Szubjektív

Pár hete szombaton felhívott egy kedves ismerősöm, mert volt két jegye a színházba, de mégsem tudott elmenni, és fel akarta ajánlani. Viszonylag hamar kiderült, hogy én és a nagymamám el tudunk menni, így átküldték e-mailben a jegyeket – amitől a nagyim teljesen odavolt, hogy hogyan lehetséges mindez, meg hogy mennyire megváltozott a világ.

A jegyeket kinyomtattuk, este hétre szóltak a Vígszínházba, tehát még volt pár óránk. A darab címe Jóembert keresünk – őszintén szólva engem ez a cím nem nagyon fogott meg, de még az sem, amit a neten olvastam róla. Ennek ellenére elmentem, esélyt adva annak, hogy változzon a véleményem. Szóval odamentünk hétre, beültünk a helyünkre és vártuk a kezdést. Addig megcsodáltam a gyönyörű csillárt, bár nem sok időm volt rá, ugyanis perceken belül kezdődött is az előadás.

A darab főszereplője Sen Te (Eszenyi Enikő alakításában), aki az egyetlen jó ember a városban, mivel szállást ad az otthontalan isteneknek egy éjszakára, annak ellenére, hogy szinte magát sem tudja eltartani a pénzéből. Az istenek hálájuk jeléül pénzt ajándékoznak neki, hogy jó célokra fordítsa azt. Persze neki nemcsak pénzre van szüksége, hanem szerelemre is, amire időközben rátalál. És hogy sikerül-e elég jól gazdálkodnia a pénzzel, rátalál-e az igaz szerelem, az istenek vajon büszkék lesznek rá a történet végén… nos, ez a darabból majd kiderül.

Sok volt a férfi szereplő, Eszenyin kívül nem is volt más nő a színpadon, ami kissé szokatlan volt a számomra, de így is remekül ki volt dolgozva az összes szerep. A darab két felvonásos volt, így este tíz óra körül lett vége, és ha belegondolok, sajnálom, hogy ilyen „rövid” volt. Nem bántam meg, hogy elmentem aznap este, sőt. A színdarab jó volt, nagyon a mai Magyarország helyzetére hajazott az egész.

Nekem nagyon tetszett, főleg az, hogy az egészet nem happy end zárta, hanem egy beszéd Eszenyi Enikőtől. Ez nekem úgy jött át, hogy sajnálja, hogy nincs boldog befejezés, de szerinte érdemes lenne elgondolkodnunk a darabban megjelent karakterekről és cselekvésekről. A nagymamámnak is nagyon tetszett, sosem látott ehhez hasonló színházi darabot, és örült, hogy volt szerencséje eljutni erre az előadásra. Érdemes megnézni, mivel nagyon mély és elgondolkodtató a darab, szívvel-lélekkel dolgozó színészekkel és elég jó humorral. Ráadásul a büfében kapható perec is nagyon finom, amit a felvonások közti szünetben lehet beszerezni, ha siet az ember.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)
Rendező: Michal Dočekal
Szereplők: Eszenyi Enikő, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Lukács Sándor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A minap tanúja voltam annak, hogy két 14 éves tinédzser szidni kezdte a roma közösséget – sőt, nemcsak tanúja, hanem résztvevője is voltam az eseményeknek. Természetesen jöttek a megszokott szöveggel: „nem dolgoznak”, „lopják a vasat” valamint a „hülye bunkó az összes”. Nem szeretnék belemenni saját válaszaimba, a lényeg az, hogy akkora felháborodást keltett bennem az eset, hogy azóta sem hagy nyugodni. Miért ítélkeznek ilyen fiatalon? Ez a jövő nemzedéke, és így gondolkodik? Gratulálok!

De nem hiszem, hogy saját maguktól, saját tapasztalataikból ilyen durva, egyértelműen fajgyűlölő szöveget ötlöttek volna ki. Mennyire van ebben a szülőnek szerepe? Szerintem nagyon nagy részben.

Például, ha a szülő egyértelműen elítéli a roma társadalmat, a gyereke is azt hallja tőle, hogy ők hülyék, parasztok, bunkók. Ám ha egy szülő pozitívan áll hozzá, valószínűleg – ha a gyerekének esetleg rossz tapasztalata is lesz – elnézőbb, megbocsájtóbb lesz.

Miért kell annyi méregre pazarolni azt az energiát, amit akár a segítségre és az elfogadásra is fordíthatnánk? És tegyük hozzá, nem várhatjuk el azt, amit mi sem teszünk meg. Átadnánk-e a helyünket egy állapotos roma nőnek? Még akkor is, ha nincs jegye sem, még csak tizenhat, és egyébként is, tele vagyunk csomagokkal. Ha nem, akkor mi se várjuk el azt, hogy aztán ennek a roma nőnek a tizenéves fia idős korunkban felálljon és átadja a helyét. Mert ő pedig azt mondja majd, ne akkor menjünk piacra, mikor ő suliba. Egy állásinterjún hátrányban részesítjük a romákat? Valószínűleg. És le a kalappal azok előtt, akik nem. Nem várhatjuk el, hogy dolgozzanak, ha nem adunk munkát. Ha kiszorítva érzik magukat a társadalomból, miért tennének bármit is a társadalom érdekében? Én se építenék egy csapatot, amiből ki vagyok taszítva.

Visszatérve a két romagyűlölő fiatalra, felmerül még egy kérdés. Hogyan kezeljük? A szép szó itt nem segít, sőt, hogy előbb említett példámmal élhessek, én is próbáltam olyanokat mondani, hogy ma már ciki, ha valaki rasszista. Ekkor támadtak, és egyre csak saját, elcsépelt, százszor hallott bizonyítékaikkal dobálóztak.

Fölöslegesen. Nem tudom, csak gondolom, hogy a bizonyítékaikkal engem akartak meggyőzni, hogy aztán én is egyetértsek velük, és együtt szidjunk egy népcsoportot. Szánalmas.

A történelemben – és napjainkban is – hány példa volt már arra, hogy a sok elvakított ember mire képes! A második világháború szörnyűségeiből senki nem tanult? Mert a folyamatos gyűlölködésnek egyszer ez lesz a vége, ha nem is ilyen nagy mértékben.

