Szubjektív

Egy kifejezetten hosszú és boldog nap után ültem be a családommal a Mary Poppinsra. A szereposztás kifejezetten jó volt, például Oroszlán Szonja játszotta a főszereplőt. Az előadásnak már 10 perce mennie kellett volna, amikor kijött az egyik szereplő, hogy gond van a hangtechnikával, ezért csúszni fog az egész. Ezután 10 perccel később megint kijött, hogy még mindig nincs megoldás, és nyugodtan menjünk ki levegőzni, és nézni a 4-es 6-os villamost, mert majd szólnak, ha megoldódott. 20 perc múlva kiszóltak, hogy mehetünk vissza. Így 19:50-kor kezdődött el az előadás.

Rólam tudni kell, hogy nem olvastam vagy láttam korábban ezt a darabot, és csak annyit tudtam, hogy van ez az esernyős csaj, aki repked, aztán helló. Az előadás nagyon tetszett, mert jól játszottak a szereplők, és a dalok is fülbemászóak voltak. Az „effekteken” lehet még mit csiszolni, mert amikor például Mary a seprűt ellökte magától, aztán visszahúzta, az jó volt, csak ezt megcsinálta 20-szor, és egy idő után mindenki meglátta a madzagot.

Azért, hogy valami jót is mondjak a technikáról, megírom, hogy az előadás úgy fejeződött be, hogy Oroszlán Szonja „elrepült” a színpad felett egy világítós esernyővel – ezzel nem volt ilyen probléma. Összességében jó volt darab, nekem nagyon tetszett.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Mary Poppins (Madách Színház)
Rendező: Szirtes Tamás

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Kemény Zsófi regényét már régen kiszemeltem magamnak. Először is a 16+ karika hívta fel a figyelmemet a könyvre (olvastam én már a „gyerekpolcról” is felnőtt könyvet), meg a cím, ami – lássuk be – elég sejtelmes. Végül, sok tipródás után, két könyv közt vacillálva, ezt vettem meg, abban a hitben, hogy egy kellemes tiniregényt fogok olvasni. Olyan könnyed, „budapesti fiatalok élete” hangulattal, meg vicces jelenetekkel, na és persze igazi sztorival, nem olyan légből kapott „ilyen nincs is” történetre vártam. Hát, ha vártam, ha nem, nem azt kaptam, amire… A regény telibe fröccsentett egy nagy adag… elmondom mivel.

A történetet három fiatal írja le. A sportoló, Toma (vagyis a szőke herceg), Ágó, a fura fiú, akinek nehéz életére apróbb jelenetekből nyerünk bepillantást, úgy, hogy csak a könyv végére tudjuk összerakni az egészet, és Eszter, a LÁNY. Az alap igazándiból annyi, hogy ők hárman egy szilveszteri buliban vannak, ahol Eszter és Toma szerelmesek lesznek egymásba, Ágó pedig (akiről megtudjuk, hogy ő lesz itt a bonyodalmak forrása) mindenkinek beszólogat, és nagyon idegesítő. Az első 40 oldalon tehát zajlik a szilveszter, és persze isznak a szereplők. Ez ekkor még annyira nem volt feltűnő, bár igaz, hogy 17 évesek, de hát szilveszter, meg ilyenek – erre tudtam fogni ezt. De az, ahogy beszélnek, azon az idegen nyelven, az egyszerűen katasztrófa. Például: „Váá”, leb*sznád és offos technika, meg hasonlók. Én ezzel az egész szóhasználattal úgy voltam, hogy ez nagyon mai, de azért egy regényben, még akkor is, ha ez a stílusa, hát, nekem nem tetszik. Aztán, mikor vége van a szilveszternek ,kezdődnek a bonyodalmak. Hogy akkor mi van a két szerelmes között, tulajdonképpen ők sem értik, és hogy ki az a lány, akivel Toma találkozik, erre is csak a regény végén derül fény. Valamint megkezdődik a slam poetry „rész”.

Eszter és Toma itt (az előadáson) találkoznak újra, és aztán a szálak is itt varródnak el, félig-meddig. Ágó különleges és megmagyarázhatatlan dolgokat művel, amik néha jól sülnek el. Az írónő például bemutat egy gyönyörű és létező barlangot, és egy kupolát is, ami szintén itt, Budapesten található.

Pár héttel azután, hogy a regényt elolvastam, Kemény Zsófi az iskolánkba látogatott. Beszélt magáról, a regényről, de a slam poetryről is. És ez a beszélgetés sokkal közelebb hozta a regényt. Így volt egy személy, akihez kötni tudtam, és máris tisztábban tudtam az egészre tekinteni. Elmondta, hogy írta meg a könyvet, hogy mit jelent neki a slam poetry (érdemes rákeresni YouTube-on, hogy tisztában legyünk vele, mi is ez), hogy ez egy olyan közeg, akik szívesen látnak új tagokat, hogy csettintgetni kell, ha tetszik a szöveg – amire maximum 3 percet kap a slamelő.

Zsófi pszichológia szakra jár, ami részben segített neki a regény megírásában, és megtudtuk azt is, hogy a történet részben valós, akárcsak a szereplők. Ágót például konkrét emberről mintázta, és bár a befejezés nem így történt, de akár ez is lehetett volna.

