Szubjektív

Már két hete, hogy hazahoztuk Mogyorócskát (más néven Mogyorót, Mogyit), a gesztenyebarna tacskókölyköt, akinek érkezésére a család már december óta készült.  Egy dolog biztos. A kiskutyák cukiságfaktora igen magas. Általában ezeket a jószágokat az ember rögtön megzabálná. A pszichológusok cukiságagressziónak nevezik amúgy ezt a jelenséget, aminek miértjét egyelőre még csak találgatják (mármint, hogy egy cuki állatka látványa miért vált ki az emberből olyan agresszív érzést, hogy „majd megenné”). Szóval tény, hogy a kölykök cukik. Az ember pedig hajlamos úgy bánni velük, mint egy kisbabával, úgy gondolni rájuk, mint egy emberre. Ez tényleg nagy hiba, mert ettől válhat későbbre kezelhetetlenné a történet, a kutya konkrétan olyan hatalommal kezd bírni a családban, mintha ő is egy ember lenne… Egy kutya addig móka, ameddig megért, figyel rád, szófogadó. És amíg nem pisil le.  Azért ezek nyilván nem veleszületett tulajdonságok, még ha olyan édesek is a kölyökkutyák, mindenben azért nem lehetnek elsőre szuperek.

December óta (akkor tudtuk meg, hogy egy ismerősünk kutyájának kölykei lesznek) az egész család kutyanevelési könyveket bújt. Anya annyira belemerült a témába, hogy szerintem simán elmehetett volna kutyapszichológusnak is.

Apa volt nálunk mindig is az, aki erősen ellenezte egy kutya befogadását. Ő volt az, aki mindig reálisan látta, hogy miről álmodozunk. Hogy egy kutya nem csak móka és kacagás. És hogy ő fog csinálni mindent. De addig győzködtük, ameddig nem engedett, és egy szombaton hazahoztuk Mogyorócskát.

Az első héten leginkább csak ismerkedtünk Mogyival, mindenesetre már a harmadik nap tudta, hogy „ül”, de a nevére még nem hallgatott. Persze nagyon cuki volt, ha lehet, még jobban, mint a többi kutyus. Ma már teljesen a család része, mintha mindig is itt lett volna. Persze azért kellett egy kis idő és pár áldozat is. Anya eleinte nem nagyon tudott hogy közeledni felé, aztán az állatorvosnál történt az áttörés. Mikor annyian dicsérték Mogyit, hogy milyen cuki és édes, anyából előtört a gazdiszellem, és mindenkinek boldogan újságolta, hogy Mogyi bizony hozzá tartozik. Ez a lelkesedés persze mára se hagyott alább, sőt, anya azóta is lelkes etetője és folytonos aggodalmaskodó gazdija Mogyinak, akinek időközben azt is megtanította, hogy hogyan hozza vissza egyik kedvenc játékát.

A kistesóm volt mindig is az, aki nagyon szeretett volna kutyát, így meglepő volt, hogy eleinte még ő tudott a legkevésbé kijönni Mogyival. De mostanra már teljes jogú Mogyi-rajongóként csatlakozott a család többi tagjához.

Apánál volt a legmeglepőbb és a legnagyobb változás. Mogyoró lánykutyaként teljesen az ujja – khm… a mancsa – köré tekerte apát, aki pár nap idegenkedés után Mogyi fő kiképzője lett, és vállalta a falkavezér szerepét. Úgyhogy Mogyi őt csodálja a legjobban.

És hogy az én hogy gondolok Mogyira? Pár napja történt, hogy a barátnőimmel elmentünk moziba. Anya még reggel figyelmeztetett, hogy egyre legkésőbb haza kell érnem, megetetni Mogyorót. A film 11:30-kor kezdődött, így hamar leszűrtem, hogy nem leszek otthon egyre. Nos, ez a mozim se sikerült a legnyugodtabbra. Végig izgultam, hogy mi lesz Mogyival, aztán pedig úgy rohantam haza, hogy csoda hogy nem hagytam el semmit. Komolyan. Hazaérve azt látom, hogy Mogyi éppen kikászálódik a kosarából, és elegánsan ásítva pillant rám. Aligha volt éhes. Mindenesetre azért megnyugodtam, hogy hazaértem hozzá. Nos, ezek után mit mondhatnék? Mogyi mindenkit a „mancsa köré” csavart. De azért a következetes nevelésről se feledkezzünk meg, és hamarosan Mogyi az ügyességével és az okosságával még jobban lenyűgöz majd minket. Ez alatt a két hét alatt már megjártuk párszor az állatorvosi rendelőt, nem csak oltásokért, de lenyelt kő miatt is. Szerencsére Mogyi csodásan van, és azóta mi csak még jobban figyelünk rá. És ő is ránk.

Remélhetőleg még jó sok ideig családunk tagja lesz majd Mogyorócska.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Film készül az erdélyi Mikó Imre életéről, akiről valószínűleg most hall a diák először, de ha megnézi a filmet, alapos ismeretekre tehet szert. Interjúk formájában nyerhetünk betekintés az életébe, Domokos János rendezésében.

Ennek a filmnek az egyik forgatási napja (amin én is részt vehettem vendégként) reggel 8-kor kezdődött a Magyar Tudományos Akadémián. Kezdetét vette a pakolás, mely egész nap tartott. Kamerákat, lámpákat, hangot, töltőtelepet kellett elhelyezni és beállítani, ez egy könyvekkel teli pici szobában nem könnyű, de megoldható feladat volt. 11-re lettek készen vele. Akkor jött az első interjúalany, majd átállás, és egy összefoglaló felvétele következett.