Az iskolában, amikor a gyerekek meglátják sötétebb bőrű osztálytársukat, már alapból előítéletesek, de aztán, amikor az említett roma gyerek rosszabbul teljesít, már okkal utálhatják és gúnyolhatják. A legrosszabb eset viszont az, amikor a többi gyereket egy szószóló húzza bele az utálatba. Olyan, akire felnéz az osztály, és akkor már egy ellen fordul mindenki. És ha egy nem roma gyerek próbálja megvédeni roma osztálytársát, természetesen őt is kitaszítja a közösség, mert az nem korrekt a szemükben, hogy egy nem roma romát véd. Ilyenkor persze bemehet a szülő, beszélhet a tanárral, aki eddig mit sem tudott az egészről, mert a gyerekek jól titkolják. Rendet teremthetnek, de pár hét múlva újrakezdődik, és már nem is a roma-nemroma a téma, hanem az, hogy az említett nem roma miért állt a roma mellé. „Mert buzi” – csak hogy egy lehetséges, kitalált okot említsek (a negyedikes gyerekek – mert az ilyenek ebben a korosztályban játszódnak – még nincsenek tisztában az ilyen szavak jelentésével, ugyanúgy megkaphatja ezt a jelzőt lány és fiú is). Ezek a háborúskodások pedig mély nyomot hagynak mindenkiben.

A cikk végére még annyit, hogy az említett esetek vagy velem történtek meg, vagy ismerőseimtől hallottam őket, szóval mind igazak, megtörténtek.

Ligeti Léna (8. évf.)

illusztráció: Entres Les Murs (Az osztály, 2008)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nemrég került a piacra a [redacted] nevű kémes-lopakodós-blöffölős-taktikázós táblás társasjáték. Miért is érdekes ez a hír? Azért, mert a játék fejlesztői magyarok, akik mellesleg volt AKG-sok: Vincze Mihály és Turczi Dávid, a grafikus pedig Nimmerfroh Katalin, aki egyben tervező is. A játék a közelmúltban országos hírnévre tett szert, miután több lap is írt arról, hogy a készítő csapat a Kickstarter nevű vállalkozássegítő közösségi oldalon majdnem 60 ezer dollárt gyűjtött össze a támogatóktól, akik meglátták benne a fantáziát. A most következő rövid interjúban olvashatóak olyan dolgok is, amik eddig nem voltak publikusak a játékkal kapcsolatban.

Hogyan jött az ötlet a játékhoz?

Vincze Mihály (Mityu): Sokat jártunk nyaralni a családommal Horvátországba. Ott rendszerint sokat társasoztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az egyik nap meguntuk a társasozást, ezért a nálunk lévő dolgokból megpróbáltam összerakni egy új társast. Akkor még csak az alapötlet volt meg. Ezután léptem kapcsolatba Dáviddal, akivel végül kidolgoztuk a teljes játékot.

Vincze Mihály mutatja be a játékot (fotó: 444.hu)

Mennyi idő volt elkészíteni a játékot?

Turczi Dávid: Mityu 2011 szeptemberében mutatta meg nekem a játék ötletét, ekkor kezdtünk el dolgozni rajta. 2012 nyarára jutottunk el odáig, hogy a játék olyan lett, amilyennek eredetileg elképzeltük. 2012-ben voltam először a világ legnagyobb társasjáték vásárán, Németországban, és ott megmutattam 2-3 játékkiadónak, hogy mennyire jó ez a társas. Aztán ők nagyon kedvesen, kb. 30 másodperc alatt küldtek el, hogy hát ezen még dolgozni kell. Végül 2013 nyarán találkoztam egy emberrel, akinek nagyon tetszett a játék, és akiről később derült ki, hogy társasjáték-kiadó. Amikor jött értem a taxi, így köszönt el tőlem: köszönöm szépen, akkor ezt a játékot megvettem, kérlek beszélj a fejlesztőtársaddal. Ősszel aláírtuk a szerződéseket, és karácsonytól a következő év júniusáig folyamatosan dolgoztunk a játékon. Összességében több mint 3 és fél év volt a munka vele.

Turczi Dávid mutatja be a játékot (fotó: tarsasjatekos.hu)

Milyen visszajelzéseket kaptatok a játékról?

Dávid: Igazából kétféle visszajelzés érkezett a nagyvilágból, a „nagyon király” és a „nem értem a szabályokat”. Szerencsére egy kis idő után a 2. kategóriából az emberek elkezdtek átszállingózni az 1. kategóriába.

Hány darabot sikerült mára eladni?

Dávid: Körülbelül 3500-at.

Hogy jött az ötlet a kiegészítőkhöz?

Dávid: Ameddig vártunk a játék legyártására, addig kiséleteztünk különböző játékmódokkal, és ezáltal megszülettek a kiegészítők.

Miért változott meg a játék neve kiadás előtt?

Dávid (elmosolyodik): A játék neve kétszer változott meg. Az eredeti neve Intelligence lett volna, de a kiadó szerint túl hosszú ez a név, legyen inkább Intel. Mi már azon a napon megkérdeztük, hogy nem lesz-e ebből probléma, mert ugye Intel a neve a processzorgyártó cégnek is. Erre ő teljes nyugodtsággal mondta, hogy miért lenne ebből baj? Kis cég vagyunk, nem is processzort gyártunk… stb. A Kickstarter kampány előtt 3 nappal, amikor a társkiadók írtak volna alá, jött a jogászoktól a telefon, hogy ez így nem jó, mert az Intel perelni fog. Mondtuk nekik, hogy miért perelne, hiszen nincs semmi probléma. Akkor előhalásztak egy ’98-as indonéz bírósági papírt, ahol az Intel beperelt egy farmergyártó céget, mert Intel Blue néven gyártott nadrágokat. Emiatt előásták a licenszeket, és kiderült, hogy a társasjátékokat is beleérte, mindenre van licensze az Intelnek. Ezért lett Redacted.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)

Cardboard Castaway Review

Dog and Thimble – Redacted review

Rahdo Runs Through – Gameplay Runthrough

Rahdo Runs Through – Variant Gameplay

Rahdo Runs Through – Final Thoughts

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nemrég történt, hogy egyik barátnőm, akivel jógázni járok, hallott a Bikram jógáról. Valamiért ettől fogva eltökélt szándéka lett, hogy kipróbálja. Persze ki más lett volna, aki elkíséri őt, mint én. Na, így jutottam el egy Bikram jógaórára, úgy, hogy szinte semmit se tudtam róla. De, hogy mi is ez? 90 percig negyven fok.

A Bikram jógát Bikram Choudhury alkotta meg. Bikram feladatának érezte, hogy a jóga gyógyító erejével segítsen az embereken. A Bikram jóga programja 26 egymásra épülő feladatból áll, amik egyenként készítik fel a jógázót a következő feladatra. Az egymásra épülő mozgássorokat 38-40 fokos környezetben kell végezni, így is segítve az izmok, a szalagok ellazulását, könnyebb nyúlását, így a sérülésveszély kockázatának lényeges csökkenését.  Ez mind szép és jó, és most azt is elmesélem, hogy hogyan lehet ezt kibírni.

