Szubjektív

Gondolom, sok embernek ismerős az érzés, mikor a boltban, a sok különböző rágóból akar választani, és nem jár sok sikerrel. De, ha az ember már annyit eldöntött, hogy mentolos rágót szeretne, akkor se jut sokkal előrébb. Múltkor én is így voltam vele, ezért elhatározom, hogy egyszer több fajtát is kipróbálok, és kiválasztom a számomra legmegfelelőbbet.

1. Wrigley’s Winterfresh Original (értékelés: 7,5 / 10)

A csomagolásán egy „ötletes” megoldás található: egy papírcsík a rágó kibontását segítené, csakhogy ez csak a rágó csomagolásának külső rétegét szakítja le – ami nem túl praktikus, hiszen még mindig hátra van egy réteg, amit ugyanúgy szét kell tépni, hogy hozzáférj a rágóhoz…

Számomra az elején kissé túl kemény volt, az íze se volt annyira erőteljes (persze azt valaki nem szereti, valaki pedig pont igen, hogy a mentolos rágó nem csípi a száját rögtön). A rágó nem volt túl tapadós, de néha érdesebb volt a felülete. Az íze 2 perc után már nem volt túl erőteljes. Elsőre tehát egy könnyebb, nem annyira csípős ízű rágót próbáltam.

2. Wrigley’s Airwaves Extreme (értékelés: 9 / 10)

Nehéz szétrágni, azonban az állaga hamar javul. Nagyon csípős ízét az ember már az elején megtapasztalhatja, és ez meg is marad egy jó ideig. Nem ragad, könnyen rágható, felülete sima. Ezek a jó tulajdonságai szinte végig kitartanak, de egy kevés idő után észrevehető egy enyhe romlás, ugyanis a rágó elkezd szétmállani. Viszont erős pozitívum, hogy az ember a szájában a használata után erőteljes, friss érzést tapasztalhat.

Azoknak ajánlom, akik egy csípős, az állagát elég jól tartó rágót szeretnének, a frissességre koncentrálva.

3. Wrigley’s Orbit Spearmint (értékelés: 8 / 10)

Közepesen erős, de karakteresebb, édesebb az íze, ami azért elég sokáig kitart. Kissé tapadósabb, az állaga viszonylag jó, könnyen rágható, és ezeket a jó tulajdonságokat sokáig tartja. Kb. 2,5 perc után már nem túl erőteljes az íze, málósabb, érdesebb lesz.

Azoknak ajánlom, akik egy átlagos, de jobb rágót szeretnének.

4. Wrigley’s Orbit Winterfrost (értékelés: 6 / 10)

Az elején közepesen könnyű szétrágni, csípősebb, karakteresebb az íze. Az elején kirobbanó ízt tapasztalhatunk, ami erősen gyengül egy idő után. Az állaga az elejétől fogva ragadósabb, felülete érdesebb és könnyen szétmállik. Viszont ezek nem romlanak tovább, de az íze kb. 2 perc után már alig érezhető.

5. Wrigley’s Orbit Peppermint (értékelés: 7,5 / 10)

Nehezen lehet rágni. Karakteres és csípős, a nevéből is következő, borsmentás íze van. Állaga érdes, de nem tapadós, és kb. két perc után már semmi íze.

6. Wrigley’s Spearmint (értékelés: 9,5 / 10)

Íze édesebb, viszonylag könnyen rágható. Előnyös tulajdonsága, hogy a többi kipróbált rágóhoz képest egyáltalán nem ragad, és az ízét is viszonylag sokáig tartja, ami alig észrevehetően gyengül. Állaga azonban egyáltalán nem romlik.

Ajánlom azoknak, akik egy szinte kitűnő, de édesebb rágót szeretnének.

7. Wrigley’s Orbit White Classic (értékelés: 6,5 / 10)

Ez a legnehezebben rágható rágó, a felülete nagyon érdes, de nem tapad. A mentolos íz hátterében érezhető egy savanyúbb, csípősebb íz is, nagyon enyhén. Állaga közepes, viszont nem mállik szét! Ízét sokáig és kitűnően tartja.

Azoknak ajánlom, akik egy édesebb, sokáig kitartó ízű rágóra vágynak.

8. Twinner Extra Mint (értékelés: 7 / 10)

Viszonylag könnyen rágható az elején. Mentolos íze erőteljes, enyhén csípősebb, mégse édes. Keménysége ellenére egyáltalán nem mállik. Ízét hamar veszti el, állaga változatlan.