Nemrég jelent meg Kemény Zsófi verseskötete, a Nyílt láng használata, amit én nagyon várok, mert bár a könyv nem lett a kedvencem, úgy érzem, az írónő még tartogat számomra meglepetéseket. Hátha az egyik a verseskötete lesz…

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

 Kemény Zsófi: Én még sosem (Tilos az Á Könyvek, 320 o., 2014)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az Európai Unió nyolcadik legnépesebb városa, majdnem két millió ember otthona. De mindenkinek van egy személyesebb kapcsolata is a várossal. Ha valaki itt nő fel, innen származik, vagy itt éli mindennapjait, nem hagyhatja hidegen a város. Ezeket a különleges „kapcsolatokat” dolgoztam most fel, főleg a családban, de barátnőknél, külföldieknél is.

A legfiatalabb, akinek feltettem a kérdést, a húgom volt. Ő egy csöppnyi gondolkodás után rávágta, hogy Budapestről neki a koszos utak és a nagy, belvárosi épületek jutnak eszébe, amik nem épp a kedvencei. Ő sokkal jobban szereti a házunkat, ami a külvárosban van. Igaz, majdnem másfél óra, mire bejutunk a városba, de neki megéri. Mindenesetre Paula sokkal inkább a külvárossal szimpatizál, ami pedig éppen annyira Budapest, mint a belvárosi rész.

Aztán jöhetett a mi korosztályunk. Vicces volt, hiszen az összes (évfolyamra járó) barátnőm szinte ugyanazt válaszolta, a „Mit jelent neked Budapest?” kérdésre. Ez pedig a következő volt: „az otthont”. Csenge, igazi pesti lányként, szimpatizál a város nyüzsgésével, a sok külföldivel, és nagyon szeret az Andrássy úton sétálni, főleg, ha napos az idő, és ha sok a külföldi. És Budapest az otthona. Fruzsi a hazájának nevezte Budapestet, ami, ha lehet, egy még szenvedélyesebb megnevezés. Hanna is, bár nem igazán tudta komolyan venni a kérdést, az otthonának nevezte Budapestet. De azért az, hogy a város az élete része, azon is látszik, hogy most, mivel betegsége miatt nem igazán tud moziba járni, egyedül közlekedni, mennyire szomorú emiatt.

Megkérdezve egy luxemburgi barátnőmet, nagyon eltérő választ kaptam. Én is tudom, milyen az, hogy csak a szünetekben hazajárni, és szinte alig ismerni Budapestet, mégis az otthonodnak mondani. Így aztán nem lepődtem meg, mikor egy kicsit elviccelve válaszolta meg kérdésemet: „Nekem egy gigantikus várost jelent, amiben pillanatok alatt el tudok tévedni!” – mondta Eszti. Pár éve még én is így nyilatkoztam volna. Ehhez képest érdekes arra gondolni, hogy ő is Budapestről való, de elsős korától fogva Luxemburgban él, és csak a tanítási szünetekben látogatja meg a várost. Megdöbbentő, hogy én, mióta hazajöttünk, mennyivel jobban megismertem a várost, és mennyi élményt kötöttem Budapest egyes pontjaihoz, ahhoz képest, hogy mikor külföldön voltam, Budapest nem volt más, mint „ahonnan jöttem”.

A keresztanyukám, aki Németországban él, így nyilatkozott arról, mit jelent neki Budapest: „A 90-es évek laza, nyitott, reményekkel teli világát, amikor egyetemistaként szinte mindenfelé voltak barátok, ismerősök. Budapest szabad és kreatív város volt, maga volt a sokszínűség: akkor kezdett a Szigetfesztivál, az Arc, a Toldi mozi, partizás lepukkant gyárépületekben, hegyoldalon, a labirintusban, bányakráterban, hangárban. Mindenfelé művészeti projektek, kiállítások, divatbemutatók, vagyis inkább divatszínházak voltak. Össze-vissza jöttünk-mentünk, nekem ez Budapest, a fiatalság.” Hát igen. A fiatalság. Ehhez még hozzátartozott egy még hosszabb beszámoló rész is, ami ugyancsak a fiatalságról, bulikról szólt, sőt, volt egy kisebb kitérő Budapest történelmére is. Úgy látszik, a nagynénimet megihlette a kérdés, és sok emléket őriz, így igazi betekintést kaphattam a nyolcvanas-kilencvenes évek művészlelkeinek budapesti éjszakáiba. A keresztanyukám ma képzőművészként már Németországban él, így aztán Budapest neki tényleg az örök fiatalság városa maradt.

Anyukám is azt mondta, hogy Budapest fiatalon jó, idősebbként már nem annyira. Ez inkább a fiatalok városa. Apukámnak Budapest a gyerekei szülővárosát jelenti, meg még a munkahelyet. Mást nem nagyon.

Aztán megkérdeztem a nagymamámat, aki esztergomi, és most is ott lakik, bár miattunk szinte naponta jön Budapestre. Ő azt mondta, hogy amikor fiatal volt, nagyon szerette Budapestet. A színházak miatt is, de főleg a boltok városának tekintette. Akkor még nagyon tiszta volt a város, és imádott villamossal közlekedni benne. Ma már az unokáit jelenti neki. Nem is csoda, hogy mindennap látogatja. De ma már sokkal koszosabbnak látja, és eltűntek belőle azok, amik fiatalon még annyira tetszettek neki. Apukám szülei, bár miskolciak, őket is több szál köti a fővároshoz. Mindenekelőtt persze nekik is az unokáikat juttatja eszükbe a város, de régebben, mikor fiatalok voltak, sokszor üdültek Budapesten, sokszor jártak fel színházba. Ezek azóta is kellemes emlékek számukra. Bár ők ma már alig járnak vissza Budapestre, maximum hozzánk.