Egy keddi napot választottunk, és kinéztünk egy jógastúdiót (a mi választásunk a Bikram Yoga Szentmihályra esett). A weboldalukon csupán az órarendet kellett megnézni, ahol fel voltak tüntetve az órák időpontjai valamint az oktató neve. Áttanulmányoztuk a „hogy készülj az első órádra” cikket, ami olyan fontos tudnivalókkal szolgált, mint: hozz két törülközőt, igyál sokat és hozz sok vizet, valamint az órák előtt 3-4 órával már ne egyél… Szóval, mi tényleg nagyon készültünk. Sőt, a buszon odafelé még egy röpke kérdezz-feleleket is csináltunk, és így több dolog is kiderült. Például az, hogy Csenge (a barátnő) nagyon várja már az órát, mert ott meleg lesz. Így választ kaptam arra is, miért volt eltökélt szándéka, hogy kipróbálja… Valamint azt is megtudtam, hogy úgy gondolta, hogy mivel mi még gyerekek vagyunk, könnyebben tudjuk majd végezni a gyakorlatokat (hát azt elárulom, hogy ez korántsem így történt). Még volt egy röpke kis kitérő, mivel Csenge nem hozott papucsot, de az apukája szerencsére volt olyan gondoskodó, és elhozta neki. Aztán valamikor be is futottunk a papuccsal és minden mással felszerelkezve a stúdióba.  Én az órára több kis palack ásványvízzel mentem be, pedig egyszerűbb lett volna ott vennem egy másfél literest.

Anyukám – mondanom sem kell – izgult, tartott az órától (jobban, mint mi, pedig ő nem is jött), így miközben mi pont a recepción jelentkeztünk be, és rendeltünk smoothie-t az óra végére, megcsörrent a telefon. Anya hívta fel a jógastúdiót, és miután már a jógaoktatóval is beszélt pár percet, a külön figyelem garantált volt a számunkra, hiszen anya megkérte az oktatót: „Vigyázzon ránk!” Hát, ez van, ez egy anyuka dolga… Ezek után jöhetett az átöltözés, akkor már tényleg nagyon izgultunk, és végül papucsunkban felcsoszoghattunk az emeletre, és beléptünk a felfűtött szobába, ahonnan majd csak kilencven perc múlva léphettünk ki.

Az óra pár percen belül el is kezdődött, az elején kisebb botlásokkal. Például elfelejtettem leteríteni a törülközőmet a matracra, vagy, mint később kiderült, csak arra kijelölt, az oktató által jelzett időpontokban, „ivásszünetekben” lehet inni. Persze ez is úgy derült ki, hogy mi ittunk, és ránk szóltak. Sebaj, az óra ment tovább, igaz, csak ekkor kezdődtek az izgalmak. Még az elején mondták, hogy aki rosszul van, az rögtön feküdjön le, majd ha újra jól van, nyugodtan álljon fel, és csatlakozzon a csoporthoz. Nos, én az elején valóban sokat feküdtem. Csenge viccesen meg is jegyezte később: Emma, az elején fáradt voltál? Sokat feküdtél…  Haha, nagyon vicces. Mondjuk tény. De a fekete foltok a szemeim előtt is azok voltak.

Egy idő után Csenge lába kékes-lilás színt öltött, és tényleg azt hittem, ott fog „elkékülni”. Bár akkor nem volt ez annyira vicces, tényleg olyan volt, mintha mindjárt hívni kéne a mentőt. Mondjuk utána, ahogy jött, el is múlt, Csenge érrendszeri problémái rendbe jöttek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen, cseppet se zökkenőmentes kezdet, igényelt némi kontaktot. Egymásra pillantottunk vagy meresztettük a szemünket. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elültessenek egymás mellől, és befurakodott közénk egy idegen férfi. Megtanultuk: a jógán mindenki magára figyel.

Ezek után sorban jöttek a feladatok. Mivel először voltunk, sokat nem kellett még végeznünk, vagy nem is tudtunk. Nagyon nehezek voltak. Az ember hangulata igen ingadozó egy ilyen órán. Így voltam én is ezzel. Néha úgy éreztem, hogy: „milyen jó, olyan fitt vagyok”, máskor viszont: „mindjárt meghalok!” Szóval igen, változó.  De igen hamar elrepült az a kilencven perc, nem több, mint egy epocha. A végén két relaxáció volt, az utolsón mindenki kapott egy megfagyasztott törülközőt. A hideg, illatanyagos törülközővel nem igazán tudtunk mit csinálni, de a többieket utánozva végül mi is az arcunkra raktuk, kellemes és életmentő frissítőt és hideget tapasztalva ezzel. Majd vége lett az órának, és a teremből kilépve az ember komolyan fázni kezdett.

Én nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a jóga vagy sem. Azóta se tudom. Mindenesetre ami utána az öltözőben volt, az felért egy állatkerttel. Különböző korú nők tömegesen zuhanyoztak és öltöztek, így végül röpke negyven perc után mi is megfürödve és felfrissülve léphettünk ki az öltözőből. Utána még várt ránk az óra előtt rendelt isteni smoothie, amit a szívószállal igen nehéz volt inni, de végül csak megoldottuk. Így tehát a smoothie-val zárult a Bikram jógás kalandunk, amivel kapcsolatban még mindig nem tudunk dűlőre jutni. Tetszett vagy sem? De kipróbálásra mindenképpen ajánljuk. Az élmény feledhetetlen és fájdalmas. De a smoothie, az tuti megéri. Csak ne vacakolj a szívószállal.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az idei AKG-s sítáborból idézem fel a saját élményeimet. Elég izgalmas lesz…

Kezdem szépen sorban. A buszon egyből filmnézéssel kezdtünk, és csak kis szüneteket tartottunk, mikor az általános tájékoztatókat sorolták a sítáborral kapcsolatban, vagy mikor beraktunk egy új filmet. Ha nem merül le a laptop, ez így is ment volna tovább a megérkezésig. Az út (egyáltalán nem rövid) hátralevő részében elszabadult a pokol, mert már mindenki unta az utat. Mikor késő este megérkeztünk, akkor még megvártak minket a vacsival (ezen nagyon-nagyon meglepődtem). Berendezkedtünk, majd aludtunk, mert az út nagyon fárasztó volt.

Másnap reggel rohantunk reggelizni, mert az előző nap csak chipsen éltünk. Finom reggeli, majd indultuk síelni. Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a pálya. Jó volt. Mármint a pálya nem, csak a kilátás.

Első nap még tanárral síeltünk. A barátaimmal először a középhaladó csoportba soroltuk magunkat, de délután már a haladó csoportban nyomtam. Szerencsére, mivel a középhaladók lementek egy piros pályán, aminek fekete pálya volt a vége. Az egyik barátom (aki abban a csoportban maradt) az elmondása szerint szaltózott is egy jót. Másnap már bátrabban vágtunk neki a síelésnek.

