MatekBizony, nem könnyű az élet… De nem ám! De még mennyire nem az! Piszkosul nehéz! Hogy mennyire kibírhatatlan! Csak néz az ember a táblára, és azt gondolja: milyen borzasztóan, iszonyúan, szörnyen, kibírhatatlanul nehéz az élet. Csak nézi a táblát, és egy idő után csak a matematikatanár mély, búgó hangját hallja, de az értelme már nem jut el az agyáig. A számok összefolynak, a tábla hol megnő, hol összetöpörödik, de meg nem állna, hogy az ember egy pillanatra is fellélegezhessen. Ilyenkor jobb elmenekülni a beszélgetés vagy levelezés leple mögé, de most valahogy nem tud megmozdulni a fejem. Csak bámulok, mint diák a tanárra, mikor nem ért valamit. Persze én már nagyon jól tudok úgy nézni, hogy a tanár azt higgye: mindent értek, és még rá is bólintok egy-egy példára, hogy rendben, vagy hogy oké. Ezt néha már olyan hévvel tudom előadni, hogy elhitetem magammal is, hogy tényleg értem, és hogy szép az élet. De ez a stádium csak egy pár percig tart, mert aztán rájövök a szörnyű valóságra, hogy mégsem értek semmit az egészből. De most valahogy ez nem megy, mintha valaki egy szivattyúval kiszívta volna az agyam. Ajaj! Most meg ásítok egyet, megijedek: már tudom, mi következik, de akaratlanul eldőlök a padon és elalszom. Aztán hirtelen felhangzik a nevem, megijedek, hát mégis megtalált a matekszörny és felfalja az agyam, de aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy csak a matematikatanár az, és még annak is tudok örülni, hogy egy szép kerek 0-ást kaptam órai munkára. Mindegy, lényeg, hogy az agyam megmaradt…

Horváth Csenge (AKG, 8. évf.)