És hogy nekem mit jelent Budapest? Mindenekelőtt az otthonomat, nekem is. Hiszen ide születtem, a legtöbbet itt éltem, Magyarországon máshol nem is. Most már úgy érzem, nagyon jól ismerem, és ha kell, tömegközlekedéssel eljuthatok bárhova. Egyedül fedeztem fel a várost, akkor, mikor egyedül közlekedtem. Folyamatosan tárult elém Budapest. És ez persze most is tart. Budapest pedig kicsit mindig mást fog majd jelenti nekem.

Az egészből nagyon jól kirajzolódott, hogy mit jelent a különböző korosztályoknak Budapest. Gyerekként még elég idegen ez a zsúfolt, piszkos nagyváros. Aztán, ahogy az ember növekedik, egyre jobban megismeri Budapestet, el se tudja képzelni nélküle az életét. Fiatalon Budapest az, ahol bármi megtörténhet. Akkor igazán tiéd a város. Úgy érzed, mindent tudsz róla, és éjjel-nappal a része vagy. Idősebbként ez már múlté, sokkal inkább eltávolodsz tőle. Néha nehéz azt elfogadni, hogy most már nem te vagy Budapest „kedvence”. Akkor már a munkát és a gyerekeket, a családot jelenti neked. Ami csakugyan fantasztikus, de teljesen más. Aztán nagyszülőként leginkább az unokák Budapest. És persze a gyönyörű, régi emlékek. Budapest mindig és mindenkinek, aki itt él, az élete része, és az már igazából csak az emberen múlik, hogy pontosan mit is érez ez iránt a pezsgő, gyönyörű, folyton változó nagyváros iránt.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nyelvi éves vagyok az AKG-ban. És mit is jelent a nyelvi év? Hát, rengeteg angolórát, és egy utat külföldre, tapasztalatszerzés céljából. Nekünk ez néhány hete volt esedékes.

Máltára utaztunk, ami elég furcsa volt számunkra, mivel az elődeink mindig Angliába mentek nyelvi kurzusra. Ez az út két szempontból is fontos volt. Az egyik az angol tanulása és a beszéd fejlesztése, a másik pedig az, hogy megismerjünk egy számunkra idegen országot. Kinti családoknál voltunk elhelyezve két-három személyenként, és ez lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerhessük a máltaiakat. Majdnem két hetes utunk alatt az itthoni iskolai napokon ott is iskolába jártunk, a hétvégéket pedig Málta megismerésével töltöttük. Az angolóráinkban semmi különleges nem volt, de azért örültem, hogy külföldön lehetek, és ezeken aktívan vettem részt.

Iskola után és hétvégén különböző városokba látogattunk el, volt idegenvezetőnk is, aki mindig mesélt. Nagyon élveztem, végig fényképeztem, és igyekeztem kihasználni, hogy angolul beszélhetek. Voltak olyan napok, amikor átmentünk a környező kisebb szigetekre, és azokat is bejártuk, de főleg csak a környező városokat jártuk be (Málta nem túl nagy, szóval minden környezőnek számít). Meglátogattuk a fővárost, ami szerintem gyönyörű. Természetesen ott is lőttem több száz képet. De nem csak ilyen programokat szervezett nekünk a kinti iskola, volt például két sportnap is, amikor fociztak a fiúk a máltai csapatok ellen.

Beülhettünk néhány tanórára egy máltai iskolában, ami számomra sokat jelentett, mivel részt vehettem angolul egy biológiaórán (mind a két tantárgyat szeretem, de együtt még inkább). Nagyon tartalmas volt ez a közel két hét, és még fürödhettünk is a tengerben. Igazából kicsit sajnálom, hogy mi nem Angliába mentünk, mivel én még soha nem voltam ott, de nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem ezen az „osztálykiránduláson”, mert rengeteg új élménnyel gazdagodtam, és megismerhettem új embereket. Bár kissé furcsa volt nekem, hogy mennyire vallásosak a máltaiak.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

További képek Máltáról:

LIKE - értesülj az új cikkekről!

E-sport, de hát mégis, mi ez? Az E előjelzőt sokszor hallani, pl. e-könyv, e-mail, e-napló, e-bank. A sport meg egyértelmű. Akkor ez valami elektronikus sport lesz?

Pontosan, nagyon ügyes vagy! Ez egy olyan „sport”, amiben általában csapatok küzdenek meg egymással, különböző versenyszámokban. Olyan, mint ha mondjuk fociznának, csak ez a számítógépek előtt történik, és nagyon nagy nyereményei vannak.

