Szubjektív

A valóságot számokkal is ki lehet fejezni. Megdöbbentő adatokkal. Itt van közülük néhány, amiket a témahét során tartott előadások közben ismertünk meg:

Megtudtuk, hogy a lakosság majdnem fele gazdaságilag egyáltalán nem aktív (kb. 35%), és hogy ahhoz képest, mennyien szeretnének dolgozni, mennyire kevés elérhető állás van. Egy 2010-es adat azt bizonyítja, hogy 100 jelentkezőre nem egészen két állás jutott. Azért ez elképesztő. És sokszor mi szidunk pár embert, akikről azt gondoljuk, hogy nem akarnak dolgozni, mert lusták. Az is megdöbbentő, hogy ha közmunkát végzel, ugyanannyit keresel, mint az állami segély, amit semmi munkával megkaphatnál. De erre nyilván nincs lehetőség, mert egy idő után a segélyt megvonják tőled. Így nem csoda, hogy sokan nem vállalják azt, hogy a segéllyel egyenlő fizetésért egész nap dolgozzanak.

130 ezer fő már feladta a munkakeresést, kb. 200 ezer ember pedig regisztrálva sincs a rendszerben, mert olyan lehetetlen körülmények között élnek – a nemzetgazdaság szempontjából ők konkrétan már nem is emberek. Szembesültünk azzal, hogy a legrosszabb mégis csak az, hogy a gyerekek helyzete a legrosszabb. Ők vannak az egész helyzetnek a legjobban kiszolgáltatva. Erre is jó bizonyíték Zsolti helyzete (őt később megismeritek), és még sok ezer más gyereké az országban. Azt lehetne gondolni, hogy az ilyen dolgokkal mindenki tisztában van, de ez mégsincs így. Az évfolyamnak mindenesetre sikerült képbe kerülnie.

A témahét már jó rég volt. Talán most is csak azért tudom felidézni, mert egy komoly és szép témát dolgoztunk fel a hét során. December közepe volt, és valószínűleg a közeledő karácsony, a cukormázas hangulat is oka volt annak, hogy ilyen klassz dolgot sikerült összehoznia az évfolyamnak. De a szándék volt az igazán fontos. A témahetünknek nem volt igazán neve, rá lehetett aggatni a „Segítés” vagy a „Szegényég” címet, de belátható, azért ezek elég tág fogalmak. Az egésznek igazából az volt a lényege, hogy segítsünk egy kisfiún, aki valahol Miskolc mellett, Lyukóbányán él a nagymamájával, és naponta több kilométert gyalogol a suliba.

Csapó nagyi a túlélésért küzd, és inkább ő nem eszik, mint hogy unkája ne egyen. Fiait alig látja, mind kigyógyulóban vannak káros szenvedélyeikből. Víz nincs a házban, ahol élnek, áram is csak ritkán, és az is hatalmas zajjal és elviselhetetlen szaggal jár, köszönhetően a benzines áramfejlesztőnek. A körülmények tehát nehezen viselhetőek el. De Csapó nagyi minden reggel hatkor elviszi Zsolti unokáját az iskolába, megjárva a szinte járhatatlan utat a háztól a főútig.

Mindeközben még azért is küzd, hogy gondját viselhesse Zsoltinak, mivel a gyámhivatal se hagyja békén… Bámulatos, amit végigcsinál, hetvenéves nagymamaként. Kitartásával és életerejével néha emlékeztet az enyémre… Úgy látszik, ezek a nagyik ma már csak ilyen bámulatosak.

A Csapó nagyi és Zsolti életét bemutató Panoráma című film forgatását 2014-ben fejezték be. Mi is megnéztük, és garantálhatom, hogy ebben nemcsak a szegénységet láthattuk. A kitartásé, a küzdelemé volt a főszerep, a szegénység csak mint egy folytonos, velejáró körülmény nehezítette a helyzetet. Ha az ember látta a filmet, mindenképp segíteni akar. Így tettünk mi is. Egész héten egy olyan jótékonysági estet szerveztünk, amin voltak fellépők (természetesen az évfolyamról), főztünk finomságokat, készítettünk mindenféle kézműves dolgot – mindezt a szülőknek, hiszen őket hívtuk meg. A készülődésbe még belefért egy nap korizás is, ami nagyon jól sikerült.

Aztán elérkezett a jótékonysági est napja. ​Én a főzésben vállaltam feladatot, és pár barátnőmmel megkaptuk a főétel készítésének feladatát: sült hús, párolt zöldségekkel és borsmártással. Ezt otthon készítettük el, mert azért a suliban mégis macerásabb lett volna, és otthon besegíthetett a nagyi. Csak egy iciri-picirit. Ugye, mondtam már, ezek a nagyik utánozhatatlanok! Mint kiderült, minden sült húsnál besegítettek egy kicsit a nagymamák, így aztán csodás főételt szolgálhattunk fel. Én két óráig főztem a párolt zöldséget, ami 10 csomag fagyasztott zöldségből, ripsz-ropsz, ötcsillagos szuper zsenge, vajon pirított zöldséggé vált, amiért igazán megdolgoztunk. Végül is vicces volt, mintha az ember egy nagyüzemnek dolgozott volna, de mindenképp megérte. Ez volt a legkevesebb. Persze nem csak én (a párolt zöldségekkel) meg a nagyik (a sült húsokkal) dolgoztak, hanem mindenki az évfolyamról.

Az előadók egész héten próbáltak, sőt, még egy keringőt is összeraktak páran. Több pincérünk is volt, és mindenki érvényesülhetett a kézműves foglalkozásokon, ahol csodás díszek születtek. És persze a patrónusok is kitettek magukért. Iván tanár úr a csodás hússzeletelő tudományával, és persze az összes patrónus a szervezésükkel, irányításukkal és segítségükkel, ahol csak tudtak. Az est végül remekül sikerült, az előadók nagyon ügyesek voltak, a fogások több Michelin-csillagot is megszereztek.

Pincérnek én is beugrottam, ugyanis majdnem 120 szülőt (és testvért) kellett kiszolgálni az est folyamán. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy a jótékonysági est folyamán az évfolyam 453 ezer forintot gyűjtött össze, amit mind Csapó nagyinak adományoztunk. A hét nagyon szép megkoronázása volt ez a siker. És bár Csapó nagyiék élete még mindig segítségre szorul, legalább mi már tudtunk segíteni nekik. Már csak ezért is hasznos volt ez a témahét. Nagyon.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
Szarka Fruzsina képei

A történet utóélete: „Nem nyafogunk, megyünk!”
http://mediatanacs.blog.hu/2015/03/04/_nem_nyafogunk_megyunk

Panoráma - Egy nagymama emberfeletti küzdelme
Készítette: Dokument-Art & Dunatáj Alapítvány
Rendező: Surányi Z. András
Producer: Szederkényi Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nemrég történt, hogy egyik barátnőm, akivel jógázni járok, hallott a Bikram jógáról. Valamiért ettől fogva eltökélt szándéka lett, hogy kipróbálja. Persze ki más lett volna, aki elkíséri őt, mint én. Na, így jutottam el egy Bikram jógaórára, úgy, hogy szinte semmit se tudtam róla. De, hogy mi is ez? 90 percig negyven fok.

A Bikram jógát Bikram Choudhury alkotta meg. Bikram feladatának érezte, hogy a jóga gyógyító erejével segítsen az embereken. A Bikram jóga programja 26 egymásra épülő feladatból áll, amik egyenként készítik fel a jógázót a következő feladatra. Az egymásra épülő mozgássorokat 38-40 fokos környezetben kell végezni, így is segítve az izmok, a szalagok ellazulását, könnyebb nyúlását, így a sérülésveszély kockázatának lényeges csökkenését.  Ez mind szép és jó, és most azt is elmesélem, hogy hogyan lehet ezt kibírni.

Egy keddi napot választottunk, és kinéztünk egy jógastúdiót (a mi választásunk a Bikram Yoga Szentmihályra esett). A weboldalukon csupán az órarendet kellett megnézni, ahol fel voltak tüntetve az órák időpontjai valamint az oktató neve. Áttanulmányoztuk a „hogy készülj az első órádra” cikket, ami olyan fontos tudnivalókkal szolgált, mint: hozz két törülközőt, igyál sokat és hozz sok vizet, valamint az órák előtt 3-4 órával már ne egyél… Szóval, mi tényleg nagyon készültünk. Sőt, a buszon odafelé még egy röpke kérdezz-feleleket is csináltunk, és így több dolog is kiderült. Például az, hogy Csenge (a barátnő) nagyon várja már az órát, mert ott meleg lesz. Így választ kaptam arra is, miért volt eltökélt szándéka, hogy kipróbálja… Valamint azt is megtudtam, hogy úgy gondolta, hogy mivel mi még gyerekek vagyunk, könnyebben tudjuk majd végezni a gyakorlatokat (hát azt elárulom, hogy ez korántsem így történt). Még volt egy röpke kis kitérő, mivel Csenge nem hozott papucsot, de az apukája szerencsére volt olyan gondoskodó, és elhozta neki. Aztán valamikor be is futottunk a papuccsal és minden mással felszerelkezve a stúdióba.  Én az órára több kis palack ásványvízzel mentem be, pedig egyszerűbb lett volna ott vennem egy másfél literest.

Anyukám – mondanom sem kell – izgult, tartott az órától (jobban, mint mi, pedig ő nem is jött), így miközben mi pont a recepción jelentkeztünk be, és rendeltünk smoothie-t az óra végére, megcsörrent a telefon. Anya hívta fel a jógastúdiót, és miután már a jógaoktatóval is beszélt pár percet, a külön figyelem garantált volt a számunkra, hiszen anya megkérte az oktatót: „Vigyázzon ránk!” Hát, ez van, ez egy anyuka dolga… Ezek után jöhetett az átöltözés, akkor már tényleg nagyon izgultunk, és végül papucsunkban felcsoszoghattunk az emeletre, és beléptünk a felfűtött szobába, ahonnan majd csak kilencven perc múlva léphettünk ki.

Az óra pár percen belül el is kezdődött, az elején kisebb botlásokkal. Például elfelejtettem leteríteni a törülközőmet a matracra, vagy, mint később kiderült, csak arra kijelölt, az oktató által jelzett időpontokban, „ivásszünetekben” lehet inni. Persze ez is úgy derült ki, hogy mi ittunk, és ránk szóltak. Sebaj, az óra ment tovább, igaz, csak ekkor kezdődtek az izgalmak. Még az elején mondták, hogy aki rosszul van, az rögtön feküdjön le, majd ha újra jól van, nyugodtan álljon fel, és csatlakozzon a csoporthoz. Nos, én az elején valóban sokat feküdtem. Csenge viccesen meg is jegyezte később: Emma, az elején fáradt voltál? Sokat feküdtél…  Haha, nagyon vicces. Mondjuk tény. De a fekete foltok a szemeim előtt is azok voltak.

Egy idő után Csenge lába kékes-lilás színt öltött, és tényleg azt hittem, ott fog „elkékülni”. Bár akkor nem volt ez annyira vicces, tényleg olyan volt, mintha mindjárt hívni kéne a mentőt. Mondjuk utána, ahogy jött, el is múlt, Csenge érrendszeri problémái rendbe jöttek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen, cseppet se zökkenőmentes kezdet, igényelt némi kontaktot. Egymásra pillantottunk vagy meresztettük a szemünket. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elültessenek egymás mellől, és befurakodott közénk egy idegen férfi. Megtanultuk: a jógán mindenki magára figyel.

Ezek után sorban jöttek a feladatok. Mivel először voltunk, sokat nem kellett még végeznünk, vagy nem is tudtunk. Nagyon nehezek voltak. Az ember hangulata igen ingadozó egy ilyen órán. Így voltam én is ezzel. Néha úgy éreztem, hogy: „milyen jó, olyan fitt vagyok”, máskor viszont: „mindjárt meghalok!” Szóval igen, változó.  De igen hamar elrepült az a kilencven perc, nem több, mint egy epocha. A végén két relaxáció volt, az utolsón mindenki kapott egy megfagyasztott törülközőt. A hideg, illatanyagos törülközővel nem igazán tudtunk mit csinálni, de a többieket utánozva végül mi is az arcunkra raktuk, kellemes és életmentő frissítőt és hideget tapasztalva ezzel. Majd vége lett az órának, és a teremből kilépve az ember komolyan fázni kezdett.

Én nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e a jóga vagy sem. Azóta se tudom. Mindenesetre ami utána az öltözőben volt, az felért egy állatkerttel. Különböző korú nők tömegesen zuhanyoztak és öltöztek, így végül röpke negyven perc után mi is megfürödve és felfrissülve léphettünk ki az öltözőből. Utána még várt ránk az óra előtt rendelt isteni smoothie, amit a szívószállal igen nehéz volt inni, de végül csak megoldottuk. Így tehát a smoothie-val zárult a Bikram jógás kalandunk, amivel kapcsolatban még mindig nem tudunk dűlőre jutni. Tetszett vagy sem? De kipróbálásra mindenképpen ajánljuk. Az élmény feledhetetlen és fájdalmas. De a smoothie, az tuti megéri. Csak ne vacakolj a szívószállal.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Minden év decemberében gyerekek ezrei írnak levelet a Mikulásnak. Hogy ezeket hova kézbesítik, és hogy eljutnak-e egyáltalán eredeti címzettjükhöz, engem mindig is érdekelt. Nos, most már bárkit megnyugtathatok róla, eljutnak. És nem is tudja senki elképzelni, hogy mekkora készültséggel fogadják őket.

Én is megtehettem egy ilyen levélnek a kalandos útját. És mondhatom, végig izgultam. Kezdjük ott, hogy ha nem csak egy levelet, hanem saját magunkat akarjuk eljuttatni a Mikuláshoz, repülőre kell ülnünk. Hacsak nem akarunk 3000 km-t máshogy megtenni. A repülőutakon pedig általában mindig van turbulencia, csak hogy egy kicsit még izgalmasabb legyen. Na, én minden repülésnél megállapítom, hogy nem szeretem az izgalmakat. Budapestről Helsinkibe az út 2 és fél óra. Az ember ingyen kortyolgathat áfonyaitalt, és pénzért még egy kis ízelítőt is megkóstolhat a finn finomságokból. A helsinki repteret már nagyon vártuk. És nemcsak amiatt, hogy leszálljunk, de a boltok is érdekeltek. Végül azok nem is annyira nyűgöztek le, egy elbújtatott olvasóterem azonban annál inkább. Az se a könyveivel, hanem inkább a berendezésével.

