Történt egyszer, hogy jómagam és csibém bölcs patrónusa kitalálta, hogy milyen jó lenne elmenni és megnézni a World Press Photo kiállítást. Aki nem tudná, a World Press Photo egy évente megrendezett sajtófotós verseny, amelyre a világ minden országából küldhetnek be fényképeket fotóriporterek. A díjnyertes fotográfiákat aztán sok helyen kiállítják, ezek közé tartozik a Magyar Néprajzi Múzeum is.
Egy verőfényes októberi szerdán tehát felkerekedtünk és elbuszoztunk a Jászai Mari térre, ahonnan elsétáltunk a Kossuth térig. Útközben egy kicsit várost is néztünk, én például bölcsen megállapítottam, hogy a Falk Miksa utcában meglehetősen ritka az olyan üzlethelyiség, amelyikben nem régiségeket és antik tárgyakat árulnak.
A Néprajzi Múzeumba érve megvettük a jegyeket, bezártuk az értékes cuccainkat, majd beléptünk a múzeum központi csarnokába. Amikor először megláttuk a helyiséget, elállt a lélegzetünk, ugyanis az említett csarnok hatalmas, óriási belmagassággal, a plafont pedig gyönyörű freskók díszítik. Miután az első csodálkozáson túl voltunk, figyelmünket a nagy táblákon kiállított fényképek felé fordítottuk.
Nos, a World Press Photo pályázaton sokféle kategória van, rengeteg kép érkezik be minden évben, és mindegyik másról szól. Nagy részük nyilvánvalóan olyan eseményeket mutat be, amelyek aktuálisak, amelyek jelenleg történnek, amelyek jelenleg foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát vagy éppen foglalkoztatták bármikor a 2017-es év során. (Tényleg, már ebből az évből is csak két és fél hónap van hátra, de gyorsan szalad az idő!) És hát ugye tudjuk, hogy általában milyenek azok az események, amik foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát... Hát, igen. Véresek.
Ebből következik, hogy nagyon sok fénykép lehangoló, szomorú, deprimáló dolgokat mutatott be. Volt, amelyik lecsúszott, szegény rétegek életét ábrázolta, volt, amelyik picike hajókba zsúfolódott menekülteket, éhező ukrajnaiakat a háború sújtotta területeken, és volt olyan is, amelyiken konkrétan véres hullák hevertek. Ezekre a képekre persze nem volt öröm ránézni, de mégis nagyon tanulságos volt, megrázó és elgondolkodtató. Mert ezek az események tényleg megtörténtek, sőt, hozzájuk hasonlóak történnek még ma is, rengetegszer. Nagyon sok országban lőnek, éheznek, robbantgatnak napi szinten. Sok helyen nincs meg a napi betevő falat, ivóvíz, az emberek személyes szabadsága, fedél a fejük felett, és rengetegen élnek borzalmas körülmények között a világban. És a sajtófotósoknak egyik legfőbb feladatuk, hogy ezeket a borzalmas körülményeket lefényképezzék, dokumentálják, hogy utána azok a dokumentációk eljussanak a nyugati országok embereihez is, hogy ők is lássák őket, és talán kicsit elgondolkozzanak azon, hogy másoknak milyen borzalmas. És hogy egy kicsit átértékeljék az életüket.
Persze nem arról beszélek, hogy ez a kiállítás megváltoztatta az életemet, vagy hogy átértékeltem a dolgokat tőle, hiszen én sem vagyok szent. Tehát amint kitettem a lábamat a Néprajzi Múzeumból, azonnal elkezdtem hisztériázni, hogy jaj ne, hétfőn három dolgozatot írok, és ha ez így megy tovább, kardomba dőlök, és továbbra is idegrohamot kapok, ha három percre elmegy a wifi. Csupán arról van szó, hogy ha nagyon sokszor látjuk az ilyen képeket, amik bemutatják, hogy milyen borzasztóan élnek az emberek pl. Szíriában, és elég sokszor felébred bennünk az azonnali segíteni akarás vágya, akkor az egy idő után tényleg rávehet minket, hogy valóban segítsünk. Na nem úgy, hogy elrepülünk Szíriába és megsimogatjuk a zokogó kislány fejét, hanem pl. adakozunk egy alapítványnak, önkénteskedünk egy kicsit… stb. És ha ezt elég sok ember teszi, akkor az hosszú távon talán tényleg elindíthat valamiféle változást a világban.
