Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Palacsinta és BL-meccsek – egy beszélgetés Varró Danival

A Sashalmi Waldorf Iskolába az adventi bazár keretében hívták meg Varró Dánielt. A nyílt beszélgetés során szó esett az AKG-ról, egy mindent elindító autóbalesetről, érettségiről, csúnya szavakról, sziporkázó hitelességről, apaságról, még a BL meccsek is szóba jöttek.

A Sashalmi Waldorf iskolába egy évig volt szerencsém járni, de azóta is lelkes látogatója vagyok a minden évben megrendezett adventi bazárjuknak, ahol olyan élményekben lehet része az embernek, mint öt elfalatozott palacsinta után meghallgatni a Varró Danival történő beszélgetést – az apukaságtól a BL-meccsekig. A tornaterembe beülve, az érdeklődőt egy kis felfordulás fogadta (a színpadon készültek már az ír sztepptánc előadásra és furulyaszó is hallatszott), de ha valaki jól figyelt, megpillanthatta a kispadon várakozó, tömegnek háttal ülő költőt is.

A beszélgetés elején kiderült, hogy az ötödikes osztály nagy rajongója Varró Daninak, így furulyaszóval köszöntötték és zárták is a beszélgetést. Mint kiderült, Varró Dániel most elsősorban apuka, és úgy általában a „játszó” jelző illik rá a legjobban, ami nemcsak az apukaságban egy jó dolog, de a rímekkel, szavakkal való játszadozásra is ráillik. Szóba került az az ötödikes tankönyvekbe került költeménye, amely közel egy éve nagy felháborodást váltott ki sok emberből. Pár szülő szerint rossz dolgokat tanít a gyerekeknek a Hat jó játék kisbabáknak című verse („…Jó játék a konektor, én jöttem rá magamtól. Beledugom, hol egy toll? Jó játék a konektor…”).

A kérdésre, hogy hogyan viseli az ilyen arctalan megnyilvánulásokat a neten, a költő azt felelte, hogy ezeket a kommenteket már megszokta, és már történt vele ilyen, a korábbihoz hasonló történet. Egyszer vidéken ellopták a laptopját, és a felesége kiírta egy közösségi oldalra, hogy ha valaki tud a laptopról, akkor jelezzen nekik, mert több vers is volt rajta. Erre a kis bejegyzésre több mint ötven komment érkezett, amiből negyvennyolc a költőt szidalmazta, amiért nem vigyáz a laptopjára, és miért nem menti le a verseit máshová is. Itt visszaemlékezett egy AKG-s emlékére. Volt egy klubtermük, aminek volt egy klubnaplója, amibe bárki bármit beírhatott, és ezt nagyon szerették. Azonban egyszer csak elkezdett fütyikkel tele lenni a napló és ezért nagyon elszomorodtak. Nem értették, miért rajzoltak fütyiket a naplóba diáktársaik – amire Horn György, a pedagógiai vezető azt felelte, hogy ez a bunkósági állandó, amivel minden helyzetben számolni kell.

Varró Dani tizenkét éves korában kezdett el verseket írni, az elmondása szerint három dolog összejátszásának eredményéül. Az egyik az, hogy a nővére már kisgyerek kora óta sok verset írt, és ez, a kistestvéri féltékenység is benne volt. 12 évesen elütötte egy autó, így három hétig a kórházban feküdnie, ami egy idő után kezdett roppant unalmassá válni – így jött a versírás ötlete. És az agyrázkódásnak is nyilván szerepe volt benne, tette hozzá viccesen a kötő. A harmadik dolog pedig az a meghatározó iskolai tapasztalat volt, amikor ötödikben megtanulta Petőfiről, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a János Vitézt, amitől egy csapásra országosan híres lett”, majd hatodikban Arany Jánosról azt, hogy „ő egy fiatal magyar költő volt, aki írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit, amitől egy csapásra országosan híres lett.” Majd ezt összerakta a fejében a 12 éves Varró Dani, és arra jutott, hogy írnia kell egy elbeszélő költeményt, és akkor egy csapásra országosan híres lesz. Így vágott bele a Nyuszika című elbeszélő költeményébe, még ott, a kórházban. Majd megírta a Nyuszika szerelmét és a Nyuszika estéje című költeményt is. Ezzel az eposz trilógiával kezdődött pályafutása.

Aztán jött a kamaszkorszak, és jöttek a nagy világfájdalmas költemények. „Barátaim, ha vannak ilyenek, szóljatok egyszer, ha láttok” – kezdődött egyik ilyen verse, ami bekerült az iskolaújságba is, és amire a barátai nagyon megsértődtek. Szóba jött egy nagyon jó és igen szigorú irodalomtanár is az AKG-ból, akinek két tanácsa azóta is élénken él Dani emlékében: az egyik, hogy olvassa el Gáldi Lászlótól az Ismerjük meg a versformákat című könyvet, a másik, hogy mindig reménytelenül legyen szerelmes.

Szóba került az, hogy Varró Dániel szokott lenni érettségi tétel is. Ez sok levéllel jár, sok kéréssel jár: segítsen kidolgozni a róla szóló házi feladatot. Ez alapján biztosan elmondhatja, hogy nem tudna leérettségizni ötösre magából. Így került egyszer a kezébe Szösz néne című versének elemzése, ami arról szólt, hogy a vers egy olyan társadalmi problémáról szól, ami a kilencvenes évektől jellemző itt, Magyarországon. Hogy a kisnyugdíjasok hagyják, hogy ellepje őket a szösz, ami ellen nem tesznek semmit – nyilván átvitt értelemben. Itt, biztosított mindenkit arról, hogy szó sincs semmi ilyesmiről, csupán tényleg minden szöszös.

Hallhattuk ezután A vakond és az évszakok mesekönyvből a Tavaszt, Varró Dani fordításában – amivel kapcsolatban megjegyezte, hogy nagyon büszke arra, hogy a Kisvakond „magyar hangja” lehetett. Ebben szerepel az a részlet, hogy „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén”. Itt pár, békésen esti mesét olvasó anyukának felszaladhat a szemöldöke, de ahogy a költő is fogalmazott, mindenkinek mást jelent a csúnya szó, másként ítéli meg azt, és ő itt tényleg úgy érezte, hogy a katicák furcsán, egyenes hülyén néznek. Bár alapvetően nem híve a csúnya szavaknak, a „hülyén” nála még tökre belefér, sőt, sok verse szól kakilásról és pisilésről is (itt egy elborzadó tekintet utánzott), bár mentségére legyen mondva, kiskorú és kisbaba gyermekei miatt náluk ez központi téma, így költészetébe is bekerült.

Varró Dani olyan nyelven szereti írni a verseit, ahogy a mindennapokban beszél, mert ekkor érzi természetesnek, hitelesnek a saját költői hangját. Tehát Dani hétköznap is mindig sziporkázóan szellemesen kér vacsorát, játszik a gyermekeivel? Mint kiderült, nem. Ugyanis ha „így folyna belőle a költészet”, akkor nem tudná azt elképzelni, mint foglalkozást, kell a kihívás bele, ami azt is jelenti, hogy nem olyan jó „előszóban”. És lehet, hogy a feleségéből bármelyik velük történt eseményre folyik a dal, de neki sokat kell a verseken gondolkodni, így általában mindig végiggondolja ezeket, majd leírja, és a kész szövegeket használja a mindennapokban.


Varró Dani kisgyermekével, a beszélgetés végén

Ehhez kapcsolódik az is, miért kezdett kis gyerekeknek szóló verseket írni. Mikor legnagyobb fia, Misi megszületett, az alig egyperces, síró újszülöttet a kezébe nyomták, és mivel tényleg nagyon sírt, tapasztalatlan apukaként kínjában az jutott az eszébe, hogy mond neki egy verset, hiszen ő úgyis a verseket szereti. Az első vers, ami eszébe jutott, Ady Endre Párizsban járt az ősz című költeménye volt, amitől a kis Misi rögtön elhallgatott, és nagy szemekkel, kíváncsian hallgatta, mit csinált az ősz, miután beszökött Párizsba. A versek ilyen gyakorlati haszna annyira lenyűgözte a fiatal költő apukát, hogy első dolga volt kisbabáknak szóló verseket keresni. Azonban rájött, hogy ebből csak a jól bevált népi mondókák léteznek, amik számára kicsit idegenek voltak a „hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”-szerű szövegekkel, mivel neki még sose volt a zsákja, mákkal tele a hátán. Ezért lett célja, hogy olyan verseket írjon, amiket urbánus apukák is tudnak mondogatni gyerekeiknek. És valóban beválnak a versek ­– mondja büszkén. Az általa írt altatóra is (pár felolvasás után) elalszanak a gyerekei, és az Öltöztető című verse is fékezte a lábak gyors kalimpálását, ezáltal is könnyítve a nadrágszárba betalálást. És miután meghallgattuk az első apuka-élményéhez kapcsolódó „Altató apukáknak” című költeményét (amit egyre kétségbeesettebben kell mondogatni), nem is kérdés, hogy milyen praktikus tud lenni néha egy ilyen vers.

Általában minden költőnek van egy múzsája. Így került szóba, hogy mennyire múzsa a költő felesége. „Mindenképpen nagyon sokat segít. Van egy kis rosszallás, jogos elvárás a részéről, mivel nagyon sok szerelmes verset írtam, mikor reménytelenül voltam szerelmes, és a gyerekekről is sok versem van, de hozzá szóló viszonylag kevés, így van egy nyomás, hogy hitvesi versekből többet írjak. Sokáig csak egy ilyen versem volt, de azóta már dolgoztam ezen, így kezd alakulni egy hitvesi verskoszorú.” – mondta a költő. Az az egy vers, pedig a következő:

„Negyvenes férfi szerelmi szózata szíve hölgyéhez:
Gyere babám, dédelgess, nincs ma este BL-meccs.”

Valentin-nap alkalmából:NEGYVENES FÉRFI SZERELMI SZÓZATA SZÍVE HÖLGYÉHEZGyere babám, dédelgess,nincs ma este BL-meccs.

Szerző: Varró Dani2015. február 14.
 
 

Ha szerencsénk van, ez még igaz is, és pár darab palacsinta mellett tudtuk elolvasni ezt a cikket Varró Daniról, semmilyen meccsről se lemaradva.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Korábbi interjúnk a költővel: Dani az úr (Szubjektív, 1999. június)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy kicsit más karácsony az Operában

Karácsonyi hangulat árad a folyosókon, és a sok beáramló turista még a bejutást is izgalmassá teszi. A Magyar Állami Operaház karácsonykor a legvarázslatosabb. Ha hiszünk a mesékben (márpedig éppen egy mesebalettre igyekszünk), akár Baptisttal, az önjelölt nyomozóval is összefuthatunk.

Ötéves korom óta minden karácsonykor láttam A diótörőt a Magyar Állami Operaházban, így már nyolcszor élhettem át Marika karácsonyát és álmát, ami tényleg csak az utóbbi években kezdett kicsit monotonná válni. Igaz, minden évben ugyanazt az előadást láttam, de ez inkább megnyugtató volt, mintsem unalmas. Az előadás és annak utánozhatatlan hangulata pedig a karácsony kihagyhatatlan részévé vált. Most lehet, úgy gondolják, hogy egy fanatikus diótörő fannal van dolguk, de megnyugtatom magukat, szó sincs ilyesmiről. Majd esetleg jövőre!

A legnagyobb meglepetés azonban mégis az ez évi látogatáskor ért, mikor is kiderült, hogy ezúttal egy új feldolgozásban láthatjuk az előadást. A klasszikus zenei anyagra a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és a társulatot igazgató Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet, megtartva a klasszikus balett hagyományait valamint a hosszú éveken át repertoáron levő korábbi változat meghatározó vonásait.

Somos Emma

A darabot kicsit lerövidítették, pár helyen kiegészítették vagy más lett a díszlet. Kicsit változott az alapkoncepció, sok helyen nagyon mást táncolnak a szereplők. Lehet, hogy a hátam mögötti hét régi változatú előadás miatt van, de én határozottan konzervatív vagyok ebből a szempontból. Sajnálattal közlöm, hogy nekem az új koreográfiából az jött le, hogy „a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárása” (amivel az előadást jellemzik az Opera honlapján) nem más, mint hogy a táncosok egymást húzzák a földön. De tényleg. Ettől függetlenül, ez nem zárja ki azt, hogy mindez csúcsszuperül nézzen ki.

A karácsonyi hangulat a tetőfokára hág, mikor az ember az Opera gyönyörű épületében a Diótörő előadását hallgatja.

Somos Emma

A környezet gyönyörű (feltéve, ha a néző nincs éppen betojva az óriási csillártól, ami a félelemtől eltébolyult elméjében bármelyik pillanatban a nézőtérre zuhanhat), a színpadi látvány lélegzetelállító és a zene fantasztikus (egy zenesznob most biztos röhögve fogja a fejét, és nem érti, hogy egy Csajkovszkij Diótörőjének esetében egyáltalán milyen más lehetőség adódna).

De tényleg. Ha már csak a kedvenc jelenetemet, a hópelyhek táncát vesszük, a nézőt (legalábbis engem) itt éri el a tánc és a zene gyönyörű harmóniája, amit, ha az ember átérez, megérti az egész darab lényegét. A lélegzetelállító látvány a gyönyörű díszletnek, a ruháknak, a táncnak és a zenének köszönhetően valóban elveszi az ember lélegzetét. De mindenki megnyugodhat, csak egy-két percről van szó, sose hallottam még előadás alatti fulladásos esetről.

Így aztán, mikor elérkezik a szünet (amiből régen kettő volt az előadás során, de most már csak egy van, a sütik és a büfé kárára), nem csoda, ha az ember egy kicsit magát is egy 19. századi gazdag polgár család tagjának érzi, aki éppen egy mesebeli karácsonyi bált tart, tele csodákkal. Mi úgy éreztük, a büfében is egy kisebb csoda történt, ami most karácsonyra az elegáns nevű és kinézetű Opera Café Bárként nyitott újra. A Zsidai Gasztronómiai Csoport felel az átalakításért, valamint ezentúl az Opera és az Erkel teljes gasztronómiai kínálatáért.

Somos Emma

Nagy változást nem hozott ez az átalakítás, de a kiszolgálás sokkal gyorsabb lett, ami hatalmas pozitívum, mert így WC-re menni és a büfébe benézni is van idő a szünetben. A perec még mindig number one, főleg a gyerekeknél. Nekem a camembert-es sajtos szendvics egy kicsit csalódás volt, ugyanis leejtettem róla a diót, valamint olyan volt, mintha a kenyér eggyé vált volna a penészes sajttal.

Somos Emma

Tehát furi volt, de alapvetően nem olyan rossz ízű. A sütik közül megmaradt a jó öreg isler, ami viszont sokat romlott a régebbihez képest (sok keksz, de lekvár egy szál se), viszont ezt kompenzálta a csupa csoki süti, ami tömör és nagyon gejl mennyország, valamint a somlói, amit nagyon elegánsan kis pohárkákban adnak. Ez persze inkább a gyerek szempont, szóval a vizsgálatom a pezsgőre és az italokra nem tud kiterjedni.

Somos Emma

Isler

Somos Emma

Csupa csoki süti

Somos Emma

Somlói

Nyolc éven keresztül egy hírességgel se találkoztam a Diótörő előadások során, azonban valószínűleg a mostani előadás szünete próbált meg kárpótolni celeb pillanatokban. Feltűnt Geszti Péter a családjával, valamint Karinthy Mártont és családját is kiszúrtuk páholyunk takarásában.

Somos Emma

Többévnyi tapasztalattal a hátam mögött, biztosíthatok mindenkit, hogy a páholyok a legjobb ülőhelyek. Főleg a földszinti elhelyezkedésűekről lehet a legjobban látni, innen a táncosok arcának rezdüléseit, ruháik gyűrődésit is könnyen kiszúrja az ember. Valamint nem kell tartani a nagy csillártól, és attól se, hogy az ember mellett vagy mögött ülők hangosan végigszuszogják az előadást.

Somos Emma

A második felvonás számomra csalódás volt, ez egyértelműen jobban tetszett a régebbi változatban. Mikor a szerelmespár, Marika – már Mária hercegnőként – Diótörő herceggel hajóba száll, hogy elinduljanak a csoda birodalmába, velük tart Drosselmeier is (Marika nagybácsikája, tőle kapta a diótörő-bábut), és végig, az előadás végéig nem hagyta kettesben a szegény szerelmespárt. Komolyan. A végére már elég idegesítő volt az állandó harmadik. Ez számomra maga volt a megérthetetlenség. Az egyetlen ésszerű magyarázat a jelenlétére az, hogy a nehéz emeléseket és egymás húzását csak hármas felállásban tudták megoldani, és így került képbe a nagybácsi.

Somos Emma

Finálé

A finálé helyszíne, a Hókristálypalota látványa akár már komoly lélegzet kimaradást is okozhat. Itt kezdetét vette a táncsorozat, mely során a birodalom „lakói” mutatkoztak be. Spanyol hármas, keleties kígyóbűvölő tánc, kínai táncosok, orosz tánc… majd végül ezt zárja a Rózsakeringő, mint csúcspont. A keleties kígyóbűvölő táncnál azért meg kell állnunk. Eddig ezt öt nő táncolta, és semmi kivetnivalót nem találtam benne. Most a négy félmeztelen férfi táncos tekergőzése az egy női táncos körül nálam kicsit kiverte a biztosítékot. Szerintem túlment ez a karácsonyi pompa határán, és a modern táncmozdulatok se segítettek rajta.

Somos Emma

Kígyóbűvölő tánc

Az egyik legjobb élményem az volt ezen a nyolcadik előadáson, hogy a helyünknek köszönhetően nagyon jól ráláttam a zenekarra, és imádtam, hogy bepillantást nyerhettem egy kicsit a „zenekari életbe” is. Amikor a hegedűsök összesúgnak a kottáik felett, vagy éppen egymásba böknek, majd összenevetnek.

Somos Emma

Néha még izgalmasabb is volt számomra, mint a gyönyörű balett. Mikor pedig látványfokozóként füst tekergett a táncosok lába körül, és az továbbfolyt a zenekarra, szemtanúja lehettem egy kis „actionnek” is, a „sikertelen füstlegyezős, menekülős” kísérletnek.

Somos Emma

Igazából végtelenül hálás vagyok ezeknek a gyönyörű előadásoknak, minden évben, mert ami ilyenkor a Operaházban történik, az utánozhatatlan látványvilágban és hangulatban. És hogy egy igencsak nyálas mondattal zárjam ezt a cikket: kívánom, hogy minden gyerek egy gyönyörű karácsonyi ajándékként tapasztalhassa meg ezt a varázslatos csodát, ami ilyenkor itt történik.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
a szerző képeivel

Wayne Eagling–Solymosi Tamás–Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő (a Magyar Nemzeti Balett előadása a Magyar Állami Operaházban)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A csajok, akik a csaj miatt sírnak, aki meg fog halni

Igazából kezdhetném egy közhelyes nyitómondattal, mint hogy ez volt életem legjobb filmje, vagy hogy ezután éreztem magam a legrosszabbul, de nem igazán tudom, hogy pontosan mit akarok írni. Csak azt tudom, hogy ez a cikk nem az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmről fog szólni, hanem arról, hogy hogyan éreztem magam utána. Az ember azt gondolná, ez a cikk nagyon személyes lesz, de elárulok valamit: szerintem a filmek azért készülnek, hogy aki megnézi őket, ugyanazt érezze, mint az összes többi néző vele együtt a moziban. Így nem mondok el semmilyen nagy titkot.

A Toldi moziba túl vidáman ültünk be, olyan „nagyon undergroundos” feelinggel, az öt barátnőmmel. Nem mondtuk ki hangosan, de halkan se, hogy mi bizakodóak vagyunk, és bízunk a filmben, és bízunk a lányban, aki meg fog halni. Az ember nem igazán tud máshova nézni a film közben, mint a filmvászonra, mégis, mindnyájan lopva-lopva egymásra pillantottunk volna a vége felé. A moziteremben nem voltak sokan, és annyira csönd volt, hogy az ember halotta a halk sóhajtásait és a szipogását a tőle 5 sorra ülőnek is.

Az egész történet nem volt több egy csajnál, aki vagy meghal, vagy mégsem, de a film után ott ültem a moziban, és próbáltam felállni, és menni tovább. Vége a filmnek, haza kell menni, pont. De nem igazán tudtam összeszedni a cuccomat se, mert kicsit letaglózottan – elveszett lettem. Mindenki a maga módján kezelte a furcsa helyzetet, valaki nevetgélt, valaki arról magyarázott, hogy ő nem szereti a sírós filmeket, valaki pedig száraz szemmel és sima arccal távozott a teremből.

Nemrég lettem szemüveges, de nem állandóra. Csak akkor kell használnom, mikor úgy érzem, jobban látnék vele. Viseltem a film közben a szemüvegem. Általában le szoktam venni, miután már nem szükséges, de én szemüvegben távoztam a moziteremből. Talán azért, hátha kicsit rosszabbul látszik így a vörös szemem, talán azért, mert az a vékony keret az arcomon egy kicsivel csak több bátorságot adott ehhez az egészhez. Mindig rájövök arra, lehet, hogy az összes ember ugyanazt érzi magában, de teljesen máshogy és más mértékben mutatja ki azt a külvilágnak. A film után a mozi WC-je tele volt félelemmel, ki nem mondott szavakkal és nyílt gesztusokkal.

Az ember nem igazán tudja megfogalmazni, miért utazik haza néma csöndben a pár barátnő, akiknek máskor be nem áll a szájuk. Van, aki gyorsan tovább lép, megpróbálja lerázni magáról ezt az egész élményt, de én addig nem igazán tudtam elengedi ezt az egészet, amíg meg nem fogalmaztam magamban. Hirtelen értéktelennek és túl sekélyesnek láttam a világot. A film közben kaptunk egy másik nézőpontot, egy rákos lány vagy a hozzátartozójának nézőpontját, és mi is kezdtünk elsüllyedni a túl valós és reménytelen nézőpontban. Dühösek, értetlenek voltunk, és bármennyire is így éreztük, bennem megvolt a tudat, hogy együtt érezzük ezt, ha nem is értjük, tudjuk, mit érez a másik. És igen, az ember hirtelenjében jelentéktelennek érzi a saját életét, majd rádöbben, hogy ő akkor is tud ugyanolyan önzően és vakon gondolkodni, mint a mindennapi életben, mikor egy rákos lányról van szó, aki meg fog halni.

Kissé abszurd, hogy ennyire szíven üt mindenkit ez a történet, az ember mégis benne marad abban a keserű, halványan vicces légkörben, ami teljesen a szívéhez nőtt. Aztán ráébred, hogy holnapután fizika doga, minden megy tovább, és szépen lassan újra elindul a pörgő, mindennapi élet, ahol nincs helye a csajnak, aki a csaj miatt sír, aki meg fog halni.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015, 102')
Rendezte: Alfonso Gomez-Rejon
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy eldobható, újrahasznosított papírmozi

Elmész a papírmozikba, és csalódva jössz ki onnan. Így jellemezném egy mondatban John Green új filmadaptációját, a Papírvárosokat, ami igazából Margo Roth Spiegelmanról és a gimis barátságokról mesél, kár, hogy a könyvben nem egészen csak erről volt szó.

Sándor Csenge könyvajánlójában (Papírvárosok) már olvashattuk, hogy azok, akik szívükbe zárták a szerző Csillagainkban a hiba című könyvét, és végigsírták ennek tavalyi filmadaptációját, már tűkön ülve várták a most augusztus elején megjelenő Papírvárosokat. Végül én is eljutottam a moziba, és megcsodálhattam egy olyan alkotást, amit valószínűleg csakis a Csillagainkban a hiba miatt néznek meg az emberek, vagy a főszereplő, Cara Delevingne miatt, akinek a népszerűsége mostanában igen magas.

A film nézése közben még nem voltam letörve. Sőt, egyfolytában bizakodó voltam, és vártam, hogy mikor dőlök hátra, megkönnyebbülve és kacagva, hogy na, végre, ez az, amit vártam. Csakhogy a várt pillanat nem érkezett meg, én pedig a mozi végén nem is tudtam, mi a bajom. Hiszen hé, láthattunk egy kicsit sablonos, a nagyközönségnek átírt, jól érthető mozit. Legtöbbször nincs ezzel baj, és nem is éreztem volna így, ha nem olvastam volna a könyvet. De hát olvastam, így aztán csalódtam. Nem azt mondom, hogy nem volt jól megcsinálva a film, a színészi játék is egészen tűrhető volt. (Ugyan a szupermodell inkább maradjon szupermodell, mert színésznőnek elég gyengécske.) Viszont aki az eredeti könyv miatt nézi meg a filmet, annak elszúrják vele az egész napját (így inkább ajánlom az esti időpontokat).

Mikor a két főszereplő, Quentin (Q), a jó kisfiú és Margo, a misztikus csaj még kisgyerek, találnak egy halott, öngyilkos férfit. Ezt a filmben is megtalálják, de ennyi. Kész és pont. Viszont így az egész film kicsit olyan volt, mintha tízpercenként átugornánk pár részt, és folyatódna a történet egy teljesen más vonalon. És ettől még annyira nem is volt élvezhetetlen a mozi, de számomra érthetetlen volt, hogy miért ugrunk át vagy csökkentjük le egy olyan jelenet értékét, ami a könyvben kulcsfontosságú volt.

Aztán Margo életében sokadszorra elszökik, Q és barátai pedig először lesznek népszerűek, és utoljára gimisek. Ez a hihetetlenül „mély” ellentét kíséri végig az ő történetüket a film során. Q barátai igazából a legjobb karakterek, én őket szerettem meg a legjobban. Viccesek, és irigyelni való a könnyed, cinikus barátságuk. Viszont Q csak Margóra tud gondolni, és arra, hogy meg kell találnia őt. Aztán a közös kutatásuk során egyre több nyomot fedeznek fel, többek közt egy „elmész a papírvárosokba, és sose térsz vissza” feliratot.

Talán az egész film fénypontja egy közös utazás, amikor Q a barátaival autózik. Mikor megállnak egy benzinkútnál a nagy rohanásban, a nézőnek csupán akkor van fél perc megállása, amikor a pénztáros szerepében feltűnik a Csillagainkban a hiba Augustus Waterse, vagyis Ansel Elgort, és kiszolgálja a fura társaságot. Ez a jelenet csalta talán a legnagyobb mosolyt az arcomra, mert ez volt az egyetlen kiszámíthatatlan pont számomra a filmben.

A Papírvárosokból is ki lehetett volna hozni egy olyan szintű filmet, mint a Csillagainkban, és nem csak alárendelni az első nagy kasszasikernek. Összehasonlításképp: a Csillagainkban  első heti bevétele 14 milliárd forint, míg a Papírvárosoké 3,5 milliárd forint volt, így az első film bevétele majdnem négyszerese a Papírvárosokénak.

Sok kritikában olvastam azt, hogy a Papírvárosok mélynek akar látszani, de sajnos ez nem jön össze – és valóban nem az. Én viszont pont azt éreztem a film nézése közben, hogy direkt nem akar az lenni, nem akarja belevinni a könyv nehezebben emészthető részeit, mert ez a film nem akar igazán mély lenni. Ez legjobban a film végén mutatkozott meg, mikor Quentin választ kaphatna arra, miért szökött el Margo, erre viszont csak egy nagyon közhelyes és sablonos választ kapunk. Úgy érzem, ez volt az a pont, amikor csalódtam a filmben, mert végig reménykedve úgy gondoltam, hogy itt legalább megjelenik a könyv üzenete, de nem. A film és a könyv végén is csak egy egyszerű lány marad az eleinte titokzatos Margo, de a könyvben meglátjuk ennek a lánynak az igaz és bonyolult érzéseit is, a filmben viszont nem.

A Papírvárosok végül is olyan mozi, amit egyszer meg lehet nézni, már csak azért is, mert teljesen visszaadja a könyv hangulatát. Talán ezt az egyet sikerült átvenni, de ezt legalább jól. Viszont leginkább egy rossz balladához tudnám hasonlítani. Szándékos kihagyások a könyvből, elhallgatások, csupa monológ, de a vég mégis semleges. Ami a legjobban hiányzott nekem belőle, hogy nincs benne Walt Whitman verse, a Fűszálak, ami pedig az egész könyvet átszőtte, és benne van az egész történet, annak misztikus főszereplőjével, Margóval együtt.

„Elmegyek, (…) Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek (…)
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

Papírvárosok (Paper Towns, 2015, 105’)
Rendezte: Jake Schreier
Szereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A mi Budapestünk

Az Európai Unió nyolcadik legnépesebb városa, majdnem két millió ember otthona. De mindenkinek van egy személyesebb kapcsolata is a várossal. Ha valaki itt nő fel, innen származik, vagy itt éli mindennapjait, nem hagyhatja hidegen a város. Ezeket a különleges „kapcsolatokat” dolgoztam most fel, főleg a családban, de barátnőknél, külföldieknél is.

A legfiatalabb, akinek feltettem a kérdést, a húgom volt. Ő egy csöppnyi gondolkodás után rávágta, hogy Budapestről neki a koszos utak és a nagy, belvárosi épületek jutnak eszébe, amik nem épp a kedvencei. Ő sokkal jobban szereti a házunkat, ami a külvárosban van. Igaz, majdnem másfél óra, mire bejutunk a városba, de neki megéri. Mindenesetre Paula sokkal inkább a külvárossal szimpatizál, ami pedig éppen annyira Budapest, mint a belvárosi rész.

Aztán jöhetett a mi korosztályunk. Vicces volt, hiszen az összes (évfolyamra járó) barátnőm szinte ugyanazt válaszolta, a „Mit jelent neked Budapest?” kérdésre. Ez pedig a következő volt: „az otthont”. Csenge, igazi pesti lányként, szimpatizál a város nyüzsgésével, a sok külföldivel, és nagyon szeret az Andrássy úton sétálni, főleg, ha napos az idő, és ha sok a külföldi. És Budapest az otthona. Fruzsi a hazájának nevezte Budapestet, ami, ha lehet, egy még szenvedélyesebb megnevezés. Hanna is, bár nem igazán tudta komolyan venni a kérdést, az otthonának nevezte Budapestet. De azért az, hogy a város az élete része, azon is látszik, hogy most, mivel betegsége miatt nem igazán tud moziba járni, egyedül közlekedni, mennyire szomorú emiatt.

Megkérdezve egy luxemburgi barátnőmet, nagyon eltérő választ kaptam. Én is tudom, milyen az, hogy csak a szünetekben hazajárni, és szinte alig ismerni Budapestet, mégis az otthonodnak mondani. Így aztán nem lepődtem meg, mikor egy kicsit elviccelve válaszolta meg kérdésemet: „Nekem egy gigantikus várost jelent, amiben pillanatok alatt el tudok tévedni!” – mondta Eszti. Pár éve még én is így nyilatkoztam volna. Ehhez képest érdekes arra gondolni, hogy ő is Budapestről való, de elsős korától fogva Luxemburgban él, és csak a tanítási szünetekben látogatja meg a várost. Megdöbbentő, hogy én, mióta hazajöttünk, mennyivel jobban megismertem a várost, és mennyi élményt kötöttem Budapest egyes pontjaihoz, ahhoz képest, hogy mikor külföldön voltam, Budapest nem volt más, mint „ahonnan jöttem”.

A keresztanyukám, aki Németországban él, így nyilatkozott arról, mit jelent neki Budapest: „A 90-es évek laza, nyitott, reményekkel teli világát, amikor egyetemistaként szinte mindenfelé voltak barátok, ismerősök. Budapest szabad és kreatív város volt, maga volt a sokszínűség: akkor kezdett a Szigetfesztivál, az Arc, a Toldi mozi, partizás lepukkant gyárépületekben, hegyoldalon, a labirintusban, bányakráterban, hangárban. Mindenfelé művészeti projektek, kiállítások, divatbemutatók, vagyis inkább divatszínházak voltak. Össze-vissza jöttünk-mentünk, nekem ez Budapest, a fiatalság.” Hát igen. A fiatalság. Ehhez még hozzátartozott egy még hosszabb beszámoló rész is, ami ugyancsak a fiatalságról, bulikról szólt, sőt, volt egy kisebb kitérő Budapest történelmére is. Úgy látszik, a nagynénimet megihlette a kérdés, és sok emléket őriz, így igazi betekintést kaphattam a nyolcvanas-kilencvenes évek művészlelkeinek budapesti éjszakáiba. A keresztanyukám ma képzőművészként már Németországban él, így aztán Budapest neki tényleg az örök fiatalság városa maradt.

Anyukám is azt mondta, hogy Budapest fiatalon jó, idősebbként már nem annyira. Ez inkább a fiatalok városa. Apukámnak Budapest a gyerekei szülővárosát jelenti, meg még a munkahelyet. Mást nem nagyon.

Aztán megkérdeztem a nagymamámat, aki esztergomi, és most is ott lakik, bár miattunk szinte naponta jön Budapestre. Ő azt mondta, hogy amikor fiatal volt, nagyon szerette Budapestet. A színházak miatt is, de főleg a boltok városának tekintette. Akkor még nagyon tiszta volt a város, és imádott villamossal közlekedni benne. Ma már az unokáit jelenti neki. Nem is csoda, hogy mindennap látogatja. De ma már sokkal koszosabbnak látja, és eltűntek belőle azok, amik fiatalon még annyira tetszettek neki. Apukám szülei, bár miskolciak, őket is több szál köti a fővároshoz. Mindenekelőtt persze nekik is az unokáikat juttatja eszükbe a város, de régebben, mikor fiatalok voltak, sokszor üdültek Budapesten, sokszor jártak fel színházba. Ezek azóta is kellemes emlékek számukra. Bár ők ma már alig járnak vissza Budapestre, maximum hozzánk.

És hogy nekem mit jelent Budapest? Mindenekelőtt az otthonomat, nekem is. Hiszen ide születtem, a legtöbbet itt éltem, Magyarországon máshol nem is. Most már úgy érzem, nagyon jól ismerem, és ha kell, tömegközlekedéssel eljuthatok bárhova. Egyedül fedeztem fel a várost, akkor, mikor egyedül közlekedtem. Folyamatosan tárult elém Budapest. És ez persze most is tart. Budapest pedig kicsit mindig mást fog majd jelenti nekem.

Az egészből nagyon jól kirajzolódott, hogy mit jelent a különböző korosztályoknak Budapest. Gyerekként még elég idegen ez a zsúfolt, piszkos nagyváros. Aztán, ahogy az ember növekedik, egyre jobban megismeri Budapestet, el se tudja képzelni nélküle az életét. Fiatalon Budapest az, ahol bármi megtörténhet. Akkor igazán tiéd a város. Úgy érzed, mindent tudsz róla, és éjjel-nappal a része vagy. Idősebbként ez már múlté, sokkal inkább eltávolodsz tőle. Néha nehéz azt elfogadni, hogy most már nem te vagy Budapest „kedvence”. Akkor már a munkát és a gyerekeket, a családot jelenti neked. Ami csakugyan fantasztikus, de teljesen más. Aztán nagyszülőként leginkább az unokák Budapest. És persze a gyönyörű, régi emlékek. Budapest mindig és mindenkinek, aki itt él, az élete része, és az már igazából csak az emberen múlik, hogy pontosan mit is érez ez iránt a pezsgő, gyönyörű, folyton változó nagyváros iránt.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mivel jár egy komoly tanulmányi verseny

Év elején, egy csöndes, átlagos töriórán hallottunk először a Kreatív Történelem Versenyről, ami a Pécsi Tudományegyetem szervezésében immár harmadik éve került megrendezésre. Mind az osztályunkból, de az egész évfolyamról, sőt az iskolánkból is sokan indultak ezen.

A verseny érdekesnek tűnt, nem annak a magolós fajtának. A csoportmunkán, a kreativitáson, az önálló információszerzésen volt a hangsúly. A török hódoltság korának Magyarországa volt a téma, amit mi nyolcadikban tanulunk, szóval ez is ideális volt (így több esélyünk volt a fölöttünk járó gimisekkel szemben). Így hát hosszas huzavona után – hogy mi legyen a csapatnév –, Banu klán néven jelentkezett is a versenyre a négy lányból álló csapatunk. És mit jelent a név? A Banu egy török női név, a jelentése „nő”, így a csupa lányból álló csapatunkra méltán passzol a Banu klán elnevezés.


A csapatunk

Egy ideig ez az egész verseny nem tűnt másnak, mint egy jövőbeli mókás feladatnak. Aztán olyan november közepén kezdtünk rádöbbeni, hogy jé, mindjárt itt az első forduló, bele kéne húznunk. Azt el kell árulnom, hogy sajnos az első forduló leadandó feladata nem igazán készült igazi csapatmunkában. Végül egy kicsit zötyögősen és kapkodva, de elkészült a munka. Elárulom: nálam, az első forduló leadásának hétvégéjén az egész nap erről szólt, a szobámba pedig alig lehetett belépni, akkora volt a munka. És szinte az egész család segített. Mondjuk ez kimerült a ragasztásban, és abban, hogy apával majdnem sikeresen teljesen elégettük a csak megpirításra és régiesítésre szánt térképet.

És beadtuk az első fordulót. Óriási a megkönnyebbülés, de az izgalom is, hogy vajon továbbjutunk-e. Sok-sok várakozás után a verseny oldalán végül megjelent, hogy melyik csapat jutott tovább. És a Banu klán bizony, épphogy csak, de továbbjutott. Na, ekkor már megfogadtuk, hogy a második fordulóra belehúzunk, a csapatmunkából is mindenki kiveszi majd a részét, és legfőképp, időben elkezdünk foglalkozni a feladatokkal.


A verseny

Ebből az lett, hogy a leadás előtt két héttel a csapatunk végre elkezdett foglalkozni a munkával. De akkor gőzerővel. Több napon este nyolc után is a suliban maradtunk, és olvastuk a nehéz nyelvezetű könyveket, interneten keresgéltünk, hogy létre tudjuk hozni a saját hódoltság kori bortermelésünket, és belelássunk az akkori gazdaságba, mert bizony ez volt a feladat. Szerintem még sose töltöttünk annyi időt a Szabó Ervin Könyvtárban, mint a verseny folyamán. Már megvolt a szokásos asztalunk, és a szokásos részei a könyvtárnak, ahol kutakodunk. És végül, mikor már csak pár nap volt a beadásig, olyan szinten végeláthatatlan volt a munka, hogy nem is láttuk a végét. Egy szabad másodpercünk se volt.

Ha meg-megálltunk is egy pillanatra, elkezdtünk őrjöngeni, felhangosítottuk a zenét, de utána max. két perccel már kétségbeesetten egymással üvöltöztünk, hogy nem szabad kizökkeni, dolgoznunk el, még nagyon sok van hátra. Hát igen. Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy ha a csapat legjobb barátnőkből áll. Mondjuk, lehet, hogy egy kicsit megviselt minket ez, de legalább tanúsította, hogy ha nagyon kell, összetartóak tudunk lenni a legnagyobb krízishelyzetben is.

Mondjuk tény és való, hogy kicsit túl is reagálhattuk a dolgot. Az est tetőpontja tényleg az lehetett, mikor annyira elvesztünk a sok dologban, hogy a neten kikerestünk egy kék vonalat, amit bármikor hívhatnak a tinik, és felhívtuk. Szerencsére foglalt volt, és akkor kicsit végre visszazökkentünk a valóságba. Kínunkban röhögtünk.

A II. forduló azért volt stresszesebb, mert ez most a döntőbe jutásról szólt, a 8 legjobb csapat jutott be a döntőbe. Nyilván, mi is be akartunk kerülni, de csak a közben jöttünk rá arra, hogy ez akár lehetséges is. És akkor valami olyat akartunk csinálni, ami tényleg klassz, ami miatt bejuthatunk a döntőbe. Így tényleg beleadtunk apait-anyait, és egy társasjáték valamint egy napló is elkészült.

És utána a várakozás. Most már elszántak voltunk. Be akartunk jutni a döntőbe.

Mikor már azt hittük, tényleg reménytelen ez az egész, érkezett egy levél a töritanárunktól, hogy megvan. Bejutottunk! Fantasztikus érzés volt. Hogy akartad, és megcsináltad, és sikerült. A sulinkból rajtunk kívül még egy tizedikes csapat jutott be. Érdekes, de nem sokat érintkeztünk velük, konkrétan, a döntőig nem is ismertük őket. Ez nem amiatt volt, mert versenyben, ellenük voltunk, csak a felkészítő tanárunk is más volt, más évfolyamra jártunk, és nem is erőltettük a találkozást. A döntőre nem sok időnk volt készülni, mert egy félreértés miatt későn jutott el hozzánk az anyag, így a történelemtanárunk sok mindent magára vállalt, és segített nekünk. Igazából e nélkül fel se tudtunk volna készülni a döntőre. Mondjuk nekünk az nagyon nagy dolog volt, hogy egyáltalán bejutottunk a döntőbe. Országosan benne az első nyolcban, nyolcadikosan! Kicsattantunk az örömtől.

A döntő előtti hét csak a versenyről szólt. Késő estig voltunk a suliban, csináltuk a bemutatkozó videót, tanultunk, készültünk. Aztán elérkezett a péntek, töriórára már nem is kellett mennünk, indultunk a vonathoz. Ekkor találkoztunk először a másik csapattal, szemtől-szembe. Volt egy kis feszültség a levegőben – hiszen azért mégis egy versenyre mentünk, ráadásul ők már tapasztaltabbak, nagyobbak is voltak nálunk. A másik csapat, a Turkish Delight, már a tavalyi versenyen is a döntőbe jutott, akkor az ötödikek lettek.


Tizedikesek

A vonatút nagy részben a tanulásról szólt, de ezt kb. én vettem csak komolyan a csoportból. A többiek akkor komolyodtak el jobban, mikor Pécsen, leszállva a vonatról, találkoztunk pár másik csapattal. Mindegyik versenytársunk feszült figyelemmel várakozott, mi pedig megérkeztünk, legkisebbként, zajongva, és mindenki furcsán méregetett minket. Na, hát ekkor már meg akartuk mutatni, hogy azért nem akárkivel van dolguk… Így, a döntő előtti este az egész csapat a törikönyv felett aludt el, de még ezelőtt részt vettünk egy kiállításon, ahol a verseny alatt beérkezett legjobb munkákat állították ki.

Rátaláltunk a társasjátékunkra és a naplónkra, sőt, az évfolyamunkról induló csapatok pár munkájával is találkozhattunk. Ekkor már átéreztük, hogy ez egy komoly verseny, és az egész országból érkeztek ide nyerni vágyó csapatok. A főnyeremény egy 50%-os tandíjkedvezmény volt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi vagy Közgazdaságtudományi Karára, sikeres felvételi esetén, egy tanévre. Mindenesetre nekünk ez a verseny egész évben „csak” a töriverseny volt, ami tök jó, meg néha nehéz… de úgyse jutunk be a döntőbe. Erre most ott álltunk, és ez klassz volt. Nagyon klassz.

A szállásunkon a csapatok bemutatkozására is sor került. Vagy nevettünk vagy meglepődtünk, de mindenképpen nagyon izgalmas volt látni más csapatokat, amik olyanok, mint a miénk, de mégis mások. Végül elvonult a Banu Klán csapat a szobájába, ahol csak mi voltunk – ez volt az előnye annak, hogy csak lányok voltak a csapatunkban. Este mindenkit szétvetett az izgalom a másnapi döntő miatt. A reggelre alig emlékszem, csak az maradt meg, amikor a másik AKG-s csapattal gyalogolunk át a verseny helyszínére a pécsi utcákon.  Egységes szoknyánk volt, amit még a verseny előtti héten szereztünk be.

A döntőben több olyan feladat volt, amiket csoportban oldottunk meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, tényleg nagyon nehezek voltak a feladatok. Volt, amiről azt hittük, hogy tök jól sikerült, de mégsem úgy volt, és volt, amiről azt hittük, elrontottunk, de mégsem. Voltak nagyon profi csapatok is, akiket csak ámulva néztünk, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent. Hát igen, ha jövőre is indulunk, már jobban fogjuk tudni, mire kell számítanunk, hogyan kell készülnünk. De azért szerintem hősiesen „harcoltunk”, mindenki nagyon koncentrált.

Aztán a verseny végén izgultunk az eredmény miatt, és reménykedtünk, de mi a nyolcadik hellyel is nagyon boldogok lettünk volna. Így, mikor az eredményhirdetésen végül az ötödik helyre soroltak minket, alig hittünk a fülünknek. A másik AKG-s csapat pedig a hetedik helyezést érte el végül. Az első az a csapat lett, amelyik eddig mind a három megrendezett versenyen elvitte az első helyet. A most végzős diákokból álló csapatban van, aki történésznek készül. De jövőre ők már nem jönnek, így a verseny „új elsőket keres.”

A pécsi kirándulás végül egy városnézéssel zárult, a tanárunkkal együtt, aki ott volt velünk a döntőben, és végig nagyon sokat segített a csapatunknak. A délután jó hangulatban telt, én teljesen fel voltam dobva a helyezésünk miatt.

Az egész verseny hihetetlenül élvezetes és jó volt. Önmagunkat is kipróbálhattuk más helyzetekben, mikor nem csak az osztálytársaink előtt kellett megszólalnunk, vagy hogy csoportmunkában mennyire tudunk jól együttműködni.