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A tél közepén érkezett el a második témahete a Jumbó-Dáma-Király évfolyamnak. Ezúttal téli ünnepekkel, különböző csapatjátékokkal és a karácsonyi előadással foglalkoztunk. Az egész évfolyam kíváncsian várta, hogy tudnak majd a patrónusok igazi témahét hangulatot csempészni a borús idő övezte, próbákkal telepakolt témahétbe.

Hétfőn egy zsinagógába látogattunk el. Megismerkedtünk a zsidó kultúrával és annak téli ünnepeivel. Megnézhettünk és megtapinthattunk egy tóratekercset, és bepillantást nyerhettünk egy zsidó vallású ember mindennapi életébe. A nap végén nem maradhatott el a próba, amikor is a pénteken megrendezendő előadást próbáltuk. A témahét első napja jó hangulatban telt és mindenki lázasan készülődött a következő napra.

Kedden egy keresztény templomba mentünk. Itt a keresztény ünnepekről és a pap személyes élményeiről is hallhattunk. Ezek után végigjárhattuk a templomot, megtekintve azt a pár javítást a szentély területén, az oltár mögötti márványfalon, amit egykor egy filmforgató stáb javított ki olyan precízen, hogy az egykori hibás felületet alig lehet észrevenni. Ugyanígy történ ez a fal mentén futó csövekkel is, amit a stáb egy faburkolattal fedett be. Persze megnézhettük az orgonát is, ami gyönyörűen magaslott az ég felé. A templomból visszatérve ismét levonultunk az aulába, elpróbáltuk a „Kisherceg” című előadást, amit pénteken az AKG karácsonykor adunk elő. Ekkorra a kemény munka már kezdte meghozni a gyümölcsét. Egy megható, gyönyörű előadást szerettünk volna eljátszani az iskola előtt.

Szerdán a patrónusok egy újabb csoportmunkával köszöntötték az évfolyamot a reggeli nyitáskor. Most egy bizonyos történetet kellett előadnunk más-más módon: árnyjátékként, színjátszással, pantomimmel és zenés produkcióként. Miután összeálltak a csoportok, megkaptuk a feldolgozásra váró történetet. Egészen ebédig dolgoztak a csapatok. Én az árnyjátékot előadó csoportban voltam, és kifejezetten élveztem a készülődést. Ebéd után a csoportok előadták saját produkcióikat. Nos, rendkívül szórakoztató volt előbb előadni, majd megnézni mások előadását. Mindenkinek jól sikerült!

Csütörtökön volt az a nap, mikor pár gyerek az évfolyamból elvitte az általunk összeállított ajándékokkal teli cipősdobozokat az árva gyerekeknek. Ezalatt az évfolyam nagyobbik fele a Káposztásmegyeri Jégpalota felé vette az irányt, ahol egy bérelt pálya várta a hetedik évfolyamot. Kipirosodott arccal tértünk vissza a suliba, ahol meghallgathattuk a cipősdobozokat eljuttató gyerek beszámolóját. Ezek után pedig mi más következhetett volna? Próba. De már nem is akármilyen próba. Komoly próba, hiszen másnap került sor az egész héten át gyakorolt előadásra.

Péntek délelőtt csibekarácsony, aztán főpróba, majd AKG karácsony az előadással. Az első csibekarácsony mindenkinél fantasztikusan sikerült, volt, akik medencéztek, mások pizzáztak. Így boldogan tértek vissza a csibék az iskolába, megkezdve a jelmezes főpróbát. Úgy gondolom, az izgalom az előadás miatt ekkor tetőzött csak igazán. Egy ebéd és pár elrohanó óra, és már ott is állunk, és kezdődik az előadás. Az aula megtelt az évfolyamokkal és hetedikes szülőkkel. Az előadás elkezdődött. Végigkövettük Antoine de Saint-Exupéry Kis herceg című regényének főbb eseményeit, megismerve az üzletembert, a lámpagyújtogatót, a geográfust, a rózsát és még sok mindenkit. Mikor elhangzott az utolsó mondat, a közönség hangos tapsviharban fejezte ki, mennyire tetszett az előadás. Tiszta szívéből örült a hetedik évfolyam, mert ezért a sikerért igencsak megdolgoztunk. A sikeres előadás után még hátra volt az évfolyamkarácsony, amikor is a hetedikes diákok megállapították, hogy a patrónusoknak nagyon is sikerült egy élvezetes témahetet varázsolniuk a fárasztónak tűnő próbanapok sokaságából. Az évfolyam boldogan ünnepelte első karácsonyát a negyedik emeleti kisiskolájukban.

