Öt éve alakította meg az Ivan & The Parazol nevű rockegyüttest pár zeneiskolás fiatal, és elég hamar a közönség és a szakma érdeklődésének előterébe kerültek. Megnyerték a magyar Hard Rock Rising tehetségkutató versenyt, amerikai és angol fesztiválokra, koncertekre invitálták őket, idén pedig harmadik nagylemezüket jelentették meg, The All Right Nows címmel. Sikerült leülnöm az Ivan & The Parazol énekesével, Vitáris Ivánnal, és ő válaszolt is egy pár kérdésemre.

Szubjektív: Már kiskorodban is zenész szerettél volna lenni?

Vannak azok az emberek, akiket ha megkérdezel kiskorukban, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, megadják a választ, és később azok is lesznek. Én soha nem tartoztam ezek közé. Őszintén szólva, még ma se tudom, hogy mi leszek, hisz én mindig azzal szeretek foglalkozni, amivel éppen foglalkozom.

Szubjektív: Van valami célotok, amit el szeretnétek érni, vagy esetleg valaki, akivel fel szeretnétek közösen lépni?

Nemrégiben volt már egy ilyenfajta valóra vált álmunk, felléphettünk a Deep Purple előtt. Számomra két olyan hely létezik, amit biztos meg szeretnék látogatni a zenekarral: Dél-Amerika és Japán. Ezek a helyek azok, ahol nagy a nyitottság, nagy a zenéhez való kötődés és a rajongás.

Szubjektív: Miért vannak angolul a számaitok?

Az ember arra törekszik, hogy a világ minden táján megértsék a zenéjét, és a zenének van egy univerzális nyelve, az angol. De nem ez az egyetlen oka. Sokat játszottunk külföldön, és ez nagyban inspirált minket. Azt gondolom, hogy a magyar szövegek is ugyanannyira fontosak, mint az angolok, de ha a mostani lemezünk főleg angolul született, ott nem lenne érdemes megtörni a koherenciát magyar szövegekkel. Magyar daloknak külön, egy magyar anyagon kell majd megjelenniük.

Szubjektív: Honnan jön az ihlet ahhoz a sok dalhoz, amit ebben az új albumban bemutattok?

A legtöbb ihletet a közös élményekből, a minket körülvevő világból lehet szerezni. A zenész egy „antenna”. Mindenfaja hatásokat befogad, és megpróbálja ezeket megfogalmazni, egy szórakoztató, de mégis lélekbe markoló dologba, a zenébe önteni.

Szubjektív: És a kinézet mennyire fontos nálatok?

Nagyon! Ha az ember kimegy egy nagy közönség elé a színpadra, azt meg kell tisztelni, és úgy kell odaállni, ahogy sehova máshova. Meg persze az előadó egyfajta divatot teremt, sugároz a közönség felé. Ezért is fontos, hogy mindig olyan ruhában kell lenni, ami jelent valamit – vagy csak fontos neki valamiért.

Szubjektív: Milyen érzés, amikor felismernek az utcán?

Ez persze általában nagyon jó, de azért ott vannak azok a pillanatok is, amikor pont a félóránként járó busz utáni futásom közben kapnak el, és esedeznek egy közös képért. És ugye arra csak nem mondhatok nemet egy lelkes rajongónak.

Szubjektív: Az új album borítóján egy lány látható. Ki ez a lány?

Ez egy érdekes sztori. Ő egy nagy rajongónk, aki már nagyon régóta követ és szeret minket meg a zenénket. Úgy gondoltunk, hogy meglepjük ezzel a kis ajándékkal, így is megköszönve a sok ideje tartó támogatását. A lemezborító a koncepció szerint egy a rajongót mutat be a szobájában, ahogy az új lemezünket kézhez kapja, és ebbe a koncepcióba is jól illett a hölgy.

Úgyhogy, ha bárki kételkedik abban, hogy megéri-e oly sok éven át kitartani egy olyan banda mellett, akiket szeret, egy percig se gondolkodjon tovább. Bármikor kaphat egy üzenetet, hogy rajta lesz a következő albumon (amit később valószínűleg rongyosra fog hallgatni).

Horváth Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!