert engem voltaképpen érdekel a történelem… Csak nem az a része, amit az iskolában tanulunk.

Mostanában, ahogy elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi is az érdeklődési köröm, és próbálom ennek megfelelően élni az életemet, egyre jobban egyértelművé vált számomra, hogy engem valóban nagyon is érdekel a történelem. Hiszek abban, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője, és hogy nagyon fontos tudni, hogy hogyan változott a világ az elmúlt párezer évben. Hogy hogyan és miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk, akár az egész világ, akár országok, akár egyének szintjén értelmezve. És ezért fontos történelmet tanítani az iskolákban: mert a történelemből megtanulhatjuk, hogy mi volt, és ebből (illetve abból, hogy mi van), következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy mi lesz. Illetve más dolgokat is tanulhatunk a történelemből, például a második világháború borzalmaiból azt, hogy hova vezet a gyűlölködés, az acsarkodás és a rasszizmus – és így meg tudjuk akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen egy olyasfajta szörnyűség, mint például a Holokauszt.

Viszont van egy nagy baj a történelemoktatással, ami voltaképpen az én bajom, és biztosan vannak, akik ezt teljesen máshogy gondolják, de ezt a cikket én írom és nem ők. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok ezzel a dologgal egyedül. A problémám pedig a következő: amit történelemórán tanulunk, annak nagyjából kilencvenöt százaléka a politika történelme. Ki mikortól meddig háborúzott kivel, melyik uralkodó milyen eszement törvényeket vezetett be, mikor hányan lázadtak fel, csináltak forradalmat és árasztották el vérrel az egész országot, satöbbi. Ezek persze fontos részei a történelemnek, és a mának is, hiszen létfontosságú dolog a politika a mindennapokban. A politikai döntések és változtatások a mindennapi életünket is befolyásolják. Ámbár az emberek nagy része mégiscsak a saját életét éli – a mindennapi életét. Eszik, iszik, alszik, dolgozik, öltözködik, gyereket nevel, tanul, szórakozik, művelődik… És bizony ezek a dolgok mind, egytől egyig teljesen mások voltak a múltban, és nagyon-nagyon sokat változtak az évszázadok során.

Úgy gondolom, hogy nemcsak a politikáról, hanem erről is nagyon fontos lenne tanulnunk. Persze a politika, a háborúk, az eszmerendszerek, a forradalmak jelentősen befolyásolták, megváltoztatták a mindennapi életet, gyakorlatilag a hátterét adták annak, ahogy az emberek éltek. És nyilván ezt a hátteret is fontos ismernünk ahhoz, hogy megértsük, mi miért és hogyan történt. Engem például nagyon érdekelnek az egyes történelmi korszakok divatjai. Erre a politikai, szellemi, tudományos és kulturális élet is nagy befolyást gyakorolt, például a francia forradalom után a divat is ugyanúgy átalakult, ahogy a politikai élet. Csak erről nem tanulunk, mert úgy gondoljuk, hogy a politikai élet, a nagyhatalmi döntések, a háborúzások, a mindenféle uralkodók és királyok és császárok sokkal fontosabbak, mint hogy milyen göncöket öltöttek magukra a nők és a férfiak a 19. század elején.

