Nyáron teljesült egyik legnagyobb vágyam: elutazhattam Korzikára, ahol Napóleon született.

Nem sokat tudtam a szigetről, Napóleon miatt vágyódtam ide, a nyaralás alatt derült ki számtalan érdekes és izgalmas dolog a számomra.

A 18. századig a genovaiak uralták Korzika szigetét, s ebből az időszakból számos építmény maradt fenn. Így az egész szigetet körbevevő, egymástól látótávolságban lévő erődítmények is. Ezek azt a célt szolgálták, hogy ha ellenség közeledett, jelezni tudtak a sziget legtávolabbi részén lakóknak is, tüzet gyújtottak, így pár óra alatt a sziget összes őrtornyában tűz égett, figyelmeztetve őket a közeledő veszélyre.

Mi is ellátogattunk az egyik ilyen őrtoronyhoz, Iles Sanguinairesbe. Elképesztő látvány fogadott minket. Egy vékony kis földnyelven kellett átmennünk, ahol finom vízpermetet fújt a szél az arcunkba, két oldalról a tenger vett minket körbe. Egy domb tetején állt az őrtorony, a torony másik oldalán pedig mintha egy másik világba kerültünk volna. A tenger vadul tombolt, akkora hullámokat én még életemben nem láttam. Az első kép, ami eszembe villant, a Harry Potter filmből az a rész, amikor a Dursley család elmenekül a levelek elől a lakatlan szigetre, ahol hatalmas vihar dúl. Ugyanilyen látványban volt nekem is részem. A sziklákat ötméteres hullámok nyaldosták, a víz habzott, a szél szinte letépte a hajunkat, és az arcunkba szitáló vízpermettől alig kaptunk levegőt. Elképesztő, szinte hihetetlen látvány és érzés volt. Az őrtorony már omladozott, de nagyon hangulatos volt az őt körbevevő macchiával. A macchia egy örökzöld bozótos, mely a legendák szerint sok bandita életét mentette meg, mikor azoknak rejtőzködniük kellett. Az útleírások szerint a torony mellett lévő sziklák a naplemente fényében úgy néznek ki, mintha véreznének. Ezért egyik nap visszamentünk, hogy megnézzük mi is. Bár nagyon szép látvány volt, igaziból csak egy pár nappal később láttunk „vérző” sziklákat, egy kicsivel távolabbi úton.

Hazafelé az útjelző táblákat figyelve többen láthattunk lyukakat vagy graffitivel ráfestett feliratokat. Ez a másik, amit tudni kell Korzikáról. A sziget őslakosainak a jelszava: „A terra corsa a i corsi”, azaz „Korzika legyen a korzikaiaké”. A korzikaiak szívből gyűlölik a franciákat. A táblákon lévő lyukakat fegyvergolyó ütötte, a helységek francia nevei lefújva, helyette a korzikai változat, még a sziklákon is ellenállásra buzdító szavakat olvashattunk. Korzikán még él a vendetta, azaz a vérbosszú. Minden évben hallani lehet egy-két erőszakos cselekményről, mely a franciák ellen irányul, a turistákat állítólag kímélik…

A Solenzara folyó partvidéke is közkedvelt hely, itt megmerítkeztünk a folyóban. A víz gyönyörű tiszta volt, a kiálló sziklákról lehetett ugrálni, és a parton, a hatalmas, meleg köveken pedig süttethettük a hasunkat. Aki nagyon kalandvágyó, itt is, és még számtalan helyen választhat canyoning túrákat, ahol a fákon ugrálástól a hegyi folyók természetes csúszdáin való csúszdázásig kaphat életre szóló élményeket.

A sziget legnagyobb vízesése a Piscia di Gallo. Ahhoz, hogy megpillanthassuk, szűk és nagyon meredek utakon kellett átverekednünk magunkat. A hosszú, fárasztó túra nem is igazán érte meg, mert a vízesést magát nem tudtam igazából megnézni, mert oda még egy kb. öt méteres út vezetett lefelé, de olyan meredek és csúszós volt, hogy úgy gondoltam, bölcsebb fennmaradnom.

A legjobban az tetszett Korzikában, hogy a természet szinte teljesen érintetlen maradt. A hegyek, dombok, hegyi folyók, sziklás részek lenyűgözően változatosak. Az egyik kedvenc helyem Les Calanches. Szűk, nagyon keskeny kanyargós út vezetett a sziklaképződményekhez. Az úton vörös sziklák tornyosulnak az ember fölé, melyek úgy tűnnek, mintha bármelyik másodpercben ráomolhatnának. A színek és a formák elkápráztattak. Az úton lehetetlen félrehúzódni vagy megfordulni, olyan szűk, így csak a szerencsésebbek parkolhatnak le a szív alakot formázó szikla előtt. A szűk, kanyargós utak korzikai sajátosságok, nemigen lehet a sziget legtöbb útján nagyobb sebességgel autózni.

Bonifacióban is jártunk, egy függőleges sziklafal tetején fekvő városban. A kilátás csodaszép volt, ám számomra a legizgalmasabb dolog a hatalmas luxushajók kikötése volt. Lent álltunk, amikor láttuk, hogy egy halom kis ütött-kopott csónak indult el a partról. Pár perc múlva egy nagy hajó jött utánuk. A kis csónakokban lévő piros egyenpólóban lévő fiatal fiúk ügyesen segítettek behajózni az igen szűk helyre. Igazi csapatmunkát láthattak a bámészkodó turisták, akik a kikötést végignézték. A „kikötői segéddé” válás láthatóan népszerű foglalkozás az ott élő fiatal fiúknál.

