Divat, macaron, Louis Vuitton, csiga, Chanel, sajt, Eiffel-torony, baguette, még több divat és még több finomság. Csak pár szó, ami eszünkbe jut, ha a franciákról van szó.

Egy hónapja élek Nancyban, cserediákként, s ez alatt az idő alatt kiderült, hogy nem minden francia szereti a macaront, nem minden francia öltözködik divatosan, és hogy az ő életük nem is különbözik olyan sokban a miénktől, mint ahogy gondolnánk.

A villamos modern, hasonló, mint otthon a kombinó, ám ennek vannak kerekei is, mert vannak olyan keskeny hidak és utak, ahol csak egy sín van, és olyankor a villamos a kerekein megy. Minden megállóban lehet jegyet venni, a jegyek itt mágnesesek, így érvényesítés után az ellenőrök egy kis masinával tudják ellenőrizni, hogy jó-e a jegyed. Az ellenőrök nagyon rendesek, mindenkinek köszönnek, mosolyognak, ha valakinek nincs érvényes jegye vagy bérlete, csendben intézik az ügyet, és nem úgy, hogy az egész világ a bliccelőt nézi. A bérlet itt nem egy papírfecni, hanem egy kártya, amit szintén minden felszállásnál érvényesíteni kell a kis automatánál. A villamoson van külön ajtó mozgássérültek részére, ami megkönnyíti a mozgássérültek dolgát, de egyébként minden fel és leszállásnál, ha egy kerekesszékest látnak az emberek, rögtön a segítségére sietnek. Azon lepődtem még meg, hogy nagyon sok valamilyen fogyatékkal élő embert látok a városban nap mint nap. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert többen vannak, mint Magyarországon, vagy azért, mert itt jobb a közlekedés, és bármerre tudnak menni, ha szeretnének – mindenesetre különös.

Minden nap az iskolába menet azon csodálkozom, hogy hogyan lehetséges az, hogy kivétel nélkül, az összes francia kezében vadonatúj telefon csillog-villog mindenféle tokokban. A fiatalok körében a legnépszerűbb a BlackBerry, a többieknél iPhone-t lehet látni. Az utcán, a villamoson, az iskolában, mindenhol a kezükhöz van ragadva, imádnak SMS-ezni. Tanórákon mindenkinek le van némítva és el van téve a táskájába, csak a bátrabbak próbálnak meg a telefonnal játszani, ugyanis a padok alá teljesen be lehet látni, nincs hová tenni a füzeteket, könyveket, ami eltakarná a telefont.

A legszembetűnőbb és számomra legirritálóbb dolog, hogy bármerre nézel, mindenki dohányzik. Tizenhárom, tizennégy éves kortól megállás nélkül végigfüstölik az életüket a franciák. Komolyan azon izgulok, hogy tüdőrák nélkül ússzam meg ezt a hat hónapot, ugyanis minden szünetben kimennek a többiek dohányozni az iskola elé. Rögtön az iskola kapuja előtt megállnak, és soha senki nem szól rájuk, hogy ne dohányozzanak, mert egészségtelen. Egy teljes órán keresztül megállás nélkül szívják egyik cigit a másik után, még akkor is, ha kint -10 fok van, és rajtuk csak egy pulcsi van. Dohányzás közben hatalmasakat szoktak köpni, legnagyobb meglepetésemre leginkább a lányok.

Itt most elképesztően hideg van, rajtam két pulcsi, két nadrág, jó vastag kabát, sapka szokott lenni, ők pedig egy pulcsiban és egy nyitott dzsekiben ácsorognak az utcán, és sírnak, hogy hideg van, de arra nem veszik a fáradtságot, hogy legalább a kabátjuk cipzárját összehúzzák. Furcsa népség.

Az emberek puszival köszöntik egymást. Még akkor is, ha az illető ismeretlen. Egy puszi ide, egy puszi oda. Ez az egyik olyan szokásuk, amit sohasem fogok megszokni és szeretni sem.

Hatalmas meglepetés és pozitívum volt számomra, hogy a franciák egyáltalán nem hideg, elutasító emberek. Az iskolában mindenki nagyon rendes velem, befogadóak és segítőkészek. Akiket ismerek, szinte mindenki tud legalább egy picit angolul, sőt, vannak, akik nagyon jól tudnak angolul és más nyelveken is. A kiejtésük érthetetlen, de a szókincsük hatalmas.

Általában nem sok mindent tudnak Magyarországról, Budapestet itt is összekeverik Bukaresttel, sokan azt sem tudják, hogy merre van Magyarország, de ha mondom, hogy magyar vagyok, mindig nagy „ááááááá igen?”-eket kapok. Ismerik a Rubik-kockát, sőt, a fogadótestvérem, Margot folyamatosan ezzel játszik.

A családom nagyon egészségesen étkezik, sok itteni specialitást kóstoltam már meg. Furcsa számomra, hogy a köretet csak a húsok elfogyasztása után eszik meg. Az iskolában az ebédnél lehet választani salátát előételként, utána a főételt választhatom ki, utána sajtot és desszertet vehetek és végül egy pici baguette-et. Nagy adagokat kapunk, és nagyon finom minden. A sajtot és a baguette-et soha, semmilyen körülmények között nem hagyják ki az étkezésekből, ezeket fogyasztják reggelire, ebédre és vacsorára is.

Az első benyomásaim kellemesek a francia emberekről, nem csalódtam velük kapcsolatban. És fellélegezhettem, ugyanis a családom nem szereti a csigát, szóval azt nem kell ennem!

Varga Dóra (AKG, 11. évf.)