Szubjektív

A film három barátról, Nick Hendricksonról (Jason Bateman), Dale Arbusról (Charlie Day) és Kurt Buckmanről (Jason Sudeikis) szól, akik mindent megbeszélnek, többek között azt is, hogy mit kell elszenvedniük munkájuk során főnöküktől. Egyikük főnöke szexmániás, a másik főnök a volt főnök „agyilag zokni, kokós” fia, a harmadik pedig egy megalomániás elmebeteg. Egy kocsmázás alkalmával először csak viccként, majd komoly elhatározásként merült fel az, hogy egy bérgyilkossal meggyilkoltatják feletteseiket. A környék legveszélyesebb kocsmájában kerestek tervükhöz megfelelő végrehajtót. Anyabaszó Jones személyében meg is találták a szakembert, aki potom 5000 dollárért akart segítséget nyújtani nekik, ami – mint később kiderült –, tanácsadást jelent. Jones terve alapján a fiúknak egymás főnökeit kell elintézniük. A történések felgyorsulnak, és a főnökök – véletlenekből adódóan – egymást, majd magukat intézik el.

A film alapvetően trágár hangvételű, szóban és cselekvésben is. A film alapvetése, azaz, hogy likvidálni akarják a főnökeiket, egy eléggé szokatlan, bizarr ötletnek bizonyult számomra. Eleinte az ember meglepődik, felháborodik a stílusukon, azonban később, ahogy a színészek azonosulnak karaktereikkel, akár még bele is tudja magát élni az ember. A film színészei ebben a szokatlanul szókimondó vígjátékban nem először mutatják meg tehetségüket, és ez a tehetség sokat emel a film színvonalán. A főnökökről általánosságban elmondható, hogy hatalmukkal visszaélve manipulálják beosztottjaikat, azaz a főszereplőinket. Éppen ezért érthető, hogy miért akarnak meglévő helyzetükön mihamarabb változtatni.

A film alkotói kicsit eltúlozták a probléma lehetséges megoldásának mértékét, számomra ez az egész művet egy kissé komolytalanná tette. A párbeszédek fordítása illetve szövegkörnyezetbe illesztése néhol oda nem illő, mi több, nevetségesen trágár. Azonban el kell ismernem a színészi gárda tehetségét. Már több vígjátékban láttam játszani őket, és ebben a műben sem csalódtam. A cselekmény kétségtelenül izgalmas, bár egynél többször nem érdemes megnézni.

Szigeti Nóra (11. évf.)

Förtelmes főnökök (Horrible Bosses, 2011, 100')
Rendezte: Seth Gordon
Szereplők: Jennifer Aniston, Colin Farrell, Kevin Spacey, Jamie Foxx, Donald Sutherland

Nevével ellentétben ez nem egy gasztronómiai történet, még csak nem is egy szakácsról szól. Ez Marjane Satrapi, a Persepolis írónőjének új filmje.

Nagy várakozással ültem be a moziba, és nem kellett csalódnom. A szilvás csirke a humoros jelentek ellenére a Persepolisszal ellentétben egy kőkemény dráma.

A történet főszereplője egy hegedűművész, Nasszer-Ali, aki, miután kedvenc hangszere eltörik, nem akar tovább élni. A film Nasszer-Ali utolsó nyolc napját követi nyomon, és közben az ő emlékeiből tudhatjuk meg, miért választja inkább a halált.

A film első fél órája tele van vicces jelenetekkel, igazából az utolsó tizenöt perc az, ami nagyon durván sírásveszélyes. A filmet azoknak ajánlom, akik szeretik, ha egy film elgondolkoztatja őket. Ez a film garantáltan megteszi.

Győrfi Rozi (AKG, 8. évf.)

Szilvás csirke (Poulet aux prunes, 2011, 93')
Rendezte: Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud
Szereplők: Mathieu Amalric, Golshifteh Farahani

„Jó reggelt mindenkinek! Ez itt X rádió Y reggeli műsora, Z-vel.” Ha a napodat rádióhallgatással kezded, neked is ismerősnek tűnhettek a fenti szavak. Én így teszek, és őszintén szólva, eléggé elegem lett abból, hogy szinte mindenhol találok valami kivetnivalót a műsorokban. Kicsit hát körülhallgatóztam, és így született ez a cikk. Reggeli rádiószemle következik (teljesen szubjektíven, senki magára ne vegye).

