Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A képek, amiktől rosszul is lehet lenni

Történt egyszer, hogy jómagam és csibém bölcs patrónusa kitalálta, hogy milyen jó lenne elmenni és megnézni a World Press Photo kiállítást. Aki nem tudná, a World Press Photo egy évente megrendezett sajtófotós verseny, amelyre a világ minden országából küldhetnek be fényképeket fotóriporterek. A díjnyertes fotográfiákat aztán sok helyen kiállítják, ezek közé tartozik a Magyar Néprajzi Múzeum is.

Egy verőfényes októberi szerdán tehát felkerekedtünk és elbuszoztunk a Jászai Mari térre, ahonnan elsétáltunk a Kossuth térig. Útközben egy kicsit várost is néztünk, én például bölcsen megállapítottam, hogy a Falk Miksa utcában meglehetősen ritka az olyan üzlethelyiség, amelyikben nem régiségeket és antik tárgyakat árulnak.

A Néprajzi Múzeumba érve megvettük a jegyeket, bezártuk az értékes cuccainkat, majd beléptünk a múzeum központi csarnokába. Amikor először megláttuk a helyiséget, elállt a lélegzetünk, ugyanis az említett csarnok hatalmas, óriási belmagassággal, a plafont pedig gyönyörű freskók díszítik. Miután az első csodálkozáson túl voltunk, figyelmünket a nagy táblákon kiállított fényképek felé fordítottuk.

Nos, a World Press Photo pályázaton sokféle kategória van, rengeteg kép érkezik be minden évben, és mindegyik másról szól. Nagy részük nyilvánvalóan olyan eseményeket mutat be, amelyek aktuálisak, amelyek jelenleg történnek, amelyek jelenleg foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát vagy éppen foglalkoztatták bármikor a 2017-es év során. (Tényleg, már ebből az évből is csak két és fél hónap van hátra, de gyorsan szalad az idő!) És hát ugye tudjuk, hogy általában milyenek azok az események, amik foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát... Hát, igen. Véresek.

Ebből következik, hogy nagyon sok fénykép lehangoló, szomorú, deprimáló dolgokat mutatott be. Volt, amelyik lecsúszott, szegény rétegek életét ábrázolta, volt, amelyik picike hajókba zsúfolódott menekülteket, éhező ukrajnaiakat a háború sújtotta területeken, és volt olyan is, amelyiken konkrétan véres hullák hevertek. Ezekre a képekre persze nem volt öröm ránézni, de mégis nagyon tanulságos volt, megrázó és elgondolkodtató. Mert ezek az események tényleg megtörténtek, sőt, hozzájuk hasonlóak történnek még ma is, rengetegszer. Nagyon sok országban lőnek, éheznek, robbantgatnak napi szinten. Sok helyen nincs meg a napi betevő falat, ivóvíz, az emberek személyes szabadsága, fedél a fejük felett, és rengetegen élnek borzalmas körülmények között a világban. És a sajtófotósoknak egyik legfőbb feladatuk, hogy ezeket a borzalmas körülményeket lefényképezzék, dokumentálják, hogy utána azok a dokumentációk eljussanak a nyugati országok embereihez is, hogy ők is lássák őket, és talán kicsit elgondolkozzanak azon, hogy másoknak milyen borzalmas. És hogy egy kicsit átértékeljék az életüket.

Persze nem arról beszélek, hogy ez a kiállítás megváltoztatta az életemet, vagy hogy átértékeltem a dolgokat tőle, hiszen én sem vagyok szent. Tehát amint kitettem a lábamat a Néprajzi Múzeumból, azonnal elkezdtem hisztériázni, hogy jaj ne, hétfőn három dolgozatot írok, és ha ez így megy tovább, kardomba dőlök, és továbbra is idegrohamot kapok, ha három percre elmegy a wifi. Csupán arról van szó, hogy ha nagyon sokszor látjuk az ilyen képeket, amik bemutatják, hogy milyen borzasztóan élnek az emberek pl. Szíriában, és elég sokszor felébred bennünk az azonnali segíteni akarás vágya, akkor az egy idő után tényleg rávehet minket, hogy valóban segítsünk. Na nem úgy, hogy elrepülünk Szíriába és megsimogatjuk a zokogó kislány fejét, hanem pl. adakozunk egy alapítványnak, önkénteskedünk egy kicsit… stb. És ha ezt elég sok ember teszi, akkor az hosszú távon talán tényleg elindíthat valamiféle változást a világban.

Szerencsére a kiállításon találhattunk szebb, felemelőbb, kevésbé lehangoló képeket is. Például volt egy szép lepkés természetfotó, meg volt egy kisebb fotósorozat egy félig kéz nélkül élő súlyemelőről, aki sajnálatos testi fogyatékosságai ellenére kiválóan teljesít a sportban. Vagy volt például egy amerikai kisvárosról szóló fotósorozat, ami voltaképpen csak egyszerű embereket mutatott be többé-kevésbé hétköznapi helyzetekben. A többé-kevésbé hétköznapit úgy kell érteni, hogy nem voltak véráztatta hullák, csak pl. egy háromlábú kutya. De azért morbiditás nélküli képek is akadtak, például az egyik egy lányt ábrázolt, aki egy lovon keresztbe feküdt és aludt, vagy legalábbis úgy tűnt, mint aki alszik. Szerintem ez egy muris kép volt, de én biztos nem lennék képes így aludni.

Személyes „kedvencem” a kiállításról csak és kizárólag idézőjeles keretek közt lehet a kedvencem, hiszen voltaképpen a legborzasztóbb fotósorozat volt, amitől konkrétan elfordultam, mert annyira megrázó volt, de mégis nagyon jó és remek munka, csak hát ugye frászt kaptam tőle. Szóval ez a „kedvenc” az a fotósorozat volt, amelyik egy törökországi gyilkosságot ábrázol. A története az, hogy egy képgaléria megnyitóján Ankarában, Törökországban egy török rendőrtiszt lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, azt kiabálva, hogy „Allahu Akbar.” Maga a fotósorozat többféle fényképből is áll, van fénykép a pisztoly tartó rendőrtisztről, a kétségbeesetten a szoba sarkába húzódott emberekről, és arról is, ahogy a merénylő a fegyverét magasba tartva üvöltözik, miközben mellette élettelenül fekszik a meggyilkolt nagykövet. Az egész kép voltaképpen nagyon letisztult hatást keltett, sehol egy vérfolt, fehér falak és padló, a két férfi fekete öltönye erős kontrasztot alkottak, csak néhány színfolt erejéig törte meg a háttérben lévő néhány festmény a fekete-fehér hatást. Olyan volt az egész, mint egy mesterien megkomponált festmény, és mégis: egyrészt a való élet szülte a helyzetet, másrészt pedig egy gyilkosságot ábrázolt. A másik dolog, amit észrevettem, az, hogy az egész úgy nézett ki, mint valami kémfilm. Az öltönyös-fegyveres banditák meg a földön heverő hulla… Az emberben azt a benyomást keltették a fotók, mintha ilyen csak egy James Bond-filmben történhetne meg. Pedig nem. Ez százszázalékosan valódi, megtörtént, teljességgel váratlan esemény volt, amire senki nem számított. A fotográfus valószínűleg kiment oda, hogy „na, ez is csak egy újabb munka lesz, ezért kapom a pénzemet, csinálok pár képet, amin itt dumálgatnak a megnyitón, azt’ jól van,” – erre a szeme láttára agyonlőttek egy embert. És még volt annyi lélekjelenléte, hogy ebben a bizonyára rettenetesen stresszes pillanatban ne pánikolni kezdjen, hanem felismerje a lehetőséget, és készítsen néhány fényképet, amelyekkel később az egyik kategóriában első díjat is nyert a World Press Photo versenyen. Szerintem maximálisan megérdemelte.

Mindent összegezve ez egy eléggé durva, megrázó, elgondolkodtató kiállítás. Fontos témákról szól, sok a tanulságos kép, de azért inkább csak erős gyomrúaknak ajánlanám. Ha valaki úgy érzi, van elég lélekjelenléte félholtan síró kisgyerekeket és vérben tocsogó szobákat nézni, annak bátran ajánlom, hogy menjen el és nézze meg ezt a kiállítást, azonban a kisgyerekét/kistestvérét vagy a gyenge idegzetű barátját ne vigye magával. Október végéig még megtekinthető a kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban, aki meg akarja nézni, minél hamarabb menjen el, nehogy lemaradjon róla!

Mörk Márta (9. évf.)
fotók: Bors Júlia

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Se pénz, se haverok – Budapesten egyedül

Ha valaki társasági ember, nyitott, és legalább tíz-tizenöt haverja van, akik ráadásul kétutcányira laknak tőle, akkor – ha éppen unatkozik – nem nehéz programot szerveznie: felhívja őket és elmennek valahova. De mi van akkor, ha az embernek kevés, két-három-négy barátja van, akik a város másik végén laknak vagy a Balatonon napoznak, ő pedig unatkozik, és szeretne programot szervezni? Ráadásul nincs kifejezetten sok pénze, viszont a fővárosban lakik. Erre az esetre gyűjtöttem össze néhány ötletet. Ingyenes (de legalábbis nem drága) programok, látványosságok Budapesten, amelyek (véleményem szerint) legalább annyira élvezhetőek egyedül, mint társaságban.

A 4-es-6-os villamos

Ha Budapest egy ember lenne, akkor a négyeshatos lenne a vér. A vér, ami az ütőéren, a Nagykörúton folyik keresztül, végigszállítva az embereket a város szívén.

A villamos ideális közlekedőeszköz, mert elég gyorsan megy ahhoz, hogy ne kapjunk ideggörcsöt, de elég lassan megy ahhoz, hogy közben meg tudjuk bámulni a várost. A Margitsziget, a Nyugati pályaudvar, a Vígszínház, az Oktogon, a Madách Színház, a Kilián laktanya – ezeket mind-mind meg lehet tekintetni a 4-es-6-osból, és közben még csak ki se kell szállnunk a járműből. Ha pedig a nevezetes épületeket már megnéztük, elkezdhetünk kisebb, hétköznapibb dolgokra is odafigyelni: például a házakra.

Tuti tipp: nézz fel! Ez igazából Pest egész belvárosára érvényes. Igen, az utca mocskos, ezt könnyű észrevenni. Könnyű észrevenni a részeg hajléktalanokat, a káromkodó fiatalokat, a felborogatott kukákat: de ha az ember felemeli a fejét, és a házak homlokzatát figyeli, akkor mindjárt sokkal szebb dolgokat is láthat. A pesti bérházak utcai homlokzata ugyanis általában szépen ki van dolgozva, ezért jó rájuk nézni. Persze az omladozó vakolat el tudja rontani az összképet, de alapvetően akkor is olyan sok szép, díszes, szobrokkal, stukkókkal, erkélyekkel díszített homlokzattal lehet találkozni Pesten, hogy az ember nem is gondolná!

Költségvetés: 450 forint egy irányba, vagy felhasználjuk a bérletünket, ha van, vagy megkockáztatjuk a zarándoklatot az Akácfa utcába.

Duna-part

A Duna Budapest egyik legszebb és legfontosabb része. Rajta találhatóak a hidak, amik természetesen magukban is nagyon szépek, az én kedvencem a Lánchíd és a Szabadság híd. Akár a pesti, akár a budai oldalon sétálunk, a látvány garantáltan lenyűgöző. Természetesen itt is sok nevezetességet lehet megtekinteni, mint például a Várat vagy a Parlamentet. De maga a folyó is szép, igaz, egész Budapest mocskát magában hordozza, de hát ez van.