Ha szereted a törit, egy ilyen verseny után csak még jobban megszereted. Teljesen belevonódhatsz egy témába a kreatív ötleteiddel, azzal, hogy hogyan valósítod meg az adott feladatot. Te magad kutatsz a témában, és úgy dolgozod fel azt, ahogy a saját fejedben átlátod. Ezek mind olyan dolgok, amiket fantasztikus érzés megtapasztalni, és ez a verseny nagyon jó alkalom rá. Ráadásul nagyon kedvesen fogadnak a döntőben is, és szinte el is felejted, hogy egy versenyen vagy. A szervezés is szívből jött, látszott, hogy nagyon sok munka van az egészben. És lehet, hogy a Banu Klán jövőre is összeáll, és tanulva a hibáiból, újra indul a versenyen. És a döntőig meg se áll. De hogy hogy lesz, azt még senki se tudja. De szeretnénk, az biztos.

A Banu Klán csapat tagjai: Sándor Csenge, Somogyi Hanna, Szarka Fruzsi, Somos Emma
Felkészítő: Lőrinc László

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotók: kreativtortenelem.hu

Középiskolai történelmi tanulmányi verseny a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézete és a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziuma és Szakközépiskolája szervezésében.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nagylányos apukák, figyelem! - a Leiner Laura interjú

A tinikkel nehéz beszélgetni. Általában alig szólalnak meg, vagy ha mégis, a szülő azt se érti, miről beszélnek össze-vissza. Pár évvel ezelőtt az én szüleim se nagyon érhették, miről hablatyolok. Akkoriban jelent meg a Szent Johanna Gimi sorozat utolsó, befejező kötete, és mondhatom, aki olvasta a sorozatot, csak arról tudott beszélni. Nos, én olvastam a sorozatot, sőt, most is olvasom Leiner Laura megjelenő könyveit. Csakhogy már egy ideje apa is olvassa őket.

 

Azért kezdte el a Szent Johanna Gimit, hogy „tudjon miről beszélgetni” a lányával, hiszen akkor tényleg szinte csak erről a könyvsorozatról tudtam beszélni. Azóta apa olvassa Leiner Laura új könyveit is, persze, csak már miután én elolvastam őket. Nem azt mondom, hogy ezek a kedvenc könyvei, de tény, hogy sokat röhög rajtuk, és egy ilyen közös olvasói élmény (főleg, hogyha tiniregényről beszélünk) sokat dobhat az apa-lánya kapcsolaton. De ez ugyanúgy vonatkozik a család többi tagjára is. De hogy ki is az a Leiner Laura, és milyenek a könyvei? A következő interjú ezekre a kérdésekre is választ ad, szóval figyeljenek a kezdő Leiner Laura-olvasó apukák!

A Szent Johanna Gimi sorozat után az írónő még két regénnyel jelentkezett, majd egy új sorozattal. Ez utóbbi a Bexi-sorozat, ami egy magyarországi, 17 éves, befutott énekesnő mindennapjaiba enged betekintést. Ennek a sorozatnak a második része jelent meg nemrég, és szeptember körül várató a harmadik.

A sorozat második kötete, a Hullócsillag nekem nagyon bejött. A Bexi-sorozat első részét (Késtél) is olvastam és szerettem, de ez most jobb volt. Itt a karakterek számomra jobban megmutatkoztak, és ez hihetetlenül sokat javított a történeten, aminek minden egyes részlete ezernyi kérdést rejteget egy rajongó tini számára, így most ezekből a kérdésekből tettem fel párat az írónőnek.

Leiner Laurának e-mailben küldtem el a kérdéseimet, de meg kell hogy mondjam, a szerkesztőségben egyedül én bizakodtam abban, hogy válaszokat is kapok rájuk. Így, mikor két hét után levelet kaptam az írónőtől, hihetetlenül boldog voltam.

Előre leszögezném: ezt az interjút egy rajongó tinilány készítette. És ha már az apukák szemszögéből is nézzük: így még jobban megérthetik lányuk gondolkodását és könyvélményeit.

– Honnan jött az ötlet, hogy a következő sorozatod szereplője egy fiatal énekes legyen, és hogy a történet jelentős része szóljon egy tehetségkutató műsorról is?

Szerettem volna az előző regényeimtől eltérő történetet írni, és mivel izgalmasnak találom az énekesek életét, ráadásul hiánypótló a műfajban egy hazai (kitalált) tinielőadóról szóló könyv, úgy döntöttem, írok egy sorozatot a témában. A tehetségkutatós szál pedig elkerülhetetlen volt, rengeteg ilyen műsor megy.

– Hogy és mikor kezdted el kialakítani magadban a történet vázlatát, a szereplők karakterét?

Már a Bábel című regényem írása közben tudtam, hogy jönni fogok egy olyan sorozattal, ami kizárólag énekesekről szól, mert a zene minden könyvemben fontos szerepet játszik. Azonban a Bexi-sorozat előtt még nem írtam zenész főszereplőkről.

– Még most is írod a Bexi sorozatot? Elárulod, hány része lesz még?

Jelenleg is a Bexi-sorozaton dolgozom, azonban egyelőre nem publikus, hány részes lesz. Annyi biztos, hogy lesz harmadik része. (És negyedik is…)

– A könyvben úgy van bemutatva a magyar popipar, mintha abba te is belelátnál. Legalábbis nekem ez az érzésem. Ez mennyire van így?

Köszönöm szépen, nagy öröm számomra, hogy ennyire hiteles a történet. Nekem semmilyen rálátásom nincs a zenei pályára, viszont rengeteg olyan dolog történt velem íróként (negatív és pozitív is), amit be tudtam helyettesíteni egy énekesnő karakterébe és helyzetébe.

– A könyvben nagyon sokszor lehetett olvasni arról, hogy mennyire fontos egy előadónak a közönség. Mintha az előadó teljesen ki lenne szolgáltatva… Ezt a fajta, kicsit megfelelési viszonyt te is érzed íróként? Fontosnak érezted, hogy ezt bemutasd?

Igen, nagyon fontosnak éreztem, mert nem kifejezetten hiszek a sztárkultuszban. Számomra evidens, hogy tartom a kapcsolatot az olvasóimmal, hogy figyelek rájuk, hogy nem csak akkor jelentkezem, amikor van egy könyvmegjelenésem, hanem ott vagyok a hétköznapokban is. Nagyon sokáig kaptam olyan visszajelzéseket, főként a közösségi felületeimen, hogy furcsa az, amikor válaszolok, amikor a könyveimtől független témáról beszélgetek az olvasókkal, vagy hogy egyáltalán megkérdezem, hogy vannak. Nekem ez a természetes, és az a természetellenes, amikor valaki elzárkózik a saját közönségétől.

– Bexi nagyon fiatalon, nagyon hamar és nagyon nagyra nőtt a magyar zenei világban – a könyvben. Te elhiszed, hogy ilyen igazából is megtörténhet? Egyáltalán, szerinted lehet ilyen jó menedzsert találni, mint Körte?

Igen, ez abszolút megtörténhet, sőt, gyakran meg is történik. Számomra nagyon fontos a hitelesség, nem írtam volna Bexi karakterét tizenhét évesre, ha nem lenne számos példa arra, hogy ez megtörténhet (hazai és külföldi előadók esetében egyaránt). Körte karakterében pedig nagyon hiszek, akkor is, ha nem hétköznapi. Kell, hogy legyen ilyen mentor, akkor is, ha ő az egy a millióból.

– A történetben sok szó esik arról, hogy az előadók, hírességek, hogyan reagálnak a kommentekre, pozitív vagy negatív megjegyzésekre. Ott van például Nagy Márk, aki még nemigen tudta jól kezelni az ilyenet, vagy Bexi, aki megtalálta a jó utat. Te, mint író, melyikükhöz hasonlóan kezeled az ilyen helyzeteket?

A kommenteket, főleg a negatív véleményeket a legtöbben rosszul kezelik. Azt hiszem, én kivétel vagyok ebben. Öt év alatt (amióta megjelent az első Szent Johanna gimi kötet, és vele egy időben betört hozzánk a Facebook, majd a Twitter) megtanultam kezelni, és ami fontosabb, megtanultam nem reagálni. Soha nem vitatkoztam vagy szóltam vissza egy-egy bántó megjegyzésre, csak elengedtem. Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy száz pozitív komment felett elsiklanak, és az egy negatív megjegyzésre válaszolnak. Én ezt nem tartom jó dolognak, mert pont fordítva kellene működnie. Ha az energiámat azokra fordítanám, akik nem szeretnek, akkor pont azokra nem maradna, akik viszont szeretnek.

– A könyvben nagyon jól mutattad be azt, hogy milyen lehet egy magyar tinisztár élete. Számodra milyen változásokat hozott az, hogy a könyveiddel befutottál? Mennyire hasonlít ez a könyvben leírt szereplők esetéhez?

Az eddig megjelent könyveim szereplői közül Bexi élete hasonlít a legjobban arra, ami velem történt a Szent Johanna gimi megjelenése óta. Számos olyan gondolat és szituáció került bele a megjelent (és a még meg nem jelent) kötetekbe, ami szinte megegyezik az életemmel.

– Volt már valami szokatlan „celeb-pillanatod”? Ami esetleg megtörténhetett volna a könyv szereplői közül is valakivel?

Több ilyen is volt (pozitív és negatív egyaránt), de a legszokatlanabb, és számomra legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy eseményen megláttam egy ismert hazai énekesnőt, majd amikor szerettem volna kérni egy közös képet, elküldött, mondván, hogy „bocs, de most nem”, és beszélgetett tovább. Nem mondtam meg neki, hogy író vagyok, azt sem mondtam, hogy szerettem volna kirakni a közösségi oldalaimra képet, csak tudomásul vettem… Ez fura volt.

– Gondolom, te írod a dalszövegeket a könyvben. Hogyan írod ezeket? Melyik a kedvenced?

Igen, én írom a dalszövegeket. A kötetekben (megzenésítés nélkül) inkább versként hatnak, de írás közben én például hallom a dallamot is, amit kitaláltam hozzá. A kedvencem közülük a harmadik kötetben lesz olvasható (ez a kötet címe is), de a megjelent könyvekből a Hullócsillagot szeretem jobban.

– Gondolom, jártál már Londonban. Legalábbis a könyvből származó leírásaid alapján. Miért Londont választottad annak a városnak, ahova eljutottak a szereplők?

Többször volt alkalmam ellátogatni Londonba. A regényben azért erre a helyszínre esett a választásom, mert amikor kitaláltam a műsort, aminek a forgatására mennek a szereplők, ösztönösen Londonra gondoltam. Valahogy ez nem is volt kérdés.

És most pár olyan kérdés következik, amiket mint rajongó olvasó tettem fel az írónőnek, aki legnagyobb örömömre válaszolt is rájuk. Biztos vagyok benne, hogy a többi rajongót is érdeklik az ezekre a kérdésekre adott válaszok.

– A könyvből melyik szereplő hasonlít a legjobbad hozzád?

A Bexi-sorozat esetében egyértelműen Bexi.

– Van kedvenced a szereplők közül?

Nagy Márk a legnagyobb kedvencem, de Evelint is egy nagyon szerethető karakternek érzem.

– Te mit tennél, ha Nagy Márk megjelenne az ajtódban, zuhanyzás után, úgy, ahogy Bexivel történt Londonban?

Nos. Mindenképpen beengedném. :D

– Aszádék közül ki a kedvenced?

Az olvasók számára az együttes tagjai még kevésbé szétválaszthatók, de a későbbi kötetekben jobban megismerjük majd őket. Mivel addig nem szeretnék senkit befolyásolni, azt mondanám, mindhárom szereplőt egyformán szeretem.

– Geri vagy Nagy Márk?

Természetesen Nagy Márk.

Köszönöm szépen a kérdéseket és sok szeretettel üdvözlöm az Alternatív Közgazdasági Gimnázium olvasóit és pedagógusait!

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Leiner Laura sorozatai:
A Szent Johanna gimi sorozat 1-8. (2010-2013, Ciceró Kft.)
Bexi sorozat: Késtél (2014), Hullócsillag (2015, Gabo)

Fotók: Pannon RTV

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Csak előadták Sipos tanár úr és diákjai történetét – MÁS NEM TÖRTÉNT

Április 18-án két barátnőmmel és az irodalomtanárunkkal látogattunk el a Dohány utcába, a Hátsó Kapu színháztermébe. A Más Nem Történt című darabot néztük meg, de el kell mondanom: a darab nézése közben bennem nagyon sok minden történt.

Embert nem hagyhat hidegen egy olyan darab, ami az ő korosztályáról szól, egy olyan dologról, ami akár vele is megtörténhet. Ráadásul az egészet szinte vele egykorú gimnazisták és egyetemisták adják elő. A PanoDráma Sipos Pál és az általa molesztált diákjai történetét dolgozta fel.

Rám már eleve hatott a Hátsó Kapu színházterem személyes hangulata, világítása és bensőséges berendezése is. A Más Nem Történt óta még egy darabot láttam ott, és engem ez a légkör teljesen bevon az előadásba, de egyben kicsit sebezhetővé is tesz. És pont ez az egészben az utánozhatatlan. Miközben az előadást néztem, egyszerre éreztem magam kínosan, de nyíltan is. Az előadás lehetővé teszi, hogy az ember kicsit magába mélyedjen, alakítsa magában a történetet, és olyan kérdéseket tegyen fel, amiken muszáj gondolkodni. Az egész nekem túl igazi volt. Annyira vágytam a végén egy feloldásra, de az nyilván (hűen a valósághoz) nem érkezett meg.

Bár a PanoDráma alapvetően verbatim színház, vagyis szó szerint rekonstruálja a valóságban megtörtént eseményeket, ez az előadás most más volt. Pass Andrea színházpedagógus írásában és rendezésében a párbeszédek kitaláltak, de maga a történet nem sokban különbözik az eredetitől. Adott egy jó fej, de aberrált tanár, nyiladozó kamaszok, bizakodó szülők.

Igazából rögtön nem is tudtam feldolgozni, amit láttam. A PanoDráma sose ment el addig a bizonyos pontig, mindig csak az előzményeket láthattuk. És talán pont ez hozta létre azt a légkört, hogy „bármi megtörténhetett, de nem történt semmi”. Arra, hogy miért vagy hogy képes egy tanár ilyenre, nem közvetlenül tértek ki a darabban, de folyamatosan ott lebegett a téma az előadás közben. Egy hatalmas érthetetlenség, zavarodottság, düh és tehetetlenség felhője. És persze a legyintés. Amit a néző is tehetett volna: „Ja, ez tényleg szomorú dolog, de engem nem érint. Akkor kit érdekel?”. De ha az ember ilyen érzéketlen is lenne, a levegőben folyton ott van: „De, veled is megtörténhet!”. Mégis, ami számomra (és nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok) a legfelháborítóbb volt az egészben, az az, hogy miután mindez megtörtént, nem történik semmi. Az emberek homokba dugják a fejüket, a tanár megy tovább, más iskolába, hogy aztán majd ott „se történjen semmi”. De fel lehet tenni a kérdést, ez tényleg a rossz döntés? Egyáltalán van-e jó/rossz döntés az ilyen helyzetben? Meg lehet előzni ezt? Mitől függ, hogy kivel fog megtörténni? Hogy lehet feldolgozni az egészet?

A szereplők karakterei voltak a legérdekesebbek számomra. Az, hogy a színészek mégis maguk voltak, de nyilván teljesen el kellett különíteniük saját maguk személyiségétől a karaktert, hiszen egy nagyon nehéz élethelyzetbe helyezkedtek bele, ahol nyilván a legtöbbször ők maguk teljesen másképp cselekedtek volna.

Még két előadás várható, május 13-án és 14-én, mindkét nap este nyolc órától a Hátsó Kapu színházteremben. Szerintem ezt a színházi élményt mindenkinek át kell élnie. És igen, ami az egész színdarab legfontosabb üzenete, hogy beszélni kell róla, tudni kell erről, találkozni kell azzal, és feldolgozni azt, amikor egy tanár molesztál egy diákot.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

fotó: hatsokapu.hu

A PanoDráma bemutatja: Más nem történt
Írta és rendezte: Pass Andrea
Szereplők: Bartsch Kata, Hárs Anna, Ördög Tamás
AKG-s színészek: Fodor Fanni, Szepes Anna, Tóth Angéla

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Kínai poén, 100 napos tojás – Wang mester konyhája

Ha kínai ételt akarok enni, ez az egyetlen hely, amiben megbízok (és amit ismerek). Még apukám talált rá egy munkatársán keresztül, igaz, akkor még a Telepy utcai étteremre, ami közben bezárt, de sebaj, mert most is van, csak már a Gizella úton. Ide látogattam el anyukámmal és húgommal egy késő délután, állatkertezés után, egy jó kis kínai kajára vágyva.

Sajnos nem vagyunk nagyon merészek, így csak azokat az ételeket rendeltük, amiket általában szoktunk. Így nem maradhatott el a 100 napos tojás, a zöld tea vagy a pekingi kacsa. Az étterem berendezése és stílusa nekem egy kicsit erőltetett, de az tény, hogy nagyon vissza akarja adni a kínai kultúrát és dizájnt. Mindenesetre nekem a berendezésből a női WC mosdókagylói tetszenek a legjobban.

Egyébként a WC-ről még annyit, hogy egy egészen meredek lépcső vezet le, amin én egyszer majdnem eléggé csúnyán elestem, szóval nem árt vigyázni. A kedvencem a WC fülkékbe ragasztott kínai szöveg, ami valószínűleg valami jó poén lehet – annak, aki el tudja olvasni. Hát én nem. Ja, és néha a cuki kis lámpát néztem a kukának, szóval erre se árt odafigyelni.

Egy kis várakozás után meg is érkezett az első étel, a 100 napos tojás. Az étkezésről annyit kell tudni, hogy az ételek itt egytálétel helyett egy nagy adagot jelentenek, amit egy nagy tányéron szolgálnak fel, így abból kell kiszedni a saját tányérodra, és úgy kell elfogyasztani. Ez a legtöbb fogással így van. És persze, aki tud, az ehet pálcikával. Mi mindig bátran megpróbáljuk, de aztán szégyenkezve, pár küzdelmes pillanat után, jön a jó öreg bevált villa, amire szerencsére van lehetőség, mert ha nem lenne, lehet, hogy éhen maradnánk...

Szóval, a 100 napos tojás. Ami elsőre fura lehet (ha jól tudom, 100 napig a földbe van elásva, és így készül), de aki szereti a különlegességeket, annak igazán ajánlom. Én nem ennék meg egy ilyet bárhol, de tanúsíthatom, hogy itt én még nem lettem rosszul tőle, szóval bátran megkóstolható. De már az ízéért is simán megéri. A húgom, aki nyolc éves, épphogy csak ismerkedik a 100 napos tojással, de azért bátran bevállalt egy nagy adagot, ami végül valahogy el is tűnt a tányérjáról.

Aztán jöhetett a kétszínű zeller, amit már sokszor próbáltunk utánozni otthon, eddig kisebb-nagyobb sikerekkel. Ha esetleg megpróbál az ember érdeklődni a pincérnél, hogy mi miből is van, vagy hogy hogyan készül, alig kap a kérdéseire választ. Valószínűleg Wang mester titkos receptjei egyáltalán nem publikusak. Egyébként a zellert mi nagyon szeretjük, zsenge, és isteni rajta a szósz, amit már sikerült rekonstruálni otthon. A titok viszont valószínűleg a reszelőben lehet, ugyanis a zeller nem löttyedt, mint ahogy nálunk otthon lesz, hanem zsenge és finom. Szóval a lényeg: a reszelő.

A következő a (főtt) húsos derelye volt, vagyis a „hússal töltött főtt batyu”. Itt megintcsak a szószt tudom dicsérni. A töltelék elsőre kicsit furcsa lehet, mintha nyers lenne. De jobban megnézve nem az, csupán a különleges fűszerezés vagy az elkészítés miatt tűnhet először annak.

Közben megjegyezném, hogy minden tányér ugyanúgy van díszítve, valami (valószínűleg) kínai harcos képével, ami számomra kicsit ijesztő volt. Bármikor, amikor a tányérokra néztem, miközben ettem, ez nézett velem szembe, de azért meg lehetett szokni.

Aztán a következő volt a főétel... Hát igen, csak egy kicsit becsültük túl a kajabefogadó képességünket, de akkor még bátran vártuk a pirított tésztát és a pekingi kacsát, amik egyébként a kedvenceink. A tésztát a húgom általában simán kéri, mert neki túl fokhagymás és túl sok benne a zöldség. A fokhagyma néha tényleg lehetne kevesebb (bár ez adja meg a karakteres ízét), de a zöldséggel nekem sose volt bajom. Bár most elfelejtettünk „sima tésztát” kérni huginak, de azért így se hagyta volna ki a tésztát, szóval ugyanúgy elfogyott.

A pekingi kacsát a mellé tálalt csíkokra vágott hagymával, uborkával kell egy tekercsbe keverni egy sűrűbb, édesebb szója szósz alapú szósszal, ami így együtt igazán különleges és finom. Sajnos volt már arra példa, hogy a kacsán több volt a zsír, mint a hús – ahogy most is. Ettől könnyen meg lehet szabadulni, ha az ember levakarja róla a zsírosabb részeket.

Nem árt tudni, hogy a tányér szélén lévő kis díszítés nem ehető, bár mi azért pár percig töprengtünk ezen, valamint tény, hogy ez a tekercs-készítés nagyon inspiráló is lehet. Ez főként a húgom alkotásán mutatkozott meg.

Mi általában zöld teát szoktunk rendelni az étkezéshez, ami finom, és igazi zöld tea levelekből készül, de nagyon meleg, úgyhogy én már az első öt percben sikeresen leégettem a nyelvemet. Szóval ezek után kérdéses, hogy egyáltalán éreztem-e bármi ízt is, vagy csak képzeltem.

A kiszolgálás egyébként gyors volt, nem volt különösebben gond vele. Én néha hiányoltam még egy kis kedvességet a pincérektől. Kiemelnék viszont egy látszólag kínai származású pincért, aki mind kínaiul, mind magyarul is tökéletesen beszélt. A végére pedig kellemes meglepetés volt, hogy nőnap alkalmából egy szál virágot adtak mindenkinek. Aztán tele hassal hagytuk ott Wang Mester Konyháját, a kínai poénnal a WC-ben, a 100 napos tojással, a kínai pincérrel, de reméljük, nem sokáig, mert ha megkívánunk egy kis kínai kaját, tudjuk, hova kell jönnünk...

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Wang Mester Kínai Konyhája, Bp. XIV. Gizella u. 46/a. (www.kinaikonyha.hu)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Meglágyuló apukák – Új taggal bővült a család

Igazán nagy öröm, ha kistestvér érkezik a családba. Az esetünkben most egy kutya is megteszi. Hiszen ez is szinte annyi dologgal jár, mint egy kisbaba érkezése. De egy kutyát mégsem lehet emberként kezelni. A kutya az kutya.

Már két hete, hogy hazahoztuk Mogyorócskát (más néven Mogyorót, Mogyit), a gesztenyebarna tacskókölyköt, akinek érkezésére a család már december óta készült.  Egy dolog biztos. A kiskutyák cukiságfaktora igen magas. Általában ezeket a jószágokat az ember rögtön megzabálná. A pszichológusok cukiságagressziónak nevezik amúgy ezt a jelenséget, aminek miértjét egyelőre még csak találgatják (mármint, hogy egy cuki állatka látványa miért vált ki az emberből olyan agresszív érzést, hogy „majd megenné”). Szóval tény, hogy a kölykök cukik. Az ember pedig hajlamos úgy bánni velük, mint egy kisbabával, úgy gondolni rájuk, mint egy emberre. Ez tényleg nagy hiba, mert ettől válhat későbbre kezelhetetlenné a történet, a kutya konkrétan olyan hatalommal kezd bírni a családban, mintha ő is egy ember lenne… Egy kutya addig móka, ameddig megért, figyel rád, szófogadó. És amíg nem pisil le.  Azért ezek nyilván nem veleszületett tulajdonságok, még ha olyan édesek is a kölyökkutyák, mindenben azért nem lehetnek elsőre szuperek.

December óta (akkor tudtuk meg, hogy egy ismerősünk kutyájának kölykei lesznek) az egész család kutyanevelési könyveket bújt. Anya annyira belemerült a témába, hogy szerintem simán elmehetett volna kutyapszichológusnak is.

Apa volt nálunk mindig is az, aki erősen ellenezte egy kutya befogadását. Ő volt az, aki mindig reálisan látta, hogy miről álmodozunk. Hogy egy kutya nem csak móka és kacagás. És hogy ő fog csinálni mindent. De addig győzködtük, ameddig nem engedett, és egy szombaton hazahoztuk Mogyorócskát.

Az első héten leginkább csak ismerkedtünk Mogyival, mindenesetre már a harmadik nap tudta, hogy „ül”, de a nevére még nem hallgatott. Persze nagyon cuki volt, ha lehet, még jobban, mint a többi kutyus. Ma már teljesen a család része, mintha mindig is itt lett volna. Persze azért kellett egy kis idő és pár áldozat is. Anya eleinte nem nagyon tudott hogy közeledni felé, aztán az állatorvosnál történt az áttörés. Mikor annyian dicsérték Mogyit, hogy milyen cuki és édes, anyából előtört a gazdiszellem, és mindenkinek boldogan újságolta, hogy Mogyi bizony hozzá tartozik. Ez a lelkesedés persze mára se hagyott alább, sőt, anya azóta is lelkes etetője és folytonos aggodalmaskodó gazdija Mogyinak, akinek időközben azt is megtanította, hogy hogyan hozza vissza egyik kedvenc játékát.

A kistesóm volt mindig is az, aki nagyon szeretett volna kutyát, így meglepő volt, hogy eleinte még ő tudott a legkevésbé kijönni Mogyival. De mostanra már teljes jogú Mogyi-rajongóként csatlakozott a család többi tagjához.

Apánál volt a legmeglepőbb és a legnagyobb változás. Mogyoró lánykutyaként teljesen az ujja – khm… a mancsa – köré tekerte apát, aki pár nap idegenkedés után Mogyi fő kiképzője lett, és vállalta a falkavezér szerepét. Úgyhogy Mogyi őt csodálja a legjobban.

És hogy az én hogy gondolok Mogyira? Pár napja történt, hogy a barátnőimmel elmentünk moziba. Anya még reggel figyelmeztetett, hogy egyre legkésőbb haza kell érnem, megetetni Mogyorót. A film 11:30-kor kezdődött, így hamar leszűrtem, hogy nem leszek otthon egyre. Nos, ez a mozim se sikerült a legnyugodtabbra. Végig izgultam, hogy mi lesz Mogyival, aztán pedig úgy rohantam haza, hogy csoda hogy nem hagytam el semmit. Komolyan. Hazaérve azt látom, hogy Mogyi éppen kikászálódik a kosarából, és elegánsan ásítva pillant rám. Aligha volt éhes. Mindenesetre azért megnyugodtam, hogy hazaértem hozzá. Nos, ezek után mit mondhatnék? Mogyi mindenkit a „mancsa köré” csavart. De azért a következetes nevelésről se feledkezzünk meg, és hamarosan Mogyi az ügyességével és az okosságával még jobban lenyűgöz majd minket. Ez alatt a két hét alatt már megjártuk párszor az állatorvosi rendelőt, nem csak oltásokért, de lenyelt kő miatt is. Szerencsére Mogyi csodásan van, és azóta mi csak még jobban figyelünk rá. És ő is ránk.

Remélhetőleg még jó sok ideig családunk tagja lesz majd Mogyorócska.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek