Szubjektív

Ma már természetes, hogy ha látunk egy adott tartalmat az interneten, akkor azt szinte 99 százalékos valószínűséggel lehet kommentelni. És általában szokott is lenni egy-két hozzászólás, ha a tartalom népszerű, akkor több is. Mint gyakorlott kommentolvasó, miután rengeteg (legvadabb becsléseim szerint több ezer) kommentet végigolvastam, elkezdtem csoportokba sorolni a kommentelőket. Tudom, tudom, nyilván mindenkinek vannak ilyen csoportjai, mindenki ismeri a leggyakoribb kommentelőtípusokat, én sem mondom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, de azért most mégis leírom az öt kedvenc kommentelőfajtámat.

A „kedvenc” jelző persze erősen ironikus. Valójában egyáltalán nem a kedvenceim ezek a kommentelők, sőt, inkább a legrosszabb típusúak. Sorrendet nem akartam köztük felállítani, úgyhogy csak olyan sorrendben fogom leírni és röviden jellemezni őket, ahogyan épp eszembe jut. És akkor lássuk, melyik kommentelőtípusok váltották ki legjobban az én nemtetszésemet vagy értetlenkedésemet.

1. A nyálcsorgatók

Az internetre egészen nyilvánvalóan a számtalan szöveges tartalom mellett rengeteg kép is felkerül, amelyek közül nyilván nagyon sok képen láthatunk embereket. A képeken lévő emberek között pedig óhatatlanul is felbukkan időnként egy-egy kellemes külsejű férfi vagy nő. Namármost az, hogy mi valakiről az interneten egy kép alapján megállapítjuk, hogy hű, de jól néz ki, azzal alapból nincsen semmi baj. Ha elmélázunk azon, hogy egy esetleges találkozás során milyen interakcióba lépnénk vele, azzal sincsen. Azonban, ha ezen elmélázgatásainkat egy nyilvános és mindenki számára olvasható hozzászólásban örökítjük meg, nos, az már szerintem egy eléggé kifogásolható dolog. Először is, kit érdekel? Másodszor is, egy épp gyanútlanul odatévedt kommentolvasó számára meglehetősen zavarba ejtő lehet azt olvasgatni, ahogy egy számára ismeretlen ember meglehetős részletességgel ecseteli, hogy pontosan mit és hogyan csinálna az adott vonzó külsejű személlyel. Harmadszor. Ezek az emberek tényleg nem gondolnak bele, hogy amit írnak, az NYILVÁNOS? Hogy azt tényleg bárki, de bárki elolvashatja? És most nem a szomszéd Marcsi nénire gondolok, hanem közeli ismerősökre, barátokra, munkatársakra… stb. Nem biztos, hogy jó fényt vet rá egy-egy ilyen hozzászólás. Én például biztosan nem örülnék, ha azt látnám, hogy egyik tanárom épp egy két héttel ezelőtti kommentemet olvasgatja, amelyben a legapróbb részletekbe menően ecsetelem, hogy s miként bonyolítanám le légyottomat a Nicaraguai Vízibicikliző Izompacsirták Szövetségének felettébb előnyös külsejű elnökével. És nem azért, mert a tanáraimat ez annyira érdekelné, hanem mert kínosnak érezném egy ilyen információ megosztását. Hogy én kiről mit gondolok, az csak rám tartozik, és elég nagy hülyeség lenne bárkivel is megosztanom ezt. Főleg mindenkivel.

2. Az írni nem tudók

Bár én bevallottan notórius nyelvtannáci vagyok, azért nem hiszem, hogy van olyan ember, akit nem idegesít, ha valaki se fogalmazni, se helyesen írni nem tud. Persze nem arról beszélek, amikor valaki elgépel egy szót, ilyen mindenkivel megtörténik. Hanem arról, amikor valaki a legalapvetőbb helyesírási ismeretekkel sincs tisztában, a királyt pontos j-vel írja, az uborkát meg hosszú ú-val. Valamint arra, amikor valaki egyáltalán nem olvassa át, amit írt, ilyen módon sokszor értelmezhetetlen mondatok sorait zúdítja rá a gyanútlan olvasóra ilyen módon (jó, ez most vicc volt, de értitek, miről beszélek). Persze, tudom, hogy nem lehet mindenki olyan fogalmazózseni, mint mondjuk én (és olyan nagyképű sem), de szerintem egy darab értelmes, helyesírási hibáktól mentes mondatot mindenkitől el lehet várni. Vagy ha valaki mégsem képes rá, akkor ne szóljon hozzá. Nem kötelező. És ráadásul, ha valakinek egyetlen félmondatát sem lehet kibogozni, az sajnos olvashatatlanná és értelmezhetetlenné teszi a kommentet, még akkor is, ha az eredetileg jó szándékú, támogató lett volna.

3. A vicceskedők

Vannak azok a viccek, amiket mindenki ismer. És nemcsak hogy ismeri őket, de már hallotta és olvasta is legalább 600-szor. Így hát az újszülötteken kívül senki sem szorul rá, hogy ezeket a szakállas vicceket még egyszer elsüssük egy internetes kommentben, ha az adott tartalomról épp ez a poén jutott eszünkbe (újszülöttek pedig a legritkább esetekben szoktak csak internetes kommenteket olvasni). Így tehát a halálosan unalmas poénok sütögetése teljesen felesleges tevékenység. Főleg akkor felesleges, ha az adott viccet valaki már ugyanabban a kommentszekcióban elsütötte előttünk, esetleg többen is elsütötték már. Ugyanabban a kommentszekcióban. Azért hangsúlyozom ki, mert sokan úgy gondolnák, hogy ilyen nem létezik, pedig igenis létezik, én ugyanis láttam már ilyet. Volt egy komolyzenei témájú videó, ami alá legalább négy-öt ember bekommentálta, hogy „Tetszik ennek a Mozart gyereknek a zenéje, alig várom már, hogy kiadja a következő albumát.” Amikor legelőször olvastam, akkor valóban elmosolyodtam, de amikor hatszázhuszonhetedszerre jelent meg a hozzászólások között ugyanaz a vicc, már a hajamat téptem. És gondolom, pontosan ez volt az összes többi embernek is a reakciója.

