Szubjektív

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!