Tuti tipp: menj át egy hídon! Amennyiben nem vagy tériszonyos, és nem pánikolsz be kétpercenként, arra gondolva, hogy a híd egyik pillérében bizonyára egy második világháborús bomba van eldugva, ami épp most készül felrobbanni, úgy jó ötlet lehet gyalog átsétálni valamelyik Duna-hídon. Igaz, a forgalom elég zajos, de a hídról remekül meg lehet figyelni a folyón elhaladó hajókat, és ha valahonnan, a folyó közepéről aztán tökéletes kilátás nyílik mindkét oldalra.

Költségvetés: 0 forint, kivéve, ha a parton lévő épületektől, hegyektől messzebbre is el akarunk látni, és felmászunk valamelyik híd tartószerkezetére vagy egy lámpaoszlopra. Az ugyanis az életünkbe is kerülhet, de ha mégse, akkor is minimum letartóztatnak és címeres ökörnek bélyegeznek (mellesleg jogosan), úgyhogy ezt senkinek nem javasolnám.

Széchenyi-kilátó

A gyermekvasútról már mindenki hallott, csakúgy, mint a fogaskerekűről. De a Széchenyi-kilátó pont a budai hegyek egy kevésbé ismert látványossága. A Széchenyi emlékmű csak egy mellszobor, azonban a mögötte lévő kilátó eredetileg kút volt a Városligetben, aztán a Hősök tere építésekor, az 1890-es években lebontották és áttelepítették a Széchenyi-hegyre.

Az egész csak néhány perces séta a Fogaskerekű végállomásától vagy az Úttörővasút Széchenyi-hegy állomásától. Meglehetősen elhagyatott, csendes környéken fekszik, de pont ez adja meg a varázsát. Amikor például én ott voltam, épp senki más nem tartózkodott a kilátó környékén, úgyhogy tök egyedül tudtam élvezni a kilátást. Funkciójának megfelelően természetesen a kilátás is gyönyörű, csak a hegyoldalban álló fák takarják el egy kicsit a várost. De Pestet azért elég jól ki lehet venni.

Tuti tipp: keresd meg az Országházat! Vagy bármi más budapesti épületet, amiről pontosan tudod, hogyan néz ki. Mivel a kilátó elég magasan van, ezért meglehetősen aprónak tűnik a város, ezért is nehéz megtalálni az épületeket, plusz ugye a fák is akadályozzák a dolgot, de alapos odafigyeléssel sikerülhet.

Nekem a távoli városképben az Országház tűnt fel elsőnek, mivel az ugye nagy és jellegzetes a formája, de egy kis keresgéléssel még sok dolgot ki lehet venni, például kelet felé nézve a Gellért-hegyet vagy a Dunát.

Költségvetés: 0 forint.

Bámészkodás a Várból

A Várnegyed Budapest egyik legnevezetesebb pontja, és nem véletlenül. Egyrészt ugye itt van a Vár, a kastély, ami a középkortól egészen a török kiűzéséig nagy szerepet játszott Magyarország történelmében, hiszen itt volt a királyok székhelye. Másrészt pedig innen a leggyönyörűbb a kilátás az egész városban. Szinte az összes többi kilátópontnak megvan az a hátránya, hogy legtöbbjükből csak az egyik városrészt lehet jól látni, a másikat nem annyira. Nos, a Várban ez egyáltalán nincs így. Elég egyszer körülnézni, és az ember máris megérti, hogy ezt a várat miért oda építették, ahova. Az utca egyik oldaláról Buda tárul a szemünk elé, a Vérmező, az Alkotás út, a Körszálló, a második kerület, Óbuda, a másik oldalról pedig Pest, a Parlament, a Duna, a hidak...

Tuti tipp: keresd meg a saját házad! Vagy legalább az utcát vagy a környéket, ahol laksz. Elsőre nehéz feladatnak tűnik, de a Várból tényleg annyi minden látszik, hogy nem is gondolná az ember. Persze, ha Kiskunfélegyházán laksz, akkor nincs sok esély rá, hogy megleled a házad, de ha még a budapesti határokon belül élsz, akkor jó eséllyel be tudod lőni, hogy hol lehet az otthonod. Ha ez mégsem sikerül, akkor egy olyan helyet is megkereshetsz, ahol gyakran jársz. Ilyet biztos nem lesz nehéz találni, de ha mégsem sikerül, akkor érdekességképpen azt is csinálhatod, hogy a Várnegyed egy zsúfoltabb területére mész, és összeszámlálod, hány magyar szót hallasz magad körül. Valószínűleg nem sokat.

Költségvetés: 0 forint.

Parkok és szigetek

Budapestnek, nagyváros lévén, megvan az a hátránya, hogy meglehetősen kevés a fa, és annál több a beton. Persze egy városi táj is lehet szép, sőt, jómagam nagyobb kedvelője vagyok a városnézésnek, mint a természetben bogarak és fűcsomók közötti, meleg kaja, folyóvíz és nyilvános vécé nélküli túrázgatásnak, de hát különbözőek vagyunk. Azonban a betondzsungelt is meg lehet unni, és nem mindenkinek nyílik erdő a hátsó kertjéből. Szerencsére Budapesten is vannak zöld területek, parkok és szigetek (ez is egy nagy előny, amit a folyó ad nekünk), úgymint a Margitsziget, a Hajógyári-sziget, a Millenáris park, a Szent István park, az Olimpia park és még sorolhatnám. Ezek mind szép és rendezett helyek, lenyírt pázsittal, sok fával és játszóterekkel, teljesen családbarát környezet mindegyik.

Szent István park

Tuti tipp: nyáron kerüld a szigeteket! Főleg, ha fesztivál vagy vizesvébé van rajtuk. Azt talán mondani sem kell, hogy a Sziget fesztivál idején a nem fesztiválozó egyedeknek jobb messzire elkerülni a Hajógyári-szigetet a hatalmas zaj, a nagy tömeg és a szemét miatt. De idén nyáron a Margitsziget sem volt a legideálisabb kirándulóhely – én már csak tudom, mert elmentem egyszer. Az egy dolog, hogy sok volt az ember, de azonkívül a rendőrök és a katonák is csak úgy hemzsegtek, sőt, még egy TEK harckocsival is találkoztam, ami úgy álldogált a bérelhető bringóhintók szomszédságában, mintha csak ő is egy lenne közülük.

Szerencsére ez csak a Margit híd közelében volt így, a sziget belseje felé haladva elnéptelenedett az út, a kolostor romjai között pedig szinte egyedül voltam. És hát persze vizesvébé sincs minden hétvégén, úgyhogy reméljük, a Margitsziget továbbra is élhető és kirándulható, tömeg- és tankmentes hely marad.

Költségvetés: 0 forint.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

a fényképek forrása: Google Street View, Google Map fényképek, konkrétan:
Timothy de Ruyter (3), Vincze Attila (4), Beck Tivadar (5), Christos Tsekas (6)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az emberiség megérett a pusztulásra

Az emberiség megérett a pusztulásra. Olyan közhely ez, amit naponta hallunk, olvasunk, mondunk és folyamatosan hangoztatunk, anélkül, hogy ténylegesen komolyan gondolnánk, mert hát nyilvánvalóan nem akarunk meghalni, hiszen mi is emberek vagyunk, az emberiség kipusztulása pedig ezáltal a mi halálunkat is jelentené.

Először talán vizsgáljuk meg, hogy mégis mi késztethet minket az ilyesmi kijelentésekre, hogy határozottan és kategorikusan kijelentsük, hogy a fajunk megérdemli a kihalást? Nos, ilyen okokból van bőven, nézzük a leggyakoribbakat:

Első ok: az emberi önpusztítás és felelőtlenség. Ez alatt legfőképpen a globális felmelegedést értjük, amit, ugye, az emberek okoznak, ezzel konkrétan a saját halálukat és pusztulásukat biztosítva. Persze ebből is remekül kiviláglik az, hogy voltaképpen semmi szükség arra, hogy mi itt okoskodjunk, mert az emberek amúgy is ki fognak halni ennek a borzasztó melegedésnek köszönhetően.

Mégis, azért elég kétségbeejtő (és valahol vicces) belegondolni abba, hogy az emberek nagy jólétük és kényelmük megteremtésével konkrétan saját magukat nyírják ki. Annyira mohók, kapzsik és követelődzők, hogy ezáltal konkrétan maguknak és a bolygójuknak ártanak. Ez pedig borzalmas, és, mint azt már említettem, vicces is lehetne, ha éppen nem lennénk benne mi is nyakig. Ugyanis a globális felmelegedés bizony minden egyes embert érint a Földön, és ha nem teszünk ellene nagyon gyorsan, úgy meghalunk, hogy csak na.

Második ok: az emberi primitívség. Bár reménykedünk abban, hogy a jövő generációi majd megoldanak minden problémát, de elnézve a mostani generációt, a következő sem lesz sokkal komolyabb vagy értelmesebb. Mert nézzünk csak körül: a világ legnagyobb teljesítményű kütyüjei állnak a rendelkezésünkre nap mint nap, hogy például fontos üzeneteket közvetítsünk rajtuk, térképként használjuk őket vagy olyan alkalmazásokat töltsünk le rájuk, amik segítenek mondjuk a fogyásban vagy a relaxálni.

Ehelyett időnk nagy részében arra használjuk a telefonjainkat, hogy nézzük, amint egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze nem kötelező ezen nevetni, és szerencsére léteznek olyan emberek, akik élesen elhatárolódnak az ilyentől, megmondják, hogy őnekik bizony nem tetszik ez a marhaság, mert nincs semmi értelme, és inkább valami olyan dolgot kéne csinálni, aminek valami értelme, célja és haszna is van. Ezek az emberek, miután jól megmondták az igazat, és mindenkit elgondolkodtattak az emberek primitívségéről és egyes dolgok értelmetlenségéről, elégedetten, értelmességük teljes tudatában megfordulnak, hazamennek, aztán otthon leülnek, és megnéznek egy vicces videót, amiben egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze csak azért, hogy megnézzék, még véletlenül sem nevetik el magukat! Vagy de...

Harmadik ok: az emberi gonoszság. Háborúk, mészárlások, gyilkosságok, lopások, csalások, sikkasztások. Nem is kell több példát mondanom, gondolom, mindenkinek beugrott már legalább egy szalagcím, hogy épp kit öltek meg vagy milyen támadásban hány embert robbantottak fel. Az biztos, hogy még egy ilyen faj, amelyik a saját tagjai közül ennyit irtott ki, nincs a világon. És fura, hogy félünk például a cápáktól, mert azok veszélyesek és húsevők, miközben valójában az emberektől – a saját fajtársainktól – sokkal jobban kellene félnünk. Végül is nagyobb az esélye, hogy egy idióta agyonlő a családoddal együtt, mint annak, hogy megtámad egy cápa. Bár mondjuk újabban még annak is nagyobb az esélye, hogy szelfizés közben halsz meg… De erről majd később. Az viszont tényleg elképesztő, hogy egyes emberek mikre képesek társaikkal szemben, csak azért, mert például nem tetszik a pofájuk vagy mert egy másik vallás követői. A különbözőféle vallásokkal indokolt és fémjelzett gyilkosságok, mészárlások, háborúk és egyéb gonoszságok is aggasztó mértéket öltöttek. Egyes helyeken az iszlám vallás jegyében gyilkolnak, lőnek és robbantgatnak, más helyeken a keresztény vallás jegyében kényszerítik a megerőszakolt nőket gyermekük megszülésére, szóval minden vallásnak megvan a maga hülyesége.