A kép önmagáért beszél, de a kis hangszórókat, amikből madárcsicsergés szól, kár lenne kihagyni az elbeszélésből. Kár, hogy ilyet Magyarországon nem lehet találni, mert itt tényleg kényelmesen lehetett várakozni a másik gépre.

A következő repülőgépnek a helyébe valahogy csak egy kis propelleres gépet tudtam elképzelni, ami majd azt a néhány főt elszállítja az északi sarkkörre, Rovaniemibe, ahova még a Télapó is rénszarvasszánnal jár... De mint kiderült, szinte annyian tartottak Rovaniemibe, mint Helsinkibe. Úgyhogy a propelleres gép elmaradt. És egy röpke másfél órás út után megérkeztünk a Télapó városába. A reptér nem volt nagyobb egy magyarországi szupermarketnél. 10 centis hóba érkeztünk, és akármennyire meglepő, nem is volt annyira hideg. Mínusz 4 fok körül lehetett, pedig azt hallottuk, hogy akár -50 is lehet. Nos, az akárt elfelejtették hangsúlyozni, de azért nem voltunk emiatt annyira mérgesek.

Utazási irodával utaztunk, ami a reptéren egy busszal és egy igazi manóval fogadott. Egy lány manó volt, és mint kiderült, ő tényleg igazi volt. Ugyanis rákérdeztem, és elmondta nekem, hogy elvégezte a manóiskolát, és most hivatalosan is a Télapó manója. Szóval, ha bárki manókarrierre vágyakozik, tudja, hova kell jönnie. A Télapóhoz.

Ezek után a busz elvitt minket a szállásra. A táj gyönyörű volt. Még sötétben is ki lehetett venni a gyönyörű havas fenyőket. Szóval szinte majdnem olyan volt, mint a síelésen, csak mégis más. Mert sehol se volt hegy. És egy picit több hó volt.

A szállást igaziból minden igényt kielégítő, tipikus finn faházak jelentették, és egy közös főépületben volt lehetőség reggelire és vacsorára. És minden faházikóhoz külön szauna tartozott. Számomra furcsa volt maga Rovaniemi: egy kis város, és a díszeivel, a felépítésével nem tűnt a Mikulás otthonának. Persze, ha az ember a térképen észrevette az utcahálózatokból kirajzolódó rénszarvasfejet, vagy azt, hogy az utakon a hó nincs eltakarítva, mégis, milyen jól lehet haladni (az autók kerekén kis kiálló tüskék vannak, amikkel havas utakon is jól lehet közlekedni) rájött, hogy valami mégis varázslatosabb, vagy csak nem a megszokott ezen a helyen. És nemcsak a Mikulás miatt. Ez a város az északi sarkkörön fekszik.

Az első nap délelőttjén egy huskyfarmra látogattunk el. Fontos megjegyezni, hogy bármennyire is nem tűnt hidegnek az a mínusz 4 fok, azért ha az ember több mint három órát készül eltölteni a szabadban, bizony máris megváltozik a véleménye. Ezért is találták ki a „termoruhát”, ami igazából egy piros-fekete kezeslábas anorák, amit még az érkezés napján lehetett kölcsönözni.

Kesztyű, cipő is járt hozzá – és persze mindenki boldogan elfogadta ezeket. Miután megkaptuk a termoruhákat, az elkövetkező két napot úgy is jellemezhetném, hogy piros és fekete és meleg. Szóval igen, a termoruha mindenkinek bevált. Kivéve, hogy mikor vissza kellett adni, azért senki se bánkódott annyira. Egy kezeslábasból ki-be öltözködni nem éppen jó móka.

De a huskyfarm annál inkább. Minden család mehetett egy kört a szánnal, amit tizenkét husky kutya húzott. Az élmény leírhatatlan, de csupán max. 3 percig tart. Kivéve, ha a kutyák már a sokadik családnál megunták, és a pálya közepén megálltak. Szóval azért tartogattak meglepetéseket. De attól még nagyon klassz volt.

Ezek után, a finn szokásokat követve, behívtak minket egy melegedő faházba (ami, ha nagyon hagyománykövetőek lettek volna, egy sátor lett volna). Itt ismerkedtünk meg először a Glöggivel, amit az idegenvezetők viccesen csak bogyólének neveztek, ugyanis egy nagyon édes, magvakkal megszórt meleg ital volt, ami hasonlított a forralt borhoz, de nem volt alkoholos. És persze az elmaradhatatlan gyömbéres mézeskaláccsal is megkínáltak minket. Aztán vissza a szabadba, és jöhetett az egész út legcukibb része: a bébi huskyk! Vagyis a kutyakölykök. Ők még egy ketrecben vannak az anyjukkal, az idősebb kutyák pedig egy-egy fához kikötve. Őket is meg lehetett simogatni. A huskyfarm nagyon szép hely – egy fenyvesek között megbújó kis kutyatelep, cuki bébi huskykkal.

Ebédelni a városban volt lehetőség. Mindenképp ki akartunk próbálni valami finnt. Nem tetszett se a legészakibb McDonald’s (amivel azért egy fotót megengedtünk), de az a finn étterem se, ahol 50 euróért kínáltak barnamedve-steaket.

Aztán találtunk egy viszonylag jó éttermet, a Fransmannit, ami eredetileg egy kicsit franciás beütéssel rendelkezett, de a „lapplandi” menüjük igazán lappföldi lett. Itt kóstoltuk meg a lazaclevest, és persze a rénszarvast. Tényleg nagyon finom volt. És az elmaradhatatlan Glöggi is az asztalra került.

Ezután következett a délután, amiért igazából eljöttünk. Ugyanis ellátogattunk a Mikulásfaluba. Egy picit olyan volt, mint a mesékben. Az északi sarkkör vonala nagy oszlopokkal és égőkkel volt jelölve, így aztán ünnepélyesen át is lehetett azt lépni. Az első utunk magához a Mikuláshoz vezetett. Sajnos pont belefutottunk egy japán turistacsoportba, amit meglátva megkérdőjeleztem, hogy ez tényleg csak egy turistacsoport-e, és nem az egész ország. Szóval nagyon jó hangulatban várakoztunk a Mikulásra egy olyan helyen, ami tényleg káprázatosan volt megépítve… A Mikulás egy elkerített kis szobában ült, és mindig csak egy család ment be hozzá. Egyszer aztán végre mi is bejutottunk.

A Mikulás nagyon kedves volt. Mellé telepedve több fényképet, és még videót is készítettek rólunk, amit később 10 euróért lehetett megvásárolni. Saját kép készítésére nem volt lehetőség. Megkérdezte, hogy mikor érkeztünk, honnan, és hogy mikor megyünk haza. Megkérdeztem tőle, hány éves.

– Ó, elég idős vagyok, elég idős. Hidd el. Mindig, amikor elkezdem számolni, háromszáznál elalszom! – válaszolta mosolyogva a Télapó és mivel tetszett ez a (sablon)válasz, hamar beletörődtem abba is hogy több kérdésre már nem lesz lehetőség, hiszen már a kamerába kellett mosolyogni.

Ezek után a Mikulás mind nekem, mind a húgomnak adott egy kis matricát a pulcsinkra, amely azt hirdette, ettől fogva mi is az ő kis hivatalos segítői lettünk (kár hogy utána ez a pulcsival együtt a mosásban végezte...).