De úgy gondolom, hogy egy mai ember számára egy régi átlagember mindennapi élete sokkal jobban átélhető és megérthető, mint a sok aláírt szerződés meg törvénycikk. Megnézhetjük, hogy mi volt ugyanolyan, mi volt hasonló, mi volt teljesen különböző száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt egy mindennapi ember munkahelyén, asztalán, ruhatárában, hogy mennyit változott az emberi gondolkodás több ezer év alatt, mennyit változtak az életkörülmények, a kilátások és a lehetőségek. És végső soron ez még egy nagyon fontos aspektusa a mindennapi életről is szóló történelemoktatásnak: ha megnézzük, hogy száz meg ezer évekkel ezelőtt hogy éltek az emberek, és összehasonlítjuk azzal, ahogy mi élünk ma, nagyon sok érdekes következtetést vonhatunk le belőle. Például, hogy sokkal, de sokkal jobb nekünk, mint nekik volt. Van folyóvizünk, villanyvilágításunk, angolvécénk, számítógépünk, rengeteg munka- és karrierlehetőségünk. Várható élettartamunk sokkalta több, mint akár a száz évvel ezelőtti embereknek, nem hal meg a gyerekeink fele mindenféle fertőző nyavalyákban, nőként a saját vagyon keresésének a testünk áruba bocsátásánál sokkal több, jobb, érdekesebb, értelmesebb és kevésbé mocskos módja van. Nem nyomaszt minket annyi illemszabály, norma és társadalmi elvárás (bár azért vannak most is szép számmal…), nem égetnek el csak úgy, teljességgel koholt vádak alapján a piactéren, nem zárnak őrültekházába, ha hisztizünk néha egy kicsit, ha kistestvérünk születik, nem kell azon aggódnunk, hogy az anyukánk gyermekágyi lázat kap a szülőorvos hullákkal beszennyezett kezétől és meghal, és még sok más dolog. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma is van, ami régen nem volt, és olyan bajaink is vannak, amik régen is ugyanúgy jelen voltak, csak kicsit máshogy. Az összehasonlítás által megtanuljuk helyén kezelni és értékelni a mai világot, a kényelmet, amiben élünk és a problémákat, amikkel küzdünk. Rájöhetünk, hogy az emberi természet nem változik, de az emberi gondolkodás és viselkedés igen. Rájöhetünk, hogy a még mindig boldog békeidőkként emlegetett kor lehet, hogy mégsem volt egy akkora nagy buli, a szigorú etikettjével és elvárásaival, a fejletlen közlekedésével és az emberek belét kirázó omnibuszaival, a belső szerveket megroncsoló fűzőivel és a női szavazójog hiányával. Rájöhetünk, hogy a „régen minden jobb volt” mondás egyáltalán nem igaz, legfeljebb csak akkor, ha kiegészítjük azzal, hogy „régen minden jobb volt, mint régebben, és régebben minden jobb volt, mint annál is régebben.” Megnézhetjük, mik voltak azok a használati tárgyak, bútorok, ruhadarabok, amikből kialakultak a ma használatos tárgyaink, bútoraink és ruháink. Megnézhetjük, melyik munka mikor jött létre, és a régi mesterségek közül mennyi maradt fenn máig is, hogy az általunk sokszor használt szolgáltatások és intézmények (pl. iskola, óvoda, vegyesbolt, egészségbiztosítás, mentő) mikor jöttek létre és hogy mennyivel könnyebb az életünk most, hogy vannak ilyenek. És még sok más dolog.

Ráadásul, ha megtanuljuk, milyen rossz körülmények között éltek az emberek sok-sok évvel ezelőtt, és átértékeljük kicsit a saját életünket, rájöhetünk, hogy vannak, akik még mindig olyan rossz körülmények között élnek. Vannak, akiknek a házába még mindig nincs bevezetve az áram, vannak, akiknek még mindig nincs saját fürdőszobájuk, vannak, akik még mindig lavórban mosakszanak, vannak, akik még mindig kilométereket gyalogolnak naponta az ivóvízért, vannak, akiknek még mindig mindennapos probléma a járványok terjedése és az azzal együtt járó halálozási ráta, vannak nők, akiket még mindig tulajdontárgynak tekintenek, vannak mentális betegek, akiket még mindig őrültként kezelnek. A történelem és a mai kor összehasonlítása is segíthet nekünk abban, hogy felismerjük ezt a problémát, megsajnáljuk ezeket az embereket, és egységesen, szervezetten, társadalmi szinten megpróbáljunk fellépni ellene. Megpróbáljunk fellépni a fejletlenség, a mélyszegénység és a nyomor ellen. Hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Segítsünk nekik, hogy ők is felkapaszkodhassanak és elérhessenek hozzánk. Hogy ők is megérkezhessenek a huszonegyedik századba.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Közeleg a karácsony, és evvel együtt a karácsonyi vásárlás és a nyüzsgés. Ha egy kis időre ki akarsz ebből szakadni, javaslom, hogy menj el a Titanic kiállításra.