Végig három kamerával dolgoztunk. Majd következett az átpakolás egy másik szobába, ahol további három interjú lett felvéve, majd indultunk tovább a következő helyszínre, Pomogáts Béla lakására, melyben 34 ezer könyv található (ez körülbelül annyi, mint amennyi egy kerületi könyvtárban található).

Van egy egész szoba, ahol csak könyvek vannak. Sok helyen két sorban állnak a polcon, meg van emelve a belső rész, így látható az összes könyv. Mire elkészült ez az interjú is, már este 11 volt. Összepakoltunk, és mindenki ment haza.

Sok mindent kipróbálhattam a filmes eszközök közül. Eleinte csak szemléltem a dolgok folyását, de aztán hamar kaptam feladatokat is. Figyelnem kellett a hangfelvételt, derítenem kellett, segítettem felszerelni a kamerákat, a fényeket, és egy igazi csapó is előkerült, úgyhogy csaphattam is.

A film a Duna televízióban lesz látható pár hónap múlva.

Angelus Hanna (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Idén is, mint minden évben, sor került az AKG szülinapjának megünneplésére, amit már nagyon régóta hagyományosan január végén vagy február elsején tartunk meg. Na de hogy is zajlott le ez idén?

Először is, még az elején szeretném leszögezni azt, hogy én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Mindegy, hogy mi a program, kint vagy bent, esőben vagy szárazságban, nem számít. Ilyenkor ugyanis a legmeghatározóbb és a leghangsúlyosabb szerepet mindig a közösség ereje kapja. Csupán annyi a lényeg, hogy együtt legyünk, új embereket ismerjünk meg, közösen ünnepeljük az AKG-t, na és persze hogy felavassuk az új diákokat. Szerintem ez a lényeg, a körítés már csak hab a tortán...

Ebben az évben az iskolán kívül zajlottak a programok, 10-12 fős csapatokban kellett mozognunk a városban. Minden csoport vegyes volt, egy évfolyam mindenhol 2-2 diákkal képviseltette magát. Ez azért is volt jó, mert ebben az új szituációban kicsit rá voltunk kényszerítve arra, hogy kilépjünk a baráti társaságunkból, és új emberekkel létesítsünk kapcsolatot, de mégsem voltunk csak ismeretlenekkel. Szóval már ez szerintem egy elég jó alap.

A csoportunk feladata egyszerű volt. El kellett jutnunk különböző, egymástól nem túl messze lévő állomásokra. Persze ehhez segítséget is kaptunk. Minden csoportot elkísért egy felnőtt, így könnyebben ment a tájékozódás, és kisebb eséllyel tévedtünk el. Mikor elérünk egy állomásra, ott találkoztunk pár szervezővel, akik elmondták a feladatot, mi megoldottuk, és szépen mentünk tovább a következő állomásra. Egyszerűnek hangzik, ugye? Hát, nem volt az.

Mindenki előre egyeztetett időpontban és helyen találkozott a tanárral és a csoport tagjaival. Elvileg. Én a Rákóczi térre mentem reggel 9-re, de ugyanez nem mindenkinek sikerült időre. Mikor megérkezett a tanárunk, Nagy András, még a fele csapatunk hiányzott. De végül valahogy mind meglettünk, és elkezdődhetett az igazi kaland. A másik probléma az időjárással volt. A tél végére jellemző módon esett az eső vagy a hó, ráadásul minden havas és latyakos volt. Szóval szerintem érthető, hogy a „túra” végére mindenkinek elege lett a változatos időjárásból.

A lényeg az, hogy a jó hangulat mindvégig megmaradt. A feladatok pedig elég egyszerűek voltak. Az AKG-val kapcsolatban kaptunk mindenféle rejtvényt és feladványt. Nekem a legjobban azt tetszett, amikor Boldog szülinapos videóüzenetet kellett felvenni. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy lementünk egy aluljáróba, és megkértünk egy utcazenészt, aki hegedűn játszott, hogy segítsen. És segített.

A szülinap a suliban folytatódott az ilyenkor szokásos eseményekkel. Mindenki visszaért, elmesélte a barátainak az élményeit, és kicsit kipihente magát, melegedett, iszogatta a kikészített forró teát. Ezután következett az ünneplés és az avatás. Horn György igazgató úr beszéde után az újak elmondták a már sokak által jól ismert AKG-s esküt, majd mindenki kapott egy pólót is. Ilyenkor már igazi AKG-snak számít valaki. Ja, és még az avatás előtt volt lufieregetés is, amit nagyon irigyeltem, ugyanis nekünk két éve nem volt ilyen. Az „öregek” az aulából figyelhették a többieket, élő közvetítésben.

Nem volt más hátra, jöhetett a tortaevés. Természetes most is rengeteg torta volt, sokféle ízesítésben, de még mindig sokan aggódtak amiatt, hogy nem jut nekik torta. Szerencsére ez a veszély most sem fenyegetett senkit.

Nekem ez az alkalom is elnyerte tetszésemet, egy szülinap mindig vidám, és ez most sem volt másképp. A rossz időjárás ellenére mindenki élvezte, nagy elismerésem a szervezőknek!

