Szubjektív

Többször halottam már TV-ben, olvastam újságban a „független színház” kifejezést, de őszintén szólva, eddig nem igazán tudtam, mit is jelent ez a fogalom. A hétvégén azonban a Maladype Színház előadását látva, a színház mint fogalom egy egészen új jelentést kapott számomra. Ez kicsit más volt, mint a legördülő vörös függöny és a látványos díszletek világa.

A színház már első látásra is eltért a megszokottól: a nézők körbeülték a színpadot, ami tulajdonképpen egy hatalmas fehér tornaszőnyeg volt. Az előadás díszleteit és jelmezeit a minimalizmus jellemezte. A szereplők egységesen egy fekete kétrészes mackó-játszóruhát viseltek, amit kedvük szerint nyújtottak, vagy akár a fejükre is húzhattak.

Az első jelenet alatt az az érzés nyilallt belém: Te jó isten! Micsoda ostobaság ez! – de a második jelenetben már kezdtem érteni, miről is lesz szó.

Az előadás Georg Büchner Leonce és Léna című klasszikus darabjának modern feldolgozása, melynek szereplői egy általuk nemkívánt házasság elől menekülnek – a véletlen folytán, kalandos úton, természetesen – egymás karjaiba. Az előadás attól újszerű, hogy a történet részleteit különböző stílusban, sokszor a közönséget is bevonva, improvizálva adják elő (pl. Zaccomer Mária tanárnőt a fináléban boldog menyasszonyként láthattuk egy – szintén a nézők közül verbuvált – fiatalember karjaiban). A színészek minden jelenetre 4 verziót, 4 különböző stílusú megközelítést dolgoztak ki, és hol a közönség, hol a sarokban ülő rendező-játékmester választotta ki, hogy aznap este épp melyiket adják elő. Nekem különösen tetszett az Alt Shift Q című jelenet, amelyben a szereplők videojáték-figuraként mozognak, illetve tetszett még a hollywoodi stílus is, melyben számos popkult utalás is megjelent (pl. „Szemetek! Kicsináltátok Kennyt!”).

A társulat 2002 óta játszik, és nemcsak művészi felfogásban, de működésében is független. Pályázatokból tartja fenn magát, nem állandó helyen, hanem meghívásos alapon játszik sok színházban, itthon és külföldön egyaránt. Aki szeretné megnézni a darabot, vagy valamelyik másikat az együttes repertoárjából, keresse fel a társulat honlapját: www.maladype.hu

Győrfi Róza (AKG, 8. évf.)
Fotó: Udvardy Dávid

Georg Büchner: Leonce és Léna (Maladype Színház)
Rendező: Balázs Zoltán
Szereplők: Faragó Zénó, Lendváczky Zoltán, Fátyol Kamilla

Hát igen, már megint elköltöztünk. Amióta élek, ez a hetedik. A lakás fantasztikus, nagyon jó elosztású, és minden itt van a közelében. De sajnos, mint minden, ez is túl szép, hogy igaz legyen.