Oké, és akkor most egy picit bővebben erről az egészről. Az e-sport mostanában nagyon elterjedt az egész világon. Én nagyon nagy rajongója vagyok, mert nagyon változatos. Összesen kb. 10 sportág van, és ezekből mindenki megtalálhatja azt, amelyiket szereti. Magyarországon egyre népszerűbbek a versenyek, például március 28-án volt egy úgynevezett Esport Fest a MOM Sportközpontban. Itt nagyon sok sportággal találkozhattunk, és aki megnyerte a különböző kupákat, 100 ezer forint fölötti nyereménnyel a zsebében mehetett haza.

Esport bajnokságok

És hogy ez mitől sport? Amerikában például úgy tekintenek egy e-sport játékosra, mint egy teniszezőre. Szintén Amerikában már van e-sport ösztöndíj is, és van olyan egyetem, ahol tanítanak „játszani”. Gondoljatok bele, milyen lenne egy ilyen beszélgetés:

– Hé, skacok, ti milyen sportot fogtok tanulni az egyetemen?
– Én megyek amerikai focizni.
– Én meg teniszezni fogok.
– Á, ez mind semmi, én LOL-ozni fogok.
– Aha, egészségedre. Ú, már ennyi az idő? Bocs, mennem kell, a hátralévő életemben nem lesz időm veled beszélgetni! Csá!
– De hát most mi a baj, srácok?

Szerintem elég poén lenne.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
esport bajnokság fotók: Helena Kristiansson

Az esport magyar képviselői: https://www.facebook.com/esportmilla

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Év elején, egy csöndes, átlagos töriórán hallottunk először a Kreatív Történelem Versenyről, ami a Pécsi Tudományegyetem szervezésében immár harmadik éve került megrendezésre. Mind az osztályunkból, de az egész évfolyamról, sőt az iskolánkból is sokan indultak ezen.

A verseny érdekesnek tűnt, nem annak a magolós fajtának. A csoportmunkán, a kreativitáson, az önálló információszerzésen volt a hangsúly. A török hódoltság korának Magyarországa volt a téma, amit mi nyolcadikban tanulunk, szóval ez is ideális volt (így több esélyünk volt a fölöttünk járó gimisekkel szemben). Így hát hosszas huzavona után – hogy mi legyen a csapatnév –, Banu klán néven jelentkezett is a versenyre a négy lányból álló csapatunk. És mit jelent a név? A Banu egy török női név, a jelentése „nő”, így a csupa lányból álló csapatunkra méltán passzol a Banu klán elnevezés.

A csapatunk

Egy ideig ez az egész verseny nem tűnt másnak, mint egy jövőbeli mókás feladatnak. Aztán olyan november közepén kezdtünk rádöbbeni, hogy jé, mindjárt itt az első forduló, bele kéne húznunk. Azt el kell árulnom, hogy sajnos az első forduló leadandó feladata nem igazán készült igazi csapatmunkában. Végül egy kicsit zötyögősen és kapkodva, de elkészült a munka. Elárulom: nálam, az első forduló leadásának hétvégéjén az egész nap erről szólt, a szobámba pedig alig lehetett belépni, akkora volt a munka. És szinte az egész család segített. Mondjuk ez kimerült a ragasztásban, és abban, hogy apával majdnem sikeresen teljesen elégettük a csak megpirításra és régiesítésre szánt térképet.

És beadtuk az első fordulót. Óriási a megkönnyebbülés, de az izgalom is, hogy vajon továbbjutunk-e. Sok-sok várakozás után a verseny oldalán végül megjelent, hogy melyik csapat jutott tovább. És a Banu klán bizony, épphogy csak, de továbbjutott. Na, ekkor már megfogadtuk, hogy a második fordulóra belehúzunk, a csapatmunkából is mindenki kiveszi majd a részét, és legfőképp, időben elkezdünk foglalkozni a feladatokkal.

A verseny

Ebből az lett, hogy a leadás előtt két héttel a csapatunk végre elkezdett foglalkozni a munkával. De akkor gőzerővel. Több napon este nyolc után is a suliban maradtunk, és olvastuk a nehéz nyelvezetű könyveket, interneten keresgéltünk, hogy létre tudjuk hozni a saját hódoltság kori bortermelésünket, és belelássunk az akkori gazdaságba, mert bizony ez volt a feladat. Szerintem még sose töltöttünk annyi időt a Szabó Ervin Könyvtárban, mint a verseny folyamán. Már megvolt a szokásos asztalunk, és a szokásos részei a könyvtárnak, ahol kutakodunk. És végül, mikor már csak pár nap volt a beadásig, olyan szinten végeláthatatlan volt a munka, hogy nem is láttuk a végét. Egy szabad másodpercünk se volt.

Ha meg-megálltunk is egy pillanatra, elkezdtünk őrjöngeni, felhangosítottuk a zenét, de utána max. két perccel már kétségbeesetten egymással üvöltöztünk, hogy nem szabad kizökkeni, dolgoznunk el, még nagyon sok van hátra. Hát igen. Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy ha a csapat legjobb barátnőkből áll. Mondjuk, lehet, hogy egy kicsit megviselt minket ez, de legalább tanúsította, hogy ha nagyon kell, összetartóak tudunk lenni a legnagyobb krízishelyzetben is.

Mondjuk tény és való, hogy kicsit túl is reagálhattuk a dolgot. Az est tetőpontja tényleg az lehetett, mikor annyira elvesztünk a sok dologban, hogy a neten kikerestünk egy kék vonalat, amit bármikor hívhatnak a tinik, és felhívtuk. Szerencsére foglalt volt, és akkor kicsit végre visszazökkentünk a valóságba. Kínunkban röhögtünk.

A II. forduló azért volt stresszesebb, mert ez most a döntőbe jutásról szólt, a 8 legjobb csapat jutott be a döntőbe. Nyilván, mi is be akartunk kerülni, de csak a közben jöttünk rá arra, hogy ez akár lehetséges is. És akkor valami olyat akartunk csinálni, ami tényleg klassz, ami miatt bejuthatunk a döntőbe. Így tényleg beleadtunk apait-anyait, és egy társasjáték valamint egy napló is elkészült.

És utána a várakozás. Most már elszántak voltunk. Be akartunk jutni a döntőbe.

Mikor már azt hittük, tényleg reménytelen ez az egész, érkezett egy levél a töritanárunktól, hogy megvan. Bejutottunk! Fantasztikus érzés volt. Hogy akartad, és megcsináltad, és sikerült. A sulinkból rajtunk kívül még egy tizedikes csapat jutott be. Érdekes, de nem sokat érintkeztünk velük, konkrétan, a döntőig nem is ismertük őket. Ez nem amiatt volt, mert versenyben, ellenük voltunk, csak a felkészítő tanárunk is más volt, más évfolyamra jártunk, és nem is erőltettük a találkozást. A döntőre nem sok időnk volt készülni, mert egy félreértés miatt későn jutott el hozzánk az anyag, így a történelemtanárunk sok mindent magára vállalt, és segített nekünk. Igazából e nélkül fel se tudtunk volna készülni a döntőre. Mondjuk nekünk az nagyon nagy dolog volt, hogy egyáltalán bejutottunk a döntőbe. Országosan benne az első nyolcban, nyolcadikosan! Kicsattantunk az örömtől.

A döntő előtti hét csak a versenyről szólt. Késő estig voltunk a suliban, csináltuk a bemutatkozó videót, tanultunk, készültünk. Aztán elérkezett a péntek, töriórára már nem is kellett mennünk, indultunk a vonathoz. Ekkor találkoztunk először a másik csapattal, szemtől-szembe. Volt egy kis feszültség a levegőben – hiszen azért mégis egy versenyre mentünk, ráadásul ők már tapasztaltabbak, nagyobbak is voltak nálunk. A másik csapat, a Turkish Delight, már a tavalyi versenyen is a döntőbe jutott, akkor az ötödikek lettek.

Tizedikesek

A vonatút nagy részben a tanulásról szólt, de ezt kb. én vettem csak komolyan a csoportból. A többiek akkor komolyodtak el jobban, mikor Pécsen, leszállva a vonatról, találkoztunk pár másik csapattal. Mindegyik versenytársunk feszült figyelemmel várakozott, mi pedig megérkeztünk, legkisebbként, zajongva, és mindenki furcsán méregetett minket. Na, hát ekkor már meg akartuk mutatni, hogy azért nem akárkivel van dolguk… Így, a döntő előtti este az egész csapat a törikönyv felett aludt el, de még ezelőtt részt vettünk egy kiállításon, ahol a verseny alatt beérkezett legjobb munkákat állították ki.

Rátaláltunk a társasjátékunkra és a naplónkra, sőt, az évfolyamunkról induló csapatok pár munkájával is találkozhattunk. Ekkor már átéreztük, hogy ez egy komoly verseny, és az egész országból érkeztek ide nyerni vágyó csapatok. A főnyeremény egy 50%-os tandíjkedvezmény volt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi vagy Közgazdaságtudományi Karára, sikeres felvételi esetén, egy tanévre. Mindenesetre nekünk ez a verseny egész évben „csak” a töriverseny volt, ami tök jó, meg néha nehéz… de úgyse jutunk be a döntőbe. Erre most ott álltunk, és ez klassz volt. Nagyon klassz.

A szállásunkon a csapatok bemutatkozására is sor került. Vagy nevettünk vagy meglepődtünk, de mindenképpen nagyon izgalmas volt látni más csapatokat, amik olyanok, mint a miénk, de mégis mások. Végül elvonult a Banu Klán csapat a szobájába, ahol csak mi voltunk – ez volt az előnye annak, hogy csak lányok voltak a csapatunkban. Este mindenkit szétvetett az izgalom a másnapi döntő miatt. A reggelre alig emlékszem, csak az maradt meg, amikor a másik AKG-s csapattal gyalogolunk át a verseny helyszínére a pécsi utcákon.  Egységes szoknyánk volt, amit még a verseny előtti héten szereztünk be.

A döntőben több olyan feladat volt, amiket csoportban oldottunk meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, tényleg nagyon nehezek voltak a feladatok. Volt, amiről azt hittük, hogy tök jól sikerült, de mégsem úgy volt, és volt, amiről azt hittük, elrontottunk, de mégsem. Voltak nagyon profi csapatok is, akiket csak ámulva néztünk, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent. Hát igen, ha jövőre is indulunk, már jobban fogjuk tudni, mire kell számítanunk, hogyan kell készülnünk. De azért szerintem hősiesen „harcoltunk”, mindenki nagyon koncentrált.