Amikor beléptem a kiállítás kapuin, egy olyan belépőjegyet kaptam, ami úgy nézett ki, mintha egy igazi utasnak a jegye lett volna a hajóra. Ezután kaptunk egy audio guide készüléket, ami a kiállításon kirakott számok alapján plusz információkat mondott el nekünk.

A kiállítás legelején a Titanic elsüllyedésének előzményeit ismerhettük meg. Azután részt vehettünk egy vetítésen, ahol a Titanicról vetítettek le érdekességeket. A kiállítás elején folyósók voltak, amik úgy voltak berendezve, mintha a hajón lennénk. A kazánháznak is volt egy külön része, mellette voltak a harmadosztályú kabinok, onnan lehetett hallani a kazánház hangját. Könnyen észre lehetett venni a különbséget az elsőosztályú utasok és a harmadosztályú utasok szállása között. Még az étkezőt is berendezték, és felépítették azt a lépcsőt, ami a filmben is megjelenik. Voltak olyan pillanatok, amikor tényleg úgy érezhettem, mintha én is a Titanicon lennék.

Az utolsó szakaszban olyan ruhadarabok, ékszerek, használati tárgyak vannak kiállítva, amiket az elsüllyedt hajóból hoztak fel. Nagyon érdekes volt tudni, hogy ezek a tárgyak évtizedekig a víz alatt voltak.

A kiállítás legvégén megnézhettük, hogy annak az utasnak, akinek a jegyét kaptuk, végül mi lett a sorsa. Én egy 9 hetes babának a jegyét kaptam meg, aki túlélte a süllyedést, majd 97 évesen halt meg.

De ha még így sem tudnád átérezni a Titanic hangulatát, akkor a Titanic II-n (ami a Titanic XXI. századi biztonsági berendezésekkel felszerelt pontos mása) Kínából Dubaiba utazhatsz a jövő évben. Bár a jegyeket még nem tudod megvenni, becslések szerint az egymillió dollárt is elérhetik a jegyárak.

A kiállítást 2017. december 31-ig lehet megtekinteni. Érdemes előre jegyet foglalni, hogy biztosan beleférjünk a keretbe. A kiállításon nincs nagy tömeg, mert meghatározott idősávon belül csak korlátozott számú látogató léphet be.

Ha szereted a múlt rejtelmeit kutatni, akkor neked is ajánlom!

Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: titanickiallitas.hu

Titanic kiállítás
Komplex, 1061 Király utca 26.
Jegyárak: 2200-3900,- forint

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tudtad? A tinédzserek csaknem 65%-a pennizmusban szenved. A szakirodalomban pennizmusnak nevezzük a krónikus toll- és íróeszközhiányt. Főleg 6-25 éves korban gyakori, de valójában szinte bárkinél kialakulhat. Súlyos, veszélyes hiánybetegség, hosszú távon beláthatatlan következményei vannak, amennyiben nem kezelik időben. A mi iskolánkban a diákok közül sokan (köztük én is) pennizmusban szenvednek. Ezért úgy gondoltam, írok egy kis ismertetőt erről a borzasztó betegségről, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet arra, milyen súlyos probléma ez a hétköznapokban.

A pennizmus tünetei főként a következő mondatokból ismerhetők fel:

– Hallod, van egy tollad?
– Jaj ne, mindjárt dolgozatot írunk, és nincs egy rohadt tollam!
– Nem érdekel, hogy narancssárga, csak add már ide azt a tollat, hogy legyen mivel írnom!
– Nem, tanár úr, nem tudom, hova tűnt a tollam, az előbb még itt volt!
– Nem tudok tollat adni, nekem sincsen.
– A francba, de ez kifogyott! Tudsz adni egy másikat?