Miután beköltöztünk, körülbelül egy hónapig minden simán ment, berendezkedtünk, és elkezdtük beélni a lakást. Aztán egyik nap, suli után, csengettek. Nem tudtam, ki lehet az, mivel senkit sem vártunk. Ajtót nyitottam, és ott állt a nő, a banya, a hárpia. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az, aki megkeseríti életemet, és rettegésben tart. Tudatta velem, hogy olyan hangosak vagyunk, hogy képtelenség tőlünk elaludni. Mikor már egy ideje ecsetelte a zajok káros következményeit, kíváncsi kutyám kidugta orrát a bejárati ajtón. Megsimogattatta magát a hidrogénszőke, tüsi hajú, hatvan év körüli nővel. A nő most a kutyámmal kezdett társalogni. Szépségét, okosságát dicsérte, s ezek után azt tanácsolta nekem, hogy mindig hagyjak égve a kutyának egy lámpát, mikor elmegyek otthonról. Merthogy amikor megy a boltba, mindig látja, hogy sötét van nálunk, és szegény kutyának ez nem jó, megvakulhat. Megnyugtattam, hogy mindig égve hagyunk neki lámpát, nem fog megvakulni. Biztosítottam, hogy csendesebbek leszünk, bár nem éreztem úgy, hogy bármikor is hangoskodtunk volna. Aztán visszatértem a szobámba, s közben azon morfondíroztam, megvakulhat-e attól egy kutya, ha csak napfény világítja be a szobát, ahol van? Felidéztem a nő szavait, és akkor valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes: mi a harmadik emeleten lakunk, ők a másodikon. Amikor a nő elmegy a boltba, vajon miért jön fel a harmadikra, mielőtt kimenne a házból? Ez volt az első jele annak, hogy a nő nem komplett igazán. Aztán eltelt egy-két nap. Egyik este, éppen lefekvéshez készülődtem, amikor valaki kopogott, csengetett és végül már verte is az ajtót. A hárpia volt az, teli torokból üvöltötte, hogy hajnali egykor tessék már lefeküdni, meg hogy ők szeretnének aludni, és nem tudnak a zajongásunktól. Nem nyitottunk ajtót, és a nő csak üvöltött. Aztán anya odaszólt neki, hogy inkább menjen vissza aludni, és ne üvöltözzön, mert felkelti a többi lakót. Egy idő után, mikor már eléggé fájhatott a torka, visszament lefeküdni. Nem értettük az egészet, mivel semmi zajt nem csaptunk. Másnap este teljesen egyedül voltam otthon, lábujjhegyen sétáltam a lakásban, nehogy a banya feljöjjön és leüvöltse a fejemet. Eltelt pár hét. Fél tizenegy volt, este. Mint a múltkor, most sem csaptunk semmi zajt, de nagy megdöbbenésünkre csöngettek, s az ajtónyitást meg sem várva egy férfi lépett be, a férj. Normális, emberi hangon közölte, hogy hangoskodunk, és már késő van, ők aludni szeretnének. Aztán a folyosón lévő nő, a hárpia rázendített. Hisztérikusan üvölteni kezdett, nem lehetett leállítani. Közölte, hogy kihívja a rendőrséget, és azonnal fejezzük be a hangoskodást. Ajánlottuk, hogy ne tegyék, és hogy hagyják el az otthonunkat, mivel az engedélyünk nélkül jöttek be. A házaspár hazament birtokába, és hagyta a miénket. Mi pedig nagy családi tanácsot tartottunk, és átbeszéltük a dolgot. Nagydarab, izmos barátok és rendőr ismerősök jöttek szóba, esetleg, hogy valaki majd meztelenül nyit ajtót, és akkor többé nem lesz merszük benyitni. Kis idő elteltével kutyasétáltatás során a banya találkozott a bátyámmal. Üvöltözve közölte vele, hogy lefotózta, hogy a kutya a lábtörlőjére hányt, és erre három szemtanúja is van… A kutya, akiről beszélt, a kérdéses napon nem tartózkodott a házban, lifttel utazik ő is, tehát egyébként sem kerülhetett oda, és persze a három szemtanú – a banya, a banya kutyája és a férje – biztos látták, amit láttak, de lehet, hogy ez esetben tévednek. Az üvöltöző nőt faképnél hagyó bátyám beszélgetésbe elegyedett egy öreg hölggyel, akitől érdeklődött a házaspárról. Tőle megtudta, hogy mindenki messziről elkerüli őket, a nő nem normális. Mivel már mind a ketten nyugdíjasok, össze vannak zárva egy lakásba. Tíz éve válnak, és még a gyerekeik is gyűlölik őket.

Néhány nappal a házaspár látogatása után anyukám elutazott, így felnőtt nélkül maradtunk a lakásban. Egy héttel az elutazás után, péntek este fél tizenkettő körül ültünk vacsorához. Körülbelül nyolcan ültünk az asztalnál. A vacsora végét megtoldottuk egy kis játékkal, ami azzal járt, hogy a poharunkat az asztalhoz kellett érintenünk, és néha felálltunk és leültünk. Épp véget ért a játék, amikor két vadállat, a nő és a férfi ajtónk előtt termett. A férfi csöngetett, és szokásához híven, azonnal nyitotta is az ajtót, ami sajna zárva volt. Mind a ketten teli torokból üvöltöttek és verték az ajtót, ami vészesen remegett, és úgy látszott, ha így folytatják, beszakad. Aztán kinyitottuk a kisablakot az ajtón – amit a férfi az öklével vert –, és közöltük velük, hogy menjenek el. A férfi ökle most már az ablaknyitót célozta meg, és próbált ellenállni az ablak visszacsukásának. Üvöltötték, hogy kihívják a rendőrséget, aztán elmentek aludni, ami remélem sikerült nekik.

