Szubjektív

Amikor elkezdtek szállingózni a hírek, hogy a Facebook megint kap valami kis fejlesztést, a szokásos reakció volt: természetesen egyből jött a hiszti, hogy ezt talán mégse kéne, meg hogy mégis, ezt hogy gondolják. De őszintén, tegye fel a kezét, aki emlékszik olyan frissítésre az elmúlt 2 évben (Facebook, Gmail és társai), amitől nem tépte a haját a fél webes társadalom. Nézzük inkább, mi is ez a Timeline!

Életesemények

A koncepció tiszta, milyen unalmas már, hogy az „agyonismételt idézet – valamelyik oldalról lemásolt kép – aktuális népszerű zene” szentháromságáról szól az adatlapunk. Hát, mégsem erről szól az élet! Megszületünk, aztán történnek dolgunk velünk, és itt jön képbe a Timeline egyik funkciója, az életesemények. Mesés formában, időrendbe rendezhetjük azt a csupa örömöt és szomorúságot, ami velünk történik, és már-már albumszerűen hozzáadhatjuk a fontos életeseményeinket: egy új háziállat, egy versenyen való részvétel vagy egyszerűen csak az idei karácsony is hozzáadható. A lehetőségek száma végtelen, adhatunk hozzá helyszínt vagy akár más embereket is megjelölhetünk, akik velünk voltak a jeles eseményen.

Design

A másik nagy változás a személyes profilok kinézetében történt, hiszen hónapok és évek szerint lépegethetünk a bejegyzésekben. Azonban a legszembetűnőbb változás a profilkép átkerülése és a borítókép megjelenése – egyben szerintem az egyik legjobb ötlet, hiszen így a profilok valamennyire kitörnek a nagyon szögletes kinézetükből. A profilkép önmagában eddig még nem sok játékteret hagyott a kreatívabbaknak, most viszont már az első napokban megjelentek elképesztő próbálkozások arra, hogy összehangolják a profilképüket a borítóképükkel. Kicsit szomorú is vagyok azért, hogy hasonló kinézetet a cégek adatlapján még nem vezettek be – bár érthető, hogy az idővonal cégeknél nem lenne annyira értelmes, de kíváncsi lennék még több kreatív borítóképes megoldásra.

És a biztonság?

A Facebook mindig is instabil terep volt adatkezelés szempontjából, hiszen az adatvédelem hatékonysága mindig megkérdőjelezhető egy ilyen oldalon. Azonban pár dologra felhívnám mindenki figyelmét. Először is arra, hogy az összes „check-in” megjelent egy térképen, az adatlapunkon, így aki szorgalmasan csekkolt, annak egy térképen az ismerősei le is olvashatják, hogy hol járt az elmúlt pár évben. Természetesen nem nagy adatvédelmi változás, de iszonyatosan könnyű lett régebbi bejegyzéseket is megtalálni, így aki valamire már nem annyira büszke vagy inkább kevesebb emberrel szeretné megosztani, az megteheti a tevékenységnaplóján keresztül egyszerűen. El is lehet kezdeni a következő tanóra alatt.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Minden szép és jó az amerikai Kongresszus háza táján, hiszen megnyugtatónak tűnik a SOPA-PIPA helyzet. 13 millió online aláírás összegyűjtése és a történelem legnagyobb internetes demonstrációja után az amerikai politikai elit ejtette a két törvény hatályba léptetését, de a világháló valamiért mégsem nyugodott le. Elég egyszerű oka van annak, hogy miért.

Január 20-án már tudta mindenki: nem lesz ebből se SOPA, se PIPA. Örült az internet, örült a nép. De ahogy az lenni szokott, a „gonosznak” volt még ász az ingujjában. Több mint 3 éven keresztül, titokban tárgyalta a világ néhány nagyhatalma a harmadik, immáron nemzetközi szerződést, az ACTA-t (Anti-Counterfeiting Trade Agreement, azaz hamisítás-ellenes kereskedelmi megállpodás). A szerződésből következő intézkedések demokratikus körökben teljességgel elfogadhatatlanok lennének, de itt mi most egy piaci szereplők illetve törvényhozók által, a nyilvánosság kizárásával elkészített irattal állunk szemben.

A három év során a Japánban zajló tárgyalásokon a házigazda mellett az USA, Szingapúr, Kanada, Ausztrália, Dél-Korea, Marokkó és Új-Zéland is aláírta már a szerződést, de január 26-án, Tokióban 22 további EU-s tagország, köztük Magyarország(!) is csatlakozott hozzá – érdekes módon Lengyelország és Csehország elzárkózott a csatlakozástól. Nem kell viszont félni túlzottan, egy átlagos magyar internet-felhasználóra nem lesz nagy hatással a dolog, inkább a fogyasztóvédelem és a magyarok külföldi jogvédelmi lehetősége csorbulhat majd. De nézzük meg, mit is csinál az ACTA.

Az ACTA eredeti verziója óriási felháborodást keltene most az egész világban, de ezt már nem fogja senki se látni, ugyanis a nagy részét kivették a szerződésből. Ilyen volt például az, hogy a szerződés értelmében az internetszolgáltatók lennének a felelősek a felhasználók jogsértéséért, vagy hogy ha valakit háromszor elkapnak jogsértés közben (fájlmegosztás, letöltés), akkor megszüntetik az internetelérését. Viszont „benne felejtették” azt a részt, amely szerint kizárhatóak a forgalomból a hamsítást lehetővé tevő technológiák (pl. fénymásoló, cd-író), és a szerződés a hamisított kereskedelmi árukat is szűrné, így egyes gyógyszereket, illetve mezőgazdaságban felhasználható terménymagokat.