4. A megalázók

Az emberek általában szeretnek elsőre ítélni. Szeretik, ha minden fekete-fehér, ha nem kell sokat gondolkozni azon, hogy most akkor kiről mit gondoljunk, hanem egyből le lehet osztani a kártyákat, hogy ő a rossz, ő a jó, ő a farkas, ő a bárány, ez az ő hibája, az az övé, a politikusok meg korruptak és kész. Ezzel az azonnal ítéléssel önmagában nincs semmi baj, végül is gondoljon az ember, amit akar. Azonban, ha valaki egy másik emberről vagy emberekről alkotott negatív véleményének internetes hozzászólásban akar mindenképpen hangot adni, az nem kifejezetten udvarias gesztus. Nem azért, mert nem lehet véleményed, hanem azért, mert helytelen és szűk látókörű dolog mások cselekedetei, viselkedése felett azonnal ítélkezni. Lehet, hogy az ügynek nincs is minden részlete leírva ott, ahol kommentelsz. Lehet, hogy nem tudsz mindent arról, hogy az a valaki, aki felett pálcát törsz, miért tette azt, amit tett, miért viselkedett úgy, ahogy. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszul ítéled meg a dolgokat. Meg úgy egyáltalán: mi jogod van neked megalázni, megszégyeníteni, megbélyegezni egy olyan embert, akit nem is ismersz, egy olyan tettért, aminek nem voltál szem- vagy fültanúja?

5. A kekeckedők

Vannak azok a kommentelők, akik, ha bárhol, bármilyen cikkben vagy videóban meglátnak vagy meghallanak egy apró kis pontatlanságot, egyből lecsapnak rá, és kommentben fellengzősen, kioktató hangsúllyal kijavítják a tartalom gyártóját, hogy „De az nem is 1868-ban történt, hanem 1869-ben!”, és hasonlók.

Igen, ide tartoznak a nyelvtannácik is, akiknek csoportjába, mint azt az imént töredelmesen bevallottam, én is beletartozom. Csakhogy én nem javítom ki mindenkinek a helyesírási hibáit kommentben. Csak néha... De hát senki se tökéletes. És ez attól még nem helyes viselkedés. Mert ezek a hibák, pontatlanságok általában csak icipici, nüánsznyi dolgok, amiktől a cikk vagy videó teljességgel élvezhető és értelmes marad. Ha csak egy-egy számot vagy évszámot téveszt el valaki, félregépeli valakinek a nevét vagy elír egy idegen országban található helységnevet, neadjisten rosszul ejt ki egy idegen szót, akkor azt javaslom, hunyjunk szemet felette, és olvassuk tovább a cikket vagy nézzük tovább a videót.

Ezek voltak tehát az én „kedvenc” kommentelőim az interneten. Persze vannak még más kommentelőtípusok, hasonlóan szörnyűek, mint a cikkben említettek, és vannak persze jobbak is, akik tényleg támogató, kedves hozzászólásokkal tarkítják az internet vadvirágos mezejét. Azt pedig, hogy kinek melyik a kedvenc és legkevésbé kedvenc kommentelőfajtája, illetve, hogy ki melyik csoportba sorolja önmagát, azt már mindenki maga döntse el.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tizenhat éves vagyok, és idén voltam először fesztiválon. Talán furcsa, hogy ilyen későn… De úgy őszintén, szerintem ez éppen a megfelelő kor, vagy még ennél is később kéne. És mivel ritkán van olyan, hogy valaki töviről hegyire elmeséli, mi történt vele élete első fesztiválján – na jó, inkább, hogy emlékszik is rá –, ezért úgy gondoltam, fesztiválszüzek, elmondom, milyen volt.

Én az a személy vagyok, aki hosszú időtávlatú programokba azonnal képes vagyok fejest ugrani. Így történt tehát, hogy még télen kitaláltuk az unokatestvéremmel, Orsival, hogy elmegyünk a Fishing on Orfű (FOO) fesztiválra. Jó, ez igazából nem nagy durranás. Anyukám és barátai nagyon szeretik a fesztivált, minden évben kőbe vésett programjuk, hogy részt vegyenek rajta. Úgyhogy közösen mentünk, nyilván. Míg ők apartmanban laktak, hatan egy szobában (igazi tábor feeling), mi a kertben vertünk sátrat. Tisztálkodni meg enni-inni bementünk a szobába.

Miután legyűrtem első kétségbeesésemet, amit a Pacal nevű szomszéd váltott ki belőlem (negyvenes facér faszi ismerkedős próbálkozásai...), elindultunk, hogy megnézzük magát a fesztivált. Karunkra került a karszalag, ettünk, aztán amikor elkezdődött a Csík-zenekar koncertje, Orsival mély egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ami sok az sok, úgyhogy gyorsan el is húztuk a csíkot (haha). Amíg hazafele sétáltunk, szemügyre vettük a helyet. A tó és környéke gyönyörű, a táj szerintem az eddigi legszebb, amit én kis hazánkban valaha láttam.

A fesztivál területére egy lépcsősor vezetett fel egy kis domboldalon. Onnan egyébként mi jó tíz perc sétára laktunk, ami pont jó volt. Áthallatszott a zene, de nem volt zavaró. Még aznap volt Lovasi ötvenedik szülinapi koncertje, körülbelül a legnagyobb esemény az idei FOO-n. Mi persze elkéstünk egy röpke fél, háromnegyed órával, ezért csak a harmadik harmadban tudtunk helyet préselni magunknak. Körülöttünk ittas öregekkel (minden relatív), akik hihetetlenül szánalmasak voltak, ahogy pofáztak az egész koncert alatt, majd a végén megállapították, mennyire szar volt. Nem értettem egyet. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy csak egy-két dalnak tudtam a szövegét, a felét még csak nem is ismertem, pedig ezen nőttem fel. A koncert után ettünk egy szelet pizzát, és még körbenéztünk. Aztán úgy gondoltuk, nem kell már az első napon féktelen duhajkodásba kezdeni, inkább menjünk aludni. Mikor már mindketten kényelmesen begubóztunk a hálózsákjainkba, hallottuk meg a party-sátor Tesco Disco zenéit. Kedvenc számaink mentek... Szomorúan és bosszúsan aludtunk el, mondván: na, majd holnap!