Kilépve a Mikulástól, az embert megcsapta a karácsonyi hangulat. A kis Mikulásfalu ezernyi meleg színben pompázott, és a karácsonyi dalok most nem is tűntek annyira elviselhetetlennek. Már sötétedett, ugyanis itt az északi sarkkörön a nap fél 11 körül kel és délután 2 körül nyugszik, és már jócskán benne jártunk a délutánban.

Ezek után megnéztük a jégből készült szállodát, ahol a nagyon elvetemültek még szobát is bérelhetnek, de mi inkább csak ittunk valamit az iglu bárban.

Aztán meglátogattuk a Mikulás postahivatalát, ahol ott volt az a tömérdek levél, amit a gyerekek küldenek a Mikulásnak. Mindegyiket felbontják és elolvassák. Országok szerint rendezve. A postahivatalból mi is adtunk fel levelet. Pár rokonnak, barátnőnek. És ezek után már menni is kellett, indult a busz. Mikulásfaluban még nagyon sok mindent nem láttunk, de úgy éreztük, azzal, hogy találkoztunk a Mikulással, semmiből se maradtunk ki. És igazunk volt.

A második nap egy rénszarvasfarmra látogattunk el, ahol megismerkedtünk az igazi lappokkal, ülhettünk igazi vendéglátósátorban. Az is kiderült, hogy a lappok, nagyon vicces emberek.

De a csúcspont mindenképp az volt, mikor kettesével, egyedül, felültettek minket egy szánra, a kezünkbe nyomták a gyeplőt és mehettünk egy kört a rénszarvassal. Egyébként a rénszarvasok nagyon alacsonyak ahhoz képest, ahogy elképzeltem őket. A simogatást nem annyira tűrik, de fényképezkedni jól lehet velük… Alapjában véve cuki, de buta állatok, akiket sajnos a húsukért és a prémjükért tenyésztenek a lappok. A táj itt is gyönyörű volt, olyan, mint a mesékben. És a nagy szánkópálya is minden gyereknek nagyon tetszett. Miután mindenki ment egy kört a rénszarvasokkal és a külön miértünk odajött (másik) Télapóval is találkozott, forró csokival és mézeskaláccsal kínáltak minket, majd kaptunk egy oklevelet arról, hogy legalább 18-szor átléptük az északi sarkkört és egy 5 éves „rénszarvasszánhajtó” jogosítvánnyal is megajándékoztak bennünket, ami az egész világon érvényes. Szóval ezentúl rénszarvasszánon is elmehetnék a suliba.

Délután szabad program volt, a városban sétálgattunk, ajándékokat szereztük be, ebédeltünk... (most csak egy szendvicset), majd ellátogattunk az Arktikumba, ami egy híres és nagyon jó interaktív múzeum a városban. Az épület úgy néz ki, mint egy nagy üvegujj, ami pontosan annak is lett szánva. Az ujj pedig pontosan az Északi-sark fele mutat. A kiállítás nagyon jó volt, és nagyon jól bemutatta, milyen az élet a sarkkörön. Az utolsó éjszaka, attól eltekintve, hogy eléggé megbetegedtem és folyamatosan köhögtem, remekül telt. A finneknek december hatodikán nemzeti ünnepük van, így a szállodában óriási nagy fogadást rendeztek, és biztos megfordult ott Rovaniemi krémje, mert mi csak egy zsúfolt kisteremben vacsorázhattunk, de a szánkózás a szánkópályán még betegen sem maradhatott el. Kezdtünk kicsit elbúcsúzni Lappföldtől, ami nagyon nehéz volt.

A visszaút nem volt vészes, bár nagyobb gép ment Rovaniemiből Helsinkibe, mint Helsinkiből Budapestre. Mindenesetre a propelleres gép ezúttal is elmaradt, szerencsére.

Annyit azért még hozzáfűznék, hogy a Rovaniemi Egyetemen külön Mikulás szak van, ahol olyan érdekes szociológiai tanulmányi megfigyeléseket tesznek, mint hogy egy iráni kisfiú békét kér a Télapótól, egy svájci fiú pedig egy Ferrarit. Azt is összehasonlítják, hogy 20 éve miket kértek a gyerekek, ahhoz képest, hogy a mai napokban mik a kívánságok. Mindenesetre érdekes elgondolkozni ezekről. Meg úgy általában egész Lappföldről, és erről a kis varázslatos városról az északi sarkkörön, Rovaniemiről, a Mikulás otthonáról.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Miskolc, Drót bisztró, avagy a föld mélyén

A miskolci kirándulásomról szóló cikkemben említett Drót bisztróba egészen lelkesen toppant be családunk, egy jó vacsorát remélve. Nos, ez sajnos nem igazán szerepelt az étlapon.

A helyiség a berendezése és az étlapja alapján tipikusan egy feltörekvő, és nem csak a hagyományos, „nagymamás” ételeket kínáló étteremnek látszott, ami Miskolcon valószínűleg még ritka, ám Budapesten már közhelyes – de még mindig van esély arra, hogy jó legyen.

Az előételt, levest kihagytuk, rögtön a főételre tértünk. A kiszolgálás nem volt olyan vészes, sőt, ameddig nem érkezett meg a főétel, egészen kellemesen telt az este. De kihozták a főételt. Tömör leszek. Én egy félig nyers pisztrángot kaptam, olyan „házi tésztával”, ami elment volna a szomszéd kisbolt legsilányabb termékének is. Se íze, se bűze. Ráadásul az (állítólag) párolt pisztrángot olyan hagymával tekerték össze, ami ehetetlen és rághatatlan volt. A csípős fűszerezés pedig egyáltalán nem illett az ételhez. De említhetném még a kacsát is, ami kőkemény volt, ráadásul a szőrszálak ijesztően meredeztek felfelé. Guszta látványban részesülhettünk. Mivel nem laktunk jól a főétellel, megpróbálkoztunk a desszerttel. A tripla csokis összeállításban a csokifagyi volt az egyetlen ehető dolog, a torta műízű és száraz volt. Kedvencem volt, hogy az összeállításhoz járt egy kis hagymapiszok (ha nem lett volna elég hagyma a főételhez), ami elegánsan a tál széléhez volt tapadva, egészen látható helyen, valószínűleg a mosogatás maradékaként.

Ezek után, hogy írjak egy kis pozitívumot is, igazán tetszett a só- és borstartó. Kb. ennyi.

Ha egy felejthetetlen vacsorára vágyik, bátran ajánlom. De érdemes lehet megvárni, amíg megtanulnak főzni.

Végállomás Bistorant, Miskolc egén

A már jól ismert helyre sokadszorra térünk vissza. A Végállomás bisztró kellemes, családias, de ugyanakkor nagyon modern hely, ahol az ételeket is hasonlóan jellemezhetjük.

Meg kell jegyezni, hogy kicsik és nagyok is találnak kedvüknek megfelelőt az étlapon, ami nem brutálisan hosszú, de a választék széles, így biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak az ételek, de az alapanyagok is frissek. Bátran „végigmentünk” a fogásokon. Az ízelítő bisztorant falatok olyan finomságokat takarnak, mint a libamáj, a párolt sonka és hasonlók. A mellé felszolgált házi kenyér is nagyon finom. A levesről nehéz dönteni. Cékla, sütőtökkrém, de az egyszerű, ám annál nagyszerűbb húsleves is megtalálható az étlapon. A választáskor csak jól dönthetsz.