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A valóságot számokkal is ki lehet fejezni. Megdöbbentő adatokkal. Itt van közülük néhány, amiket a témahét során tartott előadások közben ismertünk meg:

Megtudtuk, hogy a lakosság majdnem fele gazdaságilag egyáltalán nem aktív (kb. 35%), és hogy ahhoz képest, mennyien szeretnének dolgozni, mennyire kevés elérhető állás van. Egy 2010-es adat azt bizonyítja, hogy 100 jelentkezőre nem egészen két állás jutott. Azért ez elképesztő. És sokszor mi szidunk pár embert, akikről azt gondoljuk, hogy nem akarnak dolgozni, mert lusták. Az is megdöbbentő, hogy ha közmunkát végzel, ugyanannyit keresel, mint az állami segély, amit semmi munkával megkaphatnál. De erre nyilván nincs lehetőség, mert egy idő után a segélyt megvonják tőled. Így nem csoda, hogy sokan nem vállalják azt, hogy a segéllyel egyenlő fizetésért egész nap dolgozzanak.

130 ezer fő már feladta a munkakeresést, kb. 200 ezer ember pedig regisztrálva sincs a rendszerben, mert olyan lehetetlen körülmények között élnek – a nemzetgazdaság szempontjából ők konkrétan már nem is emberek. Szembesültünk azzal, hogy a legrosszabb mégis csak az, hogy a gyerekek helyzete a legrosszabb. Ők vannak az egész helyzetnek a legjobban kiszolgáltatva. Erre is jó bizonyíték Zsolti helyzete (őt később megismeritek), és még sok ezer más gyereké az országban. Azt lehetne gondolni, hogy az ilyen dolgokkal mindenki tisztában van, de ez mégsincs így. Az évfolyamnak mindenesetre sikerült képbe kerülnie.

A témahét már jó rég volt. Talán most is csak azért tudom felidézni, mert egy komoly és szép témát dolgoztunk fel a hét során. December közepe volt, és valószínűleg a közeledő karácsony, a cukormázas hangulat is oka volt annak, hogy ilyen klassz dolgot sikerült összehoznia az évfolyamnak. De a szándék volt az igazán fontos. A témahetünknek nem volt igazán neve, rá lehetett aggatni a „Segítés” vagy a „Szegényég” címet, de belátható, azért ezek elég tág fogalmak. Az egésznek igazából az volt a lényege, hogy segítsünk egy kisfiún, aki valahol Miskolc mellett, Lyukóbányán él a nagymamájával, és naponta több kilométert gyalogol a suliba.

Csapó nagyi a túlélésért küzd, és inkább ő nem eszik, mint hogy unkája ne egyen. Fiait alig látja, mind kigyógyulóban vannak káros szenvedélyeikből. Víz nincs a házban, ahol élnek, áram is csak ritkán, és az is hatalmas zajjal és elviselhetetlen szaggal jár, köszönhetően a benzines áramfejlesztőnek. A körülmények tehát nehezen viselhetőek el. De Csapó nagyi minden reggel hatkor elviszi Zsolti unokáját az iskolába, megjárva a szinte járhatatlan utat a háztól a főútig.

Mindeközben még azért is küzd, hogy gondját viselhesse Zsoltinak, mivel a gyámhivatal se hagyja békén… Bámulatos, amit végigcsinál, hetvenéves nagymamaként. Kitartásával és életerejével néha emlékeztet az enyémre… Úgy látszik, ezek a nagyik ma már csak ilyen bámulatosak.

A Csapó nagyi és Zsolti életét bemutató Panoráma című film forgatását 2014-ben fejezték be. Mi is megnéztük, és garantálhatom, hogy ebben nemcsak a szegénységet láthattuk. A kitartásé, a küzdelemé volt a főszerep, a szegénység csak mint egy folytonos, velejáró körülmény nehezítette a helyzetet. Ha az ember látta a filmet, mindenképp segíteni akar. Így tettünk mi is. Egész héten egy olyan jótékonysági estet szerveztünk, amin voltak fellépők (természetesen az évfolyamról), főztünk finomságokat, készítettünk mindenféle kézműves dolgot – mindezt a szülőknek, hiszen őket hívtuk meg. A készülődésbe még belefért egy nap korizás is, ami nagyon jól sikerült.

Aztán elérkezett a jótékonysági est napja. ​Én a főzésben vállaltam feladatot, és pár barátnőmmel megkaptuk a főétel készítésének feladatát: sült hús, párolt zöldségekkel és borsmártással. Ezt otthon készítettük el, mert azért a suliban mégis macerásabb lett volna, és otthon besegíthetett a nagyi. Csak egy iciri-picirit. Ugye, mondtam már, ezek a nagyik utánozhatatlanok! Mint kiderült, minden sült húsnál besegítettek egy kicsit a nagymamák, így aztán csodás főételt szolgálhattunk fel. Én két óráig főztem a párolt zöldséget, ami 10 csomag fagyasztott zöldségből, ripsz-ropsz, ötcsillagos szuper zsenge, vajon pirított zöldséggé vált, amiért igazán megdolgoztunk. Végül is vicces volt, mintha az ember egy nagyüzemnek dolgozott volna, de mindenképp megérte. Ez volt a legkevesebb. Persze nem csak én (a párolt zöldségekkel) meg a nagyik (a sült húsokkal) dolgoztak, hanem mindenki az évfolyamról.