Aztán eljött a holnap, és az egész csapat kiruccant Pécsre. Háromszoros töriverseny résztvevőként kifejezetten jól ismerem a belvárost, sőt, szép emlékeim vannak a vonathoz rohanásról is. Sajnos ez senkit nem érdekelt, és csak alig két órát töltöttünk el a civilizációban. Aztán vissza a hardcore nomád életbe. Fájt, igen. A második nap estéjét össze-vissza lézengéssel töltöttük, várva a Fran Palermo zenekar koncertjét, melynek Orsi nagy kedvelője volt. Már kezdés előtt tíz perccel elfoglaltuk helyünket az első sorban (én már akkor tudtam, hogy ez egy végzetes hiba lesz). Hát, mit is mondjak. Megcsillogtattam színészi tehetségemet, játszva, hogy mennyire élvezem a koncertet. Az összes szám ugyanolyan volt, és a szöveget nemcsak érteni, de hallani se lehetett. Miután a frontember levette a pólóját, és rajongó tinilányok százainak dobbant meg szíve a kidolgozott test láttán, végképp elvadult a buli… Talán ezt kéne írnom, mivel biztos, hogy az ittas frontember ezt gondolhatta, de sajnos nem ez volt a helyzet. Levette a pólóját. De könyörgöm, miért? Ha kockás hasam lenne, valószínűleg én is egész álló nap azt mutogatnám, na de ha olyan a testem, mint egy ötéves kiskrapeknak a zöld csoportból, akkor miért érzem kihagyhatatlannak a csupasz felsőtesttel pózolást a kamerának – én ezt már nem értem. De a lényeg, hogy ő elfogadja és szereti magát olyannak, amilyen. Engem nem fogott meg. Miután véget ért a koncert, még bolyongtunk egy kicsit. Azt hiszem, akkor néztünk körbe az egész fesztivál területén. De az az igazság, hogy nekem este kilencre van beállva a biológiai órám, után az agyam elmegy aludni, úgyhogy nem igazán emlékszem. A sétálgatás után, 1-kor kezdődött a Tudósok zenekar koncertje. Ajánlom mindenkinek, aki valami teljesen új zenei élményre vágyik. Odafele menet megláttam egy fiút, aki nagyon hasonlított az egyik évfolyamtársamra. Mondtam is Orsinak, hogy ez már szinte félelmetes, menjünk vissza mert mintha az ikertestvére lenne… Nyugi, nem vagyunk furák, nem mentünk vissza. Ő jött oda, nem hozzánk, hanem a koncertre. Ekkor már rájöttem, hogy ő maga az. A koncert... hát nem úgy sikerült, ahogy akarták. A hangosítás eleinte nem jött össze, ezért a sokfejű-picsaszörnyről hallgattunk sztorikat a frontembertől. Aztán mondtuk, hogy jó, azért ehhez már késő van, és leültünk csak úgy hallgatni. Nagy bulit csaptak.

A harmadik nap reggelén már éreztük a fesztivált. Míg előző nap vízparti jógával és csobbanással indítottunk, aznap csak alvás közben izzadtunk meg. A nap ugyanis reggel tízre úgy felmelegítette a sátrat, hogy mivel előző éjszaka nem zuhanyoztunk, izzadtan feküdtünk le, és reggel még egyszer megizzadtunk a forróságban. Fúj, nem volt valami jó, húztuk is reggel a belünket a fürdőszobába, zuhanyozni. Aztán nap közben én a szundit és az olvasást váltogattam a szobában. Igen, besunnyogtunk a házba, mert időközben anyukám hazament, tehát felszabadult az ágya. Nos, ketten, egy párnát középre téve kucorodtunk oda. Kényelmetlen volt, de legalább hideg. Aznap végre leszerveztük, hogy találkozunk Sárával, el is mentünk sellős zsákot csinálni. A képen láthatjátok, milyen jól sikerült Orsié.

Aznap volt Anna and the Barbies koncert. Sára végigbulizta, utána ütköztünk a sellőalkotásra. Aztán beszélgettünk, és én sunyi módon mindig újabb témákat vetettem be, így sajnos lemaradtunk a Halottpénzről. Utána rétest ettünk, és leültünk a Kistehén koncertjén, amit el is felejtettem másnapra, és mondtam a lányoknak, hogy milyen kár, hogy kihagytuk. Most már nehezen, de sikerül felidéznem – nagyon jó volt. Utána jött a Sör és fű zenekar. Bár Orsinak tetszett, ez nem jelent semmit, mert nekem meg például nem. Úgyhogy ott is hagytuk, inkább megnéztük a Sohavégetnemérős című filmet. Oké volt, de nem esett le az állam. Kicsit a tipikus magyar filmekre emlékeztetett...

De most jön az este izgalmas része, amikor találkoztam egy afro-amerikai francia szörfössel. Elhittétek? Hát, hogy az istenbe került volna oda? Most komolyan… Nem találkoztam senkivel, és ez még azért is kínosabb, mert apukám azt mondta, biztos bepróbálkozik majd egy-két hapsi, akit majd elűzök. Azt hiszem, azt mondta, hogy a nézésemmel, de igazából vagy már alapból annyira csúnyán néztem, hogy addig el se jutottak, hogy odajöjjenek, vagy egyszerűen csak egy fiatal anyukának néztek a kis tatyómmal meg a mamás rövidnacimban. Mindegy, nem érdekel. Nem lesz kint a fél seggem, csak azért, hogy tizenhatnak nézzek ki.

Aznap úgy döntöttünk, megvárjuk a napfelkeltét. Lementünk a tó partjára, és saját mólót kerestünk magunknak. Ez így nem tűnik egy nagy cuccnak, de amikor a vak sötétben be kell menni a mólóra, csekkolni, hogy van-e ott egy szerelmeskedő pár vagy sem… hát bocsi, ha megzavartunk valakit. Végül találtunk egy üres mólót, amin egy kis kupac hányáson kívül nem volt más.

Le is csüccsentünk, és hamarosan hallottuk, ahogy egy rakás részeg fiatal értelmes dolgokról diskurál. Én eléggé meg is ijedtem, mert ötödikben annyira hatásos figyelmeztetést kaptunk, hogy még mindig félek, ha elmegy mellettem egy ablak nélküli teherautó (nehogy elraboljanak), a barátom pedig paprikasprével mert csak egyedül közlekedni. Neki elmúlt, én viszont azóta is rettegek, mikor kap el valami perverz alak. Szóval már kerestem a lehetséges menekülőutakat – nem voltak. Ekkor megjelent két tizenéves fiú. Benyomtak valami víziposzátás dumát, a többiek nevettek. Biztos velem van a baj, de egyrészt szar poén volt, másrészt én ugye stresszben voltam, hogy mi lesz. Na, ez most lehet, hogy izgi lenne, de lerövidítem. Az egyik bedobott egy műanyag széket a tóba, a másik megkérdezte, csattanok-e vele egy eperfagyira. Végül sok könyörgés árán elhagyták a mólónkat. Mi pedig megvártuk a napfelkeltét. Ami amúgy a következő nap volt.