Baloldali lengyel képviselők tiltakoztak az ACTA ellen - sikerrel jártak

Az utolsó akadály az ACTA előtt az Európai Parlament, amely – egyelőre úgy tűnik – el fogja fogadni, hiszen ez a megállapodás nem csak csökkenti a hamisítás mértékét a világon, de az országok közötti kereskedelmi együttműködést is elősegíti – ezért is volt az ACTA-nak lehetősége az internet figyelme nélkül eljutni idáig. Természetesen a világháló közönsége nem örül. A Megauploadot illetve más fájlmegosztó oldalakat mindenféle törvény és megállapodás nélkül elkezdtek lekapcsolni. Amíg mi a SOPA-t és a PIPA-t elleneztük, addig szépen jött az ACTA, és átvette a helyüket. És bár ez nem SOPA, de így is és úgy is elkezdődött az internetes cenzúra. Innentől lehet, hogy nincs megállás.

Turczi Ádám (AKG, 10. évf.)

Megaupload, 4shared, FileServe – csak néhány a legismertebb fájlmegosztók közül, melyek a filmgyárosok és zenekiadók bögyében vannak. A helyzet ugyanis az, hogy a MPAA – az amerikai filmeseket összefogó szervezet – megelégelte, hogy mindenki kedvére tölti le a zenéket és a filmeket. Így némi lobbival sikerült két törvényt bedobni az amerikai szenátus elé, a SOPA és a PIPA nevű alkotásokat.

A SOPA (Állítsuk meg az Online Kalózkodást Törvény) és a PIPA (A Szellemi Tulajdon Védelméért Törvény) törvénytervezete nagyon felborzolta a kedélyeket. Azt sejthetjük, hogy az internetes közösség nagyon érzékeny az internet szabályozására (ezt itthon is láthattuk a médiatörvény kapcsán), és ez a törvény lényegében zöld utat adott volna a közösségi oldalak ellehetetlenítésére. Jellegzetes példával szemléltetve: hogyha a kedvenc zenéjét valaki bevágja a videója alá, és azt felteszi Facebookra, azért lecsaphatják az egész Facebookot, ha életbe lépett volna a két törvény.

A reakció: a Google petíciózásba kezdett a SOPA ellen (7 millióan írták alá, ami nem semmi), a Wikipédia elsötétült fél napra, az egész internetes közösség fellázadt, feléledt az Anonymous hackercsoport, és túlterheléses támadásokkal megbénították a legnagyobb filmes és zenés szervezetek oldalait, a későbbi állami akciók után pedig a CBS oldalát egyszerűen letörölték.

Az eredmény: január húszig mindenki visszalépett, Obama pedig nyilvános beszédben állt ki a törvény ellen. Ennek ellenére az FBI rájött, hogy más törvényeket alkalmazva játszva lecsaphatják az internet összes fájlmegosztóját, így eltűnt a Megaupload, a Megavideo, aztán több más fájlmegosztó is.

A történetnek azonban nincs vége. Az Anonymous akcióinak még mindig nincs vége, ráadásul az incidens az MPAA és az Obama közti kapcsolat végét is jelentheti, pedig az MPAA Obama választási kampányának egyik legnagyobb támogatója volt, így egy nagy támogatót veszíthet el az amerikai elnök.

Mi pedig főleg időt veszítünk, nekem négyszer annyi ideig tart megtalálni valamit. Illik időmilliomosnak lenni mostanság.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Mindenkit elgondolkodtat, hogy hogyan és mikor! Van, aki tagadja, hogy hisz benne, és van, aki felvállalja. Vannak olyanok, akik hirdetik, és olyanok, akik követik őket. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy az emberiséget a kezdetektől fogva érdekli, hogy hogyan fog elpusztulni.

Talán velünk született tudásvágy okozza, talán az a hit, hogy semmi nem tarthat örökké, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy valamikor végünk lesz. Na de mikor is jön el az Armageddon? Ha egy kicsit is visszatekintünk a múltba, akkor rájöhettünk, hogy bizony már elég sokszor és elég régen el kellett volna tűnnie az életnek a Föld színéről.

Mostanában elég sok mulatságot okozott a médiában az az amerikai ember, aki az elmúlt pár évben már nem egyszer jósolt világvégét. Harold Camping 2011. május 21-ére jósolta pusztulást, amikor az igaz hívők kegyes halált fognak halni, de amikor 22-én sem utalt semmi arra, hogy végünk lenne, kihirdette, hogy elszámolta magát, de ne aggódjunk, mert október 21-én utol fog minket érni a vég. Október szépen lassan (és világvégmentesen) eltelt, a 89 éves Camping azóta se rukkolt elő új dátummal.

A történelem talán leghíresebb jövendőmondója a XVI. században élt Nostradamus, aki a világvégét több időpontra is megjövendölte. Ezek közül talán a legismertebb az 1999-es napfogyatkozáshoz köthető, ekkorra jövendölte meg Nostradamus, hogy leszáll a Földre a harmadik Antikrisztus (a jóslatok szerint Napóleon az első, Hitler pedig a második Antikrisztus), és ezzel elkezdődik a Föld pusztulása, ami magába foglalja a harmadik világháborút és egy francia-arab háborút is. Nostradamus úgy gondolta, hogy habár a Föld 1999 után még egy ideig létezni fog az emberiséggel együtt, az élet hanyatlásának ettől a ponttól már nem lehet véget vetni.