Aztán a verseny végén izgultunk az eredmény miatt, és reménykedtünk, de mi a nyolcadik hellyel is nagyon boldogok lettünk volna. Így, mikor az eredményhirdetésen végül az ötödik helyre soroltak minket, alig hittünk a fülünknek. A másik AKG-s csapat pedig a hetedik helyezést érte el végül. Az első az a csapat lett, amelyik eddig mind a három megrendezett versenyen elvitte az első helyet. A most végzős diákokból álló csapatban van, aki történésznek készül. De jövőre ők már nem jönnek, így a verseny „új elsőket keres.”

A pécsi kirándulás végül egy városnézéssel zárult, a tanárunkkal együtt, aki ott volt velünk a döntőben, és végig nagyon sokat segített a csapatunknak. A délután jó hangulatban telt, én teljesen fel voltam dobva a helyezésünk miatt.

Az egész verseny hihetetlenül élvezetes és jó volt. Önmagunkat is kipróbálhattuk más helyzetekben, mikor nem csak az osztálytársaink előtt kellett megszólalnunk, vagy hogy csoportmunkában mennyire tudunk jól együttműködni.

Ha szereted a törit, egy ilyen verseny után csak még jobban megszereted. Teljesen belevonódhatsz egy témába a kreatív ötleteiddel, azzal, hogy hogyan valósítod meg az adott feladatot. Te magad kutatsz a témában, és úgy dolgozod fel azt, ahogy a saját fejedben átlátod. Ezek mind olyan dolgok, amiket fantasztikus érzés megtapasztalni, és ez a verseny nagyon jó alkalom rá. Ráadásul nagyon kedvesen fogadnak a döntőben is, és szinte el is felejted, hogy egy versenyen vagy. A szervezés is szívből jött, látszott, hogy nagyon sok munka van az egészben. És lehet, hogy a Banu Klán jövőre is összeáll, és tanulva a hibáiból, újra indul a versenyen. És a döntőig meg se áll. De hogy hogy lesz, azt még senki se tudja. De szeretnénk, az biztos.

A Banu Klán csapat tagjai: Sándor Csenge, Somogyi Hanna, Szarka Fruzsi, Somos Emma
Felkészítő: Lőrinc László

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotók: kreativtortenelem.hu

Középiskolai történelmi tanulmányi verseny a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézete és a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziuma és Szakközépiskolája szervezésében.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

• Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna.
• Be sem mehettünk a telepre az egészségügyi előírások miatt.
• Miért tartanak macskát egy sertéstelepen?
• Minimum tizenhármat kell fialnia egy kocának.
• Ötlábú malac!

Mi jut az embernek először eszébe a nagyüzemi állattartásról? Sok állat! Tömeg! Kis terület! Embertelen körülmények! Ezeknek az állításoknak egy része igaz, de korántsem az összes. Valóban sok állat van, azonban a szigorú előírások miatt nincs kisebb helyük, mint a falun tartott disznóknak: tizenegy személyes blokkokban vannak. Az állatok egyébként sem tudnának mit kezdeni a sok hellyel, egész nap csak esznek és fekszenek. Ha körbe kéne sétálnia tíz sertésnek az istállót, egy biztosan meghalna – mondta el nekünk a faddi Duna-HYB Kft. egyik tulajdonosa. Az egészségügyi előírások szigorúak, ezért nem mehettünk be megnézni a telepet, a kapu előtt beszélgettünk. Ha be akartunk volna menni, egy teljes védőöltözetet kellett volna felvennünk, és fertőtlenítővel kellett volna kezet mosnunk. A szállítóautónak is át kell hajtania egy fertőtlenítő oldaton. Egyébként mindig van macska a telepen, mert ő jelzi a fertőzéseket.

A telep körüli földeken termelik a takarmányt, és a tenyésztők saját maguk kevernek belőle különböző tápokat. A telepen az állatok csak feltétlenül szükséges gyógyszereket kapnak, teljesítményfokozókat nem. A tulajdonosok minden évben vágatnak le maguknak egy-egy disznót, azt gondolják, hogy ez a legjobb módja annak, hogy tudják, milyen a minősége.

Az ellési időt pontosan tudják szabályozni, és van lehetőségük változtatni a géneken is (néha becsúszik egy-két hiba, ilyen például, amikor ötlábú malac születik). Ezeken az állatokon szinte semennyi zsír sincs, húst termelnek – ha lehúznánk a bőrüket, szinte semennyi zsír nem lenne alatta.

Egy kocának ellésenként minimum 13 malacot kell világra hoznia, ha ezt nem tudja teljesíteni, levágják. Két év alatt ötször ellenek a kocák, és nyolc-kilenc ellés után mindenképpen levágják őket. Hat hónap alatt kell a kicsi malacból egy 120-130 kg-os disznót nevelni (ezt akár nevezhetjük embertelennek is). A telepről egyébként egy évben kilenc ezer sertést adnak el.

A helyzet nem mindenhol ilyen, van, ahol sokkal rosszabb. Nem tudhatjuk, hogy más helyeken mennyi fehérjét adnak az állatoknak, ez azonban sütés utánra teljes biztonsággal kiderül. Ha feleakkora lesz a hús sütés után, mint sütés előtt volt, bizony, akkor sok volt benne a fehérje. Ezek után mindenki eldöntheti, hogy vesz-e nagyüzemben termelt állathúst.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ki találta ki? És miért? Mindenesetre köszi. Végül is most, hogy itt a nyár, egy élmény. Végigszántani a borotvával vagy gyantacsíkkal, hogy a lábunk sima legyen és „szép”. Mert ugye ez az ideál. Hogy néznének ki a nők szőrös lábakkal?!