Aznap az Akkezdet Phiai koncerten futottam össze ismét azzal az évfolyamtársammal, akivel amúgy négy év alatt még egy szót sem váltottam, és előbb említettem, hogy láttam a Tudósok koncerten. Amúgy még most se mondhatjuk, hogy szót váltottunk, mert én csak feltartottam a hüvelykujjamat, mutatva, hogy mekkora laza vagyok, hogy ezt a menő rap zenét hallgatom a negyedik sorban, úgy, hogy nem is értem, mit mondanak, meg nem is tetszik.

De jöjjön az utolsó nap, mert most már kezd hosszúra nyúlni a beszámolóm. A 30Y koncertjén, a harmadik sorban, amikor befurakodott elém egy kövér nő, akitől nem láttam semmit, és a haja a számba lógott, kezdtem azt érezni, hogy ez így nem fog menni. Amikor pedig megláttam, hogy egy férfi távozik, megcsillant a remény halovány szikrája, és közöltem a lányokkal, hogy ezt a bulit most kihagyom. Könnyeimmel küszködve (nem értem miért, de ki akartak jönni) kifurakodtam a tömegből, ami nem volt kis teljesítmény. Beszéltem anyukámmal, apukámmal, a barátnőmmel is beszéltem volna, de nem vette fel. Igazából azért telefonáltam ilyen vadul, mert féltem, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mi a baj, akkor pedig elszakad a cérna.

De a koncertnek is vége lett, utána jött a Quimby. Jó volt, kár, hogy egy héttel később egy az egyben ugyanezt a repertoárt nyomták le egy másik fesztiválon is... És Kis Tibi sem olyan jó fej, annak ellenére, hogy milyen alter imidzset épített ki magának.

És legvégül eljött a Kiscsillag, ami alatt citromkarikákkal dobáltuk a domboldalon alattunk ülő fáradt/részeg üldögélőket. Egy férfi ráesett a másik fekvő férfi fejére, annyira részeg volt ugyanis, hogy nem tudott feljönni a domboldalon. Mellettünk egy fiatal szétdrogozott csaj ült, aki megkarmolta Orsit, amikor jött a kedvenc száma, és aztán azt akarta, hogy vegye fel a tömeg. De mégis, miért tették volna? Amit lehet a Péterfy Borinak, azt nem lehet a kis drogosnak…

Az utolsó reggelen összepakoltuk a sátrat, búcsút intettünk a fesztiválnak, és a hazafele utat csendes szunyókálással töltöttük. Nem vagyok nagy fesztiválállat, mint most kiderült – amúgy ezen szerintem senki nem lepődött meg. Viszont akkor, amikor vége lett, úgy fogalmaztam, hogy jól éreztem magamat. Hogy jövőre megyek-e? Nem hinném, de talán majd az után. Ki kell heverni. Amúgy ki tudja. Lehet, hogy decemberben már másként fogom gondolni, addigra ugye megszépülnek majd az emlékek.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amerikában nagyon elterjedtek a kisebb étkezési vállalkozások, köztük a limonádé standok, food truckok és fagyizók. A limonádé stand főleg a gyerekek körében elterjedt, mert ez egy remek lehetőség egy kis zsebpénzt keresni. A limonádé stand előkészítéséhez nagyon kevés alaptőke szükséges és minimális tapasztalat. Bár mindez szép és jó, vajon megéri egy limonádé stand fenntartása? Mennyit lehet vele keresni?

Az első és legfontosabb dolog a limonádérecept elkészítése. Több emberrel is kóstoltasd meg, vagy készíts több variációt. Az utóbbit jobban ajánlom, mivel ha három limonádévariációból (nagyon édes, normál, savanyú) választhat, akkor a vevő úgy fogja érezni, hogy az egyik neki tökéletes. Célszerű kóstolókat adni, hogy a vevő azt a fajtát választhassa, ami tényleg ízlik neki. A marketing egyik alapelve, hogy nem egy terméket forgalmazunk, hanem egy élményt. Ebbe beletartozik az eladás, hogy hogy néz ki a termék, valamint az, hogy milyen ízű. Itt muszáj a tökéletesre törekedni.

Ha van egy műanyag kerti asztalod, egy abroszod és egy kancsód, akkor már készen is állsz életed első limonádé stand vállalkozásának elindításához. Készíts egy nagy táblát, határozz meg egy árat (kb. 100 Ft/deciliter) és keress egy ideális helyet. Érdemes ügyelni arra, hogy hol lehet árusítani és hol nem – ajánlanám a biopiacokat, ahol minimális helybérért legálisan árusíthatsz. Bár azt hiszem, hogy egy gyereket nem tartóztatnak le azért, mert limonádét árul, mégis kerülném az ilyen próbálkozásokat.

Eljött az idő, hogy megtudd, mennyit is lehet keresni. A számolásomat így végeztem el: citrom ára: 400 ft/kg, cukor ára 300 ft/kg, 1 liter limonádé/1 citrom. A végeredmény az, hogy 1 liter limonádé eladásával akár 950 forint profitot is szerezhetünk. Egy biopiacon rengeteg ember fordul meg, és hogyha a nagy melegben árusítasz, akkor akár 20 liter limonádét is eladhatsz. Ez 19 ezer forintot jelent.

A limonádé stand egy nagyon jó lehetőség zsebpénzt keresni a nyáron, és mindenkinek ajánlanám a kipróbálását. Ha gyűjtesz valamire, egy kis szerencsével egy-két nap alatt összejöhet. Tuti tippek: ne felejtsd el, hogy a jégre is költeni kell egy kicsit. Nézzen ki jól a limonádé, mentalevelekkel díszítsd vagy szörppel ízesítsd.

Titkos recept: A cukrot és a citromot egy serpenyőbe helyezd, amíg sűrű, szirup állagú folyadék lesz belőle. Ezt addig melegítsd, amíg teljesen sima szirup nem lesz belőle. Ezt keverjük a vízzel.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Egy kis segítség, hogy ne büntessenek meg:
Így árusítson az utcán
Mozgóboltot nyitna? Így fogjon hozzá

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az első dolog, ami beugrik Arnold Schwarzeneggerről, az a színészi karrierje vagy a testépítő múltja. Ezek alapján nagy eséllyel azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Arnold nem egy lángelme. Pedig ami még széles körben ismert lehet, hogy ő volt Kalifornia kormányzója 2003 és 2011 között. Ezt a három információt birtokoltam róla egy darabig, és a fejemben meg is alkottam róla a képet. Viszont mostanában olvastam egy könyvet (Tools of Titans), amiben Schwarzenegger is kapott pár oldalt. Néhány elég érdekes dolgot tudtam meg belőle, aminek köszönhetően teljesen átformáltam a róla alkotott képemet.