Ha a fent említett mondatok közül bármelyiket meghalljuk a közvetlen környezetünkben, azonnal tanácsoljuk azt az illetőnek, hogy keresse fel a legközelebbi pennizmus-gyógyintézetet. Ezek az intézmények a köznyelvben csak papír-írószer boltokként léteznek. Tudnunk kell, hogy bármelyik ilyen jellegű bolt azonnali és hathatós segítséget tud nyújtani a pennizmusban szenvedő emberek részére.

A pennizmus-gyógyintézetekben általában gyors és hatékony terápiát alkalmaznak az oda betérő betegeken – sokszor a terápiát maguk a betegek végzik magukon, az intézmény munkatársai csupán segítséget nyújtanak a gyógyuláshoz. A gyógymód természetesen intézményenként eltérő, azonban nagy vonalakban minden terápia ugyanazzal a módszerrel zajlik. Ez a módszer pedig a következő: a beteg bemegy a betegszobába, ahol rengeteg fajtájú és színű toll (penna) található, bennük a tinta nevű hatóanyaggal, amely voltaképpen a betegség legfőbb gyógyszere. Ezek közül a beteg kiválaszt néhányat, amelyeket szeretne magának. Ezek után odaviszi a terápiás szakemberhez (a köznyelvben: bolti eladó), és odaadja neki. A terápiás szakember vonalkód-olvasóval leolvassa, megmondja az árát, azt a beteg kifizeti, és vége, a beteg meg van mentve.

Legalábbis egy ideig. Mert amint a beteg kiteszi a lábát a gyógyintézetből, az esetek 90%-ában az attól a pillanattól számított további két-három hétben az összes megvásárolt tollgyógyszer elveszik, eltörik, kifogy, kifolyik, elkérik a haverok matekdolgozat előtt, és nem adják vissza… stb. Így a beteg visszaesik, és a pennizmus tünetei újból jelentkeznek. Ilyen esetekben sajnos nincs más megoldás: a betegnek újból gyógyintézetbe kell vonulnia. Szerencsére vannak olyan esetek is, amikor a betegnek sikerül hosszabb ideig megőriznie gyógyult állapotát, és vagy nem veszti el az új tollait, vagy csak nagyon lassan, de sajnos nem ez a jellemző.

Tudjuk ugyebár, hogy a legjobb tollak is kifogynak egyszer, és a ceruzákat is jól elhegyezzük egy idő után. Az a különbség a pennizmusos és a nem pennizmusos ember között, hogy a nem pennizmusos azonnal, sőt, ha lehet, előrelátóan még az adott toll kifogyása előtt elmegy az egyik gyógyintézetbe új tollakat vásárolni, míg a pennizmusos (saját tunyaságát bizonyítva ezzel) nem keres fel szakembert, hanem úgy van vele, hogy ha kifogy, hát kifogy, majd kér az Etelkától kölcsön, neki úgyis sok van. Ilyen módon tehát kifogy a tollakból, és a pennizmus tünetei jelentkeznek rajta.

Láthatjuk tehát, hogy a pennizmus voltaképpen igencsak könnyen gyógyítható betegség, mindössze egy kis pénzt és időt kell ráfordítanunk. Azonban, ha nem kezeljük időben, a pennizmus hosszú távon elmaradt dolgozatokat, ki nem javított egyeseket, bukásokat és évismétléseket eredményezhet. Ennek az esélyét ráadásul még csak fokozza az, hogyha egy egész osztály összes diákja pennizmusos, hiszen ilyen esetben szegény betegeknek nincs kitől kölcsönkérniük.