Naponta több száz embert robbantanak fel pl. Szíriában, és még aki túl is éli az otthona teljes elpusztítását, és megpróbál elmenekülni, arra se vár túlságosan fényes jövő. Legfeljebb egy menekülttáborba kerül több ezer másik, ismeretlen emberrel együtt, és ha megpróbál megszökni onnan (ami az ilyen helyeken uralkodó spártai körülmények mellett érthető is), akkor egy nagy adag szögesdróttal, meg hatalmas „A nép kilencvennyolc százaléka azt gondolja, hogy te menj a francba és dögölj meg a saját hazádban!” feliratokkal találja szembe magát.

Negyedik ok: az emberi tolerancia… hiánya. Igen, már harmincezer éve rontjuk itt a levegőt, és még mindig nem tanultuk meg szeretni egymást. Most a háborúnál kicsit kevésbé durva dolgokra gondolok: például arra, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akik szerint az, hogy valakinek milyen színű a bőre, az számít valamit, és ezért mondjuk nem vesznek fel fekete alkalmazottat a cégükhöz. Vagy roma származásút. A romák példája talán a magyaroknak közelebbinek, ismerősebbnek tűnik. Esetleg az is megtörténhet, hogy nem vesznek fel olyan női alkalmazottat, akinek gyereke van vagy csak szeretne. Vagy nem vesznek fel homoszexuális alkalmazottat... stb.

Jobban belegondolva, természetesen, ha ma Magyarországon kiszivárog egy ilyen eset, faji, nemi diszkrimináció, vagy valami hasonló, abból nagy felháborodás lesz. A híroldalak tudósítanak róla, akár az is megtörténhet, hogy az adott céget bojkottálni kezdik. Szóval lesz ennek valami következménye. Ma. De például negyven évvel ezelőtt biztosan nem lett volna. Voltaképpen ez az egész „nem csak a fehér, heteroszexuális férfiaké a világ” szemlélet alig van százéves. Ötven-hatvan évvel ezelőtt (a Z generáció szülei akkor voltak kisgyerekek) Amerikában a feketéknek külön iskolába kellett járniuk, dédanyáink idejében pedig az okos lányokra úgy néztek, mint a véres rongyra. Főleg, ha még azt is ki merték esetleg ejteni a szájukon, hogy „amúgy lehetne a nőknek is szavazójoga”. Sőt, egyes európai országokban még a hetvenes években sem szavazhattak a nők. És vannak olyan országok, ahol még ma sem szavazhatnak. Ami azért eléggé gáz. Sőt, olyan országok is vannak, ahol a homoszexuálisokat kivégzik. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy még nagyon is van hová fejlődnünk, és nagyon sokat kell előrehaladnunk addig a pontig, hogy a hétmilliárd ember közül egy se kapjon agyérgörcsöt, ha meglát egy nőt burka nélkül az utcán, amint egy másik, szintén burka nélküli fekete nővel csókolózik.

Ötödik ok: az emberi műveletlenség. Az a fajta műveletlenség, amikor valaki a legalapvetőbb dolgokat nem tudja, olyan dolgokat, amiket mindenki tud… Vagy legalábbis tudnia kéne. Olyan dolgokat, amiket minden egyes gyereknek a fejébe vernek az általános iskolában. Úgyhogy persze ez a műveletlenség megérthető mondjuk egy afrikai kecskepásztor gyermeke esetében, aki soha életében nem járt iskolába, egész nap a kecskékre vigyázott hatéves kora óta, de nem érthető meg mondjuk egy középosztálybeli magyar ember esetében, aki gimnáziumba is meg általánosba is járt, mégsem tudja, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva. És most valószínűleg mindenki elneveti magát, és azt gondolja, hogy ilyen emberek biztos nem is léteznek. Pedig nagyon is léteznek, és az esetek többségében teljesen normális, átlagos emberek, akikről nem is gondolnád, hogy ilyen buták. Ezért is ér mindenkit nagy meglepetésként, ha egy amúgy normálisnak látszó emberről kiderül, hogy nem tudja, ki fedezte fel Amerikát, vagy éppen egy mondatot sem tud leírni helyesen a saját anyanyelvén. Ami azért tényleg elég gáz, lévén, hogy egy magyar embernek körülbelül első osztályos kora óta folyamatosan próbálják a fejébe verni a tanárai a magyar szavak helyes írásmódját, ragozását és használatát, és aki ezeket nem tudja megjegyezni, az ezzel saját magát minősíti.

Hatodik ok: az emberi lustaság. A modern fogyasztói társadalmakban, ahol gyakorlatilag már minden igényünket ki tudjuk elégíteni, és a kisujjunkat is alig kell felemelni, ez egyre nagyobb probléma. Az emberek hozzászoktak, hogy szinte mindent meg lehet oldani nagyon kevés erőfeszítéssel, és ezért még a fontos dolgok érdekében sem hajlandóak felkelni a fotelból. Hiszen nézzük csak meg az alapvető életszükségleteinket és életfunkcióinkat: a vécé és a fürdőszoba ott van két lépésre, nem kell többé a kúthoz járkálni meg az udvar végébe rohangálni, fény elérhető egy kapcsolással, kaját és piát tudunk rendelni a neten, nem kell a földet túrni meg raktározni, ha nem akarunk éhen halni, sőt, még házhoz is szállítják, csak a lakásunk ajtajáig kell elvánszorognunk érte.

Ez a kényelmesség azt eredményezi, hogy az emberek például nem hajlandóak egy fontos projektben részt venni a munkahelyükön. Mert amúgy is megcsinálja majd más, nem? Vagy nem mennek el az orvoshoz, még akkor sem, ha súlyos betegségük van. Majd úgyis meggyógyulnak… De még olyan, apróságnak tűnő, ám valójában borzalmasan idegesítő dolgokat is lusták megcsinálni, mint például az ékezetes betűk kiírása vagy teljes szavak kimondása. Vagy a nagybetűk kiírása. Igen, ezek tényleg apróságoknak tűnnek, de én például ki tudnék rohanni a világból, amikor azt olvasom, hogy „oruletesen jo volt az unnepseg, tok jol szorakoztunk” vagy amikor ÉLŐ BESZÉDBEN azt hallom, hogy „Am én Klári vok, és sztem tök kiri lesz ez a progi”. Persze ezeknek a személyeknek biztosan égető szükségük volt arra a kb. három másodpercre, amelyet ezekkel a rövidítésekkel megspóroltak, de én például nagyon vakmerő ember vagyok, és igenis hajlandó vagyok plusz három másodpercet szánni, hogy rendesen leírjam, elmondjam. Vagy esetleg a „tök király” helyett azt mondjam, hogy jó vagy remek vagy… Na jó, hagyjuk ezt, nem vagyok nyolcvanéves.

Hetedik ok: a mai fiatalok. Ez megint csak egy közhely, amit körülbelül nyolcvanezerszer hallottunk már különböző emberek szájából, de ők komolyan is gondolták. A mai fiatalok ugyanis, mint azt nagymamáinktól tudjuk, teljesen pusztulásba viszik az emberiséget. A fiúk ecsethajú pávák, akik nem tudják eldönteni, hogy most akkor melyik nemhez tartozzanak, és harmincöt kiló a súlyuk. A lányok pedig már tizenkét évesen agyonsminkelve, forrónadrágban, köldökig érő dekoltázsban flangálnak az utcán, és még az is megtörténhet, hogy életük során egynél több fiúra néznek rá. Kész erkölcsi fertő! Aztán persze a mai fiatalok ebben a brutálisan felgyorsult világban, az internet világában nagyon korán kezdenek mindent, és tizennégy évesen már gyerekük van, isznak, cigiznek és drogoznak. Ezen rossz szokásaikat pedig később is folytatják, és egyetemista éveik alatt is kis lakásokban csöveznek öten-hatan, fiúk-lányok együtt, idétlen ruhákban járnak és folyamatosan partikat szerveznek, amelyeken hangosan bömböltetik a zenét, isznak és füveznek, meg tablettás drogokat szednek. Hát nem borzalmas? A fejlett országokban szinte az egész világon ez megy minden fiatallal, Magyarországon ugyanúgy, mint mondjuk Angliában, Spanyolországban vagy az Egyesült Államokban. Nem így volt ám ez ötven éve! Amikor nagymamáink, nagypapáink fiatalok voltak, akkor nem voltak ám ilyen borzalmasak a fiatalok! Különösen a hatvanas években nem, hiszen pont ez az évtized az, amelyik híres arról, hogy pont akkor nem voltak olyan fiatalok, akik füveztek és LSD-ztek, kis lakásokban, nem egyszer az utcán csöveztek, idétlen ruhákban jártak, fiatalon gyereket szültek és hangosan zenéltek. Jó, lehet, hogy Magyarországon tényleg nem voltak, de az Egyesült Államokban például egész biztosan nem. Ugye?

A hét meseszám, úgyhogy ezzel be is fejezhetném a gyűjteményt, de van még egy dolog, ami feltétlenül meg kell említenem.

Nyolcadik ok: az emberek, akik azt mondják, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Igen, hajszálpontosan, ezek az emberek azok a beképzelt, képmutató barmok, akik azt hiszik, hogy ők különbek mindenki másnál. Akik hezitálás nélkül ítélkeznek egy helyzetben, akár anélkül, hogy ismernék a sztori minden részletét, vagy tudnának mindent az adott dologról. Az emberek, akik ugyan látják és értik a világban történő rossz dolgokat, és talán képesek reálisan megítélni, hogy mik lehetnek az esetleges következmények, azonban a végén csak bedobnak egy laza világvége-jóslatot, ahelyett, hogy felemelnék azt a lottyadt seggüket és tennének valamit az emberiség jövőjéért, azért, hogy a pusztulás minél később következzen be. A fotelben ülve, magukat nagyon okosnak képzelve osztják ki a többi embert, mert hát másokat okolni az emberiség feltételezett pusztulásáért mindig könnyebb, mint körbenézni a saját portánkon, és megvizsgálni, vajon mi éppen mivel segítjük elő azt a bizonyos pusztulást. Ezek az emberek többnyire végtelenül pesszimisták, és mindig mindennek a rossz oldalát nézik. Például az emberi létnek. Észreveszik az összes borzalmas dolgot, amelyeket feljebb felsoroltam, észreveszik az emberiség borzalmas hülyeségét és alávalóságát, de a jó emberi dolgokat nem veszik észre.

Nem veszik észre a kereket, a tömegközlekedést, az életmentő gyógyszereket, a telekommunikációt, a számítógépet: a zseniális találmányokat, amiket ugyanúgy emberek alkottak, mint a szelfibotot meg a PPAP-t. Nem veszik észre a remek kulturális értékeket sem: könyveket, filmeket, zenéket, amelyek adott esetben évszázadok óta szórakoztatják emberek millióit. Nem veszik észre a hétköznapi embereket; azt, hogy valójában a fajunk nagyon nagy része rendes, becsületes ember, aki sohasem vetemedne olyan gonoszságokra, mint például gyerekek lefejezése vagy tömeges népirtás. És igen, valóban, vannak ilyen emberek, és nem is kevesen, akik igenis gonoszak és rosszak. De a többség nem ilyen. És ha csak a rossz és gonosz embereket hajlandóak észrevenni, akkor egy idő után minden bizalmukat elvesztik az emberek iránt. Mármint a többi ember iránt. Mert persze, mint tudjuk, ők maguk aztán nem olyanok... Ők nem olyanok, mint a többi ember, ők okosabbak, jobbak, értelmesebbek, felsőbbrendűek! Őnekik aztán eszük ágában sincs szennyezni a környezetet, egy retardált távol-keleti csávó hülyéskedésén röhögni, háborúzni és mészárolni, előítéletekkel rendelkezni, műveletlennek lenni, lustálkodni vagy mai fiatalnak lenni.