Minden este megnéztünk egy filmet, ezért a sípályákról hazafelé végig aludtam, ami közben a barátaim széttrollkodták a fejem. Az erről készült fotósorozatot (hosszas gondolkodás után) megosztom veletek.

Utolsó előtti napon hatalmas hóvihar volt, úgyhogy amint felértünk a csúcsra, mentünk is a hüttébe. Itt fogadásból megettem két hatalmas gőzgombócot. Fájt… de utána még a sültkrumpli is mennyire! Egész délelőtt ott voltunk, és nem zavartak ki minket. Délután lementünk a felvonóval, de én az utolsó szakaszon síelve akartam menni.

A szálláson rántottát készítettünk egy kis Almdudlerrel és C-vitamin tablettával. Este volt egy kvíz is, amit a nagyok szerveztek nekünk, de mivel én a végére estem be, erről sajnos nem sokat tudok mondani. Ez után még belefért egy gigantikus hógolyócsata is a lányokkal, majd az általuk felheccelt végzősökkel, akik azt a játékot találták ki, hogy ássuk el a Misut (engem), és a kicsik meg találják meg – de én mindig elfutottam.

Utolsó nap vészjósló hírek jöttek Magyarországról. Rossz időjárást jósoltak, úgyhogy aznap nem is síeltünk. Jaj! A rendrakás! Borzasztó kínokat kellett átélnünk a szobatársaimmal. A sok „eldobjukazagyunkat” pillanat létrehozta a kellő katasztrófaállapotot a szobánkban. A vihar miatt korábban indultunk haza a busszal, hogy időben hazatérjünk. Útközben beugrottunk egy puccos étterembe is, ahol a barátom beszólt a magyar pincérnek, aki szerintem úgy megsértődött, hogy egy csomó ideig nem hozta ki a kajánkat. A buszútról nem sokat tudok mondani, mert antiszociális módon végig zenét hallgattam.

Aki nem jött el, az szégyellje el magát, csúnyán. Na jó, elég, ha megígéritek, hogy jövőre biztosan jöttök!

Balló Miklós (AKG, 7. évf.)
fotók: Baranyai István, Szigethi Anett

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A világhírű Gyűrűk ura trilógia után megjelent a Hobbit is a mozikban. Én az egyik szombaton néztem meg a trilógia utolsó részét édesapámmal a WestEndben. Ezt az alkalmat már nagyon régen vártam, izgultam is, hogy milyen lesz a film.

A sorozat előző két részében sikeresen győzték le ellenfeleiket Bilbóék, de Smaugot, a sárkányt nem sikerült. A szörny senkit sem kímélve égeti fel Tóvárost. A túlélők – Bard vezetésével – a Magányos hegyekbe menekülnek. Tölgypajzsos Thorin Smaug kincseitől sárkánylázat kap, hátat fordít barátainak, és elárulja őket, nem is figyelve régen tett ígéretére. Vajon a harcot vagy a békét választja? Thranduil király a tündék seregével meg akarja kaparintani a kincseket, melyek a tündék ősi királyainak ékszerei voltak. Eközben Szauron szörnyű tervet forral: kihasználja a három sereg viszályát, és orkok seregeit zúdítja a csata kellős közepébe. Megjelenik később Thorin unokatestvére is, és így lesz teljes a csatamező: az öt sereg csatája. Vajon ki lesz a győztes? És kié lesz a végén a kincs? Izgalmakkal teli ez a fantasy film, tele váratlan fordulatokkal. Mindenkinek ajánlom, én nagyon szeretem, feltétlenül nézzétek meg!

Graur Lilla (AKG, 7. évf.)

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014, 144’)
Rendezte: Peter Jackson
Szereplők: Martin Freeman, Ian McKellen

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Milyen táncosként élni? 15 ezer ember előtt átvonulni a Szigeten? Vagy egy darabot összerakni? Érdekes életutak, a műszaki egyetemtől a kortárs táncig. Két táncossal beszélgettem, Vadas Tamarával és Vass Imrével (Vasi).

Hogyan találkoztatok először?

Tamara: Kb. 12 éve Balatonújlakon, az iskolai kötelező nyári tánctáborban. Külföldről stoppoltam haza, ezért csak éjjel értem a táborba, és másnap Vasi segített nekem felverni a sátram. Akkor én már másodikos voltam, Vasi pedig elsős.

Mikor határoztátok el, hogy táncosok lesztek?

Vasi: Én villamosmérnöknek tanultam, de valami mást akartam csinálni. Beszélgettem egy volt barátnőmmel arról, hogy mit csinálnánk, hogyha azt csinálhatnánk, amit csak szeretnénk, és erre ő azt mondta, hogy magasugrana. Én meg azt mondtam, hogy táncolnék. Kerestem is tánciskolát, csak nem találtam. Akkortájt volt Ivánnak (Angelus Iván) egy hirdetése, ami izgalmasan volt megírva, meg benne volt az a kifejezés, hogy kortárs tánc. Erre jelentkeztem.

Akkor hány éves voltál?

Vasi: Húsz.

Tamara: Én kicsi koromtól kezdve néptáncoltam. Nagyon szerettem, nagyon szerettem mozogni is, csak egy idő után ez már nem volt annyira érdekes, mert a néptáncban a nő szerepe nem annyira izgalmas. Engem a mozdulatok kitalálása érdekelt, nem a meglévők használata, és a néptáncnál ez elég kötött forma. Már kiskoromban is voltak olyan terveim, hogy tánccal foglalkozzak, és aztán a gimnázium után én is a Goliba (Budapest Kortárstánc Főiskola – a Goldberger gyár területén) mentem, onnan meg már egyértelmű volt. A tánc kiskoromtól kezdve nagyon sokáig csak hobbi volt, aztán a tánciskolában ez teljes mértékben megfordult.

Mind a kettőtöket elsőre fölvettek a Budapest Kortárstánc Főiskolára?

Tamara: Engem nem. Februárban voltam felvételizni, akkor nem, hanem visszahívtak a májusira, és csak akkor.

Vasi: Engem elsőre fölvettek.

Van kedvenc darabotok?

Vasi: Nekem a 2011-es Propaganda! című előadás. Az a Trafóban volt, és egy holland redezőpáros csinálta. Az volt a Tünet Együttes egyetlen eddigi bukása. Nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Nagyon lassú volt a darab, és menekültek ki az ajtón.

Tamara: Vagy az ajtón menekültek ki, vagy nagyon szerették.

Vasi: De eleve kevesen jöttek el.