A pennizmus kockázati faktorai:

– rossz minőségű tollak, amik hamar tönkremennek
– rossz infrastruktúra (nincs papírbolt a közelben)
– ha az osztályban van már pennizmusos
– ha a család egy vagy több tagja is pennizmusos
– lustaság
– rossz anyagi helyzet
– ha az iskolában ritkán írnak dolgozatot, és sokáig fel sem tűnik a toll hiánya
– ha nincs tolltartó vagy nem hordja magával az ember
– ha nincs táska vagy nem hordja magával az ember
– otthonhagyott tolltartó vagy táska

Mindenképpen arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ha bármelyik barátján, ismerősén vagy igazából akárkin a pennizmus tüneteit észleli, azonnal menjen oda hozzá, szóljon rá, mondja el neki röviden összefoglalva mindazt, amit a pennizmusról tudunk, és ajánljon neki közeli pennizmus-gyógyintézeteket. Ha kell, kísérje el oda, és ha annyira szerencsétlen emberről beszélünk, akár fizesse is ki neki a gyógyszereket, nem kerülnek sokba. Mert a pennizmus voltaképpen gyorsan, egyszerűen és hatékonyan gyógyítható betegség, csupán időben fel kell ismerni és tenni kell ellene!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Aggodalomra semmi ok. Csenge és Emma rendhagyó listája megmutatja.

Először is, dobd fel az amúgy is lekésett jegyvásárlást egy kis jegyautomatás csintalankodással.

Ha már amúgy is fél órája megy a film, amit kinéztél, és semmi más nem megy, amire beülnél (ahogy velünk is történt ez egy péntek délután), ünnepeld meg azt, hogy egyszer csak valóban odaértél a moziba, azzal, hogy egyszer végre nem rohanva kell jegyet venned. Teljesen más életérzés nyugisan megközelíteni a jegyautomatát (ami előtt persze csak most nincs sor), és egy telefon kamerája előtt végigpörgetni az érintőképernyős felületen a moziműsort, mint amikor máskor lóhalálban veszel jegyet, állsz sorba a büfében és mész el a WC-re. Mindezt 2 percen belül, hogy még elérd a filmet.

Ez most a múlté, ugyanis MEGTEHETED, hogy még a jegyautomatánál is insta képeket lősz, miután megtaláltad azt a szöget, ahonnan a legjobb a profilod és a hajad is jól áll.

Ezután következhet a legjobb rész! Bizony, most végre nyugisan végig tudod járni a legújabb filmek álló órásplakátjait, és még a romantikus álmodozásra is van idő kedvenc színészed főszereplésével. (Az is elég, ha csak megsimítod Dan Dehaan arisztokratikus arcélét. A feeling meglesz.)

Ha meguntad az álmodozást, lépj a tettek mezejére! Vagy inkább bele a plakátokba. Itt az alkalom, hogy teljesen átéld egy animációs film történetét, és te is az óriásplakát részévé válj, úgy, ahogy Emma is csatlakozott Coco sétájához.

Erősebb idegzetűeknek, vagy akik még nagyobb adrenalinlöketre vágynak, ajánljuk Csenge megoldását, aki a plakát mögül bukkant elő, megijesztve a popcornt majszoló ötéveseket.

Olvasd el a plakátokon a kisbetűs részt! Most végre minden titokra fény derül… Bár a tizedik plakát után már lehet, hogy nem bírja majd a derekad, de addig ne veszíts a nyomozói lelkesedésből!

Itt az idő, hogy igazán átérezd egy-egy film üzenetét. Máskor, a rohanás nem engedi, hogy igazán elmélyülj és megérts egy komoly, nehéz mondandójú alkotást, de ebben most semmi se akadályoz meg. Engedd újtára érzelmeid, és válj eggyé a filmmel, mint Emma!

Ki ne álmodozott volna arról, hogy ő is egy főszereplő a kedvenc filmjében? Hogy ott áll a bálványozott színészei mellett a vörös szőnyegen, és a moziban is minden plakáton ott mosoly vagy néz elszántan? Most van idő valóra váltani álmaidat! Ne akadályozzon meg, hogy túl magas a plakát, ugorj egy nagyot, és máris ott vagy a sztárok között, mint Csenge!

Ideje flörtölni a VIP felirattal! Vagy csak nagyon elhinni, és bevágni a pózt a VIP előtt. Mindkettő megteszi. Visszafogottabbaknak ajánljuk a kacsintós verziót. Mindenkinek szüksége van egy exkluzív, VIP mozis beállított fotóra. Így kerek az élet.

