Április 18-án két barátnőmmel és az irodalomtanárunkkal látogattunk el a Dohány utcába, a Hátsó Kapu színháztermébe. A Más Nem Történt című darabot néztük meg, de el kell mondanom: a darab nézése közben bennem nagyon sok minden történt.
Embert nem hagyhat hidegen egy olyan darab, ami az ő korosztályáról szól, egy olyan dologról, ami akár vele is megtörténhet. Ráadásul az egészet szinte vele egykorú gimnazisták és egyetemisták adják elő. A PanoDráma Sipos Pál és az általa molesztált diákjai történetét dolgozta fel.
Rám már eleve hatott a Hátsó Kapu színházterem személyes hangulata, világítása és bensőséges berendezése is. A Más Nem Történt óta még egy darabot láttam ott, és engem ez a légkör teljesen bevon az előadásba, de egyben kicsit sebezhetővé is tesz. És pont ez az egészben az utánozhatatlan. Miközben az előadást néztem, egyszerre éreztem magam kínosan, de nyíltan is. Az előadás lehetővé teszi, hogy az ember kicsit magába mélyedjen, alakítsa magában a történetet, és olyan kérdéseket tegyen fel, amiken muszáj gondolkodni. Az egész nekem túl igazi volt. Annyira vágytam a végén egy feloldásra, de az nyilván (hűen a valósághoz) nem érkezett meg.
Bár a PanoDráma alapvetően verbatim színház, vagyis szó szerint rekonstruálja a valóságban megtörtént eseményeket, ez az előadás most más volt. Pass Andrea színházpedagógus írásában és rendezésében a párbeszédek kitaláltak, de maga a történet nem sokban különbözik az eredetitől. Adott egy jó fej, de aberrált tanár, nyiladozó kamaszok, bizakodó szülők.
Igazából rögtön nem is tudtam feldolgozni, amit láttam. A PanoDráma sose ment el addig a bizonyos pontig, mindig csak az előzményeket láthattuk. És talán pont ez hozta létre azt a légkört, hogy „bármi megtörténhetett, de nem történt semmi”. Arra, hogy miért vagy hogy képes egy tanár ilyenre, nem közvetlenül tértek ki a darabban, de folyamatosan ott lebegett a téma az előadás közben. Egy hatalmas érthetetlenség, zavarodottság, düh és tehetetlenség felhője. És persze a legyintés. Amit a néző is tehetett volna: „Ja, ez tényleg szomorú dolog, de engem nem érint. Akkor kit érdekel?”. De ha az ember ilyen érzéketlen is lenne, a levegőben folyton ott van: „De, veled is megtörténhet!”. Mégis, ami számomra (és nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok) a legfelháborítóbb volt az egészben, az az, hogy miután mindez megtörtént, nem történik semmi. Az emberek homokba dugják a fejüket, a tanár megy tovább, más iskolába, hogy aztán majd ott „se történjen semmi”. De fel lehet tenni a kérdést, ez tényleg a rossz döntés? Egyáltalán van-e jó/rossz döntés az ilyen helyzetben? Meg lehet előzni ezt? Mitől függ, hogy kivel fog megtörténni? Hogy lehet feldolgozni az egészet?
A szereplők karakterei voltak a legérdekesebbek számomra. Az, hogy a színészek mégis maguk voltak, de nyilván teljesen el kellett különíteniük saját maguk személyiségétől a karaktert, hiszen egy nagyon nehéz élethelyzetbe helyezkedtek bele, ahol nyilván a legtöbbször ők maguk teljesen másképp cselekedtek volna.
Még két előadás várható, május 13-án és 14-én, mindkét nap este nyolc órától a Hátsó Kapu színházteremben. Szerintem ezt a színházi élményt mindenkinek át kell élnie. És igen, ami az egész színdarab legfontosabb üzenete, hogy beszélni kell róla, tudni kell erről, találkozni kell azzal, és feldolgozni azt, amikor egy tanár molesztál egy diákot.
Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotó: hatsokapu.hu
A PanoDráma bemutatja: Más nem történt
Írta és rendezte: Pass Andrea
Szereplők: Bartsch Kata, Hárs Anna, Ördög Tamás
AKG-s színészek: Fodor Fanni, Szepes Anna, Tóth Angéla
Utolsó kommentek