„Egy vérző világ az otthonom
Ilyen világban kell talpon maradnom”
Hogy mire gondoltam, mikor meghallottam a darab címét? Természetesen a zenére. A pörgős, szókimondó, szabad punk rockra. Arra, hogy a darabban központi szerepet fog játszani a punk rock. Így is történt, csak kicsit máshogy, mint ahogy elképzeltem.
Anglia, Stockport, egy fizetős iskola a helyszín. Olyan fiatalok tanulnak ott, akik nem gazdagok, de szüleik meg tudják fizetni nekik ezt az iskolát. Tizenhét évesek, érettségi előtt állnak. Hat diák, hat különböző egyéniség.
Hetedikként egy új lány érkezik, Lilly Cahill személyében. Lilly hamar beilleszkedik az osztályba, megismeri társait, akik olyan karakterek, mint akikkel a mindennapi életünk során gyakran találkozunk.
Mindegyikőjük tulajdonságaiból felfedeztem egy kicsit a saját környezetemben élő emberekben. Hiszen mindenhol vannak olyanok, akik jól tanulnak, azért, mert szeretnek tanulni, vagy mert félnek, mert a szüleik leszidják őket, ha rossz jegyeket hoznak. Ismerünk olyanokat, akik élsportolók s emellett jó tanulók, akik okosak és visszahúzódóak, s vannak olyanok is, akiket számos atrocitás ér. Vannak, akik ott rúgnak bele a másikba, ahol tudnak, jólesik nekik bántani a másikat. Ijesztő volt látni Bennett dühkitöréseit, ahogy Chadwicket gúnyolta, s testileg is bántalmazta, megalázta. Feszülten várta az ember, hogy valaki a segítségére siessen, szinte késztetést éreztem arra, hogy odakiabáljak, hogy amit tesz, nem helyes. S bár vannak, akik próbálnak a gyengébb mellett kiállni, mint Tanya is, ez nem mindig elég.
Rossz volt látni, ahogy a többség végignézte Bennett tetteit. Egy szó nélkül tűrték, és nem is tették neki szóvá később sem cselekedeteit, nem próbálták megszüntetni a lassan folyamatossá váló szekálását.
A darab tehát a szereplők iskolai hétköznapjait mutatja be, kapcsolataikat, kötődésüket egymáshoz, a világhoz. Ezek a kapcsolatok nagyon felületesek, látszott a szereplőkön, hogy nem is szerették volna a másikat jobban megismerni. Megelégedtek azzal, hogy eltöltötték egymás mellett az időt.
Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem szeretnének többet? Miért elég nekik ennyi kapcsolat a másikkal? Miért nem mertek kiállni a gyengébb mellett?
A darab tragédiával zárul, mint ahogy azt végig sejthetjük. Az ajánlóban utalást tesznek a norvégiai tömeggyilkosságokra, így ki lehet találni, hogy miként végződik a történet. Ennek ellenére tartogat meglepetést a nézők számára.
A színészek elég gyengén játszották szerepüket, számomra több szereplőnél nem volt hihető, hogy ők érettségi előtt álló diákok. Az öltözködésük, beszédstílusuk nem illett össze. Néha olyan mondatokat mondtak, amit szóban nem szoktak mondani az emberek. Sokat káromkodtak, ezzel nem volt baj, ez próbálta hitelessé tenni őket, hiszen mostanában sajnos nagyon sok fiatal kötőszava valamilyen csúnya szó.
A díszlet tetszett, nagyon hasonlított a mi iskolánk tereihez. Az egész színpad dobogókból, székekből, egy üdítős automatából és egy pingpongasztalból állt.
A két óra túl hosszú volt számomra, néha nem tudta teljesen lekötni a figyelmemet. Számomra az sem vált nyilvánvalóvá, hogy miért követte el ez a diák ezt a tettét, de talán erre nincsenek is válaszok. A darab vége pedig… nem is tudom, olyan befejezetlennek tűnt. Vártam a katarzist, de úgy éreztem, elmaradt.
Pedig a történet jól ki van találva, nagyon sok kérdést vetett fel még így is bennem az előadás.
A darab után egy beszélgetésen vehettünk részt a dramaturggal, Kovács Krisztinával és a rendezővel, Eszenyi Enikővel.
A teljesen értelmetlen kérdések, témák mellett előkerültek érdekes dolgok is. Eszenyi Enikő elmesélte, hogy pszichológusokat, szakértőket, fiatalokat kértek fel, hogy segítsenek nekik élethűvé tenni a darabot. Hogy megérthessék, hogy mi forgott az elkövető fejében, mi motiválhatta tettét. Erre a kérdésre nem találtak választ, mert erre a kérdésre maga a tettes sem tud általában választ adni, annyi minden szerepet játszik a tettében. Érdekes volt hallgatni a felnőttek okfejtéseit, hogy miképp tudnák kiszűrni és megakadályozni az ilyen dolgokat.
A pécsi mészárlás egyik túlélője, Ákos, és barátnője is segített nekik. Élményeit megosztotta a színészekkel, a rendezővel. Eszenyi azt mesélte, hogy furcsa módon Ákosnak nem esett nehezére elmondani a történteket, látszott, hogy nagyon szeretne segíteni nekik, és a történtek felidézése neki is segít a feldolgozásban. Ami nagyon érdekes volt, hogy a fiú elbeszélése alapján a lövöldözés tizenegy másodperc alatt zajlott le, de ez a számára egy örökkévalóságnak tűnt, miután rádöbbent a helyzet komolyságára.
Nem tudom elképzelni, hogy hogyan érezném magam egy ilyen eset után. A norvégiai tömeggyilkosság után egy héttel voltam kint Oslóban. Volt bennem egy kis félelem, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy az elkövetőt elfogták. Innen távolról is rémisztő volt hallani, hogy mi történt. Mikor kint voltam, azt láthattam, hogy az emberek minden alkalmat megragadnak az emlékezésre. Nagy figyelmet fordítottak arra, hogy összefogjanak, s vigasztalják, segítsék egymást.
A dramaturg elmesélte még nekünk, hogy Simon Stephens tanárként dolgozott, mielőtt drámaíró lett, s főként a mai fiatalokat érintő problémákról ír modern felfogású, kegyetlenül őszinte darabokat.
Minden rész előtt-után, lejátszottak az előadásban egy dalt, ezeket a dalokat az író ajánlotta a darabhoz, ő válogatta ki. Minden dal szövegének köze volt az eseményekhez, de sajnos ezt csak az fedezhette fel, aki figyelt a dal szövegére is.
A számomra némi hiányérzetet hagyó előadás ellenére mégis ajánlanám ezt a darabot, mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi de mennyi hasonlóságot fedezünk fel az angliai kamaszok és a saját ismerőseink vagy épp magunk között. Elkerülhető-e az elkerülhetetlen, ha tudatosabbak vagyunk, ha figyelünk a környezetünkre, a másikra, az apró jelekre, amikor még tudunk talán segíteni.
Varga Dóra (AKG, 11. évf.)
Simon Stephens: Punk Rock, Pesti Színház
Rendező: Eszenyi Enikő
Szereplők: Varju Kálmán, Réti Adrienn, Lengyel Tamás, Bata Éva
Utolsó kommentek