Tamara: Nekem is elsőre ez jutott eszembe, de azért is, mert nekem abban egy nagyon különleges szerepem volt. Aludnom kellett másfél órán keresztül, és erre tréningezni kellett. Három hónapos próbaidőszak volt, és elég gyorsan kialakult ez az alvás. Tényleg lehet erre tréningezni, mindennap megpróbálsz elaludni…

Vasi: Erre szoktak tréningezni az emberek, mindennap megpróbálnak elaludni…

Tamara: Jó, de hogy nap közben… Na mindegy, ez nekem különleges volt. Amit még nagyon szeretek, az a Nyúzzatok meg. Azt azért, mert nagyon magaménak érzem, miközben egy közösségi alkotás. Ez az első darab, amiben tényleg az van, amit mi szerettünk volna.

Nemrég volt egy közös előadásotok, az Egyet nekem, egyet neked. Miért dolgoztatok együtt?

Tamara: Már korábban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt alkotni, mert sokáig jártunk egy iskolába, sokszor szerepeltünk egy darabban, Hód Adrinál, a Tünet Együttesben, Boross Martinnál. Sokat vagyunk együtt a civil életben, ami a próbatermi munkánkat is befolyásolja, és ez a személyesség talán a darabunkon is tükröződhet. Mindenesetre hosszú út van mögöttünk.

Vasi: Mi csináltuk a zenét, a szövegeket is mi írtuk, mindent.

Hogy jött a testvér ötlet?

Tamara: Én tényleg annyira szeretem a Vasit, mintha a testvérem lenne. Mély és őszinte barátság ez, néha már úgy gondoltam rá, mint egy bátyra. De szerintem nem innen jött az ötlet, csak nekem van egy ilyen érzésem.

Vasi: Azon kívül, amit a Tamara mondott, azt is észrevettük, hogy mind a ketten kistesvérek vagyunk. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen a kicsiknek, meg milyen lett volna, ha van egy harmadik. Van ez a három testvér típusú népmese, amikor mindig a legkisebb az, aki mindent visz. De mi csak ketten vagyunk. Mondjuk nincs hiányérzetünk, de lehetne így is.

Mennyit készültetek erre a darabra?

Vasi: Én 32 évet, Tamara 30-at. A valóságban már régen tervezzük, de csak június óta dolgoztunk rajta.

Van benne kedvenc jelenetetek?

Tamara: Még nagyon friss, ma néztük vissza először. Én most egy kicsit furcsa állapotban vagyok. Van egy belső élményem az egészről, és most visszanézni a videót a kamera állásából, amiben nem látszik minden… kicsit zavarodott vagyok. Belülről nagyon sok mindent élveztem, például nagyon szerettem a dalt, annak ellenére, hogy teljesen fals. Várom azt, hogy újra játszhassuk a MU Színházban, valószínűleg februárban. Még akarunk rajta gyúrni.

Vasi: Nekem az a kedvencem, mikor előadás előtt én átveszem Tamarától a gitárt, és gitározgatok. Azt szeretem a legjobban, amikor azt a témát játszom.

Miért csináljátok, mi hajt titeket?

Tamara: Mostanában én is szoktam ezen gondolkodni, hogy mi az, ami most engem hajt. Volt egy olyan időszak, amikor engem a csinálás, és a dolgok kialakítása, megtalálása érdekelt egy táncelőadás létrehozásában. Korábban nem feltétlenül a végeredmény vagy a színpadi rész érdekelt, hanem inkább a folyamat. Most meg jobban érdekel a színpadi helyzet, hogy ott, akkor mit tudok kezdeni magammal.

Vasi: Engem nem maga a tánc hajt, hanem a kifejezésvágy. Valaki mondta, hogy nagyon meglepődött az előadásunkon, mert nincs nagyon benne tánc.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog a pályafutásotok során?

Vasi: Voltam az Ultima Veznél, és ott volt egy előadás, amit én csináltam. Azt majdnem százszor játszottuk. Volt egy olyan rész, amikor feküdni kellett a színpadon, és az egyik előadáson valószínűleg elaludtam előadás közben. Pedig ez nem egy lassú színház volt, hanem egy iszonyú pörgős valami. Feküdni kellett két percig, és én voltam az utolsó, aki felkel. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, hanem csak arra, hogy kinézek, és látom, hogy már ott kéne lennem. Kiesett egy bizonyos rész. Az nekem is meg a többieknek is emlékezetes volt.

Tamara: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, ami a csúcs élmények csúcs élménye volt, az a Szigeten történt. Tulajdonképpen egy hakni munka volt, nem is igazán egy alkotási folyamat. A Nagyszínpadon egy koncerten át kellett vonulnunk Dányi Vicával, mi kezdtük a koncertet. Mint két táncos lány, díszletként, 15 ezer ember előtt. A közönség őjöngve várta ezt a zenekart, és mi voltunk azok, akik megjelentünk először – óriási cipőkben, ezért iszonyatosan vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk valami zsinórra. Viszont olyan euforikus élmény volt, hogy szerintem a Vica is meg én is egy pillanatra nem tudtuk, hogy mi van. Fények, füst és rengeteg ember. És tényleg csak át kellett vonulni, de azt ügyesen, ebben a nagy cipőben, plusz valami minimál mozgással. Visongtak az emberek. Ott valahogy megértettem a rocksztárok életét.

A másik egy nagyon furcsa, de jó élmény. A Nyúzzatok meggel turnéztunk, és pont én voltam a turnéfelelős. A turnéfelelős vezeti le a beállást, ő koordinálja a dolgokat. Ez egy egész napos feladat, és én vagy kifáradtam, vagy nem tudom, mi volt velem, de az előadáson konkrétan minden jelenetet elrontottam. De ez nem olyan rontás volt, amit a néző észrevesz. Hanem az a fantasztikus élmény, hogy folyamatos blackoutok mellett csak utazok az előadással, és csak megyek vele, tudattalanul reagálok. Ez volt izgalmas, ez a kontrollnélküliség. Nem rontotta az előadás színvonalát, csak nagyon fura érzés volt.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Minden év decemberében gyerekek ezrei írnak levelet a Mikulásnak. Hogy ezeket hova kézbesítik, és hogy eljutnak-e egyáltalán eredeti címzettjükhöz, engem mindig is érdekelt. Nos, most már bárkit megnyugtathatok róla, eljutnak. És nem is tudja senki elképzelni, hogy mekkora készültséggel fogadják őket.