Persze a legnagyobb aktualitás 2012. Ez az év is elkezdődött, és persze gondolhatnánk, hogy olyan lesz, mint a többi, de minek is tennénk, hisz az emberi fajnak megvan az a tulajdonsága, hogy szereti a nem szokványosat, a szenzációsat. A legnépszerűbb világvége-elmélet, ami 2012. december 21-ére jósolja a világvégét, a maja naptár végéhez kötődik. Valójában semmiféle világvégéről nincs szó, de ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a maja naptár ciklikus, tehát ismétlődő időszakok sorozatából áll. December 21-én egy közel 5000 éves ciklus fog véget érni, ám ez nem egyenlő a világvégével. Ha a maja kultúra az 1500-as években nem tűnt volna el teljesen, hanem ma is létezne, akkor új naptár készülne, és a régit hatalmas ünnepségekkel búcsúztatnák. De mivel a majáknak már nem áll módjukban új naptárat készíteni, ezért a régi naptár befejeződése ideális alapul szolgál a világvége elméletekben hívőknek.

2012-es kipusztulásunk másik meghirdetett okozója a Niburu nevű kisbolygó, aminek becsapódását először 2003-ra tették, de amikor ez nem következett be, a Niburuban hívők bejelentették, hogy elszámolták magukat, és a becsapódás valójában 2012-re várható. A NASA (amerikai űrkutatási hivatal) internetes honlapján megnyugtat minket, hogy nem kell félnünk a Niburutól, mert a bolygó csak kitaláció, valójában nem létezik.

2012-re persze még várhatók ínyencségek.

A Föld pólusváltásáról (ami egy természetes jelenség, kb. 400 ezer évente megtörténik) már katasztrófafilmet is láthattunk (2012). Sajnos ez a jelenség is túl van értékelve. Az még a kisebbik gond lenne, hogy a pólusváltást a Föld történetében már párszor túlélte az élővilág, mert a kreatív világvégehívők bizonyára kitalálnának valami magyarázatot arra is, hogy az a mostani miért is lesz különleges. A nagyobb baj az, hogy a NASA mérései szerint az elkövetkezendő pár száz évben nem számíthatunk pólusváltásra.

Nagyobb bolygóegyüttállásra sem számíthatunk, de ha a bolygók valamilyen különleges alakzatba rendeződnének (mondjuk egy bizonyos pontból nézve egymás után szép sorban, egy vonalban állnának), az akkor se gyakorolna hatást a Földi élővilágra.

Talán a legnagyobb veszélyt a napkitörések jelentik számunkra. A Nap aktivitása 11 éves ciklusokban változik. 2012 és 2014 között az éppen aktuális ciklusnak a legaktívabb pontja lesz, ez pedig a Föld körül keringő műholdakra lehet negatív hatással. Az élőlények nem fognak elpusztulni, de előfordulhat, hogy egy erősebb napszél problémákat okoz a műholdas távközlésben vagy helymeghatározásban. Erre persze a szakemberek próbálnak felkészülni, és igen kicsi annak az esélye, hogy komolyabb problémák adódnának, tehát ezt sem lehet Armageddonnak tekinteni. Persze azért ujjainkat keresztbe téve szurkolhatunk, hogy 2012-ben is gond nélkül működjön a GPS-ünk.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Illusztráció: Mészáros Tamás, http://r3vision.tumblr.com

Bizonyára mindenki kezd egy kicsit elsodródni a gyors aktuálpolitikában, és nehéz nyomon követni néha az eseményeket napról napra. Mindenki igyekszik szakmailag értékelni az eseményeket, a tanárok az oktatási törvényeket, a közgazdászok a költségvetést, mi, diákok pedig azt, amihez nekünk van affinitásunk. Még 2010 nyarán határozta el a kormány, hogy az informatikai rendszerek terén szükség van némi gatyába rázásra. Lássuk, mi lett belőle!

Bizonyára mindenki kezd egy kicsit elsodródni a gyors aktuálpolitikában, és nehéz nyomon követni néha az eseményeket napról napra. Mindenki igyekszik szakmailag értékelni az eseményeket, a tanárok az oktatási törvényeket, a közgazdászok a költségvetést, mi, diákok pedig azt, amihez nekünk van affinitásunk. Még 2010 nyarán határozta el a kormány, hogy az informatikai rendszerek terén szükség van némi gatyába rázásra. Lássuk, mi lett belőle!

Vitatkozhatnánk, hogy mi a funkciója egy ilyen honlapnak, de pár borzasztóan egyszerű és talán „mindennapos” esettel megbízhatóan letesztelhető egy-egy portál működése.