Egyik este valaki csöngetett nálunk, először ablakot, majd ajtót nyitottunk. Két rendőr volt az. Elmondták, hogy az alsó lakó hívta ki őket, mivel elméletileg hangosak vagyunk. Mi elmeséltük nekik a fentieket. Erre ők ajánlották, hogy vegyünk szőnyeget, persze, hogyha akarunk, mert ha nem, akkor ők nem kényszeríthetnek rá. Elmondták, hogy rengeteg ilyen riasztásuk van, és sajnos a rendőrség hatáskörébe tartozik, hogy az ilyen esetekben tegyenek valamit. Persze nem lehet tenni semmit, mivel mindenki mást mond, és a dolog nem bizonyítható. Aztán elmentek, a tudattal, hogy még valószínűleg találkozunk. Finom vacsorát ígértünk nekik, aztán útjukra engedtük szegény párákat. Meghallottuk, hogy a nővel beszélnek lent, és persze kihallgattuk a beszélgetést. A nő közölte, hogy mi szándékosan labdázunk éjjel a kutyánkkal, hogy amikor felébred, ver a szíve és ő „nem akar ezek miatt a kis taknyosok miatt meghalni!” Merthogy ők háromszor szépen szóltak nekünk – ahamm… –, és negyedszerre még szép, hogy üvöltött, nem tagadja. Bezzeg mi mindent letagadunk. Saját bevallása szerint világéletében olyan nő volt, aki mindig bíróságra járt. És attól még, hogy mi tizenhatok vagyunk, ő meg hatvan, ő is ember! Alig akarta elengedni a rendőröket, akik a végén már csak nevetni tudtak rajta. Aztán egy másik este újra rendőrök érkeztek kicsiny otthonunkba. Ez már kevésbé volt jó hangulatú látogatás, mint a múltkori. A rendőrök elég agresszívan utasították a bátyámat, hogy nyisson ajtót. Azt gondolhatták, az alsó szomszédaink okkal hívták ki őket, de amikor bátyám mesélt az előző rendőri látogatásról és az éjszakai „támadásokról”, már valószínűleg nekünk hittek, mivel az ajtóverést ecsetelő résznél, mikor a hárpia kidugta a fejét az ajtó mögül, csak a rendőrök tudták visszafogni. Első mogorva mondatukból („Azonnal nyissák ki az ajtót”) egy sokkal barátságosabb utolsó („Majd mi elintézzük”) lett.

Hát igen, elmondhatom, mi is halljuk a felső szomszédainkat. És azzal, hogy társasházban élünk, figyelembe kell vennünk a többi lakót is. Nemcsak halkan kell élnünk, hanem az embertársainkkal járó hangokat is el kell fogadnunk. Így van ez az élet minden terén. És egyetértünk az alattunk lakó – kevésbé diplomatikus – hölggyel abban, hogy ő is ember. Bár néha sajnos úgy érzem – mikor a lakás felé a lépcsőházban attól rettegek, hogy szembejön –, valahogy mégis más, mint te vagy én. A dolognak egy pozitívuma van: valószínűleg tíz év után végre van valami, amiben egyetértenek a férjével. Mellesleg a lakásuk eladó. Két és fél szoba-hallos. Ha bárkit érdekel, keressen meg. Aki megveszi, hálám örökké üldözni fogja.

Sztripszky Hanna (AKG, 9. évf.)

Skype és Bing a Facebookban

Mindent integrálni akar a Mark Zuckerberg által fémjelzett közösségi portál, ki ne ismerné: a Facebook. A Facebook alapító-vezérigazgató nemrég tartott egy hadüzenettel is ellátott újdonság-bemutatót, ahol lerántotta a fátylat olyan új funkciókról, mint a videochat és a beépített keresőmotor. A Google morog, Zuckerbergnek és a Bill Gatesnek (Microsoft, Skype, Bing) vigyor ül az arcára, én meg azon tűnődök: hamarosan átveszi az internet helyét a Facebook? A Skype videochat szolgáltatás nemrég kezdett el üzemelni Magyarországon is a Facebook chatablakában.

A júliusi sajtótájékoztató után nagy valószínűséggel fehérre dermedt az összes Google-szimpatizáns, ugyanis jelentős mértékű változtatások történtek a Facebook felhasználói felületén. Ami sokaknak feltűnhetett: a chatablak egy új funkcióval gazdagodott, mostantól már egymás szép fejét – vagy miegymását – is láthatjuk, ha akarjuk, hiszen videobeszélgetést folytathatunk a Facebookba beintegrált Skype segítségével. Tudjuk jól, hogy a Skype-ot nemrég megvette a Microsoft szoftverkészítő vállalat, ami mellesleg nagy értékben fektet be a Facebookba, most pedig a Microsoft Bing keresőmotort is berakják a 800 millió aktív felhasználóval rendelkező közösségi portálba, amivel egy enyhén szólva is óriási konkurenciát állítanak a Google-lal szembe. Ezt én nyílt hadüzenetnek tartom a Google felé, de hát erről szól ugyebár a piaci verseny.
A videochat minősége nem lehet kérdés, hiszen ami Skype, az Skype, ráadásul még mindig ingyenes. És ki ne örülne valaminek, ami új és ingyenes? Kérdés csak az, hogy hol áll meg a Facebook. Én – mint általában sokmindenki más – naponta használom a Facebookot, oda vezet az első utam, mikor a gép elé ülök. Ott beszélgetek a barátokkal, ott tervezem a napjaimat, ott osztom meg, amit szeretek, sőt, ott kívánok boldog szülinapot annak, akinek kell. A Facebook lett az emberek személyes tanácsadója, megmondja, melyik embert ismerheted, melyik reklám való neked, milyen linkre kattints. Már egy ideje átvette az instant üzenetküldők helyét, most átveszi a Skype helyét, ráadásul belekerült egy keresőmotor, ami, ha nagyon akarom, még a Google-t is helyettesítheti. Mit akarnak ezzel? Én azon gondolkodom néha, hogy nem lenne-e egyszerűbb integrálni az Internetet a Facebookba.

Turczi Ádám (AKG, 10. évf.)

Sebastian Fitzek: A terápia

Olvastál már olyan könyvet, hogy azt érezted, ilyen elmebeteg dolgot nem lehet kitalálni? Mert én biztos tudok neked ilyet mondani: A terápia.

Sebastian Fitzek könyve Németországban már 2006 óta kapható, de nálunk csak nemrég került a polcokra. Magyarországra a Könyvmolyképző Kiadó hozta be, és Vörös pöttyös könyvek sorozatban árulják. Ebben a sorozatban jelent meg a népszerű Twilight saga, a Vámpírnaplók, de az Elfújta a szél új kiadása is. Így nagyon meglepő volt ebben a társaságban találni egy olyat, ami nem tartalmaz se vámpírokat, se szerelmet – furcsa volt, de jólesett végre a manapság oly népszerű műfajtól eltérő könyvet látni.

Amikor kinyitottam és elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nem kellett csalódnom. Az első oldaltól kezdve izgatott félelem kezdett rajtam úrrá lenni, és ez kitartott az utolsó lapig.

Főhősünknek, a sztárpszichiáter Viktornak, négy évvel a történet kezdete előtt tűnt el az akkor 12 éves lánya, Josephine. A kislány rejtélyes betegségben szenvedett, és senki nem tudta meggyógyítani. Amikor a lánya eltűnt, Viktor a nyaralójába menekült, elzárkózott a külvilágtól és abbahagyta a praktizálást. Ez a látszólagos történet. Aztán a szálak egyre jobban kezdenek összegabalyodni. Kiderül, hogy a történetet a zárt osztályon lévő Viktor meséli orvosának, aki elhatározza, hogy kideríti, mi az igazság. A könyvben senki és semmi nem az, aminek látszik. És pont ez ejti az embert bűvöletbe. Míg olvasod, nem érzed magad biztonságban még egy napsütéses nyári délutánon sem.

Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek elegük van a szerelmes, vámpíros regényekből, és nem félnek használni az agyukat a szálak kibogozására.

Gálosi Dóri (AKG, 8. évf.)

Sebastian Fitzek: A terápia
(Könyvmolyképző Kiadó, 280 o.)

Bizony, nem könnyű az élet… De nem ám! De még mennyire nem az! Piszkosul nehéz! Hogy mennyire kibírhatatlan! Csak néz az ember a táblára, és azt gondolja: milyen borzasztóan, iszonyúan, szörnyen, kibírhatatlanul nehéz az élet. Csak nézi a táblát, és egy idő után csak a matematikatanár mély, búgó hangját hallja, de az értelme már nem jut el az agyáig. A számok összefolynak, a tábla hol megnő, hol összetöpörödik, de meg nem állna, hogy az ember egy pillanatra is fellélegezhessen. Ilyenkor jobb elmenekülni a beszélgetés vagy levelezés leple mögé, de most valahogy nem tud megmozdulni a fejem. Csak bámulok, mint diák a tanárra, mikor nem ért valamit. Persze én már nagyon jól tudok úgy nézni, hogy a tanár azt higgye: mindent értek, és még rá is bólintok egy-egy példára, hogy rendben, vagy hogy oké. Ezt néha már olyan hévvel tudom előadni, hogy elhitetem magammal is, hogy tényleg értem, és hogy szép az élet. De ez a stádium csak egy pár percig tart, mert aztán rájövök a szörnyű valóságra, hogy mégsem értek semmit az egészből. De most valahogy ez nem megy, mintha valaki egy szivattyúval kiszívta volna az agyam. Ajaj! Most meg ásítok egyet, megijedek: már tudom, mi következik, de akaratlanul eldőlök a padon és elalszom. Aztán hirtelen felhangzik a nevem, megijedek, hát mégis megtalált a matekszörny és felfalja az agyam, de aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy csak a matematikatanár az, és még annak is tudok örülni, hogy egy szép kerek 0-ást kaptam órai munkára. Mindegy, lényeg, hogy az agyam megmaradt…

Horváth Csenge (AKG, 8. évf.)

A most következőkben személyes jellegű eszmefuttatásomat olvashatjátok arról, hogy, akit kockáknak hívunk ma, azok tényleg függők-e, mert szerintem a helyzet kicsit más.