Én is megtehettem egy ilyen levélnek a kalandos útját. És mondhatom, végig izgultam. Kezdjük ott, hogy ha nem csak egy levelet, hanem saját magunkat akarjuk eljuttatni a Mikuláshoz, repülőre kell ülnünk. Hacsak nem akarunk 3000 km-t máshogy megtenni. A repülőutakon pedig általában mindig van turbulencia, csak hogy egy kicsit még izgalmasabb legyen. Na, én minden repülésnél megállapítom, hogy nem szeretem az izgalmakat. Budapestről Helsinkibe az út 2 és fél óra. Az ember ingyen kortyolgathat áfonyaitalt, és pénzért még egy kis ízelítőt is megkóstolhat a finn finomságokból. A helsinki repteret már nagyon vártuk. És nemcsak amiatt, hogy leszálljunk, de a boltok is érdekeltek. Végül azok nem is annyira nyűgöztek le, egy elbújtatott olvasóterem azonban annál inkább. Az se a könyveivel, hanem inkább a berendezésével.

A kép önmagáért beszél, de a kis hangszórókat, amikből madárcsicsergés szól, kár lenne kihagyni az elbeszélésből. Kár, hogy ilyet Magyarországon nem lehet találni, mert itt tényleg kényelmesen lehetett várakozni a másik gépre.

A következő repülőgépnek a helyébe valahogy csak egy kis propelleres gépet tudtam elképzelni, ami majd azt a néhány főt elszállítja az északi sarkkörre, Rovaniemibe, ahova még a Télapó is rénszarvasszánnal jár... De mint kiderült, szinte annyian tartottak Rovaniemibe, mint Helsinkibe. Úgyhogy a propelleres gép elmaradt. És egy röpke másfél órás út után megérkeztünk a Télapó városába. A reptér nem volt nagyobb egy magyarországi szupermarketnél. 10 centis hóba érkeztünk, és akármennyire meglepő, nem is volt annyira hideg. Mínusz 4 fok körül lehetett, pedig azt hallottuk, hogy akár -50 is lehet. Nos, az akárt elfelejtették hangsúlyozni, de azért nem voltunk emiatt annyira mérgesek.

Utazási irodával utaztunk, ami a reptéren egy busszal és egy igazi manóval fogadott. Egy lány manó volt, és mint kiderült, ő tényleg igazi volt. Ugyanis rákérdeztem, és elmondta nekem, hogy elvégezte a manóiskolát, és most hivatalosan is a Télapó manója. Szóval, ha bárki manókarrierre vágyakozik, tudja, hova kell jönnie. A Télapóhoz.

Ezek után a busz elvitt minket a szállásra. A táj gyönyörű volt. Még sötétben is ki lehetett venni a gyönyörű havas fenyőket. Szóval szinte majdnem olyan volt, mint a síelésen, csak mégis más. Mert sehol se volt hegy. És egy picit több hó volt.

A szállást igaziból minden igényt kielégítő, tipikus finn faházak jelentették, és egy közös főépületben volt lehetőség reggelire és vacsorára. És minden faházikóhoz külön szauna tartozott. Számomra furcsa volt maga Rovaniemi: egy kis város, és a díszeivel, a felépítésével nem tűnt a Mikulás otthonának. Persze, ha az ember a térképen észrevette az utcahálózatokból kirajzolódó rénszarvasfejet, vagy azt, hogy az utakon a hó nincs eltakarítva, mégis, milyen jól lehet haladni (az autók kerekén kis kiálló tüskék vannak, amikkel havas utakon is jól lehet közlekedni) rájött, hogy valami mégis varázslatosabb, vagy csak nem a megszokott ezen a helyen. És nemcsak a Mikulás miatt. Ez a város az északi sarkkörön fekszik.

Az első nap délelőttjén egy huskyfarmra látogattunk el. Fontos megjegyezni, hogy bármennyire is nem tűnt hidegnek az a mínusz 4 fok, azért ha az ember több mint három órát készül eltölteni a szabadban, bizony máris megváltozik a véleménye. Ezért is találták ki a „termoruhát”, ami igazából egy piros-fekete kezeslábas anorák, amit még az érkezés napján lehetett kölcsönözni.

Kesztyű, cipő is járt hozzá – és persze mindenki boldogan elfogadta ezeket. Miután megkaptuk a termoruhákat, az elkövetkező két napot úgy is jellemezhetném, hogy piros és fekete és meleg. Szóval igen, a termoruha mindenkinek bevált. Kivéve, hogy mikor vissza kellett adni, azért senki se bánkódott annyira. Egy kezeslábasból ki-be öltözködni nem éppen jó móka.

De a huskyfarm annál inkább. Minden család mehetett egy kört a szánnal, amit tizenkét husky kutya húzott. Az élmény leírhatatlan, de csupán max. 3 percig tart. Kivéve, ha a kutyák már a sokadik családnál megunták, és a pálya közepén megálltak. Szóval azért tartogattak meglepetéseket. De attól még nagyon klassz volt.

Ezek után, a finn szokásokat követve, behívtak minket egy melegedő faházba (ami, ha nagyon hagyománykövetőek lettek volna, egy sátor lett volna). Itt ismerkedtünk meg először a Glöggivel, amit az idegenvezetők viccesen csak bogyólének neveztek, ugyanis egy nagyon édes, magvakkal megszórt meleg ital volt, ami hasonlított a forralt borhoz, de nem volt alkoholos. És persze az elmaradhatatlan gyömbéres mézeskaláccsal is megkínáltak minket. Aztán vissza a szabadba, és jöhetett az egész út legcukibb része: a bébi huskyk! Vagyis a kutyakölykök. Ők még egy ketrecben vannak az anyjukkal, az idősebb kutyák pedig egy-egy fához kikötve. Őket is meg lehetett simogatni. A huskyfarm nagyon szép hely – egy fenyvesek között megbújó kis kutyatelep, cuki bébi huskykkal.

Ebédelni a városban volt lehetőség. Mindenképp ki akartunk próbálni valami finnt. Nem tetszett se a legészakibb McDonald’s (amivel azért egy fotót megengedtünk), de az a finn étterem se, ahol 50 euróért kínáltak barnamedve-steaket.

Aztán találtunk egy viszonylag jó éttermet, a Fransmannit, ami eredetileg egy kicsit franciás beütéssel rendelkezett, de a „lapplandi” menüjük igazán lappföldi lett. Itt kóstoltuk meg a lazaclevest, és persze a rénszarvast. Tényleg nagyon finom volt. És az elmaradhatatlan Glöggi is az asztalra került.