Az előadók egész héten próbáltak, sőt, még egy keringőt is összeraktak páran. Több pincérünk is volt, és mindenki érvényesülhetett a kézműves foglalkozásokon, ahol csodás díszek születtek. És persze a patrónusok is kitettek magukért. Iván tanár úr a csodás hússzeletelő tudományával, és persze az összes patrónus a szervezésükkel, irányításukkal és segítségükkel, ahol csak tudtak. Az est végül remekül sikerült, az előadók nagyon ügyesek voltak, a fogások több Michelin-csillagot is megszereztek.

Pincérnek én is beugrottam, ugyanis majdnem 120 szülőt (és testvért) kellett kiszolgálni az est folyamán. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy a jótékonysági est folyamán az évfolyam 453 ezer forintot gyűjtött össze, amit mind Csapó nagyinak adományoztunk. A hét nagyon szép megkoronázása volt ez a siker. És bár Csapó nagyiék élete még mindig segítségre szorul, legalább mi már tudtunk segíteni nekik. Már csak ezért is hasznos volt ez a témahét. Nagyon.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
Szarka Fruzsina képei

A történet utóélete: „Nem nyafogunk, megyünk!”
http://mediatanacs.blog.hu/2015/03/04/_nem_nyafogunk_megyunk

Panoráma - Egy nagymama emberfeletti küzdelme
Készítette: Dokument-Art & Dunatáj Alapítvány
Rendező: Surányi Z. András
Producer: Szederkényi Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Reggelente iskolába, munkába menet gyakran találkozik az ember végeláthatatlan sorokkal a közutakon. De vajon mi az oka ennek? Egészen pontosan valószínűleg senki sem tudja, és ez a probléma.

Vegyünk például egy HÉV-átkelőt, például a békásmegyerit. Ott valamiért csak még lassabban tud menni a HÉV, mint máshol. Elmegy a HÉV az egyik irányba, az ember azt hinné, lehet menni, de nem (vagy legalábbis gyakran nem), mert jön a másik irányból. Már rég elment, de még mindig ott állunk a kocsisorban (akkor is egyébként, ha nem is akarunk átkelni a HÉV vonalán, csak a sávba ragadtunk).

A biztonságunkat szolgálják vajon ezek a dolgok? Végül is, ha nem lenne közlekedés, közlekedési baleset sem lenne. Le lehetne állítni a közlekedést, ez lenne a legbiztonságosabb. Megoldás lehetne, ha körforgalmat építenének, vagy ha az átkelésre várakozók kikerülésének segítéséhez egy hosszabb kanyarodósávot hoznának létre (a jelenlegi 40 méteres), így a probléma nagy része megoldódna.

Ha összeadnánk, hogy a különböző átkelőknél várakozva naponta mennyi időt tölt az ember semmittevéssel, bizony nagy szám jönne ki. Ez alatt az idő alatt akár hasznos dolgokat is cselekedhetnénk, ahelyett, hogy a környezetünket rongáljuk a nagy mennyiségű kipufogógáz kibocsájtással, melyet a várakozás során fölöslegesen eregetünk.

Angelus Hanna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mik azok a szenvedélybetegségek? Hogyan lehet megelőzni őket, és mi a megoldás a problémákra? A decemberi témahét után szerintem nagyon fontos tapasztalatokkal gazdagodtunk, és ezekre a kérdésekre is jobban tudunk már válaszolni, mint azelőtt.

A decemberi témahét a szenvedélybetegségekről szólt. Szerintem az évfolyam nagy része nem volt teljesen tisztában a tudatmódosító szerek használatával és a használat következményeivel, ezért úgy gondolom, mindenki tanult ebből valamit. Közelebbről is megismerhettük a témát, és kialakult bennünk egy, a korábbinál hitelesebb kép.

A témahét egy csibével kezdődött, ahol a patrónusok ismertették a témahét menetrendjét, a témával kapcsolatos feladatot és a csoportok beosztását. Minden nap vezetnünk kellett a projektnaplónkat, amelybe az aznapi tapasztalatokat és a témákat kellett rögzíteni. Az egyes csoportok tagjai fél kupacból tevődtek össze. Ezek a csoportok végig ugyanazok maradtak, így nem okozott gondot az, hogy tudd, hova kell menned éppen az adott idősávban. Könnyen el tudtunk igazodni, ezért gördülékenyebben ment a programok lebonyolítása az átlagosnál. Hétfőn megismertük a részletesebb programleírást, és azt, hogy ki lesz a kísérő patrónusunk azon a napon, amikor külső helyszínre megyünk (ez a nap csoportonként változó volt).

Csibén szó volt általánosságban is a szenvedélybetegségekről. Ezekből nagyon sokféle létezik. A leggyakoribbak azok az esetek, amikor valaki tudatmódosító szereket használ, de vannak olyanok is, amik egyszerűen csak pozitív vagy negatív hatást fejtenek ki az emberre. Végül, mikor már általános képet kaptunk ezekről a fogalmakról, ki kellett töltenünk egy 40 kérdésből álló tesztet, aminek eredménye alapján átfogó képet kaptunk a személyiségünkről.