A digitális átállás rövid vagy éppen elhúzódónak is mondható átmeneti időszakát éljük. Az analóg tévék és rádiók időszaka elmúlt, és az internet veszi át minden felett a hatalmat, a digitális tévével, az interneten fogható rádióval. A hordozható lejátszók nagy szerepet játszanak ebben, a 3G és a Wi-Fi segítségével. Az új játékok pedig úgynevezett „webkettősödést” élnek át, ahol a közösségi oldalakkal összekapcsolhatjuk tevékenységünket, így nem ritka, hogy a Facebookon minden új játékbeli tárgyunkról tudomást szerezhetnek ismerőseink.

Azt mondják, hogy azok, akik a Facebookon lógnak egész nap, nem normálisok. Ez persze az én véleményem szerint is igaz, de nagyon sokan már azt gondolják, hogyha Facebookod van, kocka vagy, ha játszol gépen, kocka vagy, néha még ha dolgozol gépen, akkor is. Pedig itt a nagy helyzet, hogy már az élet is kezd monoton lenni analógként, lassan az egész életünket át kell tenni digitális formátumba. Ebben a helyzetben pedig nem kocka vagy nem vagy kocka a kérdés, hanem sokkal inkább az, hogy túl akarsz-e élni vagy nem, mert az analóg világban nem biztos, hogy sikerrel fogsz járni. Ráadásul hamarosan át kell állni mindenkinek a digitális sugárzás vételére, ami újabb problémákat okoz. Úgy gondolom, hogy érdemes néha a jövőbe nézni, hogy 1000 év múlva ezek a kockák még mindig azok lesznek, vagy éppen ők lesznek már azok, akik a régi, hagyományos dolgokhoz vágynak vissza. Gondoljunk csak bele, hogy ami most a környezetvédelem (nem járunk kocsival, nem gyártunk csomó fölösleges dolgot), az 1000 évvel ezelőtt teljesen természetes dolog volt, ugyanis nem volt se kocsi, se gyár.

Persze a jelenben élünk, de a kockák nem őrültek és nem függők – legalábbis akiket annak hívunk –, csak máshogy képzelik el társadalmi szerepüket, és máshogy érzik jól magukat. Mindenki azt csinálja, ami jól esik neki, azzal foglalkozzon, amivel szeretne.

Sokan azt mondják például, hogy a chaten veszélyes társat keresni. Szerintem meg a diszkóban fényévekkel veszélyesebb.

Halpern Bence Márk (AKG, 10. évf.)

Mikor hazajöttünk a Nyírségből, sokat gondolkodtam, hogy miért is csináljuk ezeket az utazásokat. A legtöbb iskolában ez a fajta tanulás ismeretlen. Sok barátom nem is érti: amikor hív, azt felelem, nem érek rá, témahéten vagyok.

Mi is az a témahét? Évente négy témahetünk van az iskolában,kétszer elutazunk, a másik két alkalommal pedig az iskolánkban vagy a városban kerül sor ezekre a napokra. Azokat a napokat, mikor témahét címen elutazunk, tulajdonképpen egy alternatív, 4 éjszakás iskolai kirándulásnak is lehetne nevezni. Rendhagyó, ugyanis más dolgok történnek velünk, mint a legtöbb iskolában. Normálisan egy iskolai tábor, kirándulás úgy néz ki, hogy vonattal vagy busszal elutazik az egész osztály vagy az évfolyam, hogy közös programokon vegyenek részt. Alapvetően pihenésről, szórakozásról, csapatépítésről szólhat. Míg nálunk a témahét a tanulás része. Mi jegyet kapunk teljesítményünkre, munkánkra, projektünkre. Az a különbség, hogy ezen alkalmakkor kilépünk a megszokott hétköznapokból, a napi rutinból, és más módszerekkel, más eszközökkel tanulunk. Ilyenkor – az iskolapadon kívül – az élet más szeleteit is megismerhetjük.

Mivel foglalkozunk a témaheteken? Minden alkalommal más és más témát kapunk. Természetesen ezeket sem teljesen véletlenszerűen. Mikor tanáraink témát választanak, jelentősen befolyásoló körülmény, hogy milyen életszakaszban tartunk, mennyire vagyunk érettek. Nyilvánvaló, hogy egy hetedikes kisgyereknek nem ugyanarról fog szólni a témahete, mint egy végzősnek, akit már a kisfelnőtt kategóriába lehet sorolni.