Csapj (le) rá! Ez a gif a válogatás egyik gyöngyszeme, de hát nincs mit tenni, az ilyen polgárpukkasztó, provokatív gymes plakátokra le (rá) kell csapni a jó tartalomgyártónak. Mi pontosan ezt tettük!

Ezután békésebb vizekre evezve gyönyörködtünk az Aréna Pláza mögötti kilátásban. Erre alkalom is csak ilyenkor adódik, hiszen máskor már mindig be van sötétedve, mire véget ér a film, de most még a napnyugtát is elkaphatod!

Mivel nincs pénzed gymre (nemhogy mozira), tarts egy gyors atlétikaórát a folyosón! Amilyen széles és hosszú, annyira jól átmozgat a tesióra, amit gyorsan lenyomsz rajta. Időzítsd az edzést akkorra, amikor a legtöbb film megy, hiszen ekkor a legkevesebb az esélye annak, hogy begyűjtsél pár furcsa pillantást a mozitermekből kitámolygó emberektől. Garantált a feszes popsi!

Ha kicsit több a fantáziád, rögtön egy tengeralattjáróban találod magad. Kukkants ki a kerek ablakon, és bíztasd a folyosón tornázó társad, hogy bizony le tud nyomni még egy kört. Ha erre egy lemondó pillantás a válasz, dobj neki egy lelkes kacsintást, és a szemeid üzenjék: de menni fog!

Játszd el a feminista ízirájdert! Bizony, megtaláltuk az aranymotort! Hiszen ez a gym egy igazi aranybánya. Egyúttal bemutatom a legvagányabb motorost csajt ma Magyarországon, Sándor Csenge személyesen. Szinte hallom a Born To Be Wildot a háttérben, simán elmegy az egész egy jelenetnek a Szelíd Motorosokból.

A vad szabadság-életérzést tudjuk még fokozni, egy kacsintással a visszapillantó tükörbe. Ekkor derül ki, hogy az igazán nagy motorosok csak két szemmel tudnak kacsintani.

De semmi gond, a bartánők azért vannak, hogy kiegészítsék egymást.

A vad száguldozás után már csak egy dolgunk maradt. Hátradőlni a fotelben, és átböngészni egy könnyed olvasnivalót, a szerszám-kisgép katalógust.

Ki tudja? Ebből talán rájössz, mi az, ami eddig hiányzott az életedből. Azt biztosan tudjuk, hogy egy ilyen rendhagyó mozis délután tuti hiányzik, de ezt könnyen bepótolhatod: nem kerül semmibe, ha lekésel egy filmet.

Somos Emma (Sándor Csenge közreműködésével) (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Pénteken, a vizsgám után, ahelyett, hogy hazamentem volna kipihenni az előző másfél hónapot, a patrónusom ajánlására bent maradtam a Trupp esti előadására.

Ugyan nagyon fáradt voltam (így az élményeket még azóta is dolgozom fel magamban), de merem állítani, hogy amit ott a színházteremben láthattunk, az egy iskolai színdarabnál magasabb színvonalú volt. A Tranzit című előadást tavaly írták és mutatták be a Trupp színjátszókör tagjai, így amit én láttam, az egy ismétlő fellépés volt. A történet egy repülőtéren játszódik, a történet három főszereplője közül kettő FBI ügynök, egy pedig egy kutató. A színdarab arról szól, hogy ez a kutató elhelyez három furcsa széket egy átlagos váróterembe (igazmondószék, reinkarnációs szék és fantáziaszék), ahol a megrendelői majd megnézhetik, mennyire működnek jól a székek. Viszont elfelejti megjelölni a székeket, így nem tudják megtalálni őket.

A darab nagyon humorosan van előadva, egyszer sem unatkoznak a nézők. A teli teremben egy ember sem volt, aki a nagyjából 1 óra alatt egyszer sem mosolyogta vagy nevette el magát. Nekem nagyon tetszett, és kíváncsian várom, hogy idén mit fognak alkotni.

 Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotó: Barabás Sára

Trupp: Tranzit
Rendezte: Lőrinc László

Az előadás adatlapja: https://www.facebook.com/events/177769832780006

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy kétely? Kételkedés, bizonytalanság, bizalmatlanság, aggály? Csupa kellemetlen, kínzó érzés és döntésképtelenség. Ha kételkedem, akkor nem tudok valamit egyértelműen, kétséget kizáróan eldönteni.

Pont ezt érezzük, ha megnézzük a Belvárosi Színházban a Kétely című darabot Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. John Patrick Shanley 2004-ben írott drámáját Pulitzer- és Tony-díjjal jutalmazták. A 2008-ban bemutatott filmváltozat, melynek rendezője és forgatókönyvírója is J. P. Shanley, szintén több díjjal büszkélkedhet.

A történet egy bronxi katolikus általános iskolában játszódik a hatvanas évek elején. A puritán elveket valló, ellentmondást nem tűrő, szigorú és érzelemmentes igazgatónő, Aloysius nővér nem nézi jó szemmel az iskolában oktató Flynn atya felvilágosultabb pedagógia elvek alapján történő tanítását. Pont kapóra jön neki kolléganője, James nővér észrevétele egy új diák megváltozott viselkedésével kapcsolatban, akinek beilleszkedését Flynn atya igyekszik segíteni. Az igazgatónő az atya minden megszólalását, tettét úgy vizsgálja és értékeli, hogy beigazolódjon rögeszméje, miszerint Flynn atya bűnös érzéseket táplál az új fiú iránt. Valódi bizonyítékot azonban nem tud felmutatni, pedig igyekszik a fiú anyját és James nővért is maga mellé állítani. Kétségtelen, hogy Aloysius nővér viselkedése nem kelt szimpátiát a nézőkben, de azért Flynn atyával kapcsolatban is felmerülnek kérdőjelek.

marieclaire.hu

Úgy gondolom, hogy az előadás után mindenkinek akaratlanul előjönnek saját tapasztalatai, átélt traumái. Hiszen ki ne találkozott volna olyan családtaggal, kollégával, iskolatárssal, szomszéddal vagy ismerőssel, aki azért, mert valamilyen oknál fogva nem szimpatizál a másikkal, elterjeszt róla valamit, aminek nem sok köze van a valósághoz, mert elferdíti, leegyszerűsíti vagy kiforgatja azt. Emlékszem, jó néhány hónapja egy női magazinban olvastam egy cikket az iskolai pszichoterrorról. Megdöbbentett, hogy egyes diákok mire képesek. Egy tizenhat éves lány például pusztán önös érdekből elterjesztette egy osztálytársnőjéről, hogy az azonos neműekhez vonzódik, mert neki ugyanaz a fiú tetszett, mint a hírbehozott lánynak, és mindenképp növelni akarta esélyeit a fiúért való vetélkedés során.

Nagyon szemléletes volt Flynn atya példabeszéde a rossz hírnév keltéssel kapcsolatban. Egy asszony azért kereste fel az atyát, hogy meggyónja bűnét, a pletykálkodást. Azt a feladatot kapta, hogy menjen fel egy ház tetejére, vigyen fel egy párnát, majd késsel hasogassa fel azt, és figyelje meg, hogy mi történik. Másnap az asszony visszament, hogy jelentse, a feladatot elvégezte. Ekkor az atya azt mondta neki, hogy menjen vissza a helyszínre, és szedje össze az összes szétszóródott tollat. Az asszony egyből tiltakozott, hogy lehetetlent kér az atya, hisz a tollak szétszóródtak, és a világtájak minden irányába elfújta őket a szél. Úgy vélem, remek az összehasonlítás. A rosszindulatú híreszteléseket is ugyanolyan nehéz visszavonni, mint a szétszóródott tollakat, és általában a terjesztőnek nem is áll szándékában összeszedegetni azokat. Mit tehet a hírbehozott? Jól semmiképp nem jön ki a dologból. Ha nagyon tiltakozik, az ugyanolyan gyanús, mint amikor nem reagál rá.