Főételként a steak nagy sikert aratott, pont jól volt átsütve, és egyáltalán nem volt rágós. A mellé felszolgált sült hagyma pedig igen különleges és ízletes darab volt. Kicsit később tudták csak kihozni, de megérte a várakozást.

A desszertek hasonlóan finomak voltak, ha nem még jobbak. A pisztáciás csokoládétorta citromos meggyel, csokoládéfagylalttal fantasztikus választás, és még a nem csokikedvelők is egyből beleszeretnek. Nálunk nagy sikert aratott.

A Végállomás Bistorant bájos, szerény hangulatával és meggyőző ételeivel mindenkinek kellemes emlékkel szolgált.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nemrég ellátogattunk Miskolcra, apukám szüleihez, és persze azért, hogy sokadszorra is megcsodáljuk a várost – ami szerintem leginkább egy beton lakótelephez hasonlít, de attól még szeretem.

A hétvége mi mással kezdődhetett volna, mint egy DVTK női kosárlabdameccsel, mivel apa nagy szurkoló, és ki nem hagyna egy ilyen alkalmat. Egyébként a kosárlabdát még meg is értem, ráadásul nők játszottak, így egész jó volt. A meccs után beültünk egy étterembe, amiről egész jókat lehetett hallani – a Drót bisztróba. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény, sőt, megfogadtuk, hogy soha többet nem jövünk ide. Szóval, nem ajánlom. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

A szállásunk egy apartman hotelban volt (Centrum Apartman), ugyanis a nagyszülők lakása nem bírt volna el még négy embert. Már egyszer szálltunk meg ott, igazából semmi különös. Az apartmanok olyanok, mintha az ember most költözött volna be: csak alapbútorok, és semmi design. Viszont mindegyikhez van nagy erkély. Kérdéses, hogy mire tudod használni abban a két napban, de ez azért klassz. Még annyit hozzáfűznék, hogy ebben a miskolci szállóban a reggelit szerintem érdemesebb elkerülni. Nem kifejezetten rossz, de ha valaki nem akar reggeleken át zsömlét majszolni, akkor már érdemesebb elmenni a közeli McDonald’sba. Érdemes tudni (amit mi csak így, a második ott töltött alkalomkor tudtunk meg, bár mind a kétszer tapasztalhattuk), hogy minden pénteken „senior” táncklub van a szállodában, így azon a napon számíthatunk az éjszakába belenyúló, „igazán mai” zenére. A mi szobánkban volt egy füstjelző, ami be volt fedve szemeteszacsival. Ebből is látszik, milyen találékony a magyar nép, ha a dohányzásról van szó.

Másnap a diósgyőri várat néztük meg, ami nemrég lett felújítva. És tényleg, most már sokkal több lehetőséget nyújt, mint azelőtt. Több szoba látogatható, és mindegyikből megtudhatunk egy-egy apróságot arról, hogy hogyan és kik éltek ebben a várban régebben. A családban nagy sikereket ért el a fémművesek terme, ahol korabeli sisakokat lehetett felvenni és kardokat lehetett kipróbálni. Szerencsére senki sem sebesült meg.

Végigjártuk a várat, ahol megmaradt a régi kilátó, továbbra is gyönyörű kilátással. Néha összeütköztünk pár korabeli viseletű emberkével, akiknek a megbízatása az volt, hogy aki igényt tart rá, azt körbekalauzolják a várban, mindezt régies beszéddel aláfestve. Mi sajnos kihagytuk ezt a csábító ajánlatot. Volt egy egészen érdekes kis zuga is a várnak, ami annyira megbújt, hogy az ember, ha egyáltalán észrevette, rögtön késztetést érzett rá, hogy belessen, mi lehet ott. Ha megtette, hatalmas meglepetés várta: egy fénykép.

Szóval azért látszott, hogy nagyon törekedtek arra, hogy egy modern családi kirándulóhelyet alakítsanak ki a várból. Ezt bizonyította az is, hogy szinte minden terembe elektronikus információs táblákat helyeztek el, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy egyszerre csak egy ember tudott nézelődni rajta, így a vár körbejárásának végére csodálkoztam is azon, hogy a mi családunk nem keveredett tömegverekedésbe a táblákért. Ugyanis ilyenre is volt példa. Viszont állíthatom, hogy elérték a céljukat, ugyanis annyi ismerőssel találkoztunk, hogy megállapíthattuk: a diósgyőri vár már most is központi helyet foglal el a miskolci családok és turisták szívében.

Ebédelni egy már kipróbált helyre mentünk, a Végállomás bisztróba. Ég és föld volt a különbség a tegnapi étteremhez képest, ezt már bátran ajánlom, Miskolc legjobb étterme. Érdemes foglalni. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

Szombat délután apával tartottam a DVTK-Dunaújváros focimeccsre, a VIP-ből nézhettük végig a mérkőzést. A székre külön ki volt írva, hogy a miénk – menő volt.

VIP karszalagot is kaptunk, amit csak egyszer ellenőriztek, de úgy látszik, jó volt az ellenőr arcmemóriája, mert ugyan többször is ki-be járkáltunk, de máskor nem kérte. Jó hideg volt, de kaptam kakaót, így azzal elvoltam, amíg kezdődött a meccs. Lejátszották a csapat indulóját is, amit már sokszor hallhattam apától. Aztán elindult a játék. Az elején még nem volt annyira izgalmas, addig felfedeztem, hogy van külön DVTK csomagolású ropi, így azzal fotózkodtam egy sort.

Majd mikor megtörtént az első kiállítás és a gól, minden sokkal izgalmasabb lett. A bírót hamar elítéltem, főleg azért, mert körülöttem mindenki ezt tette, erősen mutatva ezt a véleményt a külvilág és a bíró felé. Na mindegy, szóval teljesen ki voltam akadva az eredmény láttán. A félidőben 0:3 az ellenfélnek. Mindez nem így lett volna, ha a bíró igazságosan ítél, szóval nekem ez jött le. Mindenesetre hosszú volt a félidő, főleg, hogy nem sok örömmel járt, így egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam lefotózni a labdát a levegőben. Egész jól elvoltam, és szerencsére tök sokszor nagyon magasra repült a labda (valószínűleg a játékosok is idegesek voltak), szóval volt lehetőségem is. A végére sikerült lekapnom!

Aztán jött a szünet, kaptam egy banánt és egy vizet, szóval boldogan tértem vissza a fagyos lelátóra. Az indulatok nem csillapodtak a második félidőre sem, így a hangos drukkolás és az elégedetlenkedés (főleg a bíró irányába) nem csillapodott, de azért meghozta a gyümölcsét. A Diósgyőr kezdte behozni a lemaradását. Azért néha még akkor is unatkoztam, így aztán megpróbáltam megállapítani, hogy kin áll vagy bukik ez a meccs. Arra jutottam, hogy a kisfiún, aki visszadobja az új labdát, ha az előző kiment. Gyorsan le is fotóztam.

Aztán volt egy vicces jelenet (bocsánat, szomorú), mikor az ellenfél egyikjátékosa „megsérült”, és hordággyal kellett levinni a pályáról. Csakhogy félúton le kellett rakni, mert a hordozók nem bírták el. Ettől függetlenül, pár perc múlva már a saját lábán vonult le a játékos a kispadra, látszólag makkegészségesen.