Szóval, mint ezt a fentiekben is láthattuk, abszolút módon több nézőpontból is meg lehet vizsgálni ezt a dolgot. Jómagam, őszintén bevallom, az utóbbi időben meglehetősen szélsőségesen váltogattam a két nézőpont között; az egyik pillanatban még komor arccal jelentettem ki, hogy az emberiség, az bizony ki fog pusztulni a saját hülyesége miatt, mégpedig jó egy évszázadon belül, a másik pillanatban pedig ámultam és bámultam ennek a csodálatos fajnak a remek alkotásain, meg azon, hogy már milyen régen is milyen okos emberek léteztek. És természetesen azon, hogy ma is milyen sok okos, értelmes ember létezik. Például az, aki idáig végigolvasta ezt a cikket. De most komolyan, nagyon gratulálok! Nem kis teljesítmény. Pedig hát óriási témához óriási cikk illik.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Kedvenc kommentelőim

Ma már természetes, hogy ha látunk egy adott tartalmat az interneten, akkor azt szinte 99 százalékos valószínűséggel lehet kommentelni. És általában szokott is lenni egy-két hozzászólás, ha a tartalom népszerű, akkor több is. Mint gyakorlott kommentolvasó, miután rengeteg (legvadabb becsléseim szerint több ezer) kommentet végigolvastam, elkezdtem csoportokba sorolni a kommentelőket. Tudom, tudom, nyilván mindenkinek vannak ilyen csoportjai, mindenki ismeri a leggyakoribb kommentelőtípusokat, én sem mondom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, de azért most mégis leírom az öt kedvenc kommentelőfajtámat.

A „kedvenc” jelző persze erősen ironikus. Valójában egyáltalán nem a kedvenceim ezek a kommentelők, sőt, inkább a legrosszabb típusúak. Sorrendet nem akartam köztük felállítani, úgyhogy csak olyan sorrendben fogom leírni és röviden jellemezni őket, ahogyan épp eszembe jut. És akkor lássuk, melyik kommentelőtípusok váltották ki legjobban az én nemtetszésemet vagy értetlenkedésemet.

1. A nyálcsorgatók

Az internetre egészen nyilvánvalóan a számtalan szöveges tartalom mellett rengeteg kép is felkerül, amelyek közül nyilván nagyon sok képen láthatunk embereket. A képeken lévő emberek között pedig óhatatlanul is felbukkan időnként egy-egy kellemes külsejű férfi vagy nő. Namármost az, hogy mi valakiről az interneten egy kép alapján megállapítjuk, hogy hű, de jól néz ki, azzal alapból nincsen semmi baj. Ha elmélázunk azon, hogy egy esetleges találkozás során milyen interakcióba lépnénk vele, azzal sincsen. Azonban, ha ezen elmélázgatásainkat egy nyilvános és mindenki számára olvasható hozzászólásban örökítjük meg, nos, az már szerintem egy eléggé kifogásolható dolog. Először is, kit érdekel? Másodszor is, egy épp gyanútlanul odatévedt kommentolvasó számára meglehetősen zavarba ejtő lehet azt olvasgatni, ahogy egy számára ismeretlen ember meglehetős részletességgel ecseteli, hogy pontosan mit és hogyan csinálna az adott vonzó külsejű személlyel. Harmadszor. Ezek az emberek tényleg nem gondolnak bele, hogy amit írnak, az NYILVÁNOS? Hogy azt tényleg bárki, de bárki elolvashatja? És most nem a szomszéd Marcsi nénire gondolok, hanem közeli ismerősökre, barátokra, munkatársakra… stb. Nem biztos, hogy jó fényt vet rá egy-egy ilyen hozzászólás. Én például biztosan nem örülnék, ha azt látnám, hogy egyik tanárom épp egy két héttel ezelőtti kommentemet olvasgatja, amelyben a legapróbb részletekbe menően ecsetelem, hogy s miként bonyolítanám le légyottomat a Nicaraguai Vízibicikliző Izompacsirták Szövetségének felettébb előnyös külsejű elnökével. És nem azért, mert a tanáraimat ez annyira érdekelné, hanem mert kínosnak érezném egy ilyen információ megosztását. Hogy én kiről mit gondolok, az csak rám tartozik, és elég nagy hülyeség lenne bárkivel is megosztanom ezt. Főleg mindenkivel.

2. Az írni nem tudók

Bár én bevallottan notórius nyelvtannáci vagyok, azért nem hiszem, hogy van olyan ember, akit nem idegesít, ha valaki se fogalmazni, se helyesen írni nem tud. Persze nem arról beszélek, amikor valaki elgépel egy szót, ilyen mindenkivel megtörténik. Hanem arról, amikor valaki a legalapvetőbb helyesírási ismeretekkel sincs tisztában, a királyt pontos j-vel írja, az uborkát meg hosszú ú-val. Valamint arra, amikor valaki egyáltalán nem olvassa át, amit írt, ilyen módon sokszor értelmezhetetlen mondatok sorait zúdítja rá a gyanútlan olvasóra ilyen módon (jó, ez most vicc volt, de értitek, miről beszélek). Persze, tudom, hogy nem lehet mindenki olyan fogalmazózseni, mint mondjuk én (és olyan nagyképű sem), de szerintem egy darab értelmes, helyesírási hibáktól mentes mondatot mindenkitől el lehet várni. Vagy ha valaki mégsem képes rá, akkor ne szóljon hozzá. Nem kötelező. És ráadásul, ha valakinek egyetlen félmondatát sem lehet kibogozni, az sajnos olvashatatlanná és értelmezhetetlenné teszi a kommentet, még akkor is, ha az eredetileg jó szándékú, támogató lett volna.

3. A vicceskedők

Vannak azok a viccek, amiket mindenki ismer. És nemcsak hogy ismeri őket, de már hallotta és olvasta is legalább 600-szor. Így hát az újszülötteken kívül senki sem szorul rá, hogy ezeket a szakállas vicceket még egyszer elsüssük egy internetes kommentben, ha az adott tartalomról épp ez a poén jutott eszünkbe (újszülöttek pedig a legritkább esetekben szoktak csak internetes kommenteket olvasni). Így tehát a halálosan unalmas poénok sütögetése teljesen felesleges tevékenység. Főleg akkor felesleges, ha az adott viccet valaki már ugyanabban a kommentszekcióban elsütötte előttünk, esetleg többen is elsütötték már. Ugyanabban a kommentszekcióban. Azért hangsúlyozom ki, mert sokan úgy gondolnák, hogy ilyen nem létezik, pedig igenis létezik, én ugyanis láttam már ilyet. Volt egy komolyzenei témájú videó, ami alá legalább négy-öt ember bekommentálta, hogy „Tetszik ennek a Mozart gyereknek a zenéje, alig várom már, hogy kiadja a következő albumát.” Amikor legelőször olvastam, akkor valóban elmosolyodtam, de amikor hatszázhuszonhetedszerre jelent meg a hozzászólások között ugyanaz a vicc, már a hajamat téptem. És gondolom, pontosan ez volt az összes többi embernek is a reakciója.

4. A megalázók

Az emberek általában szeretnek elsőre ítélni. Szeretik, ha minden fekete-fehér, ha nem kell sokat gondolkozni azon, hogy most akkor kiről mit gondoljunk, hanem egyből le lehet osztani a kártyákat, hogy ő a rossz, ő a jó, ő a farkas, ő a bárány, ez az ő hibája, az az övé, a politikusok meg korruptak és kész. Ezzel az azonnal ítéléssel önmagában nincs semmi baj, végül is gondoljon az ember, amit akar. Azonban, ha valaki egy másik emberről vagy emberekről alkotott negatív véleményének internetes hozzászólásban akar mindenképpen hangot adni, az nem kifejezetten udvarias gesztus. Nem azért, mert nem lehet véleményed, hanem azért, mert helytelen és szűk látókörű dolog mások cselekedetei, viselkedése felett azonnal ítélkezni. Lehet, hogy az ügynek nincs is minden részlete leírva ott, ahol kommentelsz. Lehet, hogy nem tudsz mindent arról, hogy az a valaki, aki felett pálcát törsz, miért tette azt, amit tett, miért viselkedett úgy, ahogy. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszul ítéled meg a dolgokat. Meg úgy egyáltalán: mi jogod van neked megalázni, megszégyeníteni, megbélyegezni egy olyan embert, akit nem is ismersz, egy olyan tettért, aminek nem voltál szem- vagy fültanúja?

5. A kekeckedők

Vannak azok a kommentelők, akik, ha bárhol, bármilyen cikkben vagy videóban meglátnak vagy meghallanak egy apró kis pontatlanságot, egyből lecsapnak rá, és kommentben fellengzősen, kioktató hangsúllyal kijavítják a tartalom gyártóját, hogy „De az nem is 1868-ban történt, hanem 1869-ben!”, és hasonlók.

Igen, ide tartoznak a nyelvtannácik is, akiknek csoportjába, mint azt az imént töredelmesen bevallottam, én is beletartozom. Csakhogy én nem javítom ki mindenkinek a helyesírási hibáit kommentben. Csak néha... De hát senki se tökéletes. És ez attól még nem helyes viselkedés. Mert ezek a hibák, pontatlanságok általában csak icipici, nüánsznyi dolgok, amiktől a cikk vagy videó teljességgel élvezhető és értelmes marad. Ha csak egy-egy számot vagy évszámot téveszt el valaki, félregépeli valakinek a nevét vagy elír egy idegen országban található helységnevet, neadjisten rosszul ejt ki egy idegen szót, akkor azt javaslom, hunyjunk szemet felette, és olvassuk tovább a cikket vagy nézzük tovább a videót.

Ezek voltak tehát az én „kedvenc” kommentelőim az interneten. Persze vannak még más kommentelőtípusok, hasonlóan szörnyűek, mint a cikkben említettek, és vannak persze jobbak is, akik tényleg támogató, kedves hozzászólásokkal tarkítják az internet vadvirágos mezejét. Azt pedig, hogy kinek melyik a kedvenc és legkevésbé kedvenc kommentelőfajtája, illetve, hogy ki melyik csoportba sorolja önmagát, azt már mindenki maga döntse el.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



3 Tovább

Jönnek a vegánok, vége a világnak

Valószínűleg mindenki találkozott már legalább egy vegetáriánus vagy vegán emberrel életében. Vagy ha nem, akkor is tud róluk. Igen, ők azok az elvetemült barmok, akik rá akarják venni a becsületes, húsevő magyar embereket, hogy húsevés helyett térjenek át a fűzabálásra. Erőszakosak, arrogánsak, beképzeltek, és meg vannak győződve arról, hogy az étrendjük megváltoztatásával a létező legjobbat teszik mind az emberiségnek, mind az állatoknak, és azt akarják, hogy a világon mindenki legyen vegetáriánus/vegán, ahogy ők. Mindent összegezve: halálosan idegesítőek, nincs igazuk és teljesen elment az eszük. Vagy nem.

Az utóbbi időben nagyon sok olyan véleményt olvastam, amiben arról írtak, hogy a vegánok meg a vegák milyen erőszakosak, arrogánsak, stb.. Ez szerintem a való életben nincs így. Biztos vannak ilyen idióta, erőszakos, radikális vegánok is, persze hogy vannak, de ez nem azt jelenti, hogy az összes többi vegán ember is radikális barom.