1. Külföldi vagyok, sosem jártam Magyarországon, nem tudok semmit róla. Szeretnék többet megtudni Magyarországról (pl. jellegzetes ételek, fontos látványosságok).
A hungary.com (a Magyar Turizmus Zrt. által fejlesztett oldal) beírása jó döntése lehet ennek a külföldinek, hiszen itt egy viszonylag jól felépített portálon kis keresgélés után megtalálná ezeket az információkat, és látszik is, hogy ez az oldal van igazán kiképezve a turisták számára. (Az Internet Archívumban tárolt oldalképek alapján a hungary.com oldala a kormányváltás előtt, 2010. május 5 és 24 között kapta meg mai arculatát, korábbi változata is jól használható volt, így nincs köze a friss kormányzati felbuzduláshoz.) Azonban reméljük, hogy a magyarorszag.hu vagy a hungary.hu oldalra véletlen sem téved a turista, hiszen könnyen kedvét szeghetjük: az oldal csak magyarul érhető el – ami nem is probléma annyira, hiszen látszik rajta, hogy inkább az Ügyfélkapu szolgáltatást használók részére van kifejlesztve, akik valószínűsíthetően magyar anyanyelvű állampolgárok. Ezért számomra érthetetlen is, hogy egy ilyen oldalon miért kell felsorolni a Nobel-díjasainkat, híres sportolóinkat, felsorolni a legtöbb állampolgár számára evidens információkat. Egyébként egy kifejezetten szép oldalról van szó, de a navigálás nehézkes. A főmenük és almenük kuszasága miatt sokszor nem tudjuk, hogy mire kéne kattintani, de az oldal keresődoboza valószínűleg segít a nagyon eltévedő felhasználóknak.

2. Érettségizni szeretnék informatikából. Szeretném megtalálni a követelmények részletes kiírását, a szóbeli témaköröket és az érettségi időpontját. Nem lenne rossz, ha megtalálnám az előző évek feladatait is.
A magyarorszag.hu oldalról induljunk ki, ahol a főmenük között eléggé el lehet veszni, a keresőbe beírva az érettségi szót, semmi érdemlegeset nem találunk. A felelős intézmény megkeresése jó irány lehet, azonban a legtöbb laikus érdeklődő valószínűleg már itt letesz arról, hogy megtalálja a minisztériumot – főleg, hogy Oktatási Minisztériumot biztos nem találna. De a közigazgatás menüpontban szerencsére kereshetünk ABC szerint mindenben – elő is kerül itt az Oktatási Hivatal, a webcím és egyéb elérhetőségek pedig ki vannak írva pont jó helyen. Az adott oldalra átmenve, a menüpontok megint zavarosak, beírjuk hát a keresőbe, hogy informatika érettségi, ezután rögtön ki is dobja a megfelelő menüpontot. Kicsit nehézkesen jutottunk el tehát a megfelelő alportálra, de utána már viszonylag gördülékenyen meg tudtuk találni a tartalmat, amit kerestünk.

3. A Köztársasági Elnök úr ünnepi beszédét szeretném elolvasni, tegnap nem voltam otthon, sajnos nem tudtam meghallgatni.
Az előző példám tapasztalatai alapján a Közigazgatás menüpontnál próbálkozom, és ott találom meg a Köztársasági Elnöki Hivatalt, aminek a honlapjára egy elérhetőség irányít, itt rögtön az első hírek között van az ünnepi beszéd.

Akkor most működik? Alapjába véve könnyen lehet mindenhova navigálni, és bármit meg lehet találni, ha a jó oldalon vagyunk. Nem mindegy, hova megyünk érettségi tételt nézni, személyi igazolványt kérni, ügyfélkapuzni, turistáskodni stb. Tudni kell a megfelelő minisztérium nevét, egyszóval nem árt, ha fejből vágjuk a közigazgatási struktúrát, de egy kis kitartással minden megtalálható. Nagyobb baj szerintem, hogy (a kormányportálon kívül) az egységesítés, ami be lett ígérve, egy kicsit elmaradt: jobb lenne nagyobb átfedés a honlapok között, mert a színek továbbra sincsenek egyeztetve, az egyik oldalon ilyen betűk vannak, a másikon meg teljesen mások, és ettől rendezetlenséget sugall továbbra is. Megjegyzem, tényleg nem ártana angol fordítása is az oldalaknak.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Ha valaki azt mondja: nagymama, a legtöbb ember egy sütiillatú idős nénire gondol, aki mindig örül, ha láthatja az unokáit. De mi lesz 50-60 év múlva, ha mi leszünk a nagymamák?

A mai nagyszülők sem mind olyanok, mint a fent említett példa, de mégis, ha meghalljuk azt a szót, hogy nagyszülő, kedves idős emberekre gondolunk, akik otthon ülnek, kertészkednek, főznek és az egész világot az unokáik jelentik. Vajon ez lesz akkor is, ha majd mi leszünk nyugdíjas korúak?

Manapság mindenkinek van telefonja (egyre többünknek okos is), ha valami érdekel, maximum 3 perc alatt megtalálom az interneten, ha valahova leülök, akkor szinte biztos lehetek abban, hogy 50 méteres körzetemben van valahol egy tablet vagy egy laptop. Ez a mi generációnk, az a természetes, hogy a programjainkat tudjuk a Facebookon szervezni, és ha akarom, mindenki tudja, hogy éppen mit csinálok, hol vagyok, és szinte mindig mindenki elérhető.