A végeredmény 3:3 lett, ami azért nem túl fényes, de ennek is nagyon örültünk. A nagypapám nem jött ki a meccsre, szóval otthon eleget dicsekedtem azzal, hogy én meg igen. Így zárult a miskolci út.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az indulás számomra elég zsúfoltra sikeredett. Aznap pakoltam csak össze, és a 12 napra legalább kétszer annyi ruhát sikerült összekészítenem, így aztán horrorisztikus tömegű táskával indultam útnak. Ezzel a pakkal még megjártam a húgom évzáróját, majd utána következhetett a hosszú buszút. Így indultam tehát útnak: már eleve fáradtan, sok cuccal, de annál több kedvvel, hogy az évfolyam nagy részével együtt meghódítsuk Milánót, Dél- Franciaországot és Monacót.

Milánó

Milánóban egy éjszakát töltöttünk, és estére úgy éreztük, mintha ötször körbejártuk volna az egész várost. Megfordultunk a Dómnál, átvágtunk a Vittorio Emanuele bevásárlócsarnokon, megcsodáltuk a Scalát és sétáltunk egy nagyot a városban – érintve csatornákat és hangulatos kávézókat. És elmondható, hogy a nap végére mindenki a szívébe zárta a várost.

Ismét egy hosszabb buszút után megérkeztünk az úti célunkhoz, a Les Mésanges-i Jeka házhoz, ahol már várt ránk a Tarn folyó és a sok program.

A szállás

Első nap egy nagy túra a Point Sublime fennsíkra. Ezt a kirándulást a nehezen megmászható szakasz ellenére a gyönyörű kilátás mindenképpen emlékezetessé tette. Aztán ott volt a roqueforti sajtgyár, a Millau-i völgyhíd és egy egész nap a közeli aqualandben.

Völgyhíd

Az Aven Armand cseppkőbarlang fantasztikus fénytechnikája egy életre lenyűgözte a csoportot... Aztán volt még városnézés Montpellier gyönyörű és hangulatos utcáin, izgalmas raftingolás a folyón és végül a kajakozás, ami közben megtapasztalhattuk, hogy miért is hívják ezt a környéket méltán Franciaország „Grand Canyonjának”. Les Vignes környékének hangulatát nem lehet elmagyarázni, csak átélni. Mi ezt tettük.

A visszafelé vezető út egyértelmű fénypontja Monaco volt, amit külön kis csapatokban nézhettünk meg. Átérezhettük a város pezsgő hangulatát, megcsodálhattuk a fantasztikus panorámát. Az útból pedig nem maradhatott ki a fürdés a tengerben, amit az egész csoport boldogan fogadott.

Monaco

Budapestre fáradtan, görnyedten és tengervizesen érkeztünk meg, de rossz élményekkel egyáltalán nem. Ha egy csoport egy ilyen úton szerez közös élményeket, annak megvan a maga értéke.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nálunk általában a mesecsatornák mennek. Meg a sport. De azok jó sokat. És most, az ünnepek előtt, alatt, a szokásosnál is több reklám ment rajtuk. Úgyhogy nem csoda, hogy naponta más játékot akart megvetetni a hugi. Ezek általában egynapos fellángolások voltak, nem kell többet látni bennük. Nemrég azonban valami olyan került a játékboltokba, ami két nap nyaggatás után már az otthoni játékok táborát erősítette. Egy mágikus Dzsinn (Jinn).

Mivel az én kis tesómról van szó, nem kérdés, hogy mennyire megbecsüli játékait. Az már csak hab a tortán, hogy ha kiszemel egy játékot, mennyit tud vacillálni azon, hogy tényleg megvegyük-e. Ugyanis nem akar olyan hebrencs, „mindent akarok”, hisztis gyerek lenni, mint a nagy átlag. És nem is az. Így sikerült eltöltenünk egy órát a játékboltban, azon rágódva, hogy megvegyük-e a dzsinnt vagy ne. Végül megvettük. Az első pár napon folyamatosan ez ment. Reggeltől estig, kocsiban, fürdés közben. Az egész család játszott vele. De tényleg. Beszippant. De, hogy mi is ez? Egy gondolatolvasó.

Az egészet úgy kell kezdeni, hogy megnyomjuk a nóziját. Egyébként egy kb. 15 centis, narancs, tigris- nyúl keverék kis állatról van szó − azt ne kérdezzétek, hogy miért dzsinn, de valószínűleg azért, mert ha gondolsz egy állatra, kitalálja. Az egész a következőképpen folyik:

− Hahó! Játszani szeretnél? Szuper, a barkochba a kedvencem, szinte mindig én nyerek! (Az ember már ekkor rájöhet, hogy egy igen nagy önbizalommal rendelkező játszótársra akadt. A dzsinn azért tartogat még egy kicsit hivatalosabb bevezető dumát is.) Szervusz! Jinn vagyok, egy varázslatos gondolatolvasó. Gondolj egy állatra, ha megvan, mondd, hogy oké!

Aztán folytatja.

− Szuper! Felteszek egy kérdést. Válaszolj rá igennel, nemmel vagy nem tudommal. Vagy azt is mondhatod, attól függ. (Legalább jól elmagyarázza, ismerteti a játékszabályokat. Nekem néha kicsit túlzás volt, de lehet, hogy a 4+-os korhatár az oka.)

− Ennek az állatnak… (ezek után mindenfajta kérdést tesz fel, többnyire unalmasakat, de tartogat pár egész érdekes és meglepő kérdést is). Nagyobb, mint egy számítógépes egér? Megeszik más állatokat? Nagyobb, mint egy cseresznye? Szőrzetben él? Ez más állatok tetemét eszi meg? Úgy kezdődik, hogy F, mint Fanni? (Ekkor felmerült bennem, hogy ennyi erővel végigkérdezhetné az egész abc-t is, de szerencsére ez nem történt meg. Ettől függetlenül, hogy egy kicsit érdekesebb legyen a játszma, minden kérdésére nemmel válaszoltam.)

− Aha, értem. / Érdekes. / Ühm. / Rendben van. − válaszokkal vette tudomásul a dzsinn a „nem” válaszaimat.

− Ez az, remek válasz, mindjárt meg is van. / Most már van egy tippem, és ha a varázserőm nem hagy cserben... Ez az! Igazi gondolatolvasó vagyok, azt hiszem, a megfejtés a kukac! (Na, ekkor jókat röhögtem, mert konkrétan nem gondoltam semmire, csak a nemeket ismételgettem, de mint kiderült, a dzsinn még így is „tudhatta”, hogy mire gondolok. Azért a kukac meglepett.)

− Hűha, elhamarkodtam a tippet! (Szegény dzsinn, de legalább beismeri (sokadik) hibáját.)

− Megismételnéd? (Kezdett elfogyni a türelme.)

− Ne súgj, már tudom! Ha a varázserőm nem hagy cserben… Most már van egy tippem. (Komolyan mondom, kezdtem nagyon izgulni, hogy a végén még összerombolom a szegény dzsinnünk önbizalmát, mikor kimondtam az utolsó nemet.)

− Ez egy trükkös állat lehet, ha mindig azt mondja, hogy nem! (Adta a meg az alábecsült dzsinn az utolsó döfést − akiről végül kiderült, semmiképp nem szabad alábecsülni...)

