Ma már természetes, hogy ha látunk egy adott tartalmat az interneten, akkor azt szinte 99 százalékos valószínűséggel lehet kommentelni. És általában szokott is lenni egy-két hozzászólás, ha a tartalom népszerű, akkor több is. Mint gyakorlott kommentolvasó, miután rengeteg (legvadabb becsléseim szerint több ezer) kommentet végigolvastam, elkezdtem csoportokba sorolni a kommentelőket. Tudom, tudom, nyilván mindenkinek vannak ilyen csoportjai, mindenki ismeri a leggyakoribb kommentelőtípusokat, én sem mondom, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, de azért most mégis leírom az öt kedvenc kommentelőfajtámat.

A „kedvenc” jelző persze erősen ironikus. Valójában egyáltalán nem a kedvenceim ezek a kommentelők, sőt, inkább a legrosszabb típusúak. Sorrendet nem akartam köztük felállítani, úgyhogy csak olyan sorrendben fogom leírni és röviden jellemezni őket, ahogyan épp eszembe jut. És akkor lássuk, melyik kommentelőtípusok váltották ki legjobban az én nemtetszésemet vagy értetlenkedésemet.

1. A nyálcsorgatók

Az internetre egészen nyilvánvalóan a számtalan szöveges tartalom mellett rengeteg kép is felkerül, amelyek közül nyilván nagyon sok képen láthatunk embereket. A képeken lévő emberek között pedig óhatatlanul is felbukkan időnként egy-egy kellemes külsejű férfi vagy nő. Namármost az, hogy mi valakiről az interneten egy kép alapján megállapítjuk, hogy hű, de jól néz ki, azzal alapból nincsen semmi baj. Ha elmélázunk azon, hogy egy esetleges találkozás során milyen interakcióba lépnénk vele, azzal sincsen. Azonban, ha ezen elmélázgatásainkat egy nyilvános és mindenki számára olvasható hozzászólásban örökítjük meg, nos, az már szerintem egy eléggé kifogásolható dolog. Először is, kit érdekel? Másodszor is, egy épp gyanútlanul odatévedt kommentolvasó számára meglehetősen zavarba ejtő lehet azt olvasgatni, ahogy egy számára ismeretlen ember meglehetős részletességgel ecseteli, hogy pontosan mit és hogyan csinálna az adott vonzó külsejű személlyel. Harmadszor. Ezek az emberek tényleg nem gondolnak bele, hogy amit írnak, az NYILVÁNOS? Hogy azt tényleg bárki, de bárki elolvashatja? És most nem a szomszéd Marcsi nénire gondolok, hanem közeli ismerősökre, barátokra, munkatársakra… stb. Nem biztos, hogy jó fényt vet rá egy-egy ilyen hozzászólás. Én például biztosan nem örülnék, ha azt látnám, hogy egyik tanárom épp egy két héttel ezelőtti kommentemet olvasgatja, amelyben a legapróbb részletekbe menően ecsetelem, hogy s miként bonyolítanám le légyottomat a Nicaraguai Vízibicikliző Izompacsirták Szövetségének felettébb előnyös külsejű elnökével. És nem azért, mert a tanáraimat ez annyira érdekelné, hanem mert kínosnak érezném egy ilyen információ megosztását. Hogy én kiről mit gondolok, az csak rám tartozik, és elég nagy hülyeség lenne bárkivel is megosztanom ezt. Főleg mindenkivel.

2. Az írni nem tudók

Bár én bevallottan notórius nyelvtannáci vagyok, azért nem hiszem, hogy van olyan ember, akit nem idegesít, ha valaki se fogalmazni, se helyesen írni nem tud. Persze nem arról beszélek, amikor valaki elgépel egy szót, ilyen mindenkivel megtörténik. Hanem arról, amikor valaki a legalapvetőbb helyesírási ismeretekkel sincs tisztában, a királyt pontos j-vel írja, az uborkát meg hosszú ú-val. Valamint arra, amikor valaki egyáltalán nem olvassa át, amit írt, ilyen módon sokszor értelmezhetetlen mondatok sorait zúdítja rá a gyanútlan olvasóra ilyen módon (jó, ez most vicc volt, de értitek, miről beszélek). Persze, tudom, hogy nem lehet mindenki olyan fogalmazózseni, mint mondjuk én (és olyan nagyképű sem), de szerintem egy darab értelmes, helyesírási hibáktól mentes mondatot mindenkitől el lehet várni. Vagy ha valaki mégsem képes rá, akkor ne szóljon hozzá. Nem kötelező. És ráadásul, ha valakinek egyetlen félmondatát sem lehet kibogozni, az sajnos olvashatatlanná és értelmezhetetlenné teszi a kommentet, még akkor is, ha az eredetileg jó szándékú, támogató lett volna.