Kezdjük az elején, a testépítő karrierjével. Gyerekkorában sok sportba belekóstolt, és az akkori focicsapatával beszabadult egy edzőterembe. Beleszeretett, és azt választotta. A testépítő világbajnokságon, ha csak az arcokat nézzük, az övé volt messze a legmagabiztosabb, olyan, mintha már meg is nyerte volna. Annak ellenére, hogy csak 19 éves volt. Saját elmondása szerint nem azért ment oda, hogy versenyezzen, hanem hogy nyerjen. Volt egy tiszta víziója, hogy ott fog állni a dobogó tetején, és ennek érdekében minden nap öt órát szenvedett. Így lehetett a mindenkori legfiatalabb versenyző, aki megnyerte a Mr. Universe címet.

1971-ben Amerikába ment egy barátjával, Franco Columbuval (aki súlyemelő, bokszoló és testépítő bajnok), és belekezdtek egy építkezési vállalkozásba. Akkoriban igazi kuriózumnak számítottak, mint európai kőművesek.

Centit használtak hüvelyk helyett, és sok minden másra kaptak még fura pillantásokat a megbízóiktól. Amikor fizetésről volt szó, mindig valamilyen hajmeresztő összeget állapítottak meg, mondjuk 5000 dollárt egy impozáns kéményért. A vevő persze kétségbeesetten sokallotta az összeget, hiszen a reális összeg 2 és 3 ezer dollár között mozgott volna. Erre az volt a protokoll, hogy Arnold játszotta a jófiút, Franco pedig a rosszat. Arnold odament a vevőhöz, és előadta neki, hogy megpróbálja lejjebb vinni az árat, csak meg kell beszélnie a társával. Ezután kint elkezdtek egymással üvöltözni németül és olaszul, majd a jófiú visszatért, és azt mondta, hogy sikerült lealkudnia 3800-ra. A vevő persze rettenetesen hálás volt ezért.

Arnold a filmiparban szerette volna folytatni a karrierjét, de látva, hogy más testépítők kiszolgáltatottá váltak amiatt, hogy el kellett fogadniuk minden ajánlatot (hiszen a megélhetésük múlott rajta), ő úgy döntött, hogy pénzügyileg stabil lábakon kell hogy álljon. Befektette a megszerzett pénzét ingatlanokba, és az infláció miatt 300%-os hozammal operálhatott. Így még a filmes karrierje előtt dollármilliomos lett.

Hogyha belegondolunk, Schwarzenegger számos területen kiemelkedő teljesítményt tudott nyújtani, ami miatt felmerülhet bennünk a kérdés: Mégis, hogyan? A válasz egyszerű: tudta, mit szeretne, és minden erejével azon volt, hogy valóra váltsa. Azonban neki is volt egy olyan időszaka, amikor túl volt terhelve. Záporoztak a felkérések, sikeres befektető volt, a filmes karrierje elején volt, és túl sok volt ez egyszerre. Életében először depressziós lett.

A tengerparton belefutott egy barátjába, aki transzcendentális meditációt tanított, és mivel vesztenivalója nem volt, ezért kipróbálta. Minden nap reggel és este húsz percig egy helyben ült, mélyeket lélegzett és a mantráját ismételgette. Három hét után képes volt teljesen kikapcsolni az elméjét, és elmúlt a depressziója. Egy éven át folytatta a dolgot, a meditáció alapjaiban változtatta meg, hogy hogyan néz a világra.

Hogyha valamit csinál, nem hagyja, hogy bármi megossza a figyelmét. Csakis egy dolog létezik ha forgatókönyvet ír, ha edz, ha sakkozik, ha színészkedik.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

források: Tim Ferris: Tools of Titans (2016)
Arnold Schwarzenegger says a year of practicing Transcendental Meditation in the '70s changed his life

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ma anyukám megkérdezte, hogy milyen 16 évesnek lenni – könnyen válaszoltam azt: szar!

A tizenhat éves kor minden szempontból szívás. A szüleink azt gondolják, hogy milyen aranyos tini gyerekek vagyunk, mi viszont úgy látjuk magunkat, mint egy felelősségtudatos, döntésképes felnőtt, akinek minden joga megvan ahhoz, hogy eldöntse, hogy mit akar tenni, és hogy mivel szeretné tölteni a szabadidejét.

És itt jönnek be a képbe a szüleinkkel folytatott háborúk. Ha nem értünk valamiben egyet, a szüleink meg nem hagyják ránk a döntést, mondván, hogy mi még nem vagyunk döntésképesek.

Most egy olyan problémához próbálok nektek, kortársaimnak segítséget nyújtani, ami arról szól, hogy mi van akkor, ha az ember nem mehet el valahova.

Először is, fontos, hogy minden szituációban őrizd meg a nyugalmad, és ne kezdj el ordítani te is, mert annak sosincs jó vége, ha mindenki ordít. Ráadásul így támadhatóvá válsz, mondván, hogy te is kiabáltál és csúnyán beszéltél, szóval ajánlom, hogy próbáld meg elkerülni ezeket. Tudom, nagyon nehéz, de hidd el, használ.

Másodszor pedig próbálj meg mindig értelmesen érvelni, és jogos dolgokkal alátámasztani a kéréseidet, különben a szüleid nem fogják érteni, hogy miért szeretnél ennyire valamit. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindig próbáljátok megérteni egymást, te is őt, mert ha ez véletlenül megtörténik, talán van rá egy kis remény, hogy belátod, hogy igazuk van. Ám ha ez nem történik meg (és ebben rám hasonlítasz), ne ess pánikba, próbáld megértetni a szüleiddel, hogy miért olyan életbevágó elmenni bulizni azokkal az osztálytársaiddal például, akikkel kevesebb mint 12 óra múlva úgyis találkoztok a suliban.

De ha még ez sem elég, jó lesz, ha az utolsó lehetőséghez fordulsz: elkezded kérlelni őket, és megmondod, hogy cserébe másnap kitakarítod akár az egész lakást, és még fel is hívod őket éjfélkor, hogy a gyanúja se merüljön fel a fejükben annak, hogy elvesztél egy kihalt sikátorban az éjszaka közepén. És ha tényleg ennyire szeretnél valamit, akkor meg fogja érni kitakarítani mindent ezért az estéért.