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

A dzsinn munka közben:

LIKE - értesülj az új cikkekről!

avagy, azok a hírek, melyek teljességgel feleslegesek, de ha nagyon akarjuk, mindegyikből ki tudunk hozni valami jót. Így hát, ha kíváncsi arra, hogy ez hogy sikerülhet nekünk, érdemes lesz elolvasnia a cikket!

Az ember, ha az interneten keresgél, sok érdekes (vagy éppen pont nagyon sok unalmas) hírbe botlik, akár akarattal, akár véletlenül. Ez velem is így történt, és már annyi ilyen hírmazsola halmozódott fel, hogy úgy gondoltam, érdekes lehet párat megosztani közülük. Persze a vélemények és a szerkesztőségi kommentek sem maradhatnak el…

Meghalt a világ legidősebb bohóca. Floyd Creeky Creekmore 98 éves korában hunyt el.

A szerkesztőségben persze sokan úgy reagáltak, hogy „micsoda nagy hír” – ha úgy nézzük, tényleg naponta halnak meg bohócok… Nekem viszont megrendítő volt ezt hallani, valahogy ilyesmibe eddig még nem gondoltam bele. Szegény bohóc! Persze születtek érdekes következtetések is. Mint hogy: milyen érzés lehet ez most a korábbi „világ második legidősebb bohócának”, akiből hirtelen a világ legidősebb bohóca lett. Lehetséges, hogy pont szomorú, és életében először nem csak a nevetésen fog járni az esze – de az is lehet, hogy csak erre vágyott. Ekkor már el is jutottunk az izgalmas összeesküvés-elméletek gyártásáig…

Dárja Goc, egy orosz kozmetikus, házi kedvenceket fest be a gazdik elképzelése szerint. Így született már sárkány cica, Superman kutya. A kérdés: mi jöhet még? A lehetőségek határtalanok.

Sajnos, ezek után biztos vagyok benne, hogy nemcsak a lehetőségek, de a felesleges és ütődött ötletek száma is végtelen. Pár embernek nincs jobb dolga, mint hogy azon gondolkodjon, mivé maszkírozza át házi állatát. Az, hogy van egy állatkozmetikus, aki ezt még vállalja is, már csak hab a tortán. Mindenesetre, ha mégis kipróbálnád, hogy hogy néz ki a kutyusod leopárdmintásan, már tudod, kit keress. Csak számíts rá, hogy 70- 80 ezer forint körül lesz a számla. De állítólag megéri. A kozmetikus szerint az állatoknak is nagyon tetszik a végeredmény.

Lesz Angry Birds mozifilm! A két és félmilliárd játékos által játszott játékból készül az animációs mozifilm. A madarak beszélni is fognak, sőt, lesz szárnyuk és lábuk is. Valaki azonnal jegyet váltana, valaki azonban már a fejét fogja. Hát igen, körülbelül ez a várt reakció.

Kiderült, ki volt Hasfelmetsző Jack! A gyanúsított a lengyel származású Aaron Kosminski, aki annak idején is a gyanúsítottak között volt, azonban nem tudták rábizonyítani a brutális gyilkosságokat. Egy finn biológusnak most mégis sikerült.

A mai világban már nem túl nagy eseménynek számít egy sorozatgyilkosság vagy éppen egy sorozatgyilkos elkapása. Sajnos. Régen azonban ez azért még máshogy volt. Most kiderült a nagy rejtély, és megtudtuk, ki volt Jack. Mindenesetre az egykori fodrász a gyilkosságok rábizonyítása nélkül is őrültek házába jutott, és ott fejezte be életét. Legalább már akkoriban is megtudták, hogy nem volt teljesen komplett az illető.

Alyssa Carson tizenhárom éves, de már megvan az életcélja: eljutni a Marsra (interjúnk a kislánnyal itt olvasható). A lányt és támogató szüleit még az sem rettenti vissza, hogy lehet, hogy a lányuk a Marsról vissza se tud majd jönni. Mindenesetre állítólag már négyéves korától fogva erre készül, és semmi se tántorítja vissza. Mindent megtesz azért, hogy ő legyen az első ember a Marson.

Persze, ezek után jogosan került elő a kérdés a szerkesztőségben, hogy ennyi erővel az is lehetne hír, hogy egy hétéves gyerek három éve meg van arról győződve, hogy ő Harry Potter, így aztán megállás nélkül csupa zagyva varázsigét kiabál egy bottal a kezében, ezzel halálra ijesztve az arra menőket. Persze, lehetne. Mindenesetre annyit köszönhetünk a hírnek, hogy nevettünk egy jót.

Mi kell a boldogsághoz? Csokis kenyér! Állítólag az is közrejátszik a holland gyerekek boldogságához, hogy minden reggel csokis kenyeret reggelizhetnek. Állítólag.

Saját tapasztalataim vannak arról, hogy egyes holland irodai dolgozók átlagos hétköznapi ebédje egy szelet vajas és egy szelet vajas-csokireszelékes kenyér. Azért ezen már érdemes elgondolkodni.

Egy 21 éves lány, Belinda Maines fantasztikusan tud sminkelni. Annyira, hogy már a Doktor Who stábja is felkereste. Azért ez menő. De próbált már valaki hasonlót? Sose lehet tudni, lehet, hogy valahol nagyobb tehetségeket is találhatunk.

Másodszorra történt meg, hogy a frissen lerakott gyeptéglára hajtott egy BKV-s busz. Úgy látszik, igazi verseny kerekedett. Ön kinek szurkol? A gyepnek vagy a buszoknak?

Én nem igazán értettem, hogy ez most miért olyan fontos hír. Még az eredeti cikk alapján sem, ami pedig bővebben kifejtette a villamossínek mentén lerakott gyeptéglába süllyedő buszok problémáját. De azért gondoltam, lehetséges, hogy mégis kulcsfontosságú lehet ez a hír balesetek megelőzésének szempontjából. Így aztán szeretném ezúton is felhívni figyelmüket arra, hogy fokozottan figyeljenek, mikor egy villamossínen haladnak át. A gyeptéglával körberakottaknál főleg! Ott még inkább javaslom, hogy ha lehet, próbálják meg elkerülni az átjárást. Ugyanis sose lehet tudni, mikor bukkan fel egy elvetemült busz.

Egy fesztivál keretében újult meg több tűzfal is Budapesten. A nagydíjas alkotás a Vidék vagy nagyváros (1. kép) címet kapta. Közönségdíjas pedig a Nyugalom vagy tombolás (2. kép) című, fecskéket ábrázoló mű lett.

Én láttam képen mind a tíz alkotást, és el kell hogy mondjam, hogy pont a két díjazott tűzfal tetszett nekem a legkevésbé. Ön hogy van ezzel?

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amióta éltünk külföldön, Halloween éjszakáján mindig beöltözve indulunk útnak a húgommal, hogy az ismerősökhöz becsengetve cukrot gyűjtsünk. Sokáig mindössze kettő lepedő volt a jelmez, de most már le kellett mondani róluk, ugyanis a lepedők harangozó vége alól kikandikáló bakancsos lábak nem éppen ijesztőek. De nem baj, ettől függetlenül a körút most se maradt el.

Mivel a húgom a nagyinál volt pár napot, így csak nyolc körül értek haza apukámmal. Akkor már elő voltak készítve a jelmezek: egy sütőtök és egy boszi (a tök igazából egy répajelmez volt, még ötödikből, a boszorkány pedig csak egy „boszikalapot” jelentett, amit anya délelőtt szerzett be a közeli kisboltból – mielőtt ezt felvettük, azért befújtuk tetűirtóval, biztos, ami biztos). Szóval nagyon nagy lelkesedéssel indultunk útnak (ez főleg apa lelkesedését jelentette, aki kísérőként végig velünk volt a biztonság kedvéért). Azért megjegyezném, hogy még mielőtt hugiék megérkeztek, három csapat is csöngetett hozzánk, mind nagyon profi jelmezben, és külön erre az alkalomra beszerzett gyűjtő kosárkában (nekünk csak egy bevásárló szatyrunk volt). Anya lelkesen bevásárolt az osztogatható édességekből, így bizton állíthatom, hogy mi voltunk a legjobb „ház”. Ez egy későbbi eseményből majd ki is fog derülni...

Nyolc óra körül elindult a mi kis csapatunk, azaz én mint répa khm... sütőtök,  Paula mint egy kalapos izé... boszi és apa. Az első utunk egy közeli házhoz vezetett, ahol ismertük a családot. Apa fel is hívta őket, mert elég sötét volt a ház. Kiderült, hogy éppen sétálnak, így aztán mondtuk, hogy majd később visszajövünk. Aztán volt egy másik ház, egy Paula korú kislánnyal. Már az egész család pizsamában volt, de azért kaptunk csokit. A következő egy szomszédos ház volt, ott egy egész tábla csokit dobtak a szatyrunkba. Majd megjött a család a sétálásból, tőlük is beszereztünk egy kis apróságot. Mit mondjak, a sütőtök tarolt.

Aztán elindultunk az eggyel alattunk lévő utcához, ahol azt hallottuk, nagyon rendes családok vannak, sok csokival. Ehhez képest senki se nyitott ajtót, legalább négy helyen. Pedig mindenhol égett a lámpa… Egy apuka, látva kudarcainkat, megsajnált, és elmondta, hogy  ismer valakit a mi utcánkban, akinél buli van, és ott tuti kapunk csokit. Így aztán protekcióval (az apuka személyében, aki közben felkarolt még két „iparost” – ahogy az apuka nevezte őket –, akiknek az álarcuk olyan szörnyű volt, hogy hugi rájuk se nézett) felcsődültünk a bulis ház ajtaja elé, és tényleg kaptunk csokit. Igaz, mi, mivel a háttérben maradtunk (vetélytársaink szörnyű álarca miatt), csak keveset. De mindegy, azért az is valami. Ezek után elbúcsúztunk a kedves apukától, aki valószínűleg ott maradt még egy kicsit bulizni.

A szörnyű álarcos kollégáinknak mondtuk, hogy csöngessenek be hozzánk, majd kiabálunk, mintha mi lennénk azok, és jól megijeszthetik anyát – plusz garantált a sok cukorka. Naná, hogy beleegyeztek. Anya boldogan mondta a kaputelefonba, hogy már jön is, közben meg odaállítottuk a két szörnymaszkost, jó közel az ajtóhoz. Egyszer csak kitárult a bejárati ajtó, és megjelent anya mosolygó feje – a mosolygás azonban rögtön abbamaradt, ugyanis nagyon megijedt a maszkosoktól, és sikítva becsapta az ajtót. Nem viccelek, ez teljesen komoly volt. (A hatást még csak fokozta az égő töklámpás, amit én faragtam… Hihi, tök faragta a tököt.) De aztán megnyugtattuk anyát, hogy csak mi vagyunk, nyugi. Anya vonakodva bár, de kinyitotta az ajtót, és végül a csoki, a cukorka se maradhatott el. Mikor becsuktuk az ajtót, távolról még hallottuk a szörnymaszkosok kacagását, és hogy hogyan kürtölik tovább, melyik a „legjobb ház” a környéken.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A könyv belső borítóján az ember kritikákat olvashat. Egyet szeretnék ezek közül kiemelni: „Minden szempontból diadal” – Booklist. Ezzel a kritikával teljesen egyetértek a könyv elolvasása után. De el kell hogy mondjam, számomra a diadal jelentése valami csodálatos, pompás, fantasztikus. Egyszóval: különlegesen tökéletes. De ez a könyv (számomra) nem ilyen volt. Ennél sokkal egyszerűbb.

Ha nem akarsz spoilert olvasni, ezt a kritikánkat ajánljuk a könyvről

A könyv Hazel Grace életébe enged betekintést. Egy 16 éves lány életébe, akinek mindennapjai sokkal bonyolultabbak más 16 éves lányok napjainál. Pajzsmirigyrákja van, és áttétek a tüdejében. De egy gyógyszer életben tartja, bár azt nem lehet tudni, meddig. Ilyen állapotban találkozik – leírása szerint az irtó szexi – Augustus Waters-szel. Ő is rákos... volt. A könyv végére már nem az lesz. Egy szerelmes halott. A könyv lapjain keresztül mind tanúi lehetünk ennek a folyamatnak: hogy válik Augustus szerelmessé, majd halottá. Szomorú, de szenvedélyes, és túlságosan igaz is.

Sajnálom, hogy ez a cikk ennyire spoiler lett, de ha már úgyis az, hadd fűzzek még hozzá valamit. A könyv vége, Augustus halála után egy levéllel zárul, amit maga Augustus írt. A levél, és ezzel együtt a könyv vége is az, hogy Augustus leírja: szereti Hazelt, és annyira örül, hogy szeretheti. Bár ezzel ő is hagyott maga után egy forradást. Megmagyarázom. A haldoklás mellékhatása (bár én inkább az élet mellékhatásának nevezném) az (is), hogy az ember fél a felejtéstől. Ezért aztán megpróbál valahogy nyomot hagyni az „örök” világban, aminek nemsokára már nem lesz a tagja. Ám ezek a hagyott nyomok inkább sebek vagy forradások, mint ahogy azt Augustus is említette. Olyan dolgok, amik az „örök” világnak, vagy a még ott élő embereknek rosszak, fájnak. Augustusnak saját elmondása szerint ez a forradás, a szerelme Hazel iránt. Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kicsi beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. „Én szeretem a választásomat. Remélem ő is szereti.” – írta Augustus a levelében. Szóval, ez megmagyarázza: Augustus szerelme, Hazel szenvedése. Hiszen Augustust elveszti Hazel, mikor meghal.

A könyv végéhez már csak egy dolgot fűznék hozzá. John Green, az író, azt nyilatkozta: a könyvben az utolsó sorok jelképeznek egy „házasságot.” (Tehát az, hogy Augustus „jelen időben” leírja, szereti Hazelt. Figyeljünk fel arra, hogy mikor ezt olvashatjuk, Augustus már eltávozott, tehát konkrétan nem „írhatna” jelen időben. De mégis. Mert az a valami, amit így leírt, akkor is érvényes, ha ő már nincs ott. Szinte „örök.”) Tehát ezek a sorok egy „házasságot” jelképeznek. Nem céltalanul (vallja be az író), ugyanis a Shakespeare komédiáknak a vége általában házasság, tragédiáinak a vége pedig halál. Pont ezért szeretem a tudatot, hogy a könyvem végén (jelképesen legalábbis) mindkettő megtalálható.

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

John Green: Csillagainkban a hiba (Gabo Könyvkiadó, 2013, 296 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!