A bevezető csibe után jöhettek a valódi programok. Nem fogom egyesével felsorolni mindegyiket, mert azt mindenki unná, de felsorolom a fajtáikat, és a számomra legjobban tetsző programokról is beszámolok. Nagyon sok és változatos program volt, biztosan azért, hogy érdekesebb legyen ez a téma, hogy ne csak egy nézőpontból lássuk ezt, a ma már sokakat érintő problémát. Voltak programok, mikor olyan előadó látogatott el hozzánk, aki korábban szenvedélybeteg volt, de már leszokott. Ezek az előadások – vagyis inkább kötetlen beszélgetések – voltak számomra a legtanulságosabbak. Ilyenkor mindig betekintést nyerhettünk az előadó magánéletébe, és jobban megérthettük azt is, mi vezette odáig, hogy rászokjon az alkohol- vagy a drogfogyasztásra. Megismerhettük az egész folyamatot, a kezdetektől egészen a leszokásig. Láttuk azt, hogy ezek a problémák a legtöbb esetben a rossz családi háttér és a problémás gyermekkor miatt alakulnak ki, valamint azt is, hogy az igyekezet nem mindig elég. Hiába próbáljuk elkerülni, vannak olyan esetek, amikor akarva-akaratlanul hibákat vétünk. És ha egyszer elkezdjük, akkor már nem is olyan könnyű leszokni...

Voltak olyan előadások, amikor bizonyos személyek beszéltek nekünk különféle témákról, mint pl. a drogok fajtái, a drogterítési és drogfogyasztási törvények… stb. Ilyenkor mindig kérdezhettünk, és a kérdéseinkre maradéktalanul választ is kaptunk (legalábbis én). Az volt a jó, hogy ez nagyrészt beszélgetés volt, sőt, sokszor mi is kaptunk feladatokat az adott témával kapcsolatban.

Mint már említettem, volt egy külső helyszínünk is. Az egyik nap a Megállóba látogattunk el, ami egy olyan ház, ahol a szenvedélybetegek önsegítő csoportokban beszélhetik meg a problémáikat, és kereshetnek rájuk megoldást. Ott két felnőttel beszélgettünk, akik meséltek a csoportok üléseiről és a szervezetről általában. A Megállóban egy frissen leszokott drogossal is találkozhattunk. Nekem talán ez volt az egyik kedvenc programom, mert itt mindenki őszinte a másikkal, senki nem előítéletes, és szerintem egy ilyen őszinte, megértő és közvetlen környezetben könnyebb megnyílni mások előtt. Szokatlan volt számomra az a nyitottság is, amellyel felénk fordultak, és az, hogy teljesen egyenrangú félként kezeltek minket. Nem tudtam azelőtt erről a helyről, de szerintem jó, hogy ilyen helyek is léteznek a világban.

Utolsó programként megnéztünk egy filmet is, az Egy kosaras naplóját, ami szerintem méltó lezárása volt a témahétnek.

Ez egy nagyon tanulságos témahét volt, aminek során sok új dolgot tanultunk. Részünk volt sok megható és megrázó pillanatban is, de úgy gondolom, ilyeneket is meg kell tapasztalni.

Tóth-Stella Zita (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A családom és én mindig is állatbarátok voltunk. Először édesanyámnak voltak teknősei, majd bátyáméknak papagájai és díszhalai, később két kutyát is befogadtunk. Bár mára már macskáink is vannak, én most a kutyákról írnék többet.

Először 2 éves koromban lett egy skót juhászunk, majd nem sokkal később egy magyar vizslánk. Mind a kettőt nagynénémék találták, az utcára voltak kirakva. Úgy voltak ezzel a szüleim, hogy addig maradhatnak nálunk, míg nem találunk nekik gazdát. De mire lett volna, aki befogadja őket, már annyira ragaszkodtunk hozzájuk, hogy végül is nálunk maradtak. Saci, a magyar vizsla, még ma is velünk van, és élvezi köreinket, de sajnos Leslie, a skótjuhász 2009-ben meghalt. Nem sokkal később, 2010-ben egy menhelyről magunkhoz vettünk egy másik skót juhászt. Ő az első pillanattól kezdve a bátyám kutyája, azt hiszem, tudja, hogy miatta került hozzánk. Apámmal egyre többet jártunk vissza a menhelyre, ahonnan őt hoztuk, hogy besegítsünk a kutyák sétáltatásával, fuvarozásával.

Nagyon jó viszonyunk alakult ki a vezetővel és a többi önkéntessel, így mikor 2011-ben a menhely elköltözött, mi is segítettünk előkészíteni az új helyet. Takarítottunk, festettük a kennelek (kutyaházak) rácsait, és tulajdonképpen rendbe szedtük az egész területet. A körülmények az új helyen sokkal jobbak voltak. Itt már bemehettünk a kennelekhez, és mi hozhattuk ki a kutyákat sétára. Segíthettünk az etetésben, takarítottuk a kenneleket is. Ahogy a kutyáink száma nőtt, egyre több feladatunk lett. A menhelyhez tartozik egy kis lakás is, ahol a gondozók tudtak aludni, így vihettem magammal két barátnőmet is, és nem egyszer volt, hogy hármasban vagy négyesben egy egész hétvégét töltöttünk a menhely területén, mint önkéntesek. Mi csináltuk meg tulajdonképpen az összes napirendi pontot, beleértve a reggeli, délutáni és esti sétát a közel 50 kutyával, a kennelek takarítását, a vacsoráztatásukat és egyes kutyák gyógyszerezését. Persze emellett, amikor mások tudtak jönni segíteni, akkor jöttek is, és akkor kicsit egyszerűbbek voltak a napjaink, s több időnk volt mindenre.