Utolsó tanácsom pedig az, hogy úgy tudsz több esélyt adni magadnak ezekhez az akciókhoz, ha már a legelején eldöntöd, hogy nagyon kedvesen, tisztelettel fogsz a szüleidhez szólni.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nem tudunk úgy szörfözni a neten, hogy ne ütköznénk menet közben néhány fidget spinnerbe. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a kezünk ügyébe kerülő kis bigyó mire lehet jó. Igazából semmire. Az ég adta világon semmi értelmes dologra.

Viszont 2017-et írunk, és az értelmes dolgok senkit sem érdekelnek. Az céltalanság a menő. Itt van ez a csapágy-központú valami, amit lehet pörgetni. Zseniális. Micsoda találmány. Az egész emberiséget mentettük meg vele. Tegyük fel, hogy meguntuk csak pörgetni. Mi mást csinálhatnánk vele?

Játszhatunk vele orosz rulettet. Bizony, orosz rulettet. Hogy hogyan? Először is, pörgessük meg, majd a tetszőlegesen kiválasztott ujjunkkal pöcköljünk át a forgó veszedelem szélén. Ha ügyesek voltunk, nem történt semmi. Ellenkező esetben teljes erőből belepöccintettük drága ujjacskánkat valami nagyon-nagyon keménybe. Au. Jól hangzik, nem? Ezt a játékot lehet egyedül játszani és barátokkal is. Nincs is annál nagyobb thug life, amikor neked háromszor sikerül egymás után, a barátod meg elsőre nekivágja. Felbecsülhetetlen.

Következő alternatívánk egy fokkal lejjebb szerepel a kockázati skálán. Kinek pörög tovább? Elsőre könnyűnek hangozhat, és az is. Minden erőnkkel üssük meg az egyik szárny szélét, majd tartsuk a közepét mozdulatlanul. Nem nagy varázslat.

Ha hatalmas küzdőszellemmel rendelkezünk, akkor harcba is bocsájthatjuk pörgettyűnket. Szokás szerint megpörgetjük, majd a földön találkozásra kényszerítjük őt testvéreivel. A győztes az, aki utoljára ál le.

Nagyságrendileg ezzel össze is foglaltam ennek a fenomenálisan szofisztikált játéknak a felhasználási lehetőségeit. Ha valakit megtalálna az ihlet, és egy új használati móddal állna elő, nyugodtan leírhatja kommentbe – ezzel is szolgálva a tudásközpontú társadalmat.

A cikkben megjelent ötletekből származó balesetekért, sérülésekért felelőséget nem vállalok. A saját hülyeséged határát kérlek reálisan húzd meg, és ne sodorj veszélybe másokat. Jó szórakozást!

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Londonban töltöttem néhány napot, és felfedeztem pár különbséget a londoni és a budapesti életforma között.

Az utcákon, az üzletekben, a közlekedési eszközökön különböző nyelvek szófoszlányai jutottak el a fülemig, és a ruházat alapján különféle népek és vallások képviselőit lehetett a tömegben felfedezni. A londoniaknak szemmel láthatóan természetes, hogy soknemzetiségű városban élnek. A sokszínűséget és toleranciát jelzi az is, hogy egyik reggel egy pizsamás lány sétáltatta kutyáját az utcán, de senki nem bámulta meg és nem tettek a ruházatára megjegyzést. Úgy érzem, nálunk többen nem állnák meg szó nélkül, ha ezt a szituációt látnák.

Egyébként a londoniak öltözködése számomra meghökkentő volt. A nappali kb. tíz fokos hőmérséklet ellenére a nők kilencven százaléka harisnya nélkül, spagettipántos pólóban, vékony szövetkabátban mászkált, de hogy azért enyhítsék a dolgot, lábukra prémes, téli csizmát húztak. A másik véglet a nyári strandpapuccsal párosított téli dzseki volt. Egyébként nagyítóval kellett keresni a harisnyát viselő nőket. Úgyhogy, ha valaki Londonban szeretne harisnyaboltot nyitni, verje ki a fejéből, mert csak csődre számíthat. A hivatalokba igyekvő öltönyös férfiak előszeretettel járnak dolgozni hátizsákkal – mit sem törődve azzal, hogy az öltözékükhöz nem éppen illő táskát választottak. Úgy tűnik, számukra a praktikum előbbre való az eleganciánál.

Naponta metróval közlekedtem, ahol hatalmas a tömeg, de ennek ellenére flottul zajlik minden. Elkerülhetetlen, hogy az ember lábára lépjenek, vagy egy kicsit meglökjék. Meg kell említeni azonban, hogy mindig elnézést kértek, sőt, volt olyan is, hogy észre sem vettem, hogy hozzám ért egy úriember, csak azért gondoltam, hogy ez történt, mert bocsánatot kért.

Nem ajánlom azonban a taxival való közlekedést, bármilyen jól is néznek ki a fekete kis autók, mert egy turistának az inge-gatyája is rámegy egy rövidebb útra is. Elsőre megmosolyogtató látvány a gyalogátkelőhelyeknél az aszfaltra festett „jobbra nézz”, majd „balra nézz” figyelmeztetés. De hamar rájön az ember, hogy a jobboldali közlekedéshez szokott turisták kapásból előbb balra néznek, és csak azután jobbra, ami Londonban végzetes hiba lehet. Hamar rájövünk, hogy ami elsőre megmosolyogtató, az valójában a gondosság jele.

Mikor az utcákat róttam, szembeötlött, hogy milyen sokan futnak. Nemcsak parkokban, hanem forgalmas utcákon és tereken is, a nap bármely szakában, akár esőben is. Úgy látszik, sokaknak fontos a testmozgás.

A futókon kívül több utcai előadóval is találkoztam. Zenészekkel, zsonglőrökkel és mutatványosokkal. Így ismertem meg a Techtonics együttest. A fiatal fiúkból álló banda a híres Imperial College akapella kórusa. Érdemes őket megnézni a Facebookon, jól zenélnek és viccesek is. A londoniak értékelik ezeket az előadásokat, lelkesen tapsolnak, éljeneznek és dobnak egy kis pénzt is a perselyekbe.

Jó hír, hogy rengeteg múzeumba ingyenes a belépő (pl. Natural History Museum, National Maritime Museum, National Gallery, Victoria and Albert Museum, British Museum), míg nálunk a múzeumok fizetősek.

Ottjártamkor feltűnően sokan viseltek kabátjukon pipacsos kitűzőt (Poppy Lapel Pin). Kiderült, hogy a kitűző megvásárlásával járulnak hozzá a háborúkban sérült veteránok életkörülményeinek javításához.