Szerintem, ha nem lenne ez az egész sima-korszak, az egész életünk sokkalta egyszerűbb lenne. Mert a férfiaknak, nekik persze ezt sem kell. Bár, most szólok, egy két év, és mindenki hónalja csupasz lesz, elég csak megnéznünk a modelleket. Elvégre a divatvilág sulykolja ezeket, mi más. És lehet, hogy nekem is be kellene fognom a számat, mert mondjuk ki: nem vállalnám a szőrös lábamat. És a fő ok nem is az, hogy mindenki nézne, és nem kapna levegőt, hogy ezt meg hogy merem, hanem mert szerintem is csúnya. És ez itt a baj. Egész életemben csak csupasz lábszárakat láttam, egyetlenegy szőröset sem. És ez az ideál annyira megragadt, hogy a természetes már nem természetes. A természetes undorító, bármilyen durván is hangzik. Mert milyen nő az, akinek dzsungel van a lábán? Elmondom.

Igazi. És mindamellett bátor, de nagyon. Valamint lázadó, de legyen is az! Mert bátornak kell ám lenni, hogy ki merjünk menni úgy az utcára, felüljünk a buszra vagy elmenjünk egy étterembe, hogy a szoknya alól kikandikáló lábainkat szőr fedje. A férfiak undorodva nézik, és hálát adnak, hogy az ő csajuknak, annak szerencsére sima a lába. A nők bosszankodva elfordulnak, mert ismét egy, aki nem bír megülni a seggén, mert neki másnak kell lennie, és egyáltalán… Akkor miért nem valami más a bekattanása, így minden nőt leleplez! A plakátokon pedig csak mosolyognak a fürdőruhamodellek. Mindenesetre én tisztelem ezeket a nőket. Hogyha ti is, érdemes rápillantani a Hairy Legs Club tumblr oldalára, ahová lányok tölthetik fel képüket a szőrös lábaikról.

Nyilván, a világban nem lesz pálfordulás, és nyilván fognak vitatkozni sokan, és fújolni is. De ha egyeseknek van ereje felszólalni, és nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor tegyék meg. Én csak bátorítani tudom őket, mert kiállnak a természetes szépségért. Ők igazán erősek.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tavasszal volt a második iskolai témahetünk, nálunk, hetedikben. A középkorról volt szó, én pedig nagyon szeretem a törit.

Az egész hét jól meg volt szervezve, sok érdekes program volt: mentünk kirándulni, festettem címert az egyik barátnőmmel, hallgattam a legújabb sztorikat (miszerint csibetársam ma még nem mondott egyetlenegy viccet sem), és még sorolhatnám. De voltak agylefárasztó és unalmas előadások is, mint például a rajz – amin figyelni és jegyzetelni kellet volna, amint a tanár úr a gótika és a romantika szépségeit elemezgeti, de ehelyett mindenki bámult maga elé, mint egy zombi, a csodára várva, ami az előadás végét jelentette.

Az első nap mindenki húzott egy kártyát, hogy melyik csoportba fog kerülni a témahét során. Tánc, ének, komédia, rajz, műhely és gyapjúfonás. Engem leginkább az utolsó kettő érdekelt. A húzás után a tanárok megengedték hogy mindenki cserélgethessen a másikkal, ahogy neki tetszik, de szerintem meg is bánták, mert hatalmas kavalkád és ordítozás lett az eredménye. Én gyorsan cseréltem az egyik lánnyal, és Zsófival, a barátnőmmel be is mentem egy másik terembe, mert mint kiderült, neki is műhely volt a kapott feladata.

Általában délután voltak ezek a foglalkozások. Megfestettük a kupacok (osztályok) címereit, pajzsait, míg a csoport másik fele a középkori ruhák javításán dolgozott. Mint már írtam, voltak előadások is, amiket egy füzetbe kellett jegyzetelni. De volt egy harmadik program is. Csibénként mindenki kapott egy témát, amin belül volt sok kis fejezet – ezeket osztottuk szét egymás között. Mi a kereskedőket kaptuk, és azon belül is én az utazást. Mi nem tudtuk, hogy a többi csibe mit kapott, ezért még azon a napon be kellett mutatnunk 3 állóképet, amiből a többiek ki tudják találni a témát. Péntekig ki kellett dolgozni a kapott részt, és ki kellett találni egy előadást is. Erre gyakoroltunk szerdáig.

Csütörtökön Visegrádon voltunk (én ötödjére, de még így is élveztem). Az évfolyam egyik fele a Palotába ment, a másik fele kézműves embereknél próbálgatta tudását. Ez utóbbira mentem először. Papíröntés, kovácsműhely, kőfaragás, ebben a sorrendben. A friss papírokat sajnos nem vihettük haza, mert nem száradtak meg. A kovácsolás nagyon vicces volt: felmelegítettünk egy vasrudat, aminek a végét hegyesre kellet ütni. Nem hangzik nagy kihívásnak, de az volt. A kőfaragásnál úgy elzsibbadt a kezem, hogy 5 percnél tovább nem tudtam csinálni, de mindennek megvan a pozitív oldala: mellette volt egy ékszerbolt.