Ezt a cikket én azért szerettem volna megírni, mert sokan nem tudják, hogy egy-egy menhelyen mi minden történik, mennyi kutyáról van szó, mennyit tesznek az önkéntesek. A legtöbb ember azt sem tudja, hogy hogyan járulhatna hozzá a menhelyi kutyák életkörülményeinek javításához, szerencsére mi megtaláltuk a módját. Vannak, akik pénzt utalnak, anélkül, hogy bármit is tudnának az adott szervezetről, mert azt hiszik, hogy nem tudnának többet tenni ez ügy érdekében. Persze ez is nagyon nagy segítség, de mindig lehet még többet, még jobbat is tenni. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy többet tegyen. Mi is apróságokkal kezdtük az egészet, és a végére oda jutottunk, hogy ránk bízták a kutyákat több napra is. Talán nem is gondoltátok eddig, hogy ennyi mindent lehet tenni az otthontalan állatokért.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Interjúalanyunk Beregszászi Zsolt, aki jelenleg az Art’otel budapesti szállodájában dolgozik konyhafőnökként, de megfordult már több helyen is, például a Gundelben. Volt szerencsém körbenézni a szállodában és a konyhában is, mit ne mondjak, nagyon izgalmas volt.

Honnan jött az ötlet hogy szakács legyél?

BZs: Ami nagy szerepet játszott a döntésben, az az, hogy kb. 14 évesen eltöltöttem 3 napot a Hilton konyháján, és ott megfertőztek a konyha szeretetével, ami a mai napig ugyanolyan szenvedély, mint a legelején. Az nagyon megragadt.

Hány éves korodban döntötted el, hogy szakács leszel?

BZs: Amikor elkezdtem a középiskolát, és az előbb említett vári Hiltonban kezdhettem tanulni a szakmát, biztos voltam benne, hogy ezt akarom majd csinálni.

Hány étteremben fordultál meg?

BZs: Pontosan nem tudom. Dolgoztam sokat külföldön – Angliában, Németországban, és néhány napot voltam Szentpéterváron is, ami óriási élmény volt.

Hol szerettél a legjobban dolgozni?

BZs: Külföldön Londonban, itthon a Royalban és a Gundelben, ez utóbbiban mint konyhafőnök helyettes.

Melyik volt az az étel, amit a legnehezebben tudtál elkészíteni?

BZs: Nincs ilyen. Ha tudod egy étel elkészítési módját, akkor meg tudod csinálni az összes olyan fajta ételt. Ha meg tudsz kenni egy kenyeret vajjal, meg tudod kenni lekvárral is. Emellett természetesen nagyon jól kell ismerni a nyersanyagokat is.

Melyek azok az ételek, amiket szeretsz elkészíteni és megenni?

BZs: Az olasz tésztákat, mindenféle formában.

Attól még, hogy nem vagy cukrász, tudsz sütni pár sütit?

BZs: Igen, éttermi desszerteket tudok készíteni. De néhány sütemény sem okoz gondot, például az aranygaluska vagy rétesek.

A szállodában megnézem a konyhát és pár szobát, meg az aktuális felújításokat. A konyhában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint egy sima konyha, csak nagyobb, és tele volt fura gépekkel. A szobák annál izgalmasok voltak. Vannak olyan szobák, amikről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, és vannak olyanok is, amiről pedig a Halászbástyára.

Ami nagyon érdekes volt a számomra, hogy vannak olyan ágyak, amiknek nincs lábuk (igazából van, csak nem látszik).

A szobákban nagyon sok dísztárgy van, ezért (szerintem) iszonyatosan jól néznek ki.

A szobák megnézése után megebédeltem. Zsolti összedobott nekem egy nagyon gusztusos hamburgert, igazi marhahúsból, és még a húspogácsa titkos receptjét is elárulta.

Azután pedig kaptam egy csokitortát sós karamell mousse-szal és igazi tejszínhabbal.

Kövi Zsombor (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

Beregszászi Zsolt munkáiből:

Grillezett parenyica sült zöldségekkel

Pekándiós sütőtökös tortácska

Készül Zsolt a mestervizsgájára

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Négy év kihagyás után úgy döntöttem, újra meghódítom az ausztriai sípályákat. Ez egy elég meggondolatlan döntésem volt, de már nagyon untam, hogy mindenki azzal nyúzott, hogy menjek el síelni. Hát bevállaltam.

Amint megkezdődött a síszünet, éppen csak egy napot kaptam, hogy élvezhessem a semmittevést, és már indultunk is. Egy síiskolával mentünk, azokkal, akikkel apukám és az öcsém már tavaly és azelőtt is voltak. Szerencsénk volt, mert külön házban laktunk a baráti társaságunkkal együtt, messzebb a vacsorázó helyiségtől és a lerobbant diákszálástól. Kora délután érkeztünk. Kipakoltuk a cuccainkat, én pedig már akkor, gyomorgörccsel a hasamban, elkezdtem emészteni a helyzetemet. Este elmentünk vacsorázni a síiskolához, ahol egy tipikus „húslevest” kaptunk, meg mákos vagy diós tésztát. Mivel egyiket se szeretem, már rosszul indult az egész. Aztán béreltünk nekem bakancsot, sílécet, meg egy milliárd éves síbotot, de tulajdonképpen nem zavart annyira, hogy ilyen lepukkant lesz a kinézetem, mert a szürke nadrágomban és a barna kabátommal már amúgy se lehettem volna „menő” a pályán.