Úgy tűnik, Londonban a mindennapokhoz két dologra van szükséged: az okostelefonodra és a bankkártyádra. Még egy gombóc fagyit is bankkártyával fizetnek ki. A bérleteket, a menetjegyeket, a belépőket is le tudod tölteni a telefonodra, és ezzel engednek be mindenhova.

A nyüzsgő nagyvárosban sok helyen lehet magyar beszédet hallani, de egyetlen magyarnak az arcán sem láttam felcsillanni az örömöt, hogy: „Jaj de jó, itt egy magyar!” Szomorú, hogy honfitársaink közönyösen viselkednek egymással, még külföldön is. Vagy olyan sok magyar él Londonban, hogy természetes a magyar szó?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nagyon szeretem Leonardo DiCapriót, mint színészt, ezért is döntöttem úgy, hogy megnézem a régebbi filmjeit is. Arra kellett rájönnöm, hogy ezek még jobban is tetszettek, mint az elmúlt 15 évben készült filmjei. Ezek közül a filmek közül válogattam ki a személyes kedvenceimet.

Egy kosaras naplója

Ez az 1995-ben készült film az egyik kedvencem a színész filmjei közül. Jimnek, egy ígéretes kosaras pályafutás előtt álló fiúnak mutatja be a fiatalkorát. A film Jim Caroll, a híres író életrajzi regénye alapján készült. A fiatal fiú hamar kipróbálja a kábítószert, és ez egy megállíthatatlannak tűnő lejtőn indítja el az életét és a pályafutását. Iskolai balhék, piti lopások és ilyesmik hatására elveszít mindent, ami addig az életét jelentette.

A film nagyon nyomasztó, de közben életszerűen és megrendítően meséli el egy jó képességű ember teljes lezüllését. Olyanoknak, akik valami könnyed és szórakoztató filmet szeretnének megnézni, semmiképp sem ajánlom. Viszont az, aki veszi a fáradságot, és elég erőt merít ahhoz, hogy megnézze, egy nagyon jó filmet láthat (és nemcsak a fiatal DiCaprio látványa miatt).

Egy kosaras naplója (The Basketball Diaries, 1995, 102')
Rendezte: Scott Kalvert

Ez a fiúk sorsa

Ez a film az 1950-es években játszódik. Az előzőhöz hasonlóan ez is egy életrajzi ihletésű regény alapján készült 1993-ban. A tizenhárom éves Tobias Wolf (Leonardi DiCaprio) az anyjával él, aki azonban azt gondolja, hogy a fiúnak szüksége van egy apára. Meg is találja a szerinte megfelelő jelöltet Dwight (Robert de Niro) személyében, akiről azonban hamar kiderül, hogy erőszakos a természete, és nem viselik el egymást túl könnyen az ifjú Tobias-szal.

Dwight a saját otthonában úgy érzi magát, mint valami király, és a mostohafia ez ellen a hatalom ellen lázadozik, legtöbbször jogosan. Elkezdi ütni a fiút, Caroline, az anyja pedig tűri ezt a helyzetet. A kisváros szellemisége sem pont a legjobb egy bántalmazott család megvédésére. Tobias végül megoldást talál, egy bentlakásos iskolába költözik, ahol végre megszabadulhat a mostohaapjától.

Ez a fiúk sorsa (This Boy's Life, 1993, 110')
Rendezte: Michael Caton-Jones

Rómeó és Júlia

Shakespeare már mindenki által jól ismert drámájának feldolgozása a film. A helyszín az 1950-60-as évek Verona Beach-e, ahol a Capulatek és a Montague-k feltűnő kocsikban és csillogó fegyverekkel vívják évszázados harcukat. Azonban meglepő módon Rómeó (Leonardo DiCaprio) és Júlia (Claire Danes) egymásba szeret, és rövid időn belül össze is házasodnak.

Szerintem ez nem egy olyan történet, ahol nagyon lehetne spoilerezni, minden a várható módon történik, csak a film végén van eltérés az eredeti műtől. Júlia felébred már akkor, amikor Rómeó a mérget issza, a szomorú végkifejletet azonban nem tudja elkerülni. Paris meggyilkolása is kimarad a filmből. Érdekes még, hogy nagyjából az eredeti szöveget mondják benne, persze azért átírták, hogy igazodjon a történethez.

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996, 120')
Rendezte: Baz Luhrmann

Fodor Júlia (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nyár elején omlott össze a British Airways informatikai rendszere, ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy milyen hátrányai is vannak az életünk részévé vált technológiának.

Manapság mindent elintézhetünk pár kattintással. A technológia legnagyobb előnye az, hogy a rohanó világban rengeteg mindent intézhetünk el meglehetősen rövid idő alatt. Azonban elég lehet egy hiba a rendszerben, és az egész összeomlik. Már több film is foglalkozott azzal, hogy mi lenne, ha a gépek világuralomra törnének, de én közel sem gondolok ilyen abszurd dolgokra. Nemrég okozott nagy problémát egy zsarolóvírus, és habár nagyrészt megoldották a problémát, előfordulhat majd talán a nem is olyan távoli jövőben, hogy egy új vírus hatalmas károkat okoz világszerte. A kérdés az, hogy ha ez bekövetkezne, mi lenne a következménye.

Előfordulhat például, hogy egy nagyobb banknak feltörik a rendszerét. De nem is kell feltétlenül csak a nagyobb cégek feltöréséről beszélni, ha információk lopásáról vagy károsításról van szó. Hiszen az internetnek ez az egyik hátránya: viszonylag könnyen férhetsz hozzá mások esetleg fontos adataihoz. Tényleg olyan fontos minden fontos információt az interneten tárolni? Ja, hogy onnan nehezebb ellopni? Nem feltétlenül. Onnan nem tűnik el? Elég egy hacker, aki feltöri a biztonsági rendszert. Mi minden személyes adatot tettél fel az internetre? De nem is kell feltétlenül az internetre feltenned, ha nem vagy védve a vírusok ellen, hiszen amennyiben egy komoly vírus megfertőz, nem csak kárt okozhat a gépeden, de rengeteg számodra fontos dolgot törölhet vagy lophat el. Azt hiszed, mindentől megvéd a jelszavad, holott egy igazán jó hacker különösebb gond nélkül töri fel. A leggyakoribb jelszó az 123456, és nem tudom, mi a nagyobb baj, az, hogy nem lep meg, vagy az, hogy azt hiszik, semmi gond sem lehet belőle. Érdemes hosszú jelszavakat megadni, amiben, ha lehet, minél több speciális karakter legyen (ugyanis ezeket nehezebb megfejteni). De nem is csak a fiókok feltöréséről beszélek. Az emberek nagy része mindent megoszt vagy felrak a netre, amiket bárki elérhet nagyobb erőfeszítés nélkül, és ezeket nemigen gondolják át. Feleslegesnek tartom hosszan leírni azt, hogy amit felteszel, az ott marad, mert ezt, ha több milliószor nem mondták el, akkor egyszer sem, viszont azt érdemes átgondolni, hogy tényleg olyan fontos-e mindent feltölteni gondolkodás nélkül. Az ilyen feltöltések többsége ártalmatlan és érdektelen dolog, viszont előfordul pár igen kényes információ is, amit nem igazán kéne feltenni a netre.