AKG-s éveink alatt rengeteg témahéten leszünk túl. Megismerkedünk a világnak olyan szeleteivel, problémáival, melyekkel – ha nem ide járnánk – valószínűleg nem találkoznánk. Ha nem is tudásra, de nagy tapasztatra, komoly ismeretekre teszünk szert. Közel három tanévet töltöttem el az AKG-ban, tizenegy témahéten vettem részt. És még van négy évem. Voltak természettudományos témaheteink, volt, mikor a szegény gyerekeknek csináltunk ajándékokat, volt elsősegély-témahetünk, volt, hogy újságot kellett készíteni, és még sorolhatnám. Tavasszal például Tiszabercelre mentünk, ahol a falu társadalmi kérdéseivel, szociális problémáival foglalkoztunk. Számomra talán ez volt a legizgalmasabb. Részben azért, mert mindig is foglalkoztattak a szociális és társadalmi kérdések. Valószínűleg azért csak mostanra került sor ilyen témahétre, mert meg kellett várni, amíg mindenki elég érett lesz, hogy tudja, miként kell viselkedni efféle helyzetben. Hogy tudjuk, miként kell olyan emberek között viselkedni, akik más kultúrában élnek, mint mi, másfajta tudás van a birtokukban, mint nekünk.

Szerintem ez a legjobb módja a tanulásnak. Ezen az úton sokkal könnyebben veszem rá magamat. Nem beszélve arról, hogy az így begyűjtött információk sokkal jobban megmaradnak, használni is jobban fogjuk később. Hiszen nemcsak tanulunk és magoljuk az anyagot, hanem dolgozunk is. Anyum szerint velem van a gond, amiért nem vagyok tökéletes tanuló. Apum szerint az iskolarendszerrel van a gond, és ha mindent ilyen módon tanulnánk, többre lehetne menni. Legalábbis sok gyerek örülne neki.

Bruck Áron (AKG, 9. évf.)
fotók: Tenk Vivien

„Egy vérző világ az otthonom
Ilyen világban kell talpon maradnom”

Hogy mire gondoltam, mikor meghallottam a darab címét? Természetesen a zenére. A pörgős, szókimondó, szabad punk rockra. Arra, hogy a darabban központi szerepet fog játszani a punk rock. Így is történt, csak kicsit máshogy, mint ahogy elképzeltem.

Anglia, Stockport, egy fizetős iskola a helyszín. Olyan fiatalok tanulnak ott, akik nem gazdagok, de szüleik meg tudják fizetni nekik ezt az iskolát. Tizenhét évesek, érettségi előtt állnak. Hat diák, hat különböző egyéniség.

Hetedikként egy új lány érkezik, Lilly Cahill személyében. Lilly hamar beilleszkedik az osztályba, megismeri társait, akik olyan karakterek, mint akikkel a mindennapi életünk során gyakran találkozunk.

Mindegyikőjük tulajdonságaiból felfedeztem egy kicsit a saját környezetemben élő emberekben. Hiszen mindenhol vannak olyanok, akik jól tanulnak, azért, mert szeretnek tanulni, vagy mert félnek, mert a szüleik leszidják őket, ha rossz jegyeket hoznak. Ismerünk olyanokat, akik élsportolók s emellett jó tanulók, akik okosak és visszahúzódóak, s vannak olyanok is, akiket számos atrocitás ér. Vannak, akik ott rúgnak bele a másikba, ahol tudnak, jólesik nekik bántani a másikat. Ijesztő volt látni Bennett dühkitöréseit, ahogy Chadwicket gúnyolta, s testileg is bántalmazta, megalázta. Feszülten várta az ember, hogy valaki a segítségére siessen, szinte késztetést éreztem arra, hogy odakiabáljak, hogy amit tesz, nem helyes. S bár vannak, akik próbálnak a gyengébb mellett kiállni, mint Tanya is, ez nem mindig elég.

Rossz volt látni, ahogy a többség végignézte Bennett tetteit. Egy szó nélkül tűrték, és nem is tették neki szóvá később sem cselekedeteit, nem próbálták megszüntetni a lassan folyamatossá váló szekálását.

A darab tehát a szereplők iskolai hétköznapjait mutatja be, kapcsolataikat, kötődésüket egymáshoz, a világhoz. Ezek a kapcsolatok nagyon felületesek, látszott a szereplőkön, hogy nem is szerették volna a másikat jobban megismerni. Megelégedtek azzal, hogy eltöltötték egymás mellett az időt.

Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem szeretnének többet? Miért elég nekik ennyi kapcsolat a másikkal? Miért nem mertek kiállni a gyengébb mellett?

A darab tragédiával zárul, mint ahogy azt végig sejthetjük. Az ajánlóban utalást tesznek a norvégiai tömeggyilkosságokra, így ki lehet találni, hogy miként végződik a történet. Ennek ellenére tartogat meglepetést a nézők számára.