A szerző és kisöccse

A reggeli egy ínycsiklandó, olcsó párizsiból, vajból meg óriási fehér kenyérből állt, meg egy olyan lekvárból, ami uborkásüvegben volt. Biztos házi lekvár lehetett, de azért mégse kóstoltam meg. Az otthonról hozott müzlim tökéletesnek bizonyult ezek mellett. A kocsiban, a pályákig tartó mindössze 30 perces úton sikerült felébrednem, és kikérdeztem a családot, hogy mi is fogad majd tulajdonképpen. A síelőket érkezés után csapatokba osztják, tudás szerint, és így kell menni, egy VADIDEGEN oktatóval. Régen szerettem síelni, és ment is nekem, de azért féltem a visszatéréstől (mint később kiderült, nem is alaptalanul).

Miután mindannyian felöltöztünk, odamentünk a gyülekezőhelyre, és valahogy sikerült elbliccelnünk a csapatok beosztását, szóval barátainkkal együtt Huba csapatában, vagyis a legjobb síelőknél kötöttünk ki. A nap gyönyörűen sütött, és viszonylag kiegyensúlyozott lelki állapotomban (hogy nem kell egyedül síelnem, vagyis apa velem van), boldogan mosolyogtam a kamerába a sífelvonón.

A hiszti

Ami ezután következett, az – bevallom – felettébb kínos volt, de vállalom. Huba elindult, mögötte mindenki, aztán úgy 10 méter, és én. Hiperlassan. Mögöttem apa jött, kiabálva, hogy mit csináljak. A csapat leállt, Huba megmutatta nekik, mit kellene csinálniuk. Mire megérkezek apával, már elindultak. De ettől függetlenül, pár hisztirohammal (amikor le kellett csúsznom egy piros pályán) megúsztam a délelőttöt. Gyors ebéd, utána pedig menni kellett volna a síoktatókhoz, de apa el akart vinni engem és az öcsémet egy családi síelésre, ami végül egy igazi tragédiába fulladt. Hozzánk csapódott még három anyuka, két, az öcsémmel egyidős kislány, egy velem egyidős lány és egy pici, talán elsős kislány. Ők a baráti társaságunk. A gyerekek kitalálták, hogy menjünk a buckákon, amik a sílift alatt voltak, vagyis nem is a pályán. Az anyukák passzolták az extrémkedést, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de azért elég ciki lett volna az anyukákkal mennem. Szóval elindultunk. Én végigordibáltam az egészet, hogy ki, hol vigyázzon, és minden buckánál azzal küszködtem, hogy ketté ne törjenek az óriásléceim, míg a többiek mosolyogva meg nevetgélve ugrattak. Természetesen én zártam a sort, hogyha netalántán elnyalnék, senki ne tudjon összeszedni, meg mert egyedül én aggódtam a többiek testi épségéért, és egy kicsit se akartam magam mögött hagyni. Aztán jött a furcsa felismerés, hogy a pálya most már tényleg veszélyes, és le kellett oldalaznunk az igazi sípályára, egy szinte merőleges oldalon, még mindig a hosszú sílécekkel a lábunkon. A többiek vállalták ezt, vagyis a kis kitaposott oldalon csúszva haladtak, míg én lekapcsoltam a síléceimet, nekiindultam gyalog. Amikor leértem, vidáman konstatáltam, hogy ebből a sztoriból még nyertesként is kikerülhetek, mert megláttam a pálya szélén ácsorgó anyukákat. Felcsatoltam a lécemet, és már tervezgettem is, hogy miként fogom előadni az „apa és a többiek még próbálnak lejönni” sztorit, amikor bevágott elém a gyereksereg. Mire odaértem, mindenki mosolyogva várta a nyomi kis Csengét, aki nem tud síelni. Egy óvatlan pillanatban kitört belőlem a hiszti, hogy bármi bajunk történhetett volna, meg... stb. Végül a hüttébe bemenekülve, anyának – aki otthon maradt – könyörögtem telefonon, hogy hadd menjek haza.

A síoktatás

A második napon a profiknál kettővel rosszabb csoportba kerültem, én és az egyik anyuka, aki szintén nem volt egy síbajnok, de nálam azért jobban síelt. Nekem új erőt adott, hogy a csapatban azért mégsem én vagyok a legbénább, és hogyha vége a napnak, mehetek haza, filmet nézni. Szóval a második nap kifejezetten kellemesen telt. Bár a vacsorák még mindig borzalmasak voltak, én ilyenkor, mint egy tündér, boldog voltam, és kifejezetten kedves, kivéve akkor, amikor valaki felhozta a síelést. Akkor gyorsan közbeszóltam, hogy erről nem lehet beszélni.