A mai típusú reggeli rádiózás úttörője kétség kívül az először 1999-ben felcsendülő Bochkor Gábor és Boross Lajos által vezetett Bumeráng, amit annak idején a Sláger rádión hallgathatott a nagyérdemű (a Bumeráng előtt a két műsorvezető felváltva vezette a reggeli műsort a Danubius rádión). Azóta csatlakozott a csapathoz Voga János, és a műsor is átköltözött a Neo FM-re. A műsor annak idején tarolt a hallgatási listákon, hiszen nem volt olyan ellenfél, aki a szórakoztatást ilyen minőségben művelte volna. Amikor a Sláger rádió megszűnését bejelentették, a rajongók reménykedtek, hogy az új állomás vezetősége szerződést fog kínálni Borosséknak. Csakhogy ez nem így történt, és így a konkurens Class FM-en startoló Morning Show maradt egyedül (róluk lesz még később szó), mint szórakoztató műsor. Így amikor a Neo FM mégis felkínálta azt a szerződést Bochkoréknak, igencsak nehéz dolguk volt az újraindulással.

És hát lássuk be, nem is sikerült maradéktalanul a dolog. Sőt, az a műsor, amit napjainkban hallgathatunk, még csak meg sem közelíti azt a régi csillogást, amit anno, az évtized elején sikerült produkálni. Tisztában vagyok vele, hogy a nevek vonzó dolgok, és tisztelem is a Bumeráng műsorvezető-csapatának médiában elért eredményeit. De nem tudok azon csodálkozni, hogy Boross Lajos nemrég bejelentette, hogy nyugdíjba vonul. A műsor talán legnagyobb problémája az, hogy Bochkor Gábornak már nem elég a neve ahhoz, hogy ellensúlyozza, hogy bizony vannak dolgok, amikhez nem sikerül értelmesen hozzászólnia. Azon a reggelen, amikor én hallgattam őket, éppen az volt a legfőbb téma, hogy van-e nő és nő közötti Igaz barátság. Öt perc után oda sikerült eljutniuk, hogy a nők bizony csak katalógusnézegetésre és az egymással való rivalizálásra alkalmasak. Amikor már 10 perce lehettem fültanúja ennek a remek műsornak, már komolyan azon gondolkoztam, hogy egy baseball ütővel szétcsapom a rádiót. Igazán tudom azokat az embereket sajnálni, akik valamiért nem tudnak megválni a Bumerángtól, és ezt hallgatják minden reggel. Persze biztos megvan mindenkinek a saját véleménye, ahogy nekem is, és az én véleményem az, hogy a műsor rossz.

Az viszont vitathatatlan és számszerűen igazolható tény, hogy Magyarországon a lehallgatottabb kukorékolást a Class FM Morning show-ja adja. Természetesen itt is a nevek jelentik a húzóerőt, hiszen Sebestyén Balázs napjaink egyik legnépszerűbb médiasztárja, Rákóczi Ferit szeretik nézni és hallgatni az emberek, Vadon Janinak volt már saját műsora, és Balázs oldalán is láthattuk már, mint társműsorvezetőt. De sajnos ők se tudnak sokkal jobb eredményt produkálni, mint a fent említett Bumeráng. Talán az értelmi színvonal kicsit magasabb, és az emberek is jobban meg vannak becsülve, de a műsorvezetők túl sok időt elvesztegetnek a média elemzésére, közlekedési infók beolvasására és egymásra. Mire eljutnak egy értelmes témáig, addigra pont annyi az idő, hogy következhet a reklám, a hírek vagy esetleg a zene. Ha pedig az aktuális szünetnek éppen vége, kezdődik az egész körforgás elölről. Pozitívum, hogy az emberek véleménye tényleg érdekli őket, szinte mindig, mindenben megkérdezik a hallgatóságot, és kedvesek a hallgatóikkal, nem nézik le őket. Ha úgy gondolod, hogy reggelente olyan műsort kell hallgatnod, amire rá lett ragasztva a „nevessünk együtt” címke, még mindig sokkal jobban jársz a Morning Show-val, mint a Bumeránggal.

Legvégre pedig a nemrég új arculatot kapó Petőfi rádió reggeli ébresztője maradt. A műsor Talpra magyar! néven fut, ami már sokat elmond arról, hogy mit fogunk hallani. Alapvetően ez egy zenés ébresztés lenne, de Buda Márton (ő a műsorvezető) meglehetősen szereti hallgatni a saját hangját. És sajnos nem csak hogy a hangját szereti hallgatni, hanem szeret poénkodni is. Ami nem lenne baj, ha vicces lenne, csak hát nem az –  inkább mindjártfőbelövömmagam hangulatom támad tőle. És ezzel el is érkeztünk Buda Márton másik nagy problémájához. Ez pedig nevezetesen az, hogy minden zenéhez valamilyen érzést vagy hangulatot társít. Ma reggel a Subways It's a party-jához sikerül betársítani az addigordítokamígbenemrekedek érzést, ami, lássuk be, nem nagy teljesítmény. Amúgy a műsorral nincs nagy baj, a zenék teljesen rendben vannak, és a reklám/zene elosztás is megfelelő.

Remélem, segítettem a reggeli kávé-kiegészítő kiválasztásában, mindenkinek jó reggelt kívánok a továbbiakban!

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Ki tudna elképzelni egy olyan világot, ahol 24 gyereket minden évben összezárnak, hogy öljék meg egymást. Én például el tudnék képzelni egy ilyen országot.

Katniss Észak-Amerika romjain él anyukájával és húgával. Mikor 12 éves húga neve először kerül bele a gömbbe, és őt húzzák ki, Katniss jelentkezik helyette a halálra. Az ország fővárosába viszik, Peetával, a 12. körzet fiú kiválasztottjával együtt. Nekem már itt nagyon tetszett a könyv, mert már sejtettem valamit. Az országot uraló Kapitólumban minden kiválasztott edz a viadalra, majd az utolsó nap, a viadal előtt egy interjút készítenek minden fiatallal. Peeta ott vall szerelmet Katnissnek, aki először nem fogja föl, hogy róla van szó, de aztán belemegy a „12. körzet elátkozott szerelmespárjai” játékba, és így tudják túlélni a rájuk váró borzalmakat. Másnap az arénában megszólal a kezdetet jelző gong, ekkor kezdetét veszi a mészárlás. Katniss először egyedül küzd, de aztán szövetséget köt a tizenkét éves Rutával. Van egy tervük, ami eleinte tökéletesen működik, de csak eleinte. Mikor olvastam, majdnem elsírtam magam, mert mégiscsak egy fiatal kislányról van szó. A Kapitólum úgy dönt, hogy két győztes lehet, de csak abban az esetben, ha egy körzetből valók. Katniss megkeresi Peetát, és együtt próbálják megnyerni a viadalt. A sok szerelem és hazugság mély benyomással lehet az olvasóra, én nem tudtam letenni a könyvet, annyira jó volt. Végül egy meglepő fordulat következik, de ezt nem mondom el, mert akkor nem lenne izgalmas a történet.

A könyvben már szállóigévé vált mondattal búcsúzom: „Maradjatok életben!”

Szabó Borbála (AKG, 8. évf.)

Suzanne Collins: Az éhezők viadala (The Hunger Games, 2008, 300 o.)
Agave Könyvek

A nemrég elfogadott köznevelési törvény egyik legvitatottabb pontja az a paragrafus (6. § 4.), mely előírja, hogy csak az a diák kaphat érettségi bizonyítványt, aki előtte 50 óra közösségi munkát végzett.

Az elmúlt hetekben nagyon ijesztő és sokszor nem is teljesen reális feltételezéseket volt szerencsém (vagy szerencsétlenségem) hallani. Még olyat is hallottam, hogy ez akár abból is állhat, hogy a diákoknak utcát kell seperniük vagy középítkezésben kell majd részt venniük. De megnyugtathatok mindenkit: ez nem erről fog szólni (legalábbis a tervek szerint).
A kötelező közmunka inkább olyanokból fog állni, mint: bevásárlás időseknek, segédkezés valamilyen szociális otthonban vagy közterületek (iskolák, parkok) karbantartásában részt venni (kerítésfestés, takarítás).