Először is, nem árt egy kis fogalomtisztázás, mert szerintem sokan még mindig nincsenek tisztában a veganizmus és a vegetarianizmus közötti különbségekkel. A vegetáriánus ember nem eszik húst. Se marhát, se csirkét, se bárányt, semmit. Zöldségeket, tejtermékeket, gabonaféléket viszont fogyaszt. A vegán pedig az, aki semmilyen állati eredetű táplálékot nem vesz magához, azaz nem eszik húst, tojást, sajtot, tejfölt, vajat – semmilyen tejterméket (tejet, kakaót se iszik). Ezen kívül nem eszik olyan süteményt, aminek a tésztájában vaj vagy tej van, nem eszik rántott dolgokat sem a rántásban lévő tojás miatt, egyszóval semmit nem fogyaszt, aminek valaha a legkisebb mértékben is köze volt a tejhez vagy a tojáshoz (vagy a húshoz, természetesen).

Ez alapján – én legalábbis – úgy ítélem meg, hogy kicsikét nehéz lehet egy vegán ember szakácsának lenni. Persze, ha ebédet vagy vacsorát akarunk csinálni, nem nagyon bonyolult készíteni mondjuk egy kis salátát vagy sült zöldséget, főtt krumplit, reggelire meg lehet mondjuk kenyér, csak nem vajjal. De vegán sütit például kicsit nehezebb lehet csinálni, mint sima vegetáriánusat – ez utóbbinál elég, ha egyszerűen csak piskótát rakunk a tortába egy fél disznó helyett, előbbinél azonban nagyon meg kell gondolni, hogy mit és hogyan rakunk a tésztába, a krémbe, a díszítésbe. Persze nyilván nem lehetetlen megcsinálni, és végül is, ha valaki ezt az életet választotta, akkor élje.

És ez utóbbi az, ami szerintem nagyon fontos. Rengeteg olyan írással találkoztam, ahol olyanokat írtak, hogy mostanában jaj, de hogy mennyire elterjedt ez a veganizmus meg a vegetarianizmus, és hogy lassan már kötelező lesz vegánnak lenni, és ha valakit meglátnak, amint egy szelet húst majszol, egyből lelövik. Pedig a valóság nem ez. Lehet, hogy egyes emberek úgy érzik, hogy más emberek vegetarianizmusa vagy veganizmusa személyes támadás az ő húsevésükkel szemben, de ez egyáltalán nem így van. Attól még, hogy mostanában egyre több a vegán és a vegetáriánus, nem fog összedőlni a világ, nem fogják betiltani a körömpörköltet, sem a párizsit, sőt, a kolbászt sem. És attól még, hogy az elmúlt húsz évben beépült a köztudatba, és többé-kevésbé elfogadottá vált a veganizmus meg a vegetarianizmus, attól még nem lesz kötelező is az elkövetkezendő húsz évben.

A legtöbb húsevő normális, tisztességes ember, nem érdekli, hogy a másik mit eszik és mit nem. Viszont az erőszakos húsevők gyakrabban hallatják a hangjukat a neten, és ez engem eléggé idegesít.

A vegánok és a vegetáriánusok nagyon nagy része is olyan ember, akit nem érdekel, hogy más emberek húst esznek. Igen, ők nem esznek húst, a húsevők meg esznek, és ez ki a frászt érdekel. Mindenki egyen azt, amit akar, és ne egyen azt, amit nem akar, és mindenki, aki ezért őt kritizálni akarja, az fogja be a száját. Senki ne bántson senki mást az étkezési szokásai miatt.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos?

Ma 2017. április 20-a van, és bár első ránézésre ez is csak egy nap a sok közül, azért mégiscsak megemlítem, hogy ez – legalábbis számomra – egy kicsit különleges dátum. Nem, nem arról beszélek, hogy ma van a marihuána világnapja (mert 4-20), és nem is arról, hogy esik az áprilisi hó. Hanem arról, hogy ma van a 18. évfordulója egy szörnyű és megrázó eseménynek, ami a fél világot lesokkolta, és rengeteg kérdést vetett fel az amerikai és a világ többi részén élő emberekben egyaránt.

Igen, a Columbine iskolai mészárlásról beszélek, ami pont 18 éve, 1999. április 20-án történt. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom.

Két, valószínűleg súlyos mentális problémákkal küzdő diák, Eric Harris és Dylan Klebold merényletet követett el az iskolájuk, a Columbine High School ellen. Eredetileg azt tervezték, hogy néhány bombát is felrobbantanak, ezeknek a nagy része azonban nem működött. Így elővették fegyvereiket, és a robbantgatás helyett inkább lövöldözni kezdtek az iskolában tartózkodó tanárokra és diákokra. Összesen 12 diákot és 1 tanárt sikerült meggyilkolniuk, több mint húsz másikat pedig megsebesíteniük. A mészárlás után maguk ellen fordították a fegyvereiket, és öngyilkosok lettek.

Az eset természetesen borzasztóan lesokkolta a világot. Ilyenkor általában az egyik első kérdés, ami felmerül az emberekben, az az, hogy mégis miért. Mi késztethetett két 17-18 éves diákot arra, hogy brutális módon meggyilkolják ártatlan iskolatársaikat, szervezetten és előre eltervezetten?

Nos, a rendőrség a fiúk házainak, szobáinak és személyes tárgyaiknak alapos átnézése, valamint barátaik és szüleik kihallgatása után több ilyen okot is talált. Először is, mindketten erős érdeklődést mutattak a nácizmus iránt, ami ugye nem éppen egy egymás szeretetére és elfogadására épülő eszmerendszer. Ezen kívül egyesek az erőszakos videojátékokat is hibáztatták a borzalmas tragédiáért.

Annyi biztos, hogy Harrist és Kleboldot nagyon-nagyon sokat gúnyolták az iskolában. És ez az a dolog, ami engem igazából nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az iskolai zaklatás egy mindenki számára ismerős szituáció. Amikor ezt a kifejezést halljuk, legtöbbször mi jut az eszünkbe? Egy lúzer gyerek, akinek nincsenek barátai, és akit a többiek kitaszítanak maguk közül. Szóban és fizikailag bántalmazzák, például gúnyneveken szólítják, csúfolják, megverik, elveszik az ebédjét stb. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ami a fejünkben megjelenik, az többnyire egy fekete és egy fehér kép. A fekete a rossz: a zaklatók, a bántalmazók, a kitaszítók, a közösség, ami nem képes befogadni egy különc gyereket. És a fehér, a jó, a sajnálnivaló, a szegény kis bántalmazott gyerek, aki nem tehet semmiről és nem érdemelte meg a zaklatást.

Nem mondom azt, hogy ez nincs így az esetek legnagyobb részében. Igen, az iskolai (vagy bármilyen más) zaklatás kifejezetten helytelen és gonosz dolog, és soha, semmilyen esetben sem az áldozat hibája, hiszen nem ő kérte, hogy zaklassák. És bár vannak okok, amelyek miatt valaki zaklatás, csúfolódás áldozata lesz, például a különcség, a különbözőség vagy a gyengeség, ez még mindig nem jelenti azt, hogy az áldozat a hibás. Nem, a közösség a hibás, amelyik nem bírja elviselni, ha valaki csak egy kicsit is különbözik a többiektől, ha valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak. És igen, elsősorban a zaklató a gonosz, mert soha, semmilyen körülmények között nem szabad szándékosan bántani senkit, akármennyire is különbözik tőlünk és a barátainktól.

Azonban vannak olyan esetek ­– mint ahogy ezt a Columbine iskolai mészárlásnál is láthattuk –, amikor az igazi gonosz nem a zaklató, hanem az áldozat. Azt senki sem vitatja, hogy Harris és Klebold borzalmas tettet hajtottak végre, és az után, amit műveltek, meg is érdemelték, hogy meghaljanak. És az, hogy korábban zaklatás áldozatai voltak, nem menti fel őket a borzalmas, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mészárlás bűne alól. De ugyanúgy nem menti fel a zaklatókat sem. Attól, hogy a fiúk, mint azt utólag tudjuk, gonosz pszichopaták voltak, attól még nem volt helyes, hogy durván csúfolták, gúnyolták és kiközösítették őket. Senki nem érdemli meg a zaklatást, még egy pszichopata sem. Vagy mégis? Ha azt megérdemelték volna, hogy meghaljanak a mészárlás előtt, akkor ennyi erővel azt is megérdemelték, hogy zaklassák őket a mészárlás előtt? Vagy ha nem zaklatják őket, akkor nem is történik meg az egész? Talán ha nincs a csúfolás, gúnyolódás, nem ébred fel bennük a féktelen bosszúvágy az iskola és a diákok ellen, és nem készteti őket arra, hogy az arra járkáló diákokra véletlenszerűen tüzeljenek?

Áldozatok

Az én válaszom az, hogy valószínűleg de. Megvolt bennük az erőszakra való hajlam, és ha nem a csúfolódásért hajtják végre a merényletet, akkor azért, mert kék az ég, vagy azért, mert 2+2 az 4. De ezt valószínűleg mindenki máshogy gondolja, ez csak az én véleményem.

Tehát a merényletet így is, úgy is végrehajtották volna, akkor ezek szerint megérdemelték a csúfolást, gúnyolást, megaláztatást? Az iskolai mészárlásnak az elkövetői, a zaklatásnak azonban az elszenvedői voltak. Tudjuk, hogy kegyetlen pszichopaták voltak, akkor tehát megérdemelték a zaklatást? Legtöbbször, mint ahogy azt az előbb is leírtam, szegény, szerencsétlen, sajnálnivaló gyerekekként képzeljük el az iskolai zaklatás áldozatait. Harris és Klebold azonban egyáltalán nem voltak szegények, szerencsétlenek és sajnálnivalók. Ezek szerint mégsem lehet az iskolai zaklatás minden esetében azonnal ítéletet mondani, és az elkövetőkre a „gonosz”, az elszenvedőkre pedig a „szegény gyerek” jelzőt aggatni? Egyes áldozatok mégiscsak megérdemlik, hogy csúfolják és megalázzák őket? De ki érdemli meg és ki nem? És ezt ki dönti el? Egy tragédia után két pszichopata bűnöző felett könnyű ítélkezni. De tudnánk-e ugyanígy ítélkezni egy sima zaklatási esetben is? Valószínűleg nem.

Az viszont biztos, hogy bár az iskolai zaklatás tényleg gonosz dolog, erőszakkal és főként ártatlan emberek meggyilkolásával semmit nem oldunk meg. Akármennyire is felháborít minket a csúfolódás, a gúnyolódás, a kirekesztés, a kegyetlenkedés, még ha a közvetlen elszenvedői is vagyunk, a még több erőszak nagyon könnyen hatalmas tragédiába fulladhat, ahogy ez a Columbine iskolában is történt.

Arra nem tudtam még választ találni, hogy maguk a zaklatók, Harris és Klebold terrorizálói hogy érezhették magukat a történtek után. Te hogy éreznéd magad egy ilyen helyzetben, ha te is zaklattad volna annak idején a két lövöldözőt? Megbánnád? Megbánnád az évekig tartó kiközösítést, csúfolást, szégyellnéd magad, és arra gondolnál, hogy ezek a srácok részben miattad, temiattad lettek ilyen erőszakos, őrült pszichopaták? Te is felelősnek éreznéd magad a tucatnyi ember haláláért? Vagy örülnél? Örülnél annak, hogy zaklattad, csúfoltad őket, hogy pokollá tetted ennek a két kegyetlen rohadéknak az életét, és megnyugodnál abban a tudatban, hogy totálisan megérdemelték, amit tettél velük? Vagy megijednél? Megrémülnél attól a ténytől, hogy mivel te is zaklattad őket, neked is címezték a támadásokat? Arra gondolnál, hogy lehet, hogy pont téged akartak megölni, az egyik töltényt külön csak azért rakták bele a fegyverükbe, hogy aztán az majd a te fejedben landoljon, csak te éppen máshol voltál, így az ominózus töltényt inkább valaki másnak a fejébe eresztették? Vagy egyszerűen csak szerencsésnek éreznéd magad, amiért nem te haltál meg, amiért jó helyen voltál, és szerencséd volt, hogy nem estél áldozatául a brutális, kegyetlen mészárlásnak?

