Szombat reggel Strasbourgban éppen városnézésre készülődtünk, mikor az egyik lány elsírta magát. Egy osztálykiránduláson voltunk, mely során az Euroscola napon vettünk részt az Európai Parlamentben. Eközben a Szinyei Merse Pál gimnázium diákjai (ugyancsak) Franciaországból busszal mentek hazafelé, és súlyos balesetet szenvedtek. 16-an meghaltak. Először nem tudtam, miért sírt a lány, de aztán meghallottam: busztragédia. A régi osztálytársai is a buszon utaztak.
Ilyenkor az emberben sok minden kezd áramlani. Döbbenet, sokk, félelem. Kérdések – amiket Szilágyi Luca már olyan jól leírt, hogy most nem ismételném meg őket. De el kell mondanom, hogy szombat reggel a csoportunk előtt állt egy 14 órás út, Strasbourgtól Budapestre, az éjszaka.
A helyzet egyszerre volt abszurd, szörnyű és kellemetlen. Az ember ilyenkor kicsit átkapcsol, egy filmbéli jelenetbe képzeli magát, hogy valahogy feldolgozza az őt ért hihetetlen információkat, és az agyában mély gondolatok veszik át a hatalmat. Miért ők, miért nem mi? Velünk mi lesz?
Ekkor érti meg az ember, milyen nehéz szülőnek lenni. Fontos megemlítenem, hogy az anyukám nagyon-nagyon izgult az utazás miatt, mivel január, téli időjárás, csúszós utak, több órás buszút… Nyilván az olvasók is kitalálhatják, hogy én most az otthon biztonságában, a sárga fotelemben írom ezeket a sorokat, és a szüleim nyugodtan aludhattak a szombat hajnali érkezésem után. De ez lehetett volna másképp is. Több diákkal meg is történt a legrosszabb. Egy ilyen tragédiát nemcsak egy egész ország, de több nemzet is átérez. A mi kis csapatunk Strasbourgban nagyon tudott azonosulni a történtekkel, és nem tudtunk szabadulni a mellkasunkat szorító érzéstől, mindaddig, amíg hajnalban meg nem érkeztünk. Vagyis azután se. Legalábbis én nem. Mert az a kimondhatatlan gondolat örökre ott marad: miért mi vagyunk a szerencsésebbek?
Amikor a buszon ültünk – a tanárok szigorú utasítására bekapcsolt övekkel –, hallottam, ahogy a többiek arról beszélnek, hogy most nekünk statisztikailag kevesebb az esélyünk balesetet szenvedni. Élénken fel tudtam idézni a lángoló busz képkockáit, amiket a barátom mutatott a telefonján az indulásunk előtt. A buszunk pedig szépen, egyenletesen haladt az éjszakai autópályán, ugyanolyan középiskolás diákokkal, mint azok, akik egy éjszakával azelőtt az életük legszörnyűbb balesetét szenvedték el.
Nem tudom, mit lehet mondani ilyenkor, hogy lehet szépen kifejezni az együttérzésem, a részvétem. Nem tudom, hogy lehet ilyen történteket feldolgozni, és nem akarok gondolni a mi lett volna, ha… kérdésekre. Egyet tudok tenni, mint az élethez és a szeretteihez görcsösen ragaszkodó emberek egyike: értékelem ezeket, ameddig az enyémek lehetnek.
Somos Emma (AKG, 10. évf.)
A szerző képeivel
Utolsó kommentek