A harmadik napon a csapatunkat kétfelé osztották. Az új oktatóval a rosszabbak, a régivel a jobbak mentek. Engem a rosszabb, az anyukát pedig, aki velem síelt, a jobb csapatba tették – de szerencsére inkább velem jött, mert egyedül nem nagyon akartam síelni. Az oktató, miután meglátta, hogy hogyan síelek, mindig nekem mondta, hogy mit csináljak, és vagy előttem vagy utánam ment mindig, dirigálva, hogy mit tegyek. Eléggé lassú voltam, szóval többször is éppen hogy csak megúsztam az eséseket, ellentétben azokkal, akik úgy gondolták, el tudnak menni mellettem vagy előttem. Először egy kisfiú jött majdnem nekem, de védekezően előreraktam a hegyes síbotomat, amitől megijedt, úgyhogy lefékezett előttem – szerencséjére. A másik egy idősebb nő volt, akiről naivan azt hittem, ki tud kerülni. Hát nem sikerült. Összecsavarodott lábakkal kötött ki, és a síoktatónak kellett felsegítenie. Én is megtettem volna, csak sajnos nem tudok a hegyen visszafele gyalogolni, és németül se értek.

A harmadik délutánon fürdőbe mentünk, ahol amellett, hogy hideg volt a víz, nagyon sokan is voltak. Bár már voltam ausztriai fürdőkben, mindegyikben csalódnom kellett, de a remény hal meg utoljára alapon, azért ezt is kipróbáltam. Az utolsó napunkon a csaptunkban már csak ketten maradtunk, ami még nagyobb odafigyelést jelentett. Délután kezdtük gyakorolni a hóeke elhagyását, és azt, hogy párhuzamosan tartsuk a lécünket, de nekem ez már kimaradt. Majd talán négy év múlva…

Végül is nem bántam meg, hogy elmentem. Kint voltam a levegőn, és bár nyáron, amikor Ausztriában kirándultunk, megfogadtam, hogy nem jövök ide többé. Mégis megtettem, és nem sodort el egy lavina, szóval szerencsésen megúsztam a látogatásomat. És hogy jövőre síelek-e? Sokan azt hiszik, hogy igen, de én azért még gondolkozok rajta.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Bizonyára minden családban szokott lenni egyszer-kétszer hajbakapás. Ha nálatok nem, akkor minden tiszteletem, mert hát nálunk igen. Három testvér, egy anyuka és egy apuka. Ez a létszám elég sok konfliktust hoz magával. Mi ezt egyszerűen, mégis hatásosan el szoktuk intézni, hatvan perc alatt, úgy, hogy utána nem hozza fel többet senki az adott témát. Ez a hatásos módszer a karate.

A Budai Budo Centrumban heti hét edzésen vehetnénk részt (nem minden nap van, de pár nap többször is), de mi „csak” körülbelül heti négyre járunk, azaz csupán négy óra alatt elintézünk egy heti balhét, amivel soha többet nem kell foglalkozni. Gyakorlatilag legálisan verhetjük egymást. Ez elég agresszíven hangzik, de persze ha szól, akkor nem ütöd a gyakorlótársad olyan erősen… Azért valld be: nagyon jól tud esni, ha legálisan karatézhatod le egy kicsit az egyik családtagod, akivel amúgy is haragban vagy.

Jogos a kérdés, hogy ha egyszer beindulsz, akkor hogyan állsz le akkor, amikor szól, hogy ez már fáj. Az igazság az, hogy nem tudom, de még sosem volt ebből baj. Nem vezeted le rajta az agressziód, egyszerűen csak tudatában vagy annak, hogy esetleg megtehetnéd. Így nem elborult aggyal vered szét, hanem egy békés, „meditatív” állapotban, ahol szent a béke. Utána még bűntudatod sincs (pedig nekem azért általában nagyon tud bűntudatom lenni). Persze megesik, hogy pár családtag félreérti a karatemozdulatokat, és agresszió-levezetésnek éli meg. Például mikor anyuval voltam párban edzőtáborban, és az volt a feladat, hogy egy oldalsó védés után egy kis jelző pofont cuppantsunk a másik arcára. Én kezdtem a védést… egyszer csak csatt! Mindenki tudja, hogy a kis, gyenge pofon a legmegalázóbb. Anyukámban hirtelen felébredt a fegyelmezési ösztön, és visszakézből olyan parasztlengőst kent az orcámra, hogy csak úgy csengett utána a fülem.

Hogy ne csak ilyen agresszív élmény maradjon meg bennetek, itt egy másik példa. A feladat most fojtás volt. A bátyám az apukámmal volt párban, és épp apu fojtott. Anyukámban most a védelmező ösztön ébredt fel, és magas, sipítozó hangon ordította, hogy: „Ne csináld! Ez fáj neki!”. Természetesen a bátyámnak nem fájt, mert ő már majdnem olyan kemény, mint én…

Az említett heti hét edzésből három úgynevezett karat-aerobic. Itt gyakorlatilag Bon Jovitól a You Give Love a Bad Name-re karatézunk (nem társas gyakorlatokat), ami egy kicsit táncszerű. Amikor először volt ilyenben részem, elhatároztam, hogy mindegyik ilyen edzésre el fogok járni majd, mert „borzasztó” élmény minden egyes perc, de sajnos ritkán fér bele az időmbe. Ez sem haszontalan, mert javítja az állókészséget. Hogy mennyire? Van egy lány, aki annyi ideje jár karatézni, mint én, és minden karat-aerobicra eljár. Én a karate előtt négy évet jártam ju jitsuzni, szép eredményeket elérve, mégis az ezer ütés, ezer rúgás, ezer védés gyakorlatnál csak ő nem állt meg. Én is megálltam egyszer-kétszer, a többiekkel együtt.

Balló Miklós (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!