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

„Mikor borús az ég, nem kék és fénylő…” – szól a szöveg, amit a Príma Primissima díjátadó gálaműsor fináléján a gyerekkórus énekelt. Hát, így éreztük magunkat mi is, mikor este 7-kor még a MÜPÁ-ban próbáltunk a másnap este kezdődő díjátadóra, hozzáteszem, hulla fáradtan. Mindenesetre óriási élménnyel gazdagodtunk.

A 7. évfolyamból kb. 20 gyereknek adatott meg az a lehetőség, hogy részt vehessen az opera gyermekkórusával együtt a Príma Primissima gála fináléjának előadásában, Hajzer Niki tanárnőnek köszönhetően. Ezek a gyerekek három héten keresztül, minden kedden részt vettek az előadás próbáján, az Opera üzemházában. Majd a harmadik hét csütörtökén, a főpróbán, a Művészetek Palotájában és természetesen a péntek esti előadáson is szerepelhettek. Én is e között a 20 szerencsés között voltam.

A keddi próbákon többnyire énekeltünk, de mi, AKG-sok bepillantást is nyerhettünk az Opera Gyermekkórusának mindennapi életébe is. Mikor megérkeztünk a főpróbára, már mind nagyon izgatottak voltunk. A gyermekkórus már többször járt a MÜPA kulisszái mögött, de nekünk ez sok meglepetést tartogatott – ide értve az óriási liftet, amibe hatalmas mérete ellenére sem fértünk be egyszerre, és azt is, hogy milyen pici öltözőt kaptunk, ahhoz képest, hogy mennyien voltunk. Ezek ellenére izgatottságunk erősen alábbhagyott, mikor még este fél nyolckor is sokadszorra próbáltuk el azt, hogy hogyan hajoljunk meg az előadás után.

Ezek után már az óriási liftbe sem volt akkora élmény bezsúfolódni, fejünkben a szöveg dallamával, és olyan gondolatokkal, hogy mégis hogy fogunk tudni felkelni másnap úgy, hogy reggel 8-ra beérjünk a suliba.

Másnap az idő az iskolában hamar elrepült azoknak, akikre este várt még egy fellépés. BKV-val mentünk a MÜPÁ-hoz, majd megérkezésünk után felmentünk az óriás lifttel, lepakoltunk az icipici öltözőnkbe, és a rendezők elmondták az aznapi programot. Aztán óriási hangzavar támadt, és mindenki valami mással kezdett el foglalkozni. Ilyenkor, mikor mindenki együtt volt az öltözőben, lázasan készülve az előadásra, szinte megállt az idő számunkra. Nem érzékeltük, hogy több óra múlik el, hiszen még annyi dolgunk volt. Így történt, hogy beénekeltünk az öltözőben, majd mindenki átöltözött, miközben olyan problémák adódtak a rendezőkkel, mint: „mi ez a cipő, ebben nem jöhetsz fel a színpadra!” vagy „nem volt otthon egy egyszínű blúzod?”, nem beszélve arról, hogy „csináljon már valaki egy normális frizurát ennek a gyereknek!” Mindenesetre végül sikerült normális, színpadra kész külsőt varázsolni mindenkinek már a főpróbára. Aztán megint átvettük az egész műsort elejétől a végéig. Ekkor éreztem, hogy milyen varázslatos a színpadon állni, és milyen izgalmas, hogy mi itt fogunk énekelni a közösségnek, nem beszélve a „kis meglepetésről”: a színpadon ülve is fogunk „liftezni” az előadás közben. A próba végén visszamentünk az addigra már igen belakott, otthonos kis öltözőnkbe. Mivel már csak az előadást vártuk, és nem volt egyéb dolgunk, megrohamoztuk a büfét vagy éppen tele szájjal beszélgettünk. A bevonulásunk előtti tizenöt perc a folyosón nagyon jó hangulatban telt. Mikor elindultunk a színpad felé, már mindenki nagyon izgatott volt. De mikor a szólista beénekelte az első pár sort, és mi bevonultunk a színpadra, egyszerre minden a helyére került. Tudtuk a dolgunkat, és boldogan énekeltünk. A végén kissé rosszul sikerült a meghajlásunk (pont, amit annyit gyakoroltunk), de az előadás annál jobban. Visszatérve az öltözőnkbe, mindenki a szüleit hívogatta, hogy látták-e a TV-ben, és ugye nem maradtak le. Ekkor kiderült, hogy a műsort nem egyenes adásban, hanem háromnegyed órás késéssel adja a TV. Ezért, aki fél óra múlva otthon volt, megnézhette magát a TV-ben, a műsorból kivágva pont azt a részt, amit a legtöbbször gyakoroltunk. A meghajlást.

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

November 11-én a Sashalmi Waldorf iskolában nagy a készülődés. Hogy miért? Mert ilyenkor emlékezünk, és ilyenkor ünnepeljük Szent Márton napját, a fény ünnepét.

Szent Márton legendája egy, az ókori Római Birodalomban lakott ifjú történetét meséli el. A legenda szerint, ahogy kezdett elterjedni a kereszténység, ez egyre jobban érdekelte őt, majd 12 évesen felvette a keresztény vallást. Korán lett katona, hiszen apja is a hadseregnek szolgált. Egyik nap lovaglás közben egy nélkülöző koldussal találkozott. Megfogta a kardját, és köpenyét kettészelte vele, hogy annak egyik felét a koldusnak adja. Aznap álmában megjelent előtte Jézus, vállán a köpennyel, amit ő aznap a nélkülöző koldusnak adott. Ezek után hamar megkeresztelkedett. Számos történet utal arra, hogy Isten kiválasztottjai közé tartozott. Egyik ilyen eset volt, mikor fegyver nélkül indult a csatába, majd sértetlenül érkezett vissza onnan. Idősebb korában püspökké választották, azonban Márton tiltakozott ez ellen, és egy libaólban bújt el, de a libák gágogása elárulta őt. Innentől kezdve püspökként tevékenykedett, de puritán módon élt.

A Waldorfban minden évben megemlékeznek Szent Márton jóságairól. Ezen az ünnepségen már két alkalommal vettem részt. Az iskola ilyenkor teljes sötétségbe borul, egyetlen mesterséges fény sem világít, csak a sok mécses és töklámpás fénye járja be a folyosókat és világítja meg a hangulatos iskolát. Az iskola közelében lévő kiserdőben egy kiválasztott ösvényt a hetedikesek raknak végig mécsesekkel, amelyen végighaladnak az osztályok, lámpással a kezünkben és énekelve. Az út során a hatodikosok alakítják az élőképeket Szent Márton életéből, olyanokat, mint amilyen például a lúdólas történet.

Az osztályok az iskolából indulva haladnak végig az életképek ösvényén, majd visszatérnek az épületbe, ahol saját osztálytermükben lakomáznak, miután meghallgattak egy legendarészletet Szent Márton életének egyik csodatételéről.

Mikor én haladtam végig ezen az úton a sötétbe burkolózott fagyos erdőt végigjárta énekünk, és megvilágította lámpásunk fénye. Ekkor csodálatos érzés járta át a szívemet. Volt szerencsém egyszer ahhoz is, hogy életképet alakítsak. A várakozás az érkező osztályokra, mikor elhelyezkedtük, és vártuk, hogy leszálljon az est, szinte kibírhatatlan volt, de mégis kellemesen izgalmas. A tapasztalatom az, hogy mikor az ember két órát áll a sötét erdőben, ajánlatos jól felöltözni, és nem árt megőriznie a nyugalmát akkor is, mikor hirtelen mindenféle alak bukkan fel az éjszakai vadonban…

Aki egyszer részt vesz egy ilyen ünnepségen, soha nem felejti el azt, ahogy nekem is örök emlék marad az a pár óra, mikor ott várakoztam az énekelve közeledő osztályokra, egyedül a barátnőmmel a sötét erdőben. Nem felejti el az érzést, amikor végigjárja a varázslatos utat a mécsesekkel kivilágított, életképekkel tarkított, mesebeli ösvényen.

Somos Emma (AKG, 7. évf)

A képeken a szekszárdi (fent), a veszprémi és a gödöllői Waldorf iskolák Szent Márton ünnepei láthatóak

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mielőtt kiderült, hogy sikerült a felvételim az AKG-ba, ezernyi kérdés volt a fejemben az iskoláról, meg úgy általában egy gimnáziumról. Mikor megtudtam, hogy jövőre már az AKG-ban kezdem az új tanévet, ezeknek a kérdéseknek a száma megtriplázódott a fejemben…

Ahogy telt a vakáció, egyre többet gondoltam a közeledő gólyatáborra. Napközben, éjszaka, sőt, még nyaralás közben is ezen járt az agyam. Tudtam, hogy a leendő tizedikesek szervezik, és kaptam csekély információt az indulásról. Csak jóval az angol szintfelmérő után tudtam meg magát a helyszínt és a szállásról pár információt, de ezek még milliónyi kérdésemre nem adták meg a választ.

Aztán már azon kaptam magam, hogy szüleimmel lázasan csomagolunk a másnap kezdődő táborra. Ám én főleg nem a csomagolással voltam elfoglalva, hanem sokkal inkább azzal, hogy milyen lesz az évfolyamunk, milyenek lesznek a gyerekek, maga a társaság, akikkel hét évig együtt leszek. Másnap ezekre a kérdésekre mind megkaptam a válaszokat.

A Déli pályaudvar hemzsegett az AKG diákjaitól. Mindenki izgult, és kíváncsian leste a másik névtábláját. Aztán elindult a vonat, és mindenki nézte az integető szülők kezeinek sokaságát. Az út lassan, de annál jobban telt. Akik együtt ültek, egyre több dolgot tudtak meg a másikról, és út közben hangzott el a végére már jól ismert első „AKG” kiáltás is. Ezek után hamar elrepült az idő, és erdei kisvasúttal történő utazás után meg is érkeztünk Királyrétre. A tábor olyan gyorsan eltelt, mintha csak pár órás lett volna. Emlékeinkben még élethűen élnek a táborban megismert játékok, az „ó hatalmas dzsinn” és persze az éjszakai programok. A tizedikesek fantasztikus programokat találtak ki, és még annál is jobban valósították meg ezeket.

A szállás már nem volt ilyen problémamentes. Mondjuk, így utólag már semmit sem csinálnék másképp, mert az így megismert paradicsomleves örök emlék marad, nem beszélve a roppant „illatos” ágyneműről...

A tábor végén úgy gondoltam, hogy már nem érhet nagy meglepetés az AKG-val kapcsolatban, hiszen ismerem a gyerekeket, és a nagy döntésen is túl voltam: megválasztottam patrónusom, ráadásul ez a 70 különböző gyerek a tábor végeztével egészen egy évfolyamként mozgott. Ám amiről a legfontosabb kérdésem szólt, arra még nem kaptam meg a választ… Ez a kérdés nem más volt, mint a barátság(ok). Úgy gondoltam, hogy mivel legtöbben nem fognak ismerni senkit, sokkal könnyebben lehet majd barátságokat kötni. Az igaz is volt, hogy szinte senki nem ismert senkit, de barátkozni egyáltalán nem volt könnyebb. Volt pár lány, akikkel többet beszélgettem, együtt voltam, de ez nagyon sokat változott már azon a pár napon is. Ami nem is baj, de egyik kapcsolat sem volt úgynevezett igaz barátságnak mondható. Ám nem csüggedtem, inkább megújulva készültem a nulladik napra, aztán pedig a tanév kezdetére.

A nulladik nap hamar eltelt. Végigjártuk az iskolát, és megkaptuk életünk első AKG-s diáknaptárját.

Az első tanítási nap – tantermeink keresgélésével – szinte elrepült. Most pedig már túl vagyunk pár epochazárón és egy hónapon az AKG-ban – és hogy mik a tapasztalataim? Nagyon sok jó dolog vegyítve pár kevésbé jóval. A tanórák hangulata nagyon jó. Hihetetlen jó kedvben telnek az órák, és észre sem vesszük, mennyi fontos információval bővül a tudásunk. A nyelvórák is hasonló tulajdonságokkal bírnak, mint a 90 perces órák, amiken csak első héten volt nehezebb figyelni hosszúságuk miatt, mostanra észre sem vesszük ezeket a különbségeket. A csibéken mindent megbeszélünk, beszámolhatunk jó és rossz tapasztalatainkról. Nem lehet azt mondani, hogy nincs sok dolgozat, eddig minden hétfőn írtunk, de ez még nem volt kifejezetten megterhelő. A tanórákon sokszor szinte az összes szükséges tudnivalót megtanultuk, így a dolgozat megírása is könnyebb volt. Az epochazárókra azért többet kell tanulni, ami érthető is, hisz az egész háromhetes anyagokból írunk, de ezektől sem kell megijedni. A szünetek jól telnek, és a rendelkezésünkre álló ebéd lehetőségekre sem lehet rossz szavunk. Ami jól észrevehető és érdekes, az az, hogy hogyan alakulnak évfolyamunkon a barátságok. Már most vannak igen összetartó csoportok/klikkek, akik szinte mindent együtt csinálnak. Vannak olyanok, akiknek van pár barátjuk, akikkel együtt ebédelnek, együtt vannak, de ezek általában nem szoros kötődések. Ami viszont ilyen téren nagyon jó, hogy senki sincs egyedül. Annak ellenére, hogy még nincs jó barátja, nem baktat egyedül a szünetekben és nem ebédel egyedül. Remélem, azért ezek a csoportok is rugalmasabbak és beengedőbbek lesznek, és mindenki igazi barátokra fog lelni az évfolyamon. Nyilván ez nem az első pár hónapban fog kialakulni, és változni is fog a hét év folyamán. Ám az közös mindenkiben, hogy még nagyon újnak érzi magát az AKG-val kapcsolatban… A folyosókon sem mozgunk úgy, és néha még mindig eltévedünk tesiórára menet, de biztos vagyok benne,hogy ez változni fog.

Összességében állíthatom, hogy végül minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, ám abban tévedtem, hogy nem érhet meglepetés az AKG-val kapcsolatban, mert úgy gondolom, hogy a hét év folyamán ugyanúgy érhetnek meglepetések, mint az első pár héten – de igazi kíváncsisággal várom ezeket, na meg a következő éveket az AKG-ban.

Somos Emma (AKG, 7.évf.)

fotók: Tornóci András

LIKE - értesülj az új cikkekről!

8 éves koromban anyukám állást kapott külföldön, így 2009 nyár végén családunk (szüleim, a húgom és én) kiköltöztünk Luxemburgba. Új iskola, új munkahely és új környezet: egy új élet várt ránk külföldön.

Az első évben a nagyi is kint volt velünk, aki sokat segített anyunak. Apukám minden hétvégén kiutazott hozzánk, majd vasárnap este vagy hétfő hajnalban visszautazott Budapestre. Nagyi igazi túlélőművész. Semmi nyelvtudással vígan elboldogult. Két héttel a kiköltözés után már tudta, hogy mi a prézli franciául, és hogy hogyan kell egy levélnyi fiambre-ot kérni, ami a legkedveltebb portugál gépsonka (persze ő dekában kérte vagy mutatta, de valahogy tényleg megértették).

Húgom, Paula, egy évet még egy francia napköziben töltött, majd négyévesen az ottani európai iskola óvodájába kezdett járni, a magyar szekcióba. Szegényke nagyon pösze volt még 3 évesen, nem is csodálkoztunk, amikor hallottuk, hogy neki a „bonjour” az inkább „bonjujjj”, Joelle óvó néni pedig, „Jojejj” néni volt és maradt, bár már nincs beszédhibája.

Én a harmadikat az európai iskolában kezdtem, ott is volt magyar szekció. Két magyar osztály volt, mindkettő összevont. Egy tanára volt az első-másodiknak és egy a harmadik-negyedik-ötödiknek. Én, harmadikos korúként az utóbbiba jártam. Nándi bácsi volt a tanárunk, aki nagyon jól tudta tanítani a három osztályt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy miközben egy osztálynak magyarázott, a többieknek csoport- vagy írásbeli munkát adott. Ha valaki úgy gondolná, hogy miközben egy teljesen más anyagot magyaráz valaki egy másik osztálynak, nehéz lehet koncentrálni a te feladatodra, annak van némi igazsága, de erre voltak kitalálva a jól szigetelő fülhallgatók, amit az összes korosztály örömmel használt egy-egy bonyolult feladatsor megoldása közben.

A mi osztályunkban összesen kb. 12-13-an voltunk. Ötödikes koromban mi ötödikesek összesen hárman voltunk (mind lányok), a negyedikesek szintúgy, a harmadikosok pedig öten. Ez így 11 gyerek, így alkottunk mi 2011-12-ben egy osztályt. Az európai iskolába nagyon sok különböző nemzetiségű gyerek járt, ezekkel mi „összekeveredve” jártunk európai- és nyelvórákra. Mindennap találkoztunk angolon dánokkal, németekkel, franciákkal, olaszokkal. Európai órán pedig ugyanilyen „színesen”, angolul kommunikáltunk a különböző gyerekekkel, és projekteket, művészi dolgokat készítettünk. Én nagyon szerettem ebbe az iskolába járni, örök emlékek maradnak a különleges órák és a színes közösség, nem beszélve arról, hogy szünetben, az udvaron, ha bármit mondtunk egymás között magyarok, azt elég kevesen értették meg.

Anyukám az Európai Parlamentnél kapott állást, és ott dolgozott három évig, 50 magyar munkatársa között. Az épület egy nagy torony, amúgy a széles Kennedy sugárút két oldalán, a vörös híd lábainál helyezkedik el. Ezek a Kirchberg negyed kapui, amit EU negyednek is hívnak. A negyed egy fennsíkon terül el. Sok modern irodaház, az Európai Bíróság (igazi Rodin szoborral a menzája előtt), az Európai Befektetési Bank, a Bizottság és a Számvevőszék áll még itt, meg pár lakópark, az Auchan, a mozi és a kedvenc pékségünk (az eladót is Paulának hívták, és nagyon finom volt a sonkás-sajtos croissant-juk).

Az ország pici, 3 hivatalos nyelve van (luxemburgi, francia és német), és összesen 500 ezres a lakossága. Ez azonban mindennap másfél millióra duzzad az ingázókkal, akik ide járnak dolgozni. Luxemburg egyébként nagyhercegség, jelenleg Henri uralkodik, 5 gyereke van, nemrég nősült meg a trónörökös. A város központjában áll a Nagyhercegi palota, a két főtér (a Place d’Armes és a Place Guillaume II.) szomszédságában. Nekem persze inkább a forrócsokizó jut eszembe a palotával szemben, ahová gyakran beültünk. Ott aztán a legegyszerűbbtől a legluxusabbig terjed a forrócsoki kínálat (pl. felnőtteknek alkoholosat, likőröst is lehet kapni, de van vagy 50 féle…).

Nehéz ezt a 3 évet elmesélni, az őszi Schueberfouer-t (egy hatalmas vidámpark a város közepén, minden szeptemberben csak 4 hétig működik, 2 millió látogatóval), a biopiacokat kéthetente a város legszebb terén vagy a bíró szomszédunkat, aki az egyik volt miniszterelnökünkkel járt vadászni. Sokszor mentünk át Németországba, a közeli, legrégebbi német városba, Trierbe – a csodás dómjával, a nyüzsgő sétáló- és vásárlóutcájával, ahol az ember az összes pénzét el tudná költeni 5 perc alatt, a gyönyörű Porta Nigrával (Fekete Kapu), ami még az ókori Rómából maradt meg, és a sétálóutca egyik szélén áll.

Luxemburg városa tele van parkokkal, játszóterekkel, amelyek közül kiemelkedik a hajós játszótér, ahol egy hatalmas fahajó a mászóka, és ahol van vizes zsiliprendszer, melyben a helyi gyerekek már áprilisban, fürdőruhában strandolnak; a Merl park, a Coque, amelynek sportcsarnoka egy óriási kagylót formáz, és nem is beszéltem még a kétszintes hegyes-völgyes óvárosról, ahol lifttel is le lehet jutni a lenti részre.

Hiányzik a két régi otthonom, mindkettő ugyanott volt, Kirchbergben. Az első 5 percre volt a sulitól és anyu, majd apu munkahelyétől. Ez volt a Gomez ház, amit berendezve béreltünk ki, és első éjjel büdös matracokon aludtunk mindannyian a nappaliban – olyan állapotban hagyták ott spanyol tulajdonosai, akik már nem bírták újra megszokni a hazájuk meleg éghajlatát. Ezért másfél év múlva visszaköltöztek, mi pedig átköltöztünk álmaink lakásába, a 4. emeleti, parkra, fennsíkra néző klassz, nagy, modern lakásunkba.

Jó volt ott élni, Európa közepén, egy ugrásra Párizstól, Brüsszeltől, Frankfurttól, és jó volt mindig hazajönni, két napon át, Passauban megaludva… De ez most egyelőre a múlté. Äddi Lëtzebuerg!, Viszlát Luxembourg!

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!