3. A vicceskedők

Vannak azok a viccek, amiket mindenki ismer. És nemcsak hogy ismeri őket, de már hallotta és olvasta is legalább 600-szor. Így hát az újszülötteken kívül senki sem szorul rá, hogy ezeket a szakállas vicceket még egyszer elsüssük egy internetes kommentben, ha az adott tartalomról épp ez a poén jutott eszünkbe (újszülöttek pedig a legritkább esetekben szoktak csak internetes kommenteket olvasni). Így tehát a halálosan unalmas poénok sütögetése teljesen felesleges tevékenység. Főleg akkor felesleges, ha az adott viccet valaki már ugyanabban a kommentszekcióban elsütötte előttünk, esetleg többen is elsütötték már. Ugyanabban a kommentszekcióban. Azért hangsúlyozom ki, mert sokan úgy gondolnák, hogy ilyen nem létezik, pedig igenis létezik, én ugyanis láttam már ilyet. Volt egy komolyzenei témájú videó, ami alá legalább négy-öt ember bekommentálta, hogy „Tetszik ennek a Mozart gyereknek a zenéje, alig várom már, hogy kiadja a következő albumát.” Amikor legelőször olvastam, akkor valóban elmosolyodtam, de amikor hatszázhuszonhetedszerre jelent meg a hozzászólások között ugyanaz a vicc, már a hajamat téptem. És gondolom, pontosan ez volt az összes többi embernek is a reakciója.

4. A megalázók

Az emberek általában szeretnek elsőre ítélni. Szeretik, ha minden fekete-fehér, ha nem kell sokat gondolkozni azon, hogy most akkor kiről mit gondoljunk, hanem egyből le lehet osztani a kártyákat, hogy ő a rossz, ő a jó, ő a farkas, ő a bárány, ez az ő hibája, az az övé, a politikusok meg korruptak és kész. Ezzel az azonnal ítéléssel önmagában nincs semmi baj, végül is gondoljon az ember, amit akar. Azonban, ha valaki egy másik emberről vagy emberekről alkotott negatív véleményének internetes hozzászólásban akar mindenképpen hangot adni, az nem kifejezetten udvarias gesztus. Nem azért, mert nem lehet véleményed, hanem azért, mert helytelen és szűk látókörű dolog mások cselekedetei, viselkedése felett azonnal ítélkezni. Lehet, hogy az ügynek nincs is minden részlete leírva ott, ahol kommentelsz. Lehet, hogy nem tudsz mindent arról, hogy az a valaki, aki felett pálcát törsz, miért tette azt, amit tett, miért viselkedett úgy, ahogy. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszul ítéled meg a dolgokat. Meg úgy egyáltalán: mi jogod van neked megalázni, megszégyeníteni, megbélyegezni egy olyan embert, akit nem is ismersz, egy olyan tettért, aminek nem voltál szem- vagy fültanúja?

5. A kekeckedők

Vannak azok a kommentelők, akik, ha bárhol, bármilyen cikkben vagy videóban meglátnak vagy meghallanak egy apró kis pontatlanságot, egyből lecsapnak rá, és kommentben fellengzősen, kioktató hangsúllyal kijavítják a tartalom gyártóját, hogy „De az nem is 1868-ban történt, hanem 1869-ben!”, és hasonlók.

Igen, ide tartoznak a nyelvtannácik is, akiknek csoportjába, mint azt az imént töredelmesen bevallottam, én is beletartozom. Csakhogy én nem javítom ki mindenkinek a helyesírási hibáit kommentben. Csak néha... De hát senki se tökéletes. És ez attól még nem helyes viselkedés. Mert ezek a hibák, pontatlanságok általában csak icipici, nüánsznyi dolgok, amiktől a cikk vagy videó teljességgel élvezhető és értelmes marad. Ha csak egy-egy számot vagy évszámot téveszt el valaki, félregépeli valakinek a nevét vagy elír egy idegen országban található helységnevet, neadjisten rosszul ejt ki egy idegen szót, akkor azt javaslom, hunyjunk szemet felette, és olvassuk tovább a cikket vagy nézzük tovább a videót.

Ezek voltak tehát az én „kedvenc” kommentelőim az interneten. Persze vannak még más kommentelőtípusok, hasonlóan szörnyűek, mint a cikkben említettek, és vannak persze jobbak is, akik tényleg támogató, kedves hozzászólásokkal tarkítják az internet vadvirágos mezejét. Azt pedig, hogy kinek melyik a kedvenc és legkevésbé kedvenc kommentelőfajtája, illetve, hogy ki melyik csoportba sorolja önmagát, azt már mindenki maga döntse el.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Megosztás

LIKE - értesülj az új cikkekről!