Ezután következett a délután, amiért igazából eljöttünk. Ugyanis ellátogattunk a Mikulásfaluba. Egy picit olyan volt, mint a mesékben. Az északi sarkkör vonala nagy oszlopokkal és égőkkel volt jelölve, így aztán ünnepélyesen át is lehetett azt lépni. Az első utunk magához a Mikuláshoz vezetett. Sajnos pont belefutottunk egy japán turistacsoportba, amit meglátva megkérdőjeleztem, hogy ez tényleg csak egy turistacsoport-e, és nem az egész ország. Szóval nagyon jó hangulatban várakoztunk a Mikulásra egy olyan helyen, ami tényleg káprázatosan volt megépítve… A Mikulás egy elkerített kis szobában ült, és mindig csak egy család ment be hozzá. Egyszer aztán végre mi is bejutottunk.

A Mikulás nagyon kedves volt. Mellé telepedve több fényképet, és még videót is készítettek rólunk, amit később 10 euróért lehetett megvásárolni. Saját kép készítésére nem volt lehetőség. Megkérdezte, hogy mikor érkeztünk, honnan, és hogy mikor megyünk haza. Megkérdeztem tőle, hány éves.

– Ó, elég idős vagyok, elég idős. Hidd el. Mindig, amikor elkezdem számolni, háromszáznál elalszom! – válaszolta mosolyogva a Télapó és mivel tetszett ez a (sablon)válasz, hamar beletörődtem abba is hogy több kérdésre már nem lesz lehetőség, hiszen már a kamerába kellett mosolyogni.

Ezek után a Mikulás mind nekem, mind a húgomnak adott egy kis matricát a pulcsinkra, amely azt hirdette, ettől fogva mi is az ő kis hivatalos segítői lettünk (kár hogy utána ez a pulcsival együtt a mosásban végezte...).

Kilépve a Mikulástól, az embert megcsapta a karácsonyi hangulat. A kis Mikulásfalu ezernyi meleg színben pompázott, és a karácsonyi dalok most nem is tűntek annyira elviselhetetlennek. Már sötétedett, ugyanis itt az északi sarkkörön a nap fél 11 körül kel és délután 2 körül nyugszik, és már jócskán benne jártunk a délutánban.

Ezek után megnéztük a jégből készült szállodát, ahol a nagyon elvetemültek még szobát is bérelhetnek, de mi inkább csak ittunk valamit az iglu bárban.

Aztán meglátogattuk a Mikulás postahivatalát, ahol ott volt az a tömérdek levél, amit a gyerekek küldenek a Mikulásnak. Mindegyiket felbontják és elolvassák. Országok szerint rendezve. A postahivatalból mi is adtunk fel levelet. Pár rokonnak, barátnőnek. És ezek után már menni is kellett, indult a busz. Mikulásfaluban még nagyon sok mindent nem láttunk, de úgy éreztük, azzal, hogy találkoztunk a Mikulással, semmiből se maradtunk ki. És igazunk volt.

A második nap egy rénszarvasfarmra látogattunk el, ahol megismerkedtünk az igazi lappokkal, ülhettünk igazi vendéglátósátorban. Az is kiderült, hogy a lappok, nagyon vicces emberek.

De a csúcspont mindenképp az volt, mikor kettesével, egyedül, felültettek minket egy szánra, a kezünkbe nyomták a gyeplőt és mehettünk egy kört a rénszarvassal. Egyébként a rénszarvasok nagyon alacsonyak ahhoz képest, ahogy elképzeltem őket. A simogatást nem annyira tűrik, de fényképezkedni jól lehet velük… Alapjában véve cuki, de buta állatok, akiket sajnos a húsukért és a prémjükért tenyésztenek a lappok. A táj itt is gyönyörű volt, olyan, mint a mesékben. És a nagy szánkópálya is minden gyereknek nagyon tetszett. Miután mindenki ment egy kört a rénszarvasokkal és a külön miértünk odajött (másik) Télapóval is találkozott, forró csokival és mézeskaláccsal kínáltak minket, majd kaptunk egy oklevelet arról, hogy legalább 18-szor átléptük az északi sarkkört és egy 5 éves „rénszarvasszánhajtó” jogosítvánnyal is megajándékoztak bennünket, ami az egész világon érvényes. Szóval ezentúl rénszarvasszánon is elmehetnék a suliba.

Délután szabad program volt, a városban sétálgattunk, ajándékokat szereztük be, ebédeltünk... (most csak egy szendvicset), majd ellátogattunk az Arktikumba, ami egy híres és nagyon jó interaktív múzeum a városban. Az épület úgy néz ki, mint egy nagy üvegujj, ami pontosan annak is lett szánva. Az ujj pedig pontosan az Északi-sark fele mutat. A kiállítás nagyon jó volt, és nagyon jól bemutatta, milyen az élet a sarkkörön. Az utolsó éjszaka, attól eltekintve, hogy eléggé megbetegedtem és folyamatosan köhögtem, remekül telt. A finneknek december hatodikán nemzeti ünnepük van, így a szállodában óriási nagy fogadást rendeztek, és biztos megfordult ott Rovaniemi krémje, mert mi csak egy zsúfolt kisteremben vacsorázhattunk, de a szánkózás a szánkópályán még betegen sem maradhatott el. Kezdtünk kicsit elbúcsúzni Lappföldtől, ami nagyon nehéz volt.

A visszaút nem volt vészes, bár nagyobb gép ment Rovaniemiből Helsinkibe, mint Helsinkiből Budapestre. Mindenesetre a propelleres gép ezúttal is elmaradt, szerencsére.

Annyit azért még hozzáfűznék, hogy a Rovaniemi Egyetemen külön Mikulás szak van, ahol olyan érdekes szociológiai tanulmányi megfigyeléseket tesznek, mint hogy egy iráni kisfiú békét kér a Télapótól, egy svájci fiú pedig egy Ferrarit. Azt is összehasonlítják, hogy 20 éve miket kértek a gyerekek, ahhoz képest, hogy a mai napokban mik a kívánságok. Mindenesetre érdekes elgondolkozni ezekről. Meg úgy általában egész Lappföldről, és erről a kis varázslatos városról az északi sarkkörön, Rovaniemiről, a Mikulás otthonáról.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Kiskorban az ember hallhatja elégszer az örök kérdést: Na, és mi leszel, ha nagy leszel? Általában van is rá egy jól begyakorolt válasz: tűzoltó, kukásautó-sofőr, szakács, rendőr, óvónéni, űrhajós… Egy 13 éves amerikai lánynak, Alyssa Carsonnak nem csupán az az ábrándja, hogy űrhajóssá váljon. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő legyen az első ember a Marson. Céljának eléréséért meg is tesz mindent: ő volt az első ember, aki a NASA összes látogatóközpontját meglátogatta már. Évek óta jár az amerikai űrhivatal hivatalos táboraiba, és rengeteg mindent megtesz annak érdekében, hogy ha eljön az idő, méltó legyen a küldetésre. Alyssát interneten keresztül sikerült elérnünk.

Szubjektív: Van olyan speciális étrended, ami felkészít az utazásra?