Ez nem példátlan a világon, hiszen más országokban és több magyar iskolában (pl.: AKG) is végeznek a diákok karitatív munkát (néha a tanterv részeként). Az AKG-ban is van hagyománya a karitatív munkáknak, többnyire a témaheteken belül.

Sokan úgy gondolják, hogy közmunkára kényszeríteni a fiatalokat nem jó, hiszen ha kötelezővé teszik a karitatív munkákat, akkor azoknak elveszne az önkéntes jellege, és az egész hasonló irányt venne, mint a „kommunista szombat” munkavégzése a rendszerváltás előtt.

Az még pontosan nem tisztázott, hogy melyik évtől lesz előfeltétele az érettséginek a közmunka, 2014-től 2017-ig merülnek fel dátumok. Mindenesetre a kötelező közmunkától nem kell megijedni, hiszen az is lehet, hogy nekünk, AKG-soknak ez a szokásos, témaheteken végzett közösségi feladatokon kívül semmiféle plusz elfoglaltságot nem jelent majd.

Győrfi Róza (AKG, 8. évf.)
Fotó: Kalmár Bence Mádhava

Egy könyv az élet értelméről. De vajon mi is az értelme? Miért küzdünk, miért dolgozunk, miért szeretünk, miért szenvedünk, ha egyszer úgyis mindennek vége?

„Az életnek nincs értelme, inkább élveznünk kéne a semmit, ahelyett, hogy halálra tanuljuk magunkat” – mondja Pierre Anton, a 8.-os fiú az osztálytársainak, majd kilép az ajtón, és nem jön többet vissza. De az éppen útját kereső, 14-15 évesekből álló csapat nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy minden, amit a szüleik és alapjában véve a felnőttek mondanak és tesznek, nem igaz. Hiszen ha ők dolgoznak, családot alapítanak, szeretnek és gyűlölnek, akkor nekünk is ez lesz a jövőnk. Ha ennyi ember csinál valamit, akkor az életnek nem lehet a „semmi” az értelme. Na, de ha nem a semmi, akkor mi is az élet értelme? A 8/A osztály elhatározza, hogy megkeresi.

Nem különböznek egy átlagos iskolai osztálytól. Ugyanúgy vannak barátságok, gyűlölködések, szerelmek és ellentétek. Egy valamiben mégis mások. Mégpedig abban, hogy le akarják győzni Pierre Antont. Nem is azért, hogy megmutassák, hogy a fiúnak nincs igaza, hanem azért, mert maguknak is be kell bizonyítaniuk, hogy amit tesznek, az nem fölösleges. Hogy van értelme minden reggel kikelni az ágyból, végigcsinálni a napot, majd este lefeküdni, és másnap az egészet újra kezdeni.

Létrehozzák a „Fontos Dolgok Halmát”. Mindenkinek be kell valamit adnia, ami számára fontos, amitől meg kell válnia. Először még csak csekély jelentőségű dolgok kerülnek a halomra, de ahogy egyre jobban belejönnek, a kezdetben inkább játéknak induló folyamat eldurvul. A felnőttkor küszöbén álló diákok fantáziája beindul, élvezik, hogy azt kérhetnek a másiktól, amit csak akarnak. Hatalmuk van egymással szemben, és ami egyre inkább fontos lesz, az a bosszú. És az a felelősség, hogy mindenkinek be kell adnia valamit, még jobban arra készteti őket, hogy ne szabjanak határt a képzeletüknek. Hisz elég csak felnézniük a halomra, és azonnal szembe találják magukat a számukra fontos tárggyal, és elhiszik, ha ők megtették, ha ők áldozatot hoztak, akkor azt mindenkinek kötelessége megtenni. Ha esetleg erkölcsük tiltakozik is, nem bírják megfékezni bosszúvágyukat. És a folyamat megállíthatatlan.

De amikor elkészül a halom, az Pierre Antont nem érdekli. A médiát viszont annál inkább. De a diákok még mindig nem érzik úgy, hogy vége van. Hisz Pierre Anton miatt az egész életük kezd kilátástalan lenni, és ezen a halom sem segít.

A történet tragikus véget ér, az osztály az általános iskola végével szétszéled, és a kérdés megválaszolatlan marad. Pedig nem egy bonyolult kérdés. Érdemes küzdeni?

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Húsz éve egy cikk ilyen címmel valószínűleg közröhej tárgyát képezte volna egy diáklapban. Mára már semmin sem lepődünk meg, és talán az idősebbeknek eszébe is jut a TeveClub, Magyarország internetes tevefarmja, ahol mindenkinek lehetett tevéje – és még ma is lehet. Az enyém mostanság lépte át az 1000. napját. Történeti áttekintés következik.

A Tétova Teve Club 1997-es indulása véleményem szerint utójelensége volt két dolognak. Az egyik az internet magyarországi megjelenése és annak terjedése volt – 1995-ben a magyar internetes sztráda első nagy médiumaként megjelent az iNteRNeTTo, a mai Index bölcsője, ami 1998-ra a legnépszerűbb internetes oldal lett, tehát elvileg minden adott volt, hogy beinduljon a profi tartalomfejlesztés, és komoly üzletet is lehessen csinálni.

A másik, és talán inkább meghatározóbb előzménye volt ennek a jelenségnek, a japán Bandai cég játékának, a Tamagochinak az 1996-os megjelenése. Akinek volt Tamagochija, biztos emlékszik a műanyag tojáskában élő kedves kis figurára, akinek egyfolytában valami problémája volt. Sokan nagyon belemélyültek a Tamagochival való foglalkozásba, és akár óra közben vagy üzleti tárgyalások alatt is megetették fogadott gyermeküket.

Így tehát a Napfolt Kft. 1997-ben elindította az internetes teveneveldéjét, 2000-ben pedig új arculattal még barátságosabb lett oldal, ekkor rövidült le az oldal neve TeveClubra. Ezután rengeteg dologgal bővült ki a teve-birodalom, szórakoztató tevés rajzfilmeket készítettek az RTL Klub reggeli műsorsávjára, 2006-ban elindult a TeveClub nyomtatott magazinja, 2008 nyarán pedig a CoolCamels, a TeveClub 3D-s beszélgetős internetes „játszótere”.

Kíváncsi vagyok, hogy mit adott nekünk a TeveClub és az egész Tamagochi-őrület – vajon a hosszú életű tevék tulajai tényleg jobban fognak tudni gyereket nevelni, háziállatot tartani a jövőben? Jobban belegondolva, ezt azért nem hiszem, hiszen egyetlenegy sikert értek el a TeveClubosok: elültették az agyunkban, hogy az a legjobb a tevének, ha kólát és pezsgőt iszik illetve pizzát és hamburgert eszik.

Halpern Bence Márk (11. évf.)

Divat, macaron, Louis Vuitton, csiga, Chanel, sajt, Eiffel-torony, baguette, még több divat és még több finomság. Csak pár szó, ami eszünkbe jut, ha a franciákról van szó.

Egy hónapja élek Nancyban, cserediákként, s ez alatt az idő alatt kiderült, hogy nem minden francia szereti a macaront, nem minden francia öltözködik divatosan, és hogy az ő életük nem is különbözik olyan sokban a miénktől, mint ahogy gondolnánk.

A villamos modern, hasonló, mint otthon a kombinó, ám ennek vannak kerekei is, mert vannak olyan keskeny hidak és utak, ahol csak egy sín van, és olyankor a villamos a kerekein megy. Minden megállóban lehet jegyet venni, a jegyek itt mágnesesek, így érvényesítés után az ellenőrök egy kis masinával tudják ellenőrizni, hogy jó-e a jegyed. Az ellenőrök nagyon rendesek, mindenkinek köszönnek, mosolyognak, ha valakinek nincs érvényes jegye vagy bérlete, csendben intézik az ügyet, és nem úgy, hogy az egész világ a bliccelőt nézi. A bérlet itt nem egy papírfecni, hanem egy kártya, amit szintén minden felszállásnál érvényesíteni kell a kis automatánál. A villamoson van külön ajtó mozgássérültek részére, ami megkönnyíti a mozgássérültek dolgát, de egyébként minden fel és leszállásnál, ha egy kerekesszékest látnak az emberek, rögtön a segítségére sietnek. Azon lepődtem még meg, hogy nagyon sok valamilyen fogyatékkal élő embert látok a városban nap mint nap. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert többen vannak, mint Magyarországon, vagy azért, mert itt jobb a közlekedés, és bármerre tudnak menni, ha szeretnének – mindenesetre különös.

Minden nap az iskolába menet azon csodálkozom, hogy hogyan lehetséges az, hogy kivétel nélkül, az összes francia kezében vadonatúj telefon csillog-villog mindenféle tokokban. A fiatalok körében a legnépszerűbb a BlackBerry, a többieknél iPhone-t lehet látni. Az utcán, a villamoson, az iskolában, mindenhol a kezükhöz van ragadva, imádnak SMS-ezni. Tanórákon mindenkinek le van némítva és el van téve a táskájába, csak a bátrabbak próbálnak meg a telefonnal játszani, ugyanis a padok alá teljesen be lehet látni, nincs hová tenni a füzeteket, könyveket, ami eltakarná a telefont.

A legszembetűnőbb és számomra legirritálóbb dolog, hogy bármerre nézel, mindenki dohányzik. Tizenhárom, tizennégy éves kortól megállás nélkül végigfüstölik az életüket a franciák. Komolyan azon izgulok, hogy tüdőrák nélkül ússzam meg ezt a hat hónapot, ugyanis minden szünetben kimennek a többiek dohányozni az iskola elé. Rögtön az iskola kapuja előtt megállnak, és soha senki nem szól rájuk, hogy ne dohányozzanak, mert egészségtelen. Egy teljes órán keresztül megállás nélkül szívják egyik cigit a másik után, még akkor is, ha kint -10 fok van, és rajtuk csak egy pulcsi van. Dohányzás közben hatalmasakat szoktak köpni, legnagyobb meglepetésemre leginkább a lányok.

Itt most elképesztően hideg van, rajtam két pulcsi, két nadrág, jó vastag kabát, sapka szokott lenni, ők pedig egy pulcsiban és egy nyitott dzsekiben ácsorognak az utcán, és sírnak, hogy hideg van, de arra nem veszik a fáradtságot, hogy legalább a kabátjuk cipzárját összehúzzák. Furcsa népség.

Az emberek puszival köszöntik egymást. Még akkor is, ha az illető ismeretlen. Egy puszi ide, egy puszi oda. Ez az egyik olyan szokásuk, amit sohasem fogok megszokni és szeretni sem.

Hatalmas meglepetés és pozitívum volt számomra, hogy a franciák egyáltalán nem hideg, elutasító emberek. Az iskolában mindenki nagyon rendes velem, befogadóak és segítőkészek. Akiket ismerek, szinte mindenki tud legalább egy picit angolul, sőt, vannak, akik nagyon jól tudnak angolul és más nyelveken is. A kiejtésük érthetetlen, de a szókincsük hatalmas.

Általában nem sok mindent tudnak Magyarországról, Budapestet itt is összekeverik Bukaresttel, sokan azt sem tudják, hogy merre van Magyarország, de ha mondom, hogy magyar vagyok, mindig nagy „ááááááá igen?”-eket kapok. Ismerik a Rubik-kockát, sőt, a fogadótestvérem, Margot folyamatosan ezzel játszik.

A családom nagyon egészségesen étkezik, sok itteni specialitást kóstoltam már meg. Furcsa számomra, hogy a köretet csak a húsok elfogyasztása után eszik meg. Az iskolában az ebédnél lehet választani salátát előételként, utána a főételt választhatom ki, utána sajtot és desszertet vehetek és végül egy pici baguette-et. Nagy adagokat kapunk, és nagyon finom minden. A sajtot és a baguette-et soha, semmilyen körülmények között nem hagyják ki az étkezésekből, ezeket fogyasztják reggelire, ebédre és vacsorára is.

Az első benyomásaim kellemesek a francia emberekről, nem csalódtam velük kapcsolatban. És fellélegezhettem, ugyanis a családom nem szereti a csigát, szóval azt nem kell ennem!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Regény a filozófiáról? Azt meg hogyan? Legalábbis ezt mondtam, amikor először hallottam Jostein Gaardner regényéről. Regényt persze mindenről lehet írni, de arra azért nem gondoltam, hogy valaki éppen az egyik legelvontabb és legösszetettebb társadalomtudományról ír regényt.

A történet azzal kezdődik, hogy egy Sofie nevű, 14-15 éves lány a postaládájukban szokatlan leveleket és egy képeslapokat talál. Egy ismeretlen levélformában kezd filozófiaórákat tartani Sofie-nak. A történet további folyamában Sofie és rejtélyes tanára egyre mélyebbre ássák magukat a filozófia rejtelmeibe. Sorban mennek végig a filozófia történelmén az ókori görögöktől a XX. századig. Egy másik szálon pedig a rejtélyes képeslap és egy bizonyos Hilde nevű valaki kapnak szerepet.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, a 8. oldal után le se bírtam tenni. Mondanom se kell, hogy pozitívan csalódtam. A könyv egy krimi és egy kalandregény stílusát ötvözi. A filozófiai részéről pedig annyit, hogy a szerző nagyon ügyelt arra, hogy mindenki könnyedén megérthesse a mondanivalóját.

Összegezve: a Sofie világát mindazoknak ajánlom, akiket egy kicsit is érdekel a filozófia, vagyis olyan kérdések, mint pl.: hogyan jött létre a világ; milyen szerepe van az embernek a világban; mi alakítja a történelmet?...

Győrfi Róza (AKG, 8. évf.)

Jostein Gaardner: Sofie világa (Sophie’s World, 1991)
Magyar Könyvklub (kiadás: 1995, 2005, 580 o.)

Talán nem lepek meg senkit, ha azt mondom: leáldozott egy időre a magyar légitársaságnak. Rengeteg ember vesztette el a repülőjegyét vagy kényszerült arra, hogy másik légitársaságnál dolgozzon, és egyre kevesebb az esélye annak, hogy a Malév feléled. Ráadásul úgy néz ki, hogy az iskola spanyol és angol nyelvi csoportjainak diákcsere programjait is meghiúsítja a nemzeti légitársaság csődje.

A nyelvi előkészítő év, a többi évhez hasonlóan egy elutazós témahéttel zárul, annyi különbséggel, hogy külföldre utaznak el a tanulók, a választott nyelvüknek megfelelő nyelvterületre. Egy ilyen utazást nagyon előre le kell foglalni, hiszen így lényegesen olcsóbb a kirándulás, ráadásul az ár az elsődleges szempont a jegyek foglalásánál. Így történhetett, hogy a Malévhoz foglalt a mostani nyelvi éven 2 csoport is jegyet. Mivel a vállalat csődbe ment, ezért kérdés, hogy tudunk-e utazni áprilisban, ráadásul, ha vissza is kapjuk majd a pénzt (még ez sem biztos), jó ideig nem számíthatunk rá, viszont egy új jegyet meg kéne venni időben.

Évekig el lehetne még gondolkodni ennek a dolognak a várható kimenetelén, és ezt biztos meg is fogja tenni a többi újság és internetes oldal a napokban. Úgy gondolom, hogy az egészben az egyik legszomorúbb, hogy mások is járhattak rajtunk kívül pórul – ezzel elvéve egyrészt a lehetőséget, hogy a diákok külföldön fejlesszék a tudásukat, másrészt az iskolák életkedvét is, hogy külföldre szervezzenek utazásokat – hiszen ez a magyar iskolákban egyáltalán nem divat. Ezzel a kudarccal elintézhették, hogy még egy pár évig ne is legyen az.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Update: A spanyol csoportnak jegyet rendelő pécsi Tensi Tours utazási iroda saját költségéből vásárolt repülőjegyeket Madridba, így biztosította a csoport diákcsere programját. A millió forintos rizikó nagy részét tehát átvállalta. Respect!