A színészek elég gyengén játszották szerepüket, számomra több szereplőnél nem volt hihető, hogy ők érettségi előtt álló diákok. Az öltözködésük, beszédstílusuk nem illett össze. Néha olyan mondatokat mondtak, amit szóban nem szoktak mondani az emberek. Sokat káromkodtak, ezzel nem volt baj, ez próbálta hitelessé tenni őket, hiszen mostanában sajnos nagyon sok fiatal kötőszava valamilyen csúnya szó.

A díszlet tetszett, nagyon hasonlított a mi iskolánk tereihez. Az egész színpad dobogókból, székekből, egy üdítős automatából és egy pingpongasztalból állt.

A két óra túl hosszú volt számomra, néha nem tudta teljesen lekötni a figyelmemet. Számomra az sem vált nyilvánvalóvá, hogy miért követte el ez a diák ezt a tettét, de talán erre nincsenek is válaszok. A darab vége pedig… nem is tudom, olyan befejezetlennek tűnt. Vártam a katarzist, de úgy éreztem, elmaradt.

Pedig a történet jól ki van találva, nagyon sok kérdést vetett fel még így is bennem az előadás.
A darab után egy beszélgetésen vehettünk részt a dramaturggal, Kovács Krisztinával és a rendezővel, Eszenyi Enikővel.

A teljesen értelmetlen kérdések, témák mellett előkerültek érdekes dolgok is. Eszenyi Enikő elmesélte, hogy pszichológusokat, szakértőket, fiatalokat kértek fel, hogy segítsenek nekik élethűvé tenni a darabot. Hogy megérthessék, hogy mi forgott az elkövető fejében, mi motiválhatta tettét. Erre a kérdésre nem találtak választ, mert erre a kérdésre maga a tettes sem tud általában választ adni, annyi minden szerepet játszik a tettében. Érdekes volt hallgatni a felnőttek okfejtéseit, hogy miképp tudnák kiszűrni és megakadályozni az ilyen dolgokat.

A pécsi mészárlás egyik túlélője, Ákos, és barátnője is segített nekik. Élményeit megosztotta a színészekkel, a rendezővel. Eszenyi azt mesélte, hogy furcsa módon Ákosnak nem esett nehezére elmondani a történteket, látszott, hogy nagyon szeretne segíteni nekik, és a történtek felidézése neki is segít a feldolgozásban. Ami nagyon érdekes volt, hogy a fiú elbeszélése alapján a lövöldözés tizenegy másodperc alatt zajlott le, de ez a számára egy örökkévalóságnak tűnt, miután rádöbbent a helyzet komolyságára.

Nem tudom elképzelni, hogy hogyan érezném magam egy ilyen eset után. A norvégiai tömeggyilkosság után egy héttel voltam kint Oslóban. Volt bennem egy kis félelem, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy az elkövetőt elfogták. Innen távolról is rémisztő volt hallani, hogy mi történt. Mikor kint voltam, azt láthattam, hogy az emberek minden alkalmat megragadnak az emlékezésre. Nagy figyelmet fordítottak arra, hogy összefogjanak, s vigasztalják, segítsék egymást.

A dramaturg elmesélte még nekünk, hogy Simon Stephens tanárként dolgozott, mielőtt drámaíró lett, s főként a mai fiatalokat érintő problémákról ír modern felfogású, kegyetlenül őszinte darabokat.

Minden rész előtt-után, lejátszottak az előadásban egy dalt, ezeket a dalokat az író ajánlotta a darabhoz, ő válogatta ki. Minden dal szövegének köze volt az eseményekhez, de sajnos ezt csak az fedezhette fel, aki figyelt a dal szövegére is.

A számomra némi hiányérzetet hagyó előadás ellenére mégis ajánlanám ezt a darabot, mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi de mennyi hasonlóságot fedezünk fel az angliai kamaszok és a saját ismerőseink vagy épp magunk között. Elkerülhető-e az elkerülhetetlen, ha tudatosabbak vagyunk, ha figyelünk a környezetünkre, a másikra, az apró jelekre, amikor még tudunk talán segíteni.

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Simon Stephens: Punk Rock, Pesti Színház
Rendező: Eszenyi Enikő
Szereplők: Varju Kálmán, Réti Adrienn, Lengyel Tamás, Bata Éva

Politikus leszek, azért, mert semmihez sem értek. A politika az egyetlen olyan terület, amihez viszont mindenki ért, így – gondolom – én is. Talán még a foci ilyen. Ehhez a két dologhoz minden magyar ért.

Az összes többi dolog macerás, nehéz megtanulni, nehéz érteni hozzá, minden olyan bonyolult. Ahogy a legtöbb ember, én sem értem a világ működését. Kevesen tudják, hogy a világ hogy jött létre, hogy született. Honnan fúj a szél, és mi az, hogy az univerzum tágul.

Matematikus nem lehetek, sohasem fogom érteni, hogy mi, hogyan találkozik a végtelenben. A fizikát és a kémiát sem értem. Ahogy a legtöbb embernek, nekem sem világos például az a jelenség, hogy kint megnyomok egy gombot és bent csörög. Vagy az, hogy összeöntök különböző vegyületeket, és az mitől robban. A biológia pedig maga az őrület, valahogy leragadtam a porzó- és bibeszálnál. Azt hiszem, a klónozás vagy a génmanipuláció túl magas nekem. Vagy ha csak az informatikáról beszélünk. Az emberek nap mint nap használják a számítógépet, munkához, tanuláshoz, információk begyűjtéséhez. Még sincs fogalmunk arról, mitől van, hogy beütök egy szöveget, erre a monitoron előugrik egy ablak vagy elindul egy videó. A zenélés még olyan jópofának is tűnik, de ahhoz, hogy valaki színpadra álljon, elképesztően sokat kell gyakorolni, azt mondják, minimum tízezer órát. Például van egy fekete barátom, Noé, aki elég komolyan zongorázik. Azt mondják, nagyon tehetséges, napi három-négy órát gyakorol, és még így is kérdéses, hogy elér-e komolyabb sikert. A foci sem sokkal könnyebb. Éveken keresztül keményen kell edzeni. Magánedzésekre kell járni, speciális gyakorlatokat végezni, és még így is nagyon keveseknek sikerül tényleg sokra vinniük. Tulajdonképpen bármiről is beszélünk, tudomány, művészet, üzlet, sport, eszméletlen mennyiségű tanulás, gyakorlás, munka szükséges a sikerhez. És még tehetségesnek is kell lenni. Semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Nem csoda, hogy kevesen is vannak, akik a csúcsra jutnak, vagy akár csak jól megélnek a választott szakmájukból.

A politika azonban más. Magyarországon senki sem tanulja, de mindenki ért hozzá. Az emberek tudják, mi kell az országnak. Tudják, ki a csaló, ki nem. Tudják, kit kell elzavarni, leváltani, lecsukni, kivégezni. Kit kell szeretni, utálni, kiközösíteni vagy a magasba emelni. És persze a legjobban azt tudják, hogy kit kell megválasztani. Az egészben az a legjobb, hogy sokan, akik semmihez sem értenek – ilyen vagyok én is –, önmagukat találják a legalkalmasabbnak a politikai feladatok ellátására. Hiszen ki mást?

Ha mindenki érti a politikát, mindenkinek van erről véleménye, akkor ez talán nekem is menni fog. Ezért én is „politikus” leszek.

Bruck Áron (AKG, 9. évf.)

Csapnivaló színészi játék, életszerűtlen párbeszédek, nevetséges karakterek jellemzik az AKG-ban játszódó, epizódonként 5 perces Gimi című internetes sorozatot, amely már-már önmaga paródiája. Eddig 14 rész jelent meg, kénytelen voltam az összeset végignézni, és soha életemben nem unatkoztam még annyira, mint ebben a hetven percben. Az alaptörténet a sport- és művészeti tagozat közötti (óvodás szintű) viszálykodásról szól. Az is igaz, hogy az egyes epizódok alatti kommenteket olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy a gimnazisták nagy részét sikerült lekötni (igaz, hogy csak napi 5 percre) ezzel a buta, értelmetlen, a valóságra egy kicsit sem hasonlító sorozattal. A sporttagozatosok mindenféle gyerekes trükkel próbálják megkeseríteni a művészetisek életét, akik ez ellen nem tesznek semmit, csak a szerelmi életükkel és a színdarabjaikkal foglalkoznak. Ha a film készítői azt hiszik, hogy így néz ki az élet egy magyar gimnáziumban (jelen esetben az AKG-ban), akkor hatalmasat tévednek. Azt gondolom erről a sorozatról, hogy két pozitív tulajdonsága van: a helyszín és az alapötlet. Nagyon jó gondolat volt az író/rendező fejében, hogy legyen egy olyan internetes sorozat, ami egy kicsit amerikaias stílusban, de a valóságtól nem teljesen eltérően festi le egy gimnázium életét szerelemmel, viszálykodással… stb., de ehhez kellett volna valamiféle tehetség. A sorozatban megfordulnak neves színészek is, például Reviczky Gábor, aki az undok, gyerek- és pedagógusgyűlölő portás viszonylag jól kidolgozott karakterét alakítja. Nekem nem tetszett ez a sorozat, lehet, hogy valaki más teljesen eltérő véleményen van, de nálam 10-es skálán maximum 3-at kapna. Ebből egy pont az ötlet, egy a helyszín és egyet pedig szánalomból adok neki. Hát erről nagyjából ennyit tudok mondani. Ha bárki úgy gondolja, hogy felkeltettem az érdeklődését, az látogasson el a gimisorozat.tv2.hu oldalra.

Takács Iván Péter (AKG, 9. évf.)