Alyssa Carson: Nem, dehogyis, még nincs. A küldetésig még legalább 20 év van, szóval semmi ilyenről nincs szó.

Szub: Mit szólnak a barátaid a céljaidhoz?

Alyssa: Teljes mértékben támogatnak.

Szub: Milyen speciális tudás szükséges számodra, amit nem tanítanak az iskolában?

Alyssa: Az űrhajós képzések, amiket különböző űrakadémiákon csinálok, segítenek teljesen felkészülni. Jelenleg egy magasabb szintű űrakadémián vagyok, szóval ez még többet számít. Ezeken a helyeken olyan szimulátorokban kapunk képzéseket, mint az igazi űrhajósok. Néha csinálunk olyan programot is, ami egy teljes űrrepülés-küldetést szimulál.

Szub: Melyik volt a legmeghatározóbb élményed a NASA-nál?

Alyssa: Találkozni hivatásos űrhajósokkal. Ők mentorálnak, és segítenek felkészülni a Mars-küldetésre.

Alyssa nagyon büszke erre a képére, amit nekünk küldött. A képen Charles Duke-kal együtt látható – ő a tizedik ember, aki a Hold felszínére lépett –, a háttérben pedig a Marsra küldött Maven űrszonda kilövőbázisa.

Szub: Mi volt a legfontosabb dolog, amit az űrtáborokban tanultál?

Alyssa: Az űrhajózás története és a szimulátorok használata. Ezek nagyon sokat segítenek a felkészülésben.

Szub.: Van különbség közted és a többi önjelölt Mars-utazó között?

Alyssa: Nem hinném, hogy sok a különbség köztem és köztük, de pontosan nem tudom, kikre gondolsz. Én a NASA szakemberei által tartott képzést és mentorálást kapok, nem tudom, a többiek is ezt kapják-e.

Szub: Mi foglalkoztat a NASA-n és a Marson kívül?

Alyssa: Focizom, zongorázom, balettozom. Benne vagyok egy csomó iskolai klubban, illetve a robotikacsapatban is.

Szub: Ez jó sok minden. Nem érzed úgy, hogy néha szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra?

Alyssa: Igazából a klubok nagy része iskolaidőben zajlik, szóval utána tudok pihenni egy kicsit. Általában 7:40-től 4-ig vagyok a suliban, de ez sokszor elhúzódik 5-ig, 6-ig is. Az utána lévő idő az enyém.

Szub: Mit gondolsz a NASA Mars-programon kívüli programjairól?

Alyssa: Minden programot annak érdekében dolgoznak ki, hogy az ember a továbbiakban élni és dolgozni tudjon az űrben, illetve, hogy meg legyünk védve annak veszélyeitől. Szerintem ez remek!

Szub: Szerinted az emberiség tényleg készen áll egy másik bolygó meghódítására?

Alyssa: Az emberiség készen áll, és készen is kell állnia. Nem várhatunk tovább.

Szub: Ez eléggé baljóslatúan hangzik. Miért gondolod ezt?

Alyssa: Mert rengeteg időbe fog telni az utazás előkészítése, maga az utazás, a kolonizáció (betelepítés) és a terraformálási (lakhatóvá tételi) folyamatok. Akár több száz évet is igénybe vehet majd. Nincs módunk várakozni, amikor bármelyik nap bármi történhet a Földdel. Mi van, ha jön egy aszteroida? Ha megteremtjük az élet lehetőségét a Marson, akkor egy esetleges katasztrófa esetén ez a bolygó lehet a mi mentőhajónk.

fotó: blog.al.com

Szub: Mit jelent számodra a Mars-generáció kifejezés, amit tulajdonképpen te kezdtél el használni?

Alyssa: Azt a generációt, akik akkor lesznek felnőttek, amikor a Mars-utazás megkezdődik.

Szub: Ez rendben van. De szerinted ez a kifejezés jelent bármit is ennek a generációnak?

Alyssa: Szerintem lassan kezdik érteni, meg látják is azt, hogy vannak előkészületei egy jövőbeli Mars-utazásnak. A programok, a beszédek, a Mars One, a NASA hírek, ezek mind segítenek abban, hogy eljussanak a világhoz a munkálatok hírei. Remélem, ebből egy kicsit én is kiveszem a részem.

Gálosi Dóra (11. évf.)
közreműködött: Turczi Ádám (12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A nyolcadik osztály után sok minden megváltozik. Ezek közé tartozik például az is, hogy idén elkezdtünk gépírást tanulni. Most leírom a pár hónap alatt kialakult véleményemet és élményeimet ezzel a tárggyal kapcsolatban.

Kilencedik elején tehát belevágtunk a gépírásba. Ettől szerintem mindenki félt egy kicsit az elején, ugyanis ez az a tantárgy, amit nem lehet tankönyvből megtanulni. Van, akinek már az elején jól ment, és van, aki sokat kínlódott. Persze az is igaz, hogy a sok gyakorlás hatására, és az idő előrehaladtával mindenki fejlődött. De az elején még a többségnek szokatlan volt az, hogy meg van szabva, hogy melyik ujjal melyik billentyűt kell leütni. Bevallom, hogy az elején még én is nagyon el voltam keseredve. De hát mit volt mit tenni, belevetettük magunkat a gyakorlásba.

Heti három óránk van, és ezeken az órákon folyamatosan tanuljuk a különböző betűket. Van egy könyvünk, ebből írjuk le az anyagot (úgy, hogy nem szabad lenézni a billentyűzetre, és a monitort sem szabad nézni). Ez persze unalmasan hangzik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalmas. De azt is kell tudni, hogy ez amilyen egyszerűnek tűnik, valójában épp olyan nehéz is. Nagy koncentrációt igényel, hogy kizárd a külvilágot, és arra figyelj, amit éppen le kell írni. Nekem még az is nehéz volt, hogy az egész csoport hangosan betűz, és úgy még nehezebb koncentrálnom. Persze vannak olyan esetek is, mikor magunkban kell leírni egy vagy két sort, így sokkal könnyebb.

Több hónap után elmondhatom, hogy most sokkal jobban élvezem az órákat, mint szeptember elején. Ez nyilván amiatt is van, hogy most már sokkal jobban megy, mint a kezdéskor. Üzenem tehát a leendő kilencedikeseknek: ne csüggedjetek az elején, egyszer ti is bele fogtok jönni!

Tóth-Stella Zita (9. évf.)

A gépírásról, 2006-ban: http://www2.akg.hu/szub/48gepiras.html (Balogh Zsombor)

A gépírásról, 2012-ben: http://szubjektiv.postr.hu/gepiras (Sengel Tamás)

LIKE - értesülj az új cikkekről!