Erre a sok kérdésre nehéz választ találni, van, amelyikre nincs is. És még amelyikre van is, arra is mindenkinek más a válasza, így hát csak remélni tudom, hogy mindenki, aki olvassa ezt, elgondolkozik egy kicsikét ezeken a dolgokon, és a gondolkodás után elkezdi majd kicsikét kevésbé csak feketében és fehérben látni a világot és benne a zaklatás és az iskolai zaklatás ügyét.

Végezetül pedig azok számára, akik túlságosan hosszúnak találták a cikket, gyorsan összefoglalom három pontban írásom legfőbb tanulságait:

1. A világon semmi sem fekete vagy fehér.

2. Ha egy számodra unszimpatikus diák jár az iskoládba, ne csúfold, ne gúnyold, ne verd és ne alázd meg, mert a zaklatás szemétség, rossz és gonosz dolog.

3. Ha téged csúfol, gúnyol, ver és aláz meg valaki az iskolában, arra semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy veszel egy gépfegyvert, és dühödben elkezdesz random diákokat lelövöldözni. Még képletesen sem.

És persze nyugodjon békében az összes iskolai mészárlás áldozata az Egyesült Államokban és a világ összes más országában, kis hazánkban, Magyarországon is. Még akkor is, ha itthon olyan mértékű iskolai mészárlás sosem volt, mint az Egyesült Államokban. Talán csak azért nem, mert itt egy szempillájuk azért talán megrebben az embereknek, ha azt mondod, hogy „Na szia, Marcsi, megyek bevásárolni. Hozok tejet, kenyeret, zsebkendőt, fél kiló krumplit, hat almát meg egy AK-47-est, félórán belül itt vagyok.” De ez már egy teljesen másik téma.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
fotó: Newsweek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



5 Tovább

Folytatások

Manapság már elég kevés olyan embert találunk, aki sohasem volt még moziban. Olyan bevásárlóközpont is elég kevés van, amelyikben ne lenne legalább egy hatalmas mozi, bársonyszékekkel, büfével és minden földi jóval. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: ez a környezet mindenkinek ismerős. Ha pedig nem egyszer, hanem sokszor járunk moziba, az ott tapasztaltakból okosan levonhatunk pár következtetést. Például azt, hogy rettenetesen drága a jegy, rettenetesen drága a popcorn, rettenetesen drága a nachos, rettenetesen drága a kóla, rettenetesen drága minden, és ha ezt így folytatjuk, anyagi csődbe kerülünk, éhen halunk, és a sírunkra csak ennyi kerül: „túl sokat járt moziba.” Vagy azt a következtetést, hogy a forgatókönyvírók és a rendezők kezdenek kifogyni az ötletekből. Egyre több ugyanis az olyan film, ami nem önálló történetet mesél el, hanem egy már meglévő film történetének a folytatása vagy újrafeldolgozása.

A folytatásoknak általában két oka van: a történet és a pénz. A történet miatt készülő folytatásokat azért csinálják, mert az előző film végén a történet nem zárult le. Ebben az esetben persze érthető a folytatás, hiszen a film rajongói általában tudni akarják, mi történik az utolsó képkocka után. A történetfolytató folytatások tehát abszolút indokoltak, és általában várják is őket az adott film rajongói. De természetesen ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó filmek lesznek. Az én tapasztalom az, hogy ezek a folytatások általában akkor működnek jól, ha már előre betervezték őket. Ha az alkotók fejében már az első film elkészítése előtt megvolt a sztori, a második, harmadik, negyedik rész története, és nem azért csinálták az egészet, hogy kielégítsék a rajongók igényeit, és eleget tegyenek követeléseiknek. Erre jó példák a Harry Potter (HP) filmek, amiknek volt ugyebár egy összefogó történetük (a könyvek alapján), amit meg kellett csinálni, és meg is csinálták. Sikeres is lett. A rossz példa pedig a Legendás állatok és megfigyelésük című film, ami ugyan szintén a HP-univerzum része, de szerintem nem azért csinálták, mert benne volt a sztoriban. Azért csinálták, hogy örömet okozzanak a rajongóknak, akik öt évvel az utolsó Potter-film kijövetele után, mikor már az összes kitűzőt, sapkát, sálat és talárt megvásárolták, az összes HP-kaját megkóstolták, és az összes konteót, elemzést és fanfictiont elolvasták, kezdtek kicsit türelmetlenkedni.

Ennek ellenére a Legendás állatok és megfigyelésük jó film lett, nekem tetszett, bár szerintem inkább önálló alkotásként állta meg a helyét, mintsem a Potter-univerzum részeként.

A pénz miatti folytatások motivációjáról, azt hiszem, nem kell sokat beszélnem. A pénzszerzési vágynak egy enyhébb fajtája az, amikor csak és kizárólag a pénz érdekében folytatást avagy remake-et csinálnak. Ez persze érthető, hiszen valahol a lelke mélyén igazából mindenki szeretne gazdag lenni, és ha ezt filmek készítésével lehet elérni, akkor legyen. Viszont a pénz miatt készült folytatások általában nem túlságosan jók, de legalábbis az előzmény filmnek biztosan nem érnek a nyomába.

Ilyen például a Macskafogó 2, ami szerintem egyértelműen a pénz miatt készült. Ott volt ez a baromi sikeres és zseniális rajzfilm a nyolcvanas években, hát húzzunk le róla még egy bőrt húsz évvel később, kaszáljunk még egy kis lét – gondolták az alkotók, és kiadták a Macskafogó 2-t.

Ami amúgy nem kimondottan rossz film, de az elődjének a nyomába sem ér. És ráadásul teljesen felesleges volt, mivel az első rész végén a történet kapott egy lezárást, nem kellett volna azt tovább húzni. Ha pedig mégis tovább húzzák egy egyébként lezárt történetű film sztoriját, az nem végződik valami jól. És ez sajnos nagyon sok pénzes folytatásnál így van.

Vannak szerencsére kivételek, mint például a Verdák 2, ami szintén totál fölösleges volt, de ennek ellenére egy nagyon jó rajzfilm, még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az első rész.

Ez a két leggyakoribb oka tehát a folytatásoknak, de van még ezeken kívül is egy: ez pedig az új ötletek hiánya. Mert legyen akármilyen kreatív is az ember, egy idő után akkor is óhatatlanul kifogy az ötletekből. Ha pedig van olyan szerencsés, hogy ekkorra már előrukkolt pár jó filmmel, akkor elkezdheti a régieket folytatni. Ezek a típusú folytatások voltaképpen valamennyire besorolhatóak az előzőleg tárgyalt kategóriába, hiszen nyilván, ha az embernek nincs már több ötlete, akkor általában nem a sztori miatt gyárt filmeket, hanem a pénz miatt, vagy egyszerűen csak fenn akarja tartani a hírnevét meg a presztízsét azzal, hogy új filmeket csinál.

Ez történt (amint látom) az utóbbi időkben a Pixar stúdióval. 1995-től kezdve gyakorlatilag évente adták ki a jobbnál jobb rajzfilmeket, aztán hirtelen elfogyott az ötletük. Az utolsó eredeti rajzfilm az Agymanók volt, azóta már csak folytatásokat gyártanak, azaz fognak gyártani. Eddig még csak a Szenilla nyomában jött ki ezek közül a folytatások közül (ami kb. olyan, mint a Macskafogó 2: nem rossz, de nem ér az elődje, a Némó nyomában nyomába). De nemsokára érkezik a Verdák 3, A hihetetlen család 2 meg a Toy Story 4 is, és csak remélni tudom, hogy ezek mind hozni fogják az elődjeik színvonalát. És azért az is jó lenne, ha a folytatások folytatásainak folytatása helyett a Pixar előrukkolna valami újjal is az elkövetkezendő öt-hat évben.

Az utolsó folytatási motivációnk mára a politikai korrektség. Igen, gondolom, most mindenkinek beugrott a nyár egyik legmegosztóbb filmje, az új Szellemirtók, ami igazából nem is folytatás, hanem remake. Őszintén bevallom, nem láttam a filmet, mivel általában szoktam adni a kritikusok és a tömeg véleményére (IMDB: 5,4/10; Port.hu 3,4/10), és erről a Szellemirtókról a (némileg) radikális feministákon kívül senki nem mondott túlságosan jókat. Azt tehát így is fel tudom mérni, hogy nem aratott valami nagy sikert. Ha valaki esetleg nem tudná, a klasszikus szellemirtó-csapatot, ami férfiakból állt, ebben a filmben most felcserélték egy pusztán nőkből álló szellemirtó-csapatra. Gyakorlatilag tehát az egész valószínűleg csak azért készült, hogy legyenek női akcióhősök is.

Önmagában a női akcióhősök gondolata természetesen egyáltalán nem az ördögtől való, sőt! De az, hogy egy filmet csak és kizárólag a női szereplők miatt csináljanak meg… Persze nem látunk bele az alkotók fejébe, valójában senki sem tudja, hogy tényleg csak a minden szempontból korrekt, nőket is felvonultató filmművészet érdekében csinálták az egészet, vagy amúgy is terveztek-e egy Szellemirtók-remake-et, de mindenesetre sikeres nem lett, azt biztos. És természetesen nem kell minden egyes, ma készülő filmbe beleerőltetni egy női, fekete vagy LMBTQ karaktert. Persze, ha van, az sem baj, egyáltalán nem baj, de ha túlságosan is korrektek akarunk lenni, az egy idő után erőltetetté válik, és az erőltetett dolgokat senki sem szereti.

Mindent összegezve, a folytatások nem minden esetben rosszak, vannak közöttük kiemelkedően jó és kiemelkedően rosszak is, de összességében azért szerintem a közönség kicsit jobban örülne néhány új sztori és karakter bemutatásának, mint a régi, jól ismert történetek folytatásának vagy politikailag korrekt verziójának.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Hollywoodi álom

Velem meglehetősen kevésszer történik olyan, hogy eldöntöm, megnézek egy filmet, anélkül, hogy tudnám, miről szól. Nos, a Kaliforniai álom esetében pontosan ez történt. Nem tudtam sokat a filmről, csak annyit, hogy musical, nagyon-nagyon Oscar-esélyes, mindenki az egekbe dicséri és a plakátján egy fehér inges pasas és egy sárga ruhás csajszi kalimpál egy lámpaoszlop előtt. Ennek ellenére mégis meg akartam nézni a filmet, mert láttam, hogy rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, és úgy gondoltam, egy ilyen nagy sikerű filmről nem maradhatok le.

Ezért egy szép január végi napon be is ültem anyukámmal együtt a moziba, és meg is néztem az olyan sokat hirdetett és dicsért filmet. Amikor beültem a székbe, őszintén szólva egy könnyed, táncikálós és dalolászós filmre számítottam. Ezen számításaim végül nem váltak be, de ez nem is baj.

Van egy fiatal nő, Mia (Emma Stone), aki egy hollywoodi kávéházban dolgozik, és az a nagy álma, hogy híres színésznő lesz. Aztán összetalálkozik egy fickóval, Sebastiannal (Ryan Gosling), akinek viszont az az álma, hogy híres zenész lesz. Aztán egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, és a végét meg nem mondom el.

Oké, szóval ennyi a történet nagyjából. Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy a műfaji meghatározás szerint ez egy musical, azaz a nagy részében táncolni és énekelni kéne. Nos, ez igazság szerint egyáltalán nem így van. A filmben sokkal több a beszéd, mint az énekelgetés, de szerintem jó ez így. Igen, tényleg énekelnek benne, meg zenélnek is, de közben az egész film szól is valamiről, nemcsak arról, hogy a szereplők ötperecenként csoportos tánc-, ének-, és ugrabugra-görcsöt kapnak. Nekem ez tetszett.

Ennek ellenére viszont a történet olyan iszonyatosan kiszámítható, hogy már meg sem lepődtem, amikor úgy a film háromnegyedénél kedves szerelmespárunk összeveszett egymással. Tényleg, annyira, de annyira megjósolható volt ez az esemény, hogy szerintem a hároméves gyerekeken kívül senki nem lepődött meg rajta. A végjáték már annyira nem volt megjósolható, azon egy picikét meg is lepődtem. De alapvetően a történet – a legvégét leszámítva – annyira kiszámítható, hogy gyakorlatilag akárki, aki nem is látta a filmet, el tudja mondani az egésznek a szinopszisát, pusztán az alapelemekre támaszkodva. Egy nő és egy férfi főszereplő, nagy álmokkal, Hollywoodban, akik puszta véletlenségből körülbelül háromszor futnak egymásba, aztán elkezdenek beszélgetni... na, vajon mi történik?

Aztán ott van még az is, hogy a film elméletileg a reális, fizikai, általunk megszokott valóságban játszódik, méghozzá mostanában, tehát a mai, modern világban van elhelyezve. Van viszont a filmben két momentum, amikre egyszerűen nem találtam magyarázatot. Az egyik eléggé a végén van, azt nem mondom el, a lényeg, hogy semmi értelme, a másik viszont nem akkora spoiler, szóval azt elmondom: a főhőseink egyik randevújukon ellátogatnak egy gyönyörű obszervatóriumba, ahol megszemlélik a csillagokat, megnézik a különböző tudományos kiállításokat és keringőznek. Nos, eddig rendben is lenne az egész (kivéve azt az egy dolgot, hogy mégis ki az, aki egy obszervatóriumban akar keringőzni), de aztán hirtelen jön valami furcsa, égi jel, és Mia és Sebastian váratlanul a csillagok között találják magukat. Az űrben. Ahol mégis mit csináljanak, hát persze, hogy keringőznek, majd miután kitáncolták magukat, visszatérnek a Földre. Na, erre a motívumra próbáltam magyarázatot találni nagyjából a film végéig.

Egyik lehetséges magyarázatom az volt, hogy ezt az egészet valamelyikük képzeli. De melyikük? A film egyetlen aprócska jelet sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy most ez Mia vagy Sebastian képzeletében játszódott volna le. A másik lehetséges magyarázat az volt, hogy ezt az egészet egyszerűen mind a ketten képzelték. Nos, én értem a „lelki társak” fogalmat, és nem nagyon vagyok ellenére a (néhol kicsit eltúlzottan) romantikus dolgoknak a filmekben, de hogy két embernek az agyhullámai olyan szinten egymásra hangolódjanak egyetlen este alatt, hogy mind a ketten ugyanarra a dologra gondoljanak, és ráadásul pontosan ugyanabban a pillanatban, hát ez azért szerintem kicsikét már túlzás. A harmadik magyarázatom a társas hallucináció volt, de mivel főhőseink se a randevún, se azt megelőzően nem fogyasztottak semmiféle tudatmódosító szert, ezért kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bizonyára a Foucault-inga bocsátott ki valamiféle hallucinogén szert, esetleg a Tesla-tekercs által előállított áram rázta meg véletlenül hőseinket annyira, hogy elkezdtek hallucinálni.

Jó, oké, lehet, hogy kicsit túllihegem ezt a dolgot, de engem akkor is eléggé zavart egy alapvetően a való világban játszódó filmben egy ilyen motívum (illetve kettő, de a második, ugye, az spoiler lenne).

Van viszont a filmnek (ellentétben sok más musicallel) néhány elég erős üzenete. Az egyik ilyen üzenet az, hogy ha elég sokszor próbálkozol, és soha nem adod fel, akkor egy idő után megvalósíthatod az álmodat, de csak ha tényleg keményen dolgozol, és egy lehetőséget sem hagysz ki. Ez egy remek és fontos üzenet, ráadásul inspiráló is, még ha a való életben nem is mindig van így. A másik üzenet az, hogy igenis van olyan, hogy a munkádért, a karrieredért, az álmodért, a szabadságért fel kell áldoznod a szerelmedet (még akkor is, ha a szerelmedért meg az életet áldoznád föl). Hogy nem lehet mindig minden tökéletes, van olyan, hogy választanod kell két jó dolog között, és nem mehet a kettő egyszerre. Ez is szerintem egy fontos üzenet, ami kicsit talán lelombozó, de ugyanakkor nagyon is valódi és igaz.

A film kivitelezése pedig összességében jó. Jók a dalok, a történet jól van elmesélve, a vége tényleg kicsit meglepő, a látványvilág remek, jók a színészi alakítások, és maga a környezet is hangulatos.

A Kaliforniai álom egy jó film, annak ajánlom, akinek van kedve egy romantikus, zenélős, táncolós, ugyanakkor mondanivalóval és üzenettel rendelkező filmhez. Szerintem mondjuk nem igazán érdemli meg azt a sok száz kategória-jelölést, amit kapott idén az Oscar-bizottságtól. Komolyan mondom, nem lepődnék meg, hogyha hirtelen kiderülne, hogy idén a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb animációs film, a legjobb rövidfilm és a legjobb dokumentumfilm is a Kaliforniai álom lesz. De hát Hollywood szereti Hollywoodot: ha egy film Hollywoodban készült, és ott is játszódik, akkor valószínűleg nagy sikert fog aratni a hollywoodi emberek körében.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Kaliforniai álom (La La Land, 2016, 126’)
Rendezte: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Viki vagyok, nyelvtannáci

Magyarországon nagyjából egymillió nyelvtannáci él. Ez azt jelenti, hogy a lakosság csaknem tíz százaléka komoly problémákkal küzd: nem tudják kontrollálni magukat. Amint észrevesznek akár csak egy apró kis hibát mások beszédében vagy írásában, egyből felébred bennük a késztetés, hogy kijavítsák azt. Azt talán nem is kell mondanom, hogy ez egy nagyon súlyos szenvedélybetegség, létfontosságú, hogy időben felismerjük. De mit tehet egy nyelvtannáci, ha felfedezte magában a betegséget, és tenni is szeretne ellene? Például csatlakozhat a Névtelen Nyelvtannácikhoz, a nyelvtannácik fő segítő szervezetéhez. Viki, egy friss NN-tag első gyűlésen elmondott beszéde következik.

Sziasztok, Viki vagyok, nyelvtannáci.

Az egész dolog valamikor az általános iskola első osztályában kezdődött. A legtöbb ember ekkor találkozik először a magyar nyelvtan roppant fontos kérdéseivel. Amikor a tanár először beszélt az ly és a j közötti különbségről, a másképpen ejtjük-másképpen írjuk szavakról és a többi ilyesmiről, még semmit sem sejtettem. Az első konkrét eset, amire vissza tudok emlékezni, első osztályos koromban, január környékén történt. A padtársam a napköziben unalmában színes szavakat írogatott, én pedig észrevettem, hogy a jó szót ly-nal írta. És rászóltam. Nem kellett volna. De akkor még nem történt semmi, csak annyi, hogy a padtársam a homlokára csapott, azt mondta, igazam van, és kijavította.

A dolog, mint már említettem, ekkor kezdődött, de természetesen korántsem itt ért véget. Ámbátor még néhány évig – sőt, elég sok évig – semmi jele nem volt annak, hogy komoly problémám lenne a dologgal. Sőt! A tanárok még meg is dicsértek, amikor kijavítottam az osztálytársaimat. Gyakorlatilag példaképként állítottak engem a többiek elé. Mindig azt mondták: Ha a Viki ilyen helyesen tud írni és beszélni, akkor ti miért nem tudtok? Én meg mindig kijavítottam őket, hogy a tulajdonnév elé nem kell névelő, nem „a Viki” vagyok, hanem simán csak Viki.

Természetesen minden nyelvtandolgozatom százszázalékos lett. Nem is vártam mást. Tudtam, hogy nyelvtanból tökéletes vagyok, és hogy ez így is fog maradni. Mindig is én leszek a legjobb nyelvtanból, én leszek a példakép azok számára, akik képtelenek leírni egy mondatot helyesen.

Ötödik osztályos voltam talán, amikor először hívtak nyelvtannácinak. Az egyik rokonom volt az. Egy családi ebédnél, beszélgetés közben kijavítottam, mert rosszul ragozott egy ikes igét. Ekkor közölte, hogy nyelvtannáci vagyok. Akkor szinte még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, ahogy azt sem, hogy milyen szörnyű problémákat fog nekem okozni majd később.

Felső tagozatban már minden egyes nap kijavítottam legalább egy nyelvtani vagy helyesírási hibát. Már nem csupán a nagy szarvashibákat, hanem az egészen kicsi, nüánsznyi hibákat is, amelyeket sok esetben csak én vettem észre. Amikor elkezdtem a Facebookon és az összes többi közösségi felületen rendszeresen üzeneteket váltani a többiekkel, természetesen iszonyatosan irritáltak a helyesírási hibáik. Még akkor is, ha csak egy sima elgépelésről volt szó, mindig kijavítottam őket. Ha írtak egy kérdést, először kijavítottam a helyesírást, csak aztán válaszoltam a kérdésre. Ez természetesen nagyon idegesítette őket. Többen töröltek is az ismerőseik közül, de ez engem nem nagyon rázott meg. Végül is, ki akarna rossz helyesírású ismerősöket? A való életben is egyre több barátom fordult el tőlem. De nem érdekelt. Először tanuljanak meg alapszinten beszélni az ANYANYELVÜKÖN, aztán majd talán újra hajlandó leszek hozzájuk szólni – gondoltam.

Természetesen nyelvtanból még mindig én voltam a legjobb, dicséretet is kaptam mindig a tanév végén. A tanárom nagyon büszke volt rám, és továbbra is én voltam a példakép a nyelvtanórákon. Ez nyugtatott meg, amikor valaki rám förmedt, mert kijavítottam. Ezzel a dicsérettel és a jó tanulmányi eredményemmel védekeztem, amikor anyukám egy este, vacsora közben szóvá tette, hogy piros tollal aláhúztam a reggeli napilapban a helyesírási hibákat, és ez őt nagyon zavarta olvasás közben. És ebben speciel igaza volt, tényleg aláhúztam. De hát mit tehet az ember, amikor ott van egy óriási szarvashiba? Egyébként meg lehet, hogy zavarták őt a piros vonalak, de engem meg a brutális helyesírási hibák zavartak.

Ekkor még nem tudtam, hogy baj van, de valamiféle sejtésem azért volt róla, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Körülbelül fél év telt el az említett eset után, amikor már minden reggel nyelvtani hibák kijavításával keltem. Amint kinyitottam a szemem, egyből nyúltam a telefonom után, és addig nem keltem fel az ágyból, amíg nem találtam legalább egy helyesírási hibát az internet valamilyen felületén, amit aztán vagy kommentben javítottam ki, vagy csak magamban nyugtáztam, hogy rajtam kívül senki sem tud igazán helyesen írni. Egyszerűen igényeltem a nyelvtani hibákat, de főleg a kijavításukat. Ha találtam pár nyelvtani hibát, és ki is javítottam ezeket, akkor jól indult a napom.

Kilencedikes voltam, amikor először éreztem azt magamban, tisztán és élesen, hogy baj van, méghozzá nagy. Úgy történt, hogy anyukám leküldött a boltba, mosószerért. A boltban csak egyfajta mosószer volt, ami anyukámnak tökéletes lett volna. Be is tettem a kosárba. A kasszánál nagy sor volt, unalmamban elkezdtem olvasgatni a doboz hátulján lévő információkat. És akkor megtörtént. Találtam egy helyesírási hibát. Igaz, csak egy egészen kicsit. Egy egészen icipicit, talán más észre sem vette volna, én azonban észrevettem. És úgy éreztem, nem vagyok képes ilyen mosószert vásárolni. Nem fogok fizetni egy olyan cuccért, aminek a készítői nem tudnak helyesen írni! Egyből rohantam is vissza a polchoz, visszatettem a mosószert, és üres kézzel rohantam haza. Anyukám megharagudott, és egész este faggatott, hogy miért nem vettem meg a mosószert, de én nem voltam hajlandó elmondani. Egy szót sem szóltam, csak akkor, amikor kijavítottam a nyelvtani hibáit, amelyeket heves monológja közben vétett. De ezek már nem is számítottak hibajavításnak. Rutinnak számítottak, bevett szokásnak.

Aznap este a Facebookon az összes létező ismerősömnek átböngésztem az adatlapját és a posztjait, és akinél találtam egy helyesírási hibát, azt kitöröltem. Aztán megcsináltam ugyanezt mindenhol máshol: Instagramon, SnapChaten stb. Hajnali fél háromkor feküdtem le, tizenhárom darab virtuális baráttal. És még kevesebb valóságossal.

A gimnázium utolsó három éve kínszenvedés volt. Minden barátom elfordult tőlem, a pasim is otthagyott (az új partnere a világ legrosszabb helyesírású lánya lett – egyébként sok boldogságot kívánok nekik!), a tanáraim is egyre jobban aggódtak értem. És én magam is egyre jobban aggódtam magamért. Nem éltem társasági életet, iskola után és a hétvégéken a szobámban ültem és internetes helyesírási hibákat kerestem, hogy kijavítsam őket. Egyhangú volt és unalmas, de nem tudtam abbahagyni.

Tizenkettedikben eldöntöttem, hogy jogi egyetemre megyek, bár igazából mindegy volt. Akkor már szinte minden mindegy volt, csak helyesen legyen leírva az egyetem neve, és ne legyen egyetlenegy helyesírási hiba sem a tankönyvekben. Valamint hogy ne vétsenek nyelvtani hibákat a professzorok.

El is kezdtem az egyetemet, de egy év után otthagytam. Nem mintha elfogyott volna a motivációm, csak találtam egy szarvashibát az egyik tankönyvben, és ezt nem bírtam elviselni. Ráadásul az évfolyamtársaim közül egyik sem tudott helyesen írni. Ez pedig borzalmas dolog.

Miután otthagytam az egyetemet, a szüleim természetesen nagyon megharagudtak rám. Szereztek nekem egy olcsó bérlakást a belvárosban, aztán többet nem álltak szóba velem. Azóta különböző éttermekben dolgozom, hogy eltartsam magam. Ha valamelyik étteremben helyesírási hibát találok az étlapon vagy valamilyen kiírásban, elmegyek, és keresek egy másik éttermet. Jelenleg épp tíz otthagyott étteremnél tartok, a mostani munkahelyem a tizenegyedik.

Mindent összegezve… Senkim sincsen. Csak én és a hibajavítási addikcióm. Ha ez így marad, valószínűleg öngyilkos leszek. Szeretnék változtatni. Szeretnék leszokni. Szeretnék kigyógyulni. Elismertem, hogy a nyelvtani és helyesírási hibák kijavításának kényszere átvette fölöttem az uralmat, és én elvesztettem a kontrollt. De szeretném újra átvenni az irányítást saját magam felett. Hiszem, hogy ez ennek a csoportnak a segítségével megtörténhet. Bízom a Névtelen Nyelvtannácikban, és megpróbálok majd erőfeszítéseket tenni a gyógyulásom érdekében. Szeretnék tiszta lenni. Köszönöm, hogy beszélhettem.

a beszédet le jegyezte Mörk márta (AKG, 8 évf.)

illusztrációk: Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



8 Tovább

A zene mindenkié – jótékonysági koncert Cserdiben

Cserdi egy kis, Baranya megyei település, kevesebb, mint ötszáz fős lakossággal. A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) egy nagy, nemzetközileg elismert zenekar. És hogy mi köti össze őket? Nos, egy olyan jótékonysági koncertsorozat, amelynek során a BFZ néhány tagja különböző, kis lélekszámú, hátrányos helyzetű faluba látogat el, hogy ott a gyermekek számára ingyenes koncertet adjon. Ennek a koncertsorozatnak egyik állomása volt Cserdi, ahova – nagynénémnek köszönhetően – én is ellátogathattam egy szép, októberi szombaton.

A buszunk eredetileg reggel nyolckor indult volna, csakhogy akar a halál szombaton reggel hétkor kelni, ezért egy későbbi, kilenckor induló busszal mentünk. Az út viszonylag eseménytelenül telt, csak egyszer álltunk meg egy rövid kávézásra.

Egy óra körül érkeztünk meg Cserdibe, ahol a parkolási problémák megoldása után (tényleg baromi nehéz egy busszal megfordulni egy viszonylag kicsi utcában) beléptünk a helyi közösségi házba. Húsz-harminc ember már lézengett odabent, főként újságírók, valamint a BFZ azon tagjai, akik eljöttek erre az eseményre (természetesen az egész zenekart nem tudták volna bezsúfolni a helyre).

A ház elég kicsi volt, mindössze egy előtérből, két mosdóból, egy nagyteremből és egy teraszból állt. A terasz azonban telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel, ugyanis volt egy étterem, amely elvállalta, hogy biztosítja az étkezést a koncert előtt és után. Volt sütőtökkrémleves, cigánylecsó, székelykáposzta, lazacos lasagne (próbáljátok meg kimondani, nagyon viccesen hangzik), rétesek és különböző teák.

A falatozás után még lézengtünk és sétálgattunk egy kicsit, megnéztük például a házak mögötti réten lévő paradicsomültetvényeket, aztán visszamentünk a házba, ahova időközben már elkezdtek szállingózni a falubeli gyerekek.

Az előtérben felállított asztalról minden belépő gyermek választhatott magának egy filléres hangszert az alábbiak közül: műanyag palackból és kis, műanyag cuccokból készített csörgő, tojásos dobozból és befőttes gumikból készített gitár valamint műanyag sípból és papírból készített trombita. Egy csörgőt nekem is sikerült beszereznem.

Miután az összes gyerek megérkezett és mindenki helyet foglalt, elkezdődött a koncert. Elsőként a falu polgármestere, Bogdán László mondott beszédet. Nagyon közvetlen, kellemes stílusban megköszönte a Fesztiválzenekarnak és az étteremnek, hogy segítettek megszervezni ezt az eseményt. Ezek után átadta a szót a történet narrátorának, aki egyébként a koncertsorozatnak az ötletgazdája is.

A koncert kerettörténete tipikus, népmesés stílusban megírt, gyerekek számára lebutított sztori volt, aminek természetesen az volt a lényege, hogy minél több helyre be tudják szúrni a hangszereket és a zenét a darabba. Természetesen a gyerekeket is bevonták, például Vivaldi Négy évszak című művének egy részleténél, amikor is kihívtak egy kisfiút a zenészek közé, és neki kellett az egyik hangszer hangjának ütemére ugatnia, hogy „va-va”.

A koncert végén, az utolsó szám közben mindenkinek be kellett vetnie a hangszerét, és az egész teremben mindenki egyszerre zenélt. Az ilyen közös zenéléseknek természetesen mindig nagyon jó hangulata van, ez most sem hiányzott. Nagyon jó volt hallani, hogy milyen jól egészítik ki egymást a filléres „hangszerek” és a profi alkotmányok, amelyek valószínűleg többe kerülnek, mint az egész falu havi étkeztetése.

A koncert vége után a többség kivonult a teraszra, ahol ­– annak ellenére, hogy esett az eső – a polgármester mondott még egy beszédet. Elmondta, hogy ő és néhány társa indított egy ösztöndíj-programot, amelynek az a lényege, hogy megpróbálják rábírni a lányokat arra, hogy minél tovább maradjanak az iskolában, tanuljanak, és ne menjenek el szülni. Ugyanis sajnos az ilyen falusi közegekben magas azoknak a lányoknak az aránya, akik úgy érzik, nem áll előttük semmilyen jövő. Mondjuk azért nincs, mert nincs lehetőségük tanulásra, pl. nincs a közelükben iskola vagy gimnázium, vagy azért, mert cigányok. Ugyanis Cserdi lakosságának a nagy része, köztük a polgármester is, bizony roma származású, és ez Magyarországon sok esetben nagy hátrányt jelent. A program az ösztöndíjakon kívül még azt is kitűzte célul, hogy megszüntessék azt az előítéletet, hogy „a cigánylányok 12 évesen szülnek”. Hiszen nyilván, még ha van is erre példa (ami nem kéne, hogy legyen), az nem jelenti azt, hogy minden cigánylány ezt csinálja. Valószínűleg a legtöbb cigánylánynak van annyi esze, hogy rájöjjön: nem kell mindjárt hat évvel nagykorúvá válása előtt elérnie az önmegvalósítás csúcsát, ráér az még egy ideig.

Az ösztöndíjat ki is osztották négy ügyes lánynak, akik jól teljesítettek az iskolában, ezzel kiérdemelték azt. Az örömteli eseményt mindenki megtapsolta.

Az ösztöndíjosztás után céltalanul lődörögtem egy ideig, távolról néztem, ahogy az ösztöndíjas lányokat interjúvolják, aztán hirtelen kiderült, hogy most egy ideig be lehet menni a polgármester irodájába. Ezt a remek lehetőséget természetesen nem hagytam ki, úgyhogy be is mentem, néhány másik újságírónővel együtt. Ekkor derült ki, hogy a polgármester egy művészlélek. Az irodája tele volt különböző installációkkal, festményekkel, szobrokkal, miegymással, amelyek nagy részét ő maga készítette. A plafonról hatalmas lapok lógtak, amelyeken különböző emberek gondolatai voltak például a bevándorlásról, arról, hogy milyen cigánynak lenni, vagy hogy hogyan kell rendesen viselkedni az emberekkel. Nekem legjobban a cigány szavazót jelképező műalkotás tetszett: egy nagy, öltönyös baba volt, ölében egy lejárt szavatosságú tésztával, annak a jelképeként, hogy ő „bárkinek a kurvája lesz egy lejárt szavatosságú tésztáért,” és egy szavazólappal, amelyen az összes párt neve mellett volt egy iksz.

A polgármester irodájának meglátogatása után már indultunk is haza. A hazaúton egyszer sem álltunk meg, nyílegyenesen mentünk vissza Budapestre.

Összességében szerintem nagyon jó volt a koncert, és abszolút nemes kezdeményezésnek tartom. Valóban nagyon fontos, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, és a szegény falvakban élő gyermekeknek ugyanannyi joguk van megismerni a komolyzene világát, mint az elkényeztetett rózsadombiaknak, akiknek a szülei a kisujjukból rázzák ki az operabérlet meg a Bonbon Matiné árát karácsonyra az iPhone 7 és a márkás cuccok mellé utó-ajándéknak.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek