Elmész a papírmozikba, és csalódva jössz ki onnan. Így jellemezném egy mondatban John Green új filmadaptációját, a Papírvárosokat, ami igazából Margo Roth Spiegelmanról és a gimis barátságokról mesél, kár, hogy a könyvben nem egészen csak erről volt szó.
Sándor Csenge könyvajánlójában (Papírvárosok) már olvashattuk, hogy azok, akik szívükbe zárták a szerző Csillagainkban a hiba című könyvét, és végigsírták ennek tavalyi filmadaptációját, már tűkön ülve várták a most augusztus elején megjelenő Papírvárosokat. Végül én is eljutottam a moziba, és megcsodálhattam egy olyan alkotást, amit valószínűleg csakis a Csillagainkban a hiba miatt néznek meg az emberek, vagy a főszereplő, Cara Delevingne miatt, akinek a népszerűsége mostanában igen magas.
A film nézése közben még nem voltam letörve. Sőt, egyfolytában bizakodó voltam, és vártam, hogy mikor dőlök hátra, megkönnyebbülve és kacagva, hogy na, végre, ez az, amit vártam. Csakhogy a várt pillanat nem érkezett meg, én pedig a mozi végén nem is tudtam, mi a bajom. Hiszen hé, láthattunk egy kicsit sablonos, a nagyközönségnek átírt, jól érthető mozit. Legtöbbször nincs ezzel baj, és nem is éreztem volna így, ha nem olvastam volna a könyvet. De hát olvastam, így aztán csalódtam. Nem azt mondom, hogy nem volt jól megcsinálva a film, a színészi játék is egészen tűrhető volt. (Ugyan a szupermodell inkább maradjon szupermodell, mert színésznőnek elég gyengécske.) Viszont aki az eredeti könyv miatt nézi meg a filmet, annak elszúrják vele az egész napját (így inkább ajánlom az esti időpontokat).
Mikor a két főszereplő, Quentin (Q), a jó kisfiú és Margo, a misztikus csaj még kisgyerek, találnak egy halott, öngyilkos férfit. Ezt a filmben is megtalálják, de ennyi. Kész és pont. Viszont így az egész film kicsit olyan volt, mintha tízpercenként átugornánk pár részt, és folyatódna a történet egy teljesen más vonalon. És ettől még annyira nem is volt élvezhetetlen a mozi, de számomra érthetetlen volt, hogy miért ugrunk át vagy csökkentjük le egy olyan jelenet értékét, ami a könyvben kulcsfontosságú volt.
Aztán Margo életében sokadszorra elszökik, Q és barátai pedig először lesznek népszerűek, és utoljára gimisek. Ez a hihetetlenül „mély” ellentét kíséri végig az ő történetüket a film során. Q barátai igazából a legjobb karakterek, én őket szerettem meg a legjobban. Viccesek, és irigyelni való a könnyed, cinikus barátságuk. Viszont Q csak Margóra tud gondolni, és arra, hogy meg kell találnia őt. Aztán a közös kutatásuk során egyre több nyomot fedeznek fel, többek közt egy „elmész a papírvárosokba, és sose térsz vissza” feliratot.
Talán az egész film fénypontja egy közös utazás, amikor Q a barátaival autózik. Mikor megállnak egy benzinkútnál a nagy rohanásban, a nézőnek csupán akkor van fél perc megállása, amikor a pénztáros szerepében feltűnik a Csillagainkban a hiba Augustus Waterse, vagyis Ansel Elgort, és kiszolgálja a fura társaságot. Ez a jelenet csalta talán a legnagyobb mosolyt az arcomra, mert ez volt az egyetlen kiszámíthatatlan pont számomra a filmben.
A Papírvárosokból is ki lehetett volna hozni egy olyan szintű filmet, mint a Csillagainkban, és nem csak alárendelni az első nagy kasszasikernek. Összehasonlításképp: a Csillagainkban első heti bevétele 14 milliárd forint, míg a Papírvárosoké 3,5 milliárd forint volt, így az első film bevétele majdnem négyszerese a Papírvárosokénak.
Sok kritikában olvastam azt, hogy a Papírvárosok mélynek akar látszani, de sajnos ez nem jön össze – és valóban nem az. Én viszont pont azt éreztem a film nézése közben, hogy direkt nem akar az lenni, nem akarja belevinni a könyv nehezebben emészthető részeit, mert ez a film nem akar igazán mély lenni. Ez legjobban a film végén mutatkozott meg, mikor Quentin választ kaphatna arra, miért szökött el Margo, erre viszont csak egy nagyon közhelyes és sablonos választ kapunk. Úgy érzem, ez volt az a pont, amikor csalódtam a filmben, mert végig reménykedve úgy gondoltam, hogy itt legalább megjelenik a könyv üzenete, de nem. A film és a könyv végén is csak egy egyszerű lány marad az eleinte titokzatos Margo, de a könyvben meglátjuk ennek a lánynak az igaz és bonyolult érzéseit is, a filmben viszont nem.
A Papírvárosok végül is olyan mozi, amit egyszer meg lehet nézni, már csak azért is, mert teljesen visszaadja a könyv hangulatát. Talán ezt az egyet sikerült átvenni, de ezt legalább jól. Viszont leginkább egy rossz balladához tudnám hasonlítani. Szándékos kihagyások a könyvből, elhallgatások, csupa monológ, de a vég mégis semleges. Ami a legjobban hiányzott nekem belőle, hogy nincs benne Walt Whitman verse, a Fűszálak, ami pedig az egész könyvet átszőtte, és benne van az egész történet, annak misztikus főszereplőjével, Margóval együtt.
„Elmegyek, (…) Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek (…)
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.”
Somos Emma (AKG, 9. évf.)
Papírvárosok (Paper Towns, 2015, 105’)
Rendezte: Jake Schreier
Szereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage
Utolsó kommentek