Már eleve egy szeles és fagyos nap volt aznap, de a palotában, a hideg kőfalak között még rosszabb volt. Majdhogynem halálra fagytam, de ezt leszámítva tényleg élveztem. Mikor késő délután mindenki összegyűlt, vártuk a buszt. Eltelik 5 perc, 10, 15. Az egyik tanár az autójával elment a buszért, ami, mint kiderült, rossz helyre parkolt. Vissza is jött a tanár. Eltelt még egy kis idő, és még mindig nem jött meg. Később kiderült, hogy lerobbant a busz, és hogyha jön is helyette máik, 20 perc múlva jön. Nem is tudom, hogy bírtam ki ezt az időt, de hamar eltelt.

Pénteken voltak a bemutatók, a csibés és a külön foglalkozásoké is. Örültem, hogy nem kellett sokat beszélnem, mert utálok szerepelni. Az előadásoknál volt olyan is, ami nem tetszett, de összességében érdekesek voltak. Estefelé elmentem a barátnőimmel fagyizni, és ezzel be is zárult ez a hét. Szerintem örülhet az, aki AKG-s, mert ilyen jó témahetek vannak itt.

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Petőfi TV idén márciusban kezdte meg szorgos munkáját, „apukája”, a Petőfi Rádió már évek óta szorgoskodik a magyar zene körül. Ennek egyik eredménye a NAGY-SZÍN-PAD elnevezésű „tehetségmutató”, ahol magyar együtteseknek biztosítanak bemutatkozási lehetőséget, a legjobbaknak pedig fesztiválos fellépéseket. Ez nagyon szépen hangzik. Biztos így van?

Idén második alkalommal rendezik meg az eseményt, a tavalyi évhez hasonlóan a 9 indulót a Petőfi felkért zsűricsapata választott ki. Az egy évvel ezelőtti versennyel ellentétben ez alkalommal nem igazán sikerült viszonylag kezdő, a nagyközönség számára ismeretlenebb zenekarokat találni (bár a tavaly induló Ivan & The Parazolt, vagy a végül nyertes Mary PopKidset már akkor sem soroltam volna a kezdők kategóriájába). A megmérkőző zenekarok a Honeybeast, az Ocho Macho, a Babel, a Headbengs, a Kelemen Kabátban, a Middlemist Red, a Margaret Island, a The Biebers, és a Soerii & Poolek.

Margaret Island

Közülük talán a Headbengs, a Babel és a Margaret Island neve csenghet kicsit ismeretlenebbül, de aki mostanában bármennyire is figyelt a hazai nagyobb zenekarok előtt fellépő vendégekre, az már róluk is hallhatott. A Headbengs, nevéhez hűen a keményebb, igazi fejrázós zenét játssza, sokat hallhattuk őket a Supernem előtt. Babelék mostanában az Anna & Barbies vendégeként turnéznak, míg a Margaret Island a hagyományosabb dallamokkal foglalkozik, Lábas Viki énekesnőjük hangja egészen magával ragadó.

A többieket valószínűleg már nem kell bemutatni, ha nem is tudjátok pontosan, milyen szám is tartozik hozzájuk, biztos ismerősen cseng a nevük. A NAGY-SZÍN-PAD versenyzőinek kihirdetése után nem egy helyen olvastam, hogy a zenekarok neve mellé odaírták a Facebook like számaikat, ezzel is jelezve, hogy itt bizony már nem kezdőkről van szó (a csúcs az Ocho Macho 56 ezer like-ja, de a többiek sem panaszkodhatnak). Ez azért is fontos, mert a versenynek igen nagy részét adják a közönség szavazatai, amiket természetesen szintén a közösségi oldalon keresztül adhatnak le.

A tét nem kicsi, hiszen a nyertes a legnagyobb magyar fesztiválok kiemelt helyein léphet majd fel (például Robbie Williams előtt, a Szigeten), és képviselheti hazánkat a 2015-ös Eurosonic-on, ami Európa legnagyobb zenei expója. A többieknek sem kell szomorkodniuk, hiszen az összes nagyobb hazai nyári zenei eseményen részt vehetnek.

A Petőfi rádiót sokszor szokták azzal vádolni, hogy kicsit ráerőszakolja magát a magyar zenei életre, nagyobb lett a befolyása, mint az ideális lenne. Egy ilyen esemény pont arra lenne tökéletes alkalom, hogy megmutassák, hogy ugyan a kétkedőknek valahol igazuk van, de azért a tevékenységük egyáltalán nem káros, hanem előre viszi a hazai könnyűzene ügyét. Az idei versenyzőkkel ez inkább csak langyos vízben ringatózás, hiszen az indulók többsége –közöttük valószínűleg a későbbi döntősökkel és a nyertessel – már nem szorulnak akkora segítségre, mint a tényleg ismeretlen, kezdő zenekarok. Ezeket a kezdőket a petőfisek tényleg felkutathatnák, felkarolhatnák, hogy éveken keresztül ne csak egy csoportnyi zenész évi egy pár slágerét hallgathassuk.

Gálosi Dóra (11. évf.)

 Nagyszínpad döntő: május 30.
Élőben az Akváriumban, illetve a Petőfi TV-n és Rádión

LIKE - értesülj az új cikkekről!