Meghibásodás és adatkárosodás nem csak külső betörés miatt történhet. Bármikor bármi elromolhat anélkül, hogy sejtésünk lenne arról, hogy mi okozta. A legnagyobb baj az informatikai rendszerek meghibásodásával, károsodásával, hogy már minden olyan bonyolultan van megcsinálva, hogy akár napokba is telhet megoldani egy-egy ilyen problémát. Ez nem csak számítógépes rendszereknél van így, hanem már szinte minden bonyolultabb eszköznél, de még a járműveknél is. Csak hogy egy példát említsek: az autónkkal valami gond volt, rengetegszer volt szervizben. Szinte minden alkatrészt kicseréltek rajta, és bár megoldották a problémát, fogalmuk sem volt, hogy mi okozta. Mivel minden egyre bonyolultabb lesz, egy meghibásodás esetén egyre nehezebb lesz megállapítani, hogy mi a baj okozója, és ezért megoldani is nehezebb lesz a helyzetet. Márpedig, ha valami fontos rendszer elromlik, akkor az hatalmas gondokat okozhat. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy muszáj-e mindent gépekre és programokra cserélni. Ha a hackereket el is felejtjük, akkor is ott vannak olyan eshetőségek, amiknek komoly következményei lehetnek.

Nem ellenzem az informatika jelenlétét a mindennapokban, de gyakran elgondolkodtatnak az olyan események, ahol kisebb apróságok miatt egész rendszerek válnak működésképtelenné.

Szóráth Csaba (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Már a szezon eleje óta lázban égek, hogy mi fog kisülni a Real Madrid aktuális idényéből. Tudniillik a királyi gárdának 5 éve nem sikerül megnyernie hazája legrangosabb tornáját, a La Ligát. 2012-ben több mint 100 ponttal sikerült a csúcsra jutnia a csapatnak, ami nem kis szó. Viszont, ami már nem sok örömre adhat okot, az az, hogy az azóta eltelt 4 szezonból hármat a legnagyobb rivális, a Barcelona, egyet pedig a város másik felén preferált, a Real fanok által nagyon utált Atletico Madrid nyert meg.

Az idei szezon nagyon jól indult a Blancóknak, és a Barca botlásait kihasználva az idény nagy részét a tabella élén töltötte. Március környékén egy-két rosszabb eredmény becsúszott, de ami igazán megfordította az erőviszonyokat, az a 3:2-es vereség volt a Barcelonától. Március óta fogamat összeszorítva és a bajnokság állását naponta csekkolva vártam május 21-ét. Miért is? Mivel aznap volt az utolsó meccs az idényben, és még véletlenül se dőlt el, ki nyeri idén a bajnokságot.

Mióta focit nézek, a Realért dobog a szívem. Amikor már igazán megértettem, hogy hogyan is van ez az egész VB, BL, La Liga rendszer, ahogyan a többi realos, annak szurkoltam, hogy szeretett klubunk megszerezze a hőn áhított 10. BL serleget. Azért a bajnokságot is követtem, de csak fél szemmel. Minden figyelmem a nemzetközi tornán volt. 2014-ben, a szezon kezdetekor már sokan érezték, hogy ez valahogy más lesz. Szurkoltam, hogy meglegyen a bajnoki cím, de sajnos ez nem jött össze. Viszont a BL döntő akkor még várt a királyi gárdára. A drámai finálé után – amit hosszabbításban a Real 4:1-re megnyert az Atletico ellen –, úgy éreztem, hogy a világ legjobb klubjának szurkolok, és semmi sem állíthat meg bennünket. Viszont miután már lecsengett az egész, kicsit bökte a csőrömet, hogy a bajnokságot valamiért nem tudják megnyerni. Azóta 2 szezon telt el, és semmi (jó ez nem teljesen igaz, mert 2016-ban újra BL-t nyert a Real).

A meccs előtt

Most jött el a Real ideje! Az este a Malagával csapnak össze, és ha nem veszítenek, vagy ha mégis, de a Barca kikap, amire nagyon kicsi az esély, megnyerik 33. bajnoki címüket. Nem lesz könnyű feladat, mivel a Malaga április elején a Barcelonát 2:0-ra verte el – de szerintem megoldható.

A meccs után

Hát igen, sikerült! A Real Madrid 5 év után újra bajnok. Nem lehet leírni azt az érzést, amit most érzek. Egyszerűen olyan boldogság járt át a lefújást követően, hogy a YouTube segítségével még a csapat indulóját is fennhangon énekeltem. Már a 2. percben vezetést szerzett a Real Ronaldo góljával, és után meg is tartotta előnyét, majd még eggyel növelte, így lett 2:0.

Ezekben a pillanatoknál mutatkozik meg az, miért is jó rajongani valamiért. Az érzés, amikor a csapatod nyer, vagy csak a kedvenc sorozatodban a főszereplő sok szenvedés után célba ér, na ilyenkor jár át az az elmondhatatlan öröm, ami engem is átjárt a hétvégén. Aki tapasztalta már, tudja miről beszélek. Ezért jó valamit ennyire szeretni, mert ilyen önfeledt boldogságot tud okozni. Kicsit ki tud szakítani a szürke hétköznapokból és mosolyt tud csalni az arcunkra. Ha egy ember nem is lel túl sok örömöt az életben, sorra jönnek a kudarcok, ezeknél a helyzeteknél akkor is boldog tud lenni. Úgyhogy mielőtt valakit paraszt focistának bélyegzel, mert folyton mezekben jár, vagy mert minden cucca az adott csapat logójával van ellátva, gondold végig: lehet, hogy benne mindig az játszódik le, mint ami minden magyar fiatalnak, öregnek, kicsinek, felnőttnek, amikor a magyarok az EB-n játszottak. És ha ez megvolt, gondolkozz el azon, hogy ez nem lenne-e esetleg neked is jó.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!