Hírbehozóknak és hírbehozottaknak egyaránt ajánlom a darabot, elgondolkozásra.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

John Patrick Shanley: Kétely (Belvárosi Színház)
Rendező: Pelsőczy Réka
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Bemutatjuk Győrfi Anna: My Fellow Passangers című fotóalbumát.

Anna 2015 és 2017 között készítette ezeket a képeket a londoni tömegközlekedés eszközein. Eddig csak a barátait és ismerőseit bűvölte el ezekkel a szociofotókkal az Instagramon és a Facebookon, most bemutatjuk az alkotásait nálunk is.

Győrfi Anna az AKG korábbi pszichológusa, jelenleg Londonban él és ott praktizál.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az ma már teljesen természetes, hogy a mozikban rengeteg fajta filmet vetítenek, az animációs mesefilmektől a nyálas romantikán át a hasfájást okozó vígjátékokig. Szerintem ezen a kategóriák közül némiképp kilógnak a horrorfilmek. Az előbb felsoroltakat valami összeköti, van valami közös jellemzőjük, de a horrorban nem kapnak hangsúlyt sem az érzelmek, sem a kidolgozott karakterjellemek (a legtöbb esetben). A horrorfilmek célja az ijesztegetés és a rettegés elérése. Ez vagy sikerül vagy nem. Az utóbbi két hétben lehetőségem volt kétszer is ilyennel próbálkozni, most azt fogom leírni, milyen gondolatok születtek bennem a vászon előtt ülve.

Először is, fontos tisztáznunk az emberek motivációját. Igen, a kérdés az, miért is néznek az emberek horrorfilmet, vagyis pontosabban bármilyen filmet. Van, aki csak kikapcsolódásból, van, aki az adott filmben szereplő színészek miatt, mások pedig csak a látványos elemek és az élmény miatt veszik meg a jegyüket. Ami engem illett, legtöbbször mindegy, milyen filmet nézek, a fontos az, hogy az iskolán kívül is együtt tudjak lenni a barátaimmal, tehát azt nézem, ami az előzetese alapján felkelti az érdeklődésemet.

Ha már eljutottunk odáig, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, az sem mindegy, kivel vagy kikkel tesszük ezt meg. Vannak a moziban fellelhető embertípusok között olyanok, akik kifejezetten idegesítőek tudnak lenni, főleg akkor, amikor éppen a filmre szeretnél figyelni.

Az első alkalommal két barátnőmmel mentem el, de nem igazán választottuk ki a filmet, csak egy hirtelen ötlet volt, és éppen ezt játszották jó időben. Na, itt már megfigyeltem kettőt is. Az egyik, aki nem bírja a horrort, de olyan szinten nem, hogy folyamatosan a füledbe sikít, bármikor, mikor nyílik egy ajtó, vagy amikor olyan zene hallatszódik, de akár ok nélkül is. Ilyen esetben sajnos egy jó baráthoz méltóan kell viselkedned, és meg kell nyugtatnod az illetőt, hogy természetesen minden rendben lesz. A másik annyira nem figyel sem a filmre, sem a társaira, hogy inkább a telefonját nézegeti (Akkor miért vette meg a jegyet?), vagy a film közepe felé megkérdezi, kinek van egy fülhallgatója. Mert igen, ez történt.

Másodszor sokkal többen mentünk, így nem nagyon tudtam őket külön megfigyelni. Mivel este kilencre mentünk, a végére már majdnem elaludtam, így jól tud jönni egy barát, akinek a vállán tudsz „aludni”, és akinek ott a keze, ha valami történik mégis, és mondjuk egy magas hangú bohóc megzavarja a sziesztádat.

Mint látjuk tehát, érdemes meggondolni, kit viszünk el egy horrorfilmre. Javaslom, ha szeretitek az ilyen filmeket, olyannal menjetek, aki szintén szereti.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!