Ellátogattunk Cupulattába is, egy teknősparkba. Meg kell mondanom őszintén, elég unalmasak voltak ezek a teknősök. Nagyon hasonlóan néztek ki, és semmit nem csináltak az ég egy adta világon. Némelyik fajtából nem is láttunk semmit, úgy elbújtak. A legizgalmasabb a parkban a kis teknősök kikelése volt. Icipici tojásokból bújtak elő, nagyon-nagyon lassan. Mulatságos volt utána látni, hogy azokból a pici teknősökből milyen hatalmas példányok lesznek. Láttunk kettő akkora teknőst, mint egy-egy kisebb elefántbébi.

A Vizzavona hágónál található Cascade Anglais vízeséshez véletlenül a hírhedt GR20-as túraútvonalon indultunk el, de rövid idő után feladtuk, és a hagyományos turistaútra váltottunk. Itt kanyargott a hangulatos hegyi vasút, aminek az indulásáról sajnos lekéstünk, így csak az autóból láthattuk, ahogy feltűnik és eltűnik az égbe nyúló sziklák között.

Második héten Ajaccióban laktunk. Ajaccio Korzika fővárosa, s egyben Napóleon Bonaparte szülővárosa. A városban minden Napóleonról szólt. A lakásunkból a kikötőre láttunk, ahonnan minden este hangos sirályraj szállt fel. A kikötőben az egyik hatalmas komp dudája a Disney egyik dalát zengte nekünk minden nap. Ajaccio nem egy különösebben szép hely, ott inkább a múzeumokat jártuk, például elmentünk a Fesch múzeumba. Joseph Fesch szintén Ajaccióban született bíboros volt, Napóleon idején.

Meglátogattuk Napóleon szülőházát, ami meglepően nagy volt, ahhoz képest, hogy a történetírók szerint bár nemesek, de szegények voltak a szülei. Számos levél, fegyver, bútor volt kiállítva. Nem messze a házunktól, a Place d’Austerlitz felé volt a hatalmas Napóleon emlékmű is, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül, amit láttam. Egy óriási téren állt, Napóleon magányosan, alatta pedig a hadjáratai voltak feltüntetve a lépcsőzetes piramis formájú talapzaton. Két sas fogta közre az emlékművet, s a közelében meg lehetett nézni a barlangot, melyben Napóleon játszott kiskorában.

Korzika szépsége és nyugalma magával ragadja az embert. Emlékezetes számomra a Prunelli-szorosban töltött esténk. A magas hegyekkel, fenyvesekkel körülölelt Tolla tóhoz egy olyan úton jutottunk le, amiről azt hittük, hogy már a madár se jár rajta. Meglepetésünkre az út végén nem turistákba, hanem a helybéli lakosokba botlottunk. Az idősek a fiatalokkal pétanque-ot játszottak, odébb egy kis tákolt kocsmában hangosan beszélgettek, nevettek az emberek, jégből hóembert készítettek, kisgyerekek simogatták a helyi kiskutyát. A tavon már csak az üres csónakok és vízibiciklik ringatóztak.

Cortéból, az egyetemi városból utaztunk tovább a Restonica völgybe, ahol egy kisebb túrát tettünk, s végül finom helyi specialitással ajándékoztuk meg magunkat. Ezen az úton, ha szembejött egy másik autó, sokszor félkerékkel a szakadék felett lógtunk, olyan keskenyek voltak az utak. Ilyenkor többnyire csukott szemmel vagy sikítozva próbáltuk túlélni apa nagy örömére a két autó helycseréjét.

A Col de Bavella hágót is megjártuk, s visszafelé menet vaddisznókkal fényképezkedtünk. A szelíd helyi állatok, melyek húsa igen finom s fűszeres sokak véleménye szerint, halálos nyugalommal sétálgattak az autóút kellős közepén, s szemtelen röfögésekkel lassan mentek odébb, mikor az arra jövő autók rájuk dudáltak. Ha úgy gondolták, ennivalóra számíthatnak, akkor egy pillanat alatt körbevettek bennünket.

Utolsó nap Bastiában néztünk körül, Korzika legnagyobb városában. Ott is található egy Napóleon szobor, s este kivilágítva gyönyörű a hely. Ha felmászunk a hegyre, tiszta időben akár Elba szigetét is láthatjuk. Innen indultunk haza komppal.

A kompút valami hihetetlen volt. Az emberek, amint beparkoltak az autóikkal, rögtön fogták magukat és a túlélőcsomagjukat (hálózsák, hűtőtáska, na meg a gyerek) és a többiekkel versengve indultak helyet találni maguknak a kompon. Nyolc órás volt az út, így az éjszakát ott töltöttük. Mi rutintalanságunk ellenére időben találtunk magunknak helyet asztallal, így az asztal alá pakoltunk be, s ott aludtuk végig az utat a földön, egy szál pokróccal takarózva. Volt, akinek már csak a lépcső előtt maradt hely. Mikor felébredtem, körülöttem mindenhol földön fekvő, alvó embereket láttam. Nagyon vicces látvány volt, mint egy menekülttáborban.

Korzika egy olyan hely, amelynek szépsége az elejétől kezdve megfogja az embert. Az előítéletekkel ellentétben a korzikaiak nagyon barátságosak, szívesen segítenek, ha kell. Mindenkinek ajánlanám ezt a gyönyörű szigetet, de elsősorban azoknak, akik szeretik a természetet, mert túrázós utakból, természeti látnivalókból bizony nincs hiány!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)