Szubjektív

Nemrég felszólalhattam két másik diáktársammal (Tóth Fanni és Csernik-Tihn Szebasztián) egy minden évben megrendezett konferencián, ahol a világ UNICEF irodáinak kommunikációs munkatársai összegyűlnek. Ebben az évben Budapesten került sor a workshop megrendezésre, és most először vetődött fel az az ötlet, hogy hívjanak meg a fogadó országból pár fiatalt, akik képviselik a fiatalok véleményét.

Ez az ötlet már csak azért is nyerő, mert rá lehet bírni a többnapos konferencia után elfáradt munkatársakat, hogy ne menjenek el a vége előtt, és várják meg ezt az izgi programot. És esetleg még olyan szempontból is hasznos lehet a dolog, hogy egy friss, új nézőpont is megjelenik a konferencián, egy másik generáció véleménye, ötletei. Mi autentikusabb annál, hogy így a UNICEF tényleg meghallgatja a gyerekek véleményét?

Két kérdést tettek fel nekünk angolul: mi a szenvedélyünk, és hogy mit gondolunk, mit tudna a UNICEF jobban csinálni. A beszélgetést követően nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, ami így, a bizonytalan kamaszévekben tényleg aranyat ér. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkodtam a tapasztalataimon, és arra jutottam, hogy sokkal, de sokkal többet kaptam ezzel a konferenciával, mint amennyit adtam.

Talán arra a kérdésre volt a legkönnyebb válaszolni, hogy mi a szenvedélyünk. Pedig ez is egy nagyon nehéz kérdés, hiszen pont ilyenkor, tizenévesen a legnehezebb megfogalmazni azt, mitől repes a szívünk. Egyrészt mert nem is nagyon akarunk elköteleződni egy-egy téma mellett, hiszen még előttünk az élet, és minél több dolgot akarunk megismerni, megtapasztalni. Ráadásul még azt se nagyon tudjuk, hogy mit akarunk tanulni az egyetemen vagy hogy „mik leszünk, ha nagy leszünk”. De ebben a kérdésben azért segített az, hogy már mindhármunknak volt szerencséje a UNICEF-vel dolgozni korábban. Meg nekem volt egy diákcég projektem is az iskolában, így a szívemből jött a válasz a mi a szenvedélyed kérdésre: közelebb hozni a generációkat egymáshoz, bátorítani a felnőtteket és a kamaszokat, hogy beszélgessenek (úgy igazából), döntsenek és cselekedjenek együtt, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez a kulcsa egy olyan jövő teremtésének, ahol minden gyermek egyenlő. És mi a UNICEF szerepe ebben? Legyen ő a híd, az összekötő szervezet, amelyik nemcsak a generációkat köti össze azzal, hogy fiatalokat is bevon, meghallgat, hanem amelyik összeköti a fiatalokat is egymással, megtanítja őket a csapatmunkára, az együttérzésre és legfőképpen egymás segítésére. Arra a kérdésre, hogy mi mikor éreztük azt, hogy tényleg meghallgatnak minket, azt válaszoltuk, hogy akkor, amikor együtt dolgozhattunk valamin más kamaszokkal, fiatalokkal, más országokból. Ettől éreztük azt, hogy meg vagyunk hallgatva, hogy van erőnk, és a gondolatainknak, tetteinknek van hatása.

Szóval igen, szerintem talán ezt csinálhatná jobban a UNICEF. Integráltabbá, relevánsabbá kell válnia a fiatalok életében. Például úgy, hogy bevon tizenéveseket, és együtt dolgozik velük különböző projektekben. A serdülő csak akkor veszi észre a saját felelősséget, ha komolyan veszik, és ha van lehetőségé valódi és értékes munkára. Szerintem ezért is fontos, hogy a UNICEF képviselje ezt az „Együtt tudunk dolgozni!” szlogent, mert így megalapozhatná egy olyan generáció felnövését, amelyik felnőttként összefogva fog tenni azért, hogy egy jobb világot építsenek a gyerekeknek.

Azzal, hogy meghallgatja őket, a UNICEF arra is ösztönözheti a sokszor közömbös, magányos tizenéveseket, hogy valóban értékesnek érezzék önmagukat, ráismerjenek saját maguk erejére és felelősségére és önálló véleményt formáljanak. Hiszen van, aki tényleg meghallgatja őket.

És az ok nemcsak az, hogy „a gyerekeket is meg kell hallgatni” (pedig ennyi indok is elég lenne), hanem az is, hogy ezzel az UNICEF is nyerne egy friss, releváns, szabad szellemet.

Volt egy elgondolkodtató kérdés arról, hogy mielőtt megismertük a UNICEF munkáját, mit tudtunk a szervezetről, milyennek láttuk azt. Számomra gyerekként a UNICEF kék logója csak a karácsonyi képeslapokról volt ismerős, amiket anyukám vett, és amiket együtt írtunk meg a rokonoknak. Nem tudtam, hogy pontosan mi ez a szervezet, és hogy mit és hogyan csinál, de mindig egy meleg érzés fogott el, ha a gyerekek által rajzol képeslapokra néztem, mert tudtam, hogy így valahogy segítünk a világon élő többi, rászoruló gyereknek.

10 éves lehettem, mikor megkértem anyukámat, hogy vegyen nekem egy határidőnaplót. Több lánynál láttam Hello Kittys, rózsaszín, menő naptárt, így én is valami ilyenre vágytam. Hamar legörbült a mosolyom, mikor anya egy keskeny, kék, UNICEF-es naptárral jött haza, aminek borítóján egy ázsiai gyerekről készült kép volt.

Először dühös voltam és csalódott. De aztán lekötött a többi kép és érdekes adat, ami a naptár bejesében lapult, szétszórva a hetek között. Tisztán emlékszem, piros tollal írtam tele az egészet, és egy idő után mindenhová magammal vittem. Mert büszke lettem rá, hogy nekem UNICEF-es naptáram van. Nem, nem tudtam, hogy mi az a UNICEF. De azzal, hogy anya vett nekem egy ilyen naptárt, megtanított arra, hogy büszke legyek az elkötelezettségemre, arra, hogy szeretnék segíteni.

Arra, hogy ez valami jó, értékes dolog, én magam jöttem rá a naptár átböngészése után. Ez az önállóan kialakított büszkeség nagyon fontos, és egy Hello Kittys naptár erre nem tudott volna megtanítani.

A megbeszélt kérdések után olyanokat is kérdeztek tőlünk a konferencián, amikre nem volt időnk előre felkészülni. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy milyen a mi generációnk, mi lehet az, amit ők nem tudnak, de fontos lenne tudni rólunk?

Talán ez volt a legnehezebb kérdés. Hiszen hogy nyilatkozhatnék egy egész generáció nevében? Az én generációm a Z generáció, hiszen 2001-ben születtem. Mi vagyunk a „digitális bennszülöttek”, akik többet csetelnek, mint beszélgetnek, kenik vágják az informatikát, sikeresen használják a közösségi médiát és akiknek lájkjaira a marketing-szakemberek vadásznak, így már gyerekkorunktól nagyobb befolyást tudunk gyakorolni gazdasági és társadalmi változásokra.

És a közösségi média bátor és sikeres felhasználásából egyből arra következtetünk, hogy a Z generáció képviselőinek nagyon sok mindenről van markáns véleménye, amit nem fél megosztani. Én mégis úgy gondolom, sokkal fontosabb kihangsúlyozni a mi generációnk esetében a bizonytalanságot, az útkeresést. Amire most legyintenek, mert hiszen ez minden felnővő, tizenéves korosztályt érint, függetlenül attól, hogy milyen generáció. De meg kell érteniük. Az internet és közösségi média kitágította a világunkat. Amikor bezárkózunk a szobánkba, nem csak a kedvenc zenénkbe és a saját álmainkba merülünk el, hanem ott van velünk az egész világ az okostelefonunkban. Ez sokkal több lehetőséget ad, de egyszerre hihetetlenül rémisztő és nyomasztó is egyben. Miközben támogatjuk az egyediséget, és azt, hogy azzá válhatsz, amivé csak akarsz, sokszor félünk, hogy nem vagyunk elég jók, hogy elveszünk a tömegben. Mert óriási a világ és túl sok benne az álom és a kívánság. Miért pont nekünk fog összejönni? Mert ugye olyan nem lehet, hogy mindenkinek összejön. De lehessen. Szerintem nagyon fontos, hogy mi felnőttként, szülőként azt mondjuk, igenis higgyetek abban, hogy együtt egy jobb világot hoztok létre. Hogy valóra válhat mindenki álma, vagy hogy sikerülhet a világbéke. Lehet, hogy nem hisznek ebben igazán. Viszont higgyenek bennünk. A gyerekeikben. Akik majd most jönnek. És lehet ezzel vitatkozni úgy, hogy ne hazudjunk, osszuk meg a mi, valós tapasztalatainkat, tudja meg a gyerek, milyen a való világ.

Igen, én hiszek abban, hogy nagyon fontos egy gyereknek, egy kamasznak látnia, hogy az élet nem mindig móka és kacagás. Hogy lehet szomorúnak lenni, hogy van olyan, hogy düh és csalódás. És vannak megmagyarázhatatlan szörnyű dolgok. Hogy nem szabad a nagy, üres szavakban vakon hinni, és hogy kételkedjünk és gondolkodjunk. De, ami még fontosabb, hogy tanítsuk meg a gyerekünket hinni valamiben. Mert csak akkor fogja megtalálni az igaz szenvedélyét, csak akkor fog tudni keményen dolgozni, akkor lesz csak igazán boldog. És hopp, úgy a világ is egy picit jobb hely lesz. Én hiszek ebben. Nem elvakultan, megkérdőjelezhetetlenül, hanem úgy, mint a Télapóban és a karácsonyban. Olyan szilárdan és úgy hiszek mindenben, mint ahogyan a szüleim hisznek bennem. Mint ahogyan ők (és kicsit a UNICEF) megtanítottak hinni önmagamban.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!