Szerencsére a kiállításon találhattunk szebb, felemelőbb, kevésbé lehangoló képeket is. Például volt egy szép lepkés természetfotó, meg volt egy kisebb fotósorozat egy félig kéz nélkül élő súlyemelőről, aki sajnálatos testi fogyatékosságai ellenére kiválóan teljesít a sportban. Vagy volt például egy amerikai kisvárosról szóló fotósorozat, ami voltaképpen csak egyszerű embereket mutatott be többé-kevésbé hétköznapi helyzetekben. A többé-kevésbé hétköznapit úgy kell érteni, hogy nem voltak véráztatta hullák, csak pl. egy háromlábú kutya. De azért morbiditás nélküli képek is akadtak, például az egyik egy lányt ábrázolt, aki egy lovon keresztbe feküdt és aludt, vagy legalábbis úgy tűnt, mint aki alszik. Szerintem ez egy muris kép volt, de én biztos nem lennék képes így aludni.
Személyes „kedvencem” a kiállításról csak és kizárólag idézőjeles keretek közt lehet a kedvencem, hiszen voltaképpen a legborzasztóbb fotósorozat volt, amitől konkrétan elfordultam, mert annyira megrázó volt, de mégis nagyon jó és remek munka, csak hát ugye frászt kaptam tőle. Szóval ez a „kedvenc” az a fotósorozat volt, amelyik egy törökországi gyilkosságot ábrázol. A története az, hogy egy képgaléria megnyitóján Ankarában, Törökországban egy török rendőrtiszt lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, azt kiabálva, hogy „Allahu Akbar.” Maga a fotósorozat többféle fényképből is áll, van fénykép a pisztoly tartó rendőrtisztről, a kétségbeesetten a szoba sarkába húzódott emberekről, és arról is, ahogy a merénylő a fegyverét magasba tartva üvöltözik, miközben mellette élettelenül fekszik a meggyilkolt nagykövet. Az egész kép voltaképpen nagyon letisztult hatást keltett, sehol egy vérfolt, fehér falak és padló, a két férfi fekete öltönye erős kontrasztot alkottak, csak néhány színfolt erejéig törte meg a háttérben lévő néhány festmény a fekete-fehér hatást. Olyan volt az egész, mint egy mesterien megkomponált festmény, és mégis: egyrészt a való élet szülte a helyzetet, másrészt pedig egy gyilkosságot ábrázolt. A másik dolog, amit észrevettem, az, hogy az egész úgy nézett ki, mint valami kémfilm. Az öltönyös-fegyveres banditák meg a földön heverő hulla… Az emberben azt a benyomást keltették a fotók, mintha ilyen csak egy James Bond-filmben történhetne meg. Pedig nem. Ez százszázalékosan valódi, megtörtént, teljességgel váratlan esemény volt, amire senki nem számított. A fotográfus valószínűleg kiment oda, hogy „na, ez is csak egy újabb munka lesz, ezért kapom a pénzemet, csinálok pár képet, amin itt dumálgatnak a megnyitón, azt’ jól van,” – erre a szeme láttára agyonlőttek egy embert. És még volt annyi lélekjelenléte, hogy ebben a bizonyára rettenetesen stresszes pillanatban ne pánikolni kezdjen, hanem felismerje a lehetőséget, és készítsen néhány fényképet, amelyekkel később az egyik kategóriában első díjat is nyert a World Press Photo versenyen. Szerintem maximálisan megérdemelte.
Mindent összegezve ez egy eléggé durva, megrázó, elgondolkodtató kiállítás. Fontos témákról szól, sok a tanulságos kép, de azért inkább csak erős gyomrúaknak ajánlanám. Ha valaki úgy érzi, van elég lélekjelenléte félholtan síró kisgyerekeket és vérben tocsogó szobákat nézni, annak bátran ajánlom, hogy menjen el és nézze meg ezt a kiállítást, azonban a kisgyerekét/kistestvérét vagy a gyenge idegzetű barátját ne vigye magával. Október végéig még megtekinthető a kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban, aki meg akarja nézni, minél hamarabb menjen el, nehogy lemaradjon róla!
Mörk Márta (9. évf.)
fotók: Bors Júlia
Utolsó kommentek