Nyilvánvaló, hogy mondjuk 50 év múlva a mai kütyüink többsége már ócskavasnak fog számítani, jobb esetben múzeumokban mutogatják őket, rosszabb esetben egy szeméttelepen lesznek. De vajon mi is leragadunk majd ott, ahol most tartunk, vagy tartani fogjuk a tempót, és ugyanolyan jól fogjuk tudni használni azokat az elektronikai eszközöket, amik akkor lesznek? Ismeretségeink teljesen virtuálisak lesznek, vagy a személyes kapcsolatok továbbra is nagyon fontosak maradnak? Az időnk nagy részében a számítógép és az okostelefon utódjával fogunk foglalkozni, vagy maradunk a kertészkedésnél és a süti sütésnél? Ugyanolyan lelkesedéssel fogjuk használni a jövőbeli közösségi portálokat, vagy majd könnyes szemmel mesélünk a Facebookról, és arról, hogy azóta sem csináltak annál jobbat? És talán a legfontosabb kérdés: unokáink mit fognak rólunk gondolni, hogy fognak viszonyulni ahhoz a világhoz, amiben mi most élünk? Megannyi kérdés, és szinte egyikre sincs meg a jó válasz. Ha tartjuk a tempót, lehet, hogy a nagyszülők és az unokák közti generációs szakadék eltűnik. És mi lesz akkor, ha mondjuk az Angry Birds még akkor is jó játéknak fog számítani, és mi fogjuk tanítani utódainknak azt, hogy hogy kell kilőni a kis madarakat, úgy, hogy azok pontosan eltalálják a zöld malacokat. Vagy valamilyen csoda folytán a Facebook még mindig menő lesz, és mi fogjuk tudni a régi trükköket az idegesítő ismerősök kiiktatására, amit majd a fiatalabb korosztály tőlünk akar megtudni. Hiszen ha belegondolunk, a mai világban rengeteg olyan tanfolyam van, ahol az idősebb korosztályt tanítják meg arra, hogy hogyan használja a számítógépet. És nagyon sok olyan idős ember van, aki olyan profizmussal kezeli az elektronikai kütyüket, hogy azt mi is megirigyelhetnénk. Nagypapám például iPadet kért és kapott is szülinapjára, mi, a tesómmal nagy örömmel mutattuk meg neki a Cut the Rope-ot, és ő nagyon jól szórakozott a kis ugráló zöld lényen. Ő például olyan nagyszülő, aki tartja a tempót a mi generációnkkal, hiszen kiválóan kezeli a különböző képszerkesztő programokat, és Facebookja is van. Valószínűleg nem ő az egyetlen.

Úgy gondolom, hogy a mi generációnk nagyon gyorsan tud alkalmazkodni az új dolgokhoz, és biztosnak tartom, hogy többségünk akár a közeli, akár a távoli jövőben is gond nélkül el fog boldogulni az éppen aktuális technikai vívmányokkal. És remélem, a süti sütés is olyan fontos lesz majd, mint most.

Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok (és szerintem nem csak én), hogy mi lesz velünk, ha mi leszünk a nagyszülők. És talán majd nevetve fogjuk visszaolvasni ezt a kis elmélkedést, és közben arra gondolunk, hogy mennyire más a világ, mint ahogyan azt 2011-ben én elképzeltem.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Nyáron teljesült egyik legnagyobb vágyam: elutazhattam Korzikára, ahol Napóleon született.

Nem sokat tudtam a szigetről, Napóleon miatt vágyódtam ide, a nyaralás alatt derült ki számtalan érdekes és izgalmas dolog a számomra.

A 18. századig a genovaiak uralták Korzika szigetét, s ebből az időszakból számos építmény maradt fenn. Így az egész szigetet körbevevő, egymástól látótávolságban lévő erődítmények is. Ezek azt a célt szolgálták, hogy ha ellenség közeledett, jelezni tudtak a sziget legtávolabbi részén lakóknak is, tüzet gyújtottak, így pár óra alatt a sziget összes őrtornyában tűz égett, figyelmeztetve őket a közeledő veszélyre.

Mi is ellátogattunk az egyik ilyen őrtoronyhoz, Iles Sanguinairesbe. Elképesztő látvány fogadott minket. Egy vékony kis földnyelven kellett átmennünk, ahol finom vízpermetet fújt a szél az arcunkba, két oldalról a tenger vett minket körbe. Egy domb tetején állt az őrtorony, a torony másik oldalán pedig mintha egy másik világba kerültünk volna. A tenger vadul tombolt, akkora hullámokat én még életemben nem láttam. Az első kép, ami eszembe villant, a Harry Potter filmből az a rész, amikor a Dursley család elmenekül a levelek elől a lakatlan szigetre, ahol hatalmas vihar dúl. Ugyanilyen látványban volt nekem is részem. A sziklákat ötméteres hullámok nyaldosták, a víz habzott, a szél szinte letépte a hajunkat, és az arcunkba szitáló vízpermettől alig kaptunk levegőt. Elképesztő, szinte hihetetlen látvány és érzés volt. Az őrtorony már omladozott, de nagyon hangulatos volt az őt körbevevő macchiával. A macchia egy örökzöld bozótos, mely a legendák szerint sok bandita életét mentette meg, mikor azoknak rejtőzködniük kellett. Az útleírások szerint a torony mellett lévő sziklák a naplemente fényében úgy néznek ki, mintha véreznének. Ezért egyik nap visszamentünk, hogy megnézzük mi is. Bár nagyon szép látvány volt, igaziból csak egy pár nappal később láttunk „vérző” sziklákat, egy kicsivel távolabbi úton.

Hazafelé az útjelző táblákat figyelve többen láthattunk lyukakat vagy graffitivel ráfestett feliratokat. Ez a másik, amit tudni kell Korzikáról. A sziget őslakosainak a jelszava: „A terra corsa a i corsi”, azaz „Korzika legyen a korzikaiaké”. A korzikaiak szívből gyűlölik a franciákat. A táblákon lévő lyukakat fegyvergolyó ütötte, a helységek francia nevei lefújva, helyette a korzikai változat, még a sziklákon is ellenállásra buzdító szavakat olvashattunk. Korzikán még él a vendetta, azaz a vérbosszú. Minden évben hallani lehet egy-két erőszakos cselekményről, mely a franciák ellen irányul, a turistákat állítólag kímélik…

A Solenzara folyó partvidéke is közkedvelt hely, itt megmerítkeztünk a folyóban. A víz gyönyörű tiszta volt, a kiálló sziklákról lehetett ugrálni, és a parton, a hatalmas, meleg köveken pedig süttethettük a hasunkat. Aki nagyon kalandvágyó, itt is, és még számtalan helyen választhat canyoning túrákat, ahol a fákon ugrálástól a hegyi folyók természetes csúszdáin való csúszdázásig kaphat életre szóló élményeket.

A sziget legnagyobb vízesése a Piscia di Gallo. Ahhoz, hogy megpillanthassuk, szűk és nagyon meredek utakon kellett átverekednünk magunkat. A hosszú, fárasztó túra nem is igazán érte meg, mert a vízesést magát nem tudtam igazából megnézni, mert oda még egy kb. öt méteres út vezetett lefelé, de olyan meredek és csúszós volt, hogy úgy gondoltam, bölcsebb fennmaradnom.

A legjobban az tetszett Korzikában, hogy a természet szinte teljesen érintetlen maradt. A hegyek, dombok, hegyi folyók, sziklás részek lenyűgözően változatosak. Az egyik kedvenc helyem Les Calanches. Szűk, nagyon keskeny kanyargós út vezetett a sziklaképződményekhez. Az úton vörös sziklák tornyosulnak az ember fölé, melyek úgy tűnnek, mintha bármelyik másodpercben ráomolhatnának. A színek és a formák elkápráztattak. Az úton lehetetlen félrehúzódni vagy megfordulni, olyan szűk, így csak a szerencsésebbek parkolhatnak le a szív alakot formázó szikla előtt. A szűk, kanyargós utak korzikai sajátosságok, nemigen lehet a sziget legtöbb útján nagyobb sebességgel autózni.

Bonifacióban is jártunk, egy függőleges sziklafal tetején fekvő városban. A kilátás csodaszép volt, ám számomra a legizgalmasabb dolog a hatalmas luxushajók kikötése volt. Lent álltunk, amikor láttuk, hogy egy halom kis ütött-kopott csónak indult el a partról. Pár perc múlva egy nagy hajó jött utánuk. A kis csónakokban lévő piros egyenpólóban lévő fiatal fiúk ügyesen segítettek behajózni az igen szűk helyre. Igazi csapatmunkát láthattak a bámészkodó turisták, akik a kikötést végignézték. A „kikötői segéddé” válás láthatóan népszerű foglalkozás az ott élő fiatal fiúknál.

Ellátogattunk Cupulattába is, egy teknősparkba. Meg kell mondanom őszintén, elég unalmasak voltak ezek a teknősök. Nagyon hasonlóan néztek ki, és semmit nem csináltak az ég egy adta világon. Némelyik fajtából nem is láttunk semmit, úgy elbújtak. A legizgalmasabb a parkban a kis teknősök kikelése volt. Icipici tojásokból bújtak elő, nagyon-nagyon lassan. Mulatságos volt utána látni, hogy azokból a pici teknősökből milyen hatalmas példányok lesznek. Láttunk kettő akkora teknőst, mint egy-egy kisebb elefántbébi.

A Vizzavona hágónál található Cascade Anglais vízeséshez véletlenül a hírhedt GR20-as túraútvonalon indultunk el, de rövid idő után feladtuk, és a hagyományos turistaútra váltottunk. Itt kanyargott a hangulatos hegyi vasút, aminek az indulásáról sajnos lekéstünk, így csak az autóból láthattuk, ahogy feltűnik és eltűnik az égbe nyúló sziklák között.

Második héten Ajaccióban laktunk. Ajaccio Korzika fővárosa, s egyben Napóleon Bonaparte szülővárosa. A városban minden Napóleonról szólt. A lakásunkból a kikötőre láttunk, ahonnan minden este hangos sirályraj szállt fel. A kikötőben az egyik hatalmas komp dudája a Disney egyik dalát zengte nekünk minden nap. Ajaccio nem egy különösebben szép hely, ott inkább a múzeumokat jártuk, például elmentünk a Fesch múzeumba. Joseph Fesch szintén Ajaccióban született bíboros volt, Napóleon idején.

Meglátogattuk Napóleon szülőházát, ami meglepően nagy volt, ahhoz képest, hogy a történetírók szerint bár nemesek, de szegények voltak a szülei. Számos levél, fegyver, bútor volt kiállítva. Nem messze a házunktól, a Place d’Austerlitz felé volt a hatalmas Napóleon emlékmű is, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül, amit láttam. Egy óriási téren állt, Napóleon magányosan, alatta pedig a hadjáratai voltak feltüntetve a lépcsőzetes piramis formájú talapzaton. Két sas fogta közre az emlékművet, s a közelében meg lehetett nézni a barlangot, melyben Napóleon játszott kiskorában.

Korzika szépsége és nyugalma magával ragadja az embert. Emlékezetes számomra a Prunelli-szorosban töltött esténk. A magas hegyekkel, fenyvesekkel körülölelt Tolla tóhoz egy olyan úton jutottunk le, amiről azt hittük, hogy már a madár se jár rajta. Meglepetésünkre az út végén nem turistákba, hanem a helybéli lakosokba botlottunk. Az idősek a fiatalokkal pétanque-ot játszottak, odébb egy kis tákolt kocsmában hangosan beszélgettek, nevettek az emberek, jégből hóembert készítettek, kisgyerekek simogatták a helyi kiskutyát. A tavon már csak az üres csónakok és vízibiciklik ringatóztak.

Cortéból, az egyetemi városból utaztunk tovább a Restonica völgybe, ahol egy kisebb túrát tettünk, s végül finom helyi specialitással ajándékoztuk meg magunkat. Ezen az úton, ha szembejött egy másik autó, sokszor félkerékkel a szakadék felett lógtunk, olyan keskenyek voltak az utak. Ilyenkor többnyire csukott szemmel vagy sikítozva próbáltuk túlélni apa nagy örömére a két autó helycseréjét.

A Col de Bavella hágót is megjártuk, s visszafelé menet vaddisznókkal fényképezkedtünk. A szelíd helyi állatok, melyek húsa igen finom s fűszeres sokak véleménye szerint, halálos nyugalommal sétálgattak az autóút kellős közepén, s szemtelen röfögésekkel lassan mentek odébb, mikor az arra jövő autók rájuk dudáltak. Ha úgy gondolták, ennivalóra számíthatnak, akkor egy pillanat alatt körbevettek bennünket.

Utolsó nap Bastiában néztünk körül, Korzika legnagyobb városában. Ott is található egy Napóleon szobor, s este kivilágítva gyönyörű a hely. Ha felmászunk a hegyre, tiszta időben akár Elba szigetét is láthatjuk. Innen indultunk haza komppal.

A kompút valami hihetetlen volt. Az emberek, amint beparkoltak az autóikkal, rögtön fogták magukat és a túlélőcsomagjukat (hálózsák, hűtőtáska, na meg a gyerek) és a többiekkel versengve indultak helyet találni maguknak a kompon. Nyolc órás volt az út, így az éjszakát ott töltöttük. Mi rutintalanságunk ellenére időben találtunk magunknak helyet asztallal, így az asztal alá pakoltunk be, s ott aludtuk végig az utat a földön, egy szál pokróccal takarózva. Volt, akinek már csak a lépcső előtt maradt hely. Mikor felébredtem, körülöttem mindenhol földön fekvő, alvó embereket láttam. Nagyon vicces látvány volt, mint egy menekülttáborban.

Korzika egy olyan hely, amelynek szépsége az elejétől kezdve megfogja az embert. Az előítéletekkel ellentétben a korzikaiak nagyon barátságosak, szívesen segítenek, ha kell. Mindenkinek ajánlanám ezt a gyönyörű szigetet, de elsősorban azoknak, akik szeretik a természetet, mert túrázós utakból, természeti látnivalókból bizony nincs hiány!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)

Fura, hogy minél közelebb kerülnek azok a társadalmi problémák, amelyeket a tudományos-fantasztikus műfaj megszületésekor inkább csak távoli képzelgésnek nevezhettünk, annál inkább megnő az igény is az ilyen alkotásokra. Nézzünk hát bele két friss filmbe, a Lopott időbe, ami minden ízében vérbeli amerikai film és a kevésbé ismert Másik Földbe is.

A Lopott idő érdekes film, amely utópisztikus képet varázsol elénk: huszonöt éves korunkban kapunk egy órát a kezünkre, amely mutatja, hogy mennyi van még hátra az életünkből. Az idő lesz a fizetőeszközünk: meggazdagodhatunk, ezzel halhatatlanságot nyerhetünk el, vagy minden percünkért megküzdhetünk, mint a két főszereplő Will Salas (Justin Timberlake) és Sylvia Weis (Amanda Seyfried). A film nem meglepően indul: egy gazdag ember főszereplőnknek odaadja a teljes idejét (életét), és innentől kezdve ezek a cseppet sem meglepő történések sajnos átölelik az egész filmet.

Nincsen benne csavar vagy fordulat, és ettől egy picit unalmassá válik a film, hiszen kiszámítható minden pillanata. Normális befejezéssel sem büszkélkedhet sajnos – a harmincadik percben is a világmegváltó törekvéseiket próbálják véghezvinni, és az utolsóban sincs ez máshogy.

Talán nem árulok el sokat a filmből azzal, hogy megírom, ezt pont úgy gondolják, mint Robin Hood, lopjuk el a gazdagokét és adjuk a szegényeknek. Könnyen megfigyelhető azonban, hogy itt a Robin Hood mítosz egyszerűen megbicsaklik, hiszen a rablás egyben gyilkosság is, a Robin Hood történetnek pedig az lenne a lényege, hogy a főhős olyanoktól lop, akiknek túl sok pénzük van, és ezzel nem károsít meg senkit.

Érdekes azonban, hogy mindemellett működik a film, talán az akció és a zene helyes adagolása miatt. Látványát tekintve a film egyáltalán nem rossz, egyes jelenetei tudnak hangulatot teremteni, de ez megreked egy nagyon egyszerű szinten.

Ellenben a Másik Föld – aminek ugyan a története szintén nem annyira egetrengető – nagyon eltalálja a hangulatot. Hasonló elemekkel dolgozik, mint egy horrorfilm, félhomály, köd, de nem a felbukkanó veszély, hanem inkább az események haladásával kapcsolatos bizonytalanság érződik.

Egy független filmről van szó, amelyet a Sundance fesztiválon díjaztak. Főszereplőnk, Rhoda (Brit Marling), kedvenc rádióját hallgatja, amely beszámol a Föld 2 megjelenéséről az égbolton. Ekkor autóbalesetet szenved, aminek következtében John (William Mapother) elveszti a családját, ő maga pedig kómába esik. Rhoda teli volt ambícióval, de négy börtönév után már más ember lett, magányos farkas, teljesen leszakadt a társadalomtól, takarítónak megy egy iskolába. Azonban úgy érzi, hogy bocsánatot kell kérnie Johntól, így elmegy hozzá, de mondanivalóját nem sikerül elmondania neki, és így először azzal, hogy kitakarítja a házát, majd egyre több mindennel próbálja jobbá tenni John napjait.

Bár független filmként megvannak neki a maga bajai és bájai, számomra az a legmeggyőzőbb a filmben, hogy fiatalként abszolút azonosulni tudsz az elején Rhodával, és ettől egy kicsit megint sikerült közelebb hozni a nézőhöz a film témáját, azaz a Föld 2 kapcsán felmerülő problémát – van egy másik „én”? Ez pedig nincs annyira messze a klónozás támájától, ami mostanság remek alapanyag filmekhez, és tudományos közelségét tekintve nagyon is időszerű elgondolkodni rajta.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)

Lopott idő (In Time, 2011, 101’)
Rendezte: Andrew Niccol
Szereplők: Justin Timberlake, Amanda Seyfried, Cillian Murphy

Másik Föld (Another Earth, 2011, 92’)
Rendezte: Mike Cahill
Szereplők: William Mapother, Brit Marling, Jordan Baker

Sokan kérdezték, hogy mi lesz, ha nem jön a sajtó, nem jönnek a szülők, a gyerekek. Erre én csak azt mondom, az a lényeg, hogy mi itt vagyunk, és meg tudjuk mutatni egymásnak, hogy kik vagyunk − mondta Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) pedagógiai vezetője, amikor megnyitotta a Van Másik Iskola nevű rendezvényt az iskolájában.

A mai napon (november 25-én) alapítványi iskolák lepték el Óbudán a Raktár utca 1. alatt álló épületet, és a 2 órás kezdés után megtelt a hatalmas épület érdeklődő vendégekkel is. Már reggel elkezdődött a készülődés, 9-re már tanárok és diákok is érkeztek az AKG-ba, ahol önkéntes helyi diákok igazították el őket, megmutatták, hol lesz a helyük, hol kell fölállítani a standokat, elhelyezni a plakátokat, kirakni a magukkal hozott játékokat, kellékeket. Volt olyan iskola az 57 közül, ahonnan csak tanárok jöttek, de a legtöbb iskola magával hozott pár diákot is. Délután egy órára már tele volt az épület, sokan rohangáltak ide-oda, hogy minden a helyén legyen a kezdésre. A rendezvényt Horn György nyitotta meg, beszédében elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy ilyen sokan együtt vagyunk, jó az is, hogy megismerhetjük egymást, és fontos, hogy megmutassuk, hogy az alapítványi iskolák fontosak az országnak. Miután vége lett a beszédnek, elkezdődtek a programok. Az aulában azonnal egy divatbemutatót nézhettünk meg, a nagyteremben beszélgetések folytak, a színházteremben pedig egy koncertet hallgathatott meg a nagyérdemű. Az iskolák egymást váltották a színpadon és az aula lépcsőin, a beszélgetéseket elismert pedagógusok vezették. Ezenkívül az iskolák az egész épületet elfoglalták, nem volt egy szemernyi szabad hely sem, és mindenhol folytak a performance-ok, játékok, kézműves-foglalkozások és kisebb előadások. Az iskola megtelt élettel, alig lehetett elférni. Mindenki mindenhova el akart jutni, mindent akart látni és jól akarta érezni magát (ez persze szinte mindenkinek sikerült). A rendezvény holnap (november 26-án) is folytatódik, még színesebb programok várnak az érdeklődőkre az iskolánkban.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

http://www.facebook.com/vanmasikiskola

A könyvet már hónapokkal a megjelenése előtt megelőzte a híre itt Magyarországon is. Kicsit aggódva láttam hozzá, mert a nagyon várt könyvekben könnyen lehet csalódni, de már az első oldal elolvasása után tudtam, hogy jó választás volt.

Az alapsztori a következő: egy középiskolás lány, Hannah Baker öngyilkossága után pár héttel a másik főszereplő, Clay kap egy csomagot, telis-tele kazettákkal. Ezeken a kazettákon a lány lépésről lépésre meséli el azt a tizenhárom okot, amelyek hozzásegítették őt ahhoz, hogy véget vessen az életének. A kazetták sorra járnak a lány halálát okozó személyek között. Claynek nagy nehezen sikerül rávennie magát, hogy meghallgassa halott „majdnem” szerelme hátrahagyott kazettáit, hogy megtudja egyrészt azt, hogy miben segíthetett volna, másrészt azt, hogy mi volt a neki tulajdonított indok. A történetet Hannah és Clay szemszögéből követhetjük figyelemmel. Hannah annyi mindenen ment keresztül, annyi barátja árulta el, hogy szinte megszámolni sem lehet. A sok, egyesek számára talán kicsi és jelentéktelen dolog addig-addig halmozódott benne, mígnem a halálba menekült…

Takács Krisztina (AKG, 9. évf.)

(Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2010, 260 o.)